Dühöngve töltöm magamba a negyedik üveg vodka tartalmát is, majd, amikor az üveg már teljesen üres, lendületbõl vágom a teraszajtónak. Mögötte Victor áll. Megszólalni sem mer, félve nyög fel, amikor az üveg csattan.
- Semmi elõjele nem volt, a kurva életbe! - üvöltöm, mire a vállamra teszi a kezét. - Nem volt elõjele… - Arcomat tenyerembe temetem, és érzem, ahogy a könnycseppek hosszú évek óta elõször nyernek igazán szabad utat.

Még akkor sem, amikor együtt ebédeltünk, még Franciaországban. Amikor magukra hagytam õket arra gondoltam, hogy az öcsémet, és a férjemet hagyom kettesben beszélgetni… nem két ribancot! Ha akkor tudtam volna… istenem… ha láttam volna ezt elõre… ha csak egy kicsi jelet is észrevettem volna.

Azt sem gondoltam komolyabb jelnek, amikor a repülõn, és utána egész nap nem ért hozzám Nobu. Alig hagyta, hogy én is érintsem, alig csókolt meg… észre kellett volna vennem, hogy kígyót melengetek a keblemen. De akkor, az a szex vele mindent elfeledtetett velem. És most csak arra tudok gondolni, hogy akkor az a test még az enyém volt? Vagy már akkor is ott voltak rajta An nyomai, csak nem akartam felfogni és észrevenni?

Másnap reggelinél An olyan furán nézett Nobura… de én csak azzal voltam elfoglalva, hogy az egyik kurvám HIV-fertõzött lett, és ki kell faggassam, hogy hogyan és kitõl kaphatta el. Csak a munkámra tudtam gondolni, és egy egész kibaszott napra ott hagytam. Mert Haruki velem, jött, Victornak meg egyéb dolgai voltak. Amikor kiderült, hogy hamis volt a lelet, nem szabadott volna megölnöm azt a kurvát. Nem kellett volna… talán amiatt döntetett meg az ég így.

És az, hogy éjszaka nem akart Nobu velem, lenni?! Egyszerûen nem tudtam ott simogatni és csókolni, hogy felálljon a farka. Akármit csináltam vele, ernyedt maradt és picike. Így nem tehetem magamévá… és nem mondott semmit. csak megölelt, és azt mondta, nem tudja, mitõl lehet. Kértem, hogy mondja el, ha baj van, de azt mondta, hogy beképzelem, még nevetett is! Aztán elaludtunk.

Másnap is egyedül voltak. Kettesben. Legalábbis, Haruki ott volt, de nem tudom, hogy velük volt-e. Én a szokottnál is tovább voltam az egyik bárban, mert kellett beszélnem az ügyvezetõvel, de hat körül rossz érzés fogott el. Azt éreztem, hogy haza kell mennem. Haza kell rohannom! De bárcsak hajtottam volna inkább egy fának….

Inkább haltam volna meg, minthogy azt kelljen látnom, hogy a szerelmem… életem értelme, az én démonom a tulajdon öcsémen lovagol… ráadásul olyan beleéléssel, hogy észre sem vesz. Semmit sem vett volna észre, ha nem ordítok fel, hogy mi a fasz folyik itt. Nobu összerezzent, zihált, majd könnybe lábadt szemekkel rophant ki… An viszont kapott egy pofont. Nobut nem fogom most bántani. Elõtte alaposan le kell innom magam.

- Elég lesz - szólal meg most mögöttem Victor, kiszakítva a gondolataimból. Könnyektõl áztaott arccal nézek rá.
- Olyan, mintha kitépték volna a szívem - suttogom neki rekedtes hangon, majd feklállok, és a vállába hajtom a fejem. Évek óta nem sírtam. De most mindenemet elvesztettem. Azt hittem, hogy van egy öcsém. Hogy húsz év után van egy testvérem, akivel majd együtt nevethetek, akivel majd együtt kirándulhatunk… azt hittem, hogy harminc éve elõször van egy férfi, akit önzetlenül, tökéletes szerelemmel szerethetek. Akivel egyszer talán nem csak macskánk lehetett volna.

De kiderült, hogy semmim sincs… senkim sincs…

Csak két kurva…

Zavartan mosolyog, és állítása szerint bocsánatot akar kérni... Bocsánatot? Mi történt?
- Semmi baj, nem haragszom rád, An. – Ahogy feljebb ülök, Chen pillantása elárulja, hogy pontosan tudja, most egy kicsit eltekintek az eredeti tervünktõl. – Nem fejezhetnénk be, amit elkezdtünk?
- Nem. Min veszekedtetek?
- Nézetletérés, régi ügyek. – Közelebb hajolva csókol a nyakamba, majd a fülemhez hajol, hogy izgató, rekedtes hangon suttogjon. – Kérlek… szükségem van a testedre.

Ó, istenem, ez a férfi õrjítõ... Legszívesebben most azonnal rámásznék, és a nap hátralevõ részében békén sem hagynám, de... Nem lehet. Valami baj van, biztosan.
- Chen… - Biztonságosabb távolságra tolom magamtól. – Beszélnünk is kell, nem csak szexelni, ha baj van.

Megfogja a kezem, és egyenesen merev férfiasságára vezeti.
- Érzed ezt? – Ajkamba harapva sóhajtok fel. Hogy érzem-e?! Túlságosan is... – Imádod, és megõrülsz, hogy magadban érezd, igaz?

Elkínzottan nyögök fel. Nem igaz, hogy ennyire tudja, hogyan készítsen ki...
- Nehm... – Magamhoz ölelem, vadul csókolom meg, de hajthatatlan vagyok. – Most… most beszélgetni fogunk. Ha nem akarod, akkor ma máshol alszom.

Meglepve pillant rám. Pedig pontosan tudja, hogy tényleg megtenném.
- Rendben. – Felsóhajt, kissé ingerülten gördül a hátára. – Hallgatlak.
- Én hallgatlak. Mi történt? Húsz éve most találkoztatok elõször, és már össze is kaptatok? – szegezem neki a kérdést.
- Nobum… életem. Ez egy kicsit kellemetlenebb annál, hogy…
- Házasok vagyunk, Chen! – Nem érdekel, ha kellemetlen, tudni akarom. – Ha idõs leszel, és öreg, én foglak ellátni! Nem tudsz olyat mondani vagy mutatni, ami kellemetlen lenne egy házastársnak.
- An le akar feküdni velem.

...

Mi van?

Szinte észre sem veszem, de levegõt is elfelejtek venni, ahogy döbbenten pislogok rá.
- Te… ti…
- Régen volt. Húsz éve. Õ volt nekem az elsõ, én pedig neki voltam az elsõ.
- De… de…
- Kettesben voltunk. Õ felizgult egy fiúra valami filmben. Én kivertem neki, onnantól minden jött magától. – Felülök az ágyon. Ezt fel kell fogni. – Most undorodsz tõlem, ugye?
- Nem! Nem, dehogy! Csak… ez…
- Meglepõ? Visszataszító? Izgató?
- A három keveréke. – Zavartan mosolygok rá. – Meglep, mert nem gondoltam rá, hiszen nekem is van egy fiú testvérem, és mi soha… de kicsit undorító, pont ezért. Viszont izgató, mert rólad van szó – magyarázom, miközben a mellkasára fekszem. – És te nemet mondtál neki, igaz?
- Természetesen igen. Nem gondolod, hogy mással is lefekszem majd rajtad kívül?! – kérdez vissza felháborodva.

Nyugtatóan simogatom meg a mellkasát, semmi ilyesmire nem gondoltam.
- És ha azt kéri, hogy én is ott legyek?

Érzem, hogy megremeg. Õt is felizgatja a gondolat...
- Én… nem tudom, Nobu. Szeretlek, teljes szívembõl szeretlek. De õ az öcsém, és nem tudom…

Meg is bizonyosodom izgalmáról, ahogy kezemet ágyékára simítom.
- Felizgultál – kuncogok fel. – Nem baj, ha izgat a gondolat. Hidd el, nekem is izgató. Két Chen… kettõ belõled, és mindkettõ engem kényeztet. – Felnyögve fekszek a hátamra. – Ez maga a mennyország. De nem lennék rá képes. Legalábbis akkor nem, ha te sem.
- Én azt hiszem, nem tudnám megtenni. De ezek után nem tudok mit mondani, szerelmem. Senki máshoz nem akarok hozzáérni, akkor sem, ha rólad van szó. De tény, hogy elõbb-utóbb el fog laposodni a szexuális életünk.
- Akkor maradjunk annyiban, hogy addig gondolkodunk mindketten, amíg An meg nem említi, oké? – Kezemmel újra végigsimítok kemény vágyán. – Mindenesetre most tényleg van valami, amit be kell fejeznünk…

***

Az ébredés tökéletes, mint mindig. Istenem, egész hátralévõ életemben ezt akarom érezni... Ezt a szinte nem is evilági boldogságot, hogy mindig a szerelmem oldalán ébredhetek, hogy az õ mosolya az elsõ, amit meglátok reggel. Szeretem.

Ma közös ebéd vár ránk. Chen reggel azt mondta, kicsit kínosnak érzi a tegnap után, de végül az én tanácsom szerint cselekszünk: csak semmi feltûnõsködés, hétköznapi viselkedés, és kész. Ha nem koncentrálunk rá, mi is elfelejtjük.

Végül minden remekül alakul. Jó hangulatban telik el az ebéd, mindenki örül Annak és Chen boldogságának, és úgy tûnik, mindenki kedveli is Ant. Van is okunk rá, kedvesnek tûnik, figyelmes, aranyos és közvetlen. Mindenkit kérdezget, érdeklõdik, bár azt kissé furcsának találom, hogy egy szót sem hajlandó mondani arról, mi történt azon a bizonyos franciaországi nyaraláson, és mit csinál itt majdnem húsz éve. De nem csak nekem, valószínûleg mindenki másnak is megfordul a fejében, hogy nem biztos, hogy pozitív élményrõl van szó, ezért inkább nem is erõltetjük.

