|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Laurent | 2013. 03. 02. 01:18:42 | #25251 |
 Karakter: William
Megjegyzés: ~ef-chan~ Cukifiúnak
Will:
Csókja csak eleinte udvarias, amíg bele nem kóstol a cukrászdám egyik mesterművébe, és mint oly sokszor, most sincs megállás. Fellobban az éhség, melyet a harc kacér játékossággal fűszerezett eddig, úgy mar felém, akár egy vámpír, és ha nem tudnám, hogy köze sincs a vérszopókhoz, most eltöprengenék rajta. Játszadozik velem, mint a macska a már elkapott egérrel, én én élvezem. Életem során nagyon sokan akarták, hogy azért hódoljak be, mert senki más nem teszi nekik, vagy mert felségtudata elhitette vele, hogy bármit megkaphat. Itt azonban nincs tétje, legfeljebb egy jó éjszaka, így elengedem magam. Ezért meglepő, hogy a felizzott hevesség ellenére elcsitult a vágy, vagy legalábbis lágy mozdulatokkal cirógatja tincseim. Én egy állatot akarok az ágyamba, aki nem azért kefél meg, mert csupán vastag a pénztárcája. Hanem mert van olyan domináns, hogy farkasom hajlandó behódolni egy jó menetért. Most az egyszer. És nem bánom, ha az áruba bocsájtott testemet összemarja is. Mert nekem megéri.
Így lepillantok rá, és akár egy cápa mikor vért szimatol, lecsap rám, határozott simítással kúszva érdeklődésem határozott bizonyítékára, de láthatóan még készülve valami párbeszédre, így az ösztöneim hátratolva gereblyézem össze tudatom morzsáit, pedig a forró tenyere miatt ez igen nehezen megy.
- Mit engedhetek meg magamnak? - Milyen szexi mély hang, és csak az enyém egy éjszakára!
- Észreveszed, amit nem, hidd el.
Vigyorom letörölhetetlen, az ilyen menetek nem teremnek akárhol. Főleg nem az ilyen férfiak. Ha farkas lenne, talán messze elkerülném, mert az alfák nem tűrik egymást, de így, korlátlanul... Égő tekintettel figyelem, ahogy lassan nekiáll a dobozból a főfogást kicsomagolni, és nem átall megint lelassítani. Talán csak engem akar ezzel piszkálni, vagy ő szereti ezt a kiszámíthatatlan iramot, minden esetre amíg nem fura, addig élvezhető. Elkönyvelem annak, hogy ez csak az idegeink húzását szolgálja, így minden további nélkül hagyom, hogy meghámozzon, oda sem figyelve oly jelentéktelen dologra, mint a ruha.
- A nadrágot írd a számlámhoz!
Kacsint, s habár az ilyesmi ritkán van rám hatással, mégsem szólok. Kezei úgy futnak végig rajtam, mintha most mérné fel csak a terepet, majd feláll, és értem nyúl. Gondolkodás nélkül követem, hiszen a vágy illata lengi körbe, és a kemény farka elég ok arra, hogy ne merüljön fel bennem még csak a gondolat sem, hogy miért nem az ágyban kíván elfogyasztani. Határozottan ránt magához, ajkaival rontva nekem, és igazi ínyencségnek érzem magam kóstolgató ajkai nyomán. Apránként szabadulok meg a nadrágtól, és még ha fel is sejlik bennem, hogy mesterkedik valamiben, elillan a gondolat, amikor a felsőjét meglazítva engedi, hogy vetkőztessem. Nem tartozik az izomagyúak közé, teste arányos, kidolgozott, hajlékony, és a pólón át is látom az izmok táncát. Strapabíró, és hajlékony. Talán legközelebb én töröm majd be őt...
Nem figyelek csak arra, hogy lassan leveszi az utolsó mellkasát fedő ruhadarabot is, és feltárul a karcsú test, melybe beleharapnék, ha lenne nálam mondjuk valami csokiöntet. Erre a hófehér bőrre tökéletes lenne... De ő mozdul először, magához rántva és újból lecsapva rám, a falnak lökve, és a felhevült bőröm kellemetlen találkozásban részesül a hideg fallal. Felmorranok, akaratlanul is mint egy farkas, ám nincs időm a részleteknél leragadni, mert ölemre is ekkor talál rá egy forró tenyér, kényeztetve, szinkronban mozogva, és merem állítani, ha nem lenne ekkora önuralmam, már rég taccson lennék.
A vágy ködén át homályosan észlelem, hogy az utca megváltozik, valami nem stimmel, és túl sok a túlontúl ismerős hang, de körmök vájnak égő csíkokat bőrömre, mielőtt egy ujj mélyed belém határozott, tántoríthatatlan céllal, én pedig elégedetten morranok fel, és minden mást elfeledve boldogan adom meg magam a nagyobbik erőnek. Két kezem köré fonom, lábammal a karcsú csípőjében kapaszkodva, félig lehunyt szemmel figyelve az állatiasodó ösztönét, míg én felszántom hátát, és ahol érem, ott harapdálom. Nem kenyerem ugyan a durva szex, a szadizmus se mindig az én műfajom, de az utóbbi időkben nálam megfordult tohonyákhoz képest felüdülés, sőt kikapcsolódás ez a kiadós tombolás.
Nem kell sokat várnom, kemény, lüktető farka egy lökéssel nyársal fel, amitől egy pillanatig boldog csillagokat látok, éhes, sőt mohó csókja kiszipolyoz, és én úgy érzem, hogy ha tudnék, most szétfolynék a padlón... Egyedül egy nem ide illő hang zúzza szét a szappanbuborék-szerű illúziót. Vinnyogás?
- Ez meg mi a fene?
Hangom egy oktávval mélyebb, reszelős az extázistól, és kába mozdulattal igyekszek az ablakon kipillantani, habár a hangok egyértelműek. És a vérszag elborítja agyamat, támadásra, cselekvésre buzdítva. Ajkai tovább gyötörnek édes kínnal, figyelmem megosztva, és úgy érzem, valamiből csúnyán kihagytak.
- Mit érdekel, van kinn bárki is, aki fontos számodra?
Ó, csak nem a saját privát haláltábora? Na de várjunk, ha ennyire nem izgul, ő áll nyerésre, és ha ő áll, akkor a négylábú kutyák meg ő... Miért hajtogatja valami bennem, hogy én egy lépéssel megint lemaradtam! Itt egy marha fasza pasi, és ráadásul elég kanos is, erre szex közben üzletel? Unalmas lennék?
- Nem, - lepillantok rá, hogy felmerült gondolataim megosszam, ha már megzavartak – de...
- Nem kell tartanod semmitől – búgja mélyebbre lökve magát bennem, a tudatom pedig messzebb tőlem. - csak eltakaríttatom az utcáról a szemetet.
És ilyenkor örülök, hogy mindig ragaszkodom a saját ,,egyhasználatos” szabályomhoz...
~*~
Az ágyban heverve figyelem, ahogy készülődik elfelé. Lezser eleganciával igazgat meg mindent magán, és pokolian jól áll neki ez a kielégült, kisimult imázs is. Hízeleg az egómnak, ez csak saját profizmusom demonstrálja. Figyelem a kósza kis mosolykát ajkain, amivel az ablakban látottakat honorálja.
- Még lenn a klubban kezdtem neki, s most be is fejezem – fürkésző tekintetem megállapodik rajta, ahogy megszólal, mintha a sorok mögé akarnék látni. - Kétféle ember van ezen a világon. Az egyik egyszerű ember, semmi érdekes nincs benne, ők nem is érdekelnek, megvetem mind. S vannak azok, akiknek közelében végigbizsergek minden porcikámban, épp úgy, mint mikor valamely drágaságom a közelben jár. Ezek az emberek állatokhoz hasonlatos lélekkel rendelkeznek. Ezek az emberek olyan értékesek, hogy amennyit csak lehet, igyekszem az oldalamra állítani.
- Emberek állat lélekkel? Hiszel a likantróp badarságban? - ajkam bár felfelé állnak, én azonban úgy lesem most őt, mint nem rég ő engem, mert láttam már olyan holdvonyítókat, akik ilyen mesével akartak kijátszani.
- Likantrópok? - és felnevet kételkedőn, így a gyanakvás elszunnyad bennem. - Ugyan! Nem hiszek abban, hogy emberek állatokká alakulva rohangálnának holdtöltekor, én csak abban hiszek, hogy egyes emberek olyan erős lélekkel rendelkeznek, amely épp olyan betörhetetlen és erős kisugárzású, mint az állatoké. A tiéd például egész olyan, mint Tyreké, a vezérfarkasomé.
- Tehát farkasnak tartasz? Hízelgő. - hogy milyen jó szerencsejátékos lenne belőle...
- Illik is az arroganciádhoz. - újabb fennkölt mosolyra fakadok. - Tetszel nekem. Na nem mint ágyas.
Mondata meghökkent, mert a legtöbben csak azt akarják, hogy az övék legyek, és bár tudom, hogy az ő pozíciójában ő sem akarhat mást, habár nem azért, aki vagyok, hanem amilyen. Ennek ellenére nem tudom eldönteni, hogy a visszakozása sért-e vagy hízeleg, így inkább bedobom a durci kártyát.
- Ne értsd félre, nem vetnélek meg ott sem, de ami inkább megfogott, az a kisugárzásod. Tudom, hogy egyenlőre nem fogadnád el, ha állást ajánlanék, csak annyit mondok, hogy gondold át. - milyen jó szeme van itt valakinek.. - Mindig van helyed a csapatomban. Minden bizonnyal hallottál rólunk, és azt is hallhattad, milyen "parányiak" vagyunk. Ez azonban hamarosan megváltozik. Te sem maradsz már itt sokáig, nem is maradhatnál. Neked megsúgom, eme kis afférért – billent az ablak felé - valakinek fizetnie kell. S amiért megtörténhetett, úgy hiszem, a jelenlegi főnököd fog fizetni, tekintve, hogy a ránk uszított banda már egyébként is tervben volt, és nem okozna perverz kielégülést és a revans édes íze sem terjedhetne szét a számban, ahogy a friss vér szaga telíti be a tüdőm.
Á, értem, újabb önjelölt kiskirály, aki a lehetőséget látja csak bennem, meg az erőt. Nem hízelgős fajta, hanem őszinte, így szavait legalább biztosra vehetem... De úgy tűnik csak én néztem utána, hogy ő ki fia-borja, míg ő semmit sem tud rólam. Nem vagyok egy hűséges típus. Senkihez. A farkasok talán, de én eltemetem magamban ezt az énemet, amennyire csak lehet. Így előre tudom a választ, és megkönnyítem mindenki dolgát. Figyelem, ahogy késznek nyilvánítva magát pénzt tesz a párkányra, eredeti nehezéket téve rá.
- Ne kerteljünk: teljes ellátás, szabad járás-kelés, kavarás, cserébe kizárólagos hűség. Ez az ajánlatom. Egészen addig fennáll, míg keresztbe nem teszel nekem. Addig gondolkodsz, amíg tetszik, a válaszadás nincs a következő találkozásunkhoz kötve, főleg, mert jobban érdekelsz, mint hogy egy kis visszautasítás miatt feladjam.
Azzal kilendül az ablakomon, és kámforrá válik. Ugyan felmerül bennem a fenntartás, hogy ugyan ezzel a kolonccal hogy kéne elbánni, ha már így rám talált, és úgy véli meg is szerezhet magának, de végül elvetem. Számomra túl fontos tényezőket említett meg az ajánlatában, ami mégis elültette a bogarat a fülemben. Nincs póráz, csak nyakörv, és a seggem is oda tolom, ahová akarom. De a nyakörv mégis csak nyakörv. Én pedig a magam vad, szelídíthetetlen valómban vagyok tökéletes, mert nem tűröm a szabályokat.
Ha az üzlet pedig tényleg bezár, úgy ideje elhagynom a süllyedő hajót. Csupán könnyed ruhát húzok magamra, és magabiztosan slattyogok a főnök elé. A diadémod éke elgurul, keress valami bizsut helyettem. Azzal távozom, ruhák, ingóság és pénz nélkül. Mert anélkül is megvagyok én.
~*~
És lőn, eljött a telihold. A város másik végében találtam egy aprócska kis bárt, ahol van lehetőségem partnert fogni, és elbújni a sok csúnya, öreg és hájas bácsika elől, na meg a forgalmat is fellendítem, így nem volt nagy kérés, hogy az inkognitóm maradjon. Aki pedig csiripelt, azt éjjelente felkerestem egy kis... csevelyre. Jó helyem van, csendes is, és kellően homályos is, így arra vetem ki hálóm, akire akarom, csupán az fáj kicsiny fenekemnek, hogy nem kap megint olyan finom adagot, mint a múltkor.
Mivel a munkaidőm elég rugalmas, megtehettem, hogy ma meló nélkül lógjak meg. Farkasom úgy tört elő, mintha csak egy pillanattal ezelőtt váltottam volna utoljára alakot, mégis az érzés maga szokatlanná vált. A szagok felerősödnek, izmaim tettre készebbek, a dolgok egyszerűbbek, és a hallásom nem utolsó sorban élesebb. Hallom, merre jönnek hányan, és körülbelül milyen korúak lehetnek, így elkerülöm a magabiztos kis jamesokat, akik egy fenevadtól sem ijednek meg, ha másnap dicsekedni lehet vele, meg az időseket, mert azért ilyen halált okozni sem szép dolog, de a szerelmes pároknak a szakértője vagyok. Sőt, mániákusa.
Épp a régi munkahelyem környékén kutyagolok, mert ott van egy nagy park, melynek nem minden része van kivilágítva, és tökéletes a bújkálásra is, amikor túlontúl ismerős illatot fúj felém a szél. Így, állat alakban a farkasok és egyéb állatok szaga felerősödik, és némi irritációt is éleszt bennem, de a fűszeres-véres keverék valahogy annyira egyedi, olyan vonzó, hogy képtelenségnek tartom összetéveszteni bárki mással. Farkaspofámon egy torz vigyor jelenik meg, felvillantva a sötétben hófehér fogaim, és halkan osonok a kertek alatt a szag forrása felé.
Mivel a hajam már rég nem nyírtam, bundám egyértelműen nem az évszaknak megfelelő hosszúságú, igazából világosban szembetűnően hosszúnak hat. Sötét színét azonban megőrizte, és lágyságát is, ami egy farkashoz képest megint csak túl... fura. Lassan fordulok be az utcára, mely valami szerencsés oknál fogva teljesen kihalt, és lakatlan első ránézésre. Leülök az út közepére, lustán csapva egyet a farkammal, és megbillentve a fejem, majd nekiállok a farkasok távoli vinnyogását fülelni. Ez afféle telefon, egymást hívják vele, ösztönös reakció, hogy ha hallja a szőrmók, visszavonyít, én mégis halálos csendben ülök, természetellenesen nyugodtan, mintha csak a saját területem határát védném.
Enyhe izgalommal figyelem, ahogy az utca sarkán végre befordul az, akit annyira vártam, és a sötét ellenére én nagyon is jól látom, hogy tekintete nem meglepett, így a farkasra valószínűleg számított. Szőke tincsei ragyogni látszanak a hold egyedüli fényében, szemei ragadozóként villannak fel, ahogy végigmér, lezser testtartásából pedig félelmet sem olvasok ki. Kiváló. Kissé lassít, ahogy egyre közelebb ér, és egyedül ebből tudom, hogy még nem ismert fel, ám arcán látom a zavart. Na igen, a legtöbb farkas nem olyan, hogy csak úgy közel enged bárkit magához. Harap, vagy védi magát. Ez a falka lényege, hogy a kívülállók nem tartoznak bele, ők a szabad préda, ergo a csapatbélieket védik a többiek. És ebből pedig logikusan következik, hogy más tulajdonára nem pályázunk.
Amint elég közel ér, hogy egy ugrással elérhetném, az eddig sem épp nagy figyelemre utaló füleim lesunyom. Testtartásom továbbra sem engedi, hogy tovább közelítsen, de legalább jelzem neki, hogy nem készülök kasztrálni senkit. Őt meg főleg nem. Egy olyan farok, ami róla lóg, igen nagy áldás a földön. Hagyom, hogy alaposan felmérjen, összevonja a szemöldökét, és a szavait is teljes lelki nyugalommal engedem el füleim mellett, nem törődve még a hangsúlyával sem. Végül megunom, hogy nem lép felém fizikailag. Lustán felállok, és látványos ásítással megmutatom neki a szép, megint csak gyanúsan fehér fogsorom, és hátat fordítva neki elbandukolok egy irányba. Ám alig pár lépésnyire tőle megállok, és kissé visszafordulva játékosan csattintom össze hangyányi morranással a fogaim.
Ennyi erővel már csak a szempilláim kellene rebegtetnem, hogy egyértelmű legyen a kacér flörtölés. Ilyenkor néha megbánom, hogy senkivel sem kefélek kétszer, kivéve a ,,gazdáimmal”. Újabb vigyort eresztek meg, majd úgy vonulok el, mint aki dolgát végezte.
Meg ahogy én gondolom. Alig távolodok pár mancsnyit, amikor a sötét zugokból ismerős szempárok csillannak fel, finom, figyelmeztető morgással. Ó, szóval a tiszteletemre még egy kis erősítést is hoztál magaddal? Bámulatos. Fülem épp csak megbillentem, hogy felmérjem a helyzetemet, de nem igazán foglalkozok vele, hiszen érzem, hogy még ha kemény harc árán is, de én kerekednék felül egyértelműen rajtuk. Ha más, emberi kéz közbe nem szól persze. Farkam magasba emelem, mint egy zászlót, lengetve lassú, méltóságteljes lépéseimnél, kihívásként, hogy aki kemény legény akar lenni, most jöjjön. De mindenki addig macsó, amíg sötétben van. Na igen, más egy állat és egy likantróp gondolkodása, alapvetően az utóbbiak jobbak a harcban.
-Várj.
Befejezem a mozdulatot, kényelmesen megállva, még fontolgatva is a megfordulás lehetőségét, ám végül nem moccanok. Nyugodtan állok, nem mozdítva a fülem botját sem, amíg könnyed léptek érnek be, és állnak meg mellettem közvetlenül.
