- Itt vagyok, te aljas, mocskos féreg.

A szívem õrült módjára kezd dobogni. Csoda, hiszem azt hittem élet sem sok van már benne, de ez a hang mindenre képes, még arra is, hogy visszahozzon az életbe.

Chen.

Szerelmem...

A szemem lehetetlenül nehezen fókuszál, de aztán meglátom. Az sem érdekel már, hogy An fegyverének csöve egyenesen a halántékomhoz szegezõdik. Az sem, hogy nagyjából fél lábbal a sírban lehetek. Láthatom Õt, eljött értem... és ez a legmélyebb szakadék szélérõl is vissza tudna rántani.

És ahogy a szemébe nézek, tudom, hogy hülye voltam. Chen semmiféle csapdába nem sétál bele, õ maga állít csapdákat, ha kell, egy neki állított egérfogó köré. Tudom, hogy nem lesz baja.

A semmibõl, valahonnan távolról lövés dörren, de nem Chen fegyvere az – ez igazolja elõzõ gondolataimat. A fejemnek szegezõdõ fegyver kirepül An kezébõl... egyenesen bele a másik kezébe. De ügyetlen és meggondolatlan, hiszen máris lõ, nem talál el senkit.
- Elég volt – mordul fel a szerelmem. - An, tedd le azt a fegyvert.
- Ha leteszem, nem ölsz meg? – Õrült vigyorral figyeli, ahogy Chen egyenesen a fejére szegezi a saját pisztolyát.
- Ha leteszed, megöllek.

Ezt normális ember nem venné be. De an nem normális...
Aztán Chen már mellettem is van.
- Mentõt, azonnal, de magánkórházba vitetjük – szólítja fel az embereit, mielõtt felém tédelne. – Nobu... édesem – súgja. Hangja zene a füleimnek, érintése akár a selyem simogatása meggyötört arcomon.
- Chen... – nyöszörgöm, mielõtt könnyeim újra utat nyernének maguknak.

Utolsó erõmmel megszorítom a kezét, aztán átadom magam a sötétségnek.

 
***

Elsõ tudatos lélegzetvédelem maga a feloldozás.

Bár annyira talán mégsem az, mikor megérzem néhány bordám fájdalmas tiltakozását... De amikor szememet kinyitva egy kórházi ágyban ébredek, tudom, hogy megmenekültem. Nem csak álmodtam a szerelmem megjelenését, tényleg ott volt, eljött értem, és megmentett.

A nõvérek tolonganak körülöttem, ezer és ezer kérdés záporozik felém arról, hogy hogy érzem magam és mim fáj.

Két nap telt el. Aztán bejön egy orvos, én pedig segélykérõen nézek rá. A doki tudálékosan elmosolyodik, kihessegeti a nõvéreket, majd õ is eltûnik az ajtó mögött.

Az ajtó mögött, ahol néhány perccel késõbb felbukkan a szerelmem.

Tekintete mindent elárul nekem. Sajnálat, bûnbánat, aggodalom, kimerültség. És amikor mellém borulva felsír... Chen Yi Ru sír. Miattam. Értem.
- Chen... nézz rám – suttogom.

Szemei könnyesek és vörösek, még mindig sír.

- Sajnálok mindent. Mindent sajnálok... Ha... ha utálsz, én megértem, és elhagyhatsz, nem lesz bajod. De hidd el, az életemet adnám érted, Nobu.

Hozzám hajolva csókol meg lágyan, én pedig abban a pillanatban újjá születek. Ahogy ajkaink elválnak egymástól, mindkét kezemet az arcára simítom, és nem engedem eltávolodni magamtól.

- Chen, szerelmem... – súgom gyengéden. – Ha te nem vagy... ha te nem jössz, akkor én most...

- Tudom, az utolsó pillanatban értem oda, de...

- Csss, nem! – teszem ujjam az ajkaira. – Nem, most nem erre gondoltam. Amikor... amikor bejöttél a pincébe, én már azt hittem, hogy meg fogok halni. – Chen elrettenve néz rám. – Nem láttalak, szinte semmit nem láttam már. De ahogy meghallottam a hangod... ahogy meghallottam azt a hangot, ami a fülemnek a legszebb zenét jelenti, visszarántottál. Így értettem, hogy neked köszönhetem az életem. Ha nem vagy ott, ha nem szólalsz és érintesz meg, feladtam volna.

- Nobu...

Gyengéd mozdulattal törlöm le arcáról a keserû könnyeket.

- Szerinted képes lennék feladni mindezt? Az életet jelented számomra, Chen... Szeretlek – jelentem ki a szemeibe nézve. – És elõbb mennék vissza abba a pincébe Annal, mint hogy elhagyjalak.

- Szerelmem... – suttogja áhítattal.

Ahogy újra megcsókolom, eszembe jut, milyen ironikus a sors. Olyasmit kellett most kiállnom Chenért – nem miatta, érte –, ami miatt többször is kis híján elveszítettem õt. Ráadásul An cselszövése volt az, ami majdhogynem véglegesen elvette tõlem az életem értelmét, most pedig... An volt az, aki biztossá tette a szerelmünket.

Csókunk ezúttal egy kicsit hosszabb, de érzem és látom is rajta, hogy még mindig rezignált. Ez ösztönöz arra, hogy gyorsan felmérjem, mekkora az ágyam, és miután megbizonyosodtam róla, hogy elég hatalmas, elkezdek kijjebb kúszni a szélére.

- Nobu, mit csinálsz?! – Majdnem elmosolyodom a hirtelen szigoron, amit az idézett elõ Chenben, hogy megmozdultam. – Maradj nyugton, még nem épültél fel!

- Nyugton leszek, amint... – Helyezkedek még egy kicsit, néha el-elfintorodok, amikor olyan részt mozdítok meg, vagy olyanra nehezedek, ami fáj, de végül megtalálom a tökéletes helyet. A magam mellett felszabadított jókora helyre pillantok, aztán vissza Chenre. – Na, gyere már ide!

Chen arca elõször hitetlenkedõ, majd megrovó lesz, végül... gyengéden elmosolyodik.

- Jaj, te kis butus...

Amikor végre karjai közé fészkelhetem magam, és ott vagyok, ahol mindig szeretnék lenni, újra teljesnek érzem magam.

***

Az elkövetkezendõ két hetet az orvos kötelezõ kórházi ágynyugalomnak írja elõ. Azt mondja, utána hazamehetek, de akkor is sokat kell majd még pihennem, hogy a bordáim biztonságosan forrhassanak össze, és ne veszélyeztessem a belsõ vérzések újraindulását sem.

Chen végig ott van mellettem. A munkát most teljes mértékig Victorra bízza, akinek Haru-chan segít. (Az a drága kis Haru-chan, aki ha tehetné, egyszerre lenne két helyen: engem ápolva, és Victornak segítve.) Néha meg is jegyzem ezt neki, mert sem azt nem akarom, hogy késõbb ebbõl baja legyen, sem azt, hogy ez veszekedések tárgya lehessen majd – de Chen hajthatatlan. És én imádom.

Már az utolsó napokat töltöm a kórházi fogságomból, mikor észreveszem, hogy Chennek aznap valami különösen nyomja a szívét. Mintha... bizonytalan lenne?

- Na jó – húzom oda magam mellé az ágyra, kíváncsian pillantva rá –, ki vele, mi a baj?

- Én csak... – Morogva grimaszol egyet, majd felsóhajt, és félrenéz. – Azt orvost nem mertem megkérdezni... mert nem. De muszáj tudnom, Nobu-chan...

- Micsodát? – pislogok értetlenül.

- Hogy An csak megkínzott, vagy...

Ó.

Magam felé fordítom Chen édes arcát, és egyenesen a szemeibe nézek.

- Nem nyúlt hozzám, Chen – simogatom meg az arcát.

Nem tudom figyelmen kívül hagyni megkönnyebbült sóhaját.

- Akkor jó – húz magához egy istenifinom csókra.

Elégedetten fészkelem be magam a karjaiba.

- Most én kérdezek.

- Bármit, kicsim – kezdi el simogatni a hajam.

- Mi lett Annal?

Reggel egyedül ébredek az ágyban. Ébredek? Nem igazán... Inkább csak félálomban kikecmergek a takaró alól, magamra kapok egy köpenyt, és a konyhába indulok. Fogalmam sincs, hogy sikerül kávét fõznöm, talán nem is kávé lett a vége, de nem hat meg igazán.

Beszélgetést hallok a terasz felõl, így arra indulok. Álmosan pislogva, szememet dörzsölgetve pislogok az egymás nyakába boruló Chenre is Victorra.

- Jó reggelt – ásítok.

Odalépek hozzájuk, kihessegetem Victort Chen ölébõl, és a helyére fészkelem magam. Kávémat az asztalra teszem, majd megfordulva Chen illatos nyakába temetem az arcom.
- Neked is jó reggelt, életem.

Ahogy a hajamba csókol, végtelen elégedettséget érzek. Igen, ez az én szerelmem...
- Szeretlek – suttogom, mire magához ölel.

- Jó rátok nézni – hallom Victor sóhaját. – Örülök, hogy minden rendben.
- Akkor elképzelheted, hogy én mennyire – helyeselek. De miért nevetnek? – Vicceset mondtam?
- Nem életem, dehogy.  – Chen lágy csókja rögtön eltereli a gondolataimat.
- Ru-sama. – Kíváncsian pillantok az éppen meghajoló õrre, rossz sejtelmem van.
- Mi történt?
- An Yi Ru a városban van.

