Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

louisMayfair2017. 11. 10. 16:58:25#35281
Karakter: Morris Smith



Nem tölt bent olyan sok időt, mikor kijön a hóna alatt egy mankóra támaszkodik, int a fejével, hogy nem kell segítség, viszont én szeretném biztonságban tudni. Ledobja magát a helyére és megcsörgeti a barátját, utána kezd el körmölni.

„Minden rendben van. A doki azt mondta, hogy pár napig pihenjek, és ne ugráljak. A sebek csúnyák, de nem életveszélyesek és mondta, hogy szerencsés vagyok. A barátom nemsokára itt lesz, szóval nem kell miattam aggódnod”

- Azért én itt maradok, míg jön a barátod. Tényleg szerencsés vagy, amiért ennyivel megúsztad, Gilbert. Azért remélem, hamar rendbe jössz.

„Én is, mert szeretnék elmenni a büfébe, ahol dolgozol. Nagyon felkeltetted az érdeklődésem azután a csirkés szendvics iránt”

Képtelen vagyok nem mosolyogni rajta, annyira kis mimóza, nem tudom eldönteni, hogy most a múltja vagy szimplán a természete miatt ilyen. A munkám miatt a büfében napi szinten találkozom rengeteg emberrel, annyi különböző típussal, Gilbert kicsit olyan nekem, mint Joreior, az egyik jó barátnőm. Joreior szeme épp olyan, mint Gil-é, összetört. Nekem eszemben sincs Őt összetörni, sőt. Örülnék, ha jobban megismerhetném.

Kb. tíz perc, ha eltelik a várakozás alatt, már épp elgondolkodtam, hogy szerezni kellene valami kaját, mert megint éhes lettem, amikor lépteket hallok. Arra fordítom a fejem és nem igazán tudom eldönteni kit vagy mit látok. Elsőre egy nagyra nőtt színes papagájra emlékeztet. Közelebbről viszont jól kivehetőek a vonások és az extrém ruhadarabok.

- Na, itt vagyok – vigyorog. – Neked mindig bajba kell keverned magad, haver? – engem is észrevesz, bár én még mindig nem tettem magam túl a látvány okozta sokkon. – Köszönöm, hogy segítettél a haveromnak. Daniel Swann vagyok, Gil csoporttársa – kezet rázok vele.

- Morris Smith. Semmiség volt az egész, csak véletlenül arra jártam.

- Akkor is rendes dolog volt tőled. Mások már rég otthagyták volna csak azért, mert nem szólal meg. Örülök, hogy vannak még segítőkész emberek a világon. Na, gyere, Gil, menjünk. Anyádék frászt fognak kapni, ha ilyen állapotban látnak.

Gil gyorsan kezd mutogatni, számomra ez olyan, mint egy felgyorsított pantomim, de úgy látszik Daniel mindent ért. Tolmácsolja nekem, hogy köszöni szépen, végül talpra állítja Gilt. Mindkettőtől elköszönök, innen már Gil rendben lesz. A kórház parkolójában a srácok az autóhoz bicegnek, én a fejemre húzom a kapucnit és kocogva hazafelé veszem az irányt.

---

Hétvégén plusz műszakot vállalok, nagyjából csak aludni megyek haza, hétfőn viszont valamivel korábban elmehetek majd. Mondtam a főnöknek, hogy nem gond, ha letöltöm a rendes műszakom, de egy kolléganőm kérte, had jöjjön Ő korábban és így szintén korábban is mehet. Kivételes alkalom, úgyhogy rábólintottam a cserére.

Kiszolgálok egy lányt és megpillantom a bicebócát.

- Szia, Gilbert! – mitől lett hirtelen vörös? Visszaint, már elő van készítve a toll, papír. Meg kell tanulnom jelnyelven kommunikálni. - Jobban van a lábad? – kérdésemre bólint. – Ennek örülök – mosolygok, mert reméltem, hogy tényleg jobban van. Nagyon csúnya volt az a baleset. – Nos, megkóstolod a csirkés-majonézes szendvicset?

Újfent bólint, a hátsó asztalra mutat, aztán végig, hogy mit kér hozzá, fizet. Nem akarom, hogy végigácsorogja, míg összerakom, intek, hogy menjen csak.

Kicsit várnia kell, mert akadt egy kis technikai gond a konyhában én pedig szünetet kérek a főnöktől. Végül mindent a tálcára teszek és kiviszem a srácnak, leülök a mellette lévő székre.

„Köszönöm”, ezt felismerem.

- Semmiség, bár a főnök nem örült, hogy kihoztam, mert elvileg meg kellett volna várnod. De nem akartam, hogy ilyen sérüléssel ott álldogálj nekem. Másrészt, most végre így kivehetem a szünetemet is. Mármint, ha nem zavarlak.

„Egyáltalán nem zavarsz, és sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam neked” körmöli.

- Nem okoztál kellemetlenséget – mosolygok, ez a srác nagyon aranyos és figyelmes is azon túl, hogy borzasztó félénk. Szinte késztetést érez rá az ember, hogy közé és a többi ember közé álljon. Kicsit olyan, mintha mindig attól félne, egy vérmes tigris les rá, mikor támadhat.

– Nos, milyen? Finom? – nagyon remélem, hogy igen, mert szívem-lelkem beletettem. - Megkérdezhetem, hogy mit tanulsz? – a barátja után... – Mert a haverodat elnézve… Nos…

„Divatot tanulok. Divattervező leszek, ha végzek”

- Nahát! Ez izgalmas lehet! – mosolygok őszintén. – Céghez akarsz bekerülni vagy saját boltot?

Meglepetten pillog rám és folytatja a körmölést.

 

 

„Egy nap szeretnék saját boltot nyitni. Honnan tudtad?”

- Nem vagy alkalmazott típus, nem viseled jól az embereket, ami nem baj, van pár hozzád hasonló ismerősöm és barátom is. Olyannak képzellek, aki saját boltot vezet, aki a saját maga ura.

Látom rajta, hogy picit összezavarom, így felmutatom a kezem megadón.

- Ne haragudj, megszoktam, hogy mindenkivel őszinte vagyok, lehet, hogy neked még kicsit erős lehet a szókimondásom, de ami a szívemen a számon.

 

 

„Ezt jó tudni.”

- Ha bármire kíváncsi vagy, csak kérdezz.

 

 

„Mióta dolgozol itt?”

- Tizenhat voltam, amikor elkezdtem.

 

 

„Tizenhat? És az iskola? Hogy bírtad a kettőt?”

- Muszáj volt választanom – húztam a szám. – Nem épp egy szokványos történet az enyém – amíg eszik, én magamról mesélek. – Többnyire az utcán éltem, úgy értem, volt hova mennem aludni, de el kellett tartanom magam. Anyukám egy nős pasiba szeretett bele, terhes lett, de „apuci” lelépett. Hogy legyen mit ennem és fedél a fejem felett szinte sosem láttam, annyit dolgozott. Elhanyagolt lettem, az utcán kerestem barátokat, parkokban, játszótereken lógtam. Azt hiszem, azért vagyok ennyire könnyed az emberekkel most, mert végre élvezem, hogy vannak. Gyerekként nagyon magányos voltam, meg nem értett, kiközösített… A tanulmányi eredményem sosem volt jó, aztán anyu is elkezdett betegesebb lenni, munkát kellett vállalnom tizenhat évesen, le kellett válnom anyámról, meg kellett állnom a lábamon. Ugyan befejeztem a közép sulit, de nem sikerült leérettségiznem, viszont össze tudtam kaparni a pénzt egy apró lakásra magamnak. Arra már azt mondhatom a sajátom és nem is a legrosszabb környéken, viszonylag rendes helyen, annyi hátul ütővel, hogy rémesen lelakott, így évente valamit felújíttatok rajta. Szerettem volna tovább tanulni, csak a felszínen kellett maradnom. Most elégedett vagyok, van munkám, van lakásom, a magányt pedig a rengeteg ismerőssel pótolom.

 

 

„Ez kemény lehetett…”

- Mesélhetnék még... de nem fárasztalak vele. – az arcomon sötét árnyék kúszik át, ezért elfordítom a fejem, kinézek az ablakon és meglátok egy kanárit.

- Jön a barátod – biccentek felé az állammal.

Gil követi a pillantásom és integet. Alig egy perc múlva megjelenik Daniel is és ledobja magát velünk szembe.

- Jó, hogy megvagy Gil! Morris! – vigyorog, mint a tejbe tök.

Gilbert rosszat sejthet, mert elkezd jelelni, Daniel viszonozza. Gil elszörnyedve rázza meg a fejét és hevesen válaszol valamire.

- Rólam vitáztok? – érdeklődöm szórakozottan.

Gil rögtön csóválja a fejét, de Daniel rávágja, hogy:

- Igen!

Gilbert aranyosan a tenyerébe temeti az arcát.

- Mesélj – biccentek a kanári felé.

- Gil, egy másik barátunk és én dolgozunk egy projekten, csakhogy a befejezéshez szükségünk lenne egy modellre, aki fel is venné az elkészített darabokat.

- És? – pislogok értetlenül.

- Rád gondoltunk!

A srác mellette olyan szemeket mereszt Danielre, mintha kiskanál vízben akarná megfojtani.

Nekem egyenesen a hajvonalamig kúszik a szemöldököm és magamra mutatok.

- Rám? Én nem vagyok modell – nevetek fel.

- De lehetnél. Jó az alakod, csinos az arcod, különleges a hajad. Rád igazíthatnánk a megtervezett ruhákat, lőnénk pár fényképet… Fizetni nem tudunk érte, de a rád aggatott ruhákat a projekt után megtarthatod.

Megvakargatom az állam, mert nem rossz az ötlet, hogy több időt töltsek Gillel, de a gondolat, hogy ez a kanári aggat rám ruhákat.

- Egyetlen feltétellel. Azaz kettővel.

- Igen? – néznek rám meglepetten, Gil csak pislog hatalmas szemekkel.

- Ha megpróbálsz olyat rám aggatni, mint ami rajtad van, én hazáig szaladok.

- Ó, ez csak az én ízlésem, de a kis projektünk tökéletesen a te stílusod lenne.

- Rendben, a második feltétel, hogy soha semmilyen körülmények között nem viselek rövid nadrágot. Utálom és kész. – mosolygok.

- Ezt garantálni tudom – bólogat Daniel elégedetten.

- Mit szólsz hozzá, Gil? – pillantok rá.