Ebéd után Haru-chan fáradtságérzete miatt fölmegy a szobájába ledõlni, Chennek és Victornak viszont valami üzleti elintéznivalója akad. (Ekkor jut csak eszembe, hogy Chen vajon beszélt-e Annak a foglalkozásáról... Majd megkérdezem.) Már állok is föl, hogy kövessem õket – hiszem Chen sosem titkolta elõlem a dolgait –, amikor valaki megfogja a csuklómat, hogy visszatartson... An.

Nem mondom, hogy nem lep meg, mert meglep. Egy kicsit talán be is parázok, mi van, ha komolyan föl akarja vetni a kérdést, hogy mi hárman...? Nem vagyok biztos benne, hogy készen állnék-e a kérdésre. Magamban könnyû ’fantáziáni’, de élesben... Bár ha szerencsém van, köze sem lesz hozzá ennek.

Tanácstalanul pillantok Chenre, õ pedig csak vállat von, hogy nyugodtan maradjak. Hát, akkor... maradok. Visszaülök a székre, An pedig mosolyogva mellém húzódik. Most van alkalmam észrevenni az apró különbségeket az arcukon, nem szembetûnõek, de amennyire elõttem van az én szerelmem arca a nap minden percében, még azt a keveset is könnyedén ki tudom szúrni.

- Mesélj egy kicsit a kapcsolatotokról! Chen olyan szûkszavú néha – biggyeszti le az ajkait.

- Hát... ez igazából kissé bonyolult. Mire vagy kíváncsi? – kérdezek inkább vissza, mert tényleg nem tudod, mennyit tud Chen munkájáról.

- Hogy ismerkedtetek meg, mióta vagytok együtt, bla bla bla – mosolyog továbbra is.

- Nos... kicsit viharosan indult, de... ha nem is szerelem elsõ látásra, de vonzódás elsõ látásra volt. És számomra az a lényeg, hogy végül sikerült problémák helyett átváltani a boldogságra. – A részletezés t tudatosan kerülöm. – Aztán megkérte a kezem. Rettenetesen megdöbbentem, de gondolkodás nélkül igent mondtam, és összeházasodtunk Torontóban. Azóta is csak érte élek, nagyon szeretem – sóhajtok fel mosolyogva.

- És õ is téged – bólogat. Csak tudnám hova tenni azt a furcsa csillogást a szemében. Mosolyog, de a szemei mintha hazudnának. Mindegy... Biztos csak beképzelem magamnak, hiszen nem ismerem még õt. – És nem voltak soha nagyobb viták? Megcsalás, ilyesmi...?

- Nem! – vonom össze a szemöldököm. – Soha semmi ilyesmi nem volt, és nem is lesz. Szeretem, és csak õt.

- És meg sem fordult a fejedben soha? Ha mondjuk megláttál egy helyes srácot...? – Most csak képzelõdöm, vagy tényleg közelebb van, mint eddig?

- Nem – jelentem ki. – Számomra csak õ a „helyes srác” kategória.

An erre szélesen elvigyorodik. Csak azt nem tudom, miért.

***

Két nap múlva úgy döntünk, hogy hazamegyünk – Annal együtt. Odaköltözik a taipeii villába hozzánk, Chen kérésére. Akihito sajnos nem jöhet velünk, a munkája még Franciaországba köti egy kis idõre, de megígértettem vele, hogy meg fog látogatni minket. Õ erre azt mondta, hogy addig nem nyugszik, míg el nem intézi, hogy a következõ munkája Taipeibe szólítsa, és akkor majd hetekig a nyakamon fog lógni. És amikor elmeséltem neki, hogy anyáék is ott lesznek majd néha, csak még inkább megörült.

An viselkedését sokszor nem tudom hová tenni. Sokszor elkapom a pillantását, amint engem néz, és amikor néha kettesben maradunk, furcsán viselkedik, kétértelmû célzásokat tesz. Nem tudom, mi lelte, de igyekszem finoman elutasító lenni vele. Igen, tudom, mirõl beszéltünk Chennel... de gondolkodtam, és nem. Chen csak az enyém. Nem osztozom rajta.

A repülõn Chen mellett ülök, de tapintatos vagyok Annal, és nem kezdem el lassan megbolondítani a bátyját. Persze nem egy célzást, vagy konkrét vágyat súgok a fülébe, de tudjuk, hogy most azért csak nem köthetünk ki a mosdóban, bármennyire is szeretnénk. Mindenesetre az apró sóhajok, amiket csak én hallok, vagy ahogy erõsebben szorítja a combomat, elárulják, milyen hatással vagyok rá. Ilyenkor a vágyaimat elfojtom egy-egy hosszabb csókkal, amit bezsebelhetek tõle.

Amikor csak rövid idõre csak csendben ülünk, én a vállára hajtom a fejem, õ pedig egyik kezével átölel és a hátamat simogatja. Ilyenkor csak az a baj, hogy mindig elõjönnek az aggodalmaim Annal kapcsolatban.

Sajnos otthon sem jobb a helyzet, csak egy rövid idõnk van szabadon, mert amint An kicsomagol, valószínûleg körbe kell majd vezetni a villában, meg ilyenek. De ahogy beérünk a szobába, Chen máris feledteti velem minden apró-cseprõ gondomat, ahogy hátulról átölel, majd szembefordít magával, és rögvest megcsókol.

- Ez így kínszenvedés volt... Amire te rátettél egy lapáttal, kicsi démonom – mosolyog édesen.

Elnevetem magam, és átölelem a nyakát.

- Szeretlek – csókolom meg újra.

Végül mégis elõkerül Nobu testvére. Ahogy messzirõl nézem, kifejezetten helyes, hasonlítanak is. Örülnek egymást, rég találkozhattak. Aztán Nobu bemutat engem Akihitonak, aki kifejezetten meglepõdik,. Hogy melyiken jobban, azt nem tudom, hiszen látta az öcsémet, aki kiköpött másom, és már tudja, hogy a pici testvérkéjét is férjemül fogadtam. Percekkel késõbb sikerül elindulni a szállodába, ahol azonban csak lepakolunk, és már megyünk is. Hiszen… hiszen most a testvéremmel kell találkoznom! Izgatott vagyok, kicsit félek, és borzalmasan rég éreztem ezt a vegyességet. Legutóbb talán Nobu váltotta ki belõlem. Legutóbb, és elõször. nem hiába, õk a két legfontosabb ember nekem. Nobu biztosan. An pedig… nos, An az öcsém. Kötelességem vigyázni rá.

Állok, és várok. Várom, hogy An belépjen a látóterembe. De amikor ez végre megtörténik, mondani sem vagyok képes semmit.

Itt áll elõttem… ugyanolyan magas, mint én, talán egy picikével alacsonyabb. A haja, a szemei, mindene ugyanolyan, mint az enyém, mint kiskorunkban! Az orra állása viszont más, de ezt még senki nem fedezte fel, viszont tény, hogy ennyire egyforma ikerpár ritkán születik. Észrevétlenül pillantok oldalra, ahol kicsi feleségem áll, pislog meglepetten. De tekintetem azonnal Anra vezetem, aki már felém repül, szinte a levegõben száll addig, amíg a nyakamba nem ugrik, és nem kezd keserves sírásba. Még én is… hiszen a sírása is olyan furcsán, de aranyosan idétlen, mint gyerekként.
- Nem hiszem el - zokogja öcsém. - Nem tudom elhinni.
- De… én vagyok az - simogatom a hátát, miközben a nyakát csókolgatom. Kiskorában ez mindig megnyugtatta. Ha anyu is a hátát simogatta, és közben puszilgatta a nyakát, perceken belül megnyugodott. Most sem kell sok, és már könnyes szemekkel, de mosolyogva néz rám, miután kicsit eltolt.
- Gyönyörû vagy, Chen - simít végig arcomon.
- Te is. - Fejem oldalra fordítva csókolok bele a tenyerébe. - Te is, An…

***

- Szóval õ az? - kérdezi, miután Nobu felállt és elindult felfelé. Azt mondta, nem akar zavarni. Nos, titkom nincs elõtte, de látom az arcán, hogy valami zavarja. Meg kell beszélnem vele.
- Igen. Az egyetlen ember, akit tudok teljes szívbõl imádni - mosolygom, és figyelem, ahogy a bár férfijei vágyakozva pillantanak kincsem után, függetlenül attól, hogy férfi, vagy nõ ül velük szemben az asztalnál.
- Szép férfi. Kellemes az illata - pillant utána öcsém. - Emlékszel? Régen osztoztunk a fiúkon - vigyorog.
- Nem, An. Nobu több nekem. Sokkal több, mint az összes, együtt. Nem adhatom csak úgy neked - mondom kissé szemrehányóan.
- De tény, hogy neki köszönhetjük ezt, ugye? - kérdezi, és kortyol egyet.
- Az õ testvére Akihito, aki megtalált téged - helyeselek. - Nem fogsz arról beszélni, hogy mi történt veled itt?
- Te elmondod, hogy hogyan halt meg apa? - kérdezi kicsit idegesen.
- Nem - jelentem ki gondolkodás nélkül. - Soha, senkinek nem fogom elmondani.
- Akkor ez örök titok marad, testvér - mosolyog rám, és megsimogatja a kezem. - Szép vagy.
- Ne, An. Kérlek. - Tudom, mit akar. Érzem, ahogy izzad a tenyere. - Már nem vagyunk gyerekek, és ez nem egészséges.
- Csak egy csókot kérek - néz rám vágyakozva. - Egy kis csók.
- Elmondom még egyszer, utoljára. Férjem van. Ami volt, annak már húsz éve, és már betegesnek látom, nem izgalmasnak - felpattanok. - Jó éjt, An.

A szoba felé haladva végül megbánom, hogy ilyen kemény voltam Annal. Õ… ki tudja, milyen körülmények között élt éveken át, és talán alkalma sem volt, hogy kigyógyuljon ebbõl. Bár ami tény, azt kár tagadni. Mi voltunk egymásnak az elsõk, és azóta nekem An az egyetlen, akinek engedtem,  hogy leteperjen. De még csak gyerekek voltunk…
A szobába érve pedig meglátom az én angyalomat. Szép… gondolkodik, és csak az enyém. Mögé lépek, kicsit meg is rémül, de végül minden rendben.
- Ezért egy életre hálás leszek neked, kincsem. És még azután is...