-Túl okos vagy, hogy vad legyél, de túl szabad a rabsághoz is. - szavai kiérdemlik, hogy szemem sarkából rápillantsak. - Ám leginkább ismerős vagy.
Újból ráérős léptekbe kezdek, fejem a magasban tartva, így orrommal akár a vállát is megbökhetném, ha akarnám. Úgy járom körbe, karnyi távolságban, mintha csak szemügyre akarnám venni, holott én már igencsak jól ismerem mindenét... Vajon miért jár erre? Mondjuk elég egyértelmű, hiszen ha erre megy tovább, a klubbnál köt ki, ahol dolgoztam pár héttel ezelőttig. Úgy tűnik még mindig nem ismer eléggé, vagy nem tud rólam eleget ahhoz, hogy ajánlatát komolyan vegyem. Megállásra végül a keze késztet. Fejemre teszi, és végigsimít hátamon, ujjaival morzsolva a hosszú bundám szálait. Lebillentem egyik fülem, farkam csóválva lustán, hogy tetszésem kinyilvánítsam. Willt nem kapja meg... De a farkasom még lehetne az övé... Ötletek és furcsa terv-szerű foszlányok burjánzanak bennem. Fürkészőn pillantok hát fel rá.
Egy hangos szusszantással rázom meg a fejem, mintha csak a fülembe ment volna víz, és mancsaimmal egyszerre lököm el magam a földtől, gyors kutyagolásra váltva, és úgy szlalomozva azon helyek előtt, ahol farkasok bújnak meg, hogy ne kaphassanak el csak úgy. Könnyedén siklok ki karmaik közül, talán nem is marasztalni akartak, hanem csak lassítani. Éjsötét bundámmal úgy olvadok a sötétbe, mint a hangyák a mákszemek közé. Aztán meggyőződve arról, hogy nem követnek, a város forgatagába vetem magam. Nem érdekel ki mit fog hinni ha meglát, vagy hogy szegény szöszivel hozzák majd összefüggésbe, ha már ilyen farkasos egy alak...
~*~
A hold végül nem tűnik el a pirkadattal, én mégis visszaöltöm emberi formám, ujjaimmal zongorázva a levegőben, és zilált hajam dobva hátra a vállam felett, így térve vissza a kis bárba, mintha egy tömegorgiában vettem volna részt, legalább annyira kifacsarva fizikailag. A bár már zárás előtt van, csak pár alak üldögél a hátsó boxokban, vagy horkol, a zene is halkan duruzsol. Biccentek a csaposnak, és egy finom italért kanyarodok felé. A kókuszos csodát kortyolgatva kényelmesen ücsörgök egy szál farmerben a pultnál, amikor az ajtó nyílik, és a még friss mancsos élmény miatt intenzíven ér utol a nem rég érzett illat. Vállam felett pillantok hátra, és így elcsípek egy furcsa pillantást. Mint amikor eszébe jut az embernek egy rég elveszettnek hitt tárgy holléte. Egy darabig úgy érzem, csúnyán beletenyereltem a holdvinnyogó akciómmal valami nagyba, amiből nem lesz menekvés, de az érzés elillan, én pedig visszafordulok a poharam felé, mintha csak az ajtó nyílására néztem volna fel, és nem lenne a szöszi ismerős.
- Szép estét. - mellém telepszik, a vér illatával tovább őrjítve, egy bankót csapva az asztalra. - Valami könnyebbet.
Nem nézek felé, habár valahol sejtem, hogy farkas alakban is ilyen reakciót váltott ki belőlem, mégsem teszek másképp. Amikor két ujj jelenik meg karomon, lassan kúszva fel rajta, egészen a vállamig, hogy ott a tincseim közé túrjon.
- Látom, valakinek jó éjszakája volt. - jegyzi mellékesen.
- Talán. - válaszolom két korty között. - És mi hozott erre, ahol a madár sem jár?
Érdeklődésem most igazi, hiszen itt tényleg nem járnak az olyan hozzá hasonló muftik, akik hatalomra törnek vagy ilyesmi. Mégis itt van, és úgy tűnik, valami úgy ér benne, mint az almák a fán, és úgy méreget, akár egy tányér sushit.
- A válasz reménye. - pillant a poharára, majd belekortyol, és elégedetten nyalintja meg ajkait.
- Akkor rossz helyen jársz. Ez itt nem a válaszok helye. - pillantok előre, majd az újabb ajtó nyílásra felpillantok.
- Akkor ez minek a helye?
- Eddig a nyugalomé volt. De most itt vagy, ami azt jelenti, hogy a fél város már tud erről a helyről. Pedig tetszett a hely. - a bent ülő ismerős vendégeken nézek végig, akik mind sokat sejttető vigyorral emelik poharuk felém, ahogy találkozik tekintetünk.
- Úgy gondolod, hogy miattam becsődöl? - emeli meg elegáns ívű szemöldökét, némi incselkedéssel hangjában, amire én csak szkeptikusan válaszolok.
- Nem fog? Ennek örülnék, mert sok érdekességet találtam itt, amit szeretnék, jobban... megvizsgálni.
Az utolsó szó csak kibuggyan ajkaim közül. Hetek óta vártam már a kamionosok eresztését, mert velük mindig jön egy pár stoppos, vagy néhány utazó motoros. Az ajtó nyílását követően pedig a forró gumik, és a meleg hőhullám elég egyértelművé teszik, hogy ezek egyike került beljebb. Poharam pereme fölött mérem fel, majd egy kis kunkorra emelem a szám sarkát. Azt hiszem ma este sem alszok majd egyedül. Visszafordulok a beszélgetőpartnerem felé, aki szintén a jövevényt vizsgálja.
- Örültem a találkozásnak. Remélem sikeres lesz a mai napod...
eldarálok egy frázist a sok közül, és állnék fel, hogy a kigyúrt, nagy és elég kemény csávót vegyem kezelésbe. A mai nap után kell egy kis feszültséglevezetés.
- Várj.
Befejezem a léptem, és lassan kifújva a levegőt a tüdőmből beletúrva hajamba hátra fésülöm a nehéz tincseket. Minden érdeklődés nélkül fordulok felé, egyik szemöldököm kérdőn felvonva.
- Gondolkoztál az ajánlatomon? - úgy tűnik lassan csak a lényegre tért...
- Amíg az ablakon át le nem léptél. - válaszolok őszintén. - Nem vagyok hűséges tipus, és jobban szeretek élni, semhogy ilyen kakaskodásban feldobjam a mancsom.
- Kakaskodás? - emeli meg a szemöldökét olvashatatlan arccal.
- Nekem egy dologra van szükségem. Szórakozásra. - szögezem le kicsit felé fordulva, mielőtt a nyakam kitörik. - A szabadság szó azt jelenti, hogy egyik nap itt, másnap ott kefélek. Semleges vagyok, mint Svájc, és nem hoz lázba a hatalom.
- Akkor mi hoz lázba? - billenti oldalra szórakozottan fejét, miután én teljesen érzelemmentesen ledaráltam neki a szövegemet.
- Várj, megmutatom.
Megvillanó szemekkel fordulok a vendég felé, aki pillantásom viszonozza, így szabad utat kaptam. Mögé lépve megmasszírozom a vállát, finoman előre dőlve, és a fülébe súgva, megcsócsálva a puha húst, és kihívón pillantva a túloldalt ülő szöszi felé. Kezeim a macsó vállairól a mellkasára csúsztatom, végig a hasán, egészen a farkáig. Ma este talán megint hagyom magam megdöngetni, ha teljesíti elvárásaim. Aztán továbbállhat. Figyelmem teljesen a bőrdzsekis alaké, kitapogatva a zsebeit is lopva, ahogy mindenki másét, de nem emelve el semmit. Nyakára csókolok, majd fejjel intve neki a szobám felé indulok.
És tekintetem lépésenként sötétül a vágytól, ahogy hallom a szék csikordulását, a bőrruha surranását, és magamon érzem a többi vendég irigykedő tekintetét. A vastag izomkötegeken önfeledten simítok végig, és aztán hagyom magam leigázni. Ellenkező esetben az alfám feltörne. Kénytelen vagyok folytonos behódolásra kényszeríteni, mielőtt még megelégeli, és fellázad, hogy aztán minden elém kerülőn bizonyítsam felsőbbrendűségemet. Márpedig nem akarok pedofil lenni vagy tudomén.
Pár perc múlva aztán a gondolataimat elvágja egy vastag farok, és tudom nem kell mást csinálnom, csak nyögni.
~*~
Fura zötykölődésre ébredek. Érzékeim kábák, de ösztöneim annál éberebbek. Mély levegőt veszek, ám semmi nyomát nem látom sem ezüstnek sem farkasfűnek, így legalább abban biztos lehetek, hogy nem apám falkája talált meg, nem is valami ritkaság-mániás fószer, és a kör szűkül a hódolóimra. Inkább lett volna farkas-akció! Bár csak az ember tud ilyen alattomos lenni, hogy a szex utáni kielégültségből álomba ájult magamat leszedálja még jobban, és elrabolja. Habár be kell vallanom, hogy van benne ráció, mert akármilyen fényes nappal lehet vagy tömött utca, ha veszélyben vagyok, ösztönösen váltok állati alakra. Nem hiába terjed a pletyka a magamfajtáról.
Tehát a bosszús, sértett önérzetem némi elismeréssel vegyül elrablóm felé. Csakhogy azzal számolnia kellene, hogy én nem vagyok türelmes típus, és nem fogom tűrni, hogy háziállatként tartson.
Úgy tűnik a zötykölődésből, hogy nem vagyunk már városban, fák és nedves föld illata terjeng. Kockázatos lenne alakot váltani, ha nem akarok még így is lebukni fogvatartóm előtt, így csak kényelmesen elnyújtózok a ketrec-félében, ami valami fehér szövettel van letakarva. A takaróm van csak rajtam, amiben elalhattam, s csak remélni tudom, hogy a korábbi szexpartnerem nem dobták ki csúnyán. Vajon ahová visznek, kik vannak? A gondolatra máris a reggeli merevedésem felé fordulok, és félmosollyal veszem magam kezelésbe. Az ég a megmondhatója, miféle alakhoz kerülök, és sosem lehet tudni, mikor miből kapom az utolsót.
Mikor az autó megáll, érdeklődve ülök fel, épp csak arra ügyelve, hogy a takaróm csücske a legnemesebb részem -egyelőre- takarja. Hangos beszélgetés morajlik felém, ám felesleges fülelnem oly nagyon, hiszen a farkasok olyan jellegzetes, és mondhatni tegnapról ismerős szaga kúszik felém. Micsoda ragaszkodó vendég. Érdeklődésem úgy lohad le, mint egy hirtelen bekövetkezett impotencia, visszafekszek a párnámra, és lehunyom a szemem. Ennyi erővel agyon is unhatnám magam.
Nem sokáig színlelhetek alvást, mert a ponyvát lerántják, és a nap élesen vág arcomba, így át kell fordulnom a másik oldalra. Nem pazarlok mozdulatot arra, hogy az arcomba hulló tincseket kirázzam onnan, inkább csak szusszantok, és elkényelmesedve jelzem a kivillanó, pucér fenekemet bámuló seregnek, hogy bekaphatják.
- Jó reggelt, Will...
Micsoda jól ismert hang! Kár, hogy most a sértett büszkeségem nem engedi, hogy megpróbáljak előnyt kovácsolni a helyzetből. Hallom a kalickám ajtajának kattanását, gondolom az út végével nem is sejtik, hogy akármikor gyalog is hazatalálnék. Illetve, vissza a bárhoz, mivel nincs, és soha nem is volt otthonom.
- Ideje felkelni. Nem hiszem, hogy díjaznád, ha ide-oda cipelnénk.
Lustán nyitom ki a szemem, egyenesen az azúrkék szemekbe pillantva egy csepp fáradtság nélkül, elvégre a szervezetem nem mindennapi. Vagy három lélegzet akad meg, amíg én látványosan felhúzom az egyik lábam, újabb centit villantva magamból, és mégis takarásban maradva.
- Ó, hiszen eddig is olyan jól ment a beleegyezésem nélkül is, most is menni fog, igaz?
Hangom gúnyos, hátborzongató ellentétben áll a bájos, alvástól kipihent és barátságosnak mondható arcommal és tekintetemmel. Magamon érzem sokak fürkésző pillantását, de vagyok olyan jó színész, hogy nem láthatnak a felszín alá.
- Sajnálom, ha kényelmetlenül utaztál. Azért remélem, eddigi utazásaidhoz képest jobb volt. - csábító ajkak mozognak orrom előtt, mégis elfordulok tőle.
- Még sosem sértettek meg ilyen elrablással. Sőt, semmilyennel. - újabb durcás ajakbiggyesztést produkálok, jobb kifejezést nem találván.
- Talán ezért kellett pár apró kellemetlenséget elviselned. - ohó, csak nem kárörvendést hallok?
- Gondolod?
Felemelem a fejem, és úgy nézek rá, mint akit a válasz komolyan érdekel, de úgy tűnik észrevette ő is, hogy a választól túl sok minden függ, így a figyelmét elfordítja rólam, míg pár biccentéssel elküldi a bámészokat. Felborzolt hangulatom lecsillapodik kissé, de nem nyugszik. Itt ma vér fog folyni, és nem csak az enyém. Felállok, nem törődve a lehulló anyaggal, mely a büszkeségem takarta, és kérdés, vagy további nélkül lépek az ajtóhoz, kinyitva magam előtt, ha már más megtette nekem, és kilépve rajta futólag körbepillantok.
- Meddig kell még itt lennem?
Hangzik a morcos kérdés, unott arccal elfordulva tőle, és a menekülési, illetve távozási útvonalakat méricskélve, mígnem nyílik az ajtó, és egy igazi veterán lép be. Körbelengi a tesztoszteron, tele van hegekkel, tekintete komor és mogorva, megjelenése lehengerlő.
- Hm... azt hiszem lesz mivel... lefoglalnom magam addig.
Nyalintok végig alsó ajkamon, alaposan végigfuttatva tekintetem a kábé 50 év körüli, de igencsak jó állapotban lévő férfin. És az érdeklődésem, így ruha nélkül kezd lassan egyértelművé válni. Ám mindenféle válasz vagy szó helyett az alak csak pár ruhát hajít felém, amit még a nézelődés közben is könnyedén kapok el, de mind közül csupán a pár mérettel nagyobb inget kapom magamra. Nem vagyok szégyenlős, de gondolok a szemérmes alakokra is. Csalódottan csücsörítek, ahogy a mucsacsó távozik. Le merem fogadni, hogy még használni tudja a lompost!
- Szóval, miért vagyok itt? - fordulok vissza a ,,főnök” felé.
- Alkut ajánlok.
Szemöldököm lassan felkúszik. Ez a szó veszélyes, és a szőr feláll a hátamon tőle. Hagyom, hogy undorom kiüljön arcomra. Az alkuk többsége arról szól, hogy korlátozni akarnak engem azért, hogy megszorításokat csikarjanak ki belőlem. Gyűlölöm, ha megszabják, kivel és miért keféljek. Nem vagyok kurva. Az, hogy bárkivel lefekszek egyszer nem azt jelenti, hogy bérelhető is vagyok. Elkomorodva fonom keresztbe karjaim jelezve az elzárkózást már most bárminemű ajánlat elől.
-Nem alkuszok. Nincs olyanod, amivel itt tarthatnál. - pillantok körbe a szobán, és a pillantásom egyértelműen a ketrecre esik. - Én élni szeretek. Márpedig a magadfajta vezérek nem szeretnek osztozni. Vagy tévedek? Nem ezért hoztál el, hogy a vendégszereteted élvezzem?
Kérdéseimből süt az irónia. Habár addig lehet hajlandó lennék maradni, amíg új arcokat vonultat fel, és jópáran még hajlandóak is bebújni mellém az ágyba. És itt nem a tizenéves, hormon vezérelt ficsúrokra gondoltam. Laza mozdulattal túrok hajamba, ilyen aprósággal árulva el a düh, és a fortyogó bosszú jeleit. Mert ha én böjtölök, úgy más is. Az elefántok nem felejtenek, de a farkasok még kevésbé. És csak ajánlani tudom az elég rövid pórázt, mielőtt harapni kezdek.
És a gondolat gonosz elégtétellel tölt el.
|
| ef-chan | 2012. 12. 19. 02:01:28 | #24511 |
 Karakter: Adyno Selassié
Megjegyzés: (Williamnek)
Megengedi magának a dölyfös ignorálást, s ledönti pohara tartalmát. Elmosolyodva hallgatom időhúzásszerű fitymálását. - Bill ez napról napra pocsékabb. Mit tettél bele?
A pultos néz egy darabig szeme sarkából, ám megszólítottsága okán végül megtöri a pillanatot saját maga számára, s válaszol a provokatív kérdésre: - Amit mondtál, semmi mást.
Drámai fejcsóválás után végre mozdul. Úgy igyekszik felfedezni magának, mintha most venne észre először. Vacakul adja elő magát. Szándékosan vagy csak ennyire tehetségtelen színész, egyelőre passzolom.
- Hát megtaláltál - ereszkedik le végül az "én szintemre". Hanyagul, nagylegényt játszva vágja fel a lábát a szék lábtartójára, hogy aztán komikusan keverje az iróniát a bizonytalanság állapotára jellemző kérdéssel: - És most?
- Meghívhatlak még egy italra? Közben beszélhetnénk - puhatolózom.
- Majd később iszom. Beszélgetni meg csak a kuncsaftjaimmal szoktam. Drága az órabér, mégha én is ugyanazon levegőn élek, mint mindenki más.
Kőkemény. Még véletlenül sem esik ki a szerepéből, hát alkalmazkodom.
- Rendben - bólintok. Cicuskám, Mayo bukkan fel ekkor, a lábamhoz dörgölőzve csendesen. Kis kíváncsi.
- Örömömre szolgál, uram - jó host módjára teszi a szépet. - Talán üljünk akkor máshová mert itt még a poharának is füle van.