Még mindig alig hiszi el, hogy ebbe belemegyek.

 

 

„Biztos vagy benne?”

- Benned bízom, benne nem – bökök Daniel felé. – Ha csak Ő kérne gondolkodás nélkül nemet mondtam volna.

- Mi bajod a ruháimmal? – pislog rám szórakozottan.

- Ha rád nézek, akaratlanul is az jut az eszembe, biztosan valami reklám vagy egy színes dobozos tusfürdőhöz vagy cukorkához. Elsőre azt kérdezném, mennyit fizetnek, hogy ezt hordd – vigyorgok, mire felnevet.

- Én meg a világ minden kincséért sem öltöznék olyan hétköznapi ruhákba, mint ti ketten.

Gilbert a szemeit forgatja barátja szavaira és a következő jeleiből azt olvasom le, hogy elküldi Őt melegebb éghajlatra.

- Bár nem ismerem a jelnyelvet, szerintem Gil épp most tett helyre – kuncogok.

A srác látványosan elpirul, ezt imádom!

- Az a baja, hogy nem akar terhelni téged a mi problémánkkal.

- Nem terheltek egyáltalán, mókásnak tűnik.

- Remek, mikor érsz rá?

- Három óra múlva végzek, az jó nektek?

- Tökéletes! Három óra múlva megállok kint a kocsival és…

- Ha nincs messze, én elkocogok simán.

- Ó, az is jó, akkor három óra múlva legyél itt ezen a címen – körmöli le nekem egy papírra.

„Köszönjük” – csúsztat egy apró cetlit a kezemhez Gilbert félénken.

- Szívesen – súgom felé egy bátorító mosollyal.

A főnököm szól, hogy menjek vissza, idő közben több vendég is jött. Elköszönök a srácoktól, zsebre dugom a címet és folytatom a munkát.

---

Miután végzek a műszakkal átöltözöm, fekete szabadidős nadrág és pulóver, a többi ruhát a táskámban a hátamra kanyarítom. Mivel dolgozói kedvezményem van, viszek harapni valót is. Negyed órát kocogok a megadott címig, egy négyemeletes háztömb, a földszinten kopogok az egyik ajtón. Daniel széles vigyorral az arcán nyit ajtót.

- Üdv, örülök, hogy itt vagy, Gil és én már vártunk. Reméltem, hogy nem tévedsz el.

- Ismerős vagyok a környéken, néha erre is elfutok, ha hosszabb távra megyek. Hol a harmadik díszpinty?

- Még nem ért ide, családi dráma. Egyenesen, utána balra és le a lépcsőn, az alagsor az én „műtermem”.

Megyek az utasítás alapján, az alagsor Daniel stílusát tükrözi vissza, az egyik sarokban varrógép, ruhaanyagokkal roskadásig pakolt pocok, a másik sarokban tervező asztalok, falakra, sőt a mennyezetre függesztett ruhakötélen felcsipeszezve is rajzok. A harmadik sarokban ül Gil egy hosszú kanapé végében, mankója a karfának támasztva. A negyedik sarok pedig fényképezésnek lett kitalálva, a fényképezőgép állvánnyal, felszerelésekkel és a kifeszített zöld vászonnal a falakon. Több háttérvászon is hever a falnak támasztva összetekerve.

- Szia, Gilbert – mosolygok rá szélesen.

Visszainteget és valamit jelel.

- Én is örülök, hogy látlak.

- Dobd le magad a kanapéra, Gil, mutasd meg neki a rajzokat.

Gilbert sebesen körmölni kezd, míg én mellé ülök, bár egy helynyi távolságra, nem akarom, hogy azt higgye, rámászom. Úgy látszik, díjazza, sőt, ő hajol közelebb, amikor átadja a papírt.

 

 

„Ezek még kezdetleges vázlatok, még nagyon az elején vagyunk a projektnek. Szükségünk lenne a méreteidre, már ha elvállalod.”

- Ezek nagyon jók – lapozom át a felém nyújtott papírlapokat. – Tetszik ez a felső – vigyorgok.

Valóban, egy merész darab, fekete atlétának látszik, csakhogy a hónalj alatt hozzá van varrva két ingujj is. A felső szorosan a testre simul, szürke csíkokkal keresztezve a feketét. Egy szürke csatos öv és hozzá illő férfinadrág, csak annak az oldalán fut végig a csík.

- Ebben lazán lehet futni és edzeni is.

- Ezért gondoltuk, hogy előbb ezt csinálnánk meg – helyesel Dan. – Azaz, Gilbert választotta ki neked.

Szegény srác elfordul, hogy ne lássam az arcát, bár sejtem, mi lehet rajta.

- Megtennéd, hogy felülről levetkőzöl?

Dobja be a nagy kérdést Daniel és előbányászik egy mérőszalagot. Felnevetek, de szórakozottan bólintok.

- Rögtön, csak hoztam vacsit.

A táskámból kiteszek egy karton dobozos kólát, hambikat meg négy krumplit. Megkerülöm a dohányzó asztalt és nemes egyszerűen szabadulok meg a pulóveremtől, szinte hallom, ahogy a srácokban ragad a levegő. Most nem vettem atlétát így deréktól felfelé már nem fed semmi. Nem vagyok egy kigyúrt srác, de a rendszeres edzések ruganyos, szálkás izmokban jelentkeztek rajtam. Vékony vagyok, ám korántsem olyan pipaszár, mint a három számmal nagyobb ingek, pulóverek, amiket magamra aggatok.

- Most egy pillanatra megkérdőjeleztem a nemi identitásom – hallom Danielt, mire felkacagok.

- Értsem úgy, hogy jó leszek?

- Jó?! Több mint jó!

- De nem tudok úgy mozogni és pózolni, mint Ők.

- Az tanulható – bólogatott Daniel. Kíváncsi pillantást vetek Gilbertre, mire zavartan süti le a szemeit, pipacspiros arcát a haja mögé rejtve. Szóval tetszik neki a látvány.

- Gilbert?

Feltekint, lehetetlen nem észrevenni, hogy egyszerre zavart, ugyanakkor nagyon kíváncsi is lett.

- Szerinted jól állna nekem a ruhaterved?

 

Feltartott hüvelykujjal bólogat, hogy bizony, nagyon is.


Andro2016. 04. 20. 10:41:57#34216
Karakter: Gilbert Harada
Megjegyzés: (Morrisnak)


A szokásos úton megyek ma is hazafelé az egyetemről. Sokáig elhúzódtak az órák, ráadásul még a ruhaterveket is el kellett kezdenem megcsinálni a csapattal. Csak hárman vagyunk, én és két barátom, akikben megbízom, mert nem súgnak össze a hátam mögött, amiért sosem beszélek. Mint mindig, most is a parkon át akarok hazamenni, hiszen arra a legrövidebb az út, és így elkerülöm a hatalmas esti forgalmat is. Ilyenkor úgyis csak párok, meg a futók szoktak arrafelé lenni, de én úgyis a bicikli útvonalat fogom választani. Hirtelen azonban, nem messze a parktól, épp a bejárat közelében hatalmas fényt látok, és mikor odanézek, egy autót pillantok meg, amely sebesen felém tart. A sofőr ugyan észrevesz, de már nincs ideje megállni, talán nem is akar. El fog sodorni, így az egyetlen, amit tehetek, hogy a biciklit magam és a kocsi közé csúsztatom.

Hatalmas fájdalmat érzek, ahogy eldőlök és leesem. Érzem, hogy a lábam fáj, talán ki is bicsaklik, valamint a karomat is beütöm a betonba. Az autó bezzeg elhajt, én pedig pár pillanatig kábán ülök. Az tuti, hogy a bringámnak annyi. A fejem picit zúg, és futó léptekre leszek figyelmes. Egy kapucnis alak közeledik felém, mire összerezzenek. Nem szeretem az embereket.

- Hé! Hé, minden rendben? – ér oda hozzám, majd megfogja a karom, de elrántom. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Leveszi a kapucniját, de kissé még össze vagyok zavarodva.  - Én ismerlek téged, a parkban szoktál sétálni! – mondja, mire jobban megnézem az arcát. Ismerősnek tűnik, szoktam látni kocogni a parkban. Nagyjából egyidős lehet velem. - Megütötted magad? – emeli fel a kezeim megadóan.

Fájdalmas grimasszal az arcomon rázom meg a fejem, majd a tekintetem a lábamra téved. A farmerem elszakadt, a lábszáram pedig véres. Rettentően fáj, nem tudom, hogy fogok így hazamenni.

- Lábra tudsz állni, vagy hívjak mentőt? – kérdi a srác leguggolva mellém, és szemügyre veszi a sebemet. Így jobban meg tudom nézni. Igazán barátságos arca van, sötét szemekkel és festett, szürke hajjal. Vagy húsz centivel lehet magasabb nálam. Nézem, ahogy leveszi a sálat a nyakából, és beköti vele a sebemet. Fáj, de képtelen vagyok akár egy hangot is kiadni. - Mi az, miért nem szólalsz meg? – kérdi újból.

Nem tudok beszélni” jelelem neki, de szemmel láthatóan nem érti. Viszont azt felfogja, hogy jelnyelven beszélek hozzá. Tutira félre fogja érteni, és most jön a sajnálkozó tekintet, amit gyűlölök.

- Jaj, ne haragudj! – mondja szégyenkezve. – Nem tudtam, nem értem a jelnyelvet… Hívjak mentőt? – A hangjában aggodalmat vélek felfedezni. Talán tényleg csak segíteni akar.

Megrázom a fejem. Nem kell segítség, de hamar rájövök, hogy anélkül nem tudok felállni. Pedig próbálok, de nem megy. A lábam rettentően fáj, alig bírom megtartani magam, és szédülök is egy kicsit.

- Hadd segítsek – kér, és felém nyújtja a kezét. Nem akarom elfogadni, félek, de segítség nélkül egy padig sem tudnék most elvánszorogni.

Végül elfogadom a segítő jobbot, ő pedig segít felállni, majd a karomat a vállára teszi, ő pedig átöleli a derekamat. Rettentő kényelmetlen és ijesztő, utoljára Hiro volt ennyire közel hozzám, de ha rágondolok, a víz is kiver. A srácnak le kell hajolnia, sőt, még a hátizsákomat is a hátára kanyarintja valahogy, mikor rámutatok, hogy azt ne hagyjuk ott.

