Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Bocsi, de több, mint egy évig vártam reagra.

- Aranyos vagy, hogy így aggódsz, de nem kell - mondja mosolyogva, és leül az asztalhoz.

- Ezt meg hogy érted? – kérdem döbbenten, ugyanakkor gúnyosan. Nem fogta fel, hogy Faryon valószínûleg szerelmes belé? Ostoba ember! De miért érint ez olyan rosszul?

- Szerinted csendben ültünk, miközben hoztam ki õt a tengerre? – kérdi felvont szemöldökkel Isora. – Beszélgettünk, és kiderült, hogy az õ szíve már foglalt. Még kamasz korában, amikor fogságba ejtették, látta, ahogy a szerelme megszökik. Azért akart visszajutni a tengerbe, hogy megkeresse õt. Szerintem, ahogy megerõsödik, útnak is indul, hogy megtalálja – mondja mosolyogva, mire minden világos. Hiába, ennyire behatóan még nem beszélgettünk egymással. De az zavar, hogy õ többet tud, mint én.

- Nem fog boldogulni egyedül. Túlságosan is átvette az emberi szokásokat – ülök le végül, de mindig ugrásra készen állok. Ki tudja, mikor kell menekülnöm.

- Ezért van melletted. Meg szeretné tanulni ismét a sellõk viselkedését. Õ is úgy érzi, hogy sok idõt töltött az emberek közt. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, a segítségedre van szüksége. Ennyire egyszerû – mondja mosolyogva Isora. Már válaszolnék, amikor megszólal egy idegen hang. Odafordulok, és rájövök, hogy rádió. Láttam már ilyet, nem vagyok teljesen ostoba.

- Syreni, itt a kikötõ. Itt a kikötõ. Vége. – Isora a rádióhoz megy, és beleszól. Syreni… Sellõ. Ennyire odavan a fajunkért? Nem is tudtam.

- Itt Syreni. Mi a helyzet? Vége – válaszolja, majd rám néz.

- Három hajó közeledik feléd. Abból kettõ rendõrségi. Valami eltûnt sellõ után nyomoznak. Vége.

- A hajózási adat mit mutat? Vége – kérdi, miközben kifelé kémlel. Faryont keresik, semmi kétség.

- Hogy kint voltál a vízen, mikor történt a rablás. Vége.

- Köszönöm kikötõ. Ha kérdeznek, azt mondd, amit most nekem is. Vége.

- Már kérdeztek. Ezt mondtam nekik is. Téged is mindenképp meg akarnak kérdezni errõl. Syreni, ha eltûntek, akkor értesíts. Vége.

- Értem, köszönöm, mindenképp értesítelek. Syreni kijelentkezik.

- Kikötõ kijelentkezik.

Isora leteszi a rádiót, majd kifelé néz, utána rám. Az asztalnál ülök, és még én is felfogom a dolog jelentõségét. Aztán Isora megragadja a karom, és a hajó végéhez vonszol. Tudom, mit akar, de nem szeretem, ha rángatnak, nem vagyok holmi játékbaba.

- Nagyon vigyázz magadra és a társadra is. Egy darabig ne gyertek a hajó közelébe, vagy mindkettõtöket elkapnak – figyelmeztet, majd a vízbe lök.

Veszem az adást, és fel sem jõve úszom el, mihelyst a lábaimból ismét halfarok lesz. Faryon biztosan ideges lesz, ha megtudja, hogy mi történt, Meg kell nyugtatnom, és miközben a búvóhelyünk felé úszom, már tudom is, mit fogok tenni.

– Mi lesz, ha Isora veszélybe kerül? – kérdi Faryon, mikor értesül a történtekrõl. – Nem kéne segítenünk?

– Hogy újra elfogjanak? – kérdem mérgesen. – Nem, majd megoldja, okos nõ, ahhoz képest, hogy ember. Inkább gyere, mutatok valamit. Ha sellõként akarsz élni, sok mindent kell még megtanulnod.

Látom, hogy Faryon még tétovázik, de aztán követ. Egész nap úszkálunk, halászunk, megtanítom vadászni és elrejtõzni is. Aznap azt tanítom meg neki, hogy hogyan kell elmenekülni a cápák elõl, akik igencsak kedvelik a húsunkat. Persze nem egy fehér cápát választok ki, hanem egy kisebb fajtát, amely nem olyan gyors, de így is megdolgoztatja Faryont. Így muszáj a segítségére sietnem, és sikeresen el is tudunk úszni a bestia elõl. Utána már csak mókázunk a korallok között, és igyekszem elfelejteni azt a három hajót.

Messzire kiúszunk a nyílt óceánra, ahol már nem találhatnak ránk, és a delfinekkel fickándozunk. Ez nagyon tetszik Faryonnak, hangosan nevet, kacag, látszik, hogy boldog.

– Hogy hívják? – kérdem, mikor naplementekor a búvóhelyünk közelében levõ köveknél sütkérezünk. Faryon értetlenül néz rád. – A sellõlányt, akit szeretsz. Isora beszélt róla, hogy szerelmes vagy, és õt akarod megtalálni.

Faryon egy pillanatra megdöbben, majd elpirul. Ó, ezek szerint nagyon szeretheti azt a sellõlányt, ha így zavarba jött, de azért néhány másodperccel késõbb hajlandó válaszolni.

– Shelia – válaszolja végül.

– Tengeri Szellõ? – kérdem meglepetten. – Igen különleges lehet, ha ilyen szép neve van.

– Igen, õ különleges. Más nem létezik rajta kívül – mondja ábrándozva, mire felsóhajtok. – Mi a baj, Hao? – kérdi.

– Semmi, semmi, csak… jó lehet, ha van valaki, akit szeretsz – vonok vállat. – Nekem sosem lesz ilyen személy az életemben.

– És Isora? – jön az újabb kérdés, mire Faryon kap tõlem egy figyelmeztetõ pillantást. – Miért? Úgy látom, hogy kedvel téged, és te is õt, különben nem úszkálnál folyton a hajó körül.