Nem mintha érdekelne. Halljon csak minél több mindenki minél többet. A pletyka - ha a ember ésszel, taktikusan befolyásolja - pozitív szövetséges. Legendákat termel, s megremegteti a bátrabb szíveket is hamar. Ennek ellenére - legyen meg az ő akarata - felállva hagyom, hogy karonfogva vezessen oda, ahol neki már kényelmes. A VIP részlegben kötünk ki, s máris társít maga mellé valami pancsolt italt.
- Nos, miről akarsz beszélni? Egy éjszaka több, mint sima beszélgetés. De egy tánc még belefér.
- Ennyire kell a pénz? - kissé alpáribb stílust veszek fel, hogy akkor is kiprovokáljak belőle valami hosszabb választ, amelyből következtethetek, ha egyébként nem nyilatkozna.
- Nem magamért dolgozok. Ezt a pénzt a klub kapja. Én más tarifákat állítanék fe. Mondjuk ami a kortól függne.
- Kortól? - induljunk akkor ebből az irányból, ha már innen kezd bele.
- A csoffadt vénemberek kíméljenek - von vállat tovább lazázva. - Nekem is vannak igényeim meg szükségleteim, de ebbe nem tartozik bele, hogy a trottyokat is kiszolgálom meg jópofizok. De ez azért maradjon köztünk.
Elmosolyodom azon, milyen kiválóan alkalmazza azokat az apró fortélyokat, amelyek jelenlegi szakmájának sajátjai. - Látom, annyira mégsem függsz a helytől.
- Dehogy! - nevet fel. - Még csak az kéne, hogy tovább itt maradjak!
- Akkor miért dolgozol ilyen helyeken?
- Miért érdekel? - zár be kissé, visszakérdezve.
- Mert tudnék jobb helyet is, ahol lehetnél - jó pár apró osztagom van. De sima melót is tudnék bármikor szerezni, jópontokat könyveltetve el vele felém. A szívességek nem ártanak, főleg, ha lekötelezik a másik felet.
Reakciója azonban ellentétes: elkomorodik, majd némán kortyol az italából.
- Ne raboljuk egymás idejét - szóval gondtalan nyíltsága csak kamu. Bár megértem, egy ilyen helyen ki is kell adnod magad és nem is. Ha Seherezádét játszol, népszerű leszel, s sokat kereshetsz, cserébe sokat nyelsz és még kevésbé szeretnéd magad, a saját énképedet ezzel a világgal összekötni. Elhatárolódni márpedig nem lehet, ha pont a valós éned kilétét feszegetik.
- Ó, ne érts félre - figyelem azért még tovább. - Csak ha nem szorulsz rá, miért pont egy ilyen helyen dolgozol? - ütöm meg kérdésemmel a jogosság határait, miért ne vetődhetne ez fel bárkiben? Sőt, őszintén szólva én nem lennék alkalmas sosem arra, hogy ilyen helyen dolgozzak, előbb jutnának arra a következtetésre, hogy hasznosabb, ha megölnek, mintsem betörnének erre a munkára.
- Mert még élvezem. Amúgy sem tart már sokáig. Fogjuk rá, ez amolyan... hobbi - ismét vállvonogatás. Ha gyakran csinálja ezt, következtetést fogok levonni, milyen érzelmi indíttatása van a mozdulatnak látszólagos flegmaság mellett.
- És utána mihez kezdesz?
- Carpe diem - mosolya nem igazi, nem veszi ő sem ennyire egyszerűen a kérdéskört talán. Vagy "b" opcióként már nem tolerálja, hogy az egóját igyekszem a felszínre túrni.
- Utána? - folytatja végül mégis. - Ha tudnám, nem itt lennék, nem? - nem feltétlen, de ez magánvélemény. - Mindenesetre azt biztosan tudom, mit nem akarok.
Az több, mint elég, csak még nincs vele tisztában. A témát viszont nem firtatom. Első nap nem szerencsés totál magamra haragítanom. Elvégre most nem ez a cél.
- És egy magadfajta miért keres itt pont engem? Csak nem a főnök költött rólam ódát megint? - veszi át a kérdező szerepét.
- Nem. Kíváncsiságból és egy kérdéssel. De a kérdés ráér, nem? - felelem.
- Így van. Elhamarkodott kérdések ugyanolyan választ szülnek vagy semmit se - ért egyet, de azért folytatja, miután végigmért. - Ha nem bánod, azért én kérdezősködtem utánad. És szeretném tudni... Azért ölted meg az előző szukád, mert megcsalt vagy mert elárult? - direkt kérdése már csak azért is meglep, mert eddig ragaszkodott a "nem is érdekelsz igazán, fél perccel ezelőttig nem is tudtam rólad semmit" magatartásához, amelyet most olyan lendülettel hajított el magától, mint a súlylökő a súlyt élesben. Ez a tény azonban végül is mosolyra fakaszt.
- Jól informált vagy. Ennyire a bizalmasa vagy a főnöködnek? - ignorálom a választ.
- Nem - feleli gonosz mosollyal. - Csak jók a módszereim. Persze a neved nem kérdeztem. Nem érdekel a név. Nem végtag, se használati tárgy, nélküle is megél az ember - szóval ilyen szinten rejted az eredeti személyiséged? Érdekes. Bár olyan, mint amilyennek a lelkét érzem: zabolátlan, saját szabályai szerint élő. Nemes vad, ritka és büszke farkas.
- Hát de valahogy szólítanak, nem? - ódzkodnék az elnevezésétől, míg nem szereztem meg. Mert ha nevet adsz valakinek, komoly szinten kötöd meg kettőtök közt feszülő kötelékkel. S vadidegenekkel szemben a leendő gazda sem siettet ilyesmit, mert két élőlény közötti kötelék iszonyatos felelősség s még mérhetetlenebb bizalom az én filozófiám szerint.
Erre azonban nem szükséges e futó gondolatnál többet pazarolnom, mert bár titokzatosan mosolyodik el, közelebb kúszik, s fülembe súgja röviden a megoldást szándékolt erotikát csempészve bele. Érzékeim végigbizsergeti a direkt támadás, s a bennem szunnyadó ösztön erőteljesen mozdul meg, ahogy körbefonom karommal izmos és karcsú testét.
- Azt mondtad, egy tánc még belefér, nem? - búgom válaszul. Ahogy rám néz, már tudom, nem fog nemet mondani. Fel is áll, ahogy várom ám felemeli az ujját jelezve, újabb ultimátum következik.
- Tudom, hogy fontos neked, de ha nem baj, őt hagyd itt - bök lágyan Mayo orrára, majd elindul. Cicuskámra pillantok, s már tudja is, mit szeretnék. Azért nyújtózik még egyet lustán, csak utána rugaszkodik el a vállamról. Eleve csak a kíváncsiság hajtotta ide, így most lustán visszatérhet eredeti napi programjához. Én pedig nekiindulok vadászni.
* * *
Élvezem. Rég futott át rajtam ehhez hasonló bizsergés. Az egyenlő ellenfél izgalma. Legalább is abban egyenlő, amiben most küzdünk, megmerítkezve az érzékiségben. S végül hagyom ösztöneimnek azt is, hogy maguk alá temessenek - máskor is bízom bennük, miért pont most ne tenném - s kiejtem a kulcsszót: - Menjünk...
Újabb löketnyi érzékiséggel túr a hajamba szinte tépve, hogy aztán eltávolodva alakja tovatűnve invitáljon magával. S mint a zsákmányra már teljesen felajzott ragadozó, követem fürgén, míg egy szobában nem tűnünk el közösen. Míg az ajtóval bíbelődöm, hátulról dörgölőzik hozzám, mint valami nagymacska, még morog is hozzá. Folyamatos ellentétes viselkedésének ez is egyik oldala, mert eddig kellette magát, sőt, mondhatni szándékoltan távol is tartott magától, most ő az, aki dörgölőzik, majd tarkómmal játszadozva egyrészt teljesen feltüzel, másrészt kvázi nonverbális engedélyt ad arra, hogy nemes egyszerűséggel felfaljam.
S ha engedélyem van, hülye lennék nem kihasználni: megfordulva marok ajkaira éhesen, miközben utoljára engedem irányítani, segítve igyekezetét, hogy eljussunk az ágyig.
-Mennyi az annyi? - legeltetem tekintetem buja ajkain.
- Ha sokat mondok, félbehagyod? - súgja vissza pimaszul. De igaza van.
Ujjaim heves mozdulattal fúródnak hosszú tincsei közé, s kedvem lenne rájuk markolva tépni hátra a fejét, hogy fogam a nyakába mélyesztve harapjam akár véresre is, de ehelyett csupán újabb csókkal fojtok belé bármilyen megjegyzést, szót, még az apró nyögés lehetőségét is, majd elengedve taszítok rajta testesebbet, s szememben megsejthető élvezettel pillantok le rá felsőbbrendűen. Mert nem kérdés számomra, hogy kinek a kezében az események valódi irányítása. Részletkérdés, hogy ezt még nem hagyta jóvá teljesen.
Mert bőven elég, hogy tovább játszik alám, hergelve minden idegszálam, intenzíven tartva fenn érdeklődésem. Pillantásom felfalja, ahogy felfekszik az ágyra, és megjátszott szemérmességgel csúsztatja le a felsőjét kívánatos bőréről. Aztán haját is félrepiszkálva a képből, tárulkozik fel, tálcán kínálva fel magát, s mohó vendégként nyúlok érte, tenyerem felfuttatva a hátán.
Keze az enyémre tapad, de várakozásaimmal ellentétben nem arra használja a helyzetet, amire szerintem illett volna, hanem arra, hogy egy cseles mozdulattal fölém tornyosulhasson. Elmosolyodom. Olyan mosollyal, amelyből kiérezhető, hogy ez a felállás nem az esetem, s hogy nem is nyugodtam bele, épp csak szórakoztat újabb dacossága. Haja, mint a szomorúfűz, végigsimítja az arcom, csiklandozva. Aztán, mintha jelt kaptam volna, villámgyorsan mozdulok, s ismét én nézhetek le rá. S megkezdődik a játék, épp csak ezúttal egyikünk sem pihen meg, lép, ahogy a másik befejezte saját akcióját, mert ez harc, ez valóban harc, egzisztencia csap össze egzisztenciával, hogy eldöntsék, ki az, aki a másikkal szemben fejet hajt ebben a szituációban.
A szerencse? Saját ügyességem? Nem, azt hiszem, az ő döntése az, amely végül nekem juttatja a győzelmet, rövid, elismerő szóval erősítve meg nevetve, s szerepet váltva most már nem versenyez, nem bosszant, nem agresszív, hanem csábító és szándékosan csipetnyit nőies hajlékonysággal igyekszik ujjai köré csavarni már ezzel az ez csókkal, amellyel nagy kegyesen megajándékozott a sok küzdelem után. Utat engedek neki, mert nincs ellenemre a dolog, sőt, ujjai szabályszerűen végigbizsergetnek, ahogy a tincseim közé túrnak.
Én kevésbé vagyok szelíd vagy gyengéd, sosem volt igazán a stílusom, mert én szeretem megmutatni minden téren, hogy én magam abszolút úrnak tartom, s nem véletlenül. Erősen markolok hajába, hátrahúzva a fejét, hogy egész hátrafelé kelljen hajolnia, reflexszerűen előzve meg a fájdalmat, s nyakára hajolva harapom meg ádámcsutkáját, fájdalmas, talán sértett és kérdőre vonó morranásra késztetve, mielőtt kárpótlásul végignyalnék a fognyomaimmal díszített, épp csak gyötörni kezdett bőrfelületen, hogy aztán fogásomon engedve hagyjam neki, fordítsa ismét a fejét, ahova akarja, csupán tincseivel szórakoznak ujjaim, miközben végigfésülve hagyják őket kiszaladni maguk közül, s addig várok, míg önkéntelenül is rám néz, várakozón, hogy most mi a fene lesz, s pont erre várva marok újra ajkaira, végigsiklatva tenyerem csodás testén, meg sem állva addig, míg a lényegre nem térve dörzsölhetem végig férfiasságát. Elvégre az előjáték java megvolt, s még dolgom van, sok-sok dolgom, hogy valóban elérjem, úgy, ahogy én akarom, és nem úgy, ahogy ő adja magát.
Mert ez egyenlőre kb. annyit ér, mint meghúzni egy farkast párzási időszakban. Megteheted, de legközelebb simán, minden különösebb gondolkodás vagy hezitálás nélkül harapja át a torkod.
- Mit engedhetek meg magamnak? - érdeklődöm a tabu dolgok iránt.
- Észreveszed, amit nem, hidd el - vigyorog vissza pimaszul. Hát jó, ez esetben nem fogom vissza magam semmilyen szinten. Bár gondolom, ő is csak abból indul ki, hogy csak nem rántok elő a zsebemből hirtelen egy komplett szadomazo cuccot, mert az nem olyasmi, ami csak úgy bezsúfolható lenne arra a pár négyzetcentiméterre. Bár... egy darab valami bőven elférne, de szerencséje van, maximum a falhoz tudnám szögezni, de azokat a fegyvereket csak akkor használom, ha valakit meg akarok ölni, nem akkor, amikor meg akarok dugni valakit. Főleg nem, ha úgy akarom megdugni, hogy közben magamnak akarom. Élve. A kitömött dolgokért ugyanis nem vagyok oda, sok helyet foglalnak, és csak a port fogják, rontva bármilyen helyiség feng shuis egyensúlyát. Arra meg van sokkal jobb módszerem is, ha már rontani kell valamit.
Figyelmem azonban nem szentelhetem csak és kizárólag neki, mert amikor kibontanám a nadrágjából, szemem sarkából megpillantom egyik verebem. Tevékenységem nem függesztve fel egyenesedek ki, jelezve kis állatkámnak, hogy figyelek, mire azonnal át is adja az üzenetet egyezményes jeleiből, amelyekből megtudhatom, egy négyfős banda áll az ablak alatt, és nem arra várnak, mikor méltóztatik kilesni rajta Júlia. Állatkám több információt nem képes átadni, nyelvüket természetes mód nem érthetem, így nekem kell óvatosan kiderítenem a helyzet állását, és megtudakolnom azt is, vajon izgató partnerem mennyire van benne a dologban. Egy biztos, a hely tulajdonosa nyakig sáros.
Ujjaim ugyan lassulnak, de nem tűnnek továbbra sem tétovázóknak, ahogy az útból eltűnik az öv, s hogy újra kis időt nyerhessek annak, hogy felmérhessem a lehetőségeim, húzom ki a nadrág kis övtartóiból, látszólag figyelve hosszát, de már azon gondolkodom, hogyan kerülhetnék közelebb az ablakhoz, kikémlelve anélkül, hogy feltűnővé válna kémlelésem, s természetesen anélkül, hogy bajom esne.
Ahogy az öv landol a földön valahol messze, egy rántás, s pattan a nadrág gombja, s vele sikolt a cipzár, hogy előbbi lassú mozdulataim ellentéteként most gyors eredményeket elérve hajolhassak le hozzá, a nadrágon belülre fúrva két tenyeremmel arra késztetve, hogy emelje meg a formás kis popóját, hogy a farmeranyagba marva húzassam le azt eléggé, hogy többé ne legyen gond, miközben ajkaira súgom: - A nadrágot írd a számlámhoz! - kijelentésemhez kacérul kacsintok, majd végigsimítva rajta újra, enyhén markolászón, kapargászón, de nem akasztva meg magam a mozdulatban, hátrálok le az ágyról, s kezem felé nyújtom. Nem rest, megragadja, s máris rántom magammal egyenesbe, csípőjénél ragadva meg, és simítva magamhoz, miközben ajkaim már a vállán szívogatják a nap nyaldosó sugaraitól kissé kreolos bőrt. S lépek, egyet hátra, még egyet hátra, miközben róla lassan csúszik lefelé a farmer, ahogy én is csak lassan kúszok lejjebb, kulcscsontját gyötrő-izgatón karistolva végig fogammal, visszatérve egy réteggel kevesebb ruhával fedett fenekére, terelgetve magunk látszólag cél nélkül, de valójában nagyon is tudatosan az ablak közelébe, majd odaérve, "teljesen véletlen" rántva magammal a sötétítőt, elködösítve a lent várakozók számára célpontként szolgáló alakom, s összemosva a partneremével, fordítok hátat kis ideiglenesen behódolt ragadozómnak, hogy széttárva a pólómra vett kék ingem jelezzem számára, vegye le, s mint jól nevelt prosti meg is teszi, hogy míg előre húzom a kezem, félrelökhessem annyira a függönyt, hogy kipillantva felmérjem a terepet.
A lenn várakozók nem tűnnek vészesnek, négy nagydarab majom, de semmi több, puska vagy egyéb látszólag nincs náluk. Úgy tűnik, vannak annyira naivak, hogy méret- és számbéli fölényüket elegendőnek tartják, hát annyi baj legyen. Nekem pont kapóra jön, mert nem kell itt hagynom cukor kis játékszerem a party elején, csupán különös dallamot kezdek fütyülni, amelyre jó pár szárny suhogni kezd, hogy elvigye a hírt: vacsi tálalva. Ezen a készültségi fokon ugyanis teljesen felesleges személyesen közbeavatkoznom. Már csak azt kell kiderítenem, ő mennyire van benne, benne van-e egyáltalán. Nagy csalódást okozna, ha már most ellenem lenne, bár tény, inkább most áruljon el, míg nincs közünk komolyabban egymáshoz, mint akkor, ha már a karmaim közé kaparintottam. Mert hogy ott fogja végezni, az nem kérdés.
Figyelmem immáron ismét százszázalékosan neki szentelve fordulok vissza, lehúzva magamról az ingem alatt terpeszkedő pólómat is, csupán egy fél pillanatnyi szemlélődő megakadás után, s két karjánál fogva húzom magamhoz, egyik mellbimbóját véve támadás alá, s a falhoz préselve, nem törődve azzal, hogy elégedetlenül morran ismét a lemeszelt, de a fűtés ellenére jéghideg téglák érintésére. Sokkal inkább törődök a gyötrésre hegyesedő bimbóval, s az újabb könnyed mozdulatra szabaddá váló férfiasságával, erősen, de kényeztetőn markolva rá, csuklóm lassan, egyelőre rendszertelenül mozgatva, s kényszerítve vele arra, hogy ösztönösen is össze-összeránduljon, ahogy megfeszül minden izma.