Összerezzenek szavaira. Itt van...? Még mindig itt van?
- Hol? Merre találtátok meg? – kérdezi Victor.
- A szegény negyed északi részén, a város peremén. Nem ölhettük meg, sokan voltak.

Ahogy Victor elkapja szerencsétlen torkát, önkéntelenül is reszketni kezdek.
- Ellenszegültél a határozott parancsnak, fattyú – üvölt.
- Victor. – Chen halálos nyugalommal szóló hangja még Victort is visszafogja. – Írjatok nekem egy jelentést. Nobu és Haruki fejenként három testõrt kapjon, a város legjobbjait és egy centit sem tehetnek meg nélkülünk. Ha bármelyiküknek baja esik, kivégeztetlek.

Érzem, hogy valami nagyon rossz van készülõben.

***

Egy teljes hét telik el minden zûr és probléma nélkül. Ma estére parti esedékes, és látom Chenen, hogy nagyon aggasztja. Igyekszem megnyugtatni, mondom neki, hogy úgysem lehet semmi baj ilyen sokszoros ellenõrzés mellett, de hatástalan. Mintha a falnak beszélnék.

Nekem semmi bajom az estével... Bár, amióta visszakaptam Chent, a világom csakis körülötte forog, esélyem sincs negatív gondolatokra, hiszen minden percemet õ tölti ki. Szeretem. Nagyon.

Egész éjjel Chen mellett vagyok, ahogy mindig. Nem csak azért, mert szeretek a közelében lenni, hanem azért is, hogy ez megnyugtassa. Szinte ötpercenként pillant rám, hogy megvagyok-e még, még akkor is, ha közben a kezét fogom.

Már javában késõ este Chen egyik bizalmas ül le mellénk, és elmélyült beszélgetésbe elegyednek. Nemsokára érzem, hogy ki kellene mennem a mosdóba, de mivel Chentõl kitelne, hogy oda is eljön velem, nem szólok neki, nem szeretném megzavarni a beszélgetésüket, hiszen fontosnak tûnik.

A mosdók felõl visszafelé indulva valaki megfogja a csuklóm, és én megperdülve ismerõs szempárba nézek.

- Chen, honnan tudtad, hogy itt...

A mosoly az arcomra, a szó pedig a torkomra fagy. Nem. Nem Chen...

Reflexbõl el szeretnék rohanni, de mielõtt sarkon fordulhatnék, An közelebb ránt magához, és érzem, ahogy egy pisztoly csöve nyomódik a bõrömnek, valahol a gyomrom tájékán. Rémülten kerekednek el a szemeim.

- Most pedig fordulj meg, és szépen kimegyünk az erkélyre. Légy jókislány, és ne tegyél semmi feltûnõt, ha azt akarod, hogy senkinek ne essen baja. – Szemében még mindig ott csillog az õrület.

Nagyot nyelve fordulok meg, és ahogy az erkélyajtó felé indulok, érzem, hogy szorosan jön mögöttem. Szorosan, persze, így rejti el a lapockáim közé ékelõdõ pisztolyt. Senki nem furcsáll semmit, hiszen azt hiszik, Chennel vagyok. An az erkély legtávolabbi végébe irányít, oda, ahova már nem ér el a benti fény, így koromsötét van.

Már éppen nagy lendülettel megfordulnék, hogy számon kérjem, vagy talán egy jól irányzott ütéssel a fegyverét is kiüthetném a kezébõl... De aztán már csak egy fájdalmas, erõteljes ütést érzek a tarkómon, és a világ rögtön elsötétül.

Nyöszörögve térek magamhoz. Orromat nyirkos, dohos szag csapja meg, a fejem alatt nedves követ érzek. A fejet lüktet, és valami rohadt kényelmetlen, kicsavarodott helyzetben fekszem a kemény földön.

- Na végre már – förmed rám egy ismerõs hang. – Milyen kis anyámasszonykatonája vagy, hogy egy szimpla ütéstõl órákig vagy eszméletlen.

Válaszolni akarok, de megint csak értelmetlen nyöszörgés jön ki a számon. A francba, mivel ütött ez le, bunkós bottal? Nagy küzdelmek és nehézségek árán, de sikerül kinyitnom a szemeimet. Ahogy egy kicsit megmozdítom a fejem, érzem, hogy a halántékomon húzódik a bõr, valószínûleg némi alvadt vér miatt. Fasza.

An szétvetett lábakkal, csípõre tett kézzel magasodik fölém, mint valami ijesztõ óriás. A tekintetében csillogó õrület keveredik az irántam érzett izzó gyûlölettel – nos, ez így tényleg elég ijesztõ. De föl kell mérnem a terepet, hogy megtudjam, hol vagyok, és hogyan menekülhetek el innen.

Azonnal megbánom a terepszemle-kívánságomat, ahogy körülnézek. A hely ismerõs... túl ismerõs. Egy hatalmas, kõfalú, –padlójú és –mennyezetû pincehelyiség egyik sarkában fekszem, ami kísértetiesen hasonlít Chen pincéjére. Ugyanaz a kínzókamra-effekt...

És én még azt hittem, megúszom egy fejlövéssel, vagy agyonveréssel.

***

Elkínzottan hördülök föl, ahogy levegõt próbálok venni, aztán ahelyett, hogy ez sikerülne, görcsösen kezdek vért felköhögni.

- Máris? – An hangja lenézõ, csalódottan cseng. – Ennél azért igazán bírhatnál többet is. Bár, amilyen kis nyurga vagy... Nem is értem, Chen hogy vonzódhat egy ilyenhez, mint te.

Újabb rúgás a gyomromba, újabb adag vér távozik a számon. Elkeseredett nyögéssel próbálok távol kerülni tõle. Arcom ragad és feszül a rászáradt vértõl és könnyektõl – a könnyeim már rég elfogytak, hangom pedig suttogásra sem maradt a kiáltozástól – körülöttem a padló, a ruhám... minden csupa vér.

Nem értek a kínzáshoz, de õ sem igazán. Leginkább csak saját magát – az öklét, a könyökét, a térdét, csizmás lábát –, esetleg különbözõ fegyverek és eszközök egyes részeit használta ellenem, egyszerû verés gyanánt. De aztán elõkerült a korbács, én pedig elvesztettem a fonalat, talán ösztönösen, talán az agyam védekezõ mechanizmusa gyanánt...

Most már csak azt tudom, hogy a testem mindegy egyes porcikája sajog. Tudom, hogy nem egy csontom törött, talán a legtöbb az. Valószínûleg nem csak úgy érzem magam, hanem olyan is vagyok, mint akin átment egy úthenger...

Olyan, mintha hosszúévek óta itt lennék már, pedig csak néhány nap telt el. Maximum egy hét, az ötödik napfelkelténél nem számoltam tovább.

- És most, kis kurva... – leguggol mellém, két ujjával szándékosan fájdalmasan szorítva meg az államat kényszerít, hogy ránézzek. Õrült. A szemei és a vigyora is. – Küldünk egy kis üzenetet az én drága testvéremnek.

Rémülten kerekednek el a szemeim és tiltakozón nyöszörögni kezdek.

- Hogy mondod? – röhög fel, majd színpadiasan felsóhajt. – Ám legyen, beavatlak. Ezek után már úgysem zavarsz majd sok vizet. Hát jól hegyezd a füled, szuka! Chen ide fog jönni. Merthogy el fog jönni, ha megtudja, hogy itt vagy, van olyan hülye. És egyedül fog jönni, különben még be sem ér ide a formás segge, te már halott leszel. Amikor pedig egyedül jön, végignézheti, ahogy meghalsz. – Ajkát lebiggyeszti, mutatóujját elgondolkozva szorítja oda. – Azt még nem döntöttem el, hogy lövök, vágok, vagy mit csinálok. De a lényegen ez nem változtat – tér vissza ördögi vigyora.

Kétségbeesve rázom a fejem, már amennyire a fájdalom engedi.

- Ó, dehogynem. De lásd, milyen jószívû vagyok, választhatsz! Csak a hangját szeretnéd hallani, vagy vágjunk bele egy fincsi kis videóhívásba?

Képtelen vagyok válaszolni, csak elkínzott nyöszörgésre futja.

- Nem válaszolsz?! – vicsorog rám.

Gyorsan felegyenesedik, és jókora rúgással jutalmazza a mellkasom. A levegõ majd’ fél percre bennreked, valami a mellkasomban ellenkezve szúrni kezd. Talán egy borda.

- Kérdeztem valamit!

Mivel továbbra sem jutok levegõhöz, nem tudom válaszolni, így kapok egy hatalmas pofont is. A fejem teljes egészében átvágódik a másik oldalára, szemöldökömbe éles fájdalom hasít. Visszarántja a fejem maga felé, és látom, hogy szélesen vigyorog.

- Ja, persze, elfelejtettem, hogy mostanra már nem igen tudsz beszélni. Akkor maradjunk a bólogatásnál. Kérdezek, amelyiket akarod, annál bólintasz. Vili? – Bólintok. – Csak hang? – Gondolkodás nélkül újra bólintok. Nem hagyhatom, hogy Chen ilyen állapotban lásson, elvesztené a józan eszét, nem tudna tisztán gondolkodni, és egyenesen belesétálna An csapdájába... – Oké, akkor videóhívás.

An vidáman röhögcsélve áll föl és megy arrébb, én pedig gondolatban fejbe verem magam. Gondolkodás nélkül, hát remek... Nem lett volna nehéz kitalálni, hogy pont az ellenkezõjét fogja csinálni, mint amit kérek tõle.