– Õ egy ember, és a mi fajtánk nem keveredik a kétlábúakkal! – mordulok rá, de még én is tudom, hogy ez nem teljesen igaz. – Ostobaságokat beszélsz, Faryon. Még hogy én, és egy ember! Mégis miket gondolsz rólam? – mondom dühösen, majd fogom magam, és elúszom. Elegem van belõle.

Mégis, amiket Faryon mondott, elgondolkodtatnak. De aztán megrázom a fejem. Semmi közöm ahhoz a nõhöz, mindössze azért vagyok vele, mert tanulmányozni akarja a fajunkat. De õ is tudja, ha bántani mer, meggyûlik velem a baja, az biztos. Nagyon veszélyes tudok lenni, ha akarok.

Csak másnap délután kerülök elõ, de nem megyek fel a hajóra, csupán körülötte úszkálok. Isora a hajó szélén ül, lábait a vízbe lógatva, és beszélgetünk. Elmondom, mit csináltunk tegnap Faryonnal, õ pedig beszámol a pikkelyrõl, amit talált, valamint arról, hogy mi történt, miután tegnap a vízbe lökött. A pikkelyre felkapom a fejem, és izgatott leszek.

– Figyelj, szerintem vigyázz vele. Nem tudhatod, hogy mit akar – mondja Isora kedves, de figyelmeztetõ hangon. Pont õ beszél?

– Te most kételkedsz a fajomban? – vonom fel a szemöldököm.

– Nem… vagyis egy kicsit, de nem benned! Csak abban, hogy a másik sellõ mit akar.

– Ne szólj bele a dolgaimba!

– Csak szeretném, ha vigyáznál magadra – mosolyodik el ismét. Miért nem tud a saját dolgával foglalkozni?! Ostoba ember!

– Mit törõdsz te azzal, hogy vigyázok-e magamra, vagy sem? – csattanok fel dühösen. Látom, hogy fájnak neki a szavaim.

– Szeretném, hogy biztonságban legyél! – néz a szemembe komolyan. Aggódik miattam? Kizárt!

– Ne avatkozz a dolgaimba! Hisz mi vagy te? Csak egy ember, aki mit sem tud a sellõkrõl. Vagy legalábbis minimálisan csak – mondom dühösen.

Isora egy szót sem szól, csak felpattan, és bemegy a hajó belsejébe. Még az ajtót is becsukja maga mögött, ami azt hiszem, azt jelenti, hogy egyedül akar lenni. Ostoba ember! Még õ van megsértõdve! Bár az igazat megvallva, kicsit rosszul érzem magam, de igazam volt. Õ csak egy ember, aki keveset tud a sellõkrõl. Talán meg kéne keresnünk azt a nõstény sellõt, mert ha esetleg valamelyikünk rajából való, már nem lennénk egyedül. Van egy kis bûntudatom, de végül hagyom a fenébe. Holnapra megnyugszik, az emberek amúgy is elég érzékenyek. Ezekkel a gondolatokkal úszom el a hajótól, egészen a búvóhelyünkig, ahol Faryon már vár rám.

Faryon nem hagyta annyiban, annyit rágta a fülem, hogy beszéljek Isorával, de a hajót nem találom a helyén. Ezek szerint elment, valószínûleg a part felé vette az irányt, vagy pedig egyszerûen itt hagyott minket. Ez is miattam van. A levegõbe szimatolok, és megérzem Isora illatát, így azt kezdem követni, egyenesen a tengerparti városka felé, ahol én is néha elidõzöm. Csak ruhát kell szereznem magamnak, a többi menni fog magától is. Ostoba ember, mégis mit képzel, mikor beszélni akarok vele? De ez is csak Faryon miatt van, õ beszélt rá erre.

Nem telik sok idõbe, mire a kikötõ közelébe érek, és megpillantom a Syrenit, Isora hajóját. Tehát valóban kikötött, de nem tudom, mi okból. Óvatosnak kell lennem, mert a kikötõben mindig nagy a sürgés-forgás, nem akarom, hogy felfedezzenek. Okosabb lenne a Syrenin megpihenni, de ott nincsenek férfiruhák, így végül egy másik, kisebb hajót szemelek ki magamnak. Pár percig úszkálok körülötte, hogy meggyõzõdjek róla, nincs mozgás, majd felugrom a fedélzetre. Törülközõ itt is van, megtörlöm a halfarkam, majd mikor abból már két láb lett, leveszek néhány emberi ruhát a kötélrõl, ahol száradnak. Utálom a ruhákat, idegesítenek, de a városban szükség van rá. Még egy vászoncipõt is találok, az nem töri a lábam úgy, mint azok a kényelmetlen sportcipõk. A hajam színét is megváltoztatom barnára, hogy ne keltsek feltûnést. Fehér vászoncipõ, fehér vászonnadrág és világoskék, rövidujjú ing van rajtam. Remélem, nem fogja senki sem hiányolni, míg vissza nem jövök. Ezek után óvatosan leugrom a hajóról, és Isora keresésére indulok.

Tudom, hogy igyekeznem kell, mert pár órán át bírom mindössze víz nélkül. Hamar kiszáradok, ha nem jutok nedvességhez, és ez akár végzetes is lehet számomra. Remélem, hamar megtalálom ezt a nõszemélyt, és tudok vele beszélni. Hamar beérek a városba, és Isora illatát követve próbálom õt megtalálni, ami sikerül is. Bár idegenkedem az emberektõl, de most muszáj itt lennem. Isorát a piacon találom meg két idõsebb ember társaságában, akik gondolom, a szülei lehetnek. Isora egészen csinos így, emberhez képest. Egy világos színû egészruhát és hozzá barna sarut visel, vagy minek hívják az ilyet. Nem tudom, mit csináljak, de muszáj cselekednem, mert érzem, hogy kezdek szomjas lenni. Muszáj lesz innom valamit, lehetõleg vizet. Elindulok felé, amikor Isora felnéz, és észrevesz. Azt hiszem, felismert, mert valamit mond a másik két embernek, és elindul felém.

– Hao? – kérdi tétován, mikor odaér hozzám. Bólintok. – Miért? És… a hajad…

– Majd elmondom késõbb – mondom. Kezdek nehezen lélegezni. – Beszélnünk… kell…

– Jól vagy? – kérdi aggódva, és megtapintja a homlokom. – Forró vagy, ugye tudod? Mit keresel ilyen messze a tengertõl? Ki fogsz száradni.