Ahogy megérzem a farkasaim közelségét, s hallani is kezdem neszezésüket a környéken - számomra sokkal kivehetőbbek, mint bárki földi halandónak, tekintve, hogy a szövetségünk során szinte egyé válik a lelkünk, s ha nagyon akarok, bár ahhoz már egy technikát kellene aktiválnom, láthatnék szemükkel, érezhetnék az orrukkal, és marhatnék az agyaraikkal - én is kissé megvadulok, s mohón mar végig másik tenyerem combján, megemelve az egyik lábát, hogy jobban hozzáférhessek a lényeghez, s mindenféle síkosító vagy nyál nélkül nyomom belé mutatóujjam, mély morranásra késztetve, épp olyan morranásra, amelyhez hasonlót, csak másfajta indíttatásból hallatnak odalenn farkasaim. Először csak lárma kél, amelynek hatására cseppet sem kímélve tolom bele még egy ujjam, gyors mozdulatokkal tágítva, s apró fognyomokat hagyva mellkasán, teljesen vörösbe borítva, amelyért jutalmul szanaszét marja a hátam, vállam, s néhol érzem, felszakad a bőröm, de nem hogy felháborítana, még inkább felizgat. Majd ahogy a lárma elfajul, összhangban állataimmal vetem rá magam, épp csak én egészen máshogy, ujjaim kihúzva, s férfiasságom helyezve helyükre, s egyik kezemmel kárpótlásul merevedésére markolva hatolok belé egyetlen határozott mozdulattal ajkait tépve durva csókkal, mert egyszerűen eszem veszi a gyönyör, ahogy ő felnyög, s odalenn felsikolt az első áldozat vinnyogva, szánalmasan.
Azonnal még szorosabban érzem magam körül szűk forróságát, szinte összeprésel, ahogy nyögve kérdezi az ablak felé pillantva. - Ez meg mi a fene?
Fülcimpájába harapok, erősen megszívva, mielőtt válaszolnék kérdésemmel kérdésére, bár ekkorra már egyértelműen halálhörgés keveredik a még hangosabb ordításba, sírásba, rimánkodásba. - Mit érdekel, van kinn bárki is, aki fontos számodra?
Tekintetem egyértelműen az arcát égeti, minden apró izomrándulást figyelve, hogy mit árul el magáról.
- Nem - pillant rám. - de... - nem hagyom befejezni a mondatot, beléfojtom a szót újabb csókommal,mert már tudom, ennyi elég, hogy tudjam, nem tudott a dologról, így ő nincs benne, megbüntetnem sem szükséges. Így sokkal nagylelkűbben árulom el a "titkot".
- Nem kell tartanod semmitől - s ennek nyomatékosítására mozogni is kezdek benne, keresve azt a pontot, amelynek izgatásával a lehető legtöbb gyönyört adhatom neki, s csuklóm is újra, csípőm ritmusát követve, kezd kényeztető mozgásba, ahogy folytatom. - csak eltakaríttatom az utcáról a szemetet.
* * *
Azt hiszem, az első menet után még kétszer tettem magamévá, gondosan megdolgoztatva, míg végre a bennem zubogó, vérszagtól irányíthatatlanná növő szexuális vágyam kielégült, s most, izzadtan, és élvezetétől mocskosan, de piszok elégedetten igazgatom a hajam félmeztelen állva az ablakban, s nézve a cafatok és a rengeteg vér felett szörnyülködő rendőröket. Mit állapíthatnak meg? Gyilkosság? Ne nevettessen senki, hiszen az áldozatokkal a szemtanúk szeme láttára végzett egy falkányi farkas. Hogy mit kerestek benn a városban? Ó, örök rejtély! Tudom, hogy a sürgő-forgó jótét pletykás nyelvek hozzám fogják kötni az esetet, hiszen mióta felbukkantam, mint mondják, sok furcsa dolog történik, mintha nem is ember lennék, hanem valami angyalbőrbe bújtatott démon. Pedig dehogy. Egyszerű ember vagyok én is, épp csak a pokoltól a mennyig érő határozott célokkal, s valóban, arra törekszem, hogy isten legyek. Ennek a városnak az istene.
- Még lenn a klubban kezdtem neki, s most be is fejezem - töröm meg hirtelen a csendet, mintha csak valami elmélyültté vált megkezdett beszélgetést folytatnék. - Kétféle ember van ezen a világon. Az egyik egyszerű ember, semmi érdekes nincs benne, ők nem is érdekelnek, megvetem mind. S vannak azok, akiknek közelében végigbizsergek minden porcikámban, épp úgy, mint mikor valamely drágaságom a közelben jár. Ezek az emberek állatokhoz hasonlatos lélekkel rendelkeznek. Ezek az emberek olyan értékesek, hogy amennyit csak lehet, igyekszem az oldalamra állítani.
- Emberek állat lélekkel? Hiszel a likantróp badarságban? - nevet ki, de szeme feszülten figyel.
De kérdésére nekem is nevetnem kell, és megrázom könnyedén a fejem. - Likantrópok? Ugyan! Nem hiszek abban, hogy emberek állatokká alakulva rohangálnának holdtöltekor, én csak abban hiszek, hogy egyes emberek olyan erős lélekkel rendelkeznek, amely épp olyan betörhetetlen és erős kisugárzású, mint az állatoké. A tiéd például egész olyan, mint Tyreké, a vezérfarkasomé.
Megemeli a szemöldökét. - Tehát farkasnak tartasz? Hízelgő.
- Illik is az arroganciádhoz - felelem egyszerre dicsérve és szúrva. Bár úgy gondolom, akármennyire szánnám komoly döfésnek, akkor is bóknak venné magától.
- Tetszel nekem. Na nem mint ágyas - folytatom, s kissé talán morcosan néz fel, megértem, három menet után ilyesmit nem épp kedves lélekre utaló mondani. Nem mintha bármivel is tartoznánk egymásnak. - Ne értsd félre, nem vetnélek meg ott sem, de ami inkább megfogott, az a kisugárzásod. Tudom, hogy egyenlőre nem fogadnád el, ha állást ajánlanék, csak annyit mondok, hogy gondold át. Mindig van helyed a csapatomban. Minden bizonnyal hallottál rólunk, és azt is hallhattad, milyen "parányiak" vagyunk. Ez azonban hamarosan megváltozik. Te sem maradsz már itt sokáig, nem is maradhatnál. Neked megsúgom, eme kis afférért - pátoszosan gesztikulálva mutatok az utcán levő felfordulás felé. - valakinek fizetnie kell. S amiért megtörténhetett, úgy hiszem, a jelenlegi főnököd fog fizetni, tekintve, hogy a ránk uszított banda már egyébként is tervben volt, és nem okozna perverz kielégülést és a revans édes íze sem terjedhetne szét a számban, ahogy a friss vér szaga telíti be a tüdőm.
Könnyed mozdulattal rúgom fel az ingem. A pólómra nem tartok igényt, meghagyom szuvenírnek vagy szemétnek. Majd felkapom, hanyagul nyitva hagyva, mielőtt visszafordulnék. Végignyalok az alsóajkamon megfontoltan, majd tetemes menyiségű, így minden bizonnyal bőven elegendő pénzt teszek az ablakpárkányra, egyik dobócsillagom rátéve nehezéknek.
- Ne kerteljünk: teljes ellátás, szabad járás-kelés, kavarás, cserébe kizárólagos hűség. Ez az ajánlatom. Egészen addig fennáll, míg keresztbe nem teszel nekem. Addig gondolkodsz, amíg tetszik, a válaszadás nincs a következő találkozásunkhoz kötve, főleg, mert jobban érdekelsz, mint hogy egy kis visszautasítás miatt feladjam - foglalom össze tömören rákacsintva a tervem, majd egy könnyed mozdulattal dőlök hátra, megkapaszkodva az ablakpárkányban, majd mikor a lábam már egyenesen az ég felé mered, kinyomom magam "kézenállásba", s a lendülettel tovább nyomva magam, elegáns mozdulattal érkezem a tetőre, guggolva, majd a lenti nyomozást nem zavarva távozom a háztetőkön át.
* * *
- A központi területeik kivételével mindenhonnan visszaszorítottuk a Myogara-klánt - jelenti egyik alárendeltem, s elégedetten bólintva, Mayot simogatva bocsátom el. Másfél hét telt el azóta az este óta. Meglátogattam volna, de fogalmazzunk úgy, nem volt túl sok időm, s bár tudom, merre jár, hiszen a "madarak csiripelnek mindenfélét", nem szeretném azt az érzést kelteni benne, hogy követném. Igaz, okos, de nem adok egyértelmű bizonyítékot a kezébe.
- Megint rá gondolsz? - durcul Mayo, hogy képes vagyok elkalandozni, miközben őt kényeztetem, mire elvigyorodom szélesen.
- Bocsáss meg nekem, de úgy hiszem, érthető felfokozott érdeklődésem az irányába. A sok patkány után, amelyek elhagyták a süllyedő hajót, és hozzánk csatlakoztak, elárulva korábbi kenyéradójuk, igen jól jönne egy farkas is, aki ha egyszer behódol, többé nem árul el soha.
- Akkor, mire vársz? - kérdez vissza provokatívan. - Te vagy az idomár, neked kell erőlködni, ha magadhoz akarod szoktatni.
- Hidd el, ezt sokkal jobban tudom még nálad is, Mayo - vetek rá sunyi pillantást, amelyből már sejtheti, hogy akadt már tervem, csak még nem tartottam fontosnak meglépni. Elvégre a távolság is lehet hasznos még egy új kapcsolat kiépítésben is.
- Azt hiszem, holnap csak úgy meglátogatom egy teára - határozom el derűsen.
* * *
Magabiztosan, egyedül sétálok az utcán, pedig tisztában vagyok vele, az életem veszélyben, mivel még nem intéztük el a Myogarákat sem, s hozzá sem kezdtük az őket támogatók likvidálásához vagy magunkhoz édesgetéshez, így elég sokan pályázhatnak szőke fejemre. Mégis "véletlen" akarok belebotlani, ügyelve a látszatra, mégha mindketten tudjuk is, egy színdarab részesei vagyunk, aminek egyikünk sem tudja a végét.
|
| Laurent | 2012. 02. 14. 23:13:00 | #19213 |
Karakter: William
Megjegyzés: ~ef-channak, egy tangó ~
Nevek, arcok, illatok, mozdulatok, érzések.. Úgy szállnak tova, mint egy illat, amit a parkban a szél fúj feléd egy pillanatra, de mielőtt felismernéd, elillan. Vendégem távozóban, én meg fitymálva nézek az itthagyott pénzre. Mihez kezdjek vele? Hiszen a legtöbb vendég a kedvemben akar járni, csak egyszer menjek az oldalán valahova, tulajdonképpen bárhova. Én, mint ember... -féle, nem érdeklem egyiket se, inkább a külsőm, a bájom, az aurám, minden, amit a közelemben érezni lehet, de senki se kérdezte még, hogy vagyok, ki vagyok, honnan... Nem, egyáltalán nem akarom, hogy valaki a múltam firtassa, utálom, ha valaki kihúzza belőlem a múltam. De... Legalább egy kicsit érdekelhetné őket az is, hogy én mit gondolok. Jó-e így nekem, vagy valami! Sóhajtva söpröm a pénzt egy szütyőbe, majd beviszem a bankba vagy valami. Felhúzok egy kis testhez álló, sokat mutató ruhát, és visszatérek a rengetegbe. Azt hiszem, lassan innen is odébb kéne állni, új arcok ide most már nem nagyon jönnek. Az itteni ,,főnök” is azt mondta, csak két hónapig ki kell itt húznom, és onnantól rajtam áll. Én meg belementem. Ennyi idő talán csak elég, nem? Hát tessék. Egy hét van hátra. Egy hét, és pont a születésnapom előestéjén megint szabad leszek. Mennyi is leszek?
Tudatosan kirekesztem a fejemből az ilyen gondolatokat, és a pult felé tartok, hogy egy kis itókát hozzak, de a főnök hivat, így kanyart veszek. Jelentéktelen semmiségek, amiket közöl, hogy mutassa, ő az úr a házban, mert épp valami ,,új” csoffadt embernek akar bemutatni, hadd szórakozzon az újfiú, vezessem körbe, meg ilyenek...
Végigszalad a gerincemen a hideg. Néznek. Igen, mindig szoktak bámulni, de ez most más, mert valamiért más a kisugárzása. Ellenállok a felpillantás kísértésének, csupán füleim élezem ki. Gyűlölöm, hogy mi vagyok mélyen, de ilyenkor tagadhatatlanul könnyebb az információszerzés. Persze, ha nem lennék az, aki, nem itt tartanék. A tekintet lyukat éget belém, hallom a szapora szívdobogást- egyre közelebbről. Nem! Nem akarok vele foglalkozni! Megint csak lezárok minden információforrást, és a munkámra figyelek, rá meg csak azért, mert... mert... jön, egyre közelebb, és ez a tekintet! Mintha forró vassal nyomkodnának! Szinte az ezüst ékszereim is bizseregnek bőrömön, pedig már teljesen immunis vagyok rá... Hirtelen közeledik felém, érzem a tarkómon a kis szőrszálakat égnek meredni, szinte már kellemetlen.
Mit akarsz? Megfordulok, és azonnal megtalálom azt a tüzes tekintetű vendéget. Jégkék. Ez ezer dolgot elárul már róla, és amennyit még futólag láttam belőle... Mrrr....
De ez a kisugárzás, és ez a tekintet! Nem, nem én vagyok most a célpontja, de tudom, hogy a listájára kerültem. Határozott, erős, kicsit pókszerű... nem, inkább valami más, de mindenképp ragadozó.
Alakváltó lenne?
Nem.
Ember csupán?
Agyafúrt, nem is kicsit, és igazán a fogamra való falat, olyan, akivel az ágyban is meg kell küzdeni, mert szereti ha ő diktál. Ez az erős tekintet... Ambiciózus. Jeges tűz, ó igen, acélidegekkel, hidegvérrel, mégis ha túl közel mész, leperzseli rólad a gatyád is.
Én kellenék neki? Nem, még nem. Érdezes, szemrevaló, mégis olyan, akivel jobb vigyázni. Mégis aki lehet jön utánad, ha felkeltetted az érdeklődését, ellenkező esetben az orra előtt is megdögölhetsz.
Ki ez? Felém tart, izmaim ösztönösen feszülnek meg, érzem, ahogy belül a védekező ösztönöm kaparássza a felszínt. ,,csak egy picikééééét...” Csendet intek, és figyelek. Ó istenem, ha hozzám jönne! Nem, én nem vagyok kurva, akkor se hagynám magam. Azt hiszem...
Ki akarsz hívni, öcsi? Sok babot kell még hozzá enned, ha felül akarsz kerekedni! Egy magadfajta nem győzhet le engem!
A pillanat véget ér, elpillant rólam, úgy tűnik a főnököm kereste, de mégsem engedek, mert ahogy mellémér, ugrásra feszülnek izmaim, majd azonnal fel is engednek, kinyújtózva kényelmesen, mégis figyelve még, mintha várnék még valamire. Halovány, pille érintés, és rabul ejti tincseim, hogy csókot leheljen rá, mintha csak a kezemre akarta volna. Ez a gyorsaság nem sima emberé, és ez a könnyedség! Feljebbkúszik szemöldököm, és a vállam felett utánapillantok. Nem, mégsem olyan megközelíthetetlen, mint hittem. Vagy csak érdeklem. Tudom, nem fog visszapillantani, így nyugodtan nézhetem. Lazaság is jellemző rá, óvatosság, alaposság, és még valami.. olyan, mint egy recept titkos összetevője. A főnök hátrakíséri, és eltűnnek, engem meg egyedül hagynak ezzel a fiúval. Azt hiszem megvan, ki lesz az új ,,gazdim”. Legszívdöglesztőbb mosolyom veszem elő, úgy fordulok vissza, és a szívószállal játszadozva az ágyamba hódítom az este folyamán a husit...
~*~*~
Álmosan nyújtózom, már délután is lehet. A fürdőhelyiségben végezve a szekrény elé állok, és elég szomorúan veszem tudomásul, hogy nemsokára megint holdtölte. Ma valami lengébbet veszek fel. Jön a nyár, meg a meleg, meg hátha lesz ma valami érdekes nem? Mellényszerűség, meg egy feszesen simuló nadrág, majd az asztalhoz lépek. Akár egy lány, fésülködök, bár épp csak beleakasztom a kefét, hajam sose kócolódott még össze igazán. Gyűrű, ami az éjszakai pihenő után kicsit melegebben simul bőrömre, de lassan testhőhöz alkalmazkodik. Ezüst nyaklánc, finoman csilingelő láncok az oldalamon, és még egy pár utolsó igazítás, némi pacsuli, és kész is.
Irány a pult, addig még senkit nem akarok látni, amíg valami lángolót le nem... Mi a fene. Itt van az a hapi tegnapról. Végignyalom ajkaim, majd a pulthoz lépek, figyelmen kívül hagyva, reakciót várva, a pultoshoz szólok. Nem marad el a rakció, fordul felém, de nem nézek rá, mert közben megkapom a poharam, de mielőtt érte nyúlhatnék, már meg is szólít, ezzel a dolgom könnyítve.
-Épp téged kerestelek!
Egyenes ember, de én meg a játékot szeretem és azt, ami érdekel, így előbb még belököm a felesem, majd elhúzom a szám, és még befejezem az előbbi beszélgetésem.
-Bill, ez napról napra pocsékabb. Mit tettél bele?
-Amit mondtál, semmi mást. -megcsóválom a fejem, majd én is végre felé fordulok.
-Hát, megtaláltál. -lában felteszem a szék lábtartójára, és arra támaszkodva az alkarommal nézek rá.- És most?
-Meghívhatlak mégegy italra? Közben beszélhetnénk.
-Majd később iszom. Beszélgetni meg csak a kuncsaftjaimmal szoktam. Drága az órabér, mégha én is ugyanazon a levegőn élek, mint mindenki más.
-Rendben. -bólint rá a ki nem mondott ajánlatra, én meg elmosolyodom.
-Örömömre szolgál, uram. Talán üljünk akkor máshová, mert itt még a poharának is füle van.