- Mit gondolsz, ha most elküldtem ezt az üzenetet, mennyi idõ alatt terem a gépe elõtt? – Vigyorog An folyamatosan. – Tíz? Húsz? – Nem felelek, de alig pislogok tízet, An elismerõen füttyent egyet. – Három perc! Ez rekord.

Nyöszörgök valami érthetetlent, azt akarom, hogy kapcsolja ki azt a kurva gépet, hagyja Chent, engem meg öljön meg, vagy tudom is én...

- Akkor kezdõdjön a móka! – An röhögve indul el felém, kezében a laptopjával. Gondolom, beépített kamerája van. Törökülésben ül le mellém, és mielõtt úgy fordítaná a gépet, hogy én is látszódjak, megszólal. – Mosolyogj, ribanc!

Mosolyogni, persze... Az a kitörölhetetlen, elmaradhatatlan, elûzhetetlen reménysugár, hogy talán láthatom Chent, arra kényszerít, hogy a laptop képernyõjére pillantsak. De természetesen nem... Õ nem mutatja meg magát, a kép csak a mi oldalunkról látszik. Én viszont tudatosan nem nézek oda. Tudom, hogy milyen undorítóan festhetek.

An közben beszélni kezd.

- Namármost, drága testvérem. Az a nagy büdös helyzet, hogy átkozottul tetszik, hogy egy semmirekellõ szajhát kedvemre kínozhatok, de sajnos nem húzhatom a végsõkig – biggyeszti le az ajkait. – Ha még élve akarod látni a kis kurvát, idejössz. Egyedül. Ha nem jössz, meghal. Ha társaságot hozol, meghal. Ha azt teszed, amit mondok, megmenekül. A te döntésed, bratyó.

Miközben An lediktálja a címet, én egyenesen a kamerába nézek, amilyen határozottan és tisztán csak tudok, és kétségbeesetten rázom a fejem, hogy ne. Ne hallgasson rá, ne tegyen semmit... Ne sétáljon bele a csapdába.

Arra viszont így nem figyelek, hogy An észreveszi-e a jelzésemet. De észreveszi.

- Te idióta! Mit csinálsz?! – üvölt rám, kezét ütésre emeli, és akkorát kapok, hogy a fejem a falról pattan vissza.

A gépet egy pillanat alatt ki is kapcsolja, és miközben bele sem merek gondolni, mit fogok még ezért kapni, az az egyetlen gondolat tartja bennem a lelket, hogy Chen talán megértette a célzást. Ha szerencsém van, beletörõdik ebbe az egészbe, és nem sodorja veszélybe magát.

Chen... szerelmem... Ha nem is láthatlak már soha többé, az irántad érzett végtelen szerelmemet a sírba is magammal viszem.

Ahogy belépek az ajtón, kíváncsiságom a tetõfokára hág. Most ez… mi? Nobu itt állt elõttem, helyesebben épp közeledik, és úgy rázza a csípõjét, hogy menten… igen. Azt hiszem, ez egy elõre kitervelt merénylet ellenem, hogy újra felizgasson. A baj csak az, hogy amikor meglátom kecses testét, ahogy hozzám ér… eszembe jut. De már csak arra figyelek fel, hogy arcomra teszi két tenyerét.

- Chen. Ne gondolj arra, ami egyikünknek sem jó. Zárj ki mindent, és csak a jelenre koncentrálj. Miattam. Miattunk...

Igaza lehet… miattunk meg kell tennem nekem is, hogy megpróbálom. Ha ugyanis tényleg elérte An, hogy többé ne nézzek a tulajdon férjemre, akkor azt hiszem, én adtam a kezébe a gyõzelmet, hiszen ez a célja. De most inkább koncentrálok az elõttem, lágyan ringatózó testre, amirõl egy adott pillanatban suhan a földre a vörös kimonó, hogy ezzel teljese meztelenségében tárja fel elõttem Nobu testét…

- Érints meg! – Csábít… iszonyatosan. – Gyerünk, Chen... Érints meg, szerelmem...

- Csókolj meg! – suttogja percekkel késõbb, már vágytól ittas hangon. Eleinte nem tudok mit tenni. Nagyon akarom… de ha megint eszembe jut, akkor megharagszik. De ha csak rá figyelek, csak szép testét tartom szem elõtt, nem lesz baj.

Az eltelt három hetet mindketten érezzük. Ha lehetõségünk lenne rá és következményekkel sem járna, felfalnánk a másikat. Ahogy csókolózunk, ahogy vetkõztet, amikor az ágyra fektetem, ahogy az ujjamat szopja… aztán ahogy magába fogad több, mint mennyei érzés.

Mindent megadok neki, és õ egész testével behódol nekem… újra. Megint az a Nobu, akit szerettem: kéjenc, vad, fergetegesen jó az ágyban és annyira kellemes a teste, hogy nem tudok eleget benne lenni ahhoz, hogy tényleg elégnek is érezzem. Azt hiszem, sikerült újra visszaszereznem. Már csak attól kell tartanom, hogyha egyszer nem leszek elég jó neki, akkor máshoz rohan. Hiszen már megtapasztalta egy másik test örömét mellettem. Akkor is, ha õ nem emlékszik rá, a teste reagálna.

**

- Nos, milyen éjszakád volt? - kérdezi Victor mosolyogva, amikor reggel lemegyek a konyhába.  Nobu alszik, nem akartam felkelteni.
- Izgalmas - tudom le egy rövid kis válasszal, de már ekkor sejtem, hogy nem lesz elég neki.
- Na, ne legyél ilyen! Tessék mesélni valamit, Victor kíváncsi! - Már nyafog is… hihetetlen.
- Mit akarsz tudni? - sóhajtok fel, ahogy a forró kávéval elindulok a teraszra. Persze, õ követ.
- Hát, lássuk csak… mindent!
- Felmentem, felizgatott, szeretem. Ennyi. - Felhúzott szemöldökkel mered rám, majd felpattan, és az asztalra ül, közvetlenül elém.
- Na, már! Nem lehetsz ennyire fukar az információkkal…
- Felmentem. Zenével várt, vörös kimonóban. Táncolt nekem… felizgatott. Szeretkeztünk, és most fent alszik.
- És szereted.
- És szeretem. - A nyakamba borul, majd mindketten arra figyelünk fel, hogy az ajtóban áll egy Nobu-chan, kezében egy bögre, kócos a haja, álmosan törölgeti a szemét, és ránk pislog.
- Jó reggelt - ásítva, majd közelebb lép, és mindenféle teketória nélkül kihessegeti Victort az ölembõl, leül, leteszi a kávéját, megfordul, és a nyakamba fúrja a fejét.
- Neked is jó reggelt, életem - csókolok bele hajába, mire elégedetten felmorran, és elhelyezkedik.
- Szeretlek - suttogja még, és azt hiszem, vissza is szundikál. Megölelem, és lehunyom a szemem, így szívom magamba az illatát.
- Jó rátok nézni - sóhajt fel Victor. - Örülök, hogy minden rendben.
- Akkor elképzelheted, hogy én mennyire - szólal meg az ölemben szundizó szépség, mire mindketten felnevetünk, õ pedig értetlenül pislog rám. - Vicceset mondtam?
- Nem életem, dehogy  - csókolom meg lágyan. Idilli perceinket azonban az egyik õr szakítja meg.
- Ru-sama - hajol meg. Mindenki rá néz.
- Mi történt? - Õt bíztam meg azzal, hogy derítsen ki valamit a testvéremrõl, ugyanis a kapun úgy jutott át, hogy nem riasztott a rendszer, viszont a kertben nem találták meg a holttestét.
- An Yi Ru a városban van - mondja ki a súlyos szavakat, mire Nobu összerezzen az ölemben, és Victor veszi át a beszélgetés fonalát.
- Hol? Merre találtátok meg?
- A szegény negyed északi részén, a város peremén. Nem ölhettük meg, sokan voltak - mondja az õr sajnálkozva, mire Victor felpattan, és megszorítja a torkát.
- Ellenszegültél a határozott parancsnak, fattyú - üvölti, Nobu pedig már remeg.
- Victor. - Hangom nyugodt, tudom, ennyi elég neki. Rám pillant, elengedi a szerencsétlen, és fújtatva visszaül. - Írjatok nekem egy jelentést - kérem nyugodt hangon. - Nobu és Haruki fejenként három testõrt kapjon, a város legjobbjait és egy centit sem tehetnek meg nélkülünk. Ha bármelyiküknek baja esik, kivégeztetlek.

**

További egy hét csendes nyugalom. Ami viszont zavar, az a ma esti parti. Túl sokan lesznek, Nobu pedig túl kihívó ruhát akar felvenni… féltem õt. Igaz, hogy megdupláztam az ellenõrzést, így egy tollpihének sem szabadna átjutni a kapun, de ha abból indulunk ki, hogy a rendszer An menekülése közben is csõdöt mondott, akkor félek, és nem tudom, miben bízhatok.

Éjfél körül jár az idõ. Az egyik bizalmasom mellénk ül és beszélgetni kezdünk. Annyira belemerülünk a diskurálásba, hogy már csak arra leszek figyelmes, hogy hiányzik valaki. Nem érzem Nobu illatát!
- Nobuyoshi - kiáltok fel, mire Victor és Haruki mellém rohannak. - Nem láttátok? - Az egyik vendég kedvesen mosolyogva lép oda hozzánk.
- Ugyan, Ru-sama, hiszen veled menti ki az erkélyre két perce…. - Egymásra nézünk Victorral, én pedig borzalmasan megrémülök. Haruki azonnal vészcsengõt nyom, de már tudjuk, hogy késõ…

Túl sokáig hallgat.

