Tetû lassan idevonszolja magát az asztalomhoz, kételkedni kezdek abban, hogy egyáltalán valaha ideér. Nehezére esik a mozgás, de aki Kibwéhez kerül, az többségében elsõ alkalommal bele is hal a találkozásba, tehát még hálás is lehet a roppant férfinek, hogy úgymond megkímélte.

- Itt vagyok – tesz róla jelentést. Nekitámaszkodik az asztalomnak, amit kivételesen megtûrök. Legutóbb, aki rá merte tenni a kezét, karok nélkül távozott a kabinomból. De most, kulcsfontosságú fordulathoz értünk a hajszában, ennyit el tudok nézni neki, se többet, se kevesebbet. Ahogy elfehérednek az ujjai és erõsebben a lapra fog, gyûrõdni kezd a papír is.

- Nem volna jó, ha széttépnéd… - szólok rá halk fenyegetéssel a hangomban. Ha tönkreteszi az egyetlen nyomot, amin sok idõ óta végre elindulhatok, akkor rosszabbat is fog kapni, mint a núbiai farka. Annak is farka lesz, csak egy helyett kilenc. Felsóhajt, és megrázza a fejét. Tisztában van a következményekkel, legalább nem egy félnótás került a hajómra.

- Mielõtt hozzálátnék…

Igen, ez volt a következõ, amit vártam tõle. Nem tudom, miért van az a sejtésem, hogy már találkozott kalózokkal, annak ellenére, hogy nem tûnik egy megviselt tengeri kaland esetlen áldozatának, hiszen még sebek sincsenek rajta. Egy kalózhajón fogolynak lenni viszont nem leányálom.

Majd itt is meg fogja tapasztalni. Ami késik, nem múlik. Utóbbi nagyon nagy bölcsesség, remélem az ellenségeim elfelejtették. Annál édesebb lesz a bosszú, végtelen elcsodálkozásukban kettéhasítani a fejüket egy harci buzogánnyal.

- Te Vérszem Kapitány vagy, ugye?

No lám, egy fordulat. Ügyelnem kell rá ezentúl, hiszen nem csak az bukott meg, hogy nem hülye, hanem ismeretes a tengeri mondák világával is. Az, hogy engem ismer, egyszerre meglepõ és érthetõ.

- Honnan tudod?

- Valaki… akit egykor nagyon szerettem… elmesélte a történeted.

Egyáltalán nem vagyok kíváncsi a szerelmes pillanataira, legfõképpen meg arra, hogy emlékeztessen, mi történt velem azon a napon. A számban megint feltör a keserû, rezes íz, mintha a torkomon kúszna felfelé egészen lassan, míg a szám szélén nem fröcsköl ki.

- Segítek neked a bosszúdban.

- Felteszem, nem ingyen – nézek rá, az arcát figyelem, miközben beszél és gondolkodik. Azt hiszed, hogy mindent tudsz rólam, maradjon is így. Mit akarhat egy városi jegyzõ egy kalóztól? A másik fõbb dilemma, hogy miért akarna nekem segíteni? Vagyont magamnak már rég nem halmozok fel, minden a legénységet illet, ki mit talál, azé. Csendben várom, mit szab meg.

- Nem akarok meghalni – rázza meg a fejét. Kár, pedig elsõ dolgom lett volna felnyársalni, miután megfejtette a nevet és ki is mondja hangosan, vagy leírja egy darab fecnire. Nem tûrök meg effajta potyautasokat a hajómon, foglyokat addig ejtünk, míg az emberek õrületbe vagy halálba nem hajszolják õket. Nem sokan bírnak ki egy hajónyi legénységet több napon keresztül.

- Alku?

Hírt sem szeretem, ha visznek rólunk, nem kell tudnia senkinek sem, merre tartunk és hol szeljük át a tenger ölét. Mindenképpen a halálával fog járni ez a kis kaland, hiába erõlködik. Egyetlen cél vezérel, ha kellene, a saját karom is levágnám, hogy elérjek odáig. Mibõl gondolja, hogy az õ kis életét megkímélem, holmi alkudozással?

- Én segítek… és cserébe életben maradok. Nem kérek sokat.

Egy talpalatnyi lakatlan szigeten is életben maradhat. Egy ideig.

- Nem? – szûkítem össze a szemeimet, miközben végigpásztázom az arcát.  Régen betartottam a kalóztörvények szabályait, amikre mindannyian felesküdtünk hajdanán. Manapság ha valamiben gátolnak, semmisnek tekintem õket.

- Nem vagyok senki terhére. Voltam már… hasonló helyzetben, nem leszek láb alatt – igyekszik meggyõzni. Vagy úgy, szóval volt már hasonló helyzetben. Kibújt a szög a zsákból, felszínre került az igazság. Ránézek a papírra, mélyen fortyogó türelmetlenség háborog bennem. Itt van karnyújtásnyira a következõ név.

- Elõbb bizonyíts.

Nincs ínyére, hogy kikerülöm a kis játékát, de ez egy kalózhajó. A legénység lehet, hogy jobban viseli a kalóztörvényeket, de én lerázom õket magamról. A játékot pedig én játszom, nagyon régóta. Nem fogok belevinni egy újabb partit, ha már van egy nagyszabású. Ráadásul õ maga is csak addig érdekel, míg beszél.

- Milfred Louis Victor – szólal meg végre, elém tárva egy nevet. Az elsõt én is el tudtam olvasni, de túl közrendû ahhoz, hogy az egyik kivégzõ legyen. Sokáig bogarászik, elfogy a türelmem.

- A többi?

- Azt… azt nem tudom – megint nemlegesen forgatja a fejét. Úgy, szóval nem tudod? A hajánál fogva rántom függõleges helyzetbe az asztalról, egybõl felkiált a fájdalomtól. Nagy a szád, jegyzõ, de mégis mire fel volt az? Pazarlod az idõmet, ami veszélyes játék, egy magadfajta senki számára.

- De… de tudom, ki tudja megfejteni ezt! – vágja be gyorsan. A fájdalom gyorsabb munkára készteti. Mind minden más, alávaló gazembert. Megfejteni? Ezt a macskakaparást?

- Megfejteni? Micsodát? – trükközni próbál megint. Kezdem nagyon nem kedvelni ezt a szõke fehérnép kinézetû kisfiút.

- Ez kódírás! – érkezik villámgyorsan a felvilágosítás. Vagy úgy. – Látszólag értelmes szövegnek tûnik, de nem az! Jaj, ez fáj, kérlek, engedj el!

Várok egy kicsit, míg tetõfokára hág a fájdalom és eleresztem. Zihálva rogyna össze, ha nem lenne megint kéznél az asztalom.

- Kódírás… - szóval nem adja könnyen magát a nyomorult. Lehet, hogy csak saját magát védi, lehet hogy az összeget akarja eltakarni ezzel. Semmi gond, minden megoldható. Elõttem nincs akadály, túl régóta várok már.

- Igen – szusszan fel fájdalmában. Nem törõdök vele. – De kideríthetem, hol van most, aki írta.

- Hogy akarod kideríteni? – teszek egy lépést felé. Olyan érzésem van, mintha direkt takarózna be azokkal a fontos információkkal, amikre szükségem van. Nehogy elérjem õt magát és megsebezhessem. Ügyes.

- A levéltárakban nyoma kell, hogy legyen – válaszol, majd a papírra meredve hamarosan megkapom egy nagyobb város nevét. A szemébe nézek, mennyire merne hazudni a helyzetében, ha már alkudozni is megpróbált.

Legyen hát.

Az ajtóhoz lépek, Kibwe egybõl eltakarítja végre a kabinomból, én pedig fellépek a kormányoshoz és megadom neki az úti célt. Egybõl kikötöm azt is, hogy valahol takarásban horgonyozzon le, nem lenne túl ildomos, ha észrevennének minket a parton strázsáló õrök. Ez egy védettebb és viszonylag terjedelmes város, akkor tudnánk csak megszállni, ha mindannyian halhatatlanok volnánk és nem fogna sem golyó, sem bajonett hegye. Bólint, hogy felfogta az utasításaimat, de még maradok egy kis ideig mellette, a fedélzeten. A tiszta, friss levegõ kitisztítja az elmém, kisöpri a lényegtelen, akadályozó dolgokat és csak a lényeg marad, melyeket össze kell kötnöm.

Meg kell keresni azt, aki ezt az iratot készítette, hogy megfejtse számomra a neveket, onnantól pedig szabad az út. Idegrángás fut végig a karjaimon, így összefonom õket magam elõtt. Senkinek sem kell látnia, milyen izgatottság és várakozás tölt el a gondolattól. Legszívesebben teljes erõbõl a díszlécre sújtanék, hogy levezessem a feltörõ érzelmeket. Távol kell tartanom magamtól az õrületet, a tébolyt.

El fogom ereszteni õket, ha eljön az idõ.

- Tereb – szólítom meg a fiút, aki másodperceken belül elõttem terem. Vagyis inkább elém lendül.

- Parancs, kapitány.

- Figyeld az õrlángokat. Denalit vidd fel magad mellé – adom ki az utasítást. Bólint és eltûnik hamar a levegõben, mintha elfújná a felerõsödõ szél. A város sziklaormain jelzõtüzeket és harangokat szoktak felállítani, hogy minél hamarabb értesítsék a lakókat, hogy veszély közeleg. Denali a legjobb íjászunk. Igaz, manapság már csak a vademberek harceszközének tekintik az íjat és nyilat, de annál csendesebb, távoli gyilkos nincs.