Intek a fejemmel, és amikor feláll, karon fogva vezetem át a tömegen, nem engedve, ügyesen lavírozva, mégsem marad le. Erős karja van, acélkemény, pedig nem szorítom, csak fogom, hogy vezessem. Végül elengedem, és behuppanok egy kis boxfélébe a VIPben, majd egy pincérnek intek, hogyhozzon valami édeset inni. Aztán felkönyökölök, és oldalt döntöm a fejem.
-Nos, miről akarsz beszélni? Egy éjszaka több, mint a sima beszélgetés. De egy tánc még azért belefér.
-Ennyire kell a pénz? - kérdez rá, én meg csak vállat vonok.
-Nem magamért dolgozok. Ezt a pénzt a klubb kapja. Én már tarifát állítanék fel. Ami mondjuk kortól függne.
-Kortól? -meglepettnek látszik, és bár az elején nem látszott rajta nagy érdeklődés a téma iránt, most mégs átsuhan rajta.
-A csoffadt vénemberek kíméljenek. -vonok vállat. -Nekem is vannak igényeim, meg szükségleteim, de ebbe nem tartozik bele, hogy a trottyokat is kiszolgálom, meg jópofizok. -majd játékosan lehunyom egyik szemem. -De ez azért maradjon köztünk.
-Látom, annyira mégse függsz a helytől.
-Dehogy! -felnevetek. -Még csak az kéne, hogy tovább ittmaradjak!
-Akkor miért dolgozol ilyen helyeken?
-Miért érdekel? -billentem oldalra a fejem.
-Mert tudnék jobb helyet is, ahol lehetnél.
Megint itt vagyunk. Elhív magához, legyek a talpnyalója, tárjam szét a lábam, mosolyogjak, és legyek egy szép baba. Mosolyom lehervad, és az elém kerülő pohárból kortyolok, mielőtt még bármit is reagálnék. Ráemelem sötét szemeim, és végül sóhajtok.
-Ne raboljuk egymás idejét. -közlöm, mert kezdem elveszteni az érdeklődésemet.
-Ó, ne érts félre. Csak ha nem szorulsz rá, miért pont egy ilyen helyen dolgozol?
-Mert még élvezem. Amúgy sem tart sokáig. Fogjuk rá, ez amolyan.. Hobbi.-vonom meg a vállam.
-És utána mihez kezdesz?
-Carpe diem. -mosolyodom el, igaz a vendégmosollyal csupán.-Utána? Ha tudnám, nem itt lennék, nem? Minden esetre, azt biztosan tudom, mit nem akarok.
Nem akarom bővebben kifejteni, ezért újra iszok, ő meg nem firtatja, amiért megkönnyebbülök. Végül aztán újult mosollyal könyökölök az asztalra, és eltöprengve nézek rá.
-És egy magadfajta miért keres itt pont engem? Csak nem a főnök költött rólam ódát megint?
-Nem. Kíváncsiságból, és egy kérdéssel. De a kérdés ráér, nem?
-Így van. Elhamarkodott kérdések ugyanolyan választ szülnek, vagy semmit se. -fürkészőn nézek rajta végig, majd szemem összeszűkítve, elgondolkozva szólalok meg újra.- Ha nem bánod, azért én kérdezősködtem utánad. És szeretném tudni... Azért ölted meg az előző szukád, mert megcsalt, vagy mert elárult? -meghökkenve pislog, majd elmosolyodik.
-Jól informált vagy. Ennyire a bizalmasa vagy a főnöködnek?
-Nem, -a lehető leggonoszabb mosolyom villantom neki. -Csak jók a módszereim. Persze, a neved nem kérdeztem. Nem érdekel a név. Nem végtag, se használati tárgy, nélküle is megél az ember.
-Hát de valahogy csak szólítanak, nem?
Elmosolyodom titokzatosan, majd közelebbkúszok hozzá az ülésen, és a füléhez hajolok, hogy közben ajkammal a fülét is érintsem, és halkan, rekedtes hálószobahangon a fülébe súgom a nevem, mintha valami nagy nagy titok lenne.
-Will...
Haloványan borzong végig, de én még egy utolsót szippantok az illatából, mely olyan fűszeres, amilyennek elképzeltem, bár elég sok furcsaság is keveredik mellé. Elhajolok, és kúsznék is vissza, de egy körém tekeredő kéz nem engedi.
-Azt mondtad, egy tánc még belefér, nem?
Felpillantok, és megdobban a szivem. Igen, látom már a lobogó lángokat a szemében, tudom, hogy érdeklem, és ő meg tudja, hogy nem fogok nemet mondani. És abban is biztos vagyok, hogy már sejti, csak azt csinálom, ami nekem tetszik és akarózik, másra úgyse vehet rá. És mégsem hagyott még itt. Valamit tényleg akarhat. Felállok hát, de mielőtt követne, feltartott mutatóujjammal a mellkasára bökök.
-Tudom, hogy fontos neked, de ha nem baj, őt hagyd itt.
Feljebb vezetem az ujjam, amíg a kis neko-chan orrára nem pisszentek lágyan, majd megfordulva indulok a táncolók közé, és ha ő is akar castlakozni, majd megkeres. Nem lesz nehéz... Épp csak elkezdek a zenére ringatózni, már tudom, hogy a közelben van, érzem a tekintetét magamon. Táncom nem csábító és behódoló, nem a szokásos ,,gyere, kefélj meg” hivogatás. Hiába akartam leszokni erről, akaratlanul is mindig a domináns tör belőlem elő, és inkább én vonzom az áldozatom, csak nem azért, hogy felém kerekedjenek. Szinte azonnal megérzem kezét végigkúszni karomon, majd hátamhoz simulva csatlakozik hozzám. Ahányszor irányítani akar, mindig ellenkező irányba mozdulok, és vállam felett is kihívóan pillantok hátra. Szemében ég a vadászat izgalma, én meg imádom a kihívásokat, mert tudom, hogy ez a menet nem lesz olyan egyszerű, mint a többi, itt tényleg összemérjük majd az erőnket. És még csak nem is kell magunkat visszafogni. Kitolom a fenekem, hozzányomva ágyékához, de mikor lendülne, hogy válaszoljon, elhúzom a csípőm, és nekitámaszkodva fordulok egyet, hogy szembekerüljek vele. Lesimítok oldalán, a feszes fenékre, futólag kicsit kóstolva a fenekébe is, és visszafelé húzva a kezem már kieresztem karmaim. Tekintetem elmélyül, ahogy az övébe pillantok, amik bezzek mintha világítanának a félhomályban. Ő sem tétlen, kezei a mellényem alól kivillanó hatalmas felületeket falják, rózsaszín csíkokat karmolászva oda futólag, határozottan markolva fenekemre, hogy magához húzzon, de én csak egy kört írok le csípőmmel, sietősen simulva hozzá, majd eltávolodva, és félmosolyra húzódik szám a morranása hallatán. Kezem már a hajába kúszott alattomosan, és a selymes kis kincsek közé markolva húzom közelebb, hogy egy tű is csak izzadva férhessen közénk. Ajka pár miliméterre táncol az enyémtől, mégse csapok le rá, és az ő próbálkozásait is megakadályozom. Egymás szájából kapkodjuk a forró lehelletet, majd én elindulok arcéle mentén, időnként pillekönnyen hozzáérve bőréhez számmal, de úgy hogy véletlennek tűnjön, sőt álomnak, hogy ne tudja eldönteni, hogy hozzáértem-e vagy sem. A füléig kúszok, mintha súgni akarnék, de végül csak finoman, de határozottan ráharapok, ezzel is megint fölé kezekedve, és ő válaszként hozzámsimítja felsőtestét, miután végzett a tapizással. Kezei már a derekam körül járnak, le-le siklanak a fenekemre, néha még kicsit lejjebb is, én meg borzongok ettől az érzéstől. Lassan nyakára térek, kóstolgatva, karistolva fogammal, és finomabb részhez érve megharapdálva, vagy nyelvemmel ívelve rajta végig. Nyami. Megérzem lehelletét a fülemnél, fogak marnak cimpámba, mire sóhajtva simulok hozzá egy pillanatra.
-Menjünk...
Forró szava betűnként csapódik fülemhez, érzem, ahogy befolyik és gondolataim fertőzve mérgezi körbe. Még egyet markolok a haján, amolyan helyeslő válaszként, majd elhúzódok, és a vállának simulva indulok el a szobám felé. Most sem irányítom, tudom én hogy követ, így egyenesen a szobámba megyek, és amíg ő bezárja az ajtót, addig én hátulról hozzádörgölőzöm.
-Mrrr...
Szinte belemorgok a fülébe, de nem törődöm most azzal, karjaim köréfonom, és a takórjánál orrommal simítom el a tincseket, majd fogaimmal végigkarcolom a bőrt, és végén egy forró csókot nyomok oda. Megfordul, és nekemcsapódva letámad, szabályszerűen betörve a számba, és én engedem, mert közben az ágy felé kezdem húzni – csalogatni. Nyelvével is játszok, nem hagyom, hogy legyűrjön, most még nem. Egyszer volt, aki megállapította, hogy tényleg hasonlítok a farkasra. Kiszemelt áldozatát addig űzi, míg megnem szerzi. Szerintem is kicsit hasonlít a módszer. De én nem csak a legnagyobbat választom ki, hanem az arra méltót, majd gyengéjénél fogva leterítem, és megeszem. Mikor az ágy közelébe érünk, levegőért kapkodva válunk szét, és ő kihasználja, hogy végre kettesben vagyunk, csendben.
-Mennyi az annyi? -lihegi, és közben a számmal szemez a folytatásért.
-Ha sokat mondok, félbehagyod?
Incselkedek, mire hirtelen a hajamba markol, bár egyáltalán nem fáj, talán nem is azért csinálta. Válasz helyett újra lecsap, majd nagyot lökve rajtam az ágyra taszít, de persze csak a szélére esek. Nagyobb erő kell ahhoz, hogy a párnák közé zuhanjak. Alulról fölfelé pillantok fel rá, míg felfekszem az ágyra, és lassú mozdulattal kinyitom a mellényem, majd elfordulok, akár egy szemérmes szüzike. Vállam felett a szemem sarkából pillantok rá, míg lecsúsztatom vállaimról a kis ruhafélét, és egy laza csuklómozdulattal megszabadulok tőle. Félre fésülöm a tincseim, és jól sejtettem, megmoccan az ágy, és kezei felfutnak a hátamon.
Az igazi játék csak most fog kezdődeni. Nem is játék, talán inkább harc, és mivel sejtem, hogy a kérdése nem az lesz hogy holnap ráérek-e, úgy érzem, hogy a meccs kimenetele fontossággal bír a válaszra nézve. Hiszen ha legyőzöm, nem biztos, hogy veszem annyiba, hogy válaszoljak is. Kezét megragadva átlendítem a vállamon, és felémászok négykézláb. Hosszú csend ereszkedik ránk, az ő tekintete számító, az enyém meg dacos. Hajfüggönyöm puhán és fenyőtől illatozva hullik függönyként körénk. Lába moccan, keze villan, és már át is hemperedtünk. Lefogja a kezeim, bár hiábavaló az egész, mert nem kerülne semmibe kiszabadítani, de... Az elkövetkező percekben ádás tusa veszi kezdetét, ahol összemérjük, ki tud több cselt a másik ellen bevetni a leteperéshez, s talán ha valaki az ajtó előtt állna, azt hinné, hogy a nagy szuszogás és nyögés már az ágytorna része. Végén aztán ágyékát hozzámnyomja, amitől meghökkenve megállok, és ő ezt kihasználva leteper, az ágy széléről félig lelógat, de a csípőmre ül, hogy ne guruljak le. Elnevetem magam, és úgy tartom vízszintesben a testem, mintha az ágyon lennék még, de közben a hasamon a kockák még jobban kirajzolódnak.
-Ollé.
Morrantom mélyen, csillogó szemekkel. Ez igen. Ez a harci szellem nem semmi, kérem! Felülök, és a szemét fürkészve a szájához hajolok, hogy aztán lecsukódó szemmel végre megcsókoljam, de már nem úgy, ahogy eddig. Nem akaratosan, és mohón, ez inkább csalafinta, csábító, játékos csók, mert nyelvem végigfutattom ajkain, és befurakszom. Kezem kiszabadítva tincsei közé futtatom ujjam, de nem azért, hogy belemarkoljak, csakcsupán az élvezetért. A csata véget ért nálam, ma estére az övé vagyok. Ahogy és ameddig akarja. Egy karomra támaszkodva felemelem a testem, hogy az övéhez préseljem, majd újra a szemébe pillantok, várakozva, hogy akkor most mihez kezd a helyzettel.
|
| ef-chan | 2012. 02. 14. 18:35:11 | #19206 |
Karakter: Adyno Selassié
Megjegyzés: (William-nek)
Könnyedén ugrom egyik ágról a másikra, szándékosan zörgetve meg a fák lombjait. Előttem a földön futó alak minden egyes zörrenésre riadtan fordul hátra, és próbál irányt váltani. Szinte érzem a bőrömön a félelmét, amely megmételyezi elméjét, s amelynek köszönhetően úgy ugrál, ahogy én fütyülök. Zihálása egyre zaklatottabbá válik, ahogy érzi, szorul körülötte az ördögi hurok, pedig voltaképp sosem volt kiút a pokolból, amelybe csöppent. Csupán szadista hajlamom engedte, hogy higgye, s próbálja menteni nyamvadt kis életét.
Pedig sokra tartottam. Igen sokra.
Karjaimban tartva kényeztettem, ha azt kívánta, s mélységesen megaláztam, ha épp arrafelé hajlott igénye. Előkelőbb helyen álló házikedvenc volt, amely ennek ellenére mart az elevenembe, hát én sem kegyelmezek. Azonban mielőtt utolsót döfnék belé, játszani akarok. Azt akarom, hogy megtörjön, hogy utolsó undorító féregként csússzon lábaim elé az életéért könyörögve, s szinte kívánva a kegyelmes halált!
Jól kiszámított lendülettel érkezem a földre épp előtte, s jeges kékeim fájón marnak rettegéssel telt feketéibe. Amilyen gyorsan csak képes rá a teste, fékez le, s elrugaszkodik az ellenkező irányba. Már nem hajtja, csak az ösztön: el tőlem, minél messzebb! Szép metszésű ajkaim démoni vigyorba húzódnak, ahogy elfüttyentem magam. A "parancsszó" nyomán farkasok bukkannak fel körben mindenfelé, ő pedig zaklatottan felsikolt, ahogy ráébred, sosem volt esélye, hiába árulta el szeretőjét is...
Az ablakon át beszüremlő holdfényben kirajzolódik vágytól remegő teste, ahogy ívesen meghajol, s minden izma megfeszül, majd elernyed, hogy ismét megfeszüljön, s elernyedjen ritmikusan, a másik, zömökebb, mégis szintén szemrevalóan karcsú test érintései nyomán. Tisztán látom együtt mozduló alakjuk, ahogy hangosan nyögve és morranva - a nyitott ablakon át tisztán hallható a fülledt nyári éjszakában - kergetik egymást a kéj és gyönyör útján fel, egészen az orgazmus magaslataiig.
Közömbösen figyelem őket, míg unott arccal töltöm meg a speciális nyílpuskám olyan nyílvesszőkkel, amelyeknek nemcsak a hegyét kegyetlen fájdalmas kirántani a keresztüllőtt testrészből, hanem végén is hasonló kis kampók vannak, melyek csak a becsapódás erejének köszönhetően nyílnak ki. Egy ilyen aprócska nyilacskától csak és kizárólag úgy szabadulhat meg hamar az ember, ha levágja a saját testrészét, vagy legalábbis súlyosan szétroncsolja. Hiszen a kis, fémből készült jószágokat még csak pengével sem lehet elvágni, csípőfogóból is egy komolyabb kellene.
Mikor betöltöm a fegyvert, egy másik nyilat az ajkaim közé készítek, hogy a lehető legrövidebb időn belül lőhessek ki újra majd egy újabbat az alattomos lövedékből. Aztán lustán becélzom az alul fekvő figurát.
Sajnálhatnám, mert talán nem tehet róla, de őszintén szólva leszarom. Az a büdös kis cafka, aki olyan vígan vonaglik felül, elárult. Nem is akárkivel, mert az alul nyögdécselő fasz egy rivális banda egyik vezető beosztású embere. Nem veszem be, hogy nem érdekből kefélgeti a kis házikedvencem, ahogy azt sem, hogy a kis drága nem adott ki olyan információkat, amelyekből már csak egyért is minden gondolkodás nélkül vágnám ki a nyelvét, hogy többé ne járhasson a szája. Ezért is szaladt el, de a kis buta azt hiszi, kanja mellett biztonságban van. Ugyan már, hogy lehetne biztonságban? Előlem nincs menekvés!
Aprót kattan a nyílpuskán az ideg, ahogy a ravaszt meghúzva útjára indítom az első nyílvesszőt. Susogva szeli ketté a levegőt, pillanatok alatt téve meg a távolságot, majd mohón fúródik a férfi jobb karjába, azt a falhoz szegezve. Az előbb még erotikusan búgó, férfias morranások helyét éles, fájdalmas sikoly veszi át. Alig zeng csak fel, mikor a másik nyíl is célba találva szegezi másik kezét is az előbbi mellé a falra. S magam is útnak indulva huppanok az ablakpárkányra baljós árnyat vetve kettejükre.
A halálra vált tekintetük gúnyos mosolyra késztet, s csak ennyi szalad ki a számon, ahogy felemelem az övemből előrántott revolvert, elkényeztetett dögöcském párjára szegezve: - Fuss!
Hiába iramodott meg. Hiába futott, ahogy csak a lába bírta, most ugyanúgy sikolt, mint sikoltozott alattam, mikor véresre keféltem, csak most nem én marok a bőrébe, nem én szaggatom a húsát, s nem én vájom ki testéből csontjait, hanem egy hordányi, vérre éhező farkasom.
Nem sok marad belőle. Némi vér, húscafatok, s összerágott csontok szanaszét.
Ujjaim jutalmazón siklanak végig jószágaim szőrébe túrva mindegyik gerincén. Szép munkát végeztetek. Ismét.
