|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| linka | 2014. 08. 06. 19:48:10 | #30922 |
Karakter: Bryan Davidson
Megjegyzés: LastBreath-nek
- Tudod... – teszi le tálja mellé a kanalat, majd bociszemeket meresztve néz egyenesen a szemeimbe -...nem voltam soha jó gyerek. A szüleimet soha nem ismertem. A ház ahonnan nemrég kirúgtak a gazdámé volt – hajtja le fejét szomorkásan. Nem hat meg. - Kölyök koromban vett meg egy árverésen a feketepiacon. De ahogy nőni kezdtem, már nem voltam neki olyan aranyos, mint régen. Lehet, hogy velem van a baj, hogy néha megrágcsáltam ezt-azt, vagy a bútorokon élesítettem a karmaimat, de egyszer csak már nem törődött velem úgy, ahogy régen. Aztán nem sokkal később elzavart – lábadnak könnybe szemei. - Felszálltam az első vonatra és addig utaztam, amíg le nem szállítottak. Aztán buszra szálltam. Azt se tudtam merre megyek, annyira el voltam keseredve, hogy nem is érdekelt – ha folyton megáll a szövegelése közben, akkor egész reggelünk értelmetlenül fog elmenni, úgy, hogy közben semmi hasznosat nem tettünk, csak ez itatja itt az egereket. Köhintve jelzek, hogy folytassa. Nincs nekem ehhez most türelmem. - Nem akarok olyan sületlenséget mondani, hogy a sors akarta, hogy pont nálad kössek ki. Nem hiszek az ilyenekben. Nem akarok a nyakadon lógni, de gazdátlanul maradtam, és ebben a városban nincs senki, akit ismerek. Szeretnék saját magam gondoskodni magamról, ezért munkát akarok találni, hogy utána lakást bérelhessek, de nincs pénzem még az olcsó hotelekre sem, hogy ott maradhassak addig. Ezért...
- Azt akarod kérni, hogy maradhass még – vonom le a következtetést, befejezve helyette a mondatot.
- Igen – süti le szemeit.
Fogalmam sincs milyen választ vár most tőlem. Befogadtam, mert nem láttam más lehetőséget. De ugyanezt hosszútávon nem vagyok köteles megtenni vele. Nem vehetek magamhoz egy kölyköt, csak mert szegénykének sanyarú sors jutott. De azt, ha kidobnám őt a lakásomról csak úgy, a nővérem sosem bocsájtaná meg nekem. A testvéremmel való béke pedig sokkal fontosabb, mint összekapni egy csavargó miatt.
- Rendben. De csak addig maradhatsz, amíg nem találsz munkát és lakást.
- Köszönöm – pattan fel örömtelien az asztaltól, majd fülei is megmozdulnak, amitől még a maradék életkedvem is pillanatok alatt száll el. Észrevéve magát gyorsan, zavartan felnevet, és visszaül a helyére.
- Bocsánat. Nem igazán szereted a macskákat, igaz? -bólintok. - És ha eltakarom ezeket? Akkor nincs baj, ugye? - int kezeivel füleire. - Mert ha ezek zavarnak, akkor csak felveszem a kapucnimat és olyan, mintha ott se lennének.
- Nem a füleiddel van gond – sokkal inkább az egész lényével. Magával a tudattal, hogy akárhonnan nézem, ő egy macska. - Hanem alapvetően azzal, hogy egy macska vagy.
Lehet túlságosan nyílt, és őszinte voltam most vele, de ne várja egy percig se, hogy majd ujjongva körbeugrálom, amiért ennyire... más. Ennyire eltérő az emberektől, tőlem. Nem célom gondoskodni róla. Nem célom pátyolgatni azt a leheletfinom lelkecskéjét. Van jobb dolgom is annál, mint macska vonásokkal ellátott fiúcskákat pesztrálni. Szavaimtól szokatlanul csendessé válik, de ha valóban maradni akar velem, míg nem rendezi az életét jobb, ha hozzászokik a szavaimhoz. Eddig még senkinek sem kerteltem, nem lesz ez másképp ezután sem. Szótlanul temetkezem vissza újságom olvasásába. Az sem köt le, hogy újabb krokodil könnyeket indít útjukra. Ha vigaszra vágyik a szomszéd idős házaspár még mindig áll rendelkezésére.
- Bocsánat, hogy nem vagyok ember – törik el nála az a bizonyos mécses, és keserves sírásba kezd. - A gazdám se dobott volna el magától, ha nem lennék ilyen, amilyen! A szüleim se dobtak volna el! Nem adtak volna el árverésen – sírja, de többet nem mond, csak csendesen szipog tovább.
- Nos. Elmegyek dolgozni – állok fel az asztaltól, reggelimet befejezve. Részemről ezt a témát már lezártam. Nincs se kedvem, se energiám ezt tovább tárgyalni vele. - Az ajtót bezárom, ennivaló van a hűtőben, és ha lehet ne csinálj nagy kupit, mert azt neked kell majd feltakarítanod – sorolom készülődve. Felkapom a kocsikulcsot, és magára hagyva kilépek az ajtón, majd rá zárom.
...ooOoo...
Nyíltan és túlzás nélkül kijelenthetem, hogy engem nem könnyű meglepni.
De úgy néz ki a mai napon még ez is összejött, nem egyszer.
Először a titkáromnak sikerült ezt összehoznia, mikor beléptem az ajtón és kiderült, hogy az út, amit megtettem egészen a munkahelyemig, abszolút felesleges volt. Végre egyszer kijelenthetem, hogy nem táblázta be az egész hetemet. Ami akár kellemes meglepetésként is érhetett volna, ha még otthon felhív, és közli ezt velem. Így viszont feleslegesen pazaroltam a benzint és az időmet.
Hát még az, mekkora meglepetés, mikor belépek az ajtón, és a várt csatatér helyett, minden rendben van a lakásomban. Egyetlen bútor sincs felborogatva, vagy elmozdítva a helyéről. Minden rendben van, úgy, ahogyan reggel itt hagytam. Őszintén megvallva sok mindenre számítottam tőle, de erre, amit most kapok nem. Egyvalami azonban még ennek ellenére is szúrja a szemem, az pedig a szekrényem tetején terpeszkedő test, aki csodával határos módon méltóztat felém fordulni és kinyögni valami köszönésfélét. Ideje szabályokat hozni ide, ha másként nem megy, majd ebből talán tanul némi illemet. Ha velem él, akkor alkalmazkodjon is hozzám. Nem én leszek az, aki elnéz neki mindent.
- Mássz le onnan – szólok rá futólag, mikor átmegyek a saját szobámba átöltözni. Biztosan eltart még egy jó darabig, hogy munkát találjunk neki. Segítek neki mindenben. Mást nem igazán tudok tenni. De ahhoz, hogy munkát is kapjon, valamivel emberibb ruhákra is szüksége lesz. Így, a mostani öltözetében nem mehet állásinterjúra. Így én se engedném őt el sehová. Talán a sarki boltba, ott nem néznének rá olyan különös szemekkel. Azt már nem ígérném, hogy tolvajként sem tekintenének rá. A kapucni határozottan előnytelen ilyen szempontból, az emberek hajlamosak első pillantásról véleményt levonni valamiről, amit meg sem ismernek közelebbről. Sajnálatos, de ez is egy emberi tulajdonság.
- Máris végeztél? - lép be utánam az ajtón és mellettem elsétálva félrehúzza a függönyt, és kikukucskál az ablakon. Aránylag békés környéken lakom, kevés betörés, lopás, vagy zaklatás történik itt. Nem véletlen költöztem ide.
- Ma nem dolgozom. De te készülődj, megyünk venni neked ruhákat. Ezekben nem mutatkozhatsz – intek ruhái felé. Szemöldökeit ráncolva fogja markaiba ruhájának alját, és egészen elnyújtva, kisimítja a redőket, és szemügyre veszi a pólóját.
- Veled nem mutatkozhatok így, vagy sehol máshol sem?
- Az én hírnevemben nagy kárt nem tudsz tenni a jelenléteddel – gombolom be ingemet és türelmetlenül terelgetem őt ki a szobából, hogy vegye végre fel a cipőjét, és induljunk.
- Milyen ruhát veszünk? Nekem nincs pénzem – tereli el a témát, láthatóan túllépve azon, amit az imént mondtam neki. Ruhákat majd én megoldom, hogy milyeneket veszünk. A pénz pedig nem számít. Bármit annak érdekében, hogy megszabaduljak tőle. Nem volt célom ilyen mértékű jótékonykodást rendezni, de erre szükség van.
- Az nem baj, majd én fizetek – felelem kiterelve őt az ajtón, majd utána kilépve, bezárom magunk után az ajtót.
Már épp szökkenne a lépcsőhöz, mikor kapucnijába akasztott ujjal tartom őt vissza, és állammal a lift felé intek. Azzal egyszerűbben lejutunk, és fele annyira megterhelő, mint a lépcsőzés. Nem tartom magam se öregnek, se lustának, de nem fogom külön rohangálni, ha a kényelem is a rendelkezésemre áll. Egy pillanatig csak értetlenül néz engem, aztán a liftbe szállva lelkesen megnyomja helyettem a gombot. Gyerekek.
- Milyen munkát szeretnél? - sandítok rá oldalról. Úgy könnyebb lesz elindulni, ha van elképzelése a jövőjét illetően.
- Nem tudom.
- Ebben a városban szeretnél maradni és munkát találni, vagy inkább utazgatnál?
- Nem tudom – kezdem unni ezt a választ.
- Van bármi, amit te tudsz?
- Egy valamit tudok – motyogja megtámaszkodva a lift falában, de a világért se nézne rám.
- Remek. Mégpedig?
- Téged sem a hatalmas szívedért szeretnek – pislog rám ártatlanul. Lehunyom szemeimet és két ujjammal nyomkodom őket meg, míg megpróbálom elcsitítani magamban a feltörni készülő mérgemet. Ha komolyan gondolta, hogy nálam lakik, míg munkát talál, akkor azt javaslom húzza meg magát. A pimaszkodást továbbra sem fogom eltűrni senkitől, még tőle sem. Főleg tőle nem!
A továbbiakban komor némaságba burkolózva várom, hogy kinyíljon a lift ajtaja, s indulhassunk végre. Ő persze rendületlen vidámsággal lép ki, és iramodik meg a messzeségnek. Életemet tenném rá, hogy fogalma sincs arról, merre kell mennie. Csak elindult, célok nélkül, gondolkodás nélkül.
- A nevedet még nem is mondtad – szólok utána hangomat megemelve, hogy ő is hallja.
- Mert nem kérdezted – kiáltja vissza, megtorpanva és felém fordulva. Mutatóujjammal a kocsim felé bökök, ő pedig arra veszi az irányt. Legalább hallgat rám. Minden rosszban van valami jó. Csak mindenben meg kell látni a pozitívumokat, amik valljuk be. Az én életemben elég gyatra számban fordulnak elő.
- Hát most kérdezem – ülök be mellé a kocsiba. Nem zavartatja magát. Amint feloldottam a zárat, már pattant is be az anyósülésre.
- Bran – jelenti ki.
|
| LastBreath | 2014. 08. 02. 21:30:45 | #30872 |
 Karakter: Bran
Megjegyzés: linkának
Mikor végre lekapcsolja azt a nyamvadt tévét és elvonul komor magányába, úgy döntök, kicsit feltérképezem a lakás azon részét, amit a kanapéról is beláthatok. A világért se vagyok hajlandó megmozdulni, de lassan tudatosul bennem, hogy zsugori háziuram itt hagyott csak úgy minden kényelem nélkül. Nem vagyok hajlandó és nem is tudok takaró nélkül aludni, legyen akármilyen hideg vagy meleg az időjárás. Nekem fülig be kell takaróznom, ahhoz, hogy jól és kényelmesen aludjak. Persze ha önkényesen piszkálnék hozzá a cuccaihoz, akkor meg azért fintorogna. De ha netán álmából ébresztem fel, akkor meg azért lesz morcos. Nekem pedig muszáj játszanom az aranyos cicust. Micsoda dilemma.
Mikor már odáig jutok, hogy egye fene felkelek és felébresztem a Komor Magány Szótlan Mesterét, mikor -mintha csak megérezné kielégítetlen igényeimet- a halószoba ajtaja halkan kinyílik. Egyből felém veszi az irányt. Talán eszébe jutott, milyen elbűvölően aranyos vagyok és meg akar szeretgetni egy kicsit. A nagy büdös francokat. Levegőnek néz, elkacsázik a bejárati ajtóig, aztán elindul vissza. De engem nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. De nem ám!