***

Hivatom a jegyzõt, aki meg is jelenik Kibwével a kabinomban, utóbbi erélyesen lelöki a földre. Rögtön nekilát feltápászkodni. Szívós alkat. Rögtön észreveszi az egyenruhákat, amiket elõzõleg már kikészítettem.

- Mik ezek? – megemelkedik a szemöldököm, ahogy még õ szegez nekem kérdéseket.

- Csak akkor beszélj, ha a kapitány kérdez! – förmed rá a núbiai. Észreveszi tettének súlyát, egybõl megriadva takarja el a száját, amit a tiszteletlenség elõzõleg gyorsan elhagyott.

- A levéltárba megyünk – értetlenül néz rám. Nem fogok egyszerre két ruhát viselni. Ráadásul a legénység most marad a hajón, eleresztettem már õket, féktelenül tombolhattak, annak a gyümölcse lett a jegyzõ is. Kézenfekvõbb jönni és menni, ráadásul nem csõdítünk ide egy komplett helyõrséget. – Nem keltünk feltûnést.

A núbiaira pillantok, aki egybõl megérti mit akarok.

- Vedd fel a ruhákat – mordul rá. Idejön az asztalhoz és elveszi azt, ami oda lett készítve a számára, a mellkasához vonja és úgy néz rám. Nem foglalkozik Kibwe véleményével, az én parancsomat várja. Helyes.

Felemelem a szemöldököm, s fogom meg a saját ruhám egy darabját. Már megint a pacsuli szag fog dominálni. Legközelebb ki fogom mosatni valamelyik kurvával a megszerzett ruhákat. Hullákról sosem tépetek le ruhát, undorítóak és már beszennyezte a vér, ezért nincs szükség mosásra. De ezentúl úgy tûnik, mégis.

- Itt vegyem fel? – kérdezi tétován.

- Nem. A fedélzeten – adom meg a választ a kérdésére, rá sem nézve. Megvárom, míg kimennek és nekilátok én is az öltözködésnek. Persze, majd az én saját kabinomban nekilát öltözködni mindkettõnk szeme láttára. Ha ennyire figyelemre vágyik, tegye hát meg a fedélzeten. A lelkes bíztatásokat hallgatva öltözködök fel és pár percen belül én is kilépek a legénységhez. Rögtön talál mindenki magának valami munkát, ahogy megjelenek. Olyan erõs a szárazföld illata, hogy belefájdul az orrnyergem.

- Te maradj a hajón – hagyom meg Kibwének, aki jelentõségteljesen bólint. A csónakot már elõzõleg leengedték, szóval csak le kell mászni a kötélhágcsón.

Elsõként megyek le, utána követ a jegyzõ is. Amint végre leteszi a fenekét a padra, megragadom az evezõket és húzni kezdem õket, hogy távolabb kerüljünk a hajótól. Háttal evezek, nem szeretem úgy elhagyni a Sötét Szüzet, hogy végignézem, míg távolodik tõlem. Feltûnik, hogy végig rám mered, nem felejtek el a szemébe nézni, amit nem sokáig tud állni, és inkább a partot kezdi el figyelni. Mire erõteljesebben kivilágosodik, partot fogunk érni és elvegyülhetünk a korán kelõ parasztok, és kereskedõk között.

Tudom, hogy várja, mondjam meg, mi a dolga, de nem fogok így tenni. Egyébként se kérdezhet tõlem, amíg meg nem szólítom, szóval ugyanoda fogunk kilyukadni, mintha közölném vele, mi lesz a szerepe: csendben haladjon mellettem. Az álcánk tökéletes, egyedül az buktathat le minket, ha nem ügyel arra, hogy mit mutat magáról. Rólam senki ember fia meg nem mondaná, hogy kalóz vagyok. A paróka mindent fed, a fülemet is. Az arcom gyermekkori sérülésbõl ered, a szemem bevérzés miatt ilyen, a tetoválásaimat a ruha és annak gallérja takarja. Semmi más nincs, ami miatt letartóztathatnának, csupán a cápafog a nyakamban és a P betû a lapockámba sütve.

De nem szándékozom mostanában levetkõzni.

Kikötünk oldalt, egy lendülettel, határozott dobbanással lépek a mólóra, majd kötöm ki a csónakot és húzom szorosan az oszlopokhoz. Egybõl jön egy kikötõ felügyelõ, a kis bennszülött inasával.

- Egy shilling, ha ki akarja kötni a csónakot – szegezi nekem egybõl pénzéhesen a mondandóját, míg a jegyzõ kiszáll a csónakból a hátam mögött. – És árulja el a nevét is – emeli meg a fehér papírost, amit egy keményebb táblára tett fel, hogy tudjon rendesen írni. Érdekes, könyvvel szoktak általában megjelenni. - Valamint azt is, hol a hajó, amirõl kieveztek a kikötõbe.

A zsebembe nyúlok, és elõszedek egy bõr erszényt, amibõl kiveszek egy shillinget és kegyesen a kezébe nyomom.

- A nevem William O’Connor – mutatkozok be, egybõl fel is vési a nevem a lapra, de hiába tekinget hátrafelé, az úti társamhoz semmi köze sincs. Ezt fel is fogja, de még mindig nem tudja befogni a száját.

- A hajó, amirõl…? – okoskodik, legszívesebben mélyen a szemébe néznék, hogy egybõl tudja hol a helye, de hátra fordulok és elintek a tenger távoli horizontja felé, hogy kerüljem a túlzott szemkontaktust.

- Elhajózott, magam eveztem ide.

- Akkor minden bizonnyal hírnökök – bólogat tudálékosan, mint aki nap mint nap ilyen fontos személyiségekkel találkozna. A legtöbb szóba sem elegyedik vele, mert annyira látszik rajta, hogy a jattra hajt. – Esetleg a kalóztámadásról hoztak hírt, ami a napokban zajlott le?

- Maga pedig csak egy kikötõmester, ha nem tévedek – szúrok belé. Egybõl felhúzza az orrát és félreáll, hogy mehetünk tovább. Az általános kikötõi zajok felerõsödnek, ahogy egyre jobban süt a nap. Nem akarok sokáig itt idõzni. Páraként nehezedik a fejemre a szárazföld minden illata, aromája és melegsége. Nincs a hûs tenger, ami olthatná.

Megindulunk mind a ketten, biccentek a kikötõmesternek, fogadjunk elteszi a plusz pénzt. Egy shilling a kishajókért szokott járni, mi pedig csak egy kis csónakot tettünk félre. Könnyedén vágunk át a piacoló tömegen, a jegyzõ egy pillanatra sem marad le, ügyesen lavíroz a tömegben, szorosan mögöttem haladva. Ahogy egyre jobban elszaporodnak a katonák, az õrök és a hivatalnoksegédek, tudom, hogy jó úton járunk.

- Jó urak, odahaza jól jönne egy könnyed selyem, egészen Kínából érkezett idáig! Csak a fehérnép öltöztetésére szolgál, az otthonban, a kényelmes tûz mellett felöltve eszményi látvány, akármilyen is az asszony! – szólít le bennünket egy elég kétes kinézetû férfi, de nem pazarlok rá egy pillantást sem, az ilyenek hamar lekopnak, ha látják, nincs érdeklõdés, még a szempillám vége felõl sem.

A kormányzó hivatalát már ravaszabb õrök õrzik, kicsit idõzünk a sarkon, hogy megfigyeljem õket. Az egyik szélesen gesztikulálva adja tudtára a másiknak, hogy a reggelije minden bizonnyal ótvaros ízû. A váltás lehet.

Egészen addig várunk, míg nem látom, miképp és milyen fortéllyal engedik be a befelé igyekvõket. Lehunyom a szemem egy pillanatra, elképzelem, ahogy a tenger lágyan ring a talpam alatt. Nehezemre esik szilárd felületen járni, mintha részeg lennék. Nem akarok ezzel törõdni, az emberünk kell, hogy meglegyen.

Határozottan indulok meg a bejárat felé, elrohan elõttünk egy-két lovaskocsi, türelmesen kivárom, míg elcsapkodják elõlünk a lovakat, aztán indulunk meg úgy, mintha sürgõs ügyben jött hivatalnokokat állított volna meg a hétköznapi, reggeli forgalom.

- Jó reggelt – köszönök én elõbb. Visszatisztelegnek és méregetni kezdenek.

- Mi járatban? – kérdi az egyikük egyszerûen, míg a másik szinte rögtön rá is tér a lényegre.

- Csak engedéllyel lehet belépni, kérem a papírokat látogatásuk okáról.

Amatõrök.

- Sir Victorhoz jöttünk, fontos üzenettel – válaszolok szûkszavúan. A túl sok fecsegés még senkinek sem vált hasznára, hadd érezzék csak, hogy vallathatnak minket. Hogy valamibõl õket, bejárati õröket kihagyták.

- Amíg nincs papír, nincs belépés sem – dörgöli az orrom alá a határozottabbik. Az arca tele van szeplõkkel, a parókája makulátlan. Paprikajancsi, akinek a száját kéne megtörölnie, olyan elánnal nyal a felsõbb vezetésnek. - Szigorították a szabályokat egy hónapja.

