- Engem akkor is aggaszt ez a nõ - sóhajtok fel.
- Rémeket látsz, kicsi húgocskám. - Belesimít a hajamba, majd csókot lehel a homlokomra. - Túl sokat aggódsz, be fog ráncosodni az arcod.
- De Narain, te nem hallottad, hogy mennyire… - Egyik ujjával betapasztja a számat.
- Apánk hívat engem, ha szeretnél, gyere be velem. - Kacsint, én viszont elgondolkodom.
Bemehetek én oda? Apu sosem szerette, ha a tárgyalásaiba avatkoztam, és ez elég fontos téma lehet. De kíváncsi is vagyok, és ezt kedves bátyám nagyon jól tudja. Krulia állítólag kifejezetten félelmetes nõ. De egyszer az egyik utazó azt mondta, hogy vonzó. Szép, de félelmetes. Látni akarom hát, hogy ki ez.
- Csak a herceget hívattam be - szólal meg apám azonnal, ahogy belépek Narain mögött.  
- Elnézésedet kérem, Atyám - hajolok meg, és sajnálkozom, hiszen szétnézni még nem volt idõm, és még mindig nem láttam teljes valójában Ommosz rettegett királynõjét.
- Miért üldözné így el õt, Király Uram! Maradjon csak a hercegkisasszony! Nem zavarja a tárgyalást! - Ahogy a hangja a fülembe jut, nem tudom megállni. Elõször apám ideges arcára pillantok, majd Kruila felé kapom a tekintetem. A lélegzetem egy pillanatra bennakad, de nem mutatok semmit. - Üljön csak le.
 - Eredj a szobádba, Nahima! Semmi dolgod ezen a tárgyaláson! 
- Már hogyne volna?! - üvölt rá apámra. - Csak és kizárólag RÓLA van szó! Ha nem adja a fiamhoz azonnali hatállyal, egy héten belül fogadhatja a hadüzenetemet! 
Igen, azt tudtam, hogy mi a szándéka, és azt s tudom, hogy apám nem örül neki kifejezetten, hiszen a hírek szerint Ohmar királyfi beteg.
Az viszont, hogy nemleges válasz esetén hajlandó lenne megtámadni minket, mélyen elszomorít. Miért… miért kell ezt tenned, királynõ? A tekintetében keresem a választ, de csak sötét vadságot vélek felfedezni szép vágású szemeiben. Narain intésére elhagyom a termet, de amikor apám megjelenik gyászos arccal, már tudom: beleegyezett. Édesanyám sírva borul a vállamra.
- Nem akarom engedni! - sírja. - Azok vadak, bántani fogják!  
Én is ölelem anyámat, nem foglalkozva semmi mással, de testvérem hangját meghallom.
- Ha bármi baja lesz., azonnal lerohanjuk Ommoszt és egy törött hajszálat is megbosszulunk ezen az átkozott nõszemélyen - sziszegi és ahogy látom, az õ szemei is könnyesek.
- Nem lesz semmi baj - vigasztalom õket halkan. - Megyek és összepakolok, és hiszek benne, hogy nem akar rosszat. Nekem talán, de az utazók szerint a fiát mindennél jobban szereti. Csak annyi a dolgom, hogy Ohmar királyfival kedves legyek.
Apám beleegyezõen bólogat és elindulunk pakolni. A kencéket, a ruháimat, amit fontos, késõbb majd küldetnek még, ha Krulia királynõ megengedi.
Mielõtt kilépek hozzá, végigölelek mindenkit, utoljára Naraint.
- Mindent meg fogok tenni, hogy legalább írhassak neked - suttogom neki is. Bólint. - Viseld jól magad, kérlek.
- Te legyél erõs, engem ne félts - ölel magához. Sóhajtok, letörlöm a könnyeimet és kilépek.
A lován ül, és láthatóan csak engem várnak. Szótlanul ülök be a hintóba, de ahogy megjelenik anyám és kkönyörög neki, hogy levelezhessünk, egy újabb könnycsepp hullik alá.
Ugye láthatom még õket valaha…?