– Tudom – mondom, és próbálok mosolyogni. – Innom kéne.

– Gyere! – fog karon és húz az árnyékba. A két ember már nincs ott, gondolom elmentek. – Ülj le, hozok neked vizet. Várj meg, és ne moccanj!

Teszem, amit mond, mást úgysem tehetek. Leülök az árnyékba és várok, Isora pedig hamarosan megjelenik egy nagy üveg vízzel. Mihelyst odaadja, egy hajtásra elhúzom a felét, pedig lehet vagy két liter, de kell a folyadék. Õ is leül mellém, csendes helyen vagyunk, valahol a piac szélén, ahol senki sem zavar minket.

– Miért jöttél utánam? Azt hittem, gyûlölsz – mondja végül, mikor már percek óta csendben ülünk. Kezdek jobban lenni.

– Nem gyûlöllek – morgom halkan. – Jó, talán haragszom rád, mert túlságosan tudálékos vagy. De ha gyûlölnélek, hidd el, nem keresnélek fel olyan gyakran.

– Akkor? – kérdi Isora. – Mi az oka, hogy itt vagy?

– Igazából Faryon rágta a fülem miattad – adom meg magam kényszeredetten. – Szerinte kedvesebbnek kéne lennem veled. És talán igaza is van. Sajnálom, nem kellett volna tegnap olyan gonosznak lennem veled. De nem bízom az emberekben, mióta nyolc éves koromban láttam, ahogy lemészárolják a rajomat, pusztán azért, mert a húsunk értékes és drága csemege. Voltak, akiket elfogtak, és egyedül én tudtam elmenekülni.

– Hao… - hallom meg magam mellett Isora halk hangját, de megrázom a fejem.

– Ne sajnálj, ez régen történt – mondom. – De láttam meghalni õket, egyiküket a másik után. A szüleimet, a barátaimat, a két bátyámat. Borzalmas volt, minden tele volt vérrel, mindenki menekülni akart, sikított, kiabált. Az anyám az utolsó erejével rejtett el, hogy legalább én megmeneküljek. Tudod milyen érzés volt végignézni a családom pusztulását? Azokét, akiket szerettem? – nézek rá keserûen. – Azóta is mar a bûntudat, amiért nem segítettem nekik, amiért nem haltam meg, vagy nem estem én is fogságba. Azóta gyûlölöm az embereket, mert csak rombolnak és pusztítanak. Megölik azt, amit nem ismernek, vagy amitõl félnek pusztán szórakozásból.

Isora egy szót sem szól, én pedig elfordulok. Most gyengének, és sebezhetõnek tûnök, és fogalmam sincs, miért mondtam el ezeket neki. Talán mert… valóban kedvelem õt. De egy sellõ és egy ember sosem lehet egy pár, még én is tudom.

Mikor felkelek, már réges-régen reggel van. Ránézek az órámra, és már delet mutat. Kikászálódom az ágyból és elmegyek lezuhanyozni, majd csak egy bikinit kapok magamra, meg egy rövidnadrágot. A hajamat összefogom, amely mivel most vizes, jól hûti a fejem ebben a melegben. A mélyhûtõbõl kiveszek egy mirelit halat és elkezdem elkészíteni. Citromosra csinálom meg, mert úgy szeretem, és most erre vágyok. Egy óra környékére készül el, de mikor megfordulok, hogy tányért keressek, mögöttem áll Hao. Kicsit megijedek, de nem észrevehetõen.

- Hao! Mit keresel itt? Hol van Faryon?

- Alszik. Még gyenge, és kimerült. Sok idõbe fog telni, mire teljesen rendbe fog jönni.

- Ennek örülök. Nem vagy éhes? – kérdezem, miután kiszedtem a halat egy tányérra.

- Inkább kihagyom – fintorodik el. – Nem értem, hogy az emberek hogy bírják megenni a sült halat.

- Mi így szeretjük. De valójában miért jöttél? – kérdezem kicsit kuncogva.

- Hogy köszönetet mondjak, amiért megmentetted Faryont. Hálás vagyok neked, amiért álltad a szavad, Isora. De figyelmeztetni szeretnélek valamire.

- Mire? – kíváncsiskodom. – Mi a baj?

- Faryon neked adta a nyakláncát. Nem tudom, mennyire vagy tisztában vele, de egy sellõ számára a nyaklánca átadása valakinek afféle szerelmi vallomás is. Nem szeretném, ha Faryon hamis illúziókba ringatná magát, mert megmentetted. Erre nagyon vigyázz, ha lehet! – figyelmeztet komolyan.

- Aranyos vagy, hogy így aggódsz, de nem kell. – mondom mosolyogva és leülök az asztalhoz.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezi döbbenten, és kissé gúnyosan. Mintha megvetne annak ellenére, hogy álltam a szavam és kihoztam a fajtársát.

- Szerinted csendben ültünk, miközben hoztam ki õt a tengerre? – kérdezek felvont szemöldökkel. – Beszélgettünk, és kiderült, hogy az õ szíve már foglalt. Még kamasz korában, amikor fogságba ejtették, látta, ahogy a szerelme megszökik. Azért akart visszajutni a tengerbe, hogy megkeresse õt. Szerintem, ahogy megerõsödik, útnak is indul, hogy megtalálja. – mondom mosolyogva.

- Nem fog boldogulni egyedül. Túlságosan is átvette az emberi szokásokat. – ül le az asztalhoz. Persze úgy, hogy ugrásra készen legyen, ha valami olyat csinálok, ami nem a kedvére való.

- Ezért van melletted. Meg szeretné tanulni ismét a sellõk viselkedését. Õ is úgy érzi, hogy sok idõt töltött az emberek közt. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, a segítségedre van szüksége. Ennyire egyszerû. – mosolygok rá kedvesen. Látszik rajta, hogy reagálna a mondatomra, de nem tud, mert a rádió szólal meg helyette.

- Syreni^[1], itt a kikötõ. Itt a kikötõ. Vége. – odamegyek a rádióhoz és beleszólok.