Csókolom, simogatom, és most szeretnék szeretkezni vele, nem csak szexelni, de megzavarnak. Kopogás, de ez nem Victor. An lép be.
- Csak azért zavartalak, hogy bocsánatot kérjek - mosolyog zavartan. - Nem tudtam, hogy máris… hiszen most jöttél fel.
- Semmi baj, nem haragszom rád, An - mondom, õ pedig bólint, és kilép. Nobu feljebb tornázza magát az ágyon, ami nekem csak jel arra, hogy most mást akar. - Nem fejezhetnénk be, amit elkezdtünk? - kérdezem tõle.
- Nem. Min veszekedtetek? - Kicsit mintha ingerült lenne…
- Nézetletérés, régi ügyek. - Közelebb hajolok, és a nyakába csókolok. - Kérlek… szükségem van a testedre - suttogom a fülébe rekedtesen.
- Chen… - Eltol. - Beszélnünk is kell, nem csak szexelni, ha baj van. - Megfogom a kezét, és az ágyékomra vezetem.
- Érzed ezt? - Felsóhajt, beharapja alsó ajkát. - Imádod, és megõrülsz, hogy magadban érezd, igaz? - Megint felnyög.
- Nehm… - Megölel, és megcsókol. Gyors, vad csók. - Most… most beszélgetni fogunk. Ha nem akarod, akkor ma máshol alszom. - meglepve nézek rá. Képes lenne rá? Nos, minden bizonnyal képes, hiszen õ Nobu. És ha akar valamit, el fogja érni.
- Rendben. - Felsóhajtok, talán kicsit dühösebben, és a hátamra fekszem. - Hallgatlak.
- Én hallgatlak. Mi történt? Húsz éve most találkoztatok elõször, és már össze is kaptatok?
- Nobum… életem. Ez egy kicsit kellemetlenebb annál, hogy…
- Házasok vagyunk, Chen! Ha idõs leszel, és öreg, én foglak ellátni! Nem tudsz olyat mondani vagy mutatni, ami kellemetlen lenne egy házastársnak - kezd el vitázni.
- An le akar feküdni velem. - Ide hallom, ahogy a tüdejében reked a levegõ, és ahogy oldalra fordulok, és elsápadt, hatalmas szemekkel pislogó Nobu néz rám.
- Te… ti…
- Régen volt. Húsz éve. Õ volt nekem az elsõ, én pedig neki voltam az elsõ.
- De… de…
- Kettesben voltunk. Õ felizgult egy fiúra valami filmben. Én kivertem neki, onnantól minden jött magától. - Felül az ágyin, de nem megy el. - Most undorodsz tõlem, ugye?
- Nem! Nem, dehogy! Csak… ez…
- Meglepõ? Visszataszító? Izgató?
- A három keveréke - néz rám zavart mosollyal. Meglep, mert nem gondoltam rá, hiszen nekem is van egy fiú testvérem, és mi soha… de kicsit undorító, pont ezért. Viszont izgató, mert rólad van szó. - Visszafekszik, most a mellkasomra. - És te nemet mondtál neki, igaz?
- Természetesen igen. Nem gondolod, hogy mással is lefekszem majd rajtad kívül?! - Kicsit felháborít a tény, de Nobu csitítóan végigsimít mellkasomon.
- És ha azt kéri, hogy én is ott legyek? - Megremegek egy pillanatra. Most ugyanazt érzem, mint õ. A gondolat maga hihetetlenül felizgat, hogy An és Nobu… de valamilyen szinten undorral tölt el, hogy ezt megtegyük.
- Én… nem tudom, Nobu. Szeretlek, teljes szívembõl szeretlek. De õ az öcsém, és nem tudom… - Keze az ágyékomra simul.
- Felizgultál - kuncog fel halkan. - Nem baj, ha izgat a gondolat. Hidd el, nekem is izgató. - Mocorog, és pillanatokon belül megérzem merevedését a combomnak nyomódni. - Két Chen… kettõ belõled, és mindkettõ engem kényeztet - nyög fel, és hirtelen a hátára fekszik. - Ez maga a mennyország. - Meglepve nézek rá. - De nem lennék rá képes. Legalábbis akkor nem, ha te sem.
- Én azt hiszem, nem tudnám megtenni - sóhajtok fel. - De ezek után nem tudok mit mondani, szerelmem. Senki máshoz nem akarok hozzáérni, akkor sem, ha rólad van szó. De tény, hogy elõbb-utóbb el fog laposodni a szexuális életünk.
- Akkor maradjunk annyiban, hogy addig gondolkodunk mindketten, amíg An meg nem említi, oké? - kérdezi, és keze újra végigsimít merevedésemen. - Mindenesetre most tényleg van valami, amit be kell fejeznünk…

***

Reggel arra kelek, hogy valami simogatja a mellkasomat. Már elkönyvelem, hogy macska, de eszembe jut, hogy a hotel miatt csak egy szobában lehetõ õket tartani, és Victor beleegyezett, hogy nála és Harukinál legyenek. Kinyitom a szemem, és Nobu haja az. Mosolyogva simogatom meg hátát, mire felpillant rám.
- Jó reggelt, életem - mosolygok rá, mire nyújtózik egyet, és visszamászik rám.
- Neked is - csókol mellkasomra. - Nem tudom, mondtam-e, hogy ma lesz egy ebéd. An, Victor, Haru-chan, te és én.
- Nem mondtad, de rendben. Egyébként is így ennénk, csak most talán kínosabb lesz a tegnap után. sóhajtok fel.
- Szerintem viselkedjünk átlagosan, és majd kiderül minden - könyököl fel, és én bólintok. Megint igaza van…

- Nobu! Ki ez? – Szinte kiabál.
- Õ… azt hiszem, hogy An... – felelem bizonytalanul suttogva.
- Hogyan?! Honnan?! – faggat továbbra is emelt hangon, de nem veszem magamra. És beigazolódik, hogy jól is teszem, mikor magához ölel. – Sajnálom cica, de majdnem húsz éve erre a képre várok.
- Azt tudom. – Boldogan mosolygok mellkasába, majd rögtön hadaró magyarázatba kezdek. – A testvérem épp Franciaországban van, oknyomozó riporter. Kértem tõle egy kis segítséget délután, és most jött ez a kép. Kérte, hogy ha õ az, szóljak vissza.
- Hát… a vágást nem ismerem, de… húsz év hosszú idõ. Viszont ez a férfi a képen olyan, mint én. Korban is ugyanannyi lehet. Szerinted is? – tartja elém a képet újra.
- Én biztos vagyok benne. – Mosolyogva nézek föl rá.
Közelebb hajolok hozzá, lágyan csókolom meg... Õ pedig ölbe kap, és az irodában lévõ íróasztalra fektet, aztán már távolítja is el a kimonómat bizonyos helyekrõl... Nem tudom, mivel érdemeltem ki, de nem is érdekel. Ahogy simogat, és a bõrömet csókolja, minden másról eltereli a figyelmemet... Önfeledtem nyögök fel, körmeimmel fel is karmolom az asztal lapját, ahogy megérzem, hogy nyelvével kezd felkészíteni. Eszembe sem jut, hogy bárki meghallhat, nyögéseim egyre hangosabbak, aztán ahogy mögém állva átkarol, és finoman, mélyen elmerül bennem... szinte felsikoltok. Gyengéden, izgatóan harap a tarkómba, mozgása egyre hevesebb, én pedig úgy érzem elveszek, ahogy folyamatosan eltalálja testem legérzékenyebb pontját, fõleg, amikor ujjait merevedésem köré kulcsolja...

Hangosan nyögöm a nevét, ahogy eléri a testemet az orgazmus, és érzem, ahogy forrósága elönt belül. Levegõért kapkodok, remegek, és biztos összeesnék, ha nem tartana erõsen. Ez fantasztikus volt...
- Jesszus… Chen… ez miért? – zihálom.
Megfordít, magához húz. Engedelmesen simulok karjaiba, közben érzem, ahogy spermája lassan lefolyik a combomon.
- Jutalom, kincsem – suttogja a fülembe, majd bele is csókol.
Összerezzenek, ahogy nyílik az ajtó. Társaságra nem számítottam... Victor az.
- Hol a fenébe… - Pillantása rögtön megakad a combomon. – Izé…
- Vedd le róla a szemed. – Parancs, de vigyorog. – Mit akarsz?
- Mit csináltok itt? Eltûntök, aztán az egyik embered jön, hogy nyögéseket hall az irodából. nem hiszem el! Friss házasok vagytok, eddig oké, de miért kell mindenhol kefélni?! – Ezt nem tudom nevetés nélkül hagyni.
- Az asztalon, melletted van egy fotó – mondja Chen.
Oldalra pillant, és döbbenten kapja fel a képet.
- Ez… nem lehet! Hogyan?!
- Szerinted miért jutalmaztam meg az én vadmacskámat? – Felnyögök, ahogy megérzem kezét a fenekemen.
- De ez… tényleg An-chan?
- Kértelek, hogy ne hívd így. Le fogja harapni a fejed, ha elõtte is így hívod. – Visszafojtom a nevetést, tényleg furcsa lenne...
- Jó, bocsánat… Mikor indulunk? És hova?

***

Az elkövetkezendõ napok viharos gyorsasággal repülnek el. A tárgyalások felgyorsítva zajlanak le, és mielõtt még a reptérre mennénk, elmegyünk anyáékhoz is, hogy ne haragudjanak, de nem fog menni a megígért meglátogatás. Viszont biztosítjuk õket, hogy a repülõjegyeket hamarosan küldeni fogjuk nekik. Anya elszomorodik, de azért csomagol nekünk annyi ételt, amivel egy kisebb hadsereg is bõven meg tudná tömni a gyomrát.
Harukival összebarátkoznak, még recepteket is cserélnek, aztán Victorral is megismerkednek, szintén pozitív kimenetellel.