- Itt van a sürgősségi, egy saroknyira, meg kellene nézetni a lábad – mondja, mire újból a fejem rázom. Csak kórházat ne! Bármit, csak azt ne! Elég volt belőle az után az eset után. - Figyelj, egyedül aligha tudsz már haza botorkálni, a lábad pedig lehet, hogy súlyosan megsérült és elfertőződhet… - mondja komolyan, ami megijeszt.. – Kérlek, hadd kísérjelek be.

Elhúzom a szám, és a szemem a tönkrement bringámra téved. Annak már úgyis annyi. Végül bólintok. Bár úgy, mintha a fogamat húznák, vagy még rosszabb.

- Remek – lélegzik fel, majd lassan kibújik a karom alól. – Elhúzom az útról a bringát, ne okozzon balesetet és majd visszajössz érte, elrejtem a bokrokban, bár ezt aligha vinné el valaki…

Türelmesen várom, az ép lábamra helyezve a testsúlyt, míg ő behúzza a bringámat az egyik bokor mögé. Ott úgysem találja meg senki. Kezdek szédülni, így mikor visszajön és mondja, hogy próbáljak vele egyszerre lépni, alig tudok biccenteni is. A sürgősségi alig háromszáz méterre van, de most óráknak telik, mire elérünk odáig. A fél utat ballábon teszem meg, és közben többször is szünetet kell tartanunk.

- Ez így nem fog menni – sóhajt végül a srác. – Muszáj, felvegyelek, nem baj?

Ledermedek, és feszülten nézek rá. Azóta, hogy Hiro ”azt” tette velem, senkinek sem hagytam, hogy felvegyen, vagy akár hozzám érjen. De ezúttal nincs már választásom, így végül engedek a fiúnak, aki egyik kezét a lapockámra teszi, másik kezét pedig a térdeim alá, majd felemel. Fájdalmasan felszisszenek, majd karjaimat a nyaka köré kulcsolom. Rettentően félek, mert mi van, ha nem is a kórházba visz, hanem csak kihasználja a helyzetet? Nem ismerem, nem tudom, megbízhatok-e benne. Kicsi vagyok, gyenge, védtelen és halálra rémült. Ha megtámad, nem fogok tudni védekezni, még csak segítségért sem fogok tudni kiáltani. és ő ezt tudja.

- Oké, oké, jó lesz ez, már nincs messze – nyugtat a fiú, bár talán inkább mindkettőnket próbál. Szerintem látja, hogy ki vagyok bukva.

Hamarosan elérjük a kórházat, a srác pedig bevisz, és miközben egy székre ültet, nővért hív. Egy fehér ruhás nővérke hamarosan meg is jelentik előttünk.

- Mi történt fiatalember?

A hátizsákomért nyúlok, hogy kihalásszam az irataimat, valamint egy tollat és jegyzetfüzetet, mialatt a srác ismerteti, hogy mi történt. A nővérke végül az irataimat kéri, amiket át is adok neki, ő pedig eltűnik az egyik ajtó mögött. Közben a jegyzetfüzetbe írok, és mikor a mellettem levő fiú kissé kifújja magát, megmutatom neki, amit írtam. Elvégre meg kell köszönnöm neki, hogy behozott, így illik.

 „Köszönöm, hogy behoztál, de innentől boldogulok.”

- Ugyan, nem gond és nincs dolgom, szívesen várok veled.

Miért?”

Nem értem a dolgot, de ő egyszerűen vállat von.

- Akarod, hogy értesítsenek valakit a balesetedről? – kérdi, de a fejem rázom. – És hogy akarsz haza menni?

Elhúzom a szám. Nem értem, mit akar még tőlem. Nem is ismerjük egymást, de nem akarok vele bunkó lenni. Viszont nem bízom benne.

Majd megoldom, nem fáj annyira” írom.

- Jól van, ha akarod, de elég sokat is ülhetsz itt, éjjel pedig nem tanácsos egyedül, sérült lábbal bicegni az utcán.

Bosszúsan fújok egyet, majd hátradőlve írni kezdek. Majd megkérem Danielt, hogy jöjjön értem, neki van kocsija, és útközben felvehetjük a bringámat is.

„Figyelj, nem akarok bunkó lenni, de nem is ismerlek, azon kívül, hogy a parkba jársz futni. Nem kell itt maradnod velem, majd írok egy sms-t egy barátomnak, hogy jöjjön értem. Kösz és rendes vagy, hogy behoztál.” írom.

- Remek, akkor megvárom, míg ez a barátod érted jön – zárja le a vitát.

Biccentek, hogy jól van, majd írok Danielnek egy üzenetet, hogy mi történt és hol vagyok és legyen szíves, vegyen fel. Jön a nővérke a kitöltött kartonnal, majd kis türelmet kér, mert egy sürgős esetet hoznak be. Pár perc múlva a mentősök gurítanak be hordágyon egy csupa vér alakot. Olyan jó fél órát várunk, én pedig kezdek egyre idegesebb lenni, a lábam rettentően fáj, ráadásul félek is. Daniel közben visszaír, hogy ha végzek, csörgessem meg, ő meg idejön kocsival. Hirtelen egy pohár úszik be a látóterembe, és meglepetten látom, hogy a segítőtársam hozta. Elveszem, majd jelelve megköszönöm, sőt még el is tátogom azt a két szótagot. Hála égnek, megérti.

- Nincs mit – nyújtóztatja ki a lábait. – Sikerült elérni a barátodat?

 „Úgy beszéltük meg, ha végzek itt, megcsörgetem és idejön kocsival” áll a lapon, amit írtam.

- Szuper – bólint, majd beleiszik a capucchinójába. Nekem is azt hozott, finom, meleg. – Jaj, de hülye vagyok, még be sem mutatkoztam – felé nyújtom a kezem. – Morris Smith, de mindenki Mo-nak szólít.

„Gilbert Harada” mutatkozom be én is.

- Harada, félig japán vagy? – kérdi kíváncsian, mire bólintok. Az nem kerüli el a tekintetemet, hogy diszkréten bámul. Már megszoktam, pedig nem én vagyok az egyetlen ázsiai, vagy félig ázsiai Londonban, de ennek ellenére rendszeresen megbámulnak, mint valami látványosságot.

„Te egyetemista vagy?”

- Nem, én a „Sarki falatok” nevű éjjelnappali büfében dolgozom nem messze. Ismered?

Kis habozás után bólintok. Hallottam már róla, néhány évfolyamtársam gyakran eszik ott. De én még sosem tettem be oda a lábam. Így is elég furán szoktak rám nézni, amikor mutogatok a gyorséttermekben, vagy bármelyik boltban. Nem akartam itt is kapni a lesajnáló pillantásokat.

„Igen, de még nem ettem ott.” vallom be. Egyszer talán ki kéne próbálnom.

- Akkor sürgősen pótold be, mert isteni szendvicseink vannak – mosolyodik el vidáman. – A majonézes, csirkés a legjobb! Ódákat zengenek róla, de csak annyi a titka, hogy a csirkehúst besózod, és duplán szezámosban panírozod. Elég felkapott hely, mindig van munka, tizenkét órákat húzok le, hol nappalos, hol éjszakás vagyok. A főnök jó fej, de megköveteli a tisztességes munkát. És te egyetemista vagy?

„Igen, az.”

Most megnyugodtam. Szóval nem fiktív személy, és létező helyen dolgozik, ami jó. De ettől még nem ismerem, viszont már el tudom helyezni.

- Én lemaradtam az egyetemről, nem voltak túl jók a jegyeim – von vállat, mire bólintok. - Azért majd egyszer jó lenne visszaülni a sulipadba, átélni az egyetemisták életét.

Újabb fél órát kell várnunk, mire végeznek a sürgősségi esettel, de utána engem szólítanak. Mo eltámogat az ajtóig, de ott magamra hagy. A vizsgálóba úgysem jöhet be velem, oda már a saját lábamon bicegek be. Az orvos egyből felültet az asztalra, kérdéseket tesz fel, de hamar rájön, hogy nem beszélek, csak írásban. Leírom neki, mi történt, majd megvizsgál.

-      -  A lábadat be kell kötni – mondja. A hangjában nem hallok lenézést, vagy gúnyt. Gondolom, nem én vagyok az első néma betege. – Ronda egy seb, nem mondom. Csoda, hogy ennyivel megúsztad. A karod csak felhorzsolódott és kicsit feldagadt, de azt is ellátjuk. Pár napig pihenj, rendben? Semmi ugrálás, járkálás, megértetted, Gilbert?

Bólintok, hogy megértettem. Nincs is kedvem most sehová sem menni. Hála égnek jön a hétvége, így ki tudom pihenni magam, de hétfőn akkor is muszáj lesz egyetemre mennem. Nem hagyhatom ki az órákat egy sérülés miatt. Daniel biztos bevisz, vagy anya. Bár, ahogy anyát ismerem, elkezd majd sipákolni, apa meg megjegyzi, hogy vigyázzak jobban magamra.

Az orvos ellátja a sebeimet. A fertőtlenítő rettentően csíp, de egy pisszenés nélkül bírom ki, holott össze kell szorítanom a fogam. Hála égnek elég hamar végzünk, a karomra is kapok egy csinos kötést, meg ráadásként egy receptet, hogy váltsam ki.

-     -  Fájdalomcsillapító – magyarázza. – Ha nagyon fájnak a sebeid, akkor egy felet vegyél be. Ne többet, mert a gyógyszer nagyon erős, és egy egész esetleg már árthat, érted?

Bólintok, majd jelbeszéddel megköszönöm. Úgy tűnik, megérti, mert mosolyog, majd egy mankót is ad, amin ki tudok támolyogni a vizsgálóból. Még jelbeszéddel elköszönök, aztán elhagyom a szobát. Mo még mindig vár rám, mikor meglátja, hogy kijövök, hónom alatt a kissé kényelmetlen mankóval, egyből elindul felém, de a fejem rázom, hogy nem kell segítség. De azért jön mellettem, míg el nem érek az egyik székig, és szó szerint lerogyok rá. Előkaparom a telefonom, és megcsörgetem Danielt, hogy jöhet értem. Aztán előveszem a jegyzetfüzetem, és írni kezdek.

„Minden rendben van. A doki azt mondta, hogy pár napig pihenjek, és ne ugráljak. A sebek csúnyák, de nem életveszélyesek és mondta, hogy szerencsés vagyok. A barátom nemsokára itt lesz, szóval nem kell miattam aggódnod” – írom.