- Itt Syreni. Mi a helyzet? Vége. – válaszolok és Hao felé pillantok.

- 3 hajó közeledik feléd. Abból 2 rendõrségi. Valami eltûnt sellõ után nyomoznak. Vége.

- A hajózási adat mit mutat? Vége. – kérdezek, miközben kifelé nézek.

- Hogy kint voltál a vízen, mikor történt a rablás. Vége.

- Köszönöm kikötõ. Ha kérdeznek, azt mond, amit most nekem is. Vége.

- Már kérdeztek. Ezt mondtam nekik is. Téged is mindenképp meg akarnak kérdezni errõl. Syreni, ha eltûntek, akkor értesíts. Vége.

- Értem, köszönöm, mindenképp értesítelek. Syreni kijelentkezik.

- Kikötõ kijelentkezik.

Letesszük a rádiót, majd idegesen túrok a hajamba. Hao még mindig ott ül az asztalnál. Kinézek az ablakon és egyre közelednek. Már látó távolságba vannak. A sellõhöz sietek, majd a kezénél megfogva a hajó széléhez vezetem.

- Nagyon vigyázz magadra és a társadra is. Egy darabig ne gyertek a hajó közelébe, vagy mindkettõtöket elkapnak. – figyelmeztetem.

Megfogom a törölközõ derekát és a vízbe lököm. Nem látom már feljönni a felszínre, így sejtésem szerint elúszott. A vezérlõbe megyek és megnézem a radart. 3 pontot látok közeledni, amik valószínûleg a felém tartó hajók, de mást nem látok. Megnyugszom, hogy tényleg elhúzta a csíkot, majd visszaülök az asztalhoz, és folytatom az evést. Pár perc múlva befut a 3 hajó és körbevesznek.

- Jó reggelt. Ön Raynold Isora? – kérdezi az egyik rendõr.

- Dr. Raynold Isora. – javítom ki. – De amúgy igen, én vagyok. És önben uram, kit tisztelhetek? – kérdezem mosolyogva, mintha nem tudnák semmirõl sem.

- Frank Avary, százados. – lép a hajómra. Csak õ jött „be”, aminek most kifejezetten örülök.

- Megkínálhatom önt valamivel százados úr? – kérdezem felvont szemöldökkel.

- Nem köszönöm. – int egyet, majd leül velem szembe.

- Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezem és tovább eszem.

- Ön nagy rajongója a sellõknek. Ugye nem tévedek? – kérdezi felvont szemöldökkel és közelebb hajol.

Érzem, hogy veszélyes ez a férfi, de valahogy mégis vonz engem. Nem úgy, mint Hao, de vonz engem. Hao közelében teljesen más érzésem van. Nyugodt leszek, de egyszerre izgatott, a közelébe szeretnék lenni, de egyszerre távol is tõle. De ez a pasi felkorbácsolja a vágyam, és szinte a nyakába ugranék, de ugyanakkor figyelmeztet is, hogy tartsam magam távol tõle, mert veszélyes lehet rám nézve.

- Nem, nem téved uram. – hajolok én is közelebb hozzá.

- Tegnap elõtt este történt egy betörés és egy rablás is. A városi akváriumból rabolták el a fõ látványosságot, a sellõt. Tud errõl valamit, hölgyem? – kérdezi, de kissé kéjesen mondja az utolsó szót.

- Nem tudok róla semmit. Ilyen módszerekre nem nekem van szükségem. – kacsintok, majd felállok és lassan a férfihoz sétálok. – Küldje haza az embereit, és jöjjön utánam. Magán is érzem azt, amit én érzek. Kíván engem, ahogy én is magát. – suttogom a fülébe, majd beviszem a tányért a kis konyha részre és a pultra rakom.

Pár mondatot hallok kintrõl, de nem sokat értek belõle. Úgy teszek, mintha mosogatnék, és érzem, hogy a hátamhoz simul erõs mellkasa. Megfordulok, és a szemébe nézek. Kajánul elmosolyodok, majd az ágy felé kezdek el lépkedni.

- Nocsak. A százados megszegi a szabályait? – kérdezem, miközben leveszem a felsõmet.

- Ahogy mondta a hölgyemény, én is kívánom magát. – rám veti magát.

Estefelé megy csak el a százados úr. Elég jó volt az ágyban, így már kicsit nyugodtabb vagyok, mivel már régóta nem kaptam semmi törõdést sem. Csak egy köntös van rajtam, és így csinálok valami könnyû salátát a fellelhetõ zöldségekbõl. Finom öntetet is készítek hozzá és az ágyra ülök le, miközben egy könyvet fogok a kezembe és olvasni kezdek.

Olvasok, ám agyam nem fogja fel az olvasott szavakat. Így inkább lerakom a könyvet, és csak gondolkozom. Úgy érzem vissza fog ütni ez a kis kaland a felügyelõ úrral. De egyelõre nem foglalkozom vele. Csak arra jönnék rá, hogy mért érzek bûntudatot amiatt, amit tettem? Hisz nem vagyok együtt Hao-val, azonban mégis úgy érzem, mintha megcsaltam volna. Nem tudom mitõl, de lelkiismeret furdalásom van, méghozzá elég nagy.

Vacsora után elmosogatok, és kiülök a fedélzetre, a naplementét nézni, egy sörrel a kezemben. Ahogy nézem a naplementét, elnyom az álom. Valamikor késõ éjszaka térhetek magamhoz, de nem ébredek fel. Csak jobban érzékelem a külvilágot, fél álomban találom magam. Érzem, hogy valaki finoman felemel, és már nem érzem a hideg szellõt a bõrömön. Vagyis belépett a kabinba. Az ágyra fektet, majd rám teríti a takarót, és halk léptekkel, gyorsan távozik a fedélzetrõl. Még idõben kinyitom a szemem, hogy lássam Hao sziluettjét, ahogy távozik a hajómról. Lehunyom a szemem. Mivel már nem hallok semmit, így könnyedén visszaalszom és másnap reggelig fel sem kelek. Körbe pillantok és meglepõdve veszem tudomásul, hogy a hajó belsejében vagyok, még pedig az ágyamban. Ráadásul betakarva.