A levegõ változásából is érzem, hogy távolodunk otthontól. Kíváncsi kezdek lenni, hogy milyen lehet ez a táj, és mivel az elõbb hallottam a királynõ hangját, félve szólok ki a hintóból, hátha meghallja.
- Krulia királynõ, megengedné, hogy elhúzzam az egyik függönyt és nézhessem a tájat? - kérdezem félve. Pár pillanatig semmi válasz, aztán megengedi. Én illembõl és mert tudom, hogy így szokták, azt az oldali függönyt húzom el, ahol a hangját hallottam.
És persze, nem a táj köti le a figyelmemet azonnal.
Krulia… félelmetes. Ez igaz, de mégsem tudok nem rá nézni. Olyan szép nõ. Annyira arányos, Csodás, barna bõre és fekete haja csodás összképet alkot. Egész megjelenése tiszteletet parancsoló, nekem mégis eszembe jut egy pillanatra, hogy milyen lenne kifésülni a haját…  
A hideg, szürke tekintet hirtelen az enyémbe fúródik, mire azonnal tovább terelem, és a tájat kezdem nézni, ahogy eredetileg terveztem, de a szívem vadul zakatol.
A táj már nem is köt le annyira, akármennyire különleges, ahogy folyamatosan változik.
Egyre közelebb vagyunk Ommoszhoz, a szag változik a levegõben, a táj sokkal sûrûbb erdõket hoz magával, a hegyek ormai hegyesebbek, veszélyesebbnek látszanak, sehol egy színes kis virágos rét, amibõl otthon olyan sok van. Mégsem tudom rondának, csúfnak látni a tájat. Nem rondább, mint a miénk lehet nekik, hiszen õk itt vannak itthon, nekik ez a szép.
Közben akaratlanul is eszembe jut Ohmar királyfi. Biztos vagyok benne, hogy õ sem betegebb, mint más. Neki is vannak jobb és rosszabb napjai, neki is ugyanolyan jól esik a kedves szó, mint másoknak. Biztos vagyok benne, hogy ha odaérünk, kedves leszek vele. Annak kell lennem.
Ez lesz az otthonom, talán már örökre, meg kell tanulnom itt jól érezni magam. Bár nehéz lesz, de a háborút el kell kerülni, ha így lehet, akkor így. Talán, ha látja, hogy Ohmarral is kedves vagyok, Krulia is kicsit… kedvesebb lesz.

* * *

Nem tudom, mennyi idõ telhet el, hiszen a gondolatok közepén elszundítottam. Krulia hangja ver fel az álomból, mikor közli, hogy ideértünk.
Az egyik katona segít, és nekem elakad a lélegzetem.
Krulia kastélya… olyan, mint õ. Elsõ ránézésre félelmetes, hatalmas, de minden tiszteletet megkövetelõ. Ennek ellenére jó nézni. A hatalmas tornyok hegyein megcsillanó halvány napfény, a sötét falak… érdekes, egyben furcsa érzések töltenek el.
Aztán, a kastély mellett egy kis pad-félén meglátom a királyfit. Fogalmam sincs, hogy mennyire volt tervbe véve, hogy találkozzak vele, de elindulok felé. Krulia nem tudom, látja-e, hiszen már neki háttal haladok, de ahogy odaérek a herceghez, nem érintem meg. Hallottam az utazóktól, hogy azt nem kedveli.
- Üdvözlöm Ohmar herceg - köszöntöm a lehetõ legkedvesebb, legközvetlenebb hangomon, majd mellé térdelek a földre és figyelem, hogy õ mit figyel. Az, hogy csodaszép, fehér szoknyám így piszkos lesz, nem érdekel. Most ez tûnik a helyes megoldásnak, hogy Ohmar herceg ne érezzen engem veszélyesnek.
A földön egy kis bogár a hátán pörög. A páncélja miatt nem tud megfordulni, és így már ketten nézzük. Õ egy nyüsszenéssel a kis állatka felé mutat, mire odanyúlok én is, és megfogom. A kis bogár megszeppenhet, de nem mar meg, hagyja, hogy felemeljem és megfordítsam. Ahogy leteszem, felpillantok a hercegre, mosolyogva, és ahogy nyugodt arcát látom tudom, ezt akarhatta õ is, csak nem tudta megtenni. De ahogy megpillantom magam mögött Kruliát, megrémülök picit. Rosszat tettem volna…? Máris…?
Még mindig a földön térdelve fordulok felé és hajtom le a fejem a legmélyebb alázatossággal, hiszen itt tõle függök jelenleg. Ismerem az ommosziak legendáit, barbár nép…
- Sajnálom, ha megsértettelek, királynõ - mondom halkan. Azt is hallottam, hogy Ohmar herceg a hangos szót sem szereti.