- Nem tudom, kicsim – szólal meg végül. – Egyelõre fogalmam sincs. Az a buta gondolat, hogy valami más beszennyezte a testedet, nem hagy nyugodni. – A könnyeim már ott utat nyertek maguknak, hogy „egyelõre”... Ahogy rám pillantva észreveszi, magához húz. – Ha belegondolok, hogy meztelen vagy, és csak arra vársz, hogy beléd hatoljak, rögtön eszembe jut az arcod, amikor rátok nyitottam. Ahogy azzal az arccal és azokkal a szemekkel nézted õt, amik csak hozzám kellene, hogy tartozzanak…

De csak azért mert abban az állapotban elhittem, hogy Te vagy az, Chen...
- De… de az nem jelentett semmit – suttogom.
- Tudom, életem. De ez most más. Én olyan férfiakat foglalkoztatok, akik többségében már a számát sem tudják annak, hogy mennyiszer volt szexuális kapcsolatuk, épp ezért van bennem az elvárás veled szemben. Ha egyszer láttalak már mással, az nekem olyan, mintha… mintha a szívemet is kitépted volna.

A hirtelen jövõ rettegés kiszorítja a tüdõmbõl a levegõt, testem remegni kezd.
- Akkor… el akarsz válni?
- Egyelõre nem. Nem szeretném ilyen gyorsan feladni.

Egyelõre... Megtörten heverek az ágyon, és a testemben tomboló fájdalom most már csak egy apró tûszúrásnak tûnik a szívemben érzett gyötrelem mellett.

***

A napok csak telnek és telnek... Egy idõ után már nem is számolom. A sebek szépen gyógyulnak, a zúzódások lassan elmúlnak, és egy idõ után már a lábam is hajlandó rendesen mûködni. De még ha nem is lenne így... Ha örök életemre úgy is maradtam volna, véresen, sebesen... Az sem érdekelt volna... Chen még csak meg sem csókol. Egyszer sem. Nem ér hozzám, nincs velem, nem becézzük egymást kedves szavakkal... Próbálja leplezni a helyzet súlyosságát, éjjelente mellettem van. Mikor alszom. De már tudom...

Elveszítettem.

Minden nap egyre rosszabb, mind külön szenvedés, a szívem egyre jobban fáj, pedig minden egyes nap azt mondogatom magamnak: ennél rosszabb már nem lehet. Aztán eljön a következõ nap, és mindig minden változatlan, és így sokkal rosszabb.

***

Az ablaknál állok, fejemet a falnak döntöm, és vakon bámulok ki az udvarra. Igazából nem is érdekel, mi van odakint, csak úgy... vagyok. Chen természetesen a közelemben sincs.

- Nobu?

Összerezzenek, és megfordulok.

- Szia, Haru – mosolyodom el halványan.

Odalép mellém, és átölel, majd néhány perc múlva kissé eltol magától, és a szemembe néz.

- Vissza kell hódítanod a férjedet, Nobu-chan! – jelenti ki.

- Visszahódítani? – Fájdalmasan sóhajtok fel, és lehajtom a fejem. – Hogy szerezzem vissza, ha még csak rám sem bír nézni?

- De rád tud, csak... csak ez most nagyon rossz neki. Meg kell értened õt is.

- De hát én tökéletesen megértem! – nézek rá kétségbeesve. – Épp ez a legrosszabb az egészben, hogy pontosan tudom, mit érezhet, és mindennél jobban szeretnék segíteni neki. Nem csak magam miatt, fõleg miatta. De bármennyire is szeretném, nem tudom csak úgy kitörölni a múltat...

- Kitörölni nem, de tehetsz róla, hogy másképp emlékezzen rád. Ha õ nem tud lépni, akkor lépj te! Csábítsd el, izgasd fel, érd el, hogy újra imádja a tested. Tudom, hogy képes vagy rá, Nobu, és te is tudod. Nem véletlenül voltál képes elcsavarni Ru-sama fejét. Ne hagyd, hogy az élet elmarja elõled a szerelmedet!

Haru-channak mindig igaza van. Ez akár a törvénykönyvekbe is bekerülhetne... mert ez tényleg mindig így van. Bármennyire is rettegek, hogy mi lesz, ha a visszájára sül el a dolog, de most félre kell tennem a félelmemet és Chenre koncentrálni. El kell érnem, hogy akarjon engem. Muszáj. Még ha nem is sikerül, és végleg kidob a házból... akkor is meg kell próbálnom.

Halk zene szól a szobában, a redõny lehúzva, kellemes félhomály uralkodik, de mégis mindent, amit akarunk, tökéletesen lehet látni. A hajam kibontva, a bõröm illatos, testemet csak egy vérvörös kimonó takarja. Most már csak... Chenre van szükség. És a beleegyezésére... hogy újra rábólintson a testemre.

Aztán megérkezik. Ahogy belép az ajtón, a lehetõ legmélyebbre elzárom magamban a bizonytalanságot és a félelmet, helyette bizakodóan, magabiztosan mosolygok rá. Az már egy jó jel, hogy nem fordul meg, és megy ki a szobából azonnal. Helyette becsukja az ajtót maga mögött, bár tekintete még mindig kérdõ. Csípõmet finoman ringatva lépek oda hozzá.

- Nobu, mit...

- Csss! – simítom ujjamat ajkaira finoman. – Most ne beszélj... csak figyelj.

Ahogy testemmel az övéhez simulok, érzem, hogy az izmai megfeszülnek, tekintete elréved, valahová mögém néz. Megint arra gondol...

- Chen. – Két kezem közé fogom az arcát, megvárom, míg pillantása visszatér az arcomra, és a szemébe nézek. – Ne gondolj arra, ami egyikünknek sem jó. Zárj ki mindent, és csak a jelenre koncentrálj. Miattam. Miattunk...

Tekintetében szeretet csillan... vagy csak képzelõdök. De akkor is... látom rajta, hogy õ is másképpen akarja ezt, nem úgy, ahogy most állnak a dolgok.

Végül nem felel, de tekintete választ ad szavak nélkül is. A zene újra eljut a fülembe, csak arra és Chenre koncentrálok, testem magától hangolódik rá a ritmusára. A szememet le sem veszem róla közben, de hagyom, hogy a testemet vizslassa, és mindent megteszek azért, hogy újra annak a Nobunak lásson, akit elvett, nem pedig annak, akit az öccse... Elég.

Erõsen figyelek, egészen addig várok a továbblépéssel, míg meg nem látom a szemében azt, hogy ellazul, hogy már jó érzés számára, ha engem nézhet, ahogy testem a zenére vonaglik. És mikor ezt látom, még egy kicsit várok... aztán jöhet a következõ lépés. A kimonót kikötöm, és hagyom elöl szétnyílni, a szívem pedig heves dobogásba kezd, ahogy most egy pillanatnyi megingást sem látok rajta. Õszintén ugyanúgy néz rám... mint régen. Újra szorosan elé lépek, a kimonót lecsúsztatom a vállamról, és hagyom a földre esni. Tekintete végigpásztázza a testem, továbbra sincs nyoma viszolygásnak a pillantásában. Lábujjhegyre állok, egyik kezem az arcára simítom, a másik oldalon pedig érzéki hangon a fülébe suttogok.

- Érints meg! – Érzem, hogy egy kicsit még hezitál. – Gyerünk, Chen... Érints meg, szerelmem...

Lehunyt szemekkel sóhajtok fel, ahogy ujjait határozottan a derekamra helyezi, majd végig is simít a hátamon. Istenem, mennyire hiányzott már...

- Nobu... – suttogja a nevem.

A szívem hatalmasat dobban, hiszen hangjában már egy cseppnyi visszautasítás sincs, sokkal inkább az a régi áhítat... Visszakaptam? Talán... de még egy lépcsõ mindenképpen van a legnagyobb elõtt... Végigsimítok a mellkasán, egészen közel hajolok ajkaihoz, amikre már annyira éhezem.

- Csókolj meg! – suttogom ajkaira.

Érzem, hogy másik kezének ujjai a hajamba túrnak, és rövidesen megérzem ajkait az enyémeken. El kell fojtanom egy nyögést, hiszen annyira... annyira vágytam már rá! És érzem, hogy most õ is legalább ennyire akar engem. Már az utolsó lépcsõfokon vagyunk... ha nem visszakozik az aktus elõtt, akkor visszanyertem...

Teszek róla, hogy hamarosan már rajta se legyen semmi. Testünk szorosan összefonódik, a csókjaink vadak, minden mozdulaton, minden érintésen érzõdik, hogy milyen régen nem voltunk már egymással, de mégis mennyire vágytunk, és vágyunk a másikra. Módszeresen izgatom fel, igyekszem minél inkább elvenni az eszét, simogatásokkal, csókokkal, kényeztetéssel...

Mikor már nem bírja tovább, õ veszi át az irányítást, az ágyra teper, ujját a számhoz tartja, miközben tekintetünk egymáséba mélyed. A számba veszem az ujját, úgy szopom, mintha nem is az ujját, hanem a férfiasságát tartanám a számban, õ pedig résnyire nyitott ajkakkal, halk, izgató morgással figyeli. Miután megfelelõen síkossá tettem, elkezd felkészíteni a befogadására. Nem tagadom, fáj egy kicsit, hiszen elég régóta nem volt már részem semmi ilyesmiben, de percek múlva már kéjesen nyögdécselek alatta, ahogy három ujjával tágít.

- Chen... – nyögöm. – Gyere...!