A fürdõbe megyek, majd letusolok és felöltözöm. Egy bikinit kapok magamra, majd felkapom a szemüveget, a késemet a bokámra erõsítem, a szokásos övtáskát rakom a derekamra, majd néhány tégelyt teszek bele. Utána egyenesen a tengerbe ugrom úgy fél órát tölthetek a vízben, miközben mintákat gyûjtök az iszapból, pár tengeri csillagból, amikor furcsa dologra bukkanok. Egy pikkelyre, ami nagyobb, mint egy halé. Azt is tégelybe rakom, majd visszamegyek a hajómra. Mindent gondosan kicsomagolok, majd biztonságosan becsomagolok.

Elsõként a pikkelyre szentelem minden figyelmemet. Megnézem Hao pikkelyét, de nem hasonlít rá. Még csak formára sem. Faryon pikkelyére sem hasonlít, vagyis egy harmadik sellõtõl származik. Biztos vagyok, hogy tegnap este Hao járt a hajómon, de akkor mégis kié a pikkely? Elvégzek rajta pár vizsgálatot, ami kimutatja, hogy sejtésem beigazolódik, egy harmadik sellõé. Ez a pikkely egy nõi példányé, aki idõsebb, mint Hao, vagy Faryon. Nem tudom pontosan milyen idõs, de szerintem a 40-es éveiben járhat.

Hao-t legközelebb csak délután látom. Akkor sem jön fel a hajómra, csupán ott úszkál. Leülök, és lábamat a vízbe lógatom. Elbeszélgetünk arról, hogy mit csináltak elõzõ nap Faryon-nal, majd arról is szó kerül, hogy mi történt azután, miután a vízbe löktem. Majd megemlítem neki a nõstény sellõt. Felkapja a fülét rá, és izgatottabb lesz.

- Figyelj, szerintem vigyázz vele. Nem tudhatod, hogy mit akar – mondom kedvesen, de figyelmeztetõleg.

- Te most kételkedsz a fajomban? – vonja fel szemöldökét.

- Nem… vagyis egy kicsit, de nem benned! Csak abban, hogy a másik sellõ mit akar.

- Ne szólj bele a dolgaimba!

- Csak szeretném, ha vigyáznál magadra – mosolyodom el ismét.

- Mit törõdsz te azzal, hogy vigyázok-e magamra, vagy sem? – mérhetetlenül fájnak a szavai, és elszomorít, de nem mutatom kívülrõl.

- Szeretném, hogy biztonságban legyél! – nézek szemébe, de belül égetnek szavai. Nem szokásom elérzékenyülni, de most könnyeimmel küszködöm.

- Ne avatkozz a dolgaimba! Hisz mi vagy te? Csak egy ember, aki mit sem tud a sellõkrõl. Vagy legalábbis minimálisan csak. – ennyi elég volt szavaiból.

Némán felállok, és komótos léptekkel bevonulok a kabinomba. Becsukom az ajtót, majd eldõlök az ágyon. Könnyeimnek most semmi nem szab határt, utat engedek nekik. Azt hiszem, hogy beleszerettem. Olyan fenséges és nemes lények a sellõk!

Nem tudom, hogy mért pont ebbe a sellõbe kellett beleszeretnem, de megtörtént. Nem tudom, hogy õ mit érez, de ahogy a szavaiból kivettem, még csak nem is kedvel. Akkor mért kellett beleszeretnem? Mért?

Álomba sírom magam. Vagyis nem teljesen álomba, mert álmatlanul alszom. Késõ délután ébredek csak fel. Szemem szörnyen ég, és most már a hasam is meg kordul. A konyhába vonulok és készítek magamnak valami könnyû ételt, amit ott el is fogyasztok.

Úgy döntök, hogy egy idõre elhagyom a tengert, és inkább a szárazföldre vonulok vissza. Talán jót fog tenni, ha egy kicsit a szüleimmel vagyok. Úgy sem sokat voltam velük amióta a tengeren vagyok.

Normális ruhát öltök, egy ujjatlan inget, és egy elegáns, térdig érõ szoknyát. Mindehhez egy sarut veszek fel, majd felhúzom a horgonyt és elindulok a kikötõ felé. Napszemüveg már nem kell, így azt csak a hajamba tûzöm.

Úgy egy óra múlva már a kikötõben vagyok. A kabinba lépek és összepakolom a cuccaimat. Nincs sok, csupán egy sporttáskányi. Vállamra veszem, majd bezárom az ajtót. Mindent elrendezek, majd visszanézek a tengerre. Keserûen hagyom ott a hajómat, és a szüleim háza felé veszem az irányt.

[1] Latinul azt jelenti, hogy sellõ.

Fel-alá járkál, miközben néha a hajába túr. Csak nem adtam neki olyan feladatot, amit nem akar, vagy nem tud teljesíteni? Vagy talán hazudott volna? Az is meglehet, bár ez esetben nem fogok neki segíteni, sem megbízni benne. Végül a lakrészbe megy, ahonnan egy fényképpel tér vissza.

- Tessék! – adja nekem a képet. Isora van rajta, mögötte egy akváriumban egy igazi sellõ. Kékes haja van, hozzá kékes-zöld pikkelyekkel díszített halfarka. Biztosan nem ismerem, nem az én rajomból való. – Õ az, aki fogságban van. Kiszabadítom, de neked is segítened kell! Igaz, hogy van egy ismerõsöm a helyen, ahol fogva tartják, de biztos, hogy nem fog szóba állni velem nyomós ok nélkül. Az pedig csak úgy megy, ha adsz egy pikkelyt – mondja, miközben visszaadom a képet. Nem értem, mit akar.

- Minek? – kérdem gyanakodva.

- Mert csak így tudom bebizonyítani, amit szeretnék. Hogy mért jobb a sellõnek szabadon élnie, mint fogságban – mondja egyszerûen. – Nézd, hogy ne legyél ennyire bizalmatlan, elõtted fogok mindent csinálni. De az hosszú lesz.

- Vagyis kiszabadítod? – kérdem újra. Nem bízom benne túlságosan, be is csaphat akár.