- Bryan! - szólok utána halkan és édesen, elérve, hogy megálljon és felém forduljon. Ó igen kristálytisztán látom azt az ennivalóan édes morcos pofiját, amit legszívesebben a tíz karmommal dekorálnék szerethetőbbé.
- Mit akarsz? - löki elém a nemtörődömség és az irritáltság auráját sugározva.
- Hideg van... fázom. - motyogom, hangomat próbálom úgy alakítani, hogy meggyőző és aranyos legyen.
Gondolom most az jön, hogy nagy durcásan hozzám vág egy pokrócot és visszacsattog a hálóba. De tévednem kell, nem hogy odaadja a takarót, még rám is teríti. Talán tudatában sincs annak, hogy észrevettem ezt a jelentéktelennek tűnő gesztust, de az biztos, hogy később még visszaélek vele.
- Tessék.
- Köszönöm szépen. Jó éjszakát. - mormogom elkényelmesedve a takaró alatt.
- A továbbiakban próbáld meg egymagad megoldani a problémáidat – azzal sarkon fordul és magára hagy.
A modorán még csiszolnunk kell. De ez így jóval kényelmesebb, mint az előző balek, aki szinte bilincset is vett hogy magához láncoljon. Nincs szükségem ilyen fölösleges, egyoldalú kötődésre, csak hagyja, hogy eltengődjek itt pár hétig, esetleg egy-két hónapig és aztán pápá.
Reggel a sült bacon illata ébreszt fel. Felülök a kanapén, letörölgetem szám széléről a nyálat, majd felkelek és hajammal babrálva lépek a konyhába. Még kissé álmosan foglalok helyet az asztalnál.
- Mit kérsz enni? - kérdezi letéve az asztalra a bacont.
- Müzlit. - vágom rá lelkesen. Ha van müzli van tej, ha van tej nem lesz tej. Felkapom a zacskót, és annyi müzlit öntök a tányéromba, amennyit csak lehet, majd jól nyakon öntöm tejjel és elégedetten szemlélem remekművemet. Viszont olyan sok tejet öntöttem, hogy ha felemelném a tálat, a fele kárba veszne, így a tál fölé hajolva próbálok valamennyit leszürcsölni belőle, hogy magam elé tehessem a tálat.
Rosszallóan megcsóválja a fejét, majd bögréjébe narancslevet öntve az újságjába mélyed. Milyen hétköznapi, unalmas figura. De én is akarok egy bögrét, ezért megköszörülöm torkocskámat, hogy felkeltsem a figyelmét.
- Kaphatok én is egy bögrét? - kérdezem édesen, és csodák csodájára kapok egyet. Ezt is teletöltöm a fehér csodával és vígan nekiállok a reggelimnek. Mert ezt mindenki tudja, hogy a tej tejjel a legjobb!
- Mit szeretnél, hol tegyelek majd ki téged? - szegezi nekem a kellemetlen kérdést.
Nincs sok időm gondolkodni, hátha gyanút fog ezért gyorsan valami mesét kezdek motyogni, amíg ki nem találom, mivel érhetném el, hogy itt maradhassak.
- Tudod – teszem le a kanalat az asztalra és nézek szemeibe olyan őszintén, ahogy csak tudok. - nem voltam soha jó gyerek. A szüleimet soha nem ismertem. A ház ahonnan nemrég kirúgtak a gazdámé volt. - hajtom le a fejem. - Kölyök koromban vett meg egy árverésen a feketepiacon. De ahogy nőni kezdtem, már nem voltam neki olyan aranyos, mint régen. Lehet, hogy velem van a baj, hogy néha megrágcsáltam ezt-azt, vagy a bútorokon élesítettem a karmaimat, de egyszer csak már nem törődött velem úgy, ahogy régen. Aztán nem sokkal később elzavart. - könnyek szöknek a szemembe. - Felszálltam az első vonatra és addig utaztam, amíg le nem szállítottak. Aztán buszra szálltam. Azt se tudtam merre megyek, annyira el voltam keseredve, hogy nem is érdekelt. - türelmetlenül köhint egyet, de én folytatom a mondandómat. - Nem akarok olyan sületlenséget mondani, hogy a sors akarta, hogy pont nálad kössek ki. Nem hiszek az ilyenekben. Nem akarok a nyakadon lógni, de gazdátlanul maradtam, és ebben a városban nincs senki, akit ismerek. Szeretnék saját magam gondoskodni magamról, ezért munkát akarok találni, hogy utána lakást bérelhessek, de nincs pénzem még az olcsó hotelekre sem, hogy ott maradhassak addig. Ezért...
- Azt akarod kérni, hogy maradhass még. - fejezi be helyettem a mondatot.
- Igen. - sütöm le a szemeimet zavarba jőve.
Feszült csend telepszik közénk. Nyilván mérlegel. Latolgat. Erősen gondolkodik, hogy vajon jó ez így. Már-már azon gondolkodom, hogy baromság volt ilyesmit kitalálni, mert a végén még segít is nekem ezekben, és ha nem vigyázok eléggé tényleg így lesz.
- Rendben. - feleli, s hangjából kihallom a kelletlenséget. - De csak addig maradhatsz, amíg nem találsz munkát és lakást.
- Köszönöm. - ugrok fel vidáman az asztaltól és hátracsapott füleimet most boldogan az égnek emelem. Elborzadt arcát látva zavartan felnevetve lekonyult fülekkel ülök vissza. - Bocsánat. Nem igazán szereted a macskákat, igaz? - kérdésemre bólint. - És ha eltakarom ezeket? Akkor nincs baj ugye? - mutatok füleimre két kézzel. - Mert ha ezek zavarnak, akkor csak felveszem a kapucnimat és olyan, mintha ott se lennének.
- Nem a füleiddel van gond. - feleli kimérten és halálosan komolyan. - Hanem alapvetően azzal, hogy egy macska vagy.
Ennek hallatán olyan cifra és sokrétű dicséret jut eszembe, hogy ki sem merem mondani hangosan. Mindenesetre túl könnyen zavarba jövök ahhoz, hogy nyíltan kimutassam mennyire kedvelem az Arisztokrata Bunkók Lovagját. Amint észreveszi, hogy utóbbi kijelentése mennyire szótlanul hagy, szenvtelenül visszatér újságja olvasásához. De én ezt nem hagyom ennyiben. Krokodil könnyeket ejtek és szipogni kezdek.
- Bocsánat, hogy nem vagyok ember! - sírok fel reményvesztetten. - A gazdám se dobott volna el magától, ha nem lennék ilyen, amilyen! A szüleim se dobtak volna el! Nem adtak volna el árverésen. - könnyeim egyre csak folynak, aztán csendben maradok és csak halkan szipogok tovább.
- Nos. - szólal meg. - Elmegyek dolgozni. - kel fel az asztaltól, látszólag semmilyen érzlmet nem váltottam ki belőle. Könny áztatta szemekkel nézek rá. - Az ajtót bezárom, ennivaló van a hűtőben, és ha lehet ne csinálj nagy kupit, mert azt neked kell majd feltakarítanod. - közli miközben összekészülődik, felveszi a cipőjét, kontaktlencsére vált, stb. Aztán kilibben az ajtón és a kulcs már kattan is a zárban.
Ez egy jégcsap. Egy érzelmek nélküli szikla. Egy marha. Egy seggfej. Egy barom! Egy utolsó, aljas.... Mély levegőt veszek és felmászok a legközelebbi könyvespolc tetejére.
Bár a testem emberé, meglepő módon a testsúlyom a macskákéval egyezik meg. Ezért nem borul rám soha egy szekrény vagy könyvespolc sem. Mert túl könnyű vagyok hozzá. Na és persze ezért sikerül mindig könnyedén a talpamra érkeznem, ha magas helyekről ugrok le.
Összekuporodom a polc tetején és unottan magam elé bámulva gondolkodom azon, hogy vajon milyen sokáig fog tartani a Komorság Mintaegyedének betanítása.
Szerkesztve LastBreath által @ 2014. 08. 02. 21:31:21
|
| linka | 2014. 07. 09. 13:56:47 | #30575 |
Karakter: Bryan Davidson
Megjegyzés: LastBreath-nek
Tulajdonképpen egész szórakoztató!
Nincs ember, akit ne lehetne megvásárolni. Csak tudni kell mindenkinek az árát.
Miután elintéztem néhány telefont, elmegyek az étteremben lebeszélt találkozóra. Elég jó színvonalú hely. Nem csodálom, hogy pont itt foglaltatott asztalt. Ezzel is a kedvemben próbál járni, hogy valóban minden tudásomat bevessem majd a tárgyaláson. Nem mintha félnie kellene az esetleges bukástól. Rutinos ügy, amin dolgozni fogok. Begépelek a laptopomba a szerződést, majd továbbítom is a titkárnőmnek. Mikor magamra maradok a telefonommal mellékelek még néhány fontosabb információt, aztán leteszem. Elköszönök, és beszállok a kocsimba. Már biztosan vár engem a testvérem. Fél napom elment a munkámmal. Hiába, ettől soha sem tudok elszakadni teljesen. Ez legalább annyira az életem része, mint minden más. Szeretem is ezt csinálni. Azt viszont kérés nélkül is elkönyvelhetem, hogy késésben vagyok, de biztosra veszem, hogy megvár engem, hiszen szüksége van a segítségemre. Most dolgozik a férje, így engem fogott be, hogy eljátsszam neki a málhás szamarat, és segítsek bútorokat felvinni a lakásába. Rendezett, tágas, és világos szobák. Minden fal élénk színben pompázik. Még ő maga festette le pár hónapja, természetesen a közreműködésemmel.
Ez is csak azt mutatja, hogy én, és Nora mennyire eltérőek vagyunk. Nem csak gondolkodásban, de személyiségileg is. Míg ő egy antikváriumot vezet, én ügyvédi pályán állom meg a helyem. Mindkettőnk megtalálta a maga nyugalmát, és életét. Jól is van ez így. Nem tudnám elképzelni az életemet más helyzetben. Más állásban, és más személyek között.
- Mégis hová akarod tenni az új szekrényt? - kérdem körbenézve a szobában. Nem kis lakás, sőt, határozottan nagy. De egyetlen szabad hely sem lesz lassan, ha mindig meglát valami szép bútort. Tény, még ezzel a rengeteg felesleges holmival is ragyogó, meg ízléses a háza, de én nem tudnék itt élni. Több oka is van ennek, de talán az elsődleges az, hogy ebben a házban nőttem fel, és itt minden a szüleimre emlékeztet. Hiába rég történt, a múltat nem tudom elengedni egykönnyen.
- Már kinéztem a helyét. Tegnap egész éjjel ezen gondolkodtam. Le is mértem, pont befér oda – lelkendezik nyitva előttem az ajtót. Nem túl nagy szekrény, egymagam is elbírom, de azért azt sem állítanám, hogy könnyű. Alaposan megszenvedek vele, míg a helyére nem kerül. Rövid ideig igazgatok még rajta, aztán hagyom, hogy Nora kedvére portalanítsa és díszítse. Ehhez mindig jobban értett, mint én. Keresztbe font karokkal figyelem munkálkodását. Egész szép szekrény. Egyszerű, könnyű, és praktikus darab. Gomblábakon áll, amik stabilan tartják, lent egy faragott ajtóval, ami mögött egész nagy tárhely van. Kedvére pakolhat majd oda. Fent fiók, középen üresen hagyott hely, ami két oldalt egy-egy faragott oszloppal van ellátva. A tisztogatás miatt, kellemetlen szag árad belőle, de ez egy ablaknyitással remekül kezelhető.
Várható volt, hogy ez lesz majd. Annyira kiszámítható itt mindenki.
Miután nyolcadszorra is átrendeztük az összes bútort, csak azért, hogy egyetlen egynek passzoló helye legyen elmentünk az én lakásomba. Egyszerű teázásra jött a testvérem, de ahhoz képest már jó néhány órája a konyhámban üldögél és dicséri az egyszerű berendezést. Nálam az ő házával ellentétben inkább a letisztultság jellemző, és a fehér falak. Lehet, hogy semmit mondóak, de a sötét hajópadlóval így is egész otthonos minden szobám. Nem beszélve a hatalmas ablakokról, amik kellő mennyiségű napfényt eresztenek be. Már amikor nincs behúzva a sötétítő függöny.
Mindketten felnézünk, mikor valaki bekopogtat hozzám. Tudtommal nem várok senkit. Az ügyfeleim közül sem szokott senki felkeresni engem a lakásomban. Ez már magánszféra. Tiszteletben is tartják, legtöbbször ezért is van velem mindig a telefonom. Így könnyebben el tudnak érni, még este is.
- Ki lehet az? Vársz ma még valakit?
- Nem. Maradj a nappaliban, én majd ezt elintézem – mondom, miután már kikísért engem a konyhából. Nyilván az ajtóig is követett volna, ha nem szólok rá.