- Egy hónapja vagyunk úton – húzom el a szám kelletlenül, hogy ez az információ számunkra új.

- Nem teszünk kivételt – emeli fentebb az orrát, a társa pedig csitítón löki meg. Egész végig rá kell játszani.

- Barney, egy hónapja hajóznak azért, hogy Sir Victor megkapjon egy üzenetet.

És kezdõdik is.

- Hazudhatnak is, fogd be a szád.

- Nézd, egy hónapja tartanak ide, nem tudhatnak az új rendeletrõl. Ha a tengeren jöttek, nem is kaphatták meg a hírt. Ráadásul Sir Victorhoz jöttek – bök ránk. Nem véletlenül lettek ezek ketten összetéve. Az egyik kioltja a másikat, két szögesen egymásnak ellentmondó emberi gondolkodás. Ezzel kompenzálják a saját hitvány viselkedésüket. - Ez sem utolsó szempont.

Feltûnés nélkül teszem úgy a lábam, hogy az a jegyzõéhez érjen, jelzésképp, hogy nyissa ki az eddig engedelmesen becsukott száját.

- Kérem, fáradtak vagyunk – tovább. – Megoldható lenne, hogy gyorsan bemehessünk? Nem idõnénk… sokáig. Addig nem mehetünk haza, míg ezt nem teljesítjük, s a legnagyobb tisztelettel kérem, legyenek ránk tekintettel.

Erre akár mind mérget vehetnének.

- A hátsó ajtón, Barney – nógatja szeplõs társát. Az összeszûkített szemekkel mered ránk, én pedig elgondolkodó, sóvárgó arcot vágva nézegetem a hátuk mögött levõ épületet. Valóban be akarok menni. Valóban nem tágítunk, míg be nem engednek. És gyors leszek. Nem kenyerem a tétovázás.

- Legyen, de velük mész, országutak szégyene! – dörren rá indulatosan, majd kinyitja a kaput, a társa pedig a szégyentõl kipirult képpel fogja magát és int, hogy kövessük. Nocsak, útszéli szajha volt talán? Úgy tûnik, ez a konfliktus forrása.

- René, hagyja abba az álmodozást! – szól rám a kormányzó helyettese.

Reszketegen felsóhajtok. Mintha kötélen táncolnék egy szakadék felett, és meglökött volna…

- Máris nekilátok a munkának – szabadkozok, majd bevetem magam a térképszobába.

Ma sincs semmi kedvem dolgozni. Szívesen kilovagolnék a hegyoldalba, és bámulnám a tengert.

- Azt jól teszed – fintorog rám, majd beküld a térképszobába.

Egy új munkámat kell befejeznem, ezért összegyûjtöm az összetartozó darabokat. Pár hete már dolgozok vele, remélem, hamarosan készen leszek vele. Kaptam pár új részletet, ám még nem sikerült beleolvasnom egyikbe sem.

Az elõtérben hagyom az új szerzeményeket, és átsétálok a térképszobába. Tudom, hogy idetettem pár vázlatot, ráadásul a mérõeszközeim és az ecseteim is itt maradtak tegnapról. Mostanában szörnyen szétszórt vagyok. Az egyetlen szerencsém, hogy mindig tudom, mit merre találok.

Ijedten kapom fel a fejem, mikor az ásító csendbe a harang fülsiketítõ hangja kong. Félreverték, valami baj van. Gyorsan a térképek után kapok, majd a sarokba halmozom a tekercseket. Biztosan tûz ütött ki. Nem, nem, ezek ágyúk! Megtámadtak volna??

A térképdarabok után nyúlok, mikor egy alak jelenik meg az ajtóban. Valamit tart a kezében, talán egy dárdát? Alig látok valamit a sötétben, eloltottam a lámpámat, nehogy felfedezzenek. A csatazajból rájöttem már, hogy kalózok közelednek. Hiába azonban az igyekezetem, túl gyorsan történik minden. A térképszoba melletti irodában megpillantok még egy férfit, de mielõtt a menekülési útvonalat tervezném meg, a nagydarab dárdás foglyul ejt. A hajamnál fogva rángat, és hiába kiáltok neki, mintha nem hallana. Rögtön le kellett volna vágnia, mit akar tõlem??

- Mehetünk – szól az idegen férfi.

Levegõ után kapok, ahogy a néger a földre szegez a lábával.

- Vissza a hajóra! – üvölti.

Feltép a földrõl, csupán ekkor látom meg, hogy a másik férfi a törvény szolgája.

- Csináljon valamit! Hallja? Kérem! – könyörgöm, de hátra sem fordul.

Hát persze, biztosan álruhás…

Nyögve eszmélek rá, hogy odakint minden a feje tetejére állt. Holttestek, törmelékek, égõ házdarabok tarkítják az utcát. A kalózok mindent elleptek. Nõket erõszakolnak, hivatalnokokat vágnak le futtában. Te jó ég, miféle pokol ez itt?!

***

Azt hittem, a városban látottak után nem érhet rosszabb, ám a néger a saját tulajdonának tekint. Könyörögve kérem, hogy ne bántson, ám csakhamar megérzem a vesztem. A ruhám után kap, amibõl kiszakít egy darabot. Ez a vadember rajtam akarja kiélni magát!

A legénység jót mulat azon, ahogy végigkerget a szûk helyiségen, majd egyszerûen csak a hátamra fektet. Minden elõzmény nélkül hatol belém, felsikítok az éles fájdalomtól. A gerincem ívbe feszül, igyekszik kiszakadni a húsomból. Nem, ez nem lehet, csak álmodom!

Hörögve nyomakodik egyre jobban belém, a fülemben lüktetõ vér hangja kiszorít mindent, ami a külvilágban történik. Annyira… fáj. Sírva könyörgök neki, hogy hagyja abba, de nem hagy fel a mozgással, csupán a hevességén fog vissza egy kicsit.

Kapaszkodva próbálok valami fogást találni, de nem sok sikerrel. Hajráznak, fütyülnek nekem, hirtelen nem tudom, a fájdalom vagy a szégyen a nagyobb. Egy árnyék kúszik fölénk, én pedig igyekszem a tekintetem a jövevényre irányítani. Bármit szívesebben néznék, mint ezt a vadembert.

- Õ volt a térképszobában – szólal meg.

A fekete férfi jókorát nyög, vele együtt én is felmordulok, ahogy egyre jobban feszít odalent.

- Te készítetted a rajzokat a fiókban? – kérdi a férfi.

Nem tudom kinyitni a szám, egy árva hang se jönne ki belõle. Szabadíts meg, és beszélni fogok!

- Válaszolj, ha… a kapitány kérdez! – ránt rajtam jókorát a vadember.

Sírva lehelem ki a választ, mire rám ordít.

- Hangosabban!

- Igen!!! – sikítom a férfi felé a választ.

A férfi elfordul, a legénység elkotródik, a fájdalmam enyhülni kezd. Zihálva kapok levegõ után, ahogy a testes férfi nedvét érzem belém áramolni. Rázkódok a megalázottságtól, a szégyentõl, amivel ez a vadállat sújtott. Idáig kellett jutnom?

***

A nyálamban fekve figyelem, ahogy a vadember hurkot köt rám, akár egy állatra, majd megránt.

- Mozdulj meg! – mordul rám.

Összehúzom magamon a ruhám maradékát, de nem bírok felállni. Szinte mászok utána, a legénység tagjai röhögve néznek utánam. Lehajtom a fejem, nem láthatják rajtam a gyengeséget, különben megölnek. Sosem fogadnak maguk közé!

- Itt maradsz! – nyomja le a fejem a kapitányi kabin ajtaja elõtt.

Engedelmes kutya módjára ülök a combom külsõ felére. Hamarosan megérkeznek a keselyûk, de nem figyelek rájuk.

- Hm, szépségem, kifényezed az én farkam is – csíp a combomba egy férfi.

Nem nézek rá, csak igyekszem elhúzódni tõle.

- Na, mivan? – simít fel a vádlimon.

- Ha hozzám jössz, ígérem, ellopom a király koronáját – cuppant egyet a fülembe egy másik.

Erre mind felröhögnek, és a hajam kezdik babrálni.

- Te kis hajas baba, te, szívesen felnyalnám rólad a rumot – nyomakodik felém egy férfi.

A bûzõs leheletétõl kavarogni kezd a gyomrom. Ekkor kinyílik a kapitányi kabin ajtaja.

- Nem érdekel mit tesztek vele, de a kezének és a szemének nem eshet bántódása – szól ki a kapitány. - A többiért Kibwével számoltok el.

Kibwe, tehát ez a vadember neve. Talán ha a nevén szólongatom, szót érthetek vele. Lassan megindulok befelé, mikor a lábával bentebb lök. Bemászok a kapitány kabinjába, majd becsukódik az ajtó. Idegesen nézek körbe, csak ketten maradtunk.

Lassan felpillantok az arcára, bizakodón, ám mikor a szemeire terelõdik a pillantásom, meghûl az ereimben a vér. A szemei vörösen izzanak, akár egy démoni szörnynek! Csak egy emberrõl hallottam eddig életemben, akinek a legénysége vére festette ilyen színûre a szemeit. Már mindent értek!

- Mi a munkád? – kérdi.