Nem kell kétszer mondanom neki. Ujjait kihúzza belõlem, aztán makkját már a bejáratomnál érzem. Akármennyire is ki vagyunk éhezve egymásra, õ finoman, de annál mélyebben hatol belém, amit én egy hangos nyögéssel jutalmazok. Ahogy a szemeibe nézek... határozottan azt érzem, hogy visszakaptam.

Együttlétünk alatt hol vad, hol lassabb, de engem mindkettõvel az õrületbe kerget. Teljesen elveszi az eszem, ugyanúgy, ahogy mindig is szokta. Amikor már közel jár, merevedésemet masszírozva segít, hogy én is beérjem, így a végén teljesen egyszerre élvezünk el. Amikor a kéj hullámai végigfutnak a testemen, nyögve adom tudtára, mennyire szeretem...

Mikor már pihegve fekszem a karjaiban, a bizonytalanság újra eluralkodik rajtam. Együtt voltunk. Képes volt együtt lenni velem. De vajon... vajon szeret még annyira, hogy mellettem maradjon? Maga mellett szeretne-e tartani, vagy inkább elenged? Mi van akkor, ha... ha ez csak afféle búcsúszex volt?

Istenem, nagyon remélem, hogy nem... Nem akarom elveszíteni...

Mikor mindent sikerült megbeszélnem vele, legalábbis a béküléssel kapcsolatban, elájul. Ami viszont már gond, hogy olyan erõvel szorít, hogy nem tudom letenni sem, így az ölembe veszem, és amennyire a térdem engedi, a szobánkba sietek, közben pedig megkérem Victort, hogy hívja ki a magánorvosomat. Én még ellennék, de Nobut mindenképp meg kell vizsgálni, hiszen akár el is törhetett valamije.

Mikor az orvos kiér, elszörnyülködve néz Nobura, de segít, és így végül sikerül felkelni mellõle az ágyról. Megvizsgálja a lábam és közli, hogy egy idióta vagyok, és ha még egyszer fegyvert veszek részegen a kezembe, õ maga fog feljelenteni. Persze, hogy nem tenné meg. Csak próbál hatni rám, ahogy mindig.

Mikor életem felkel végre, majdnem szívrohamot kap a dokitól, de végül sikerül megnyugtatni és megvizsgálni, de szerencsére komolyabb baj nincs. Kap kenõcsöt, gyógyszert és a doki szerint minden rendben lesz, így le is léptetem rövid úton, mielõtt elkezd beszélgetni Nobuval. Valahogy nem vagyok most jópofizásra hangolva. Amikor kettesben maradunk, beszélgetünk a történtekrõl, elmondja, hogy elõjele mondjuk volt, de nem akarta, hogy megharagudjak rá, vagy emiatt veszítsem el a testvéremet. Most rá kell figyelnem, ezért a mondat súlyába inkább bele sem gondolok. Aztán felteszi azt a kérdést, ami engem is nyugtalanít egy ideje. Egészen pontosan azóta, hogy megláttam, ahogy An…

- Nem tudom, kicsim - válaszolom percekkel késõbb, teljesen õszintén. - Egyelõre fogalmam sincs. Az a buta gondolat, hogy valami más beszennyezte a testedet, nem hagy nyugodni. - Rá pillantok, már sír, ezért magamhoz húzom. - Ha belegondolok, hogy meztelen vagy, és csak arra vársz, hogy beléd hatoljak, rögtön eszembe jut az arcod, amikor rátok nyitottam. Ahogy azzal az arccal és azokkal a szemekkel nézted õt, amik csak hozzám kellene, hogy tartozzanak…
- De… de az nem jelentett semmit - suttogja sírva.
- Tudom, életem. De ez most más. Én olyan férfiakat foglalkoztatok, akik többségében már a számát sem tudják annak, hogy mennyiszer volt szexuális kapcsolatuk, épp ezért van bennem az elvárás veled szemben. Ha egyszer láttalak már mással, az nekem olyan, mintha… mintha a szívemet is kitépted volna - mondom neki.
- Akkor… el akarsz válni? - kérdezi. Még sír, de már remeg is.
- Egyelõre nem. Nem szeretném ilyen gyorsan feladni - zárom le a beszélgetést, és belecsókolok a hajába.

***

Már három hete… három iszonyatosan hosszú és kegyetlen hete annak, hogy elvesztettem mindemet. A testvéremet, a kedvesemet… hiszen az óta az este óta nem tudtam, még csak megcsókolni sem Nobut. Bár próbálom ezt a tényt valahogy nem olyan súlyosnak láttatni azzal, hogy csak akkor vagyok vele, ha alszik, de õ sem buta. Biztos vagyok benne, hogy sejti és tudja, hogy mi a helyzet. Álmában párszor már próbáltam megérinteni, de ahogy megteszem, bevillan a kép. Ugyanaz a kép mindig… An az ágyon fekszik, felhúzott térdekkel, Nobu pedig lovagló ülésben ül rajta, kéjes az arca, csillognak a szemei és hangosan nyög.

Nem tudom kitörölni a fejembõl, pedig minden nap beszélek Harukival, és Victorral is. Victor álláspontja az, hogy ha ennyire nem megy, ne kínozzam tovább magunkat, váljunk el, vagy költözzek egy másik hálóba, mert ez Nobunak is iszonyatosan rossz. Haruki szerint nem szabad elengednem azt, akit szeretek. Mindig azt mondja, hogy ha nem fogok szembenézni ezzel a rémképpel, akkor úgy fogjuk leállni az életünket együtt, hogy még csak csókot sem váltunk. Szerelem ide, vagy oda, ez hosszú távon nem mûködõképes. Egy kapcsolatba igenis, kell a szexualitás, különösen akkor, ha olyan a dolog elõélete, mint az enyém és Nobu. Imádtuk egymás testét. Naponta többször szeretkeztünk…
- De mit csináljak, Haruki? - kérdezem tõle az egyik délután. - Hogy érjem el, hogy egyáltalán felálljon a farkam, ha vele vagyok?! - Ex ribancom elgondolkodva emeli egyik ujját a szájához, és így mered a kert felé. A szemében szinte látom a gondolatait, mindenképp segíteni akar nekem. Azután hirtelen feláll.
- Elnézést kérem, Ru-sama - hajol meg tisztelettudóan. Errõl nem tudom leszoktatni, még akkor sem, ha a legjobb barátom a szeretõje. Hah… passzívok. - Kérem, egy óra múlva jöjjön az emeletre, a hálójukba. - Mielõtt válaszolhatnék, elrohan… és megjelenik Victor.
- Ez mi volt? - kérdezi. - Csak úgy elszaladt mellettem.
- Nem tudom, mi történt. Beszélgettem vele, tanácsot kértem tõle, hogy hogy izgulhatnék fel Nobura. Aztán egyszer csak felpattant, és elrohant, hogy egy óra múlva menjek csak fel. - Victor rám mered, majd visszalép a nappaliba, lés hoz egy üveg bort.
- Akkor pont van egy üvegecskényi idõnk - kacsint rám, majd bont, és tölt…

***

Egy óra múlva egészen pontosan felmegyek az emeletre. A lépcsõnél áll Haruki, és mosolyogva integet, hogy menjek csak, siessek. Ahogy viszont a szoba felé veszem az irányt, halk zene szûrõdik ki… mi folyik itt?!

A vér unodrító, fémes íze szétterjed a számban, elfintorodva próbálok feltápászkodni, de õ erre belemarkol a hajamba, és erõbõl lök vissza. A fejem keményen koppan a padlón, fájdalmasan nyögök fel, és inkább a hátamra fordulok, mielõtt még az orromat is eltörné még egy ilyen húzással. Ijedten hõkölök hátra, amikor közvetlen közelrõl találkozom pillantásával. A tekintete... tébolyult. Hajamba markol feljebb ránt a földrõl, kezével hajamnál fogva tartja egy helyben a fejemet, ahogy újra és újra megüt. A hófehér köpeny eleje lassan inkább vörös lesz, már azt sem tudom, honnan kerül rá a vér.

Újabb fájdalmas nyögés hagyja el ajkaimat, ahogy hajamnál fogva teljesen talpra ránt, aztán megrökönyödve bámulok a kezére, amibe valahonnan egy hatalmas kés került. Ujjait az állam alá szorítja, a kés hegyét végigvezeti a nyakamon, valahol az ütõerem környékén.

- Tudod, milyen egyszerû lenne csak úgy elvágni most a torkodat? És nézni, ahogy a szemeid fennakadnak, és lassan elvérzel? Ezt érdemelnéd... – Összeszorítom a szemeimet, és fogamat csikorgatva folytok el egy kiáltást, ahogy a kés pengéje megtalálja a mellkasomat, és hosszú csíkot rajzol a vállamig. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy ordítok. – Elvetted tõlem Chent.

- Chen soha... soha nem is volt... a tiéd – nyögöm ki, szinte köpve a szavakat. – Engem szeret. Csakis... engem.

- Hazudsz! – Tekintetében ijesztõ õrület villan. – Mocskos, hazug ribanc!

Újabb ütéssel küld ismét a földre, de ezúttal nem veszi a fáradtságot, hogy lehajoljon, a lábával igyekszik elintézni a dolgokat. Eleinte a lábam kapja a legtöbbet, de mikor már annyira megfájdul, hogy nem bírom a felsõtestem elõtt tartani, az következik. Fõleg a hasamat és a bordáimat célozza, és egy idõ után már csak nyöszörgésre futja, ha akarnék, se tudnék kiabálni.

Mielõtt elsötétül elõttem a világ, még látom, ahogy újra a kezébe veszi a kést, és az utolsó gondolatom az, hogy inkább halok meg így, mint hogy Chen nélkül kelljen élnem.