- Mit akarsz? - kérdem az ajtómban ácsorgó kölyöktől, nem ismerem, de nyilván utcagyerek lehet. Már csupán a megjelenéséből ítélve is. Hatalmas, zöld szemeit reménytelien mereszti rám, minimum mintha a megváltó lennék. A mai világban már nem meglepő, hogy fiatal korban is házon kívülre kerülnek az emberek. Ez sajnos a munkanélküliség, és a kevés fizetés oka.
Én jól élek, ezt nyíltan kijelenthetem, de tettem is le az asztalra valamit. Nem ok nélkül tartok most ott, ahol.
- Én...- kezdene bele, mialatt útra kel egyetlen könnycsepp a szeméből. - Kidobtak otthonról, és nincs hol aludnom ma este. Már vagy tíz helyen próbálkoztam, de senki nem engedte, hogy ott töltsem az éjszakát – megértem őt. Hiszen valóban borzalmas lehet szállás nélkül eltölteni egy estét. Odakint egyértelműen nem biztonságos, jó néhány borzalommal szembesülhet az ember, amikor éjszakánkénti sétára indul. Bedrogozott, ittas fiatalok, akik nem tudnak logikus, épeszű döntéseket hozni, még saját maguk felett sem. Nem beszélve a többi őrültről.
- Akkor keress egy hajléktalan szállót – vágom be előtte az ajtót. Tanácsot adtam neki, innentől kezdve csakis az ő döntése, hogy megfogadja-e, vagy sem.
- Ki volt az?
- Valami utcagyerek – felelem, de amint ezt kimondom, már jön is az újabb kopogtatás. Most meg mi baja lehet?! Adjam meg neki a hajléktalanszálló címét? Igen, biztosan ez lehet a baja. Elvégre lehet nem is idevalósi. Csak úgy kóborol a nagyvilágban. Kinyitom, könnyektől csillogó szemekkel néz vissza rám. Késztetést érzek, hogy rá vágjam az ajtót. Miért pont hozzám jön? Ez nem az én területem...menjen inkább a szomszédba. Ott úgyis egy idős házaspár lakik. Ők biztosan befogadnák. Talán még magukhoz is vennék a fiút.
- Kérlek – néz rám könyörögve. Elgondolkodom kínkeserves arcán, amivel engem jutalmaz, csak mert másodjára is vagyok olyan hülye, hogy ajtót nyitok neki, és arra a megállapításra jutok, hogy talán egy éjszakába nem halok bele. Már épp kijjebb tárnám neki az ajtót, mikor kapucnija lecsúszik fejéről, és valami szőrös, ismerős förmedvényt vélek felfedezni rajta. Bele sem akarok gondolni, hogy mik lehetnek azok.
- Az meg mi? - ha ez valami tréfa, akkor rossz emberrel kezdett ki.
- A sajátjaim – mozgatja meg a füleit, mint valami macska. A tény puszta gondolatától is felfordul a gyomrom. Egyetlen állatot sem fogok elviselni magam mellett. Ezt jobb ha tudomásul veszi ő is.
- Jó utat – csapom be előtte az ajtót újfent, és homlokát ráncoló testvérem felé fordulok. Felvonom egyik szemöldököm, némán kérdezve nézek egyenesen a szemeibe. Mellettem elhaladva nyitja ki az ajtót. Nem is kell beszélnem vele ahhoz, hogy tudjam a tervét. Egyértelmű, hogy mire készül.
Rövid csevejük után megállapodnak abban, hogy mégis csak nálam lesz elszállásolva ma éjszakára a kölyök. Persze mindezt úgy döntik el, hogy nekem még csak beleszólásom sincs az egészbe.
- Mit művelsz? - nézek testvéremre, mialatt ő beinvitálja legújabb védencét. Ha ennyire gondoskodni akar valakiről, hát vegye magához ő. nincs gyerekük, és biztosra veszem, hogy jól meglennének hármasban.
- Nézz rá szegénykére! Nem hagyhatod, hogy ilyen időben kint maradjon! - nagyon a szívén viselheti a sorsát, ha ennyire elszomorítja őt a fiú puszta látványa. Tény, senkinek sem okoz nagy örömöt, ha egy hajléktalant lát, de ehhez hozzá kell szokni. Ők is olyanok akárcsak a kóbor kutyák. Szomorú látványt nyújtanak, de nem lehet mindegyiküket örökbe fogadni. Nem adhatunk mindenkinek jobb sorsot.
- Ezért javasoltam neki, hogy keressen fel egy hajléktalan szállót – biccentem.
- De hát nézd csak meg a kis füleit. Biztosan halálra szekálnák – és ez engem hol érdekel? Nem a gyerekem, még csak kedvelni sem kedvelem őt. Hogyan is tenném, ha nem ismerem, arról nem is beszélve, hogy ő is egyike azon jószágoknak, amiket szívből gyűlölök.
- Ígérem jó fiú leszek, csak erre az éjszakára fogadjon be – kérlel hívatlan látogatóm is.
- Ha már azokat az édes kismacskákat visszautasítottad, akkor legalább őt fogadd be egy éjszakára. Nézd! Hiszen teljesen emberien néz ki, a füleit leszámítva! Csak nézz bele a szemeibe, értelmes fiúnak tűnik. Nem hiszem, hogy egy éjszaka alatt bármi gondot okozna neked – szavaira a kölyök csak bőszen bólogatni tud. Abszolút nem lettem meggyőzve. Felesleges tiltakozásomnak hangot adva hátat fordítok nekik.
- Gyere, csinálunk valami szendvicset, amit megehetsz – pár perce van itt, de már most elkényezteti őt a nővérem. Szerencséje, hogy maradt még a dobozban tej, holnap el kell mennem bevásárolni.
- Bryan! Kérlek ne legyél undok szegény fiúval – kiált be hozzám ecsetelve a fontosabb dolgokat a fiúnak, majd ezzel a lendülettel el is köszön tőle, és nekem is intve kiszáguld a bejárati ajtón. Ráérek bezárni utána, ide aztán senki sem fog betörni. Lakásom utolsó zavaró tényezője nem messze tőlem megáll, és egy helyben toporogva bosszant tovább, noha eddig sem voltam fényes hangulatomban.
- Mit akarsz? - kérdem, miután magam is meguntam már ezt a gyermeteg viselkedést.
- Merre találom a mosdót? Ki kell mennem – toporog tovább. Kezemmel a keresett hely felé intek, majd nem is foglalkozom vele tovább.
- Le is zuhanyozhatok? - érdeklődik csendesen. Biccentek.
- Találsz törölközőt a fürdőben – ha már ma estére itt marad, megpróbálok emberibben viselkedni vele. Ha úgy vesszük igaza van a testvéremnek, tényleg olyan, mint mindenki más. Na persze, ha nem vesszük figyelembe a bolyhos macska füleit.
Rövid időn belül elő is bukkan, nem törődve azzal, hogy számomra még a fehér fal bámulása is izgalmasabbnak bizonyul, mint őt hallgatni.
- Nem tudom a neved – pedig illő lenne, ha már nálam tölti az éjszakáját.
- Bryan – mutatkozom be. Remélhetőleg többet az életben nem találkozunk.
- Bryan – szólít meg negédesen. Hízelgéssel nálam nem megy semmire. - Kérhetnék tőled valami ruhát? - ezen a ponton felé fordulok, és alaposabban is szemügyre veszem. Egy szál törülközőben álldogál. Való igaz, hogy nem adtam neki váltó ruhát, de találhatott volna magának akár egy köntöst is. Azokból van bőven nekem. Szeretem őket, mert kényelmesek, puhák, és melegek. Füleihez hasonló bolyhos farkát észrevéve vissza kell fognom magam, hogy ne pateroljam őt ki azon nyomban a lakásomból.
- Hol vannak a ruháid?
- Koszosak – jön a szégyenlős felelet. Ohh, vagy úgy. - Holnap kimosom őket, és ha megszáradtak visszaveszem. Csak addig adj valamit, kérlek.
Frusztráltan sóhajtok fel. Nem elég, hogy bekönyörögte magát nővérem által az ÉN otthonomba, de még kikönyörgi azt is, hogy oda adjam neki szintén az ÉN ruhámat. Szobámba lépve kihúzom a legalsó fiókomat, majd a szekrényből is kihalászok egy göncöt, és visszaérve, a fiú felé dobom őket. Kapja magára mihamarabb, mert nem akarom tovább szemlélni őt a törülközőmben. Eltotyog vissza a kapott ruhákkal, aztán a kanapéra fészkelve magát kényelmesen elnyúlik rajta. Ezt már nem tudom megállni szó nélkül.
- Te meg mit csinálsz?
- Azt hittem esetleg alhatok a kanapén. Nem szabad? - néz rám kerekre nyílt szemekkel. Engem éppenséggel nem zavar, de a vendégszobában is el lehetne. De ha neki ez a szíve vágya, hát legyen. Ilyen téren nem fogok vele leállni akadékoskodni. Kilövöm a tévét, és nyújtózva felállok, majd én is elmegyek lezuhanyozni. Kiveszem a lencséket, és átcserélem őket a szemüvegemre. Hosszú, fárasztó, és többek között értelmetlen volt ez a mai nap. Egyedül a munkával értem el valamit, a szekrény pakolás felesleges, mint ahogyan az is, hogy egy hajléktalant befogadtam magamhoz. El sem hiszem. Ennyi erővel akár én magam is vezethetnék egy hajléktalan szállót. Ruháimat levéve gyorsan megmosakszom, aztán valamivel élénkebben, és felfrissültebben megyek el a kölyök előtt, egészen a szobámig. Vele ellentétben nekem tökéletesen megfelel a fekete köntösöm is. Átöltözöm az alváshoz használt öltözetembe, és bezárva a szoba ajtaját, elfészkelem magamat az ágyamban. Kezemet kinyújtom magam mellé, rövid ideig megszemlélem másik kezemet, majd azt is magam mellé nyújtom, ahogyan oldalamra fordulok. Régebben több értelmét láttam ennek a hatalmas franciaágynak, de mostanra már ezt is feleslegesnek vélem. Egyedül élek, mi a fenét kezdhetnék vele. Kényelmes, nem is ezzel van gond, hanem azzal, hogy feleslegesen foglalja a kelleténél több helyet. Lélegzetem visszafojtva hallgatom az odakintről beszűrődő zajokat, de ha jól sejtem ő már alhat. Legalább ilyenkor nincs vele gond, nem kell etetni, ruhával ellátni, és ostobaságokról társalogni vele.
Valamivel később eszembe jut, hogy még az ajtót sem csuktam be. Továbbra sem lenne senki, aki ide betörne, de azért jobb biztonságérzetben álomba merülni, mint hajnalig azon töprengeni, hogy vajon mikor tőr rám valaki. A plusz álmatlanságtól inkább már megkímélném magam, ha lehet. Lábaimat papucsba bújtatva nyitom ki halkan az ajtót, és a kanapé mellett elhaladva elfordítom a zárban a kulcsot. Ennyivel le is van rendezve.
- Bryan – ledermedek a hangra, hiszen meg is feledkeztem arról, hogy van rajtam kívül még valaki itt. Eleresztem a zárban levő kulcsot, és a kölyök felé fordulok, aki teljesen összekuporodva mereszti rám hatalmas, zöld szemeit.
- Mit akarsz? - emelem meg egyik szemöldököm, mivel továbbra sem bökte ki legújabb problémáját. Hangjából ítélve egyértelmű, hogy valami nem tetszik neki.
- Hideg van...fázom – motyogja egyre jobban halkítva hangján. Én nem érzem, hogy különösebben hideg lenne itt, de persze adok neki egy takarót, ha csupán ez minden baja. Ennyibe még én sem fogok belehalni.
- Tessék – hajtom szét, és terítem rá a takarót, amit pár perce halásztam elő a szekrényből. Külön ágynemű, ez a nővéremnek van fent tartva, ha esetleg nálam alszik, mert van valami fontosabb dolga a környéken. Biztosra veszem, hogy nem fog megharagudni, hogy átpasszoltam a védencének.
- Köszönöm szépen. Jó éjszakát – motyogja bebugyolálva magát a takaróba. Pár pillanatig még mereven bámulom őt. El sem hiszem. Akárhogy vesszük ez itt egy macska! Én meg befogadtam, noha nem önszántamból, de most itt van. Előttem, az én ruhámba, az én kanapémon. Egyetlen oka van annak, hogy még mindig melegben, és kényelemben alhat. Az pedig a nővérem, és az, hogy sohasem szegem meg az ígéreteimet. Mi értelme lenne? Ha már egy ügyvéd sem lenne szavahihető, akkor kiben lehetne bízni?