Nagyot nyelek, hogy szót erõltessek a torkomba. Azt hittem… azt hittem, csak mese… de nem, hiszen itt áll elõttem!

- Jegyzõ vagyok… – motyogom.

Vagyis csak voltam.

- Akkor ez a te írásod? – emeli fel a papírt az asztaláról.

Hát ezért jöttetek? Hogy elvigyétek azokat? Csak ezért?? Minek kell az nektek?

- Nem – rázom meg a fejem. – De ki tudom olvasni, ha kell.

Még nem foglalkoztam azokkal a papírokkal, csak most érkeztek. Átkot hoztak a fejünkre…

- Onnan nem fogod tudni – bök felém.

Erõt veszek magamon, és elengedem a támaszom. Mélyet sóhajtok, ahogy húzódni érzem az alfelem. Fogalmam sincs, mikor lesz jobb, ha jobb lesz valamikor. Talán itt halok meg, talán örök életemre egy fekete kutya szajhája maradok… mindenesetre valahogy a kapitány kegyeibe kell férkõznöm. Nem tûnik olyan ádáznak, mint az emberei, és itt senki sem merne zavarni.

- Itt vagyok – sóhajtom.

Már ebben a kis „sétában” is úgy elfáradtam, mintha átúsztam volna az óceánt. Az asztala szélére támaszkodok, a combomat a lap szélének döntöm. Az alfelem lüktetése lassan kezd idegesíteni, kicsivel erõsebben markolom meg a lapot, amin az írás van.

- Nem volna jó, ha széttépnéd… ­­– figyelmeztet.

Mélyet sóhajtok, majd szótlan rázom meg a fejem. Az egyetlen, amit széttépnék az a bennszülött vadember farka. Miszlikbe aprítanám, és röhögve nézném, ahogy a cápák elcsemegéznek rajta.

- Mielõtt hozzálátnék…

Összeszûkül a szeme, ahogy rám pillant. Halványan elmosolyodok, mert már egészen biztos a dolog… így az is, hogy dolgom végeztével meg fogok halni.

- Te Vérszem Kapitány vagy, ugye? – nézek a vöröslõ szemekbe.

Látom, hogy meglepõdik. Persze, hiszen honnan tudhatná egy városi jegyzõ, hogy mi zajlik a tengeren… pedig az õ meséje volt a kedvencem. Valamiféle bújtatott vonzalmat éreztem iránta a sorsa miatt.

- Honnan tudod? – dörmögi.

Halványan elmosolyodok, és az asztalon nyugvó papírra szegezem a pillantásom.

- Valaki… akit egykor nagyon szerettem… elmesélte a történeted.

Hirtelen feszültséget érzek a levegõben, pedig még nem tértem rá a mondandómra.

- Segítek neked a bosszúdban.

- Felteszem, nem ingyen – pillant felém.

- Nem akarok meghalni – rázom meg a fejem.

Csendben figyel, én pedig némi reményt érzek, úgy fordulok hozzá.

- Alku? – fordítja kissé oldalra a fejét, de még mindig engem néz.

Visszafojtom a levegõt, úgy bólintok lassan. Tudom, ismerem az alkukötés szabályait! Ha megteszem neki, amit kíván tõlem, az adósom marad. Le kell rónia a tartozását, ez így van!

- Én segítek… és cserébe életben maradok. Nem kérek sokat.

- Nem? – szûkíti össze a szemeit.

- Nem vagyok senki terhére. Voltam már… hasonló helyzetben, nem leszek láb alatt – szabadkozok.

Nem felel, csupán lassan a papírosra pillant. Rendületlen figyelem az arcát, a vörös szemeit. Mintha magát a háborgó tengert látnám csillapodni bennük.

- Elõbb bizonyíts – tolja felém a papírt.

Felszusszanok, de beleegyezõn bólintok. Õ a kapitány.

Lehajolok, és tüzetesen szemrevételezem a lapot. Ismerõs írás, az aláírást tisztán ki tudom venni. Hiszen ismerem.

- Milfred Louis Victor – szusszantom.

A fülem mögé tûröm a hajam, és próbálom kivenni a papíron lévõ írást. Nem csupán csúnya, de nem is az én nyelvemen van írva. Ez kódírás, már láttam ilyesmit. Ha valaki el akar tüntetni valamit a szakavatatlan szemek elõl, kódírást használ. Sajnos sosem jutottam odáig, hogy megtanuljam, mivel feleslegesnek találtam. Már másképp vélekedek errõl is.

- A többi? – támaszkodik meg mellettem, ahogy fölém hajol.

- Azt… azt nem tudom – rázom meg a fejem.

Lassan megérzem az ujjait a hajamba kúszni. Egy pillanatra kiráz a hideg, majd minden izmom megfeszül, mikor lassan felemel az asztalról. Nyögve kapok az alfelemhez, ahogy egyenesbe húzza a gerincem.

- De… de tudom, ki tudja megfejteni ezt! – hadarom el.

- Megfejteni? Micsodát? – néz végig rajtam.

- Ez kódírás! Látszólag értelmes szövegnek tûnik, de nem az! Jaj, ez fáj, kérlek, engedj el! – rimánkodok.

Szinte már a gerincem is lángol, de nem sokáig tart az érzés, ahogy elenged. Az asztalra borulva kapkodok levegõ után. Nem akarok sírni! Elõtte nem!

- Kódírás… ­– hümment gondolkodva.

- Igen – sóhajtok fel. – De kideríthetem, hol van most, aki írta.

Gondolkodva nézi a térképrészleteket, majd rám emeli a tekintetét.

- Hogy akarod kideríteni? – lép felém.

- A levéltárakban nyoma kell, hogy legyen – húzom a hajam a jobb vállam fölé.

Gondolkodva bámulom az írást, mire kinyögöm az úti célt. Lassan a szemeimbe néz, majd az ajtóhoz sétál, és kinyitja. A néger belép a kabinba, majd a kötélnél fogva cibál ki onnan. Megszólalni sincs idõm, a napsütötte deszkák végigkaristolják a combom, ahogy az új lakhelyem felé rángat. A hajó gyomrában testszagú bûz terjeng, a gyomrom hatalmasat bucskázik, mikor a víztõl penészes rongyokkal keveredik. A néger kinyitja a nyikorgó ajtót, majd betol a cellába. Nyögve roskadok a földre, ám a várt ajtócsukódás hangját már nem hallom meg. A fekete árnyék beborít, félve pillantok fel a kalózra a hajam mögül. Hirtelen megragadja a lábam, majd magához ránt. Most csak ketten vagyunk, a többi nem mert követni minket.

- Kérlek… ne… - rázom meg a fejem.

A lábaim helyett azonban a hajamba kap. Megmarkolja, a fejem az öléhez húzza. A combjaiba kapaszkodva igyekszem elhúzni a fejem, de minden erõfeszítésem hiábavaló. Lassan az arcom mellett ágaskodó hímtagra pillantok, majd annak gazdáját veszem jobban szemügyre. Még nem tolta le a torkomon, talán csillapodni látszik a szenvedélye.

- Csináld – bucskázik ki a húsos ajkai közül.

Nagyot nyelek, majd a kezembe veszem az óriási nemzõszervet. Lassan fel-alá mozgatom rajta a kezem, ám elégedetlenül mordul fel. Lehunyom a szemeim, majd közvetlenül elé térdelek, és kinyitom a szám.

***

Hajnalban partot érünk. A néger jelenik meg a cellám elõtt, innen tudom csak, hogy kikötöttünk. Valamicskét sikerült aludnom, de még sötét van. Álmosan mászok le a deszkáról, amin fekszem. Alig tudok felegyenesedni, elfeküdtem az oldalam. De legalább az alfelem már nem lüktet olyan erõsen, mint eddig.

- Igyekezz! – mordul rám.

Hunyorogva nézek végig rajta, majd a kezében lévõ kötélre. Már megint úgy vezet, mint egy kutyát. Kirángat a helyemrõl, majd felcibál a fedélzetre. A kapitány a kabinjában vár. A néger a padlóra taszít, ám mikor felállok, a legnagyobb meglepetésemre két hivatali egyenruhát pillantok meg. Az egyik a kapitány székének támláján pihen, a másik pedig az asztalon fekszik.

- Mik ezek? – csúszik ki a számon.

- Csak akkor beszélj, ha a kapitány kérdez! – sziszegi a néger.

Ijedten kapom a szám elé a kezem… rég elfeledtem már, hogy mik is a szabályok.

- A levéltárba megyünk – szólal meg a kapitány.

Meglepetten húzom fel a szemöldököm. Megyünk?

- Nem keltünk feltûnést – néz rám.

A tekintete mindent elárul. Õ és én… Te jó ég. 

(zene)

A hajó hasítja a hullámokat, mindent maga alá gyûr. Csapódik a tajték, a levegõben szétszóródik a milliónyi sós vízcsepp, lepermetezve barna, napégette bõrünket. Szeretem, ahogy dõl ide-oda, töretlenül töri a habokat, kettétöri a felkerekedõ, dús víztömegeket, melyek kettéválnak, a hajó két oldalán. A vitorlák feszülnek, a szél az arcomat nyúzza. Az éjszaka felkapaszkodott a hátam mögött, elõttem a horizonton a Nap eltûnik a kéklõ vonal alatt, sötétség borul ránk. Szinte érzem, ahogy a bõröm fellélegzik.