***

Újabb zuhanás, és földnek csapódás, meg egy... dörrenés?

Kinyitom a szememet, és megdöbbenek. A szoba ajtajában ott áll Victor, mellette a reszketõ Haru... és Chen... egy pisztollyal a kezében. De... a pisztoly nem rám irányul, hanem Anra.

- Chen...
- Nobu. Gyere ide hozzám – szólal meg.

Már indulnék is, de An újra erõteljesen a hajamba markol, nem jutok elõrébb...
- Itt maradsz, kurva – üvölti ugyanazon a tébolyult hangon.
- Engedd el – szólítja fel Chen.

Annak eszében sincs. Összerezzenek, ahogy a fegyver elsül. Chenben bízom, de Anban nem... Viszont a következõ, amit hallok, az An ordítása, ahogy Chen eltalálja a karját. Ahogy a vasmarok szorítás enged, már indulok is Chen felé, bár a lábam nem egészen akar úgy mûködni, ahogy szeretném. Victor a segítségemre siet, az ölébe vesz.
- An. Adok neked kettõ. Ismétlem. Kettõ percet, hogy elhagyd a villa területét, értetted? – Chen hangja halálosan rideg.
- Chen, várj… ez csak egy kurva!
- A férjem, An. Nem egy kurva, és te súlyosan vétettél ellenem, és ellene is. – Könnyes szemekkel pillantok a szerelmemre. Chen... – Victor. Vidd ki Harukit és Nobut.
- Chen, nem ölheted meg itt, az…
- Kussolsz, és kiviszed innen õket, értetted?! – üvölti Chen.

Victor összerezzen, de engedelmeskedik.

- Chen! – szólítom sírva.

Ne... nem hagyhatjuk egyedül Annal... Az a férfi beteg...
- Már csak másfél perced van – hallom Chen hangját.
- Soha, de soha nem lesz nyugtod tõlem, Chen! Megölöm azt a seggbebaszott kurvát, érted?! – Összerezzenek, és látom, hogy Haru is kezd végleg kiborulni. – Ki fogom nyomni a szemeit és megetetem vele!
- Takarodj, vagy fejbe lõlek.

A pisztolylövésre újra összerezzenek, de tudom, hogy Chennél van. Nem eshetett baja... Aztán An rohan ki a szobából, már a lába is véres, sántít, ahogy igyekszik elrohanni. A vészjelre rögtön felbukkan egy õr.
- Ha a testvérem nem ér ki két percen belül a kertbõl, öljétek meg – adja ki a parancsot Chen.

A falnak támaszkodva tartom meg az egyensúlyom, arcomon könnycseppek gördülnek le, de ahogy Chen rám néz, elkapom a tekintetem. Nem... azt sem érdemlem, hogy rám nézzen. Mocskos vagyok... koszos, koszos, koszos...
- Kérlek, ne nézz rám. Undorító vagyok – suttogom elgyötörten.
- Én is, nézz rám.

Könnyes szemekkel felé fordulok, végignézek rajta, hogy nem esett-e baja. Ne... Uramisten, a lába! Vérzik, tele van vágásokkal...
- A térded – kiáltom, és ijedten indulok felé.

Vagyis indulnék, ha bírnék... de Chen karjaiba esek, nem a padlóra.
- Meg tudsz nekem bocsájtani, életem? Nem csak azt, amit mondtam, azt is, amit gondoltam…

Ránézek, egyenesen gyönyörû arcára, és abba a csodaszép barna szempárba, amiben... istenem, amiben nem harag és megvetés, sokkal inkább... megbánás és törõdés csillog.

- Minden jogos volt, Chen. Ha megütsz, az is az lett volna... Megérdemlem.

- Nem... – Mutatóujjamat az ajkaira téve fojtom belé a szót.

- Szeretlek, Chen... Nagyon szeretlek – ölelem szorosan magamhoz.

A könnyeim újra utat nyernek maguknak, de ezek inkább a megkönnyebbülés és a bizonytalanság könnyei. Meg a testemben ordító fájdalomé. De ez most nem érdekel... Arcomat Chen nyakába fektetem, ujjaim a hajába gabalyodnak, görcsösen szorítom magamhoz.

Nem... nem akarom elveszíteni, soha... Belehalnék.

***

Nyöszörögve nyitom ki a szemeimet. Elájultam volna...? Ahogy már képes vagyok látni is, felsikoltva hõkölnék vissza, ahogy egy idõsebb, idegen férfi hajol az arcomba, de egy hang megállít.

- Nyugalom, kincsem. – Chen suttogása a fülemben végtelen nyugalommal áraszt el. Kezemmel az övét keresem, õ pedig gondolatomat kitalálva fûzi ujjait az enyémek köré. – A doki csak megvizsgál, rendben?

- De a térded...

- Azt már elintéztük. Most rajtad a sor.

Bólintok, majd rögtön felszisszenek, ahogy megtapogatja a vágás környékét a vállamnál.

- Szerencsére ez a sérülés sem fokozottan vészes. Ennek is elég lesz a fertõtlenítés. A kötést valószínûleg cserélni kell majd, és mindig azzal a kenõccsel kell bekenni, amit majd felírok a szemöldökére és a szájára is. – Az orvos rám néz. – A bordáit meg kell néznem?

- Nem tudom. Lehet, hogy nem árt – felelem halkan.

Chen lejjebb hajtja a takarót, a doki pedig végigtapogatja a bordáimat mindkért oldalon. Összeszorítom a szemem, és elfintorodok a fájdalomtól, de igyekszem nem túl hangosan szenvedni.

- Csonttörés szerencsére itt sincs, de zúzódások vannak bõven. Erre is kap majd valami gyógyszert. A lábát már megnéztem, nincs komoly probléma, valószínûleg csak megrándult, a sebek pedig ki vannak tisztítva.

- Rendben. Köszönöm – mosolyodok el halványan.

- Igazán nincs mit. A recepteket megírom, és itt hagyom, hogy ki tudják váltani.

Chen kikíséri az ajtóig az orvost, onnan majd gondolom más fogja kivezetni. Elbúcsúznak, majd Chen bezárja az ajtót. Apropó, ajtó... Felvonom a szemöldököm. Az ajtó közepén egy jókora repedés húzódik, és mellette a falról is le van peregve a vakolat. Nos... ezt majd még meg fogom érdeklõdni.

- Chen – szólítom meg.

Megfordul, arca komor, de ahogy felém néz... a szeme mosolyog rám. Az ágyhoz lép, majd oldalasan, felkönyökölve fekszik be mellém.

- Itt vagyok. – Ujjával végigsimít az arcomon, én pedig lehunyt szemekkel sóhajtok föl.

- Haragszol rám? – nyitok ki szemeimet újra.

- Nem, kicsim. Nem a te hibád volt. Victor mindent elmondott, egyáltalán nem tehettél róla.

- Tudod... számíthattam volna rá... Sok kétértelmû célzást tett, és amikor hazajöttünk, és aznap nem voltál itthon... meg is próbált rám mászni. Csak elbújtam elõle – vallom be. – Bár, igazából azt sosem gondoltam volna, hogy elmegy idáig is...

- És ezt eddig miért nem mondtad el nekem? – Tekintetében harag csillan, de tudom... vagyis remélem, hogy nem nekem szól.

- Nem... nem akartam. Nemrég kaptad csak vissza a testvéred, hihetetlenül hangzott volna, és egyébként is... nem akartam, hogy fájjon neked.

- És még ilyen esetekben is képes vagy az én érdekeimet elõtérbe helyezni – ingatja a fejét mosolyogva.

- Sajnálom... én ilyen vagyok, ha szerelmes vagyok... – hebegem zavartan. Chen lehajol, és gyengéd csókol lehel a homlokomra. – Chen...

- Igen?

- Mi történt az ajtóval és a fallal?

- Ne kérdezd.

Pillantásom a megérzésemet követve a kézfejére siklik... hát persze. Tiszta seb.

- Látom – mondom megrovón. Nagy levegõt véve szólalok meg újra. Ez most... a mindent eldöntõ kérdések egyike lesz... – Chen...

- Igen, kicsim?

- Képes leszel... – Nagyot nyelek. – Hozzám tudsz még érni ezek után?

Victor nem sokkal késõbb kimegy. Magamra hagy, megkér, hogy próbáljak meg egy kicsit megnyugodni. De éppen akkor, amikor le akarok feküdni, nyílik az ajtó. Megfordulok, és…
- Tûnj innen. – Hangom halk, nem is nézek rá teljesen. Nem is tudnék… elárult engem. Elhagyott… megcsalt a tulajdon öcsémmel!
- Chen... - kezdi már, de nem akarom hallani az idióta magyarázatát!
- Azt mondtam takarodj innen! – Ránézek. Egy pillanatra hátrahõköl, amikor meglátja, hogy mennyire utálok rá nézni ebben a pillanatban. Meg tudnám ölni! Úgy, ahogy a többi kurvát, aki becsap és elárul… meg tudnám ölni!
- Kérlek... szerelmem...
- Ne merj még egyszer így nevezni! – Elindulok felé. Azzal a határozott céllal, hogy meg fogom ölni, magamban viszont remélem, hogy elrohan. Rohanj, Nobu… – A saját érdekedben... tûnj a szemem elõl - szólítom fel, õ pedig hátrálni kezd. Amikor eléggé a folyosón van, egyszerûen bezárom az ajtót. Amikor hallom, hogy elrohan, az ajtóba ütök ököllel, ami meg is reped. De most nem érdekel. Üvöltök, hangosan kiabálok mindent, ami a számra jön, hiszen soha nem voltam még ennyire ideges. Perceken belül megjelenik Victor is.