-     -  Azért én itt maradok, míg jön a barátod – mondja Mo, én pedig csak bólintok. – Tényleg szerencsés vagy, amiért ennyivel megúsztad, Gilbert. Azért remélem, hamar rendbe jössz.

„Én is, mert szeretnék elmenni a büfébe, ahol dolgozol. Nagyon felkeltetted az érdeklődésem azután a csirkés szendvics iránt” – írom neki, majd mutatom meg a füzetet.

Csak elmosolyodik, nekem pedig nincs szívem elárulni, hogy rettentően félek az emberektől, meg a tömegtől. Nem szeretem azokat a helyeket, ahol sok az ember, mert mindig megvan az esélye, hogy rossz dolog történik. Nem árulhatom el Mo-nak, hogy tőle is tartok egy kicsit, mert nem akarom megbántani. Segített nekem, és nem lehetek vele bunkó.

Jó tíz perccel később lépteket hallunk a folyosón, és mikor felnézek, Danielt pillantom meg. Magamban elkönyvelem, hogy tényleg úgy néz ki, mint egy divattervező. Váll alá érő, szőke haj, zöld szemek és valami lehetetlen ruhákban van már megint. A nővérkék, valamint Mo is megbámulják. Én már megszoktam a dolgot, csak a szemeimet forgatom a lila-kék-zöld-citromsárga színösszeállításon. Mint egy karácsonyfa, de komolyan, csak az égők hiányoznak róla.

-       - Na, itt vagyok – vigyorog rám. – Neked mindig bajba kell keverned magad, haver? – Ekkor veszi észre Mo-t. – Köszönöm, hogy segítettél a haveromnak. Daniel Swann vagyok, Gil csoporttársa – mutatkozik be, és kezet nyújt.

-     -  Morris Smith – válaszolja Mo és kezet fognak. Bár én is képes lennék erre. De nekem még ahhoz is erő kell, hogy hagyjam, hogy valaki hozzám érjen. – Semmiség volt az egész, csak véletlenül arra jártam.

-      -  Akkor is rendes dolog volt tőled – mondja Daniel. – Mások már rég otthagyták volna csak azért, mert nem szólal meg. Örülök, hogy vannak még segítőkész emberek a világon. – Aztán hozzám fordul. – Na, gyere, Gil, menjünk. Anyádék frászt fognak kapni, ha ilyen állapotban látnak.

„Még el kell mennünk a bringámért a parkba, és mondd meg Mo-nak, hogy nagyon hálás vagyok, amiért segített nekem” jelelem Danielnek, aki bólint, és lefordítja amit ”mondtam”. Hála égnek, ő érti a jelbeszédet, mert a kishúga siketnéma. Bár ez utóbbi sajnálatos dolog, viszont ennek hála Daniel nem csinál nagy ügyet a némaságomból.

Segít talpra állnom, neki hagyom, benne megbízom, mert nem egyszer rántott már ki a bajból. Még jelbeszéddel elköszönök Mo-tól, aztán a srácok is intenek egymásnak, majd végül elindulunk. Nem megy túl gyorsan, mert a mankót még nem szoktam meg, és Daniel is magasabb nálam. De ezúttal nem hagyom magam ölben vinni, egyszer is elég kellemetlen volt.

-      - Rendes srácnak tűnik – jegyzi meg Daniel, mikor már hazafelé tartunk. A bringámat is megtaláltuk, szegény totálkáros. – De legközelebb légy óvatos, rendben? Rettentően aggódtam, mikor megkaptam az üzeneted.

„Ne haragudj, nem akartam neked kellemetlenséget okozni, Dan. Máskor óvatosabb leszek” jelelem, mire bólint.

Az út további részét csendben tesszük meg. Dan szándékosan nem kérdez rá semmire, én pedig nem mondom meg neki, hogy a lábam rettentően fáj. De most nem akarok gyógyszert bevenni, majd mielőtt lefekszem. Anyáék direkt nem keresnek, tudják, hogy sok a dolgom az egyetemen, de félek, hogy most majd folyton aggódni fognak miattam. Főleg anya, mert amióta Hiro bántott, azóta mindig olyan ijedt, ha történik velem bármi is.

~*~

Igazam lett, anya tényleg pánikba esett, mintha minimum a fél lábam leszakadt volna. Az egész hétvégét otthon töltöm, anya el sem enged a szeme elől, míg végül apa szól rá, hogy nem történt velem életveszélyes dolog. Megértem anyát, talán hasonló helyzetben én is így reagálnék, de ez azért már tényleg kissé túlzás. Így nagyon örülök a hétfőnek, amikor végre eljön az egyetem. Így is sokat kell dolgoznunk a terveken, hogy végre kész legyünk a projekttel. Viszont eszembe jut Mo is, és úgy döntök, elmegyek a büfébe, ahol dolgozik. Hallottam már róla, itt van pár sarokra az egyetemtől. A diákok nagyon dicsérik, a mi évfolyamunkról is rengetegen esznek ott. De nagyon félek, hogy sokan lesznek, és megbámulnak. Tudom, hogy az iskolába rengetegen mutogatnak rám, meg súgnak össze a hátam mögött, mert vagy gyagyásnak néznek, amiért nem beszélek, vagy sznobnak, amiért sosem akarok senkihez közel kerülni. Nem mintha érdekelne, de néha rettentően fáj. Én is szeretnék normális lenni, beszélgetni a többiekkel, nevetgélni, eljárni bulizni, de nem megy. Ráadásul holnap még a pszichológushoz is el kell mennem. És ma, mivel mankóval jöttem az iskolába, újabb pletykát szolgáltatok mindenkinek. Kérdezni senki sem mer, vagy nem akar, de azért nem kerüli el a figyelmem, hogy páran azt terjesztik, biztos verekedtem, azért sérültem meg. A sebeim még fájnak, így lassabban is megyek, de Daniel mindig támogat.

-     -  Hagyjátok már abba! – szól rá egy csapat diáklányra, akik a hátam mögött sutyorognak. – Komolyan nincs jobb dolgotok, mint pletykálkodni valakiről?

A lányok dühösen meresztik a szemüket, és sértetten elvonulnak. Szabad kezemmel meglapogatom Dan vállát, hogy semmi baj, nem kell törődni velük. Bár belül nagyon fáj. Sosem okoztam senkinek sem bajt, nem értem, miért jó egyeseknek, hogy hazugságokat terjesztenek másokról. Talán ezért is örülök, hogy ma hamarabb el tudok szabadulni, így már délután négykor – ami igazán korán van – el tudok indulni a büfé felé. Kíváncsi vagyok rá, és valamiért ideges is vagyok. Nem tudom, hogy Mo miért jár a fejemben egész nap, holott csak annyi történt, hogy segített nekem. Szeretném valamivel viszonozni, de nem tudom, hogy tehetném. Biztos vár valamit cserébe, és egy sima köszönöm az semmi. Mialatt ezen gondolkodom, lassan el is érem a büfét. Kívülről is igazán tetszetős, és ahogy belépek, látom, hogy hála égnek nincs nagy forgalom. Csak pár középiskolás és néhány egyetemista van benn, de egyikük sem a mi iskolánkból. Kellemes, ízléses hely, és az orromat egyből megcsapják a finom illatok. A pult mögött megpillantom Mo-t, aki éppen egy nálam valamivel fiatalabb lányt szolgál ki, így arrafelé veszem az irányt. Előveszem a jegyzetfüzetem, és a tollamat, hogy tudjunk kommunikálni. Mo észrevesz, és elvigyorodik.

-     -  Szia, Gilbert! – köszön hangosan, én pedig fülig pirulok, de azért integetek neki. A fél büfé minket sasol, én pedig kezdek zavarba jönni. – Jobban van a lábad? – kérdi, mikor odaérek, én pedig bólintok. – Ennek örülök – mosolyog rám. – Nos, megkóstolod a csirkés-majonézes szendvicset?

Bólintok, majd az egyik hátsó asztalra mutatok, ami szabad. Mo megérti, hogy oda fogok ülni, és nem is kér, hogy maradjak, amíg elkészíti a rendelést. Aztán még rábökök a Cola feliratra, hogy azt szeretnék inni hozzá, majd az asztal felé veszem az irányt. Mindenki engem bámul, de nem törődöm vele. Mintha nem láttak volna még mankóval sétáló embert. Nagy nehezen sikerül helyet foglalnom, a mankót az asztalnak támasztom, a táskámat pedig a szék támlájára akasztom. Nincs benne semmi fontos, mert a telefonomat és a pénztárcámat a zsebemben hordom. Mo úgy tíz perccel később meg is jelenik egy tálcával a kezében, amit letesz elém. A tálcán egy közepes kóla, valamint egy tányéron egy hatalmas szendvics és hozzá sült krumpli található.

„Köszönöm” jelelem neki.

-     -  Semmiség, bár a főnök nem örült, hogy kihoztam, mert elvileg meg kellett volna várnod – mondja. – De nem akartam, hogy ilyen sérüléssel ott álldogálj nekem. Másrészt, most végre így kivehetem a szünetemet is – mosolyog rám, és lehuppan mellém. – Mármint, ha nem zavarlak – néz rám, mire előkapom a jegyzetfüzetemet.

„Egyáltalán nem zavarsz, és sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam neked” írom.

-     -  Nem okoztál kellemetlenséget – mosolyog rám, mire megkönnyebbülök, és beleharapok a szendvicsbe. – Nos, milyen? Finom? – kérdi reménykedő hangon, mire bólintok.

Tényleg nagyon finom, Mo nem hazudott. A csirke, a szezámmag és a majonéz nagyon jól meg egymáshoz. Mo nem szól semmit, amíg eszem, csak akkor szólal meg, amikor egy kis kólát iszom.

-       - Megkérdezhetem, hogy mit tanulsz? – kérdi kíváncsian. – Mert a haverodat elnézve… Nos…

„Divatot tanulok. Divattervező leszek, ha végzek” írom, és várom, mit reagál. Kissé félek a választól, mert sokan lenézik a ”fajtánkat”, mondván, csak elpocsékoljuk az életünket mindenféle hülyeségre. Félek, hogy Mo is ki fog nevetni, pedig az az álmom, hogy egy nap saját butikot nyithassak.


louisMayfair2016. 02. 05. 19:12:44#33966
Karakter: Morris Smith



Késő este futok a parkban, szokás szerint. Minden reggel és este teszek egy nagy kört, szeretek futni, ilyenkor kikapcsol az agyam és nem kattogok a dolgokon. Mivel nem vagyok egy potenciális áldozat, főleg a feketeövem miatt, nem is szoktak belém kötni a kétes alakok. Egyszer megcsapsz kettőt, utána azt csinálsz, amit akarsz, kikerülnek.