Délután háromkor már a párizsi gépen ülünk. Akihitoval már beszéltem, foglalt nekünk szállást és ott fog ránk várni a repülõtéren. Megígérte, hogy még ma elmegyünk Chen testvéréhez, õ már beszélt vele, és An nem ellenkezett a találkozást illetõen.

Az egész repülõutat végigizgulom. Hiszen megtaláltuk Chen testvérét! És én is láthatom végre az enyémet, évek óta nem találkozunk. Izgatottságomat természetesen Chenen vezetem le, ölelgetem, csókolgatom, harapdálom a nyakát... Míg végül természetesen a mosdóban kötünk ki. Hogy én mennyire imádok vele lenni! Mindig. Mindenhol.

***

A reptéren újra eluralkodik rajtam az izgatottság. A sok idegen arc között egy ismerõset keresek, Akihito itt lesz valahol a közelben. Tekintetem megakad egy magas alak fején. Borzas, sötétbarna haj, huncut, barna szemek, laza félmosoly... igen, ez õ! Rohanva indulok meg felé, gondosan kerülgetem ki az embereket, végül a bátyám nyakába repülök.
- Akihito!
Nevetve úgy tesz, mint akinek nehezére esik megtartani a súlyomat.
- Ejha, nem híztál el egy kicsit, Nobu-chan? – kezd cukkolni vigyorogva, de közben szorosan átölel.
- Ha-ha-ha – nyújtom ki a nyelvem, aztán mosolyogva fordulok meg, ahogy Chen, Haru és Victor is megérkeznek. – Akihito, szeretném, ha megismernéd Chent, a férjemet.
Ahogy bemutatkoznak egymásnak, Akihito meglepetten pislog, nem csak egy okból.
- De hát... te pont ugyanúgy nézel ki, mint...
- Igen. A férfi, akit megtaláltál az ikertestvérem – magyarázza Chen.
- Ó! Értem. És... – Rám pillant. – Férjed? Összeházasodtatok? Hogyan?
- Amerikában. De ez hosszú történet, majd elmesélem, és egyébként is, vannak még itt ketten, akiket nem ismersz.
Miután Haru-channal és Victorral is megismerik egymást, már indulunk is a szállásunkra, hogy lepakoljunk, aztán már indulhassunk is.

Mutatós, jól felszerelt szállodában lett foglalva a szállásunk. Kényelmes, otthonos és tágas. Nem húzzuk az idõt kipakolással, egyszerûen ledobjuk a bõröndöket, és már indulunk is a találkozóra. Chen remekül el tudja zárni az érzelmeit, de most még rajta is látom, hogy izgatott. Nem is csoda... Megfogom a kezét, és megszorítom, õ pedig gyengéden mosolyog rám. Szeretem!

***

Csoda, hogy a kezem nem remeg. Ja, de... remeg. Ha minden igaz, Chen testvére néhány percen belül itt lesz...
Ó. Uram. Isten.
Ez tényleg olyan, mintha Chen osztódott volna...
Ugyanis a hasonmása bukkan fel nem sokkal távolabb. Ugyanaz a testfelépítés, ugyanaz az arc, ugyanazok a szemek, ugyanaz a száj, ugyanaz a haj, még a hossza is egyforma... egyedül az An arcát éktelenkedõ vágás különbözteti meg õket. Aztán An felnéz, és hirtelen megtorpan. Ahogy tekintetemet felváltva jártatom közte és Chen között, látszik, hogy még döbbent arcot is ugyanúgy vágnak. Nos, igen... Az ember nem minden nap néz farkasszemet a saját tükörképével. Egyszerre, bizonytalanul indulnak meg egymás felé.
A szívem összefacsarodik, teljesen elérzékenyülök, ahogy egymás nyakába borulnak. An szabályosan zokog, hangosan sír, és a fejemet tenném rá, hogy még Chen arcán is könnycseppeket látok csillogni. Victor és Haru boldogan ölelgetik egymást, én pedig érzem, ahogy Akihito mellém lép, és átöleli a hátam. Fejét leejti, állát hátulról a vállamra támasztja.
- Nem lesz furcsa, Nobu?
Pillantásom visszavándorol a testvérpárra, akik most már úgy tûnik, beszélgetnek. Ahogy ott állnak egymással szemben, két teljesen egyforma ember (legalábbis külsõleg)...
A francba.
Akihitonak mindig is érzéke volt hozzá, hogy belekérdezzen a dolgok kellõs közepébe... Chen a férjem, a szerelmem, az életem értelme. Õszintén szeretem. De mi lesz, ha belsõleg is teljesen egyformák...? Mit fogok kezdeni azzal, ha vonzódni kezdek Anhoz?
Megrázom a fejem. Nem. Nem lesz ilyen.
- Nem – jelentem ki.
- Mindig is imádtam, hogy rosszul hazudsz, Nobu-chan – ölel magához, és megpuszilja a homlokom.
...a fenébe!

***

Egyedül álldogálok a Chennel közös szobánk ablakában. Victor és Haru a szobájukban vannak, Akihito visszatért a munkájához egy kicsit, Chen és An pedig lent vannak a szálloda halljában és beszélgetnek. Én inkább feljöttem, nem akartam õket zavarni. Van húszévnyi megbeszélnivalójuk...
Akihito kérdése nem hagy nyugodni. Nem akarom, hogy ebbõl baj legyen... Nem! Nem engedhetem.

Nem tudom mikor, talán percekkel, talán órákkal késõbb érintést érzek a derekamon. Összerezzenek, egy pillanatra meg is ijedek, hiszen úgy elbambultam, hogy észre sem vettem, mikor nyílt a szoba ajtaja. Elég megéreznem az illatot, hogy tudjam, Chen van mögöttem.
Megfordulok az ölelésében, és ahogy meglátom az arcát... azokat a boldogan csillogó szemeit, a végtelenül boldog mosolyt az ajkain... Újra belészeretek. És ahogy ajkaimra hajol, hogy aztán gyengéden megcsókoljon... Már tudom, hogy nincs helye aggodalomnak.
Lehet, hogy Chen és An egyformák, de An soha nem lesz Chen. Nem... Én csak egy embert szeretek, és az a valaki Chen. És ez soha nem fog megváltozni.
- Ezért egy életre hálás leszek neked, kincsem. És még azután is...
Az ölébe kap, és végigfektet az ágyon, miközben ajkai újra rátalálnak az enyémekre. Most nem vad, lágyan csókol, egyik kezét a pólóm alá csúsztatja (Franciaországban európai viseletben vagyunk). Belesóhajtok a csókba, és már éppen kezdenék belefeledkezni a csókjaiba és az érintésébe, mikor valaki kopog. Chennel egyszerre nézünk fel, az ajtó irányába, ami kinyílik, és An jelenik meg mögötte.
Na jó, azért remélem ez nem így megy majd minden alkalommal és kettesben is lehetek a férjemmel...

A válogatás jól sikerül. Végül Nobu is elhiszi, hogy õ tényleg a legédesebb férfi a világon, és a legmegfelelõbb kurvákat választjuk ki, hogy áttelepüljenek Taipeibe, vagy Taiwan egyéb részeire. Mindegyikük beleegyezik: új környék, új hely, és tudják, hogy megfizetem õket, megvédem õket, és akkor verem csak el bármelyiküket, ha jogos. Volt ez másképp is… Nobu elõtt.

Viszont nekem délután dolgom van, Victorral muszáj megbeszélnem a biztonsági intézkedéseket. Végül egy kisebb szóváltás után meg is egyezünk. Szerinte ugyanis nem kell, hogy testõrök járjanak a teremben, de én nem szeretnék kockáztatni. Ha gyilkos lennék, és meg akarnék ölni egy magamfajta, gazdag maffiózót, akkor arra a tökéletes alkalom egy tömött bálterem lenne, egy búcsúpartin. nem akarok véletleneket…

Ám… életem egyetlen értelme valahogy furcsa. Olyan, mint egy elsõ bálozó, be van pörögve, és nem tudom, mitõl. Hiába kérdezem õt, Harukit, Victort, senki sem tud semmit, õ meg nem mondja el. De idõvel feladom. A férje vagyok, kénytelen lesz megosztani velem is elõbb, vagy utóbb, mai ennyire feldobta.

…és végre a parti. Kifejezetten unalmas. A szokottnál is jobban unom, még szerencse, hogy Nobu itt van. Néha azért felfrissítjük egymást, hiszen mire való egy szép, sokat takaró kimonó, ha nem arra, hogy simogassam alatta a combját, miközben csókolgatom a nyakát…?
Ám az idilli pillanatokat az egyik emberem szakítja meg, mikor azt állítja, hogy kincsemet telefonon keresik. bennem azonnal feléled a kisördög. Ki? Miért? Miért most? Miért akkor, amikor õ egész délután kezelhetetlenül hiperaktív volt? Nem tetszik ez nekem…

Pláne, amikor látom átsuhanni az irodába. Na, akkor már tényleg utána kell mennem. Azonnal jelez az ajtó feletti kis fény, hogy valaki használ odabent valamit. Ezt direkt én kértem, hiszen én például utálom, ha megzavarnak fénymásolás közben. Nem tudom olyan jól csinálni, hogy valami másra is figyeljek közben…

Õ épp a fax elõtt áll. A kezében egy lap, már az illatán érzem, hogy idegesebb. Mögé lépek, meg is szólítom, de befejezni már nem tudom.