 - Mi a faszt csinálsz? - kérdezi, és a kezemre pillant. Véres, az ajtó felsértette. Vagy a fal… nem tudom, melyiket ütöttem nagyobb erõvel. - Hagyd abba, te elmebeteg! - Rá nézek, a szemem szikrákat szór. Õ is megrémül.
- Gyere ide - szólítom fel, õ pedig engedelmesen el is indul, bár remegnek a lábai. Amikor elõttem áll, mélyen a szemébe nézek. - Üss meg.
- M…mi?! Hogy ütnélek meg?! - kiabál rám. - Térj észhez!
- Azt mondtam üss meg a kurva életbe, vagy szétverem a fejed a kibaszott falon! - üvöltök rá teljes hangommal mire összerezzen. Remegve emeli meg a kezét, és hatalmas pofont kapok, amire valamennyire kitisztul a fejem. Térddel esek az üvegszilánkokba.
- An miatt volt - szólal meg.  - An tette.
- Ne emlékeztess rá sem - kérem szomorúan.
- Félreérted! A nappaliban volt három pohár. Az egyikben valami vegyi anyag volt - mondja ridegen. - Haruki is velük volt, de azt mondta nekem, hogy este akadt az ajtó. Az az ajtó vadonatúj, biztos, hogy nem akad. Pláne, hogy reggel már ki tudott jönni. Azt mondja, ivott velük. Annal és Nobuval. - Hitetlenkedve nézek rá.
- A… azt állítod, hogy az öcsém… a tulajdon öcsém el akarja tõlem venni a férjemet? - kérdezem egyre idegesebben, majd egyetlen mozdulattal pattanok fel, ujjaimat Victor nyaka köré szorítom, így nyomom a falhoz és emelem fel. Nem ér le a lába.
- Engedj el - hörgi egyre sápadtabban, ahogy ujjaim egyre erõsebben szorulnak nyakára.
- Azt állítod, hogy a vérem… a saját testvérem vert át, és egy volt kurvának kellene hinnem?! - kérdezem, kicsit talán megint kiabálva.
- Engedj el, te vadállat - nyögi utolsó erejével, mire elengedem, és a földre zuhan. Köhög, a torkát fogja. - Az a volt kurva a szerelmed, te elmebeteg barom! Melletted van, soha, egy percig nem hazudott neked semmirõl! Más férfire rá sem nézett! Miért pont azzal csalna meg, aki tök ugyanúgy néz ki, mint te?! - ordítja, és utána köhög is. - Majdnem megöltél, te õrült - nyögi fájdalmasan.
- Victor. Közel állsz ahhoz, hogy meg is tegyem. Miért mondasz ilyet? Mi a bizonyítékod rá, hogy nem Nobu csábította el valami szerrel Ant?
- Te fasz! A férjed egy iszonyatosan dögös pasi! A kisujját sem kellene mozdítania és fél Taipei ájulásig kefélné! Miért kellene neki bármilyen kábítószer? Másrészrõl Nobu mindig a vörös poharakból iszik, te is tudod nagyon jól. Haru mindig a kékekbõl. Neked és nekem vannak a sima, áttetszõ poharak, nem? Nobu nem inna áttetszõ pohárból, mert a vörös a kedvence, csak abból iszik alkoholt.
- És?
- És abban volt a kábítószer, te állat! - Felnyögök meglepettségemben, és újra térdre esek az üvegszilánkok között. - Megnyugodtál, baszd meg?
- Meg akartam ölni - sóhajtok fel. - Amikor az elõbb bejött Nobu, azért imádkoztam, hogy menjen ki, mielõtt elérem, mert különben megölöm. - Letérdel elém.
- Mert egy idióta, beteg, hõsszerelmes állat vagy, azért - mondja, és megölel. - Nyugodj meg, kérlek. - Ekkor valaki feltépi az ajtót, és egy kis test nem sokkal késõbb térdre borul mellettem. Már hárman vagyunk, akiknek véres a lába…
- Ru-sama, Victor! Könyörgöm… An bántani fogja Nobut - sírja Haruki.
- Micsoda? - kérdezem, és lassan felállok.
- Nobu utána ment, mikor rájött, hogy mi történt, de nem tudtam megállítani. An megütötte, és kés van nála! Kérem, Ru-sama - kapaszkodik a köntösömbe. - Könyörgöm, mentse meg Nobu-chant - sírva keservesen.

Victorra pillantok, aki csak bólint. Felkapom az ölembe Harukit, és elkezdek rohanni vele. Victor nem sokkal mögöttünk.
- Merre? - Remegõ kezekkel mutatja az utat, és hozzám bújva sír. Amikor odaérek a nyitott ajtóhoz, majdnem elejtem szegény, kicsi Harukit.

An Nobu teste felett áll, aki szerintem már elájult. Az ajka felrepedt, a szemöldöke is. A válla véres.
- An - szólítom meg, mire összerezzen, és elejti a kést, hatalmas mázlijára Nobu mellé.
- Chen… megtámadott engem! Védekeznem kellett - nyögi, és már közeledik is. Én leteszem Harukit,és elveszem a pont ekkor érkezõ Victor kezébõl a pisztolyt.
- Állj meg ott, ahol vagy, An Yi Ru - mondom neki, mire megszeppenve áll meg, és emeli fel a kezét. - Mit csináltál vele? - kérdezem ridegen, Mire An visszalép Nobuhoz. - Azt mondtam állj meg, An! - Nem hallgat rám, belemarkol Nobu hajába, és annál fogva emeli fel. Nekem sem kell több, célzok, és lövök, egyenesen a csuklójára. A dörrenésre Nobu felriad, ahogy a földre esik. Megát engem, elsápad, majd Anra néz.
- Chen… - nyögi.
- Nobu. Gyere ide hozzám - szólítom fel, de An megint a hajába tép, az ép kezével.
- Itt maradsz, kurva - üvölti ijesztõen beteg hangon.
- Engedd el - szólítom fel, és amikor nem teszi, megint lövök. Nobu összerezzen, gondolom fél, hogy eltalálom, de amikor megint An karját lövöm el, felordít, és végre elengedi a szerelmemet, aki kétségbeesve, sántítva indul el felém. Victor azonnal odalép, és az ölébe kapja.
- An. Adok neked kettõ. Ismétlem. Kettõ percet, hogy elhagyd a villa területét, értetted?
- Chen, várj… ez csak egy kurva!
- A férjem, An. Nem egy kurva, és te súlyosan vétettél ellenem, és ellene is. - Hangom rideg. - Victor. Vidd ki Harukit és Nobut.
- Chen, nem ölheted meg itt, az…
- Kussolsz, és kiviszed innen õket, értetted?! - üvöltök rá, mire összerezzen, és kiszaladnak. Hallom, hogy Nobu sírva hív engem, de most dolgom van.
- Már csak másfél perced van - nézek Anra. Olyan harag ég a szemeiben, amit még nem láttam soha. És azt hiszem, ilyen egy õrült tekintete.
- Soha, de soha nem lesz nyugtod tõlem, Chen! Megölöm azt a seggbebaszott kurvát, érted?! - röhög fel. - Ki fogom nyomni a szemeit és megetetem vele!
- Takarodj, vagy fejbe lõlek. - Hirtelen ugrik egyet és elindul felém, de hamarabb sül el a pisztoly, minthogy hozzám érne, és lábon lövöm. Rémülten néz rám, majd elrohan mellettem, és amennyire a lõtt sebtõl telik, elkezd futni. Én azonnal vészcsengõt nyomok, és a felbukkanó õrhöz fordulok.
- Ha a testvérem nem ér ki két percen belül a kertbõl, öljétek meg. - Nem kérdez, bólint. Én pedig végre Nobu felé fordulhatok. Csupa vér. Victor leteszi, mire a falnál kell támaszkodnia, nehogy összeessen. Sír.
- Kérlek, ne nézz rám - nyögi. - Undorító vagyok - suttogja.
- Én is, nézz rám - kérem, mire végignéz rajtam.
- A térded - kiabálja, és elindul felém, de a karjaimba esik.
- Meg tudsz nekem bocsájtani, életem? - Rá nézek. - Nem csak azt, amit mondtam, azt is, amit gondoltam…

Alig értünk haza, Chen alig van itthon. Elszomorít, mert vele akartam lenni. Nagyon vele akartam lenni. De itthon problémák adódtak, és tudom, hogy neki dolgozni kell. Aztán az már csak a pláne, hogy kiderül: kettesben leszek itthon Annal. Haru elmegy Chennel, Victornak is dolga van...

A rossz elõérzeteim csak még rosszabbak lettek, és még Victor folyamatos piszkálódását is szívesebben hallgatnám egy egész napon át, mint hogy ilyesminek tegyem ki magam... De muszáj. Majd legfeljebb bujkálok...

Estére már tényleg elbújok. Bezárkózok a szobánkba, és ki sem mozdulok onnan. Azok után, hogy napközben An többször is nyíltan megpróbált rám hajtani... Megijeszt és kikészít. Chen testvére...! Hogy... hogy gondolhat egyáltalán ilyesmit?! Egyszer már elmondtam neki, mennyire szeretem, és ahányszor megpróbált ma megszerezni, annyiszor meg is ismételtem, hátha világossá válik számára. De nem.

Aggódok, hogy mi fog kisülni ebbõl, de Chennek még akkor sem merek szólni, amikor az aznapi események még éjszakára is rajtam hagyják a nyomukat. Nem... Nem mondhatom el neki. Húsz év után visszakapta a testvérét... Valószínûleg hülyének nézne, vagy azt feltételezné, hogy megpróbálok bekavarni, de még ha nem is így lenne...