- Kapitány, a széljárás megfelelõ. Reggelre ott leszünk – szólít meg a kormányos, érdes kezem végigszalad a mellvéd finomra faragott fáján. A térkép elõttem nem sok újat mutat, ahogy egy kötélen fogódzkodva elsuhan mellettem Tereb, felemelem a mellettem levõ olajlámpát, amit a kezében levõ izzó fáklyavéggel meggyújt. Lassan mindenhol felgyúlnak a fények a hajón, ahogy a lengõ, vékony fiú szeli a levegõt és minden kis mécsest meggyújt a felfüggesztéseken. Túl hamar ránk sötétedett.

- Tökéletes. A legénység térjen nyugovóra – tekintek fel az égre, a csillagok apró pontokként tûnnek fel a sötét fátyolon, hunyorogva ránk. – Holnap szükség lesz a fürgeségükre.

- Hallottátok?! Takarodjatok a helyetekre! – bõdül el az elsõ tisztem a kormányos mellett, a legénység még elpakolja ami a kezében volt, néhányan maradnak, hogy éjjel felügyeljék a mozgásunkat. A mellettem álló núbiai sötét szemeivel a távolba szúr. – Uram, maradok.

Bólintok csupán, majd még utoljára megérintve a fát elindulok lefelé a lépcsõn. A kormányos nincs velünk régóta, majd felügyeli. A lépcsõfokok felnyekeregnek a talpam alatt, a szél hidegebbé válik, tekintetem elsiklik még a Nap utolsó sugarai után. Megteszem a szokásos sétámat a felsõ sori ágyúk mentén, ellenõrzöm, hogy minden a helyén van-e. A tenger halkan morajlik, a sós íz a számat régen nem irritálja már. A hajamban levõ toll néha erõsebben vergõdik, jelezve, hogy a széljárás erõsödik.

- A mellékvitorlát lazábbra – fordulok vissza a mellvéd mögött álló núbiaira és a kormányosra, hamar elõkerül két legény és meglazítja a hurkokat a feszülõ köteleken.

A kabinom ajtaja könnyedén adja meg magát, belépve a saját lakhelyemre nyúlok a zsebembe, majd leteszem az iránytût az asztalomra. Nem sokáig forgolódik a lap, hamar beáll az északi irányba. Az olajlámpás halványan pislákol, szemben a fa ablakrácsokon túl már éjsötét feketeség van. Nincs kedvem pihenni, nem is érdemes. Leülök a székembe, a tegnapi befejezetlen térképvázlaton futtatom végig a tekintetem.

Újabb eseménytelen nap.

Nem jutottam közelebb, egyikükhöz sem. Jó pár éve már, hogy nem leltem új áldozatra, de egy friss információ szerint egy kincstári papíron rögzítve van egy nagyobb összeg, aminek átadója lesz az én emberem. Ember. Undorító, göthös nyomorult, akinek a torkából csak salak és ürülék nyomakodik elõ. A fejem sajogni és lüktetni kezd, ahogy a vér íze eltölti a számat. A fiókomba nyúlva elõkerül egy üveg konyak, kihúzom belõle a dugót, a hideg száj az enyémnek nyomódik, nagyot kortyolok belõle. Leteszem az asztalra, sokáig a számban tartom, forgatom benne a nyelvem, végigsimítok a fogaimon, mintha örökre rájuk akarnám festeni, egy részét lenyelem. Nem hagy nyugtot a visszatérõ, rezes vér íze. A rángatózó, több helyen felnyiszált testekbõl folyó nedv aromája, ahogy az orromba, a gyomromba, a tüdõmbe tolódik. A selymes érintése az arcomon.

Nem hunyhatom le a szemeimet, mégis egy kósza pislogás után mindent vérvörösben látok, átmenet nélkül válik minden tûzpiros árnyalatúvá, egyedül a lámpás fénye az, ami megtartja narancsosságát. Nem szabad, hogy elragadjon a téboly.

Veszek egy mély levegõt, a kínzó hasogatás nem szûnik. Tilos innom, holnap nem lehetek másnapos, a legénység minden tagjára szükségem lesz. Felállok, minden lépésnél mintha szörcsögne a talpam alatt a padló, olyan érzésem van, mintha valami csöpögne az államról, átnedvesedik a mellkasomon a ruha, a combomon is lucskos már a nadrág a vértõl. Lenyelem az utolsó nyelet konyakot is, a szekrényemet feltárom, hogy kivegyem az angol egyenruhát. Szinte öröm, hogy levethetem a képzelt vértõl szennyes ruháimat és ezekbe bújhatok bele. Még érezni rajta a pacsuli émelyítõ szagát. Legalább ez az édeskés aroma valamelyest elnyomja a vér rezes, kiontott bûzét.

***

- Horgonyt fel, vitorlát bonts! – kiabálnak a matrózok a zsúfolt kikötõben, a hangjukat az öbölben messzire taszítják a hegyláncok, amik körülveszik. Az egyik méretesebb szirtfalnál vetünk horgonyt, a Nap még fel sem kelt. Gyorsan kell mozognunk, gyülekeznek a viharfelhõk, még azokat megelõzve kell levezetnünk a támadást.

A núbiai mellettem biztosan áll, éjfekete bõrén látszanak a fehér csíkok, amiket felfestett magára, a leopárdbõr a nyakában, és a számtalan csont, ami az arcát díszíti félelmetessé, sötét lovaggá teszi. Egyiptom partjainál akadtam rá, fel akarták akasztani, mert megerõszakolta az elöljáró fiát. Náluk ez elfogadott volt, a fiú viszont nem volt tisztában a núbiai szokásokkal, tudtán kívül elfogadta az udvarlást, aminek legvégét be is teljesítették. Gyakorlott tengerész volt, aki tisztában volt a fõ partok mentén levõ városokkal és a sekély részekkel, így vétek lett volna veszni hagyni a tudását.

- Elõremegyek – lépek a sziklás terepre, a talpam biztosan találja a kõbevájt lépcsõfokokat, ahogy felfelé indulok meg az angol egyenruhában a meredek szirtfalon. Régi ez a feljáró, még akkor véshették, mikor az öböl valóban bevehetetlen volt, a vihar tombolt, így a hajók nem tudtak olyan könnyedén beúszni. Itt kellett ledobniuk a vasmacskát, itt kellett várakozniuk, amit legalább hasznosan töltöttek el.

Hamar a zöldfüves tetõn találom magam, karjaimat összefûzöm a hátam mögött, a kölcsönkalapot még ráérek a szemembe húzni. A fák csak bentebb nyújtózkodnak, a közelebbi házakban már felgyúlni látszik a világosság, ahogy a dolgosabbak a partra készülõdnek. Nyitásra oda is fogok érni. Különös, visszatérõ érzések rohamoznak meg, ahogy a város szélén igyekszem a kormányhivatal felé. Az árusok most kezdenek kipakolni, még a sötétben, hogy a korán kelõk friss elemózsiával szálljanak tengerre. Megcsapnak az illatok, a fûszerek, a halszag, a gyümölcsök cefrés illata, a keserû savanyúság, uborka aromája. Valaki dohányt szív oldalt rakodás közben, izmos karjai már izzadtak, pedig a nap még el sem kezdõdött.

Könnyedén haladok közöttük, lovas sem jár még, de nekem nem esik nehezemre elkötni egyet. Nem nézek az állat szemébe, rúgkapál és dobálja a fejét, nem tetszik neki, hogy nem a gazdája ül rajta. Úgy hisztizik, mint egy borbélybéli fehérnép.

Felkaptatok vele a kavicsos, meredekebb utcákon, a hangos kopogásra mindenki felkapja a fejét, majd a nyeregre pillantva odébb is hordják magukat. Helyes, a rend õrét ne akadályozzák hivatalának teljesítésében. Az állat megbarátkozik a jelenlétemmel, mire megérkezünk az épület elé, ami elõtt más lassan gyülekeznek a lovaskocsik, hogy elmenjenek az itt dolgozókért. Tökéletes, nincsenek még akkor sokan. Az ügyeiket intézni kívánó pórnép között hamar átvágok, elhúzódnak, ahogy a kezemben levõ puskát meglátják.

A fõbejárattal szemben lépcsõ vezet felfelé, be is célzom hamar a fokokat, különös érzés, hogy nem ad ki hangot, ahogy rálépek. A korlátra viszem fel a kezem, fémesen és simán siklik a tenyerem alatt, amit a fehér kesztyû áldásosan fed. Alig jutok fel a lépcsõfordulóhoz, hallom, ahogy sikítozás csap fel a városban, meghúzom magam az egyik kiszögellésnél, hogy a kirontó katonák nehogy magukkal sodorjanak. A legjobb figyelemelterelés a támadás. A harangot eszeveszett iramban verik félre. Hivatalnokok sietnek el mellettem, ahogy magabiztosan haladok, hiszen a hivatal térképét tanulmányozom több éj óta. A kardcsattogás és a lövöldözés erõsödik, az én lépteimet már nem csak a szõnyeg nyeli el, hanem a csatazajok odakint. Kisebb elõ-városrész ez, gyalogolni kellene még pár mérföldet, míg elérnénk a tényleges várost. Ezért gyengébb… és védtelenebb.