- A továbbiakban próbáld meg egymagad megoldani a problémáidat – mondom magára hagyva, és ágyamba visszabújva én is elalszom.
Ébresztő helyett egész kellemes a madarak csicsergésére kelni. Szemüvegemet, amit még alvás előtt tettem le az éjjeliszekrényre felveszem, és kilépek a szobám ajtaján.
Jól sejtettem. A fiú még mindig alszik, de távozása örömére összedobok neki is valami reggelit. Mivel sejtelmem sincs arról, hogy mit szeret enni, most azt kapja, amit én szoktam reggelizni. Kiteszem a müzlit neki, ha esetleg arra fájna a foga, és sütök ki bacont is.
Éppen mikor elkészülök ő is megjelenik. Kócos tincseit igazgatva köszön nekem, és helyet foglal az asztalnál. Megcsavarodott vékony testén a póló, amit nem is csodálok, hiszen jóval nagyobbat adtam az ő méreténél.
- Mit kérsz enni? - kérdem letéve az asztalra a tányért, amin a sült bacon szalonna is van.
- Müzlit – feleli a zacskó tartalmának több, mint a felét kiöntve a táljába. Felpattan és a hűtőből is kikapja a tejet, majd azt is jócskán megcsapolja. Alaposan megszaladhatott a keze, mert most a tálat sem tudja megmozdítani anélkül, hogy ne csöppenjen ki belőle valami. Homlokomat ráncolva figyelem, ahogyan a tányér szélénél szürcsölgeti a tejet. Fejemet csóválom, és egy bögrét elővéve öntök magamnak narancslevet, és helyet foglalok a kölyökkel szemben. Reggeli újságomat lapozgatom, amikor torkát köszörülve megszólal.
- Kaphatok én is egy bögrét? - nem értem minek az neki, de azért adok egyet, had legyen meg az öröme. Abba is önt magának ki tejet, és miközben a müzlit rágcsálja még kortyolgat is hozzá, aminek már abszolút nem látom semmi értelmét.
- Mit szeretnél, hol tegyelek majd ki téged? - kérdem, elvégre célszerű lenne már a távozásának megbeszélésére is rátérni. Ma nincs semmi dolgom, így nyugodt szívvel felajánlhatom neki, hogy elviszem őt. A nevét sem kérdeztem még meg, de ez esetünkben tökéletesen lényegtelen is.
|
| LastBreath | 2014. 07. 04. 16:02:48 | #30530 |
Karakter: Bran
Megjegyzés: linkának
Feldobom csíkos pulcsim kapucniját a fejemre és határozott léptekkel szelem át a nappalit. De túlságosan óvatlan voltam. Meghallotta, és már nyílik is a szoba ajtaja. És amint meglát elkomorodik az arca.
- Hé! Mégis mire készülsz?
Olyan értetlenül áll ott egy szál alsógatyában az éjszaka közepén, mint aki nem bírja felfogni mi történik. Kedvem lenne kiröhögni.
- Elmegyek. - felelem oda sem figyelve, ahogy kinyitom az erkély ajtót.
- Hova?
- Hmmmm..... Még fogalmam sincs. Majd addig utazok, amíg meg nem unom.
- De hát nincs nálad se igazolvány, se pénz! Hova akarsz menni? Még váltás ruhád sincs!
- Hát aztán? Nem viszek magammal fölösleges szarságokat, amik hátráltatnának. Csak az a ruha kell, ami rajtam van.
- Tényleg itt hagysz? - kérdezi feszengve.
- Hagytál nekem bármi más választást? - szűkülnek össze szemeim. - Különben is megmondtam, hogy nem leszek itt sokáig.
- Tudom, de azt hittem, ha... ha megmutatom neked mennyire szeretlek, akkor maradsz.
- Miért maradnék egy olyan helyen, ahol valaki megfojt a „szeretetével”? - nevetek fel röviden. - Ennyire hülye ne legyél. Csak azért mert elrebegsz pár szép szót és bevallod, hogy szeretsz, nem fog meglágyulni a pici szívem. Nem tartozom senkihez. Fogd már fel, hogy független vagyok!
- Nem! Nem hagyhatsz itt! Szükséged van rám! Én etettelek, és gondoskodtam rólad. Mindent megadtam amit akartál. Mi kell még? Csak mondd el és én megadom neked! Csak ne hagyj itt.
Szó nélkül kilépek az erkélyre és rátámaszkodom a korlátra, hogy felmérjem alul a terepet, és hogy hova is érkezzek le pontosan.
Az idióta utánam vetődik és megragadja a karom. Kétségbeesett eszelősség tükröződik tekintetében. Ch. Szánalmas. Mégis mit képzelt? Megmondtam neki, hogy egy ujjal se merjen hozzám érni szexuális értelemben, de ez a balfék csak azért is bepróbálkozott, arra hivatkozva, hogy fülig belém van zúgva. Mintha egy ilyen vén, negyvenes kecske izgalomba tudna hozni.
- Ne! Ne hagyj itt! Bran könyörgöm neked! Ne hagyj el! - hisztérikusan beszél.
Megelégedve a meghitt búcsúzkodást, kieresztem karmaimat és így szabadulok meg szorításától. Átugrom az erkély korlátját és beleveszek a sötétségbe. Természetesen a talpamra érkezem, hiszen macska vagyok. Meg hát a harmadikról kiugrani nem nagy művészet. De így most megint kell keresnem egy balekot akinél eltengődök egy darabig.
Aah~ de ez a város már az idegeimre megy. Annyira rohadtul unalmas minden. Túl jól ismerek már minden kis részletet. Valami újra vágyom.
Pár órával később felszállok egy véletlenszerűen kiválasztott vonatra és úgy döntök, hogy addig megyek vele, amíg le nem szállítanak. Már a délelőtti napsugarak világítanak be a fülkébe, mikor megérkezik egy ellenőr. Rögtön kiszúrja, hogy blicceltem, ezért a következő megállónál leszállít a vonatról. El akar vinni a rendőrségre, vagy mi, hogy leüljem a büntetésemet, mert a bírságot nem voltam hajlandó kifizetni.
Amilyen gyorsan csak tudok felpattanok egy buszra. A nap folyamán többször is átszállok. Egészen alkonyatig utazom. Egy egészen ismeretlen helyen kötök ki. Nem is érdekel a város neve, ha megunom már úgy sem lesz semmi jelentősége. A város még él. Kora este van ezért nem csoda. Szemeim magukba szívják az összes fényforrást és hatalmasra tágulnak, ahogy céltalanul lődörgök az utcákon, sztrádákon.
Megállok egy szimpatikus panel építmény előtt. Valahogy sikerül bejutnom a lépcsőházba és felgyalogolok valameddig, amíg meg nem unom. Aztán sorra veszem az ajtókat. Úgy döntök, amelyik a legszimpatikusabb, oda fogok bekopogni.
Megállok az ajtó előtt és megigazítom csavargó ábrázatomat. Előveszem a legártatlanabb kölyök arckifejezését, aki ázik, fázik és éhezik mert az utcára került. Megköszörülöm a torkomat, kicsi könnycseppeket varázsolok szemem sarkába, és amikor meggyőződtem róla, hogy tökéletesen szánni való, szegény kis árvának nézek ki, felemelem a kezem és bizonytalanul bekopogok az ajtón.
Lábdobogás. Női és férfi hangok egyaránt. Csak nem egy házaspár?
- Ki lehet az? - kérdezi a nő. - Vársz ma még valakit?
- Nem. - érkezik a zord válasz. - Maradj a nappaliban, én majd ezt elintézem.
Kinyitja az ajtót. Végig se mérem igazán. Ha egyszer már kiválasztottam az ajtót, akkor neki sincs menekvés. Nekem meg aztán tök mindegy, hogy lezbi, szingli, házas vagy homi, csak fogadjon be és jóban leszünk.
- Mit akarsz? - veti oda, ahogy rám néz.
- Én... - útjára engedek egy könnycseppet. - Kidobtak otthonról és nincs hol aludnom ma este. Már vagy tíz helyen próbálkoztam, de senki nem engedte, hogy ott töltsem az éjszakát. - a lehető legszomorúbb és legkétségbeesettebb hangomat veszem elő, ahogy beszélek, és színészi képességeim tökéletesek, mint mindig.
- Akkor keress egy hajléktalan szállót. - mondja, majd becsapja az orrom előtt az ajtót.
Meghökkenve állok az ajtó előtt. Ez egy seggfej. De tudod mit? Most már csak azért is itt fogok maradni hapsikám!
- Ki volt az? - érkezik a túloldalról ismét a női hang.
- Valami utcagyerek.
Ch. Hogy látogatna meg a Karácsony három szelleme te sóher állat!
Bekopogok megint és még több könnyet varázsolok szemeimbe, ahogy sírást színlelek. Az ajtó nyílik, és a mogorva csóka már csukná is be azonnal.
- Kérlek. - nézek rá hatalmas, könyörgő szemekkel. Már-már enyhülni látszik, mikor lecsúszik fejemről a kapucni, és ő mereven és alaposan szemügyre veszi a füleimet.
- Az meg mi?
Ez az! A macskákra mindenki vevő!
- A sajátjaim. - nézek rá ártatlanul és meg is mozgatom bolyhos kis füleimet, mert ez minden szívet elérzékenyít.
- Jó utat! - csapja be ismét az ajtót.
Hát jó, ha szép szóval nem megy, hát megy majd máshogy. Kénytelen leszek az ablakon bemászni, hogy ne tudjon kidobni. Már sarkon is fordulok, mikor hallom, hogy az ajtó újra nyílik mögöttem. Azonnal megfordulok és kiscicás bájamat villogtatva nézek az ajtóban állóra, aki ezúttal egy kellemes arcú nő. Ahogy a vonásait elnézem, csak is a testvére lehet annak a fukar ökörnek odabent. De talán vele több szerencsém lesz.
- Jaj istenkém! - sóhajt fel a nő. - Mit mondott neked ez a buta öcsém?
- Én.... - és most szépen nyugodtan elsírom magam, nyert ügyem van. - Engem kidobtak és nincs hol aludnom... - szipogok hitelesen. - Kérem, csak ma éjszakára had maradjak!
- Ó szegénykém! Milyen kis sovány vagy! - sápítozik. - Gyere, egyél valamit. Keresünk neked tiszta ruhát is.
- Mit művelsz? - néz rá a férfi a nőre.
- Nézz rá szegénykére! Nem hagyhatod, hogy ilyen időben kint maradjon! - a nő majdnem sír annyira megsajnált. Ez kedves tőle. - Még a végén megölik valami sikátorban és eladják a szerveit! Az igazság embere nem hunyhat szemet az ilyen dolgok fölött!
- Ezért javasoltam neki, hogy keressen fel egy hajléktalan szállót. - biccent a seggfej.
Egy pillanatra összerándulnak az arcizmaim. Kedvem lenne behúzni neki egyet. De sokkal jobb lesz apránként az idegeire menni.
- De hát nézd csak meg a kis füleit. Biztosan halálra szekálnák! - főleg ha megtudnák, hogy még farkam is van. Na igen olyan is, meg másik is. De ezt egyelőre nem kell tudniuk.
- Ígérem jó fiú leszek, csak erre az éjszakára fogadjon be! - szólok közbe én is megható hangon.
- Ha már azokat az édes kismacskákat visszautasítottad, akkor legalább őt fogadd be egy éjszakára. Nézd! Hiszen teljesen emberien néz ki, a füleit leszámítva! Csak nézz bele a szemeibe, értelmes fiúnak tűnik. Nem hiszem, hogy egy éjszaka alatt bármi gondot okozna neked. - a kis hegyi beszédre hevesen bólogatok.
A pasi morran egyet, és hátat fordít. Ekkor látom, hogy a haja milyen hosszú, és szép. Olyan mint sok-sok hosszú fekete cérnaszál. Látok benne fantáziát.
- Gyere, csinálunk valami szendvicset, amit megehetsz. - karolja át a vállamat a nő és vezet a konyha felé.
A kedves nő nagyon figyelmes. Még egy bögre tejet is kaptam tőle. Azt hiszem nem lesz gond az itt tartózkodásommal. Ahogy elnéztem a testvérének nem volt beleszólása semmibe. Mi meg majd kellemesen tengetjük a napjainkat, amíg meg nem unom őket. Nagyszerű lesz.
- Bryan! Kérlek ne legyél undok szegény fiúval! - kiált be a nappaliba a nő, majd mosolyogva hozzám fordul. - Nekem most mennem kell szívem, de legyél jó fiú és jól ki fogtok jönni. Ha bármi baj van, a vonalas telefonról mindig hívhatsz, ott van a számom a telefon mellett. - megsimogatja a fejem és kilibben a bejárati ajtón.