Nem akarok neki fájdalmat okozni, ahogy túlságosan szeretem.

A másnaptól már egyáltalán nem félek. Haru-chan is itthon lesz. Hál’ istennek! Még ha An társaságában is kell lennem, akkor is ott lesz Haru, valószínûleg el is mesélem majd neki az aggodalmaimat. Õ biztosan megért, talán még segít is kitalálni valamit... hogy beszéljek vele, vagy nem is tudom. De ez így nem jó...

Természetesen nem sikerül. Soha nem jutunk elõrébb, mint hogy van valami, ami nyomja a szívem, máris megjelenik An... mintha érezné, hogy mikor kell közbelépnie. És amikor kitalálja, hogy menjünk le együtt a bárrészbe, igyunk valamit, rajtam eluralkodik a rossz elõérzetnek is a fokozott változata, de nem tudok mit tenni. Haru-channak fogalma sincs róla, hogy a baj An körül forog... így semmi ellenvetése nincs, és én sem tudom kimagyarázni magam.

***

Hol a francban vannak már?! Haru fölszaladt megmutatni valamit Annak, de még mindig nem jöttek vissza. Már éppen felállnék, hogy utánuk menjek, mikor megérkeznek... Nem. Csak An érkezik.

- Hol van Haru-chan? – kérdezem gyanakodva.

- Ledõlt egy kicsit, úgy tûnik, nem nagyon bírja az alkoholt.

- Nem bírja az alkoholt – ismétlem szkeptikusan, egyik szemöldököm a magasba szalad. – Jó, ha két pohár whiskyt megittunk.

- Van, akinek ez is megárt, Nobu-chan. – Nem tetszik nekem ez a mosoly.

- Akkor én is elmegyek...

- Ugyan már! Maradj – tart vissza a csuklómnál fogva. Ugyanúgy, mint még Franciaországban.

- Minek? – vonom fel a szemöldököm.

- Legalább még egy pohárkával igyunk meg, utána ígérem, elengedlek.

Szemforgatva sóhajtok, és visszaülök. Egy pohár nem árt meg, bírom az alkoholt.

***

Mi a fasz...

Hatalmas nyögéssel fordulok a hátamra. A fejem hasogat, és olya mintha nem is az lenne a nyakamon, hanem valami mázsás súly. Meg az összes végtagomon is. A szemem nehezen fókuszál, ráadásul egy ponton különösen fáj a fejem...

Mi a szart keres egy dudor a halántékomon?!

Felülök, lenézek...

Hol a kurva életben vannak a ruháim?!

Erõltesd meg magad, Nobu, emlékezz, mi történt...

Feketeség... feketeség... még több feketeség... Majd képek kezdenek homályosan bevillanni.

Egy pohár ital, aztán minden... kiesik... de jön valaki... Chen! Igen, Chen... a nevemen szólít, kincsemnek becéz... az ölébe vesz, fölvisz a szobába... szeretkezünk... aztán rohanok, be a szobába... elesek, és sötétség... De miért rohanok?

A fejemben visszhangzani kezd egy üvöltés... Chen hangja... Chen?!

Eddig a fejemet támasztó kezem tehetetlenül zuhan a földre. Ne... ó, uramisten... édes istenem, mondd, hogy nem! Nem! Az nem lehet, hogy én Annal... Nem...

Egy röptében a fürdõszobából felkapott köpenyben rontok ki a szobából. Nem érdekel, hogy a fejem le akar esni a helyérõl, nem érdekel, hogy a könnyeim maguktól csorognak az arcomon, nem érdekel...

Nagyot nyelek, félve, remegve nyitom ki a szobánk ajtaját. A földön megannyi üvegszilánk, üres üvegek, talán poharak maradványai, a szoba közepén pedig ott áll Chen...

- Tûnj innen. – Halkan beszél, szavai mégis jéghideg késként fúródnak a szívembe.

- Chen...

- Azt mondtam takarodj innen! – Most már szinte ordít, és ahogy felém is fordul...

Tekintete szikrázik a vad dühtõl, csillog benne a gyûlölet és a megvetés. És mélyen ott van benne az a mérhetetlen fájdalom... A fájdalom, amitõl egész letében meg akartam óvni, amit azt akartam, hogy soha de soha ne kelljen éreznie... És most... most én okoztam neki...

Szemeimet újabb könnycseppek hagyják el.

- Kérlek... szerelmem... – csuklik el a hangom.

- Ne merj ég egyszer így nevezni! – Egy lépést közelít, keze ökölbe szorul, és megremeg... Meg... meg akar ütni...? – A saját érdekedben... tûnj a szemem elõl.

Tenyeremet a számra szorítom, hogy elfojtsam a feltörni kívánó hangos zokogást, miközben kihátrálok a szobából. Az ajtó becsapódik elõttem.

Könnyeimtõl alig látok, vakon megyek végig a folyosókon, azt sem tudom hová. Aztán az egyik folyosó végén Haru-chan bukkan fel. Nem kell mondanom semmit, nem is tudnék... Futva indul meg felém, a legközelebbi szobába behúz magával, és magához ölel.

Hangosan felzokogva borulok a vállára, úgy szorítom magamhoz, mint valami utolsó menedéket. Minden bizonnyal az is... Elveszítettem Chent... Elveszett... az életem... Nélküle semminek nincs értelme...

- Mondd, hogy csak egy rossz álom... Kérlek, mondd... Mondd, hogy nem igaz... – zokogom.

Nem felel, csak még szorosabban ölel. Amikor levegõt már kapok, a könnyeim továbbra sem akarnak elapadni, de Haru leültet az ágy szélére.

- Nobu... – Az õ arca is elgyötört, és az õ szemében is könnyek csillognak. – Istenem... Hát igaz? Mi történt...?

- Ne-nem tudom... A-amikor magamhoz tértem ne-nem emlékeztem se-semmire... Csak nagyon nehezen s-sikerült felidézni a tegnapot... – suttogom sírva.

Haru hirtelen felkapja a fejét, arcára kétkedõ kifejezés ül ki.

- Nobu-chan...

- Mi az? – törlök le az arcomról egy adag könnyet, de újabb jön a helyébe.

- Kérlek mondd, hogy ennek nincs köze ahhoz, amit tegnap el akartál mondani. Ahhoz a rossz elõérzethez... Ugye nem Anhoz volt köze?!

Könnyeim mögül, megszeppenve pislogok rá.

- D-de igen... Miért? – lehelem. Megint az a rossz elõérzet.

- Amikor... Amikor én és An feljöttünk... megmutattam neki, amit akartam. Aztán azt mondta, õ elõremegy, lent megvártok... de... Én nem tudtam kimenni az ajtón. – A rémület és az idegesség jeges marka szorítja össze a mellkasom, vér helyett mintha jégkockák lennének az ereimben. – Azt hittem, hogy csak beragadt a zár... de már úgyis fáradt voltam, ezért gondoltam nem veszõdök vele... és reggel már simán ment... De így... így egész más megvilágításba kerültek a dolgok.

Elhûlve meredek rá, még a könnyeim is elfelejtenek hullani. Így már minden világos... Istenem, hát persze... An minden kitervelt...

A végtelen fájdalomhoz most mérhetetlen düh társul. Érzem, ahogy lassan az egész testemet elönti a gyûlölet. Felpattanok, és az ajtó felé indulok.

- Nobu..? Hová mész? – szól utánam Haru, de meg sem hallom.

Még szerencse, hogy tudom, melyik szobát kapta az a nyomorult. Ezt megkeserüli... arra mérget vehet...

Feltépem az ajtót, berontok a szobába. A gazember éppen erre lép ki a fürdõszobából, nagy szerencséjére legyen mondva, hogy ruhában van, különben itt helyben vágnám le az undorító farkát. Teljesen elborul az agyam.

- Mit csináltál?! – üvöltöm magamból kikelve. – Mi a faszt csináltál?!

- Mirõl beszélsz? – Undorító, kéjenc vigyora, és nyugodt hangneme csak olaj az tûzre.

- Kitervelted az egészet, ugye? Bezártad Haru-chant a szobájába, hogy semmi ne akadályozhasson meg a kibaszott terveidben! Mit tettél az italomba?! – ordítok. – Válaszolj!

Egy lépéssel melletted terem, arcomat durván, erõsen fogja ujjai közé.

- Jobb, ha elkussolsz, kis ribanc. Tegnap még nem a harag miatt ordítottál – teszi hozzá undorítóan perverz vigyorával. – De most már végre eltakarodsz az utamból. Chen sem lát már benned többet, mint egy olcsó, semmirekellõ kurvát, Nobuyoshi. Hiszen az vagy... mindig is az voltál. Nem igaz?

Minden egyes szava egy újabb pofonként hat, a szemembe újra könnyek gyûlnek. Hogy meri... hogy meri egyáltalán a szájára venni a testvére nevét?! Aki megbízott benne, aki szerette... Õ meg...

Nem tartozom a legerõsebb emberek közé, de ami van, azt mindent beleadom abba a pofonba, amit ezért kap tõlem. Chen miatt... és amiatt, hogy tönkretette az egész életem.

- Dögölj meg! Dögölj meg, te undorító szemétláda! – üvöltöm sírva, mégis határtalan dühvel.

És legalább ugyanakkora gyûlöletet látok az õ szemeiben is, ahogy fejét visszafordítja felém. Még az arcát és felkarmoltam... Megérdemli...

Arra viszont tényleg nem számítok, hogy visszakézbõl akkora pofont kapok, hogy elterülök a földön.