* * *
Mayo kecses eleganciával ugrik a vállamra.
- A kiküldött verébraj szerint a Myogara klán mozgolódni kezdett egyik tagjuk halálhírére - nyávogja a fülembe, mire leemelem onnan, s egyik karomra fektetve simogatom végig puha szőrét a másikkal.
- Ne aggódj, számítottam rá, sőt, szinte csalódott lennék, ha nem történt volna hasonló - arcomon a gondterheltség legapróbb jele sem jelenik meg, mert valóban nem is érzem így magam. Épp ideje nekimenni a legnagyobb riválisunknak a szűkebb városnegyedben. Még így is marad épp elég konkurencia városszerte.
- Siraya halála azért elég jelentős érvágás - kezdeget piciny cicusom, s igaza is van. Siraya árulásával jelentős számú szimpatizáns került ki a képből, akik támogattak nemcsak hatalmukkal, hanem emberanyagukkal is. Szívás... A nőkkel mindig csak a kibaszott baj van.
- A Myogara klán aggodalmaskodása viszont kifejezetten jó reklám a számunkra - vetem ellen magabiztosan. Épp ezért is megyek ma tárgyalni az egyik ügyfélcsoportjukkal, akik egyike-másika kaszinókat, szórakozóhelyeket vagy épp különféle álneveken üzemeltetett bordélyházakat tartanak fenn. Ha kiterjeszthetem ezekre is a kezem, jelentős pénzösszegre tehetek szert, és a nevem hírértéke is nőne. Hogy jelenleg kevesen vagyunk? Igaz ez a probléma egészen addig, amíg el nem intézzük emlegetett vetélytársainkat, mert utána lenne időnk megerősödni, mire más szemében is szálkává válnánk. Talán még találhatnék köztük is alkalmasnak tűnő alakokat, akik hajlandók átállni. Felvetődhet a kérdés, hogy alkalom adtán nem árulnak-e majd el engem is, de ugyan már, előőrsnek mindenhova tökéletesek, hagy haljon először a férgese. Az igazi értékre mindig többet kell vadászni, és gondosan kell nevelgetni, hogy valódi hasznodra legyen. Ez az a türelem, amit a helyi bandák nem ismernek, s épp ezért fognak végül majd elbukni.
* * *
Egy ideje figyeljük a helyet, ahol a találka zajlani fog. Nincs kedvem váratlan meglepetésbe sétálni, sokkal jobb ajánló kártya a magabiztosság, és a döbbenet teljes hiánya, sőt, inkább az ellenfél arcára rajzolása a saját vonásaink átrendezése helyett. Nem vagyok amatőr, jelenleg körülbelül közutálat tárgya lehetek a Myogarák körében, és őket sem ejtették a fejük lágyára. A kérdés, ennek tudatában leendő tárgyalópartnerem komolyan vesz, vagy megpróbál kijátszani nekik.
Egyelőre semmi gyanús mozgás nincs, ennek ellenére alárendeltjeim felé jelzem, maradjanak a helyükön, én pedig lassan nekiindulok, hiszen ideje felbukkannom a tárgyalás színhelyén. Hogy felkapott és forgalmas host-klubjában fogad, némiképp bizakodással tölt el, hogy meg fogunk tudni egyezni, és nem kell komolyabb erőszakhoz folyamodnom. Hiszen ki akarná a saját üzletét valami feltűnő balhéval rontani?
Ennek ellenére - hatásvadász, vagy sem - a feltűnés kerülve csusszanok be egy csokornyi vendég között, s egy árnyékosabb sarokból a hely belsejét is felmérem. Tekintetem azonban megakad, ahogy elönt a jól ismert ösztön, az érzés, amely farkasaim körében tör rám, megnyugvással vegyes vadsággal töltve el, s szinte kényszeres reflexből nyalok végig a felső fogsoromon, résnyire nyitva ajkaim. A fiatal férfi szemrevaló, már a testfelépítéséből sugárzik az a rejtett őserő, amely egész lényét körbelengi, s libabőrt rajzol bőrömre, enyhén szaporább tempóra késztetve a szívem a rám törő izgatottság hatására, amelyet csak érzek, kifelé a legkisebb jelét sem mutatom. Épp így indul tovább, folytatva útját, tekintetem is. De tudom, hogy észrevett, ösztönből fülelte le pillantásom, amely apró mosolygásra késztet. Főleg, hogy látszólag ignorálja, pedig egyértelmű, ő itt speciális alkalmazott.
Még jobb, mert még inkább erősíti bennem az ingert: kell nekem!
Megindulok. Olyan lendülettel, és olyan mereven kezdve bámulni ismét, mintha egyenesen hozzá akarnék lépni, nem törődve vele, hogy láthatóan már akadt mára vendége. Csak a reakcióját akarom látni, érezni közelebbről a belőle áradó aurát, meg egyébként is mögötte áll a feltételezhető főnöke, akihez jöttem úgy mellesleg.
Ha rejteném közeledtem, hiszem, akkor is érzékelte volna, így viszont nem meglepő, hogy a dolog teljes tudatában fordul ismét felém, mélybarna szemeit égkékjeimbe fúrva. Kutat, szándékot, rejtett motivációt, gondolatokat, bármit, amit elkaphat, hogy én is keresek, minden apró fényt vagy árnyékot, amely tekintetére telepedhet, következtetve, milyen lehet, mennyire erős vagy épp ellenkezőleg, megingatható és megtörhető. Számomra ebben a töredékmásodpercben senki más nem létezik ezen az egész világon, mint ő, sötét tekintete, még sötétebb, hosszú haja, s bronzos bőre, kimunkált izmai, lelke elővillanó agyarai. Már-már hallani vélem lélegzetvételét a kocsmákat megszégyenitő ricsajban, s az apró pulzálást, ahogy az ereibe pumpálja szíve a vért, vagy épp ahogy pórusai kitárulnak, s felborzolódik a szőr a hátán.
Alig egy lépésre vagyok tőle, s minden bizonnyal ezermilliárd gondolat futott már át az agyán, könnyen meglehet, hogy stratégiák egész sora halad keresztül idegpályáin, hogy is viselkedjen majd a vélt helyzetben, védekező vagy támadó attitűdöt magára öltve, mikor eltépem róla a tekintetem a hely főnökét ajándékozva meg közömbös pillantásommal, s egyértelművé válik, szándékom voltaképp elhaladni mellette. Ahogy mellé érek, utolsót feszülnek izmai, s felsóhajtanak elernyedve. Ajkamra halvány mosoly kúszik, ahogy villámgyors mozdulattal fogom ujjaim közé egy tincsét - milyen kellemesen puha -, s ajkammal szórakozottan hintek rá csókot, hagyva kicsusszanni kezemből a szálakat. Hogy gesztusom, vagy gyorsaságom lepte-e meg jobban, titok marad. Majd egyszer talán megkérdezem tőle.
Most azonban csak szó nélkül tovább lépek alkalmazva a legalapvetőbb szabályt: még csak vissza sem pillantok rá, ahogy üdvözlöm az idős férfit, s egy cigit elfogadva hátravonulok vele, ha jól sejtem, az irodájába.
* * *
A tárgyalás sikeresebb volt, mint amilyenre számítottam.
- Az álláspontja korrekt, amíg nem kerekedünk felül, nem kíván szakítani a Myogarákkal, arra hivatkozva, hogy "nem teheti meg", viszont azon nyomban tárgyalópartnernek tekint minket, amint túlsúlyunk megmutatkozik, s sem a mi, sem mostani üzletfele mellett nem kíván beavatkozni a dologba, mivel a konkurenciaharc nem rá tartozik - foglalom össze az eseményeket a mini-tanácsunkon.
- Szóval amolyan szélkakas típus, mindig arrafelé fordul, amerről a szél fúj? - kérdez vissza a jobb kezem, Macky, hangjában leplezett felháborodással.
- Igazából ez a része annyira nem érdekel, mondhatni ez a természet rendje - felelem, de gondolataim már egész máshol járnak. Ezt már tegnap olyannyira megrágtam, hogy mára már meg is emésztettem. - A tárgyalás jelentősége inkább abban állt, hogy felmérjük vetélytársunk pozícióit, amely, úgy tűnik, az eset nyomán jelentősen megrendült, bár cseppet sem azt céloztuk, csupán likvidálni kívántam a soraink közül való árulót. Mégis, ezt a felkínálkozó lehetőséget kár lenne kihagyni.
- Hiába a lehetőség, kevesen vagyunk egy komolyabb akcióhoz - veti ellen Wippi.
- Igaz, ezért kell provokálnunk őket több oldalról, szétzilálni őket, és nyomás alatt tartva elhamarkodott lépéseket kicsikarni belőlük. Elérni, hogy ők jöjjenek a mi területünkre, ahol mi vagyunk otthon, és nekünk kedveznek az adottságok - fejtem ki elgondolásom, majd egy papírt nyújtok jobbomnak, aki azt átfutva tovább adja. Megvárom, míg végigér, majd mikor ismét hozzám kerül, a zsebemből előkerülő öngyújtóval semmisítem meg a feljegyzést.
- Friss jelentések, mindenki piszkáljon bele a zajló üzletekbe annyira, amennyire még biztonságos, kerüljétek a közelharcot, és ne ejtsetek hibát, a testi és szellemi épségünk, hidegvérünk és rutinunk lehet most az a plusz, amellyel végre kinőhetünk a homályból!
Csak bólintanak, majd mindegyik indul a saját csoportjához, hogy végrehajtsa a rá kiszabott feladatot.
Elégedetten dőlök hátra egy sárgarépát rágcsálva.
- Na és nekünk a mi lesz a programunk? - sétál be elegánsan elkényeztetett léptekkel Mayo. Mosolyogva pillantok le rá: - Mi ma vadászatot kezdünk, Mayo. Tegnap belefutottam valakibe, akit meg fogok magamnak szerezni - kalandozik el tekintetem, felidézve a szénbarna íriszeket, amelyek rezzenéstelen keménységgel állták pillantásom. Az a pillantás egy harcos lélek pillantása. - Velem jössz, Mayo?
* * *
A klubig mellettem lépdelve követett, majd a nyakamba telepedve lépünk be immáron közösen a helyiségbe Mayoval. A hajam divatosan félretűzve, s mivel az öltözékem egy fekete farmerből, ráerősített ezüstláncból, fekete pólóból és a rávett, de be nem gombolt királykék ingből áll, ezért csatjaim szintén kék színben pompáznak. Tekintetem megszokásból vezetem körbe a helyiségen, s máris felfedezek két oda nem illő elemet. Minden bizonnyal a riválisom emberei, akik megneszelték a tegnapi ügyletet. Ma viszont szabadnaposnak nyilvánítottam magam, így ha nem kötözködnek, én sem fogok. Őt viszont egyelőre nem látom.
A pulthoz támaszkodva kérek ki valami aperitifnek valót, aztán megérdeklődöm, mint kezdő hostklubba járó, hogy is mennek errefelé a dolgok, ah én kifejezetten egy valakit szeretnék magamnak "kibérelni". A pultban álló fiatalember, bár csini a pofija, unalmas, és undorító, ahogy felnevet a kérdésemre rögtön nyeregben érezve magát. Pedig ha tudná, hogy voltaképp egyetlen mozdulat elegendő lenne ahhoz, hogy kitörjem a nyakát mielőtt még egy nyikkanás el tudná hagyni a torkát.
Mielőtt azonban választ adhatna kérdésemre, ismerős aura áll meg mellettem a pultnál, s mivel ülök, lényegében fölém magasodva vált szót a pultossal. Hogy szándékosan nem akar megismerni, vagy valóban nem ismer fel, nem érdekel. Könnyed mozdulattal rúgok magamon egy keveset, hogy a szék megpördüljön, s felé fordulva nézhessek fel rá, ismét egész közelről figyelve meg minden látható porcikáját.
- Épp téged kerestelek! - közlöm egyenesen, nem kertelve.
|
| Rauko | 2012. 01. 17. 20:57:44 | #18601 |
Karakter: Carlitos Rabal
Megjegyzés: ~ Egyetlen Gafdimnak ~ vége
Közös megegyezéssel.
A vége mindenkinek a képzeletére van bízva, de az enyémben ott él egy átváltoztatott conejito, aki az idők végéig menekül... menekül és menekül, hogy aztán minden alkalommal behódoljon.:)
Köszönöm ezt a szép játékot, Gafd, veled mindig élmény.♥
|
| Meera | 2011. 06. 19. 17:36:44 | #14349 |
Karakter: Baltasar Evrain
Megjegyzés: ~nyufkónak
Fémes kattanás, a fedélzet egyik felsőbb erkélyéről nézem a gyönyörű jelenetet, megmozdul a fantáziám a bilincset látva. Ó, micsoda ötletek záporoznak itt a tengeren… A tanácskozás már befejeződött, semmi okom sincs, hogy továbbra is itt lógassam a pöcsöm.
Menjünk utána…
Egy apró villanás, s a vízen állok, figyelve a drága kis csibémet szállító hajót. A hullámok lustán dühöngenek alattam, el akarnak nyelni, de sajnos ez nem fog összejönni. Sétálni kezdek, hogy felhívjam magamra a drága kis figyelmét, de túlságosan is el van foglalva azzal, hogy a csuklóira tekeredő láncot nézegesse.
Elmerülök a vízben, odaúszok a csónak aljához, és párszor megpiszkálom a motort, így többször megállnak öt percekre, mire a motorba ragadt korallágakat és feldarabolódott tintahalakat kiszedik.
A következő pillanatban, mikor az egyik őr kihajol, fellobban bennem a vadászösztön, megragadom a nyakát, és a többiek csak annyit láthatnak belőle, hogy kiesik, valami berántja a víz alá. Hátrafeszítem a fejét, és fogaimat nyakának bőrébe vájom, feltépem a vénát, hogy ihassak belőle, de inkább a pancsolás élvezete hajt.
Lejjebb húzom magammal, lábai bénán lebegnek utána, cápák tűnnek fel a semmiből, a motor azonnal beindul, elsöpörnek olyan sebességgel, hogy még a ragadozók is elszelelnek.
Már meghalt, nem érdekel.
Eldobom a testet, ámde mielőtt még az a felszínt érintené, a cápák visszatérnek, és még lejjebb rángatják.
***
A parti őrség csónakja megérkezik a kikötőbe, olyan gyorsan mászik ki belőle mindenki, mintha a tenger olyan veszélyes lenne. Tengeri szörnyek nem léteznek, csak a hozzám hasonlóak szeretnek játszani, és már régi álmom, hogy búvárkodva szedjek áldozatot.
Szívdobogtató érzés.
A rendőrség fogdájába viszik csibét, nekem pedig nem okoz fennakadást az, hogy szerezzek egy tiszti egyenruhát, és némi bűbájjal, valamint átkozódással úgy csináljanak, mintha évek óta ismernénk egymást. A vallomás felvétel is az én reszortom lesz, hát nem nagyszerű?
Meglátom pollitót a padon, fancsali képet vág, és a szemközti falat szuggerálja. Szempillái árnyékot rajzolnak tűnődő és szomorú arcára, elvigyorodom a tányérsapka alatt, ahogy figyelem.
Elhaladok mellette, hogy a vallató szobába menjek, az asztalra ülök ráérősen, neki háttal, ha esetleg bevezetik. Finom mozdulatokkal teszem teljesen hangszigeteltté a szobát, elmében megpiszkálom a „feletteseimet”.
Izgatott vagyok, ó, de még mennyire, itt nem tud elfutni. Ráadásul bilincsben is van a kis gyilkos, élvezettel fogom annál fogva rángatni… Halkan felmordulok a gondolatokra, s mikor kinyílik az ajtó, igyekszem elváltoztatni a hangom, hogy elsőre ne ismerjen fel.
Felesleges még pánikoltatnia a többieket is, a csoportos agymosást útálom, ráadásul körülményes, még elszaladna, amíg kiteregetem mások fejében a szennyest.
- Bernald, itt van Carlitos Rabal – hangja alázatos és kicsit monoton. Hát igen, meglátszik rajta, hogy sokáig fogtam az agyát. Még a végén károsodása lesz.
És?
- Rendben, ültesd le – intek hátra lustán, megropogtatom a vállam, és oldalra fordulok, hogy lássam, ahogy csibét leülteti, majd kimért tartással kivonul, és becsukja az ajtót maga után. A zár kattan, a kezemben levő kulcscsomót dobálni kezdem ráérősen.
- Carlitos Rabal. Tudtommal egy kettős gyilkosság gyanúsítottja.
- Kettős? – hangja megakad, elkerekedett szemekkel nézne fel rám, de az apró asztali lámpa fényében nem sok mindent lát belőlem, mellkastól felfelé. A kulcs idegesítően csörög, akárhányszor kemény markomba hullik.
- Igen. Az aktái szerint sorozatgyilkos.
- Sorozatgyilkos?!
- Itt én kérdezek, szóval hallgasson – torkollom le, mielőtt még folytathatná felháborodott kérdezősködését, figyelmeztetően csapom le a kulcsot az asztalra, majd folytatom a dobálását.
- Vallja be, én is hamarabb hazamehetek, meg maga is – sóhajtom tettetett unalommal és sürgetően mozgatom ujjaim között a lámpa kábelét.
- Nincs mit bevallanom. Ártatlan vagyok – húzza fel az orrát, és el is fordul tőlem, de profiljából látom, hogy teljesen el is hiszi magának azt, amit mond. Ó, milyen makacs az én conejitóm…
Mint egy öszvér.
És hülye szamár.
- És a nő, akit a tengerbe dobott? – kérdezem stílszerűen, ahogy egy rendőrnek illik. Csak bele a közepébe, ahogy a kést vágtad annak a kurvának a mellkasába, többször is.
- Milyen nő? – micsoda pókerarc, bahh!
Megkarcolom az egyik cakkosabb kulccsal a fém asztalt, eltorzul az arca.
- Látom, nem szereti ezeket a hangokat.
- Elég idegesítő – horkan fel idegesen, és most tudom, hogy hárítani próbál. A kitörő pánikot igyekszik egy ilyen aprócska dolgon levezetni, nehogy lebukjon. Azt hiszi, túloldalról figyelik azon a szépséges, oldalt terpeszkedő ablakon.