A kavics ropog a gumitalpú futócipőm alatt, forró leheletem fehér párafelhőt hagy a levegőben, a futópálya melletti lámpasorok épp annyira világítják meg az utat, amennyire kell, hogy lássam, merre megyek, bár akár csukott szemmel is mehetnék.

A park kijáratánál egy bringás suhan el mellettem, de egy piroson áthajtó kocsi sofőrje rádudál a szabályosan közlekedő biciklisre, aki, hogy elkerülje a balesetet, eldől a bringát maga és az elhaladó kocsi közé csúsztatva. A sofőr elhajt, én pedig a félig a járdán, félig az úton elesett bringáshoz futok. A bringának annyi, tökéletesen elhajlott a kereke és a váza is.

- Hé! Hé, minden rendben? – érek hozzá és fejemről lerántom a kapucnimat. Lehajolok és megragadom a karját, de a srác elrántja tőlem. Egymásra nézünk az utcai lámpa fénye alatt, elég nagyot zakózhatott a szerencsétlen.

- Én ismerlek téged, a parkban szoktál sétálni! – eszmélek fel, mert a srác nagyon is ismerős volt, sokat látom a parkban, míg én többnyire mindig csak elkocogok mellette. - Megütötted magad? – emelem fel a kezeim megadóan.

A srác nem szól egy szót sem, megrázza a fejét, de arca fájó grimaszba fordul. A hátizsákja a földön hever, a jobb lábán a farmer elszakadt és véres.

- Lábra tudsz állni, vagy hívjak mentőt? – próbálom beszédre bírni, leguggolok mellé és szemügyre veszem a lábát, nagyon vérzik, lehúzom a sálam a nyakamból és a lába köré tekerve csomót kötök rá. A srác fájdalmasan rándul össze. Furcsa, hogy még mindig nem beszél.

- Mi az, miért nem szólalsz meg? – próbálom sürgetni, mert ezt a sárülést el kell látni.

Elkezd mutogatni, mint a jelnyelv, ekkor esik le, hogy nem megkukult, hanem néma.

- Jajj, ne haragudj! – szégyellem el magam. – Nem tudtam, nem értem a jelnyelvet… Hívjak mentőt? – aggodalmaskodom.

Megrázza a fejét és megpróbál segítség nélkül felállni, de nem igen boldogul.

- Hadd segítsek – kérem, és felé nyújtom a kezem segítő szándékkal. Pár pillanatig néz a kezemre, látszik, hogy nem nagyon akarja elfogadni, de egyedül aligha tud majd lábra állni.

Végül elfogadja a segítő kezem, óvatosan talpra húzom és a karja alá bújva tartom meg. Mivel jó húsz centivel magasabb vagyok, le kell picit hajolnom. A kezével a hátizsákja felé mutat, mire a lábam beakasztva a szárába, felemelem a földről, a saját hátamra kanyarítom.

- Itt van a sürgősségi, egy saroknyira, meg kellene nézetni a lábad.

Megint a fejét rázza, de ez akkor is vérzik.

- Figyelj, egyedül aligha tudsz már haza botorkálni, a lábad pedig lehet, hogy súlyosan megsérült és elfertőződhet… - ijesztgetem. – Kérlek, hadd kísérjelek be.

A srác elhúzza a száját, szemeit a tönkrement biciklire fordítja és végül beleegyezőn biccent.

- Remek – fellélegzem és lassan kibújok a karja alól. – Elhúzom az útról a bringát, ne okozzon balesetet és majd visszajössz érte, elrejtem a bokrokban, bár ezt aligha vinné el valaki…

Türelmesen vár, ép lábára helyezve a testsúlyát, amíg én a bringát behúzom egy sötét bokros részbe. Visszasietek a sráchoz és a karját a nyakam köré tekerem.

- Oké, támaszkodj rám, próbálj meg velem egyszerre lépni.

Szédült biccentést kapok. Máskor nagyon rövidnek tartom azt a háromszáz méteres távot, amit meg kell tenni a közeli klinikáig, de most mégis egy örökkévalóságnak tűnik, ahogy a srác derekát átkarolva támogatom őt végig a csúszós macskaköveken.

Jóformán a fél utat csak ballábon ugrálva képes megtenni és párszor szünetet is kell tartanunk.

- Ez így nem fog menni – sóhajtok. – Muszáj felvegyelek, nem baj?

Feszülten pislog rám, minden izma merev, én is rosszul lennék, ha egy idegen srác taperolna és cipelne, de most nincs választásunk.

Tétova biccentéssel engedélyt ad, mire én egyik kezemmel a lapockájára, másikkal a térdei alá nyúlok. Nem nehéz a srác, vékony és alacsony, én pedig a rendszeres edzés miatt fel tudom őt emelni. Élesen felszisszen, karjával átfonja a nyakamat.

- Oké, oké, jó lesz ez, már nincs messze – nyugtatom mindkettőnket, már látszik a nagy fehér sürgősségi felirat.

Mindketten fellélegzünk, ahogy a fotocellás ajtóhoz érünk, beviszem a srácot és egy nővért hívva az egyik üres padhoz viszem, hogy letegyem.

Az egyik kis nővérke meg is jelenik előttünk.

- Mi történt fiatalember?

A srác a hátizsákjáért nyúl, hogy kotorásszon belőle valamit, de túl sokáig tart.

- Baleset – felelem. – Bringával közlekedett szabályosan, egy hülye autós átment a piroson és elsodorta, a bicikli totálkáros, a srác pedig erősen vérzik – foglalom össze.

- A barátod? Te is vele voltál?

- Nem, én csak épp arra futottam, a kocsi tovább hajtott, én meg idehoztam.

- Igazolványt szeretnék kérni – a srác előkotorja a jegyzetfüzetét, egy tollat és az iratait. A megfelelőt a nővérnek átadja.

Mikor a nővér eltűnik én kicsit kifújom magam, aztán egy jegyzetfüzet csúszik be az orrom elé a képbe.

„Köszönöm, hogy behoztál, de innentől boldogulok.”

- Ugyan, nem gond és nincs dolgom, szívesen várok veled.

Miért?”

Vállat vonok.

- Akarod, hogy értesítsenek valakit a balesetedről? – kérdezem, mire nemet int. – És hogy akarsz haza menni?

Elhúzza a száját, leír megint valamit a kis jegyzetlapra és felém mutatja.

Majd megoldom, nem fáj annyira

- Jól van, ha akarod, de elég sokat is ülhetsz itt, éjjel pedig nem tanácsos egyedül, sérült lábbal bicegni az utcán.

Ez hat, látom rajta, bosszúsan fúj egyet, hátradől és írni kezd. Egy perc múlva elém tartja a telekörmölt lapot.

„Figyelj, nem akarok bunkó lenni, de nem is ismerlek, azon kívül, hogy a parkba jársz futni. Nem kell itt maradnod velem, majd írok egy sms-t egy barátomnak, hogy jöjjön értem. Kösz és rendes vagy, hogy behoztál.”

- Remek, akkor megvárom, míg ez a barátod érted jön – zárom le a vitát. A srác meglepődik, majd beleegyezőn biccent, előveszi a telefont és nekilát pötyögni.

Jön a nővérke a kitöltött kartonnal, majd kis türelmet kér, mert egy sürgős esetet hoznak be. Pár perc múlva a mentősök gurítanak be hordágyon egy csupa vér alakot. Ezzel itt leszünk egy darabig. Olyan jó fél órát töltünk el csendben egymással, a srác jól bírja, de látom rajta, hogy minden baja van.

Felkelek és keresek egy ital automatát, a zsebemből előkaparok némi aprót és veszek két cappuchinot. A váróban visszaülök mellé, felé nyújtva az egyik poharat. Meglepve pislog rám és valamit mutat, illetve a szájával formál két rövid szótagot, ezt felismerem, köszönöm.

- Nincs mit – nyújtóztatom ki a hosszú lábamat. – Sikerült elérni a barátodat?

Kis írás után már az orrom alá is nyújtja a jegyzetfüzetet.

„Úgy beszéltük meg, ha végzek itt, megcsörgetem és idejön kocsival.”

- Szuper – bólintok, beleiszom a cappuchinoba. – Jajj, de hülye vagyok, még be sem mutatkoztam – felé nyújtom a kezem. – Morris Smith, de mindenki Mo-nak szólít.

„Gilbert Harada”

- Harada, félig japán vagy? – kérdezem, és a vonásait tanulmányozom diszkréten, mire bólint, újra körmöl.

„Te egyetemista vagy?”

- Nem, én a „Sarki falatok” nevű éjjelnappali büfében dolgozom nem messze. Ismered?

Kis habozás után bólint.

„Igen, de még nem ettem ott.”

- Akkor sürgősen pótold be, mert isteni szendvicseink vannak. – mosolyodom el vidáman. – A majonézes, csirkés a legjobb! Ódákat zengenek róla, de csak annyi a titka, hogy a csirkehúst besózod és duplán szezámosban panírozod. Elég felkapott hely, mindig van munka, tizenkét órákat húzok le, hol nappalos, hol éjszakás vagyok. A főnök jó fej, de megköveteli a tisztességes munkát. És te egyetemista vagy?

„Igen, az.”

Láthatóan nyugodtabb attól, hogy beazonosíthatott, tényleg van itt egy éjjel-nappali büfé, elmondtam a nevemet és sokszor láttuk már egymást a parkban.

 

- Én lemaradtam az egyetemről, nem voltak túl jók a jegyeim – vonok vállat. – Azért majd egyszer jó lenne visszaülni a sulipadba, átélni az egyetemisták életét. Fél óra múlva kitolják a sürgős esetet, aztán valamivel később Gilt is behívják. Eltámogatom az ajtóig, onnan már egyedül is bebiceg, én kint várok.


Eshii2013. 12. 16. 16:26:00#28560
Karakter: Constantijn van de Jong
Megjegyzés: ~Regimnek kezdés


1940. Augusztus eleje, Roosendaal


- A húgoddal együtt Caroline nagynénédhez küldünk egy darabig, Cons. Ott úgy véljük, sokkal nagyobb biztonságban lesztek, mint itt. A farm mesze van a főúttól, bár igaz a közelben van a megyeközpont, de még így is biztonságosabb, mint itt – hangoztatta atyám, miközben arra sem méltatott engem és húgomat, Beatrixot, hogy felnézzen az újságjából.