- Igen, ki – mondja mosolyogva.

Bólintok, majd elkezdek úszni úgy, hogy a fejem a víz felett van. Bevallom, így nem olyan könnyû úsznom, de Isorának látnia kell engem. Nem telik olyan sok idõbe elérni a barlangot, amelyet alul gyönyörû korallzátony is szegélyez. Látom, hogy Isora óvatos, hogy ne tegyen kárt a korallokban, miközben elbûvölten nézi a barlangot. Mi tagadás, valóban takaros kis barlang, szeretek is itt lenni. Ráadásul itt védve leszünk a hatalmas vihar ellen.

Én úszkálni kezdek, mialatt Isora valamit bütyköl odabenn. Csak akkor nézek fel, amikor megérzem õt magam mellett a hajó szélén. Egy fényképezõgép van nála, a haja pedig fel van gumizva.

- Csodálatos ez a hely. Köszönöm, hogy elhoztál ide – mosolyog rám.

- Csupán a vihar miatt tettem – közlöm vele, miközben a lábai mellé úszom. Természetesen tartom a távolságot.

- Megbántalak azzal, ha csinálok a korallokról pár képet? – kérdi kíváncsian. – Ne aggódj, a helyet nem szeretném lefényképezni, csak a halakat, a korallokat és a lent úszkáló állatokat.

- Minek? – kérdem gyanakodva. Nem tetszik ez nekem. Az emberek folyton mindent le akarnak fényképezni, aztán eladják a képeket, vagy idejönnek és kutakodnak.

- Csupán emléknek. Szeretnék erre a helyre mindig is emlékezni. Természetesen szeretném, ha szemmel tartanál, hogy lásd, nem csinálok semmi olyat, ami neked nem tetszik – mondja még mindig mosolyogva. – Na? Benne vagy?

Nem válaszolok, csak arrébb úszom, mire õ beugrik a vízbe, és alámerül. Persze szemmel tartom, hogy mit csinál, mert ha itt bármit tönkre akarna tenni, simán lefoghatnám. A víz alatt én vagyon elõnyben. Nekem nem okoz gondot órákig lenn maradni, de egy ember csak pár percig bírja a víz alatt. Isora azonban valóban csak fényképez, néha felbukik levegõért, de kárt nem tesz. Órákig úszkálunk, közben néha-néha halványan elmosolyodom, de semmi több. Nem engedem közel magamhoz, ugyanakkor nem is engedem túl messzire.

Végül órákig tartó úszkálás után Isora felmegy a hajóra és valami mûszereket hoz a fedélzetre. Aztán kér tõlem egy pikkelyt, és vizsgálgatni kezdi a mikroszkóp alatt, meg ilyenek. Nem igazán tudom, mit csinál, de elég unalmasnak tûnik. Én nem értek ennyire az emberi dolgokhoz, hiszen csak nagy néha hagyom el az óceánt.

- Megtudtál valamit? – kérdem egy órával késõbb, de választ nem kapk.

Isora túlságosan el van merülve a munkájában, de végül ahogy látom, elégedett, mert a szemei felcsillannak.

- Megvan! – sétál hozzám, majd leül a hajó szélére és a lábait a vízbe lógatja.

- Micsoda? – kérdem izgatottan. Csak nem megtalálta?

- Te most a húszas éveid elejét taposod, és sós vízben élsz, ami a te szervezetednek való. Azonban a másik sellõ szintén a húszas éveit járja, de õ édes vízben van. Ami roncsolja az õ szervezetét és fokozatosan megöli õt. Nincs hátra neki túl sok. Fél évet mondok és meghal. Ugyanis a sós víz, a bõrödön keresztül bejut a szervezetedbe és egy bizonyos sejtet képez, ami egyik élõlénynél sem található meg és ezek a sejtek fontos része az életben maradáshoz. Na most, ezeket a sejteket az édesvíz elpusztítja, így rövidíti az élettartalmat – magyarázza nekem úgy, mint egy idiótának. Én is tudom, hogy az édesvíz megöl minket, ezért nem iszok soha vizet, ha a szárazföldön járok. Inkább gyümölcslét, az nem olyan káros. – Persze ezek a sejtek sós vízzel és némi idõvel újra keletkeznek és már nem fog haldoklani – fejezi be, és áll fel.

Persze, csak a vihar elmúlta után tud kimenni a szárazföldre. Én viszont a vízben maradok, és várom õt.

Az éjszakát a barlangban töltöm, de amint feljön a nap, már Isora hajója körül úszkálok. Isora fáradtnak tûnik, de ez most egy cseppet sem érdekel. Csak az a fontos, betartotta-e, amit nekem ígért.

- Sikerült kiszabadítani? – kérdem izgatottan, amint meglátom Isorát.

- Neked is jó reggelt! – morogja kelletlenül. Nem értem, mi baja van. – De igen, sikerült. Most bent pihen az ágyban – bök a fejével a kabin felé.

- Már nem. Itt vagyok – lép ki a sellõ a kabinból, derekán egy törülközõvel. – Jó reggelt nektek! – köszön mosolyogva. Én még szóhoz sem tudok jutni. Tényleg kimentette.

- Jó reggelt! – köszön Isora, miközben én tátott szájjal nézem a fajtársam. Olyan régen nem láttam már fajtámbelit, hogy azt sem igen tudom, mit kell ilyenkor tenni.

- Faryon vagyok – mutatkozik be. Erõs, és gyönyörû neve van. Illik hozzá.

- Nos, Faryon, akkor mész is vissza a vízbe? – kérdi mosolyogva Isora.

- Igen, de elõbb szeretném kifejezni hálám, amiért megmentettél – lép közelebb Faryon Isorához.

- Nem azért tettem.

- De nagy fáradság volt és az életed kockáztattad értem – leakasztja a nyakláncát a nyakából, majd Isora nyakába teszi. – Hogy mindig emlékezz rám, ha már nem leszel a tengeren. – lép teljesen elém.