A képen, amit a kezében tart, én vagyok. Egy szürke, kapucnis pulóverben. Akkor jövök rá, hogy ez nem egy számítógéppel manipulált kép, amikor meglátom az arcon a vágást. Nekem olyanom nincs. Viszont…
- Nobu! Ki ez? - kérdezem talán hangosabban, mint szerettem volna.
- Õ… azt hiszem, hogy An… - suttogja bizonytalanul. Én rá nézek, majd a papírra.
- Hogyan?! Honnan?! - Nem haragszom rá, nem azért kiabálok vele, és ezt tudnia kell. Odalépek hozzá, és magamhoz ölelem. - Sajnálom cica, de majdnem húsz éve erre a képre várok.
- Azt tudom - mosolyog bele a mellkasomba, szinte látom is. - A testvérem épp Franciaországban van, oknyomozó riporter. Kértem tõle egy kis segítséget délután, és most jött ez a kép - hadarja édesen, alig vesz közben levegõt. - Kérte, hogy ha õ az, szóljak vissza.
- Hát… a vágást nem ismerem, de… húsz év hosszú idõ. Viszont ez a férfi a képen olyan, mint én. Korban is ugyanannyi lehet. Szerinted is? - kérdezem, elé tolva a képet.
- Én biztos vagyok benne - néz a szemembe mosolyogva. Arca kipirult, ahogy ajkaimhoz hajol, és lágyan megcsókol, bennem meg elpattan valami. Azonnal az ölembe kapom, és az irodai íróasztalra fektetem, miközben kiszabadítom a lényeges pontokat a kimonója alól. A feneke még mindig feszes, szép és sima… és még mindig imádom érinteni, csókolni, és imádom hallani a hangját, amikor a nyelvemmel kezdem tágítani. Hallom, ahogy az asztallapba mar, majd egyre hangosabban nyög fel, míg végül nem sikerül olyanra tágítanom, ami most pont elég. Mögé állok, átkarolom, és finoman a testébe hatolok, mire felnyög, szinte sikolt. A hangja édes, mint a méz, és csak még izgatottabbá tesz. Ahogy elõre hajolok, finoman a tarkójába harapok, mire megint felnyög, közben pedig egyre hevesebb lökésekkel rohamozom testét, aminek a többsége pont jó helyre talál, így a vége felé már sikolt a kéjtõl… hiszen egyik kezem már merevedésével játszik.

hangosan, a nevem nyögfve élvez el, én pedig egyenesen a testébe ürítem magam. Mennyei volt… õ is így érezhet, majdnem összeesik a karjaimban.
- Jesszus… Chen… ez miért? - sóhajtozza. Megfordítom, és magamhoz húzom. A combján csorog lefelé a spermám, de így olyan iszonyatosan erotikus…
. Jutalom, kincsem - suttogom fülébe, és bele is csókolok, mire nyílik az ajtó. Hátra sem kell néznem. Egy ember van, aki kopogás nélkül rám töri az ajtót.
- Hol a fenébe… - Megfordulok, Nobu áll felé, õ meg azonnal a combjára pillant. - Izé…
- Vedd le róla a szemed - szólítom fel vigyorogva. Tudom, hogy milyen borzalmasan szexi a kedvesem. - Mit akarsz?
- Mit csináltok itt? Eltûntök, aztán az egyik embered jön, hogy nyögéseket hall az irodából. nem hiszem el! Friss házaso9k vagytok, eddig oké, de miért kell mindenhol kefélni?! - hisztizik, mire Nobu is felnevet.
- Az asztalon, melletted van egy fotó - szólok neki, mire odapillant, kikerekednek a szemei, és felkapja a lapot.
- Ez… nem lehet! Hogyan?! - visítja.
- Szerinted miért jutalmaztam meg az én vadmacskámat? - kérdezem Victortól, közben az említett szépség fenekére simítva a kezem, aki fel is nyög.
- De ez… tényleg An-chan?
- Kértelek, hogy ne hívd így. Le fogja harapni a fejed, ha elõtte is így hívod.
- Jó, bocsánat… - Felnéz rám. - Mikor indulunk? És hova?

***

Másnap villámgyorsan tudunk le minden tárgyalást, sõt, még Nobu szüleihez is benézünk a reptérre menet, hogy ne haragudjanak, de dolgunk van, és a napokban küldjük a repülõjegyeket. Az anyja kicsit szomorú, de készségesen csomagol nekünk húst, süteményt, sõt, a röpke negyed órás ott tartózkodásunk alatt két receptet is megtud Harukitól, ami bennem újabb ötletet vet fel.

Haruki, mint szakács…? Ezt meg kell fontolnom, és ki kell próbálnom. De elméletben profi a fiú.

Szóval, receptet cserél Harukival, majd Victorral is összebarátkoznak, és végül mi is könnyes búcsút veszünk, legalábbis õ sír. Az apja, és mi nem, hiszen pár nap, és találkozunk. Végül indulunk a repülõtérre, és háromkor már egy gépen ülünk, egyenesen Párizs felé.
Nobu beszélt a testvérével, kint lesz az reptéren, foglalt nekünk szállást, és még ma elvisz a testvéremhez, hiszen õ már ma találkozott is vele, de nem mondott neki semmit, csak, hogy valaki találkozni akar vele. An belement: mindig kíváncsi volt.

A repülõn Nobu is izgatott. Ficánkol, ölel, csókolgat, a nyakam harapdálja… végül persze megint a mosdóban kötünk ki. Repülõn valahogy izgalmasabb a szex. És mennyeien visszhangzik a szûk kis térben a nyögése, a sóhajai… imádom! Mindenhol jó együtt lenni vele, de az ilyen extrém helyeket szeretem a legjobban.

Végül odaérünk. Valamikor este lehet. Leszállunk, és bemegyünk, mire én körbenézek. Vajon melyik ismeretlen lehet Nobu-chan titokzatos testvére…?

- Ezt... – Ahogy rám néz, kérlelõn viszonzom pillantását. - A testvéremrõl már tudsz.

Érzem, hogy egy pillanatra kigut a vér az arcomból... Igen, az ikertestvére... aki eltûnt...
- Emlékszem...
- Még hiszek abban, hogy megtalálhatom az ikertestvéremet – simít végig az arcomon. - Buta, gyarló emberi tulajdonság, hogy a végsõkig hiszünk valamiben, amire vágyunk. – Milyen bölcs... annyira szeretem. – És én még hiszek abban, hogy An él.
- An Yi Ru? – pislogok rá.
- Igen. Ez volt a neve, ez a neve... Nála érdekesebb fiúval soha nem találkoztam. Már gyerekként okos volt, mûvelt, de annyira vicces, hogy a legszomorúbb pillanatokban is megnevettetett. Egypetéjû ikrek voltunk… vagyunk. Olyan lehet most is, mint én. Emlékszem, épp Franciaországban nyaraltunk. Apa kapott valami kedvezményt. An elment sétálni, és órákkal késõbb sem jött vissza. Kétségbe esve kerestük, de már a rendõrség sem találta meg. A többit tudod… A holttestét ugyanúgy nem találták meg. Még életben lehet.
- Hány éve volt ez? – kérdezem.
- Tizenkilenc – feleli mosolyogva. – Sokkal idõsebb vagyok, mint te. Sosem zavart?
- Nem. Felizgat, hogy tapasztalt vagy, komoly, és már nem akarsz szórakozni velem – vágom rá gondolkozás nélkül. Mert tényleg így van. Még közelebb bújok hozzá, az én szívem is megtelik reménnyel. Segíteni szeretnék neki! Annyira fájhat neki a testvére elvesztése... – Keressük meg Ant.
- Nobu… ez nem…
- Nem vicc, Chen! Keressük meg õt! Segítek! Victor is, Haru-chan is! Már négyen vagyunk!
- De amikor Victorral próbáltuk megkeresni, akkor sem jártunk sikerrel…
- Mert akkor még nem voltunk ott mi, Haru-channal.

Annyira szeretnék neki ebben segíteni... Valami megoldás biztos van! Csak meg kell találni a megfelelõ embert, aki segíthet a nyomára bukkanni.
- Szeretlek, Nobuyoshi Kimura... – Suttogása visszaránt a jelenbe, gyengéd szavai megremegtetik testemet-lelkemet.
- Én is szeretlek, Chen Yi Ru.

Szeretettel, szerelemmel, szenvedéllyel teli csók... Annyira szeretem...

Sóhaj... Sóhaj?! Az ajtó felé kapom a fejem... és meglátom anyát.
- Olyan szépek vagytok együtt…

Elpirulva ugranék el, de Chen határozottan tart a helyemen, az ölében.
- Köszönjük, ez kedves tõled. Igaz, kincsem? – szólal meg Chen.

A bajszom alatt mormogva bólintok.
- Igen… de miért is jöttél?
- Kész a vacsora, gyertek enni. – Kacsint, majd lelép.

Miért olyan ismerõs ez...?
- Miért csinálja ezt folyton – sóhajtok.
- Mert a fia évek óta tért vissza a családi házba. Hidd el, kicsim, ha te is akarod, minden más lehet.
- Hogy érted?
- Tartsd velük a kapcsolatot, édesem. Szükségük van rád, és neked is rájuk.
- De ha hazamegyünk… Akkor ki tudja, mikor látom õket újra.
- Megoldom – vágja rá. – Annyi pénzem van a bankban, a széfjeimben és a befektetéseimben, hogy bele sem mersz gondolni, kicsim. Hidd el, havonta két jegy innen Taipeibe, nekem nem kiadás. Szobát meg tudunk nekik adni a villában. Idõvel akár házat is vehetünk nekik ott, ha úgy akarják. Jegyezd meg tündérem: semmi sem lehetetlen – csókol meg.

Megszeppenve, már-már döbbenten pislogok rá. Tényleg megtenné mindezt... értem? Csak azért, hogy anyáék közelében maradjak?
- Ezt most… te…
- Halálosan komolyan gondolom, kicsim! Elszaladok mosdóba és felhívom Victort, addig menj le, és beszéld meg velük, rendben?

Még mindig ajánlata hatása alatt bólintok.

Végül minden remekül alakul. Anyáék boldogan egyeztek bele, hogy majd meglátogatnak minket, azzal az egy feltétellel, hogy még mi is eljövünk hozzájuk, mielõtt visszatérünk Taipeibe. Chen teljesen rám bízza ezek elintézését. Biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogják õket, ha Chen is így van vele... de remélem anya nem lesz túl bezsongós kedvében.

***

A villába visszatérve semmi programunk nincs már aznapra. A holnapi nap be van táblázva ugyan, de a ma este... csak a miénk. És mi ezt maximálisan ki is használjuk. A hálószobába megyünk, bezárkózunk, és onnantól kezdve csak a másik létezik számunkra.

Magáévá tesz, újra és újra... és újra... és újra... Nem tudnám megmondani, pontosan hányszor, de nem is érdekes. Minden mozdulata, minden rezdülése, a csókjai, a simogatása, minden egyes érintése olyan hatással van rám, hogy azt lehetetlen megfogalmazni. Olyan varázslatos... soha nem elég belõle... És a puszta tekintetével képes megbabonázni.