- Nem pár hónapja bombázták le pontosan azt a megyeközpontot? – kérdeztem vissza ingerülten, míg anyám csitítóan végigsimított a hátamon.

- Ahogy Rotterdamot is – felelte atyám, majd letette az újságot, s szigorúan rám nézett. – Az egész királyi család Londonba menekült.  Wilhelmina királyné, leánya Juliana, és még a kis hercegnők is. Ne ellenkezz velem, fiam! Azért küldelek el téged a húgoddal Zeelandra, mert tudom, hogy ott kevesebb az esélye annak, hogy bajotok essen – állt fel a karosszékéből. Megrándult a szájam széle, oly szívesen visszafeleseltem volna, de éreztem, hogy annak nem lett volna jó vége.

- Értettük, papa – helyeselt helyettem is húgom. Ő mindig könnyebben elviselte ezeket a dolgokat.

- Helyes. Menjetek és pakoljatok. 

Majd szétvetett a düh, miközben a ruháimat csak bedobáltam a bőröndbe. Sose éreztem azt, hogy a szüleim valamibe is néztek volna. Arry úr sokszor azt mondta nekem, ez azért volt, mert abban a korszakomban voltam, mikor úgy éreztem a világ ellenem van. Nem akartam elhagyni a szülői házat, nem hittem abban, hogy a szolgalelkű Caroline nénikénknél jó helyen leszünk. Számomra mindkét hely ugyanolyan veszélyesnek tűnt.

Kétségbeesetten markoltam meg az ágytakarómat. Nem, ennek nem így kellett lennie, kellett más lehetőségnek is lennie. Nem csak ez… Az utazás, messzire. Ki az isten háta mögé, a tyúkólba. Igen, ez volt az, ami városi lelkemet nagyon zavarta. No meg az, hogy köztudott volt a rokonokról, hogy nem sok könyvvel rendelkeztek. Ha pedig nem csinálhattam semmit – biztos voltam benne a szüleim gondoskodnak erről -, csakis az olvasás maradt nekem. Apámnak is sok könyve volt, felmerült bennem a remény, hogy odaad nekem párat. Ez volt egy kevésnyi vigaszom az egészben…


.:~=(×××)=~:.


Oly gyorsan elszaladt az a pár nap, amit még otthon töltöttünk. Amint észbe kaptam, már húgommal a kocsiban ültünk, s a szüleink a kapuban állva integettek utánunk. Jan nagybátyánk jött el értünk, akit anyám ezerszer meggyőzött, hogy kímélnek majd. Tudtam én. Akárcsak otthon, annyi dolgom volt, hogy üljek és lélegezzek. Utáltam. Borzasztóan. A kocsiban nem szólaltam meg, csak a tájat néztem. Egyre több német katona volt látható az utakon, apám szerint ez várható volt.

- Nyugalom gyerekek, jól fogjátok magatokat érezni. Bea, neked már el is intéztük, hogy a közeli iskolába járhass. Cons, neked meg…

- Maradok otthon – dünnyögtem. Hallottam, ahogy húgom felsóhajtott, majd kedveskedően vállamnak dőlt.

- Ne légy ilyen, Cons. Nagyon jó lesz. Emlékszel? Mikor két éve ott voltunk, voltak kisbirkák meg kiskecskék és… - Kezdett bele Beatrix a locsogásba, amivel az volt a célja, hogy jobb kedvre derítsen. S mint mindig, sikerült is neki.

Jan bácsinknak és Caroline nénikénknek két idősebb gyermekük volt, akik már pár éve elköltöztek tőlük. Ha jól tudtam az unokanővérünk, Silvie, pár hónapos várandós volt az első gyermekével. Fent lakott északon a férjének a családjával. Unokabátyánk, a fiatalabbik Jan pedig hajón dolgozott, keveset járt szárazföldön. Nagyon nem kedveltem, egyrészt mert mindig átható döglött hal szaga volt, másrészről pedig igazi halászférfi létére olyan modora is volt.

Caroline nénikénk nagyon örült nekünk. Háromszor körbecsókolta orcánkat, majd vezetett is be a házba. Csak velük tartottuk apa testvérei közül a kapcsolatot, a többiek elfordultak tőle, ahogy a nagyszüleim is, miután elvette anyámat. Caroline nénikémet nem zavarta a külföldi menyecske, ahogy Jan nagybácsinkat sem. Hisz a bácsink sem volt más, csak egy gazdálkodó. Őket az ilyesmi annyira érdekelte, mint a háború, amiben az országunk állt.

Nem volt nagy lakásuk, pont akkora, amire szükségük volt a két gyermekkel. Nekem és Beának külön szobánk volt. Én természetesen a Jan kuzinét kaptam, a nagy bánatomra az ágyból haloványan bár, de érezhető volt a halbűz. Aznap csak beszélgettünk, délután pedig elláttuk az állatokat. Pontosítva, én bent ültem, a többiek pedig kint a gumicsizmában járták körbe az ólokat. Húgom amint beért, leült mellém s boldogan csacsogta, a két tehén mellett két erős ló is helyet kapott. Ez még valamennyire az én érdeklődésemet is felkeltette. Így telt az első napunk az új környezetben, s míg húgocskám az újdonság varázsában fürdött, én a daccal teli lényemből nem engedtem.

Azt sikerült kiharcolnom, hogy Beatrixot elkísérhessem az iskolába. A sáros úton kellett felbiciklizni a főútra, majd a kocsikra vigyázva be a városba. Körülbelül fél óra tekerés lehetett, s nem voltam hajlandó virgonc húgocskámat csak úgy szélnek ereszteni. Sokáig ellenkezett Caroline nénikém, de én bizony felpattantam a biciklire, és elindultam húgommal. Lassan tekert, hogy bírjam az iramot, s percenként megkérdezte hogy vagyok.

- Jól – dünnyögtem. – Nincs semmi bajom.

- Ezen én is csodálkozom, hiszen anyáék sose engedték, hogy huzamosabb ideig bármit is sportolj. Bár az igaz, hogy rengeteget sétáltunk együtt a parkban. S te még többet jártál ki anyuék engedélye nélkül, de ez akkor is nagyon csodálatra méltó.

- Csak tekerj – jegyeztem meg, mire felnevetett a csilingelő hangjával. Szerettem mikor boldog volt. Valamennyi mindig rám is ragadt.



.:~=(×××)=~:.


Lassan teltek és múltak a napok. Belerázódtam a falusi életbe, bár nehezebben, mint a húgom. Apám tett a kocsiba pár könyvet a számomra, Arry úr is tett hozzá párat. Azok voltak a kincseim, melyeket az ablakpárkányon tartottam, s elalvás előtt végigfutattam tekintetemet a címeiken. A legtöbbjüket már ezerszer olvastam, mint a „Karib-tenger szépségei”-t vagy a „Óceánia, avagy az új gyarmat”-ot.

Bár míg az én figyelmemet lekötötte az új élet adta szabadság, hisz nem voltak ott a szüleim, hogy korlátozzanak, addig drága húgom minden igyekezetem ellenére a németek által megszállt park felé kacsingatott. Pontosan ezért akartam oly akaratosan vele tartani minden nap. Délutánonként is bebicikliztem elé, hogy aztán együtt jöhessünk vissza, ha éppen nem akadt dolgom a farm körül. Mert biza, végre valaki, pontosabban valakik úgy gondolták hasznomat látják. Örültem, hogy besegíthettem a háztartásban, még ha csak egy kicsit is. Azonban Beatrix naiv fejében nem bíztam, de legjobban a német katonák becéző szavaiban. Alig pár hónapja állomásoztak a parkban, már felhúztak féltucatnyi bunkert is, s délutánonként összejártak a nagy füves területen focizni. Kedves húgocskám pedig előszeretettel járt azon az úton haza.

- Cons, sokkal rövidebb ott átvágni, mint kikerülni a parkot! – Indokolta egyszer, miután kérdőre vontam. Igaz megígérte nekem, hogy bármiféle noszogatás ellenére csak tovateker, a lányokkal is, ha éppen összeverődtek egy csapatba. Ezt a barátnőivel is megfogadtattam, akik meglepődve rámenősségemen csak bólogatni tudtak.

Egyik délután Jan bácsikám elengedett, hogy menjek csak be húgom elé. Kaptam az alkalmon, felpattantam a kétkerekűmre s csak úgy faltam vele az utat. Kicsit késésben voltam, bár úgy számítottam, hogy a park után összefutok majd vele és barátnőivel. Csalódnom kellett: a lányok bizony nem messze tőlem kerekeztek el, húgom azonban nem volt közöttük. Rossz érzés kerített hatalmába, így még gyorsabban pedáloztam.  A park kacskaringós útja mellett pár katona pöfékelt, majd mikor kiértem a fák közül a nagy füves részre, ahol fociztak, megláttam Beatrixot.

Az úton állt, a biciklije mellett és egy katonával beszélgetett. Az én húgom, kinek annyiszor elmondtam, hogy ne tegye ezt. Se magával, se az én idegeimmel. Még erősebben pedáloztam, s mikor már feléjük gurultam meghúztam a féket. A kaparó hangra mindketten felém néztek, míg a német kíváncsian, húgom sápadtan.

- Beatrix! – szólítottam mérgesen nevén, mire ő lesütötte fejét. Lepattantam a bicikliről, majd pár lépéssel ott is teremtem. – Elnézést, a húgomért jöttem. Gyere, menjünk – böktem fejemmel a park másik irányába.

- Menni? Hova? – kérdezett rá a német katona. – Nem beszélgetni?

- Bőven nem beszélgetni – feleltem kissé mérgesen. – Ő még csak egy kislány és nem vevő semmire.

- Cons, én… - kezdett bele a magyarázkodásba húgom, de a mérges pillantásomra abbahagyta.

- Megbeszéltük már ezerszer, Beatrix! Imádkozz, hogy ne mondjam el Jan bácsinak. Tudod, hogy mi l…? – ecseteltem mérgesen, mire nagy meglepetésemre a labda oldalon talált. Felszisszenve kaptam oldalamhoz, a szövetkabátom csupa sár colt.