- Ahogy nekem is, hogy folyton kérdez. Az a nő aludt, mikor maga elmetszette a torkát. Milyen érzés lehetett neki? – dőlök kicsit előrébb, de még mindig a félhomályban lebeg a fejem, a sapka is árnyékot vet a pofázmányomra. - És magának? Élvezte? Jó volt felkoncolni?
- Mi a….?!
- Valójában hármas gyilkosság volt, nemde? – hangom halk, fenyegető, a kulcs tovább csörög. - Először Stuart, aztán a nő, és még valaki… egy milliomos iparmágnást is eltett láb alól. Mennyit kaszált ezekkel? Bérgyilkos talán?
- Hallgasson! – kel fel és megpróbálja elmarni a kezemből a kulcsokat, félig az asztalra mászik, hadakozva akarja elvenni tőlem az idegesítően csörgő csomót, de nem engedek. Egy pillanat alatt elkapom a nyakát, és az asztalra vágom.
Felállok, és felemelem az asztalt, kapálózó testét pedig úgy fogom rajta, hogy bilincsének láncát beleakasztom az asztal lábába, majd utána csibe ismét az asztalon találja magát, de immáron korlátozott mozgástérrel.
- Ki a faszom maga? Azt hiszi, szórakozhat velem?
Fülsüketítő kulcscsörgetésbe kezdek, mire felordít.
- HAGYJA MÁR ABBA!
- Megtámadott egy hivatalos személyt, ez már erőszaknak minősül. Örülnék a maga helyében, ha 100 évvel megúsznám ezt az ügyet. Három halott… - ciccegek, mire felüvölt, és rángatni kezdi a kezeit.
- NEM IS ÖLTEM MEG ALEXET!! – vergődik szüntelenül. A lámpa gyér fénye maximum a seggem és a combjaimat engedi látni.
- Szóval azt az egyet tagadja, remek. Tehát a többi valós – tapsolok egyet elégedetten, mire felhördül, és rúg egyet, eltalálja a lámpát, ami nagy csengéssel a földre esik, s megvilágítja az egész ábrázatom.
- Van bizonyítéka?! VAN?! NINCS! ERESSZEN EL! – követeli, de ekkor megdermed minden mozdulatában.
- Van ám bizonyítékom, nézd az arcom – húzom el a szám lenézően, és megragadom az állát, felfelé húzom, ami minden bizonnyal fáj neki, legalábbis a karjai tuti fájnak az erőlködéstől.
- De te megdöglöttél! MEGDÖGLÖTTÉL! Láttam, ahogy felzabáltak… - felerősödik illata, imádattal szívok belőle erőset, legszívesebben minden testnyílásánál megdugnám, szétmarcangolnám a nyakát, fürdenék benne, megölném, szétszedném…
- A természet törvénye adott, edd meg őket, vagy ők esznek meg téged. Szeretem a sushit – vonok vállat, arcom még mindig komor és zord. Megvagy. Eddig tartott a játék. – Mindig is ki akartam próbálni a rendőri ruhát és felszerelést, és hála neked… - veszem elő a gumibotot, és két combja közé nyomom. – Végre ki is próbálhatom.
|
| Rauko | 2011. 06. 02. 19:53:10 | #14038 |
Karakter: Carlitos Rabal
Megjegyzés: ~ Gafdimnak
- Ennyire szeretnél meghalni? – Miért ennyire nyugodt?! Miért nem öl meg?! Mi a faszt akar? - Bajod van azzal, hogy nőket dugok? Miből gondolod, hogy ez a fasz megint járni fog a seggedben? Ne hidd aranyom, hogy minden úgy megy itt, ahogyan te fütyülsz... - MIAFASZOM?!
- Te pofátlan szartúró!
- A káromkodás nem megoldás – oktat ki megint ez a szemétláda.
- Hol van Alex!? Mit csináltál vele?! Te mocsadék, a jó édes büdös kurva anyádat…!
- Csak nem hiányzik? Hát, nekem ugyan nem.
- Mit tettél vele? Megöletted?
- Miből gondolod? – kérdezi felvont szemöldökkel. Ennyire hülyének néz?
- Mondták, hogy reggel három ipsével látták reggel a korlátnál… Megöletted? Miért?!?! MI ÉRTELME VOLT ENNEK AZ EGÉSZNEK?
- Ó, csak nem mély érzelmeket tápláltunk iránta? - Rohadék... - Belehalt, mikor kegyetlenül szétbasztam a seggét. Tudod, Ő nem bírta annyira jól, és mikor durván felszakadt, még akkor is csak visítani tudott, hogy „óhh-ahh, még még még”! Hát megkapta, most pedig szerintem már a segge sincs meg a testéből. A cápák szeretik a vért, conejito. Nagyon, de nagyon ám.
Ennyi. Itt pattan el bennem valami, közelebb lépek, és a mellkasába mártom a kést. Elegem van.... annyit szenvedtem már eddig is miatta, véget kell ennek vetnem!
A nő testét később a vízbe dobom. A ruhákat a kazánba fogom, a lepedőket is. De ezzel a rohadékkal mi legyen? Ahogy vonszolni kezdem... kicseszettül nehéz!
A vízbe dobom... és minden véres és uszonyok és hús.... végre vége.
***
De egy idő után olyan fura... mindig mintha figyelne valaki, és aztán az egyik alkalommal még nmeg is látom. Nem... nem lehet. Biztosan csak paranoiás lettem, mi más lenne? Halott, láttam. Nem élhette túl. De akkor is ott volt... láttam. Ahogy szétnyílt a tömeg... ő ott állt és a szemembe nézett!
Ahogy telnek a napok, egyre jobban kiakadok, de nem mutatom. Tartok a táskámban nyugtatót,. Minden reggel beveszek egyet, így teljesen jól végzem a munkámat. Így alakul, hogy az egyik ünnepségem is én szolgálok fel, de ahogy egy vendég odahív, a mögötte ülő pasi baseball sapkában megfogja a seggem, de nem küldhetem el a francba...
- Mit… Uram, szeretném megkérni arra, hogy… Parancsol esetleg valamit?
- Esetleg egy szívmasszázst kérnék - mondja a pasi... és ez a hang... és a keze is ott van! Istenem, az nem lehet! De mégis... ez ő! Leveszem a baseball sapkát, a haja lehullik a vállaira, és rám néz. Ez ő.... de ő nem lehet itt, láttam!
MIAFASZ?! Hogy a tetves életbe kerül ide?! Már csontnak sem lenne szabad maradni belőle, annyira szét kellett, hogy szedjék a cápák és egyéb halak. Nem vagyok hülye,. nem őrültem meg, láttam a vért és a húscafatokat, nem lehetett semmi más, csak ő.
Első utam a kapitányhoz vezet... muszáj kérnem egy kis időt. Ha nem pihenhetem ki magam, meg fogok őrülni. Ha nem tűnök el előle, halálbiztosan ki fog nyírni. Ám ekkor hirtelen elszalad mellettem egy tiszt.
- Azonnal jöjjön a gyülekezőbe - morogja, és már rohan is tovább. Mi történhetett...?
Odaérve benyitok és már tényleg csak én hiányoztam. Itt van mindenki... kivéve ugye a kormányost és a segédjét.
- Urak, hölgyek - szólal fel a kapitány. - Sajnálatos esemény történt - sóhajtja. - Nem tudom, melyikük nem ismerte Alex Stuartot, itt dolgozott a hajón.
- Miért a múlt idő? - kérdezi az egyik szobalány megrémülve.
- Megtaláltuk a hulláját az egyik hajócsavaron - sóhajtja a kapitány, és lehajtja a fejét,. Nekem összeszorul a gyomrom... tudtam. Biztos voltam benne, hogy ő volt az és megölette. De akkor Ő miért nem halott? Hogy élte túl?!
A teremben csend, néhányan, akik ismerték Alexet, sírnak, ahogyan én is. - Irányt váltottunk - szólal meg a kapitány. - Van a közelben egy város, kikötünk és kivizsgáljuk, hogy mi történhetett. - Istenem... köszönöm!
- Kapitány... ez titok? - kérdezem. Nem tudom, hogy az a rohadék tudhatja-e.
- Egyébként is kiderülne, Carlitos - világít rá az öreg. - De veled beszélnem kell. - Nagy szemekkel nézek rá... ugye nem engem...? - Valaki levált, te gyere velem.
A lakosztályába megyünk, ahol leültet.
- Carlitos... többen látták veled Alexet azon az éjszakán, amikor eltűnt és vélhetően meghalt. Legalábbis a hajóorvos ezt állapította meg halál időpontnak. - Rám néz. - Ugye nincs közöd hozzá?
- Nincs uram - felelem határozottan. - Alex és én... azon az éjszakán együtt voltunk - felelem. - Átjött hozzám, beszélgettünk és bevallotta, hogy szeret. Hajnalban viszont, mikor felkeltem, ő eltűnt, és azóta nem is láttam, nem is hallottam róla.
- Ez teljesen biztos? - kérdezi kicsit hitetlenkedve. - Remélem megérted, ha nem feltétlenül hiszek neked. Te voltál az utolsó ember, akivel látták... és akik láttak titeket azt mondják, hogy tele voltál sebekkel és véres, szakadt volt a ruhád. Viszont erre nem kérdezek rá, láttam, kiivel voltál, de hé. Megérted, ha a parti őrséggel most a opartra vitetlek, ugye? - kérdezi, és együttérzést hallok a hangjában. Hirtelen... nem is tudom. Egy pillanatra megijeszt, hogy akkor most mi is legyen, vagy hogy is legyen, hogy mászok ki ebből, de aztán eszembe jut, hogy az a geci követ, végem, ha maradok.
- Megértem, én is ezt tenném az ön helyében - mondom és felállok. - Indulhatunk, a holmimat gondolom, majd visszakapom. - Bólint és már megyünk is, a hajó mellett pedig ott áll a parti őrség kis csónakja, abba ültetnek bele, már bilinccsel a kezemen. Hát... talán most nyugtom lesz.
|
| Meera | 2011. 04. 12. 21:20:36 | #12931 |
Karakter: Baltasar Evrain
Mikor belépek a szobába, szinte már érzem vérének ízét a számban. Kellene egy kis vérfrissítés pollito után, valami savanykásabbra vágyom, az Ő édese mellett. Ez a ribanc amúgy is már egy ideje zavart, hogy leskelődik utánam, de leszarom. Most kivégzem, nem panaszkodhat, élvezettel fog megdögleni.
De ahogy az ágyra nézek, a kis szőkeséget látom csak, ahogy egy nagy késsel a kezében egészen nyilvánvalóan lehentelte a csajt. Ezt nem tűröm, hogy a vadászterületemen más is vadásszon. Kikerekednek szemeim, de nyomban össze is szűkülnek.
Abból én inni akartam baszd meg!
Óh, nem, nem fogom magam felidegesíteni. Csak mértékkel.
- Ne nézz így – rám mosolyog. Tiszta pszichopata feje van. Hát nagyon nem félek tőled, mit árthatnál, gyenge kis halandó? Ű
- Egy-egy. És ha nem te bántottad Alexet, akkor is megérdemelte ez a kurva. Dugj, akivel akarsz, leszarom! - döfködni kezdi a hullát. Elmés. Kezdő elmebeteg hisztérikus nyavalygása. Nagyon szórakoztató.
- De nem dughatod azt a farkat az én seggembe, ami punciban volt, megértetted?! – felé lépek egyet, de nem nyugszik. Hát, nem is mintha meg akartam volna vele ijeszteni.
Azt másképp fogom.
Kezd a fejemben megfoganni egy terv.
- Ez az. Gyere, ölj meg végre, baszd meg – nevet fel hisztérikusan, és ahogy véres arcát látom, eszembe jut az az opció, hogy itt és most vámpírrá teszem, de mint alattvaló, és átváltoztatott nehezen bírná a napot… Megpörkölném, szépre, ropogósra, és otthagynám a farkasoknak.
Vámpírnak túl hirtelen lenne, és véres, pedig ez imponál. Sajnos nem áll szándékomban megölni, de szívesen rémíteném úgy halálra, hogy a füle farka ketté állna. Sajnálatos módon erre csak egy megoldás van…
Elég koszos, de kíváncsi vagyok, hogy mit fog rá reagálni, és mit hogyan fog tenni.
- Ennyire szeretnél meghalni? – kérdezem, és zsebeimbe csúsztatom kezeim, ezzel is mutatva, hogy egy ujjal sem fogok hozzáérni. Még nem tudja, hogy én ki vagyok. Ez így jó, ez így tökéletes, mivel számomra így a terep teljesen tiszta, és ismeretlen trükkök tárházát élhetem ki rajta.
Hmmm…
- Bajod van azzal, hogy nőket dugok? Miből gondolod, hogy ez a fasz megint járni fog a seggedben? Ne hidd aranyom, hogy minden úgy megy itt, ahogyan te fütyülsz – mondom, mire kikerekednek szemei, és ujjai elfehérednek a véres kés nyelén. Ez az, legyél ideges, mutasd meg nekem, mit tudsz, pollito…
- Te pofátlan szartúró!
- A káromkodás nem megoldás – lépek még egyet felé, így lassan már teljesen fölé magasodok, látom, hogy rohadtul nem tetszik neki, hogy fel kell emelnie a fejét.
- Hol van Alex!? Mit csináltál vele?! – toporzékol, mint egy hisztis ribanc babája, aki nem tudja elfogadni, hogy soha többé nem fognak már vele játszani. Csupán egy kaján vigyorra futja válaszul, mire idegesen rángatózó szemhéjjal közelebb lép.
- Te mocsadék, a jó édes büdös kurva anyádat…! – szórja rám a szitkokat, de vajon mit szólna hozzá, ha én közölném vele, hogy az anyám már nem hogy nem büdös, hanem már nem is él. És hogy kurva volt e? Nézőpont kérdése. Minden nő az.
- Csak nem hiányzik? Hát, nekem ugyan nem.
- Mit tettél vele? Megöletted?
- Miből gondolod? – vonom fel a szemöldököm, de a fennhéjázó vigyor nem akar szűnni. Imádok játszani másokkal, olyan vicces, és szórakoztató amit művelnek… És hiába nem kiszámítható az emberi természet, nekem ugyan semmit sem árthat.
- Mondták, hogy reggel három ipsével látták reggel a korlátnál… Megöletted? Miért?!?! MI ÉRTELME VOLT ENNEK AZ EGÉSZNEK?
- Ó, csak nem mély érzelmeket tápláltunk iránta? – ciccentek gúnyosan, mire megint lép egyet felém, most már csak egy méter van közöttünk. Ez az, gyere csak, hergeld fel magad cicukám, tedd azt, amit én akarok, legyél agresszív, erőszakos és vad…
Mindenki akkor hullik el a legszebben, mikor ereje teljében esik le a földre hatalmas puffanással…
- Belehalt, mikor kegyetlenül szétbasztam a seggét – vigyorgok immár teljes reflektorfénnyel. - Tudod, Ő nem bírta annyira jól, és mikor durván felszakadt, még akkor is csak visítani tudott, hogy „óhh-ahh, még még még”! Hát megkapta, most pedig szerintem már a segge sincs meg a testéből. A cápák szeretik a vért, conejito. Nagyon, de nagyon ám.
Szavaim után csak áll, és néz. Látszólag nem tudja eléggé felfogni a dolgok állását. A tudattól, hogy az Alex néven nevezett kispajtása elhalt mint egy rohadtható falevél a lucskos őszi tócsában, összeszűkült a pupillája. Ó-ó, robbanni fog…
Nem is kell több perc, végleg elveszíti a józan eszét, és a vértől teljesen megrészegülve belém vágja a kést. Pontosan a mellkasom közepébe szúrja, utána a szívembe. Eljátszom a hősi halált, vagyis jobban mondva annak rendje és módja szerint vért köhögök fel, és elterülök.
Nem a saját vérem.
Nem is a saját életem.
Ugyan már, nekem meg se kottyan. Elfekszek a földön, mint egy darab fa, és lehunyva szemeimet tettetem a halottat. Ki mondta, hogy nem lettem volna jó oposszum?
Basszus, alig bírom ki, hogy ne röhögjek fel vészjóslóan, sátánian, rettentően gonoszan, annyira pofán röhögném, hogy arra nincs szó. Iszonyat jó buli lesz, régen szórakoztam már ilyen jól, és ehhez csak két hulla kellett…
Mikor leül az ágy szélére, és kicsit kitisztul a feje, el kezd gondolkozni, hogy mi a faszt csináljon a két hullával. Megragadja a ribancot, és kivonszolja a folyosóra, majd eltűnik vele.
Mikor visszajön, szinte látom, hogyan kattog az agya. Az emberek túlságosan kiszámíthatóak. Úgyis a kazán közelében alszik, ott még a fém is elég, tehát oda bedobálja majd a véres dolgokat. Következésképp meg fogja kérni a szobalányt, hogy a hiányzó lepedőket helyettesítse újakkal.
Na de én nehezebb dió vagyok, mint a kurva. Az még talán könnyű is volt neki. De hogy én el fogom lazítani az összes izmomat, és teljes súlyommal el fogom engedni magam, az is biztos. Nem fogom megkönnyíteni a dolgodat, csibém.
Kínkeserves hangokat hallat, nem tud hogy megfogni, hogy jó legyen. A lábamnál nem jó, a felsőtestem sokat nyom. A hónom alatt egyszerűen képtelen megemelni. Gyenge kis passzív Ő, aki csak dugásnál tud kinyomni egy kevés súlyt: a sajátját.
Nagy nehezen, viszonylag közepes időtartam alatt sikerül kivonszolnia a fedélzetre. A szélből, és abból, hogy egyáltalán nem süt át a szemhéjamon a nap, arra következtetek, hogy jócskán reggel felé járhatunk az éjszakában, ilyenkor senki sem lóg kint, még a partisok sem.
Tiszta vér minden, legalábbis a ruhám rémesen szaglik az előzőleg elfogyasztott pincértől, de okos volt Ő, mert belegyömöszölt a sebbe egy rongyot, így az nem kente össze széltében-hosszában a folyosókat, ahol kínlódva végigcipelt.