Reggel úgy érzem magam, mint akin háromszor végigment egy úthenger... De ahogy ránézek a mellettem fekvõ szerelmemre, nem érdekel, már mosolygok.
Szeretem. Nagyon.

***

Úgy döntöttem, én is bemegyek vele a mai válogatásra, így együtt lépünk be a terembe... Én pedig rögtön megdöbbenek. Ezek a fiúk... fiatalok, gyönyörûek, majdnem mind kiemelkedõ szépség. Sokkal de sokkal szebbek, mint én valaha is lehetnék.
- Mi a baj, angyalom? – szólal meg Chen.
- Õk mind annyira… különlegesek. – Ránézek. – Miért én kellek neked?
- Jaj, kicsim. Ezt már tisztáztuk, legalábbis reméltem. – A fiúkról tudomást sem véve húz magához. – Te vagy a legédesebb férfi, akit valaha láttam – súgja, fogaival finoman összecsippenti a fülcimpámat.

Halkan felkuncogok, vegyítve egy visszafogott sóhajtással. A fenébe is, képes lennék most azonnal visszarángatni a hálószobába, hogy szeretkezzünk... De most dolgunk van.

Szeretlek, formálom a számmal némán.

Mosolyogva csókol meg, majd leülünk az asztalhoz, és munkához látunk.

Lelkesen segítek neki, bár kezdetben elszomorít a sorsuk. Rövid ideig, de én is jártam a cipõjükben... Sajnálom õket, de nem tehetek semmit. Ironikus lenne fellázadni a saját férjem ellen, nem? Egyébként is... elfogadtam a munkáját, teljes mértékben. Nem fogok beleszólni semmibe.

Néhány fiút még fel is ismerek... A régi idõkbõl. Jó páran vannak, akikkel együtt voltunk „beosztva”.

Végül egész sok fiút sikerül kiválasztanunk, és látom, hogy Chen nagyon is elégedett a végeredménnyel.

***

Délután egy kis idõre egyedül maradok, Chen Victorral egyeztet, de nem zavar. Fekszem az ágyunkon, bámulom a plafont, és lazítok. Gondolataim elkalandoznak, agyalni kezdek a problémán, amirõl tegnap szó volt. Chen testvére...

Biztos vagyok benne, hogy Chen megérzése igaz. An biztosan életben kell hogy legyen, egy ikertestvér az ilyesmit érzi. Meg kell találnunk valahogy... Csak egy olyan emberre van szükség, akinek rengeteg mindenkit ismer, aki a világ majd’ összes helyét bejárta már, aki...

Lemondó nyögéssel csapom homlokon magam.

Hogy én mekkora agyatlan barom vagyok!

Felugrom az ágyról, és szinte rávetem magam a telefonra. A bátyám a kulcs. Chen nem találkozhatott ma vele, mert természetesen megint nem itthon tartózkodik... De elõbb utóbb mindenképpen találkozniuk kellett volna, hiszen a bátyám különleges szerepet játszik az életemben. Õ az egyetlen személy, akivel a felszívódásom után is tartottam a kapcsolatot. (Kénytelen voltam, nem fogadta el a döntésem, kinyomozta, hol vagyok, és utánam jött.)

És õ az, akire szükségünk van. Egy igazi alamuszi kis gazember, hatalmas szívvel, aki mindent és mindenkit ismer, és aki mindenhol volt már. Komolyan. Csak a sarkokon nem... de csak hajszál híja volt, hogy oda is elmenjen.

- Igen?

- Akihito! – örülök meg azonnal.

- Nobu? – Nem is próbálja leplezni a döbbenetét. – Rólad is hallani?

- Igen. Akihito... tudod, mennyire szeretlek... – Felsóhajt.

- Még csak el sem meséled, mi van veled, meg sem kérdezed, élek-e, de már könyörögsz... Mi kéne?

Elmosolyodom. Hiába zsörtölõdik, a hangja vigyorog.

- A segítséged. És hidd el, ha ebben tudsz segíteni... Hamarosan személyesen is elmesélhetünk egymásnak mindent.

- Na jó, most már tényleg kezdek kíváncsi lenni.

- Minden ismeretségedre szükséged lesz, bátyó. Nem tudom, elérek-e valamit ezzel a próbálkozással, de...

- Bízhatsz bennem, Nobu, jól tudod. Mondj el mindent, és megteszek bármit az ügy érdekében.

- Meg kell találnod valakit – kezdek bele.

Mindenrõl részletesen beszámolok neki, már amit tudok. Hogy mikor tûnt el, hol, hogyan, milyen körülmények között, hogy semmit nem találtak, de fõleg nem holttestet. Elmondom, hány éves, mi a neve, és azt is, hogy minden bizonnyal hogyan néz ki – abból kiindulva, hogy egypetéjû ikrek, részletes külsõ leírást adok Chenrõl.

Akihito a szavát adja, hogy megtesz minden tõle telhetõt. És én... úgy érzem, sikerrel fog járni.

***

Az egész napot átizgulom. Sem Chen, sem Victor, sem Haru el nem tudják képzelni, mi lelt, de többszöri próbálkozás után feladják a faggatásomat. Be vagyok sózva. Akihito bármikor hívhat – gondolom, a sors iróniája, hogy éppen Franciaországban volt, mikor hívtam, így tökéletes a kiindulópont.

Eljön az este, a parti ideje. Egészen más így, Chen oldalán részt venni egy itteni összejövetelen, mint annak idején... Büszkén állok mellette, büszke vagyok rá, hogy az övé vagyok, csak és kizárólag az övé. Jól érzem magam, Chennel kölcsönösen lefoglaljuk egy kicsit egymást, ha észrevesszük a másikon, hogy kezdi elunni magát.

De ott van bennem az izgalom is. Tudom, hogy Akihito minden követ megmozgat, gyorsan tud dolgozni – nem véletlenül oknyomozó újságíró –, és...

Chen egyik embere lép be a terembe, egyenesen hozzánk jön.

- Uram, a kedvesét keresik telefonon.

A szívem hatalmasat dobban, az adrenalin magasra szökik bennem, Chen pedig felvont szemöldökkel pillant rám. Ez Akihito lesz!

- Azonnal visszajövök – nyomok egy futó csókot finom ajkaira.

Aztán már ott sem vagyok, szinte rohanok kifelé, egyenesen az elsõ telefonhoz, amit meglátok.

- Akihito?

- Nobu, találtam valamit... mármint valakit. Az egyik itteni barátomnak ismerõsen csengett minden, amivel körülírtam a férfit, akit keresel, és adott egy tippet. Forró nyom volt, követtem, és rá is bukkantam valakire. Tökéletesen illik rá a leírás, amit a külsejérõl adtál, de nem szeretném, ha eltévesztenénk, így titokban lefényképeztem. Van a közeledben valahol fax?

- Igen, van itt, nem a közelemben, de mindjárt odamegyek. – Milyen praktikus a vezeték nélküli telefon! Rögtön megindulok afelé a szoba felé, ahol a számítógépek, fénymásoló, meg a jó isten tudja, mi minden van még. Még szerencse, hogy tudom, hol van. – Megvagyok.

- Akkor mondd, hová faxoljam! – Lediktálom neki a számokat. – Azonnal megy. Most viszont le kell tennem, erre ment az egész napom, úgyhogy most elintézem a munkámat is, de ha kiderül, hogy õt keressük-e, hívj fel!

Ahogy letesszük a telefont, a gép már életre is kell. A szívem a torkomban dobog, rettenetesen ideges vagyok. Mi lesz, ha tényleg õ az...?

Izzadó tenyérrel, remegõ kezekkel veszem ki a képet, rápillantok...

Közeli felvétel, válltól fölfelé. Szürkéskék, átlagos, hátköznapi pulóver, a kapucni mélyen az illetõ fejébe húzva. De a kép szembõl van...

Én pedig farkasszemet nézek Chen tökéletes másával.

Az ajtó kinyílik mögöttem, de levegõt sem tudok venni, nemhogy megfordulni.

- Nobu? – Chen. – Nobu, mit...

Ahogy mögém lép, és meglátja, mi van a kezemben, elakad a szava. Szinte kitépi a papírt a kezembõl, és õszinte, mérhetetlen döbbenettel mered rá.

Magához húz, a mozdulat az egyértelmût sugallja felém...
- Figyelj, szépségem. – És tényleg. – Ez az apa-dolog…
- Csak poén – simítok végig az arcán. – Nem gondolom komolyan.
- Mond el, ha el akarod. – Felsóhajtok. Rosszul hazudok... De ezt a dolgot nem hiszem, hogy megértené. Vagy meg akarná érteni. – Tudom, hogy van valami oka annak, hogy gyerekként szereted azt a macskát.
- Persze, hogy van. Szerelmes vagyok és házas. Természetes, hogy akár akaratomon kívül is, de próbálok boldog lenni. A boldogsághoz pedig elengedhetetlen egy baba. – Értetlenül néz rám. És mondtam.
- Nobuyoshi Kimura. Te egy meleg férfi vagy, ahogy én is. Nem értem… már az ötlet megszületésének okát sem értem.

Még inkább hozzábújok. Édes, hogy próbálja megérteni... de nem fogja.
- Persze, hogy tudom. De te olyan… szóval… te egy nõvel is boldog tudnál lenni. Erõs, férfias férfi vagy. Én viszont... – Mondatomat lemondó sóhaj zárja le.
- Te viszont egy eszméletlenül helyes pasi vagy, akibe minden nõ képes lenne beleszeretni.
- …és aki elképzelni sem tudja az életét anélkül, hogy egy méretes farok a seggében legyen – morgom, majd elszégyellve magam sóhajtok fel. – Ne haragudj, tudom, hogy nem szereted, ha így beszélek. – Végigsimít a hajamon. – Menthetetlenül meleg vagyok. Szükségem van arra, hogy valaki mellettem legyen, aki erõsebb, bátrabb, mint én. De bennem is megvan az az idióta ösztön, hogy családot akarok. Akkor is, ha a párom… a férjem Taipei alvilágában forog. Nekem szükségem van arra, hogy valahol otthon érezzem magam.