Mi? Nem együtt laknak? Ez lehetetlen! Most úgy érzem magam, mint akit nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel. Szóval kettesben kell maradnom ezzel a bicikli belsőben élő, zsugori csókával. Nagyszerű.
Lassú, óvatos léptekkel közelítem meg a nappalit. A kanapén ül, a híradót nézi a tévében. Még nem szabad kimutatnom a fogam fehérjét. Még pár napig muszáj az ártatlan cicust játszanom, ha azt akarom, hogy ellásson rendesen.
Nekiállok toporogni, mint aki nem tudja eldönteni hova szabad lépnie és hova nem. Persze ha rajtam múlna már az egyik feketére pácolt könyvespolc tetején hasalnék. De még nem szabad.
- Mit akarsz? - kérdezi rám sem nézve.
- Merre találom a mosdót? - kérdezem félénken. - Ki kell mennem. - és egyik lábamról másikra állok, majd vissza.
Felemeli kezét és úgy mutatja az irányt. Válaszra se méltat. Nagyon felhúz. Legszívesebben a fejéhez vágnám az első dolgot, ami a kezem ügyébe kerül.
- Le is zuhanyozhatok? - kérdezem úgy, mint aki nem is meri igazán feltenni a kérdést.
Biccent.
- Találsz törölközőt a fürdőben.
Nyilván azért ilyen együttműködő, mert azt hiszi, hogy tényleg csak egy éjszakát maradok.
Nos ruhát nem adott, de ezekben a koszos göncökben sem maradhatok, főleg nem fürdés után. Én igen is szeretem a tisztaságot. A fürdőkád nekem nagy, de én nem vagyok túlzottan magas. Kényelmesen el tudok benne feküdni. De most mégis inkább csak a zuhanykabint veszem használatba. Nem időzök bent túl sokáig. Egyébként sem szeretem ha túlzottan vizes lesz a fülem. De most nem tudom eldönteni, hogy meztelenül, vagy törölközőbe csavarva menjek vissza megkérdezni a morcos házi úrtól, hogy hol alhatok. Gonosz kis mosoly kúszik az arcomra. Magamra kapok egy törölközőt és kikacsázok a nappaliba.
- Nem tudom a neved. - szólalok meg. Igen, tudom, hogy már elhangzott de nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki. Még se hívhatom „csókának”, „sóhernek”, „zsugorinak” vagy akármi másnak nyíltan.
- Bryan. - jön a nemtörődöm válasz.
- Bryan. - ismétlem el olyan édes hangnemben, ahogy csak tudom. - Kérhetnék tőled valami ruhát? - kérdezem ismét félénkre és szégyenlősre váltva. Erre a kérdésre megfordul, és szemügyre vesz. Észreveszi macska farkam. Megrándul egy izom az arcán.
- Hol vannak a ruháid?
- Koszosak. - felelem lesütve szemeimet, mint aki rettentően zavarban van. - Holnap kimosom őket, és ha megszáradtak visszaveszem. Csak addig adj valamit, kérlek.
Irritáltan felsóhajt és ellöki magát a kanapétól. Becsattog a -gondolom- hálószobába és hozzám vág egy nyolc számmal nagyobb pólót meg egy akkora bokszert, amihez nekem öv kéne. Visszamegyek a fürdőbe és felveszem a kapott ruhákat. Aztán ismét kimegyek a nappaliba. Elhelyezkedem a kanapé másik végén, míg ő tévét néz, de mikor látja, hogy kényelembe ficergem magam, megszólal.
- Te meg mit csinálsz?
- Azt hittem esetleg alhatok a kanapén. Nem szabad? - kérdezem ártatlanul, nagyra nyitott szemekkel.
|
| Geneviev | 2012. 08. 31. 00:07:58 | #23244 |
Karakter: Heather Sullivan
Megjegyzés: ~ Édeseimnek
- Költözünk – fogad apa komoly hangja, ahogyan haza érek az iskolából. Hogy. Mi?! Mit mondott? Azt hiszem, nem hallottam tisztán. Talán még mindig másnapos lennék, és most képzelődök? De hát nem is ittam annyit tegnap! Csak egy icike-picike kis pohárkányi vodka volt az! No meg két doboz citromos sörike, és három pohár koktél, de mint tudjuk, azokban nincs is alkohol. Azért nem ittam többet, hiszen ma még hétköznap van, és anyáék nem szeretik, ha alkoholt iszom. Meg a tegnapi buli épp elég jó volt sok alkohol nélkül is, mert végül is, Brad szervezte.
Márpedig a Brad szervezte bulik mindig baromi jók! Nem tudom, hogy csinálja, de az ő partijain mindig mindenki jól érzi magát. Legyen az egy sima kis medencés buli, egy bowlingozás, vagy pedig egy kemény, szórakozóhelyes parti, ha ő szervezi, tuti, hogy az a város legnagyobb eseménye. És én mindegyikre hivatalos vagyok a csajokkal. Hajj, fogalmam sincsen, hogy fogjuk kibírni a jövő, és az azutáni évet az ő bulijai nélkül… Kár, hogy már végzős, és nagyon nagy esélye van arra, hogy fölvegyék valamelyik eszméletlenül jó egyetemre. Szuper bulikat szervez, gazdag, tehetséges, jó sportoló, király pasi, és azt suttogják, hogy az ágyban is verhetetlen. Persze, én ezt nem tudhatom, de… hajj, minden álmom, vágyam az, hogyha esetleg valakivel lefekszem, akkor ő legyen az első nekem. Vicky szerint hihetetlenül figyelmes szerető. Plusz jó pont a szuper buli szervező képessége mellé.
De hogy ilyen jó bulit szervezzen, hogy még másnap is hallucinálok…? Vajon tett valaki valamit az italomba?
- Na de… ki, mi, hogy, mit, miért, mikor, kivel, mi a francért?! – döbbenek le teljesen, annyira, hogy még a pomponjaimat is leejtem. Szegénykéknek biztosan nagyon fájhatott az esés, tudom, edzéseken én is szoktam esni, amik nagyon-nagyon-nagyon fájdalmasak tudnak lenni, de most mégsem tudok szegénykék lelkiállapotával foglalkozni. Most a sajátommal kell, ami éppen olyan fontos mint a pomponoké, talán még fontosabb is. – De hát miért? Olyan jó itt lakni! És itt vannak a barátaim is! Itt járok suliba! – hadarom kétségbeesetten, és szinte már fuldoklom attól, hogy közben nem veszek levegőt. Bár elég nagy tüdővel rendelkezek a hajrá lány kapitányi posztom miatt, hogy tudjak hangosan szurkolni a csapatnak, meg persze ez akkor sem hátrány, ha a vitapartnert kell lefőz… lefűz… áh, legyőzni, édes tüdőcském már eléggé sikítozik ez ellen a bánásmód miatt, így közbeiktatok egy levegő szünetet, amit anya ki is használ, és ide sétálva hozzám, átölel. Szeretem, amikor anya megölel. Olyan biztonságban érzem magam tőle.
- Nyugi, kicsim, nem költözünk messzire. Egy közeli kisvárosba költözünk, mert egy kicsit nagyobb ház után néztünk, ahol jobban el tudunk férni. Mindig is az volt a vágyunk apáddal, hogy egy nagy kertes házban lakjunk, és most végre megvan rá a lehetőségünk, mert találtunk egy tökéletesnek tűnő házat – mondja megnyugtató hangján, és megsimogatja a hátamat. Hmm… nem költözünk el messzire a várostól, csak nagyobb házba megyünk? Akkor ez azt jelenti, hogy nem kell elszakadnom a barátaimtól? Nem kell új buli szervező srác után néznem? És talán van lehetőségem összejönni Braddel?
- Járhatok ugyanabba a suliba? – kérdezem anya szemeibe nézve, aki viszont nem néz rám, hanem apára pillant. Eltolom magamtól anyát, mert az semmi jót nem jelent, ha nem néz a szemembe, hanem apára néz támogatásért, hogy hogyan tudnák úgy tálalni a dolgot, hogy számomra ne legyen olyan vészes. Mindig ezt szokták csinálni. Mikor kiskoromban nem kaptam meg azt a pónit, amire vágytam, hanem helyette egy hercegnős babaházat kaptam. Vagy mikor nem mehettem el az első buliba, amibe meghívtak, mert a mama kórházba került, mert eltörött a nagylábujja, és őt kellett elmennem meglátogatni. Vagy, mikor tavaly nem autót kaptam a szülinapomra, hanem egy koncert jegyet. Jó, jó, jó volt a koncert, de… azért egy kocsival szemben nem győzhet.
Egy szóval: nem szeretem ezt a pillantásukat. Ja, ez nem egy szó volt…
- Tulajdonképpen… anyáddal arra gondoltunk, hogy te döntheted el, hogy melyiket szeretnéd: a leendő házunkhoz közeli, ottani iskolába átiratkozni, vagy… - kezdi apa, de aztán elmosolyodik, és int, hogy inkább anya mondja ki.
- …vagy pedig inkább veszünk neked egy kocsit, amivel kényelmesen el tudnál menni az iskolába – mondja anya mosolyogva. Egy pillanatig döbbenten lesek egyik szülőmről a másikra, hogy most mi van, de mikor képes vagyok földolgozni a tényt, hogy végre hasznosíthatom a jogsimat – amit már két éve megszereztem –, mert végre valahára kapok egy autót, sikításba török ki.
- Igenigenigenigen! Kocsikocsikocsikocsi! – hadarom, és anyától apáig, majd apától anyáig rohangászom, és felváltva ölelgetem őket, illetve sikítozok, a földről felkapott pomponjaimat lengetve. Juhhuuuu, végre kapok kocsiiit! Ezt várom már a tizenhatodik szülinapom óta! Az összes barátomnak van már kocsija, és végre nekem is lesz! Nananana, milyen legyen? BMW? Merci? Ferrari? Vagy esetleg Lamborghini? De… várjunk csak! – Ugye én választhatom ki, milyet kapok? – kérdezem csillogó szemekkel az eszembe jutó kérdést. Nehogy már apáék találják ki, és megpróbálják kiszúrni a szememet egy… tudom is én… Toyotával!
De nem, hála a jó istenkének, anya és apa össze sem nézve bólintanak, mire mindkettejük fejére nyomok egy-egy puszit, és már röppenek is be a szobámba, hogy elújságolhassam ezt a jó hírt Vickynek, a legjobb barátnőmnek. Kell egy kis segítség, hogy szerinte milyen legyen majd!
- Szija! – csicsergem a telefonba, ahogy beleszól Vicky magas hangja. – Jesszuskám, képzeld! A szüleim kitalálták, hogy elköltözünk ebből a házból, és azért, hogy veletek járhassak továbbra is suliba, kapok egy kocsit. Hát nem király?! – visítozom izgatottan. A vonal túlsó végén egy pillanatnyi csönd, majd szintén egy izgatott sikítás hangzik föl. Vá, de jó! Kapok egy kocsit!
---*---*---*---
Apáékkal egy kastélyszerű, nagy ház előtt állunk meg, az ingatlanos nő mögött. Leesett állal bámulom a helyet, és szemeim egyből fölfedezik a házból kiálló magányos tornyocskát. Jesszuskám, mindig is akartam egy saját tornyocskát! Jujj, de zsír lesz ott lakni! Anyával muszáj lesz megbeszélnem, hogy én már most lestipi-stopiztam azt a tornyocskát! Valami nagyon kis cukikára ki kell díszíteni, hogy kintről is látszódjon, hogy egy lány lakja. Mondjuk ki lehetne festeni pirosra. Jajj, de az nem jó, az inkább a vérre hasonlítana, én meg rosszul vagyok a vér látványától. Azért nem szeretem a horror filmeket sem. Mindenhol vér van bennük. Akkor… lehetne szép sötét lila! Óóó, és belül pedig az ablakos részen szintén sötét lila, máshol meg világosabb. Jaaaaj, igen! Az olyan jól nézne ki!
- Anya, anya, anya, anya, anya! Ugye megkaphatom a tornyot? Kérlek, kérlek, kérlek, mondd, hogy megkaphatoooom! Beleszerettem! Már tudom is, hogyan fogom kidíszíteni! Kéééérlek! – könyörgök neki a kocsi hátsó ülésén pattogva. Apa úgysem fog nagyon bele szólni, max abba, hogy nehogy már lila legyen kívülről is. De, ha anyát rá tudom beszélni, akkor már ketten lennénk egy ellen, és simán olyan lehet majd a tornyocskám, amilyent én akarok.