Aztán még át is öleli azt az embert, és megcsókolja, csak azután ugrik a vízbe. A fejem rázom. Túl sokáig élt emberek között, és kissé talán olyanná is vált, mint õ. Sürgõsen le kell szoktatnom az emberi szokásokról, és meg kell tanítanom neki, hogyan is él egy sellõ. Visszanézek Isorára, aki már régen alszik. Valójában hálával tartozom neki, de majd kigondolok valamit. Egyenlõre Faryonnal kell foglalkoznom, aki úgy tûnik, nagyon elveszettnek érzi magát az óceán vizében.

– Hao vagyok – mutatkozom be. – Örülök, hogy végre szabad vagy. Gyere, megmutatom a környéket és lakhatsz nálam, amíg nem érzed magad elég erõsnek, hogy saját barlangot keress magadnak.

– Köszönöm, Hao – néz rám hálásan. – Nagyon régóta nem láttam már fajtámbelit. Az én rajomat sajnos szétkergették, sokakat megöltek, néhányukat elfogtak. Engem pedig eladtak az Akváriumban, amikor még csak gyermek voltam.

– Tehát te is egyedül vagy – állapítom meg. – Az én rajomból én vagyok az egyetlen túlélõ. Gyermekkoromban mindenkit lemészároltak az emberek. De ne most beszéljünk róla. Biztosan éhes vagy, így megmutatom, hol találsz ennivalót.

Faryon bólint, majd mindketten lebukunk a víz alá. Faryon lassabban úszik, mint én, hiszen élete nagy részében egy kicsi medencébe volt bezárva. Szörnyû lehetett, de nem faggatom róla. Ennek is eljön majd az ideje, mint minden másnak.

Órákig elvagyunk, úszkálunk, eszünk, bolondozunk. Egyszerûen élvezzük egymás társaságát, ahogy sellõk szokták. Boldog vagyok, hogy végre van valaki, aki azt a nyelvet beszéli, amit én. Faryon is boldognak tûnik, de sok idõre van szüksége, hogy megerõsödjön és olyan legyen, mint egy igazi sellõ. Nem is fárasztom kis túlságosan, hanem pár óra után hagyom, hadd aludjon. Mikor az egyik szikla tövében alszik, úgy döntök, megnézem, mit csinál Isora.

A hajójához úszva finom illatokat érzek, tehát talán éppen fõz valamit. Hangtalanul surranok fel a hajóra, majd törlöm meg halfarkamat egy törülközõvel, hogy azokból lábak legyenek. Ezek után a törülközõt a derekam köré csavarom, és felállok. Kissé imbolygok, de pár perccel késõbb már biztosan állok a lábamon, és az illatok után megyek. Isorát a konyhában találom, éppen halat süt. Bár normál körülmények között elborzaszt, hogy az emberek ilyet tesznek a tenger teremtményeivel, vagyis megfõzik, vagy megsütik õket ahelyett, hogy nyersen ennék, most ez nem zavar. Isora megfordul, és meglepetten pillant rám. Igaz, én magam sem tudom, miért is jöttem fel a hajóra.

– Hao! – néz rám meglepetten. – Mit keresel itt? Hol van Faryon?

– Alszik – mondom. – Még gyenge, és kimerült. Sok idõbe fog telni, mire teljesen rendbe fog jönni.

– Ennek örülök – mosolyog rám Isora, miközben egy tányérra szedi a megsült halat. – Nem vagy éhes?

– Inkább kihagyom – mondom kissé fintorogva. – Nem értem, hogy az emberek hogy bírják megenni a sült halat.

– Mi így szeretjük – kuncog fel Isora. – De valójában miért jöttél?

– Hogy köszönetet mondjak, amiért megmentetted Faryont – mondom. – Hálás vagyok neked, amiért álltad a szavad, Isora. De figyelmeztetni szeretnélek valamire.

– Mire? – kérdi kíváncsian. – Mi a baj?

– Faryon neked adta a nyakláncát – mondom. – Nem tudom, mennyire vagy tisztában vele, de egy sellõ számára a nyaklánca átadása valakinek afféle szerelmi vallomás is. Nem szeretném, ha Faryon hamis illúziókba ringatná magát, mert megmentetted. Erre nagyon vigyázz, ha lehet! – mondom komolyan.

Már elég messzirõl kiszúrtam, hogy jön és õszintén nagyon boldog vagyok, amiért tényleg felkeresett.

- Hao! Örülök, hogy itt vagy. Hogy van a sebed?

- Jól – válaszol röviden. – Már nem fáj, de nem neked hála.

- Ó, értem. Mi szél hozott erre? Tegnap nagyon durcás voltál, azt mondtad, nem látjuk egymást többé.

Tudom, hogy õ járt itt az éjszaka, mivel egy hajót sem találtam, de nem a szél hordta szét a rajzaimat, mivel szélcsend volt. Egy kis ideig tétovázik, majd megszólal.

- Nos, megváltoztattam a szándékomat, de nem azért, mert bízom benned. Nagy vihar közeledik, estére itt lesz, és jobb lenne, ha nem maradnál kinn a nyílt óceánon. Ha itt kap el egy vihar, nem biztos, hogy élve megúszod. – mondja végig kimérten.

- Honnan tudod, hogy vihar lesz? Hiszen semmit sem mondtak a rádióban. Biztosan nem tévedsz? – kíváncsiskodom.

- A halak mélyebbre úsztak, és a delfinek, cápák és bálnák is elmenekültek most innen. A kagylók pedig a tengermélyi homokba fúrták magukat. Nem vagy valami jó tengerbiológus, ha ennyit sem tudsz. Ezen kívül, a levegõben is érezni. De az emberek szaglása igencsak korlátolt ezen a téren. – szid le.

Isora engem bámul, nem tudom, hisz-e nekem, vagy sem. Ha hisz, akkor hisz, ha meg nem, akkor nem. Engem nem érdekel, én csak szólni akartam neki. Végül megszólal.

- De a partra kimenni túl sok idõbe telik. Nem érnék oda estig – sóhajtok nagyot.

- Nos, én tudok egy helyet. Nincs olyan közel, de pár óra hajókázás után ott lehetünk. Védett a viharoktól, mert sziklák veszik körül. Ha gondolod, megmutatom, de csak egy feltétellel.

- Mi az a feltétel? – kérdem kíváncsian.