Kétségbeesett tekintettel nézek rá, tekintetemmel csak egyetlen üzenetet próbálok sugallni felé: soha ne engedjen el...
- Megadok neked mindent, Nobu. De ne várd, hogy…
- Nem várom – hallgattatom el mutatóujjamat a szája elé téve. – Nem várok semmit, érted? Csak fogadd el, hogy így érzek, és ne morogj az apa miatt. Csak egy szó.

***

Telnek a napok, és idõközben sikerül komoly vevõt találni a Japánban lévõ villára. Megfizeti az árát, és megbízható embernek tûnik. Hamar sikerül egyeztetni a tárgyalást, de nem csak ezt szervezem meg, hanem egy partit is. Most már biztossá vált, hogy Chen lezárja a Japán ágat, így az ottani ügyfelektõl el kell búcsúzni. Haru-chan és Victor a kurvák ügyeit intézte el, nagyon ügyesen, így arról is le lesz a gond.

A kis Démonkát nehéz eltántorítani a rossz szokásaitól, de azért sikerül. Kezdetben képes lett volna Chennek ugrani, amikor szemtanúja volt, hogy éppen szeretkezni készülünk... De szerencsére már leszokott róla. Mostanában már teljes lelki nyugalommal fekszik valahol a közelünkben.

Victornak és Harunak elintéznivalója akadt, így Chen és én kettesben maradunk... Ami, ha jól érzem, azt jelenti, hogy most ki fogjuk próbálni azt, amire már napok óta várok...
És valóban. Sosem szeretkeztem még medencében, de Chen szerencsére ennek kipróbálására is vevõ. Bár a repülõ után kell ezen csodálkozni? Szerintem nem. Imádom... És ahogy arra számítok is, fantasztikus élmény. Nem mintha lenne olyan alkalom, hogy vele nem fantasztikus valami (eltekintve persze a veszekedésektõl, de annak már vége), de ez az egész hangulat... valahogy dob rajta.

Ügyesen megoldja, hogy ne piszkoljuk össze a vizet sem. Az én kis fekete szõrmókom pedig az egyik napozóágyon nézi végig az egészet.

Velem együtt csúszik vissza a vízbe, én pedig hozzá bújva pihegek, amikor megszólal.
- Nobu… ha már úgyis eljövünk Japánból, és egy darabig nem is mész vissza, nem ejtjük meg a szüleiddel való találkozást? Egyszer megígérted nekem, és azt hiszem, most esedékes lenne, hogy bemutasd nekik a hivatalosan is elismert kedvesedet.

Egy kissé megfeszülök a karjaiban. Tudom, hogy megígértem neki, de... Az akkor olyan könnyûnek tûnt. „Igen, persze.” De így, belegondolva, hogy élesben menne a dolog... Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet-e.

- Én... nem tudom. – Zavaromban a hajával kezdek játszani. – Tudom, hogy megígértem, és meg is tenném... Ne értsd félre a hezitálást, nem miattad, én lennék a legbüszkébb ember a világon, ha bemutathatnálak téged nekik. Csak nem tudom, hogyan fogadnának... engem.

- Nobu – emeli föl a fejem az államnál fogva, és a szemembe néz –, ezt már egyszer megbeszéltük, nem? Ne várj addig, míg túl késõ lesz.

- Jó, de...

- Nincs semmi de. Egyébként is, mit gondolsz, hogy fogadnának, kicsim? Az édesapád maga kérte, hogy térj vissza hozzájuk, mert hiányzol neki.

Lehajtom a fejem, és a vizet kezdem szemlélni, szuggerálva, hogy nyeljen el nyomtalanul.

Na jó, Chen azért jöjjön mert nélküle minden bizonnyal megõrülnék.

- Oké – sóhajtok fel. – Legyen, menjünk el. De akkor... essünk túl rajta hamar, jó? Úgyis lesz egy szabad délutánunk és esténk Japánban. És ha valami balul sikerül, te leszel a pszichiáterem – biggyesztem le az ajkaimat.

- A személyes terapeutád, szépségem – csókol meg mosolyogva.

***

Két nap egy pillanat alatt eltelik, és a Japán ’kiruccanás’ hamar eljön. Túl hamar. Elõre félek ettõl az egész találkozástól, ha páros lábbal rúgnak ki a saját szüleim, az nagy pofáresés lesz. És még össze is illik az átvitt értelem...

A repülõúton igyekszem nem az elõttem álló kellemetlenségekre koncentrálni, inkább Chennel foglalkozom, az ölében ülök, Haruékkal beszélgetünk, néha csókokat váltunk. Tökéletes figyelemelterelés, de az agyam egyik apró, rejtett zugában ott motoszkál a gondolat, hogy mi vár majd rám...

***

Plusz idõt nyerek azzal is, míg visszatérünk a villába, és lepakolunk. De nem túl sokat, maximum egy órát. Hiába igyekszem minden kicsi aprósággal elszöszmötölni... valamikor késõ délután Chen megjelenik mögöttem.

- Ideje indulnunk, kicsim.

- Deee nekem még muszáj... – Kétségbeesve nézek körül, valami mondvacsinált indok után kutatva.

- Megöntöznöd a szobanövényeimet? – kérdezi édes mosollyal. Átlátszó vagyok. – Gyerünk, Nobu-chan, te akartál minél elõbb túl lenni rajta – fogja meg a kezem.

Megadóan sóhajtok fel, és engedelmesen követem a kocsihoz.

Tipikus családi házas zöldövezet. A szülõi ház itt áll, amióta csak az eszemet tudom. Anya imádja a környéket, apának meg közel van a munkahelyéhez. Chen érdeklõdve néz körül a környéken, miközben az ajtóhoz sétálunk. Egy láthatatlan kéz lefogja a kezeimet, így sajnos nem tudok becsöngetni... De megteszi helyettem Chen, mire szúrós pillantással nézek rá.

Bár van egy olyan érzésem, hogy a tekintetem inkább sikerül rettegõre, mint morcosra...

Igazából nem tudom pontosan, mitõl félek. Talán a reakcióra, a fogadtatásra... Nem Chennel kapcsolatban, bevallottam nekik a másságomat, és rögtön el is fogadták, Chennek örülni fognak. De nekem?

Az ajtó nyílik, én pedig szinte a tükörképemmel nézek szembe. Nos, igen... ritkaság, hogy egy fiú ennyire hasonlítson az anyjára, de én így jöttem össze. Hosszú, fekete haj, majdnem egyforma vonások. És ugyanolyan barna szemek, amelyek most hatalmasra nyílnak a döbbenettõl.

- Nobu...? Tényleg te vagy az? – kérdezi elhaló hangon, szemei könnybe lábadnak. – Ó, édes kisfiam!

És már ránt is magához egy fullasztó anyai ölelésre, miközben apa után kiált. Bevallom... azért hiányzott... Mindketten hiányoztak. De amikor már tényleg kezdek megfulladni az apai öleléstõl, nagy nehezen kihámozom magam a karok közül, hiszen Chent még csak be sem mutathattam. Megfogom a kezét, és egy kicsit közelebb húzom.

- Anya, apa... Engedjétek meg, hogy bemutassam Chent. Õ a...

- A barátod? – vág közbe anya lelkesen, szinte áhítattal nézve rá.

Na igen. Ilyen férfi nemlétezik még egy.

- Nos, nem egészen. A férjem – nézek föl Chenre mosolyogva.

Anya csak pislog, végül inkább széles mosollyal lép közelebb Chenhez, hogy üdvözölhessék egymást, és bemutatkozhassanak, majd ugyanígy apával is.

- Szólíts minket nyugodtan csak Ryunak és Aikonak – bátorítja anya mosolyogva. – Most pedig gyertek be gyorsan, ne itt kint toporogjunk! A vacsora hamarosan kész van, és meggyõzõdésem, hogy rengeteg mesélnivalótok van.

Mosolyogva pillantok Chenre, õ pedig mosolyomat viszonozva megsimogatja az arcom. Igaza volt...

Az este végül úgy telik el, ahogy a szülõktõl várható, mikor az ember bemutatja a kedvesét. Mindenrõl részletesen be kellett számolnunk, fõleg az esküvõrõl. (Néhány dolgot persze kicsit megszépítettünk, és/vagy kihagytunk... fõleg, amikor anya arról kérdezett, nem hallottam-e Jace-rõl, mert hogy a szülei már rajtuk is keresték õt... Hát, azt mondtam nem.)

Utána következtek a kínos dolgok. Nem tudom, az ember szülei miért érzik kötelezõnek, hogy minden olyan dologról részletesen be kell számolni, ami gáz volt az ember életében? Nem tudom, Chen tényleg kíváncsi volt-e rá, milyen kétbalkezes, ügyetlen kisgyerek voltam – ki gondolná, hogy pontosan meg tudják mondani, hányszor estem el a saját lábamban, vagy borultam le a létezõ összes lépcsõn? És ez még csak a kezdete volt a történeteknek.

Hát köszi anya. Tényleg.

***

Természetesen megmutatom neki a szobámat is. Nem túl nagy, olyan átlagos méretûnek mondanám, piros-vajszínû falakkal, fekete bútorokkal. Még engem is meglep egy kissé... Régen jártam itt, és minden pontosan ugyanúgy van, ahogy hagytam, mikor rohanva összepakoltam, és elköltöztem itthonról.

Leülünk a szoba végében álló egyszemélyes ágyra, én pedig elgondolkozom.

- Chen... te már szinte mindent tudsz rólam. Még azt is, amit nem feltétlenül kéne – teszem hozzá apró mosollyal, az elõzõekre utalva. Rápillantok. – Mesélj magadról te is, kérlek!

- Jól aludtál? – kérdezi nyújtózkodva.
- Istenien – felelem, elhelyezkedve a mellkasán. – Nagyon jó volt újra érezni téged – mosolygok. – Pokoli volt ez a két nap – teszem hozzám lebiggyesztett ajakkal.
- De már vége. – Keze finoman simít végig hátamon.
- Igen! Hála Haru-channak és Victornak – nézek rá kissé vádlón.
- Jó, tudom – morogja. – Talán. Ismétlen: talán! Elfogadom a kapcsolatukat.