-
Entschuldigung! – szaladt felénk egy ifjú, míg én hunyorogva figyeltem. Igazi katona kinézete volt, de nem azért, mert egyenruha volt rajta. Szépen rásimult alakjára, bár sáros volt a lábszáránál a nadrágja. Előző két napban esett, nyár ide vagy oda. A talaj még nem szívta magába az esővizet.

- Semmiség – válaszoltam hollandul, bár megértettem a németet is, oly mérges voltam a húgomra, hogy csak anyanyelvemen csúszott ki a szó.

- Valami probléma van? – kérdezett rá az ifjú sokkal szebb kiejtéssel, mint a másik.– Bátyám gondot okozott? – Beatrix hevesen rázta fejét, tagadóan, míg én nagyokat pislogtam az ifjúra. Jobban megnézve, a másikat is, hasonlítottak… Mindkettőjüknek gesztenyebarna haja volt, enyhe hullámmal, bár nem olyannyira, mint az enyém. S mellesleg sokkal rövidebbek voltak tincseik. Arcvonásaik is hasonlítottak, bár a fiatalabbén komolyabb arckifejezés ült.

- Nem szeretném, ha a bátyja a húgommal beszélgetne – jelentettem ki, mire az említett feljajdult. Az előttem álló fiú zavartan nézett a bátyjára, aki értetlenül felvonta a vállát. Vagy nem értette mit mondtam, vagy a gondomat nem fogta fel.

- Otto, visszavinnéd nekik a labdát? Megyek mindjárt én is – szólt németül oda, mire az említett szót fogadva elvonult. – Mi baj történt?

- Még semmi, de ezt szeretném elkerülni.

- Constantijn! – sétált hozzám közelebb húgom, miközben a biciklijébe kapaszkodott. – Kérlek, menjünk. Ígérem soha többé nem csinálok ilyet, Cons, kérlek… - kérlelt kétségbeesetten, de én már nagyon határozott voltam.

- S ha már úgy is őszintén beszélgetünk – néztem egyenesen az ifjú szemeibe – megkérhetné a bátyját, sőt, mindenki mást, hogy hagyják a húgomat békén. Kislány még. Nem nekik való. Játszanak a labdájukkal.

- Persze én… én megmondom – jött a dünnyögős válasz. – De mi történt pontosan? Talán a bátyám sértőt mondott?

- Nem mondott semmi rosszat! – markolt bele kabátomba Beatrix. – Csak megkérdezte merre van a kikötőváros. Ebben nincs semmi sértő! – ráncigált.

- Egyelőre. Aztán majd mást is megkérdez. Meg megtudakol. És… - néztem rá mérgesen szemüvegem mögül, mire elszakadt nála a cérna.

- Olyan vagy, mint apa! Atyaég, csak segíteni akartam! Olyan egy dög vagy, remélem örülsz most. Mindenki minket néz, még focizni is elfelejtettek! Soha többé nem merek majd erre jönni, mert égni fog az arcom. Úgy utállak Cons! Most úgy utállak! – engedett el, majd pattant fel a biciklijére. Nem kiáltottam utána, nagyon is jól tudtam, hogy merre tekert szipogva. Hazafelé. Addig követtem tekintetemmel, míg eltűnt a fák között. Utána iramodhattam volna, de oly sebesen tekert, hogy nem értem volna utol. Teljesen mindegy volt.

- Egon Lehnhart vagyok és sajnálom a történteket. Tudok valamiben segíteni?

- Igen – sziszegtem a fogam között, miközben lassan ránéztem. – Mond meg a bátyádnak, hogy többet ne az én húgomtól kérjen útbaigazítást, különben én… én megverem! – bukott ki belőlem, mire Egon ajkára széles mosoly ült ki. Tudtam én, hogy ez olyan fenyegetés volt, mint a nyári hó, de komolyan gondoltam.


vicii2012. 11. 09. 14:40:43#24123
Karakter: Cerise Amedee
Megjegyzés: (Elf-társnak)


 Elbűvölten bámulom a régi, kopott képet. Néhol a festék lepattogott a vászonról, az aranyozott keret pedig sok helyen megrepedezett. Ez mégsem ront az élvezeti értékén.
Egy nőt ábrázol, ő van a kép középpontjában. Egy tóban áll, de a víz csak bokáig ér neki. Körben korhadt, elhalt fák, száraz fűcsomók. A nő végtelenül fehér bőre kontrasztot kelt hollófekete hajával, mely egyben öltözéke is. A végtelenül hosszú tincsek takarják a kényesebb részleteket, majd gyökerekként ágaznak szét a tó fenekén.
Az asszony kezeiben egy koponyát tart, melynek üres szemgödrei gúnyosan merednek a világra. Mégis, ami a legmegdöbbentőbb az egész festményen, az a kifejezés, ami a hölgy arcán ül. Szeretetteljes mosoly, kedvesség, és végtelen gyengédség, ami a szemeiben ül…
Nagyot nyelek, majd feleszmélve a révületből késért nyúlok. Végtelen óvatossággal távolítom el a repedt üveget, majd félreteszem. Majd óvatosan veszem ki a keretből a képet.
A kerettel kezdem, az kevésbé pepecselős munka. Smirgli papírral eltávolítom róla a kopott festéket, majd gyantába áztatom, ami segít megőrizni a fa épségét. Ahogy megszárad, aranyszín festékkel kenem le, majd lakkal és száradni hagyom. Végül hevesen dobogó szívvel fordulok a festmény felé.
A menthetetlen olajfestéket lekaparom a szélekről, majd nekilátok kikeverni a színeket. Ahogy kész vagyok, kézbe veszem az ecsetet és rámeredek a kezemre. Enyhén remeg benne az ecset. Összehúzott szemekkel figyelem egy hosszú percig, mire végre abba marad a remegés. Elégedetten látok neki a festésnek.
Végtelenül lágy, finom mozdulatokkal javítok, minden ecsetvonást kétszer megfontolva, teljesen azonosulva az alkotó stílusával. Van egy rész a bal sarokban, ahol a festék teljesen lepattogott, itt a képzeletemre kell hagyatkoznom. Próbálom teljesen átadni magam a képnek, hagyom, hogy a kezem önálló életre kelljen. A kép pedig lassan kiteljesedik.
Döbbenten áll meg a kezem. Kész vagyok.
Szusszantva teszem le az ecsetet, majd szemlélem meg a képet. Csodálatos. Egyszerűen csodálatos.
Elégedetten nyújtózom egy nagyot, majd az órára pillantok. Jó ég, majdnem éjfél! Észre sem vettem, hogy ilyen későre jár. Meglepetten nézek körbe, a mester sincs már itt. Vajon mikor mehetett el?
Sóhajtva állok fel, a képet az állványon hagyom száradni. Lemosom magamról a festéket, majd készülni kezdek. Sebtében összerámolok, majd elmosolyodom, mikor megpillantok egy barna papírzacskót. Vacsora, a mester hagyta itt nekem. Kabátot húzok hát, felkapom a csomagot, leoltom a villanyt majd bezárom a műtermet és hazafelé indulok.
Minden egészen kihalt már, csak néhány emberrel találkozom szembe. Az utcai lámpák sárgás fénye bevilágítja az utamat, miközben sétálok és elhomályosítják a csillagok fényét. Hirtelen ötlettől vezérelve kanyarodok le a park felé, és ahogy szembesülök vele, hogy egy teremtett lélek sincs erre, végtelen nyugalom lesz úrrá rajtam.
Erre már nem világítanak lámpák, csak Hold borítja be ezüstös fényével a tájat. Ahogy sétálok a fejér zúzottkővel borított ösvényen, érzem, ahogy a kavicsok ropognak a lábaim alatt, de nem hallom. Összeszorul a szívem. Miközben leülök egy útba eső padra, egy pillanatra eláraszt az önsajnálat.
Többek között ezért szeretek éjszaka közlekedni. Nincsenek sem emberek, sem járművek, miden kihalt, és sokkal kevesebb dolog emlékeztet arra, mi az, amit nem hallok. Mert a tökéletes csend, amit érzékelek, összhangban van a tájjal, nem úgy, mint nappal.
Lemondó sóhajjal dörgölöm meg az arcom, elűzve a borús gondolatokat, majd a kis barna csomagot veszem az ölembe. Ahogy kibontom, elmosolyodom. Sajtkrémes szendvics, a kedvencem.
Majszolni kezdek hát, kényelmesen megvacsorázok, majd szusszantva gyűröm össze a papírt és dobom bele a pad melletti szemetesbe. Végül elnyúlok, fejemet a pad háttámlájának támasztom és a sötét lombok között felpillantok az éjfekete égboltra. A csillagok ma olyan szépen ragyognak... a telihold is mosolyog ma, mintha csak azt ígérné, a jövő mosolyra fakaszt. Keserűség árad szét bennem.
Aztán kis híján szívrohamot kapok, mikor egy kéz megszorítja a vállam.
Rémülten felkiáltva ugrok fel – legalábbis sejtem, hogy hangot adok ki, mert az emberek félelmükben üvölteni szoktak, és az én szám is nyitva... - majd megpördülök. A szívem a torkomban dobog, zihálok és kivert a víz, arról nem is beszélve, milyen vadul kezdek remegni.
És mikor megpillantom a magas, sötét alakot, ha lehet, még jobban megrémülök. Az ember ilyen fura szerzetekkel horrorfilmek képkockáin szokott találkozni. Elszoruló torokkal lépek hátra még egyet, a biztonság kedvéért, miközben tekintetem végigrebben az idegenen.
Elég magas, talán ha a válláig felérek. Talpig feketében van, az árnyak pedig furcsa játékot űznek velem, ebből a szögből akár azt is elhinném róla, hogy maga a Zord Kaszás, emberi alakban.
Ahogy tekintetem feljebb téved, újabb lépést hátrálok. Egészen jóképűnek mondanám, ha nem lennék ennyire megrémülve. Férfias, mégis lágy vonásokkal rendelkezik, hófehér bőre gyönyörű kontrasztot képez hosszú, hullámos, sötét hajával. Mégis a szeme az, amitől a hideg futkároz a hátamon. Vékony vágású szemei körül sötét karikák vannak, és ez önmagában sem túl bizalomgerjesztő... de ahogy néz rám azokkal a hidegen csillogó, kék szemekkel... melyek mintha saját fénnyel ragyognának a sötétségben... mint két lidércfény.
Szemem ajkára rebben, mi megmozdul. Beletelik egy hosszú pillanatban, mire felfogom, hogy beszél. Észbe kapva nyelek egyet, majd próbálok normális testtartást felvenni, kevés sikerrel, továbbra is feszült vagyok.
- Mi?- nyögöm aztán, és bár nem hallom magam, érzem, hogy a hangom vékony és remeg. Furcsán csillannak a szemek, majd lassabban ismétli meg a mondandóját én pedig a szájára koncentrálok, hogy leolvashassam onnan.
- Jól vagy? Nem reagáltál, mikor szóltam.- mondja, én pedig zavartan pislogok rá. Szóval csak... azért fogta meg a vállam... hogy megnézze, jól vagyok-e?
Tanácstalanul, némileg zavarban a reakcióm miatt nézek rá, a testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyezve, és beletelik egy hosszú percbe, mire elég erőt gyűjtök ahhoz, hogy megszólaljak.
- Én... én... j-jól vagyok. Csak elbambultam.- nyögöm végül zavartan, mire az idegen csak felvonja a szemöldökét, láthatóan nem nagyon hisz nekem, és megértem, szerintem is szánalmasan gyenge lábakon álló kifogás.... de ha egyszer nem jut más az eszembe...
Felém lép, mire automatikusan hátrálok. Ezt konstatálva inkább megáll, és onnan néz rám.
- Biztos minden rendben?- vonja fel a szemöldökét, ez az őszinte aggodalom, kíváncsiság az arcán pedig.. összeszorul a torkom, a szemem égni kezd. Mióta érdekel valakit az is, hogy mi van velem...? Főleg egy idegent?
- Én... én... nekem...- motyogom tanácstalanul, majd megrémülve a fura helyzettől hátrálok, majd egyszerűen sarkon fordulok és rohanni kezdek, kifelé a parkból. Én ezt... én ezt nem értem... miért érdekli ezt a férfit a hogylétem...? Ki ő egyáltalán...?