- Jól van, kicsikém, de ugye tudod, hogy előbb még körül kell néznünk? Még nem biztos, hogy ezt a házat fogjuk megvenni – mondja anya, de látom rajta, hogy ő is teljesen bele szeretett a házba, mint ahogy én. Csak ne lenne ilyen ijesztő a külseje… De nem gond, majd fölújítjuk, no meg Halloweenkor tuti, hogy az én bulim lesz a legkirályabb, a helyszín miatt, még ha egy kicsit messze is van a sulitól. Hm… talán megkérhetném majd Bradet, hogy segítsen a megszervezésben, és akkor két legyet ütnék egy ütésre. Ja, egy csapásra…
Beszélgetnék vele, és a bulim is a város legkirályabbja lenne. Hát nem lenne csúcs szuper?
- Na, kiszállunk? – kérdezi apa, és kinyitja az ajtót. Anya és én is ugyan így teszünk, és végre leendő otthonunk előtt állhatunk, ami valami elképesztő. Óriási, és nagyon jól néz ki. Bár egy picikét ijesztő, de… elvileg az ilyen öreg hazákban mindig van valami ijesztő. Ez olyan… kötelességük, vagy mijük.
Nem gáz, majd kihasználjuk a csajokkal, és tartunk egy Supernatural, meg Vámpír naplók maratont. Ja, meg persze True Bloodot, nehogy már Alexandert kihagyjuk a jó pasi sorból! Ahh, azok a dögös pasik… helyesebbek, mint Brad, pedig azért az nagy szó! Mit meg nem adnék, hogy egyszer találkozzak Jensennel, Iannel, vagy Alexanderrel… Hát még azért mit meg nem adnék, hogy mind a hármukkal…!
Anyáék valamit beszélgetnek az ingatlanossal, ami nagyon nem érdekel, inkább a leendő házunkat, és a szomszédainkat veszem szemügyre. Egy csomó ablakban látom, hogy mennyire kíváncsiak ránk, mivel a függönyök mögött árnyalakok mozognak. Furcsa, igazán furcsa emberkék tűnnek föl az ablakokban, bár van, akinek csak a feje búbja, vagy csak a szemei a sötétségből. Mintha épp az áldozatára várna, akit kibelezhet…
…vagy csak én néztem túl sok horrorfilmet a csajokkal. Anyáék biztosan nem vennének olyan környéken házat, ahol az elmúlt pár évben megmagyarázhatatlan halálesetek történtek, amiknek még nem találták meg az elkövetőjét, igaz? Igen, biztosan. Hiszen anya eléggé hisz a szellemtörténetekben, biztosan nem tudna ilyen helyen élni.
- És most lássuk a ház belsejét! – mondja a kedves ingatlanos nő. – Oh, várjanak… hová is tettem azokat a fránya kulcsokat? – neveti zavartan. Kosztümének belsejében keresi a kulcsokat, de ugyan! Bárki, aki hordott már életében D&G kosztümöt, az tudja, hogy soha az életben nem férne el sem a külső, sem a belső zsebében egyetlen darab pzsnél több dolog, nem hogy egy kulcscsomó. Tuti, hogy a kocsiban hagyta, vagy még inkább otthon, a jó ízlésével együtt. D&G kosztümhöz nem vesz föl az ember valami… valami márkátlan kis semmit, amit képes cipőnek hívni! Sőt, D&G kosztümhöz az ember nem úgy festi ki magát, mint aki a cirkuszba készül felvételizni bohócnak. Ezt mindenki tudja – úgy tűnik, a kedves ingatlanosunk kivételével. Jesszuskám, anyáék hogy tudtak egy ilyen stílusérzékű nőt fölfogadni…
Nyílik az ajtó. Jé, hogy itt laknak? De… nem! Nincs itt senki. Akkor… Fú, itt szellemek vannak, hogy csak úgy kinyílik az ajtó, pont akkor, mikor arra szükség van?
- Király! – mondom ki hangosan is gondolatomat a kinyíló ajtóval kapcsolatban. Hát ez zsír király!
- Heather! Viselkedj! – figyelmeztet apa. Na, neee! Ne nézz így rám! Megígértétek, hogy megkapom azt a kocsit, amelyiket én akarom, nem fogod ezért a megszólalásomért elvenni a saját kocsim vezetésének élvezetét! Ezt nem teheted meg, különben nem költözök.
Ezeket persze nem mondom ki hangosan, nem szeretném elfeszíteni a húrt, no meg az ingatlanos is beszélni kezd.
- Ugyan-ugyan, Mr. Sullivan. Örülök, hogy tetszik a kislányuknak. – Kislány. KISLÁNY?! Nem vagyok kislány! Már tizenhét éves vagyok! Az már régen a nagylány kategóriába tartozik, te ízléstelen… ízléstelen… ízléstelen ingatlanos! Hümpf…
- Ez a ház bámulatos! – mondja anyuci, elterelve a témát a viselkedésemről, és belépked a folyosón a házba. Úúúúú, nem csak bámulatos, de óriási és ijesztő is! Jesszuskám, milyen király bulikat fogok itt rendezni! – Egyszerűen meseszép… - ámuldozik anya.
- Igen-igen – bólogat apa is. Szerintem is nagyon bejövős a ház, bár eléggé ijesztő is. Olyan, mintha az ember az elvarázsolt kastélyba akarna beköltözni. Hát… ha ennyire szeretnék anyáék, én nem ellenkezek, már csak azért sem, mert így kapok kocsit. – Most sem értem, Miss. Beatrice, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen hatalmas ház… nem is, kúria ilyen kevés pénzbe kerüljön? Hiszen, Viktória korabeli az egész berendezés és stílus.
- Ó, hát tudja… Mr. Sullivan, Whisperer Hall túl nagy, így aztán kevesen veszik a merszet, hogy eljöjjenek ide háznézőbe vagy, hogy egyáltalán megvegyék. – Whisperer Hall? Aszta, még neve is van? Hádekirály! Nagyon tuti! Mindenki hogy fog irigykedni, hogy a mi házunknak saját neve is van! – Mint ahogy azt tudják, már így is majdnem egy éve üres a ház. Tehát kénytelen voltam levinni az árát.
Apa mond valamit erre, de nem nagyon értem, mivel mindenfigyelmemet egy érdekes kép köti le. Egy kisfiút ábrázol, aki egyszerre éééédes, tündéri, ellenállhatatlan, meg kell zabálni, olyan kis morcos, és egyszerre horrorfilmbe illően rémisztő. Hogy hogy tudta elérni a festő ezt az érdekes összhatást, azt nem tudom, de nem is vagyok művész. Én sportoló vagyok!
- Ez a festmény kié? – kérdezem az ingatlanostól. Kiráz tőle a hideg, de nem ereszti tekintetemet. Jesszuskám, az idei Halloweeni bulimnak ez a kép lesz a fő díszítő eleme!
- Ó, ez a ház első lakóinak gyermekéről készült. Bájos fiúcska, nemde? – mondja a nő. Bájos… Inkább cuki és ijesztő.
- De-de, az… - értek egyet.
- Rendben, akkor megvennénk a házat – dönt apa, ahogyan véget ér a tárlatvezetés. Sajnos a tornyocskába nem engedett be a nő minket, mert hogy ott nincsen semmi érdekes, és hogy ott először ki kell takarítani, mert régen jártak már ott, de nem gond. Végül is, itt fogunk élni, lesz még időm fölfedezni a saját kis tornyocskámat. Már látom is magam előtt, hogy milyen csúcs szuper lesz a szobám!
---*---*---*---
Már egy ideje itt lakunk a kastélyszerű, új házunkban. Nehéz volt megszokni, főleg, hogy még nem kaptam meg a tornyot, hogy berendezhessem ott a szobámat, de apa azt mondta, hogy egy kis időt bírjak még ki az első emeleten, csak addig, amíg szerez munkásokat, akik megcsinálják nekem a festést, meg fölújítást.
Mondtam, jó, rendben, de készüljön föl, hogy a hétvégén akkor elmegyünk kocsit nézni nekem, mert én nem fogok busszal suliba járni. Busszal csak azok a szerencsétlenek járnak, akiknek nincsenek olyan barátaik, akiknek van kocsijuk, vagy nincsen pénzük saját kocsira. Én egyik sem vagyok, szóval nem járja, hogy kocsi nélkül menjek suliba! Szóval, már csak három napot kell kibírnom, a maival együtt, és már meg is lesz a saját autóm!
Ásítva mászok ki a kényelmes, mittudomén, milyen kori franciaágyból, és belenézve a sminkelős tükrömbe, sikító frászban török ki. A hajam! Elfelejtettem tegnap este befonni, és most úgy néz ki, mintha egy szénaboglyát kötöztem volna a fejemre. Így ki nem mozdulok a szobámból, kívánjam bármennyire is az ébresztő kávémat. Ez a borzalmas látvány még a kávénál is jobb ébresztő.
Mire kifésülöm a hajamat, és bekrémezem az egész testemet, hogy szép puha maradjon, már nagyon sürgető szükségét érzem egy kis kávénak. Remélem, a szobalány már lefőzte a kávét, mert igen, ehhez a házhoz olyan is jár. Meg sofőr, mindenes, kertész, és elvileg komornyik is jár, bár az utóbbival még nem találkoztam, attól függetlenül, hogy tegnap már bejelentkezett. Anya azt mondta, hogy nagyon helyes, és tipikus komornyik ruhát visel. Még sosem láttam igazi komornyikot, és egyedül egy animéban láttam két komornyikot, mikor Vicky éppen az animés korszakát élte, még jó pár évvel ezelőtt. Remélem, valami Sebastianra hasonlító komornyikot kaptunk, nem pedig valami idős bácsit. A sofőr és a mindenes nem éppen a leghelyesebb férfiak táborát erősítik.
A kertész viszont… bár csak messziről láttam még, mert eléggé morcosnak tűnik a mosolygás ellenére is, így nem mertem még megszólítani a köszönéseken kívül, de… egész cuki. Olyan… nem is tudom. Tipikusan olyan pasinak tűnik, aki, bár helyes, mégsem található sűrűn nők közelében. Talán meleg lenne?
Á, csak nem… biztos csak félénk, vagy nem is tudom. Nem ismerem még. De jó lenne megismerni, és… esetleg mást is tenni vele. Olyan helyes!
Crawling in my skin… – hallom meg a telefonom csörgését. A kijelzőre sem pillantva kapom föl az asztalról, és nyomom be a fölvesz gombot, mivel tudom, hogy ilyen hajnalok hajnalán ki zavar.
- Szijaaaa! – csicsereg a mobilba Vicky hangja. Na ugye, hogy csak egy személy zavar ilyen korán? Ő is ilyenkor szokott kelni, de velem ellentétben, ő nem kávétól ébred föl, amiért le kell menni a konyhába, hanem neki minden reggel beviszi a szobalánya a reggeli turmixát, és arra kel. Hm, talán rá kellene vennem a… G-vel kezdődő nevű szobalányunkat, hogy hozza be reggelente a kávémat. Áh, anya meg apa soha nem egyeznének bele ebbe.
- Szió! – köszönök vissza kis fázis késéssel, mivel reggelente elég nehéz beizzítanom a hangszalagjaimat. Vagy hangszálaimat? Hm, na mindegy. Szóval, a hangomat. Nem csoda, hogy nem reggelente vannak az edzések…
- Na, beköltöztetek már rendesen? – kérdezi. Még nem hívtam el ide, így nem tudja, de úgy tűnik, már nem bír a kíváncsiságával.
- Hát, még nem egészen. A szobám egyáltalán nincsen kész – felelem szomorúan.
- Áh, nem gond. De már igazán rendezned kellene ott egy bulit! – vág a szavamba barátosném, aki még nálam is bulizósabb.
- Bulit? – kérdezek vissza. Nem is tudom… Addig nem akartam bulit rendezni, amíg teljesen be nem rendezkedtünk. Utána természetes, hogy rendeznék, mivel a házavató buli az igazán jó dolog, de addig, amíg nem költöztünk be teljesen? Hm… Nem is tudom.
- Igen, egy házavató bulit, drágám. Tudod, az új lakásnál ez szokás – magyarázza Vicky, mintha én ezt nem tudnám, túl szőke lennék hozzá. Nem tehetek róla, hogy én nem elégedtem meg a barna hajjal, mint egyesek! Az arcomhoz, meg a fehér bőrömhöz sokkal jobban illik a szőke hajszín, mint az a hülye barna.
- Hát nem tudom. Anyuéktól függ – mondom. Remélem, nem fognak beleegyezni, mivel nem akarom, hogy ezt a szobát lássák, hogy én ezt használom, nem pedig a tornyot. Sokkal menőbb lennék, ha már a toronyról sütne, hogy az az enyém. De úgyis bele fognak egyezni, és ezt Vicky is tudja. – Péntek mondjuk jó lenne?