Befordulok az egyik sarkon, a kifelé igyekvõ dagadt hivatalnok lever egy vázát. Csak egy pillantásra méltatom a darabjaira robbant cserepet, aminek az árán szert tehetnék egy új fõvitorlára.

- Védjen meg minket, míg mi elmenekülünk! – nyökögi, a paróka alól csurog a veríték a homlokára, amit csipkeszegélyû zsebkendõvel itat fel. A szegény, szerencsétlen. Nem is sokáig szalad, mert egy ágyúgolyó beszakítja a falat, aminek egy darabja agyonnyomja. Figyelemre sem méltatom néma vívódását, ahogy ujjaival a saját vérétõl lucskos, törmelékes szõnyeget markolássza.

Vér.

Elfordítom tõle a fejem, hamar meg is találom az irodát, amit keresek. Belépve nem találok odabent senkit, a falon levõ polcokon kezdek el kutakodni, a papírok zörgését elnyomja a sikoltozás, a röhögés, a lovak vad prüszkölése, az ágyúk dübörgése. Lüktet, dobol a fejemben a vér, minden erõmmel az olvasásra koncentrálok, nehogy elragadjon magával az undorító ritmus. Idõbe telik, míg megtalálom, amit keresek, ugyanis nem betûrendben, hanem dátum szerint szedték a papírokat. A legénység bizonyára jól szórakozik odakint. Az összeg stimmel, viszont az írást nehezemre esik kibogarászni, egyedül a Milfred név könnyen olvasható. Az egyik fiókban csak rajzokat találok. Bizonyára van itt a közelben egy lelkes dolgozó.

- Uram, miénk az elõváros, de hamarosan megérkeznek a csapatok – hallom meg Kibwe hangját, a böszme núbiai a kezében egy véres dárdával áll meg a küszöbön. Hátrafordulva vetek ki egy pillantást az ablakon. Nem lesz idõm megfejteni a nevet, de látok egy címet rajta. A térképes szoba felé indulok, az aranyozott gomb elfordul a kezem nyomán. – Majd én.

Eleresztem a kilincset, Kibwe határozottan löki be az ajtót, és lép be elõttem a sötétített helyiségbe, szúrásra készen tartja a kezében a dárdát. Nem látok be mellette, odakint pedig a hajnalt nem csak a Nap fénye borítja vörösbe, hanem a lángok is, amik felcsapnak a környezõ házakból. Kiáltás szakít ki a nézelõdésbõl, Kibwe a hajánál fogva vonszol ki egy szõke asszonyt oldalra, oda sem ügyelve lépek be és kezdem el keresni a térképet. Az elõszobából kiabálás, Kibwe biztos szilajul tartja, de nem törõdök a zajokkal, csak a térképet keresem. Az asztalra téved a tekintetem, ahogy elrántom a függönyt, hogy némi fény áradjon be a szobába. Ezek csak vázlatok. Még nincsenek összehangolva. Ezeket is felszedem a lapról, majd elrejtem a mellzsebemben, a másik papirosköteg mellé.

- Mehetünk – lépek ki a félhomályban levõ szobából, Kibwe a lábával nyomja le a szõke asszonyt a földre, hogy ne vergõdjön feleslegesen, közben a haját a markára csavarta.

- Vissza a hajóra! – bõdül ki az ablakon, nyilván többen is bejöttek válogatni a kormányhivatal kincsei közül. Durván kezdi feltépni a fehérnépet a földrõl, aki nyilván most fedezte fel, hogy számára ismerõs egyenruhában vagyok. Kéri, sõt, szól, hogy segítsek, de hátra sem fordulok, megindulok kifelé.

Az utcán általános a káosz, sokan élvezik azt, amit hirtelenjében találtak, hordókat gurítanak lefelé a meredek utcákon, nõket tépnek és cibálnak, az egyik elkapta a kovács inasfiúját. Nem érdekel a kialakult katasztrofális helyzet, hiszen nem én állok a másik oldalon, csupán nézõ vagyok, a gazda, aki elengedte a vérebeit vadászni. Ha füttyentek, úgyis jönnek, sõt, anélkül is.

Látják, hogy jövök, maguktól tépik le magukat az asszonyokról, a boltok polcairól, a kocsma pincéinek hordóiról, hogy elõrerohanva már a hajón legyenek, felkészülve az indulásra. Egyenesen a napfelkelte felé sétálok, a háttérzajok megszûnnek, amint a forró vörösségbe bámulok. A tenger izzó vérfolyammá válik ebben az eszement vibrálásban. Melengeti az arcom, elfeledteti velem a pacsuli illatát, felém fújja a tenger sós, éles szelét, ami marja a bõrömet.

A név fele már megvan, a cím is, befejezetlen térképpel. Félmunkát végeztünk, de nem aggódom. Már van nyom, amin elindulhatunk. Érzem, ahogy a bõröm forrón belehullámzik a tudatba, a mellkasomba rejtett papirosok alatt a bordáim fájón és dühödten ütõdnek. Elemi erõvel tarol el a bosszúvágy, olyannyira belefeledkezem az õrületbe, hogy azon kapom magam, hogy a hajón vagyok, a karzatról figyelem a kihajózást.

- Nézd, hogy bugyborékol! – röhögnek, hullámzik a káröröm és a gyilok a hajó fedélzetén. Mindenki a hajó bal oldalára gyûlt össze, nyilván megint súlyt akasztottak egy fogoly lábára és beletaszították a mélybe. Hamarosan megérkeznek a cápák is.

A kabinomba vonulok el, hogy visszavegyem a rendes ruháimat és levethessem magamról ezeket a piperkõc göncöket. Kiteszem a térképeket, a tekercset is a névvel, a fény már elegendõ ahhoz, hogy olvasni tudjak. Odakint felcsap egy iszonyatosan éles, fájó kiáltás, az elsõ gondolatom a szõke némber, akit Kibwe fogott a térképteremben. Kint tapsolnak, füttyögnek, obszcén, undorító szavakkal bíztatják azt, aki éppen meghágja.

A térképteremben…

Felemelkedek a székembõl és kilépek a fedélzetre, nem is látom meg elõször, hogy hol vannak, mert annyian körbeállják õket. Nem szólok rájuk, régen tartózkodtunk ennyi ideig a szárazföldön, hadd élvezzék ki. Nem is tévedek, Kibwe lent a hajóderékban hágja meg éppen, a többiek ezt pedig odafentrõl értékelik. Nem szereti nyilvánosan elvenni azt, amit talál, mindig megpróbál elvonulni, de ezt egy hajón megtenni úgy, hogy csak nekem van külön kabinom, meglehetõsen nehéz kivitelezni. Viszont eléggé félnek tõle annyira, hogy nem mennek le közvetlen közelrõl hajrázni. Van aki csak a látványra kezdi el magát hajszolni.

- Add meg neki! Aztán szopjon! Tépd a haját! Ide érzem az illatod, lovacskám, fehér kanca, hej!

Egy pillanatra kuss lesz, ahogy odaérek, bennem pedig tudatosul, hogy Kibwe csak a férfiakat szereti. Lepillantva hamar meg is gyõzõdök errõl, hogy a szõke asszony egyáltalán nem nõ, hanem egy megtévesztõ külsejû férfi. A fa, rácsos, eltávolítható rámpákon nézem a jelenetet, a testem árnyékot vet rájuk.

- Õ volt ott a térképszobában – jelentem ki, lentrõl pedig Kibwe öblös nyögést hallat, ahogy egy pillanatra teljesen magára húzza a fehér testet. Igenlõ válasznak sorolom be. Mégis hamarabb állt a szerencse mellém, mint hittem. – Te készítetted a rajzokat a fiókban?

Nem nagyon bír beszélni, nem is csodálom, hogy nem megy neki olyan könnyedén a kommunikáció, egy ekkora hímtaggal a farában. Meglepõen tiszta, érintetlen, hófehér teste van. Szinte világít a núbiai éjfekete bõréhez képest.

- Válaszolj, ha… a kapitány kérdez! – rántja meg erõsebben a haját, mire füttyögés és lábdübörgés a válasz. Mozog a szája, de nem hallom mit mond. – Hangosabban!

- Igen!!! – kiáltja el magát, összeszorított szemeibõl könnyeket présel ki.

Amint megkapom, amit akartam, felegyenesedek, hátrafordulva nézek szembe a legénységgel. Kezdik is elhordani magukat, hamar mindenki talál magának valamiféle munkát.

- Ne öld meg utána – szólok le vissza hozzájuk, mire bólint és elengedi a csípõjét, hogy a kezeivel megtámaszkodhasson mellette. A feketeség teljesen beborítja a hófehér alakot. - A térképrészleteket õ fogja egybeolvasztani.

A kabinomban az ágyon odébb söpröm a takarót és meglátom a hímzett párnát, amit a kezeim közé véve hosszan mustrálok, a csillogó gyöngyök és a drágakövek éles fénye csiklandozza a szemem felszínét. Végre, közelebb kerültem egy újabb áldozathoz. Az ágy sarkába hajítom a párnát, majd a saját térképem mögé telepszem az asztalnál. Ha ott dolgozott, akkor nem fog nehezére esni beazonosítani az írást, viszont a térképrajzolást én magam fogom felügyelni.