Sóhajt, de ez engem mit sem érdekel. Vigyorogva hajolok közelebb, hogy megcsókolhassam.

- Haru-chan félt, hogy közéjük állsz majd – simítok végig mellkasán. – Tudod, hogy mi jutott eszembe? – Ujjaimmal köröket rajzolok mellkasára, majd lejjebb haladok izmos hasfalának kockáira, de õ kitartóan vár. – Szóval. Mikor akarsz visszamenni?
- Japánba? – Bólintok. – Ma megnézed a bankszámlámat. Ha nem úgy áll a helyzet, ahogy gondolom, akkor szerintem beszüntetem ott az üzletet. Nem jó távol lenni a hazámtól, és már vagy te is, nem rángathatlak, de nélküled nem akarok lenni. Viszont Victornak akkor itt kell maradni, Haruki viszont Japánba tartozik. Szóval a szigeten csak teher lenne maradnom… de ezt meg kell beszélnem Harukival, Victorral behívatom az itteni kurváimat, az öregebbeket, nem olyan szépeket elküldöm, és a kivételeseket áthozom ide. – Csak pislogok. – Ne nézz így, a házastársam vagy. Minden dolgomról tudni fogsz.

Erre már mosolygós bólintás a válaszom.
- Szerintem is a leghelyesebb, ha ezt Haru-channal, és a japán bizalmasaiddal beszéled meg. Szólhatok ma neki, hogy tárgyalni szeretnél vele – ajánlom fel.
- Rendben, köszönöm szépségem. És keress nekem vevõt a japán villára, rendben? – simít végig a hajamon.
- Okés, beszélek pár emberrel. De most éhes vagyok.

***

Egy közös, négyes reggeli után Chen Victorral akar beszélni, így Haru-chan és én elvonulunk, és inkább sétálunk egyet a kertben. Ez a szép, tavaszváró idõjárás egyébként is olyan vidám hangulatú.

- És most akkor ugye minden rendben van köztetek? – kérdezi Haru mosolyogva.

- Igen, szerencsére minden a legnagyobb rendben. Örökké hálás leszek ezért a kis akcióért – ölelem át.

- Miféle akcióért? – kérdez vissza ártatlanul pislogva.

- Ugyan már, hallottalak titeket, Haru-chan – nevetem el magam.

- Hoppá... – nevet velem õ is.

- Na és te meg Victor? – kíváncsiskodom.

- Hát – pirul el –, Victor olyan figyelmes és kedves velem mindig... az ember nem is gondolná, hogy Ru-sama bizalmasa lehet. Mindenesetre nagyon remélem, hogy... hogy én is tetszem neki annyira, mint õ nekem.

- Ebben egészen biztos vagyok – mosolygok rá bíztatóan. – És én továbbra is melletted állok, mindenben.

Gondolatban hozzáteszem, hogy nagyon remélem, Haru-channak még sok ideje van Victor másik énjének felfedezéséig... Nem tudom, hogy viselné el az õ törékeny lelke a kegyetlen Victor látványát.

- Köszönöm, Nobu-chan!

***

Nyögdécselve fekszem az ágyon Chen alatt, ahogy újra az övé leszek. Mm, igen, ezt szeretem én... Újra és újra az övé lenni... Amikor a kapuõrök riasztják Chent, hogy egy ismeretlen személy várakozik a kapuban, egyikünk sem repes az örömtõl... de Chen legalább nem megy le, így töretlenül folytathatjuk tovább a megkezdett tevékenységünket.

Kopognak, ez már valószínûleg Victor lesz. De türelmesen vár, míg mindketten elélvezünk...
- Kivártuk a hangosabb nyögéseket – lép be Victor, miután Chen kiszólt neki.

Mögötte Haruki jön, és... egy kisállathordozó van náluk? Kiugrom az ágyból, gondosan magam köré tekerve a takarómat, és rögtön odamegyek... és belenézek egy elragadó, fekete szõrgombóc sárga szemeibe.
- Nekem is van! – örömködik Haru. - A tiéd koromfekete perzsa, az enyém hófehér! Az enyém a kislány!

Kikapom a kosarat Victor kezébõl, és elgyengülve figyelem a két végtelenül édes szõrgolyót, Haru-channal együtt. Ahogy óvatosan a kezembe veszem a kis dögömet, máris beleszeretek abba a fantasztikusan puha szõrébe, de a végleges halálom csak akkor következik be, amikor õ rögvest hangos dorombolásba kezd. Mintha máris tudná, hogy én leszek a gazdája...

Chen és Victor türelmesen beszélgetnek a háttérben, míg mi a kis szõrmókokkal vagyunk elfoglalva. A neveik is hamar megszületnek: Démonka és Angyalka, a fekete ördög, és az ártatlan kis fehér. A kezdeti édes nyivákolás azonban lassan panaszossá válik, bizonyára éhesek lehetnek a kis drágák. Haru felajánlja, hogy öltözzek fel nyugodtan, most megeteti õ mindkettõjüket, így Victorral az oldalán, és a két kis drágával a kezében elhagyja a szobánkat.

Visszamászom az ágyra, és saját takarómat lerúgva magamról simulok Chen oldalához.

- Te belementél abba, hogy legyen házikedvencem? – dorombolom.

- Csak miattad, szépségem – simít végig az arcomon, mire megcsókolom.

- Köszönöm! Annyira köszönöm – ölelem át, és szorosan hozzábújok.

- De ne várd, hogy én is babusgatni fogom.

- Ugyan már, édesem – pillantok rá –, gondolj rá úgy, mint a közös gyerekünkre. – Tekintetére hangosan felkacagok. – Jól van, nyugi, nem gondoltam komolyan!

Az éjszaka meglehetõsen viccesen alakul. Már félálomban fekszem Chen karjaiban, amikor furcsa dolgokat érzékelek. Chen haja túl hosszú ahhoz, hogy az csikizze az arcomat, szakálla pedig természetesen nincs... annak pedig vajmi kevés az esélye, hogy Chen doromboljon, igaz? És az, hogy mikor szemeit kinyitva felnézek, õ elég idegesen bámul a mellkasára, mindent elárul.

A kis ördögfajzat a mellkasán fekszik, úgy összegömbölyödve, hogy a kis pofija az én arcomhoz ér.

Mosolynak indul, vigyor lesz belõle, végül nevetésben török ki. Találó név ez a Démonka.

***

Másnap délelõtt már sajnos bele kell vetnem magam egy kicsit a munkába is. A ’Chen felesége’ szerep mellé társulnia kell a ’Chen titkára’ szerepnek is. Chen és Victor elintézik az itteni kurvák ügyét, amit Chen már említett, így én Haru-chan és a kismacskáink társaságában bezárkózóm a szobánkba, felszerelve egy laptoppal. Amíg én Chen Japánban maradt embereit értesítem, hogy ma valószínûleg meg kell ejteniük egy tárgyalást vele, Haru az ágyon heverészve játszik a cicákkal.

Mikor ezzel megvagyok, ellenõrzöm az ottani bankszámlákat, és a pénzügyi levezetéseket is. Felírom a fontos dolgokat, a kiadásokat és bevételeket, ezeknek az arányát, és a nyereséget, utána pedig már csak annyi dolgom van, hogy körülnézzek a nagykutyák között, és ajánlatot kérjek az ottani villára. Aki a legtöbbet ajánlja, azé a villa.

Végül az egész nap szakadatlan munkával telik, fõleg Chen számára. Mire végez az itteni ügyekkel, kénytelen vagyok máris a japán dolgokkal leterhelni, hogy legyen ideje beszélni is az ottani embereivel. Megmutatom neki a pénzügyek elemzését, elmondom, kik jöhetnek szoba a villa megvásárlásánál, és hogy most éppen az ajánlatokra várunk. Végül már csak a tárgyalás marad.

***

Együtt térünk vissza a szobába. Látom rajta, hogy fáradt, ennek ellenére ahogy bezárul az ajtó, biztos vagyok benne, hogy ebbõl nem csak pihenés lesz. Bár ha ráfogjuk, hogy pihenésjellegû szeretkezés...

Nem sietjük el. Nem sietünk sehova, nyugodtak vagyunk, ráérünk; kiélvezünk minden egyes apró érintést, minden pillanatot. Ezúttal a gyengédségé a fõszerep, akkor is, amikor belém hatol, én pedig egy nyögéssel adom magam át neki, mozdulatai finomak, de éppen ezzel hajszol a gyönyör felé olyan úton, hogy szinte teljesen elvesztem a fejem.

De hogy még képzelõdjek is? Esküszöm, mintha fújtatást hallottam volna. De nem érdekel. Akkor már nem... testem megfeszül, és hangos nyögéssel élvezek el, majd õ is követ engem. Lustán nyitom ki szemeimet... de Chen miért bámul mellém? Oldalra pillantok, és meglátom... a macskámat. Amint éppen haragos tekintettel mered Chenre.

Ez most komoly?

Néhány pillanatig döbbenten nézem, aztán elnevetem magam. Haláli ez a kis dög...

- Hogy került ide? – kérdezem még mindig nevetve.

- Nemrég érkezett. Nem tetszhetett neki, hogy a mamiban dolgoztam, mert elég idegesen fújt rám. – Furcsán méregeti a kiscicát. – De most tüntesd el innen. Álmos vagyok, és nincs kedvem hatalmi harcot vívni érted... úgyis én nyernék.

Újabb nevetéssel húzom le magamhoz, hosszan megcsókolom, aztán fogom a kis édes szõrmókomat, és kiviszem az ajtóhoz.

- Menj szépen Angyalkához aludni, apu most mérges rád – puszilom meg az orrát.

Kiteszem a folyosóra, õ nyávog egyet, majd kötelességtudóan elsétál az alvóhelyük felé.

- Apu? – kérdezi Chen felvont szemöldökkel, mikor visszabújok mellé az ágyba.

- Igen – pislogok rá és ártatlan mosollyal fészkelem be magam a karjai közé.