- Péntek a házibuli-napunk, aranyom – neveti a drágám. Jól van… De nem igazi buli kellene. Csak a pompon csapat tagjai, meg még az a pár menő csaj, akik nem hajrá lányok, de a menők közé tartoznak. - Akkor szólok a többieknek. De most le kell tennem. A nővéremnek kell a telefon – hadarja, és tényleg hallom a háttérből a nővérét. Ja, tényleg, most szervízben van a mobilja, a nővére meg valamilyen hülye okból kifolyólag nem bírja a mobilt. Nem is értem, miért.
- Várj! – kiáltok föl, még mielőtt letenné. - Csak mi leszünk, ugye? A csapat, és kész? – kérdezem, de már le is tette. Ó, hogy ezért mit fog kapni! Most már biztos, hogy az egész suli tudni fogja, hogy házavató buli lesz nálunk. Na, nem gond. Reménykedjünk!
---*---*---*---
A mai reggel szerencsére nem úgy kezdődött, mint a tegnapi, mivel a hajacskámat tegnap este rendesen befontam, és most csak ki kell bontani a fonást, meg megfésülni, nem pedig kibogozni a gubancot. Ez percek alatt megvan, mint ahogy a testem bekrémezése is, és fölöltözés után megyek is a konyhába a kávémért. Meg azért, hogy engedélyt kérjek anyáéktól a buli megtartására.
- Drágám nézd, mit kaptunk! – lépek be a konyhába. Apa valamiféle levelet tart a kezében, amit megmutat anyának is.
- Oh, mi ez? – kérdezi. Elmotyogok valamiféle köszönést, amit észre sem vesznek, így csak vállat vonva a kávéfőzőhöz sétálok. Szerencsére anya sem tud nélküle élni, így már bőven van lefőzve, mellette pedig apa fekete teája árválkodik, amit még nem ivott meg. Hát igen, mindenben anyára hasonlítok.
- Meghívó az esti Alapítványi bálra. Itt azt írják, hogy ez egy tradicionális ünnepség, melyen többek közt árverés is szokott lenni, és a befolyt összeget az állatmenhely, és a megye szegényebb családjai közt osztják szét.
- Ó, ez igen nagylelkű. És úgy gondolom ma ráérünk, ugye? – Ma? Na, de jó! Így akkor van esélyem arra, hogy túléljem azt, hogyha esetleg a bulira egy… pár emberkével több jönne, és el kellene utánuk takarítani, még mielőtt anyáék észrevennék. Ha itthon lennének, még csak be sem jöhetnének az emberkék, én meg el lennék könyvelve anyuci és apuci pici lányának, aki nem tarthat bulit évközben, csak Halloweenkor, Szilveszterkor és a szülinapján. Az meg enyhén szólva gáz lenne.
- Miért is ne!
- Anyu… - kezdem, miután majdnem biztossá válnak, hogy ma elhúznak itthonról. Szeretem őket, ők a világ legjobb szülei, de állítom, hogy nem kell mindig itthon lenniük, főleg akkor nem, mikor a kislányuk barátnője házavató bulit szervez a házunkban.
- Igen, kincsem? – fordul felém az apával váltott csók után.
- Ma átjönne pár barátom… tudod, filmezgetni, megnézni az új lakást… - vezetem föl a lightos buli lehetőségét.
- Persze kicsim, semmi akadálya. Mi hajnalig úgysem érünk haza, addigra meg már úgyis aludni fogtok, igaz? – Öh… hát… persze!
- Igen – mondom elég meggyőzően, bár ha jól ismerem Vickyt, márpedig jól ismerem Vickyt, akkor tuti, hogy a hajnal az, amikor talán már ott tartunk, hogy eltakarítjuk a buli nyomait, nem hogy aludjunk, de… áh, majd elintézem a dolgokat. – És köszi. De én most megyek, nehogy elkéssek – mondom, és még fölrohanok a cuccaimért. Ma már bemegyek, mert a héten a költözés miatt nem volt kedvem bemenni a suliba, de most, csapatkapitányként kötelességem benézni, hiszen ma nem csak egy edzésünk van, hanem van egy két órás délelőtt, a tesin, a másik meg délután. Ezeket meg nem lóghatom el, így mikor meghallom a másik barátnőm, Cher dudáját, rohanok is le, és pattanok is be a kocsiba. Holnaptól már a sajátomba fogok bepattanni!
Egy egész napos edzés után végre fölüdülés volt beülni kicsit kávézni a csajokkal. Bár most nem órákon keresztül beszélgettünk, mert még a kaját, meg a piát be kellett szerezni, de jó volt. És persze kiderült, hogy Vicky kissé túllőtt a célon a meghívottak listájával, mivel nem csak SMS-ben küldte el a buli tényét, hanem még a facebookjára is kiposztolta. És mi másra vágyhatna egy tini, péntek este, mint egy jó kis házibulira?
Na igen, éppen ezért állunk itt a csajokkal a konyhában, hogy elintézzük a ropogtatni valót. Semmi üvegtál, meg semmi törékeny, csak kibontjuk a csomagokat, meg műanyag poharakat pakolunk ki, és reménykedek, hogy mikor föllendül a buli, az emberkék nem fognak itt mindent szétverni, mert nem csak anyáéktól kapnék, hanem tuti, hogy a komornyik is megbüntetne. Azt meg nem igazán szeretném.
Az első emberek megérkezésével max hangerőre tekerjük a zenét, és indul a buliiii!
A tánc, a zene, és az a kevés alkohol, amit elfogyasztottam, mind bódult állapotba emel. Fények villognak a szemem előtt, minden forog, dübörög és zajong. Imádok bulizni!
Vigyorogva vetem bele magam a táncolásba, egyik srác után jön a másik, majd a harmadik, akik között, körül táncolni kezdek. Először egyiknek, majd másiknak simulok, és hogy a harmadik se maradjon ki a mókából, arcát cirógatom, ahogyan a zene ütemére rázom magam. Minden sejtem bizsereg, az egész testem követi a zene mozgását. Hol lassabban, hol vadabbul vonaglok, a számtól függően, egészen addig, amíg az egyik barom át nem lépi a határt, és meg nem fogja a mellemet. Ezt mégis hogy képzelte?!
Pofonom nagyot csattan, még a zenén keresztül is hallhatják a körülöttünk lévők, de nem érdekel. Mi a fenét csinált ez?! Az én melleimet nem taperolhatja büntetlenül! Tőlem szokatlanul idegesen keverek le még egy, az előbbinél is erősebb pofont, majd sértett dámaként elviharzom. Soha, de soha nem aláztak meg még ennyire! Hogy merészelte megfogni a mellemet?
Egy kis tánc, és máris azt hiszi, hogy az övé vagyok? Hogy könnyűvérű vagyok? Hát nem! Én nem vagyok olyan, mint Vicky, vagy a többiek a csapatból, nem adom ilyen könnyen magam. Anyáék nem erre neveltek.
Mikor kiérek a friss levegőre, mély lélegzeteket veszek, hogy lenyugodjak. Nem könnyű, mikor még mindig érzem a szorítását a mellemen, de az este nyugodt légköre, amit még a buli hangos zaja sem tud megtörni, lenyugtat. Vagyis csak lenyugtatna, ha nem törne ki az egyik emeleti ablak, és nem zuhanna ki rajta valaki. Öh… ez nem lehet, igaz? Csak… túl sok alkoholt ittam. Biztosan.
Megdörgölöm a szemem, hogy most mi van, és mikor kinyitom, semmilyen test, semmi nincs a földön. Egy halom üvegcserepet kivéve. Ó, a francba, mit fogok én kapni anyáéktól! Valamelyik hülye biztosan kidobott valamit az ablakon keresztül. Francba, ezt nem lehet csak úgy megragasztani, mint egy törött vázát, ezt bizony be kell üvegeztetni. És ráadásul pont anyáék szobájának az ablaka tört be. Jajj, mamám, borogass! Mit fogok én ezért kapni…? Percekig vacillálok, hogy most akkor mit csináljak, egészen addig, amíg egy, még a buli zenéjénél is hangosabb sikoly föl nem hangzik.
Már megint mi a franc történt?
Félve robogok vissza a házba, hogy megtudjam, mi az, amiért szintén kapni fogok a fejemre, de mikor beérek, a félelem helyét ijedtség veszi át. Mit tettek, hogy rendőrség kell?!
- Meghalt! Valaki hívja a rendőrséget! – kiáltozzák. A zene hirtelen leáll, amitől csak még hangosabban hallatszik a kiabálás. Az első pillanatokban senki nem fogja föl, mi történt, de ahogyan Brad megjelenik csupa véres ruhában, hogy ránk kiabáljon, hogy hívjuk már a rendőrséget, a többség sikítozásban tör ki. Én meg nem bírok mozdulni, csak földbegyökerezett lábakkal állok, és remegek. Úr. Isten.
Ez borzalmas. És mit fogok én kapni ezért…
- Kérek mindenkit, nyugodjanak meg. Mindent elintézek, így, ha kérhetem, most távozzanak. A rendőrség nem sokára itt lesz, addig viszont még elmehetnek – jelentik meg hirtelen… ööö… nem tudom, ki ő. Bár, ruháját elnézve, valószínűleg ő a ház komornyikja, akivel én még nem találkoztam. Igaza volt anyának, tényleg nagyon helyes, kár, hogy most nem tudok a külsejével foglalkozni. Valaki meghalt itt!
Hangjától viszont, mintha megbabonázna mindenkit, lenyugszunk, és engem kivéve, mindenki szép csendesen kiszállingózik a házból. Semmi tolongás, semmi sikongatás, semmi ellenvetés, ami általában szokott lenni, hanem mindenki megvárja, amíg sorra kerül a kijutásban. Vicky csak egy kicsit int, ahogy a többiek is, de nem jönnek ide hozzám puszilkodni. Meglepve nézem őket, de valahogyan nem akarom én sem, hogy maradjanak. Azt akarom, hogy mindenki elmenjen, én meg az ágyamba fekve elfeledhessen Brad véres ruháinak látványát, és a tényt, hogy egy holttest van a házban.
- Most mi lesz? – kérdezem kétségbeesetten a komornyiktól. Azt hiszem, Sebastian a neve. Vagy valami ilyesmi… Érzem, ahogyan eddig visszatartott könnycseppjeim az utolsó ember távoztával kicsordulnak, és szipogva próbálom visszatartani magam, hogy ne törjek ki hisztérikus bőgésben.
Mennyire vagyok felszínes, érzéketlen dög, ha nem amiatt sírok, hogy valaki meghalt, hanem amiatt, hogy valaki meghalt itt, és amikor anyáék ezt megtudják, én baromira ki fogok kapni. Lehet, hogy annyira, hogy azt mondják, soha az életben nem kapok tőlük kocsit, nem hogy holnap, és életem végéig szobafogságba kerülök. Nem akarom ezt!
- Kérem, kisasszony, most menjen aludni. Nem szeretnénk, ha a szülei rájönnének a bulira, nem igaz? – kérdezi a komornyik megnyugtató, kissé fenyegető, de mindenképpen andalító hangon. Nem, tényleg nem akarom, hogy anyáék rájöjjenek a bulira, meg arra, hogy valaki meghalt a lakásban, miközben én a nem megengedett bulimat tartottam. – Na meg a rendőrségi kihallgatás sem a legjobb dolog, higgye el, kisasszony. Hagyja azt csak rám, én majd mindent elintézek – jelenti ki, és valamiért hiszek neki. Viszont…
- De… akkor… akkor anyáék nem fogják megtudni a bulit? Sem azt, hogy valaki meghalt? Egyáltalán ki halt meg? Hogy történhetett? Hol történt? És a rendőrség? Ők nyomozni fognak itt, nem? Anyáéknak is biztos megmondják… - hadarom ijedten kérdéseimet. Szinte már Sebastian arcába mászom, hogy hamarabb halljam meg válaszát, vagy hogy a szemeiből olvassam ki a dolgokat, de egyik sem sikerül. Vagy legalábbis az utóbbi nem, mivel a szemei olyanok, akár a… halottaké. Érzelemmentes, szinte már-már üveges, bár az övében mélyen fortyogó indulatok is láthatóak. Pár pillanatra teljesen elvarázsolódok, ahogyan belemélyedek tekintetébe, és egyszerre érzem, hogy még a házban vagyok, és egyszerre azt, hogy egy másik univerzumba kerültem, ahol csak ő, és a szenvedés van.
- Kisasszony, nyugodjon meg – riaszt fel kábult állapotomból. Ijedten ugrok hátrébb, hiszen észre sem vettem, hogy a nagy hadarásomban nem csak simán közel, de nagyon-nagyon-nagyon közel lépem hozzá, szinte már egymáshoz értünk. Elpirulva hajtom le a fejemet, és gondolatban leszidom magamat. Eddig a kertész, most meg a komornyik? Na, de Heather! – Mondtam, én mindent el fogok intézni. A kisasszony kérdéseire pedig válaszolni fogok, de most biztosan nagyon fáradt. Kérem, feküdjön le – utasít finoman, és a lépcső felé terel, hogy menjek föl a szobámba, és aludjak.