***

Már jócskán délutánba hajlott át az idõ, mikor felébredek az asztalom mögött. Megmosom az arcom egy tál vízben, épp mikor felitatom róla a felesleges nedvességet, kopognak a kabinom ajtaján.

- Tessék.

Kibwe lép be az ajtón, furcsán tapasztalom, hogy egyedül jött. Nem is gond, legalább meg tudjuk beszélni a továbbiakat. Beteszi maga mögött az ajtót, nem kerüli el a figyelmem, hogy egy kötelet is odacsuk. Halványan felemelkedik a szemöldököm, majd vissza is csúszik a helyére. Felvilágosítom a terveimrõl, amint befut az elsõtisztem is, a núbiai kivillantja ijesztõ, fehér fogait a fekete szája mögül.

- Elégedett lesz velünk, uram – bizonygatja hasonló ábrázattal az elsõtiszt is. – Akkor a férfi marad?

- Egy ideig, míg hasznunkra van.

- Mi legyen az élelmezésével, a ruházatával?

- Azt kapja, amit a foglyok kapnak – lépek vissza az asztalom mögé, kihúzom a széket, hogy letegyem magam rá. A hajó lágyan ringatózik, hosszabb pislogást engedek meg magamnak, hogy élvezzem.

- Uram, nem igazán szokásunk foglyokat ejteni. Mármint ilyen... határozatlan idõtartamra.

- Te akarod megmondani nekem, mi hogy mûködik a Szüzemen? – emelem rá a tekintetem, amibe beleborzong. Mindig változatlan hatással tudok lenni rá, vagy akárki másra, aki a hajón dolgozik az irányításom alatt.

- Attól mentsen meg az ég! – szabadkozik, hátrább is lép. Kintrõl megint hallom a felbolydulást. Tudom, hogy még friss az élmény, de tudniuk kellene magukat kordában tartani. Ekkor veszem észre megint az odacsípett kötelet, kezd bennem felrémleni, miért is van az úgy odaszorítva. Nyilván magával hozta a foglyát is, és így rögzítette. Vagyis csak az tudja elvinni, aki éppen ide belép, azt pedig mind a hárman látjuk. Okos.

Ez a végszó, intek nekik, hogy kotródjanak el. Kinyitják a kabinom ajtaját, odakint már négyen-öten összegyûltek, hogy fogdossák és zaklassák a szõkeséget, aki korántsem olyan fehér már, mint volt. Úgy néz ki, mint egy festõvászon. Az elsõtiszt nyitva hagyja nekem az ajtót, hogy úgy szóljak ki még a legénységnek.

- Nem érdekel mit tesztek vele, de a kezének és a szemének nem eshet bántódása – többen felszusszannak elégedetten erre a kijelentésemre. - A többiért Kibwével számoltok el – teszem még hozzá, mire mindenki képe megnyúlik. Nos, a núbiai köztudottan érzékeny a tulajdonaira. Legalább csak egyvalaki fog benne járni.

Kibwe bentebb terelgeti a lábával, hamar beteszi magát a küszöbön, az ajtót pedig végre-valahára becsukják. Csend telepszik ránk, látom, ahogy a csípõje és a dereka vöröslik, ahogy a tépett, csipkés és fodros ing csak kevés helyen takarja. A haja is kócos, rendezetlen, az arcán viszont nyoma sincs a megpróbáltatásoknak, amiken keresztülment. A núbiai csak az elején durva, utána fokozatosan megnyugszik, hogy már az övé, és visszább vesz magán. Felemeli a fejét, látom, hogy zöld szemei kivilágosodnak, ahogy rám néz, majd ahogy az én íriszeimre terelõdik a tekintete, gombostûnyire zsugorodik a szembogara.

- Mi a munkád?

Nyel egyet, de nem nagyon megy neki, hogy felálljon, nem is próbálkozik, inkább az ajtó melletti falnak támaszkodik, onnan néz vissza rám meredten.

- Jegyzõ vagyok…

- Akkor ez a te írásod? – emelem fel a papírt az asztalról, amit mindezidáig nem sikerült kiolvasnom, olyan hányadék macskakaparás. De ha már õ itt van, akkor kihasználom a tudását, a legteljesebb mértékig. A korát csak körülbelülre tudom megállapítani, de az bizonyos, hogy nem három napja dolgozik ott, így tisztában kell lennie az elõdje firkálmányaival. Dühít, hogy ez kényszerít megtorpanásra a vadászatomban.

- Nem – rázza meg a fejét, a szõke haja lobog, a nyakán is foltokat vélek felfedezni. – De ki tudom olvasni, ha kell.

Nocsak! Szinte rögvest megfejelte a nemleges, nemkívánatos választ egy annál sokkal többet kecsegtetõvel. Vajon mikor fog elkezdeni alkudozni? Felébred bennem a gyanú, hogy volt már dolga kalózokkal.

- Onnan nem fogod tudni – nézek rá, mire látom, hogy tudatosul benne, mire is utasítom burkoltan. Kapaszkodót keres, én pedig türelmesen várom, míg megpróbál felegyenesedni és idebotorkálni.

- Igazán nincs mit – fogja meg a karom. Vele együtt veszem szemügyre a rajta éktelenkedõ csúnya horzsolásokat és vágásokat. – El kell önt látni, vagy nagyobb bajba kerül, mint az a két idióta. Jöjjön – indul el, de én kissé habozom. Õ is vámpír... Vajon bízhatok benne? – Ne aggódjon, semmi hátsó szándékom sincs. Jöjjön.

Kis fáziskéséssel, de utána indulok. Megbízhatónak tûnik. Ha tévedek, majd kivágom magam valahogy.

- Hazavihetem? – Megtorpanok, ahogy megáll. – Elnézést.

- Semmi, semmi… igazán.

- Ez esetben ha nem veszi tolakodásnak, jöjjön hozzám.

- Hogy… sátorozzak le önnél? Ez…nem túl jó ötlet – pirulok el.

- Valószínûleg keresik magát, mutatja az a két gorilla. Igaz?

Szemeimbe néz, pillantása vesébe látó... nem lehet neki hazudni, és tökéletesen átlátja a dolgokat.

- I-igaz…

- Önben még van, ami emberi… irigylem önt, mrs…

- Csak miss. Angela. Angela Murray…

- Örvendek, Lucas Warwick.

Egy pillanatra megállunk, és kezet fogunk, õ pedig puha csókot nyom kézfejemre. De ez miért van rám ilyen.. fura hatással? A megérzéseim mindig jók, és most azt súgják, benne megbízhatok.

- Tényleg segítene nekem? – kérdezem.

- Természetesen. Ez olyan meglepõ? Jöjjön. Ellátjuk a sebeit és a többi.

Kocsijához megyünk, de ahogy elindul, szemhéjaimat kezdem ólomsúlyúnak érezni. Végtelenül fáradt vagyok... Szemeim minduntalan le akarnak ragadni, fejem elõrecsuklik, alig bírom megtartani. Aztán egy kicsit mintha közelítenék a vízszinteshez... és már alszom is.

Mmm... úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Háromszor... A végtagjaim zsibbadtak, a fejem nehéz. Mintha a végkimerõlés szélén lennék, de mi a fenétõl?

Pislogok néhnyat, és megdörzsölöm a szemem.

- Jó reggelt… látom, még nem állt át teljesen.

-   J-jó reggelt... – pirulok el.

Megrázza fejét, hogy semmiség, majd feláll és... és kibont egy üveget, amiben valami vörös folyadék van. Az orromat nem tudja becsapni, összetéveszthetetlen jelet küld az agyamnak, ha a látvány nem lett volna elég egyértelmû. Vér.

- Igyon, Angela. Ha visszafejlõdik a metabolizmusa, rosszabb dolgok is történetnek, mint hogy elkapják önt. De ez nem kellemes téma. – Egy pohárba önti, jeget tesz bele, és átnyújtja. – Elhiszem, hogy viszolyog tõle, de muszáj. Igya meg.

Undorodva meredek a pohárra. Nem... nem vagyok képes meginni... nem... Az a féreg is végig ezt tette. Az én véremmel. Én nem tudom megtenni...

- Én... én nem... nem tudom...

Leül mellém.

- Megértem, ha nehéz, Angela, de muszáj. Felteszem, nem szeretne meghalni, hiszen akkor most nem lenne itt. Ön erõs hölgy, és biztos vagyok benne, hogy van valami, ami életben tartja, márpedig ha igazán akarja azt a valamit, innia kell.

Meglepetten pislogok hûvös, ezüstszín szemeibe. Ez a férfi félelmetesen eszes. És olyan... furcsa mód olyan érzésem van, hogy bízhatok benne, függetlenül attól, hogy õ is vámpír. Megmagyarázhatatlan megérzés, és én eddig  a megérzéseimben soha nem csalódtam...

És igaza is van. Ha meg akarom találni Rachelt, nem szabad feladnom.

- Nos.. rendben – biccentek, elveszem a poharat, és bizonytalanul emelem a számhoz.

Lucas bíztató pillantással figyel, én pedig szorosan összezárom a szemeimet, hogy ne lássam, mit teszek, és ne vegyek tudomást a bennem tomboló emésztõ, bûnös vágyról, ami a vérivás felé hajt.

Aztán megiszom. Igyekszem gyorsan túl lenni rajta, de az íz, az a fémes íz, amitõl eddig undorodtam, most szinte felrobban a számban. Mintha életelixír lenne – bár ha úgy nézzük, az is. Mocskosnak és bûnösnek érzem magam, fõleg, hogy még ízlett is.