- Engedd szabadon azt a fogságba esett sellõt, akirõl tegnap beszéltél! – a lehetõ legkomolyabban néz a szemembe. – Akkor talán elgondolkodom rajta, hogy esetleg hiszek neked.

Elkezdek fel és alá járkálni, miközben többször a hajamba túrok. Azért néha rá is nézek, majd bemegyek a lakrészbe és egy fényképet keresek. Miután megtalálom, kiviszem neki.

- Tessék! – adom neki oda. Én vagyok rajta tiniként, mögöttem pedig a sellõ. – Õ az, aki fogságban van. Kiszabadítom, de neked is segítened kell! Igaz, hogy van egy ismerõsöm a helyen, ahol fogva tartják, de biztos, hogy nem fog szóba állni velem nyomós ok nélkül. Az pedig csak úgy megy, ha adsz egy pikkelyt. – mondom, és visszaadja a képet. Furcsán néz rám, mintha egy õrültet látna az utcán meztelenül futkosni.

- Minek? – kérdezi gyanakodva.

- Mert csak így tudom bebizonyítani, amit szeretnék. Hogy mért jobb a sellõnek szabadon élnie, mint fogságban? – mondom egyszerûen. – Nézd, hogy ne legyél ennyire bizalmatlan, elõtted fogok mindent csinálni. De az hosszú lesz.

- Vagyis kiszabadítod? – kérdezi megint.

- Igen, ki. – mondom mosolyogva.

Bólint egyet és a feje a víz felszínén marad, miközben el kezd úszni. Int nekem, hogy kövessem õt. Kábé 3 óra múlva érünk, egy barlangba, ahova egy hosszú, majdnem félórás út vezet. A végén pedig egy egész jacht is meg tudna fordulni. Egyszerûen mesés ez a hely. Az én szememnek legalábbis ez annak számít. Ahova felér a víz, ott egész magasan különbözõ árnyalatú moszatok vannak, a tengeri csillagok egészen magasan lapulnak a kövekre. Elbûvölve nézem, mikor lehorgonyozok. Persze nagyon óvatosan, hogy ne tegyek kárt a korallokban. Szerencsére egy korall szírt mellé, a homokba sikerül leeresztenem, nem pedig a korallra.

Bemegyek a lakrészre, és felgumizom a hajam, felveszem a búvárszemüveget, megkeresem a víz alatti fényképezõt, majd a törölközõmmel a kis ajtóhoz megyek. A törcsit lerakom az ajtó mellé egy kis beépített padra, a fényképezõvel együtt.

- Csodálatos ez a hely. Köszönöm, hogy elhoztál ide. – mondom mosolyogva.

- Csupán a vihar miatt tettem. – mondja a lábam mellé úszva. Persze megtartja az egy méter távolságot.

- Megbántalak azzal, ha csinálok a korallokról pár képet? – kíváncsiskodom. – Ne aggódj, a helyet nem szeretném lefényképezni, csak a halakat, a korallokat és a lent úszkáló állatokat.

- Minek? – kérdezi gyanakodva.

- Csupán emléknek. Szeretnék erre a helyre mindig is emlékezni. Természetesen szeretném, ha szemmel tartanál, hogy lásd, nem csinálok semmi olyat, ami neked nem tetszik. – mosolyodom el. – Na? Benne vagy?

Nem felel semmit, csak egy kicsit odébb úszik. Ezt igennek veszem, így felveszem a szemüveget és a fényképezõt a csuklómra akasztva, lemerülök. Egy jó ideig csak nézelõdök a csodálatos élõlények között, majd kábé a 4. levegõ vételnél csinálok csak pár képet. Összesen csinálok 15-20 képet, majd felviszem a fényképezõt, és ismét alámerülök.

Órákat úszkálunk a vízben és néha-néha kapok egy negyed mosolyt, de annál nem többet. Miután kicsit megunom az úszkálást, felmegyek a hajóra és megtörölközöm. A hajamat is megtörlöm, majd összekötöm és kiviszek a hajó fedélzetére pár elengedhetetlen mûszert, meg egy asztalt, amire mindent rápakolok. Azt a mintát is kiviszem, amit a fogságba esett sellõtõl loptam, amikor áthelyezték másik akváriumba. Illedelmesen kérek tõle egy pikkelyt, amit meg is kapok, majd vizsgálni kezdem.

Elsõként mikroszkóp alatt, majd egy kis darabját különbözõ vegyszerekkel egy pici kis tartóba rakom, azt pedig egy centrifugába és elindítom. Felveszem a szemüvegem, amikorra már teljesen elfárad a szemem, és észre sem veszem, hogy órák telnek el így, miközben a vizsgálatokat végzem.

- Megtudtál valamit? – kérdezi semleges hangon.

Meg sem hallom, hogy hozzám beszél, mert annyira belemerülök. Végül két lappal a kezemben sétálgatok fel-le a hajón és azokat olvasgatva boldog mosoly jelenik meg az arcomon.

- Megvan! – sétálok elé. Leülök a kis ajtóhoz és a lábam a vízbe lógatom.

- Micsoda? – kérdezi, és egy kicsi izgatottságot vélek felfedezni a hangjában.

- Te most a húszas éveid elejét taposod, és sós vízben élsz, ami a te szervezetednek való. Azonban a másik sellõ, szintén a húszas éveit járja, de õ édes vízben van. Ami roncsolja az õ szervezetét és fokozatosan megöli õt. Nincs hátra neki túl sok. Fél évet mondok és meghal. Ugyanis a sós víz, a bõrödön keresztül bejut a szervezetedbe és egy bizonyos sejtet képez, ami egyik élõlénynél sem található meg és ezek a sejtek fontos része az életben maradáshoz. Na most, ezeket a sejteket az édesvíz elpusztítja, így rövidíti az élettartalmat. – magyarázom el a vizsgálat eredményét. – Persze ezek a sejtek sós vízzel és némi idõvel újra keletkeznek és már nem fog haldoklani. – állok fel.

Elkezdek mindent behordani a dolgozó részbe. Remélem, hogy most már kicsit jobban bízik bennem, mint elsõ találkozásunkkor.