Szófogadóan sietek föl az első emeleten levő szobámba, ahol levetem a bulis cuccaimat. Olyan fáradtnak érzem magam… Eddig nem éreztem így magam, de most hirtelen olyan, mintha hajnali öt óráig buliztam volna, pedig még csak éjfél körül jár az idő. Ásítozva dobom le az ágyam végébe a rucijaimat, majd holnap elrakom őket. Vagy nem…
Már épp befeküdnék az ágyba, mikor eszembe jut, hogy lehet, már itt is van a rendőrség. Kinézek az ablakon, de nem látok semmit, és senkit. Az utca kihalt, sehol egy jármű, sehol egy élőlény. Hát… lehet, hogy még nem jöttek meg. Vállat vonva fordulok meg, hogy most már tényleg befekszem az ágyikómba, de ismét megzavar benne valami.
Egy árny settenkedik át az utca túloldaláról a házunk felé. Nem tudom pontosan beazonosítani, hogy mi, de sokkal nagyobbnak tűnik, mint egy macska. Még egy kutyánál is nagyobb, és bár négykézláb mászik, vagy legalábbis én úgy látom, kb akkora lehet, mint egy ember. Rettegve ugrom be a pihe-puha ágyikómba, és magamra rántva a takarót, próbálom távol tartani magamtól annak a furcsa lénynek az emlékét. Mi van, ha ő volt a gyilkos? Mi van, ha be tud jönni a házba, és megöl engem?
Jajj, mamiiiiiii! Haza akarok menni! Vagyis… vissza a régi házunkba!
Medvetánc, pilleszál, Tört az emlék, az ember. Dallam cseng, hangfoszlány, Volt egy régi december – éneklem félhangosan a kedvenc mesém zenéjét, ami mindig megnyugtat. Általában nem szoktam hangosan énekelni, mivel nem akarom, hogy a többiek megtudják, hogy én még mindig nézem, és szeretem a meséket, viszont úgy gondolom, hogy a mai nap után igazán megérdemlem, hogy énekelhessem.
Mire a dal végére érek az éneklésben, elálmosodok, és nagyjából a ma esti történések emlékei is elkerülnek. Megfordulok a fal felé, és átölelve a párnámat, a takaró alá bújva elalszom.
Ugye a buli az csak egy rossz álom volt, és holnap reggel semmire sem fogok emlékezni?
---*---*---*---
Juppy! Ma megyünk autót venni nekem!
Ettől a gondolattól feltöltődve pattanok ki az ágyból. Gyorsan magamra kapkodom a kimenős ruháimat, és a tükröm elé lezuttyanva, állok is neki a hajam kifésülésének.
Várjunk csak! Miért nézek én ki úgy, mint egy zombi, vagy mint egy D kategóriás horrorfilm főszereplője?! Az az elkenődött smink… a szemem alatti óriási karikák… a repedezett, pattanásos bőröm… és ez a nyúzott arckifejezés?! Jesszuskám!
Ó, basszus. A tegnap este. A buli, majd a hulla, a komornyik intézkedései, és az a settenkedő árny… Hát nem álom volt! Basszus, basszus, basszus, remélem, tényleg elintézett mindent a komornyik. Dedede… ha nem intézte volna el a dolgokat, anyáék tutkóra fölébresztettek volna, nem? De, biztosan. Akkor nem hagytak volna nyugodtan aludni, ha megtudták volna, hogy az engedélyük nélkül bulit tartottam, amin ráadásul meghalt valaki, ami miatt a rendőröknek is ki kellett jönniük.
Nem, nem tudják. Hála a jó Istenkének! Vagy inkább Sebastiannak?
Hallom, hogy szól a csengő. Jajj, ne! Ugye nem a rendőrség?
Rémülten szaladok ki a szobából, nem foglalkozva azzal, hogy most milyen ronda is vagyok, és lerohanok a lépcsőn. Sajnos, anya már az ajtó előtt van, így nem tudom megakadályozni, hogy ő nyissa ki az ajtót, így már csak abban reménykedhetek, hogy nem a rendőrség jött.
Ajkamba harapva lopakodok a fal mellé, ahol jól láthatom az ajtóban állókat, de ők nem láthatnak engem, és megnyugodva látom, hogy ez nem a rendőrség. Nem, ez csak az idióta uncsitesóm, aki olyan barom, hogy többször ki is rúgták a suliból. Milyen jó, hogy nekem nincs testvérem, így hozzá szoktak hasonlítgatni, hogy milyen jó kislány vagyok én…!
- Szia! Hát te? – kérdezi anyuci meglepődve az ajtóban állótól. Az csak elvigyorodik, és anya kérdésével nem törődve, csak félre tolja az útjából, és beinvitálás nélkül betör a házunkba. Hát de bunkó!
- Jöttem ide lakni! – vigyorogja, és a konyhába, vagy legalábbis a konyha felé sétál. Hogy mi?! Ne már! Idegesen pillantok ki a fal mögül, és pisszegek anyának, aki az én arckifejezésem tökéletes másával fordul felém. Néma kommunikációval megbeszéljük, hogy ezt nem értjük, de csak nem fog tényleg itt maradni Wyett, különben azt nem fogjuk kibírni idegileg. – Egész szép kis kecó! Élvezetes lesz itt lakni – hangzik föl a hangja a konyhából. LAKNI?! Ne mááááár! Nem akarom, hogy ez a barom itt lakjon velünk! Inkább a rendőrség...
|
| Luka Crosszeria | 2011. 07. 26. 13:43:57 | #15393 |
Karakter: Nicolas Fleowyr
Sajnálom, nem megy ez nekem. VÉGE
|
| haaaani | 2010. 11. 07. 13:44:20 | #9164 |
 Karakter: Angelus
Megjegyzés: (nyekookának és a cicájának)
Ha a futót előre két mezővel, és akkor sakk. Utána ellép jobbra a királlyal, és én végzek vele a királynővel, és akkor matt.
- Sakk matt - vigyorodok el gonoszan. - Ismét veszítettél - teszem hozzá ridegen.
Fáradt, gondterhelt kék szemeit rám emeli. Próbál a gondolataimba férkőzni, de még neki sem sikerül.
- A tisztítás napján az angyalokkal mehetnél te is - hangja komoly, megfontolt, ha nem rólam lenne szó akkor már mindenki meghajolva tenne eleget neki, de én nem teszek neki eleget, én más vagyok.
- Nem - adok egyszerű választ neki, szemem se rebben. Nem félek tőle.
- Angelus, az angyalok a te kezed alatt vannak. Tarts, velük örülnének neki - próbál meggyőzni, okos, mint mindig.
- Látom, már nem is parancsolgatsz nekem. Végre rájöttél, hogy az nem hat rám - állok fel vigyorogva, és két kezemet az asztalra teszem, úgy hajolok közel hozzá. - Félsz? - sziszegem centikre az arcától, szemem veszélyesen csillog. Állja tekintetem, helyes.
- Messzire mész, Angelus - válaszolja, és hangja már hihetetlenül nyugodt. Fél tőlem. Tudom.
- Tégy bukottá - suttogom fülébe. Arcomon vigyor, úgy hajolok el tőle. Kíváncsi vagyok, hogy valaha azzá fog tenni. Igaz akkor hibát még nem követtem el, és ha én elhagyom a mennyet az arkangyaloknak vége, és azt nem engedheti.
- Te vagy Isten, az emberek teremtője, röhögnöm kell - vágom oda undorral a szavakat, miközben az ajtóhoz sétálok.
- Az angyalokkal tartok, ahogy kívántad - mondom neki, és hangosan bevágom magam mögött a hatalmas ajtót. Hülye bolond.
Tisztítás napja. Ezen a napon az angyalok letérnek a földre, és a legtöbb romlott embert próbálják megváltóztatni. Olyan agymosás, lélekmosás. Szerintem így jók az emberek, ahogy vannak, nem kell rajtuk semmit sem váltóztatni. Annak a bolondnak a mániája, hogy váltóztassuk meg a világot.
- Angelus - lép elém Gabriel, miközben letérdel.
- Hmmm? … - vállam mögül tekintek rá.
- Minden készen van, már csak a parancsodra várunk, és kezdjük - hangja nyugodt, tisztelettudó.
Én csak legyintek egyet, hogy kezdhetik. Nem veszek ebben részt. Unalmas, és nincs benne akadály. Szenvedélyre szomjazok, de az unalmas fentiek nem tudják ezt megadni nekem.
Lucifer, mikor még nem volt bukott, ő néha tudott valami akadályt elém rakni, de már ő sem.
Unalmasan járom az utcákat. Épp ezekben a percekben megy a tisztulás, de engem hidegen hagy.
Itt a földön egy cégnek vagyok az igazgatója, mivel elég sok időmet töltöm itt a cég is elég híres.
Fáradtan becsukom szemeimet, és egy sóhaj kíséretében kinyitom. Emberek tömeg, sokszínűség, sok illat, hang. Végre nem csak fekete és fehér. Sok mindent láthatok, és tanulmányozhatom őket, ezért szeretek a földre jönni, mert nem unalmasak.
Épp egy parkba érek, ahol szülök sétálnak a gyerekeikkel, vagy épp kutyát sétáltatnak a fiatal párok.
Idilli állapot, és sokszínű. Kis gyerekek majszolják a gombóc fagyikat, a szülök meg beszélgetnek vagy épp fényképek csinálnak. A világnak van jó és rossz oldala. Ezt így kell elfogadni. Lehet, hogy pár utcával, épp bandaháború folyik, de ezt a pillanatot az sem szünteti meg. A jó és a rossz vagy kikerüli magát vagy összeütközik, és a harc végén születik valami új. Talán jobb, talán rosszabb dolog.
Ez a világ rendje, és ezen nem szabad váltóztatni.
Egy tóhoz érek, kis gyerekek épp a kacsákat etetik kis kenyérmorzsákkal. A tótól nem messze egy színes dolgot látok meg. Kék, és fekete. Ég és árnyék. Két ellentét. Fura.
Elterülve a fűben nézi a felhőtlen kékséget. Tudatlanul közelebb sétálok hozzá. Pár méterre állok meg tőle.
Kíváncsian fürkészem. Törékeny, kívánnivaló test. Szeme csillogóan kék, már szinte világít. Szép nagyon. Aranyos, hibátlan gyerekes pofija van, kicsiny harapnivaló ajkak. Megízlelném.
Piciny, pisze orrocska. Hatalmas macskás szerű fülek… hmmm…ez nagyon érdekes. Tehát ez a zabálnivaló fiú nem ember. Kis macska. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Tetszik, hogy szinte kilóg az emberek közül, szépségével, színeivel. Közelebb lépek hozzá. Megérezhetett, mert fülei már hegyeződnek, és rögtön követi mozdulatai. Gyorsan feláll, és megszeppenve nézz rám. Mikor szemeimbe nézz, ledermed, és összerezzen. Nem is lepődök már ezen meg, mindig ezt váltom ki az élőlényekből, mikor tekintetemmel találkoznak.
Mikor végre összeszedi magát, próbál bátor lenni, és nem összerezzenni minden másodpercben. Kis aranyos. Felé lépek, és ő automatikusan hátra lép egyet. Na, ennyit a nagy bátorkodásából.
Ijedten mér végig, és idáig hallom, hogy szíve szinte kiakar ugrani a helyéről.
Azért ennyire nem vagyok ijesztő.
- Üdv cicus - szokásos vigyorom jelenik meg arcomon, ami semmi jót nem jelent, hangom vérfagyasztó.
Hangomra összerezzen, és hátrálni kezd, de én rögtön utána kapok. Nyikkan egy jó nagyot, és tengerkék szemeit rám emeli. Félelmet látok bennük, pedig nem tervezem, hogy bántani fogom, csak nem akarok fogócskát játszani, ahhoz már tényleg öreg vagyok.
- Mi…t …mit akar … tő…lem? - kérdezi akadozva, hangja néhol elcsuklik.
- Az egyik: nem akarok fogócskát játszani - mondom vigyorogva, és kicsit közelebb húzom magamhoz, igaz testünk még így sem ér össze. Nem akarom, hogy a végén szívrohamot kapjon. - A másik pedig mi a neved cicus? - búgom halkan fülecskéjébe, amire borzongva áll fel a fekete szőr. De megharapnám azt a fülecskét… Tetszik ez a cicus. Pedig nem szoktam ilyen érzelmeket produkálni.
|
|