- Látja, már túl is van rajta. Hamarosan jobb lesz a közérzete – veszi el a poharat.

Hálásan rámosolygok, aztán õ kiviszi a poharat a konyhába. Én máris érzem magamon és magamban azt a felemelõ érzést, mikor az ember feltöltõdik energiával. Mintha az akksimat egy konnektorba dugtam, és feltöltöttem volna. Fantasztikus... Máris sokkal jobban érzem magam.

- Köszönöm – mosolygok rá újra, mikor visszatér.

- Ez csak természetes. – Leül mellém, és felém fordul, tekintete kíváncsi. – És most, hajlandó elárulni, kik voltak azok az idióták, és mit akartak öntõl? Vagy inkább ne kérdezõsködjek?

Az ajkamba harapva, elgondolkozva nézek rá. Tényleg olyan érzésem van, hogy bízhatok benne, és azok után, hogy megmentett, elszállásolt és most még az életemet is helyrepofozta, az a minimum, hogy elmesélem neki a történeteket. Ha Ray csatlósa lenne, most nem itt lennék, hanem már rég annál a féregnél.

- Elmondom – bólintok lassan. – Ismerõs önnek az a név, hogy Ray?

- Hmm – gondolkozik el egy pillanatra –, igen, azt hiszem hallottam már róla, valami újgazdag kiskirály, nemde?

- De igen – mosolyodom el a jelzõn. – Nos... az õ emberei voltak azok. Tudja, alig egy éve én még ember voltam. Soha nem akartam átváltozni. A szüleimmel és a nõvéremmel, Rachellel együtt bujkáltunk a ránk vadászók elõl. Emiatt elítélhet, de...

- Nem ítélem el.

- Köszönöm – mosolyodom el ismét. – Nos, 24 évig minden tökéletesen rendben ment... de aztán két vámpír ránk talált, leleplezõdtünk. Édesanyánkkal és édesapánkkal ott helyben végeztek... – Nagyot nyelek az emlék hatására. – Azt hittem, könnyen megússzuk, és mi is az õ sorsukra jutunk, de nem. Rachelt és engem felosztottak maguk között, engem Ray vitt magával, õt pedig a másik vámpír. Az a féreg... rengeteg ideig úgymond vérbankként tartott fenn. De aztán... néhány hete rájött, hogy õ inkább az... az ágyasának akar... örökre... és átváltoztatott...

- Sajnálom, Angela – teszi kezét az enyémre együtt érzõen.

Halvány mosollyal pillantok rá.

- A lényeg, hogy sikerül megszöknöm. Nem tudnám megmondani, mióta bujdosok már, de az a két fickó remek bizonyítéka volt annak, hogy Ray nem adta fel a keresésemet, még mindig magának akar. De engem jobban aggaszt Rachel...

- Meg szeretné találni?

- Igen. De én... röstellem, de képtelen vagyok felidézni az õt elvivõ férfi arcát... Annyiszor próbáltam már, de egyszerûen nem megy. Nem emlékszem... a nevét meg még annyira sem tudom...

- Ha a nõvérérõl pontos leírást tud adni, már az is sokat segíthet. Vannak kapcsolataim, talán lehet puhatolózni.

Nagyra nyílt szemekkel pislogok rá, reménykedve. Segíteni szeretne?

- Lucas... ön tényleg... segítene nekem?

Óvatosan bújok elõ ideiglenes búvóhelyemrõl. Nem mondhatnám, hogy veszélytelen környéken vagyok. A nagyváros és a külváros határán sikerült ráakadnom erre az elhagyatott, gerendákból összetákolt kis valamire. Valamikor istálló lehetett. De arra most tökéletes számomra, hogy a nap kellemetlen sugaraitól megvédett a nappal folyamán. Az alig párszáz méterre lévõ városban nyüzsögnek a vámpírok, valószínûleg annak a nyomorult Raynek is rengeteg embere van ott, akik mind egy szálig engem keresnek.

Mégis... muszáj odamennem. Könnyen lehet, hogy Rachel is ott van valahol.

Elindulok egy vékony kis földúton, ami feltehetõleg hátulról közelíti meg a várost. A végtagjaim ólomnehézségûnek tûnnek, és mondhatni „korog a gyomrom”. Gyötör az éhségnek ez a megmagyarázhatatlan fajtája. Nem csoda, hiszen akkor táplálkoztam – vagy hogy nevezik ezt – utoljára, amikor Ray leerõltetett a torkomon egy jókora tálnyi vért. Vért... belegondolni is rossz. Undorító. De akkor is... hatással van rám a hiánya.

Olyan érzés, mintha kilométereket gyalogoltam volna, pedig valójában alig fél óra alatt elérem a várost. Néhány régebbi építésû ház mögött bukkanok fel, de már innen is hallani a város lelkének zsivaját. Leporolom a szép, mély kivágású lila ruhát, amit még Ray adott rám, így egészen beleillek majd a városlakók képébe.

Végigsétálok néhány kisebb, szûk utcácskán, végül egy fõtérszerûségre lyukadok ki. Minden tele van emberekkel... vagy vámpírokkal. Nem tudom. Fogalmam sincs, hogyan kellene használnom az „érzékelõimet”, vagy képességeimet, vagy bárminek is nevezik ezeket. Már ha rendelkezem ilyesmikkel.

A tömeget pásztázom szemeimmel, de semmit és senkit nem látok, ami vagy aki ismerõsnek tûnne. Kicsit beljebb megyek, hátha... de csak a tömeget látom. Próbálok minél több arcot jól megnézni magamnak, de semmi. Már hosszú percek óta bámulok így a körülöttem lévõket, amikor kiszúrok egy távolodó hajkoronát. A szõkének ez a különleges árnyalata... csak egyvalakinek van ilyen...

Rachel!

Gondolkodás nélkül vetem magam az emberek közé, kizárólag õt tartva szem elõtt, kitartóan töröm magamnak az utat a tömegben, õt követve. Jó néhányan bevágnak elém, nem gyõzök szitkozódni magamban, de tartom magam. Viszont a tömegbõl letaglózva érek ki. Elvesztettem. Csak üres utcák és nagy házak vannak elõttem, Rachel viszont sehol.

Nem lehet igaz! Nem veszíthettem szem elõl! Pont most... mikor már annyira közel voltam hozzá! Nem adhatom fel... Még nem juthatott messzire.

Eltökélten indulok meg az egyik kis utca felé, de hiába megyek egészen hosszú ideig, egy lelket sem találok a sötétségen kívül, nemhogy Rachelt. Lemondóan sóhajtva fordulok meg és indulok visszafelé, de alig teszek néhány lépést, két kar ragad meg hátulról, és visszaránt.

- Végre megvagy, szépségem! – Egyértelmûen Ray egyik bizalmasának hangját vélem felfedezni. – Égen-földön kerestünk már.

- A fõnök már nagyon vár rád – lép elém másik embere is. – Kicsit hiánya van.

- Engedjetek el, ti undorító férgek! – kezdek el kapálózni, igyekezvén kiszabadulni a szorító kezek közül.

- Ugyan már, aranyom, te is jól tudod hol a helyed – morogja a fülembe a kezeimet lefogó, és hogy szavait nyomatékosítsa, ránt egyet rajtam.

- Leshetitek, hogy mikor megyek vissza ahhoz a disznóhoz. – Szinte köpöm a szavakat. – Elõbb döglök meg itt helyben.

- Márpedig velünk jössz, túl egyszerû lenne átmetszeni azt a finom kis nyakad.

A másik jómadár is felém lép, már ketten fognak közre, és kezdenek magukkal ráncigálni.

- Azonnal engedjetek el! – kiáltok rájuk.

Kapálózok, de mind hiába. Sokkal erõsebbek nálam.

- Valami gond van, uraim? – szólal meg a hátunk mögött egy mély hang.

A két pacák egy emberként fordul meg, így engem is magukkal rántva. Egy magas, széles vállú, feketébe öltözött férfi áll nem messze tõlünk. Jéghideg szemeivel gyanakvóan méregeti a mellettem álló két fickót.

- Talán ismered a csajt? – szólal meg az egyikük.

- Segítsen! – szólalok meg, mire az egyik közelebb ránt magához, a fülembe sziszegve, hogy kussoljak. – Kérem...

- Úgy tûnik, a hölgynek nem fûlik foga ahhoz, hogy magukkal tartson. – Közelebb lép. – Jobb lesz, ha elengeditek.

- És ki vagy te, hogy megmondd, mit csináljunk?

- Azt mondtam, engedjétek el!

Még közelebb lép, hûvös tekintete olyan rideg fenyegetéssel villan meg, hogy még én is megrettenek egy kissé.

- Oké-oké, jól van, nyugi, haver – szólal meg dadogva a jobbomon álló.

Mindketten ijedt nyuszikként engedik el a karom. Nesze neked, Ray, ennyit érnek az embereid...

- És most kotródjatok innen – utasítja õket rideg nyugalommal az idegen.

A két beszari fülét-farkát behúzva oldalog el, majd rohanva hagyják el a kis utcácskát. Kicsit zavartan pislogok fel a megmentõmre.

- Öhm... izé... köszönöm.