Nino2011. 01. 04. 14:58:44#10265
Karakter: Saga Shunsuke
Megjegyzés: (Hoshinak)


Reggel fitten és mosolyogva ébredek, mintha nem is iskolába kéne menni. Vidám egy emberke vagyok és a jókedvemet még az sem tudja elrontani, hogy tanulni kell. És mivel nem vagyok egy rossz tanuló és a tanárokkal is jóban vagyok, ez nekem nem annyira rossz, mármint, hogy iskolába kell menni. A koránkelést is meglehet szokni és a suliban sem kell este nyolcig bent ülni, szóval annyira nem is érdekel. Semmi nem ronthatja el a jókedvem. Kipattanok az ágyamból, elrendezgetem a takarót és megindulok a fürdőszobám felé. Ha nem érezném magamat tőle totál hülyének, talán még ugrándoznék is. Lekapom magamról az alsómat és a pólómat, megnyitom a csapot a zuhanyzóban és beállok a kellemesen meleg víz alá. Élvezem, ahogy a víz finoman simogatja testemet. Annyira jó itt, nincs kedvem kimászni innen. Kelletlenül zárom el a csapot és lépek ki a kis szőnyegre, ami felfogja a rólam lecsepegő vízcseppeket. Gyengéd mozdulatokkal átdörzsölöm a testemet egy nagy törölközővel és visszasétálok a szobámba. A szekrényből előhalászok valami normális ruhát és magamra rángatom. Felveszem a táskámat a földről és lassan a konyhába battyogok. Anya dúdolgatva készíti a reggelit.
- Jó reggelt! – mosolygok rá, mikor megfordul a csoszogásomra.
Mosolya kiszélesedik, puszit nyom a fejem búbjára.
-  Köszönöm! – nézek rá hálásan, mikor mosolyogva elém teszi a reggelimet.
Jóízűen falatozok, miközben apa is letelepszik mellém. Nincs sok időm a reggeli társalgásra, így gyorsan megeszem a kajámat és már indulok is. Gyalog teszem meg a kis távot, hiszen szinte az iskola mellett lakunk. A szokásos úton megyek, mint mindig. Mosolyogva figyelem a körülöttem zajló dolgokat. A nagy nézelődésben neki is megyek valakinek.
- Nem látsz a szemedtől?! – kiált rám egy férfi. Ahogy jobban megnézem inkább egy fiú, de biztos idősebb nálam. Mellette még egy fiú áll, magasabb, izmosabb nálam.
- El..elnézést – motyogom bűnbánóan és már mennék is tovább, de akinek nekimentem megragadja a kezem és visszaránt.
- Mit mondtál? Hogy eszetlen vagyok? – lök meg, amitől szépen a földön kötök ki.
- Én ne… nem. Én csak elnézést kértem… - dadogom, miközben feltápászkodok a földről.
- Ahha… most már nem nagy a szád, hogy ilyen közel vagyok igaz? – hajol fenyegetően egyre közelebb.
Kétségbeesve nézek körbe, egérutat keresve, de ahogy látom, valami sikátor félében kötöttünk ki, és mind a ketten elállják az utamat.
- Nem akarok bajt, tényleg nem akartam neked menni és bocsánatot kértem!  Kérlek… engedj el! – próbálkozok még egyszer, hátha elenged. Közben hátrébb lépkedek, de ezzel csak azt érem el, hogy az egyik háznak a falához préselődőm. Megindulnak felém, én pedig megkísérelem a szökést, később biztos nem lesz rá lehetőségem. De ahogy elrugaszkodok a faltól, már vissza is csapnak a falhoz. Fájdalmasan nyekkenek egyet. Akinek nekimentem belemarkol rövid, szőke hajamba. Úgy hiszem, hogy ő lehet a vezér. Keze után kapok, mert nagyon húzza a hajamat, de persze semmit sem érek el a szánalmas kis próbálkozásommal.
- Azt hiszed, hogy megmondhatod, hogy mit tegyek és mit nem? – néz a szemembe dühtől villogó szemekkel.
- Én nem… - de a mondat többi része elhal, ahogy egy jól irányzott ütéssel gyomorszájon talál. Öklendezni kezdek, és a földre hányok. Összegörnyednék a fájdalomtól, de erősen tartja a fejemet, így kénytelen vagyok egyhelyben maradni. Aztán jön a következő ütés, és a következő. A sokadik után már nem is számolom. Egy idő után a másik srác is beszáll és ő is ütni kezd. A hajamat markoló kéz enged, én pedig a földre esek, mert már nem tart semmi. Összeszedek egy pár rúgást is, aztán az izmosabb srác felemel a földről, a falnak támaszt és tovább ütnek. Nem értem, hogy miért csinálják ezt, véletlenül neki mentem, bocsánatot kértem, de nekik mégsem jó ez így. Hangosan felkiáltok, amikor az egyik ütés eltalálja az egyik bordámat. A kiáltás aztán nyöszörgésbe megy át, amikor a következő ütés a mellkasomat éri, és a levegő bennreked a tüdőmben. Már csak azt veszem észre, hogy egyik támadóm eltűnik, egy ismeretlen fiú hátrarántja, és egy szépet kap az arcába. Talán segíteni akar? Lecsúszok a fal mentén a földre, és reménykedve, lihegve nézem, ahogy az idegen fiú elintézi a két srácot. Már nem látok tisztán, a fejem olyan nehéz, nem tudom, hogy mi történik körülöttem. Lecsukódnak a szemeim, és a puha sötétségbe merülök.

********

Nehézkesen nyitom fel a szemhéjaimat, de szinte rögtön vissza is csukom. Olyan mintha már évek óta aludnék. Nehezen veszem a levegőt, valami van az arcomon. Csukott szemmel nyúlok felé, de egy gyengéd kéz megállít a mozdulatban. Megpróbálom megint kinyitni a szemeim.
- A… anya? – kérdezem rekedten, fáradt hangon.Bánatosan elmosolyodik és finoman megsimogatja a kézfejemet.
- Ne beszélj, pihenj. – suttogja lágyan
- Apa is itt van? – kérdezem halkan.
- Persze, nem rég küldtem el, hogy vegyen egy kis kávénak csúfolt folyadékot az automatából. – mosolyog rám.
- Mi történt? – veszem le az arcomról a lélegeztető maszkot, zavar, főleg beszéd közben.Anya néhány percig csak hallgat és néz rám könnyes szemekkel.
- Az orvosok elmondása szerint egy fiú hozott be a kórházba. A fiú azt mondta, hogy két másik fiú vert téged, és ő mentett meg. – közben majdnem elsírja magát, de türtőzteti magát.
- Igen, emlékszem rá, hogy egy idegen fiú termett ott és leszedte rólam a másik két srácot. Meg valami olyasmi is dereng, mintha valaki az ölében cipelt volna. Nem tudják, hogy hogy hívják? – kicsit nehézkesen beszélek még, de azért csak sikerül kinyögni ezt a néhány mondatot.
- Nem, sajnos nem. – rázza meg finoman a fejét anya.
- Értem – motyogom szomorúan, mert azért jó lenne tudni annak a nevét, aki megmentett.Csönd telepedik a szobára. Mikor megpróbálom magamat feljebb tornázni felszisszenek.
- Anya, mégis milyen sérüléseim vannak? – kérdezem meg, mert az egy dolog, hogy mindenhol fáj, de ettől még nem tudom meg, hogy mik a sérüléseim.
- A bal szemöldököd felrepedt, össze is kellett varrni. Az orrod is megsérült, és a sok lila-kék foltról ne is beszéljünk. Az egyik bordád is megrepedt, és az arcodon is van egy-két horzsolás. – simogatja meg gyengéden az arcomat.Bólintok, aztán gyorsan visszaalszok, gondolom kaptam fájdalomcsillapítót, és annak a hatása.

Már két napja bent vagyok a kórházban. Elég unalmas, egész nap csak fekszek, mert semmit nem tudok csinálni. Anya és apa persze egész nap bent vannak, már ameddig tehetik, mert a látogatási időnek is vége van egyszer. Mindig hoznak valamit, amivel el tudom magamat foglalni. De csak olyat, amihez nem kell túl sokat mozogni. Általában újságokat és mangákat.

Harmadik nap korán reggel, olyan 8 óra körül valaki kopog az ajtón. Ami azért is furcsa, mert az orvosok nem kopognak, mondjuk anyáék se, de ők nem is szoktak ilyenkor jönni.
- Szabad! – szólok ki bizonytalanul
Kinyílik az ajtó, és egy fiatal fiú lép be rajta. Hmm… ismerős arca van. Ki lehet ő?


© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).