Hallom nyögéseit és sóhajait, hallom, ahogy még így is szid, hogy hogy lehetek ekkora benga állat, de hát sajnálom, te így jártál, én meg emígy. Szerintem korrekt volt a természettől, hogy így teremtett meg engem. Nem tudom ez a kis szaros mit van úgy oda a méretbeli különbségekért.
Ha nagy farkad lenne neked is, akkor kivennéd az alsó bordáidat, hogy leszophasd magad, annyira kis uke vagy te, pollito.
Csobbanás, tűröm, hogy a víz lerántson. Jönnek a cápák, azt is hagyom, addig ameddig a hajó nem megy egy kicsit messzebb. Pollito biztos figyel, ezt innen a víz alól is látom, nagyon is jól. A cápákat szépen széttépem, így a vízfelszínen lebegő vér és húscafatok láttán kis hősünk megnyugodhatott.
Vagy mégsem.
Miután ellógott a korláttól, hogy bevégezze mocskos ügyeinek elintézését, szépen utána úsztam a hajónak, és visszamásztam. Embereim végignézték, a titkárnőm kopogó cipővel érkezik elém, egy takaróval. Kicsapom a kezéből, nem vagyok én ember, hogy meghűljek…
- Uram, mit kíván tenni? – kérdezi alázatosan, mire a többi fogdmeg elrejtőzködve hallgatózik, hogy mit is óhajtok. Felnézek az égre, a Hold fényesen világít, holnap teljes lesz. Megnyalom a szám szélét, és a rongyot kitépem sebemből, mely abban a pillanatban be is gyógyul.
- Szellemeset akarok játszani.
***
Pár napig még békénhagyom.
Azt akarom, hogy higgye, tudja, bízzon abban, hogy én már nem létezek többé. Hogy csak haleledel voltam, semmi más, és azon az éjszakán végleg letudott engem. Minél jobban elringatja magát a téves igazságba, annál jobban fog fájni, és tépni, mikor megtudja a valóságot. Vicces lesz, és szórakoztató.
Helyet cserélek az egyik talpnyalómmal, inkább azzal zaklatom pollitot, hogy figyelem, de úgy, hogy Ő sosem lát meg engem. Egy pillanatra sem. Biztos érzi, hogy valami nem stimmel, kezd paranoiddá válni, és idegessé. Pedig meg sem látszik rajta, hogy ölt. Egy ideig úgy viselkedett, mint bárki más.
De az emberre nehezedő nyomás egyszer kihozza belőle az elfojtott érzelmeket. Okosnak és erősnek hisszük magunkat conejito? Édes kis csibém, nem tudod te még, hogy kivel húztál újat.
***
Másfél hét után úgy érzem, hogy itt az ideje annak, hogy elkezdjem módszeresen zaklatni a kis idegrendszerét. Vadászó jelleggel öltözöm fel, nyakkendő, Armani, olasz bőrcipő. Még a hajam is felfogom, hogy mikor majd egy másodpercre engedni fogom, hogy meglásson, azt higgye, hogy a szeme káprázott.
Olyan ez, mint egy elcseszett horrorfilm. Egyszerűen imádom rendezni, és egyedül lejátszani, leosztani a szerepeket. Igazán ínyemre van ez az egész.
Ismét a bárpult mögött van, az emberek heringekként tömörülnek, fullasztó a hőség, a klíma pedig szinte bömböl. Vörös ingemben, és fekete öltönyömben egyszerű üzletembernek nézek ki, nem többnek. Aki csak annyiban lehet más, mint az átlag, hogy kegyetlenebb a kisugárzása.
Ennyi kell is.
Meglátom, teljesen profin végzi munkáját, mint mindig. Néha oda-oda szól kollégájának, aki kiviszi elkészített italait a lusta vendégeknek, de ezen kívül nem csinál mást, csak bamul, és kever.
Így úgy döntök, hogy engedem, hogy meglásson. Sétálok párat, majd erőmmel kissé körbelökdösöm a környező embereket, akik nagy zajongással szólják le a mellettük levőt, hogy minek lökdösődik. Persze a hirtelen feltámadó zajra kiscsibe is felkapja a fejét, és egy másodpercig mélyen a szemébe meredek.
Szinte érzem, ahogy a szíve megáll pár pillanatra.
Bűntudatod már nincs, lelkiismereted sincs már régen, de most mégis, félelmet érzel, és iszonyatot. Mi van ha él? Mi van? Mi fog történni? Hogyhogy él? Leszúrtam! Mi történt, hogy él? Láttam a vért, meg a cápákat? Most mi lesz?
Elárulom: semmi.
TE szenvedni fogsz. És erről nem fog tudni senki. Senki. Kiőrlöm az idegeidet.
***
Eltelik két nap, megint figyelem úgy, ahogyan eddig. Minden zajra összerezzen, tartása mégis büszke. Furcsa, de mégis tetszetős látvány. Kicsit nyúzott az arca, de ennek ellenére mégis gyors és fitt, mint mindig. De ha lelökök egy vázát, vagy erősebb széllöketet küldök dús hajába, összerándul.
Mint aki rosszat csinált.
Mert tudja, hogy rosszat csinált.
Egy kisebb összejövetel van kisvállalkozóknak, az egyik mozi teremben, ahol valamiféle előadást fognak megtekinteni. Átöltözöm megint, ezúttal úgy, mint egy sportoló, és lustán lelépdelek a sorok között. Pollitot direkt úgy osztattam be a vezetőséggel, hogy felszolgáljon.
Ha valaki a moziban felteszi a kezét, conejito pattan, és hozza, amit kell.
Nekem pedig pontosan ez kell.
Nem tudok elfojtani egy gonosz, elégedett vicsort. A fények leoltódnak, elkezdődik az előadás. Várok egy kicsit, kényelmesen elhelyezkedek, a baseball sapkát mélyen a szemembe húzom, majd az előttem ülő dagadt ipse karját egy egyszerű erőátvitellel felemelem, így csibus már reppen is.
Mikor megáll, kezemmel végigsimítok feszes és kerek kis seggén, bele is marok. Nem bírom ki, hogy ne nyaljak végig az ajkaimon, még mindig harapnivaló az egész teste, főleg ez a kis kalács itt hátul… Tunkolnám…
- Mit…? – fordul meg. – Uram, szeretném megkérni arra, hogy… Parancsol esetleg valamit?
Húzza a fogát.
No lám, nem örül egy esetleges szex felhívásnak? Nem fogom megdugni, az tutkó. Ma még nem. Holnap sem. Reszkess. Akarom, hogy úgy mássz el hozzám, kússz, és mássz.
Semmi mást nem akarok.
- Esetleg egy szívmasszázst kérnék – teszem tenyeremet oda, ahol először megszúrt. Kikerekednek a szemei, nyílik a szája, hangtalan sikoly hagyja el az ajkait. Két pillanat múlva lekapja a fejemről a sapkát, a hajam kihullik alóla, s mikor mégegyszer végignéz rajtam…
Lélekszakadva kirohan a teremből.
„És akkor a várható deficit nulla lenne, mivel az elszámolható és el nem számolható implicit nem haladná meg a…”
Jó ez az előadás.
|
| Rauko | 2011. 03. 15. 18:36:32 | #12282 |
Karakter: Carlitos Rabal
Megjegyzés: ~ Gafdimnak
Először nagyon féltem. Komolyan, kibaszottul megijedtem, amikor három alakot éreztem magam körül. És egyik sem ő… egyiket sem ismertem, és olyan hirtelen történt minden. Már csak arra eszméltem, hogy az egyik a farkamat szopja, a másik kegyetlenül kefél, a harmadik meg olyan iramban szopat, hogy nehezen tudom felvenni a tempóját.
Első gondolatom az volt, hogy amint kikerülök innen, valahogy kinyírom ezt a görény állatot. Undorító, mocskos strici…! Azt hiszi, szórakozhat velem?! Hát cseszettül téved!
A haragom nem enyhül, de valahogy elfelejtem, mert a szex iszonyatosan jó! Komolyan… ennyire rég keféltek meg… ez az erőszakosság, és tudom: úgysem ölnek meg. Ha ki akartak volna nyírni, már halott lennék, és nem szopná valaki a farkam.
Amikor felvillannak a neonok, és meglátom, hogy ki szopat, majdnem elélvezek… ilyen eszméletlenül jó pasit nagyon régen láttam! Komolyan… Mélyen a szemébe nézek, ahogy rám pillant. Végignyalja ajkait, és erősebben kezdi tolni magát a számba, és ezzel egy időben az, aki épp hátulról kényeztet, eltalálja azt a pontot, amitől hatalmasat nyögök, és a hanghullámok talán, vagy csak a profizmusom, de a szexisten a számba élvez, nagyot nyögve, a hajamba tépve. Amikor végre szabadon engedhetem, hátracsapom a fejem, és nyögni kezdek. Aki mögöttem van, a hajamba ar, oldalra fordítja a fejem, és megcsókol. Olyan vadul, hogy fogaival felsérti a számat, de nem érdekel. Olyan jól csinálja a dolgát, hogy elnézem. Tény, hogy kurvára fáj, szerintem vérzik is, de szeretem az ilyet… nekem ez kell, most megkaptam.
Ahogy oldalra fordulok, viszont elpattan az agyamban valami.
Baltasar egy nőt kefél. Egy. Nőt. Kefél.
Olyan ideg száll az agyamra, hogy hirtelen lökni kezdek én is a csípőmmel, mire gyorsan elélvez a faszi is, aki tolt hátul, meg annak hála, aki a farkamat szopta, én is. Ezzel egy időben sikít fel a nő, gondolom elélvezett és a férfias nyögésekből ítélve nagyon egyszerre sikerült minden. Aztán, gondolván egyet, és kicsit dacból is, intek annak, aki szopatott. Elém áll, én meg rá mosolygok.
- Mit gondolsz, bírsz egy menetet még? - nyalok végig ajkaimon. Baltasar morran valamit, de nem érdekel. Leszarom, kefélgesse csak azt a nőt.
Eszméletlen menetet nyomunk másodszorra is. A fickó farka akkora, hogy szerintem még jobban felszakadtam, mint az elsőnél, de nem érdekel. Élvezem, és Baltasar csessze meg, ha ilyen görény! Direkt hangosabban nyögök, hallja csak, hogy rohadtul élvezek mást is, nem csak az ő farkát, és kurvára nem úgy sült el, ahogy akarta. Én imádom a szexet és szeretem, ha durva, engem nem lehet megerőszakolni, mert mindenképp élvezem. Ha ő azt hitte, hogy ezzel megbüntet, vagy valami, akkor kinyalhatja a seggem.
Amikor megint elélvez a faszi, nagyot nyögök én is, és vele tartok. Mennyei menet volt, az fix. Dolgom végeztével ellököm magamtól a nagydarab állatot, és Baltasar felé pillantok, de nem nézek rá.
- Mehetek? - kérdezem, mire csak morog valamit. - Akkor hali - intek oda, és elindulok kifelé, miközben a földről felkapom a ruháim maradványait.
Kiérve szerencsémre nem találkozom senkivel, de amikor a szobámba érek, valaki nem hagyja, hogy zárjam az ajtót. Alex, az egyik szakács…
- Mi a fasz történt veled? - kérdezi, beengedi magát, amíg én a táskámhoz lépek, és másik ruhát keresek.
- Rossz társaságba keveredtem - jelentem ki.
- Egy hajón? - húzza fel egyik szemöldökét.
- Egy hajón. - Ráhagyom. Fiatal egyébként, velem egyidős, alapjában véve helyes fiú.
- Hé, én segíteni akarok - lép közelebb. - Mond el, ki volt. A következő kikötőnél leszállítjuk.
- Nem akarok senkit belekeverni - mosolygok rá. - Én basztam el, nekem kell megoldani - kacsintok rá és fordulnék meg, de ő visszaránt, és minden előzmény nélkül megcsókol. Felnyögök, annyira hirtelen, és az eddigiek után valahogy jól is esik. Még úgy is, hogy olyan, mintha figyelne közben valaki… de biztos, csak paranoia.
***
Szép éjszaka volt. Alex gondoskodó, kedves fiú. Simogatott, becézgetett. Elmondta, hogy már az indulás óta rám van kattanva, így látott most is. Gyakran figyel, látta, hogy kivel vagyok, de nem tudta kiszedni belőlem, hogy az a hosszú hajó pasi tette-e ezt velem. Mert igen. A seggemből vér és sperma folyt, a testemen ezer helyen karmolások, véraláfutások. Szarul néztem ki, ez tény, és úgy is éreztem magam: testileg is, lelkileg is. Jól esett, hogy volt mellettem valaki, aki figyelt rám. Épp ezért volt fura, hogy amikor reggel felkeltem, nem volt mellettem. Nem találtam sehol, nem hagyott üzenetet, és amikor átkopogtam a lakosztályába, ott sem volt. Megkérdeztem az egyik szobalányt, aki szerint Alex reggel három pasival ment a korláthoz, amikor ő látta. Nekem persze elborítja az agyam a vörös köd. nem gondolom végig, hogy mit teszek, hogy mit kellene csinálnom és mit nem, csak arra tudok figyelni, hogy Baltasar lakosztálya felé menjek. Olyan ideges vagyok, mint eddig soha, mert hogy a picsába gondolta azt, hogy megöleti Alexet?! Akkor tényleg figyelt minket?! De bassza meg, ez akkor sem módi! Nem nyírathat ki valakit, aki fontos nekem!
Annyi lélekjelenlétem van, hogy szerzek egy kést, azzal haladok a lakosztály felé. Az van bennem, hogy őt akarom kinyírni, el akarom vágni a mocskos torkát, aztán valahogy majd eltüntetem, de velem nem csinálhatja ezt! Rohadt gennyláda! Megkeféltet három vadidegennel, a szemem láttára dugja egy punciba a farkát, és még neki áll feljebb, amikor egy normális faszival akarok lenni?! Kinyírom ezt a szemétládát!
Benyitok. Kopogás nélkül tépem fel az ajtót, mire nem találok bent mást, csak azt a pinát, akit kefélt. Nem elmélkedem sokáig. Csendben lépek az ágyon alvó szuka mellé, és egy mozdulattal vágom át a torkát. Olyan ideges vagyok és annyira nem tudok gondolkodni, hogy az elmondhatatlan. A nő felnyög, de álmában éri a halál, nem fáj neki. Gyorsan bevégzi, nekem meg valami hülye gondolat üt szöget a fejemben.
Ez jól esett. Élveztem, hogy megöltem valakit. Kiadtam magamból a haragot, és már nem fáj annyira az a tény sem, hogy Alexis minden bizonnyal halott. Nem lépett volna le csak úgy. Az érintései… a szavai nem azt mutatták, és nem is dugott meg. Ő mosta ki a seggemből a vért meg a gecit, és semmi sem történt. Olyan édes volt, annyira ártatlan… simogatta a szívemet a mosolya is. A csókjai édesek voltak…
A nő hajába simítom ujjaimat, mikor hallom, hogy valaki nyitja az ajtót. Baltasar áll ott. Kikerekednek a szemei, amint az ágyon fekvő hullára, a kezemben levő, véres késre majd az arcomra néz. Í
- Ne nézz így - mosolygok rá. - Egy-egy. És ha nem te bántottad Alexet, akkor is megérdemelte ez a kurva. - Egyre idegesebb vagyok, ahogy visszagondolok arra, amikor… - Dugj, akivel akarsz, leszarom! - A kést a nő mellkasába szúrom, majd újra, és újra…. és üvöltök. - De nem dughatod azt a farkat az én seggembe, ami punciban volt, megértetted?! - Lép egyet felém. - Ez az. Gyere, ölj meg végre, baszd meg - röhögök rá. Nem félek. Szeretném, ha megölne…
|
| Meera | 2011. 03. 14. 18:20:05 | #12254 |
Karakter: Baltasar Evrain
Megjegyzés: ~nyufkónak
A fürdőbe lépve megnyitom a csapot, hogy lemossam a koszt magamról, a forró víz kellemesen ellazítja a bőrömet, és élveteg vigyorral kezdem el magam szappanozni. Jó kis segg ez a pollito, csak sajnálatos, hogy ennyire kis ribanc. Ha ellenkezne, még szívesebben vadásznék rá. De hát nem lehetek válogatós egy jachton…
Megérzem jelenlétét a szobámban, és halkan felmordulok. Senki nem teheti be a lábát a szobámba engedély nélkül, és csak azért, mert megbasztam, ne gondolja, hogy Ő a Kivételezett…
- Mit szeretnél, csibém? – kérdezem tőle lustán, mikor már percek óta csorgatja rám a nyálát. Érzem az izgalmát, szinte remeg.
- Valami kimaradt az aktusból – nem kerülgeti a forró kását, ez tetszik, sőt… Velem még sosem volt senki rámenős, mert ismertek, tudták ki vagyok, és van egy olyan bizonyos kisugárzásom, ami miatt kerül minden élőlény.
És most is csak néz, de nem mozdul. A fene a hülye anyádat, aki kipréselt magából… Megragadom puha felkarját, és magamhoz rántva nyalok végig nyakán, ott, ahol az előbb megharaptam. Hrr…
- Ennyire tetszem?
- El sem tudom mondani – őszinte válaszától halkan felnevetek. – Helyette megmutatom.
Elvigyorodik, és lassan elereszkedve végignyal felsőtestemen, amitől már áll a farkam. Kis kurva…
- Le akarsz szopni, pollito? – élvezettel iszom magamba látványát, ahogy önként kiszolgálja magát, amire soha eddig senki nem volt képes, és nem volt elég vér a pucájában ahhoz, hogy megtegye… Majd szívok én le belőle egy kicsit, ha ennyire vértúltengésed van, aranyom…
- Talán probléma? – válaszol vissza pimaszul, amire egy kurva nagy pofon lenne a böjtje, de végül meggondolva magam hagyom, hogy leszopjon. Végülis, azért van a személyzet, hogy mindent megtegyen a vendégért…
Profin kényeztet a kis vakarék, úgy nyalogat és lágyan harapdál, hogy az valami hihetetlen. Vadul morogva tépek hajába, és keményen megbaszom a száját, de néha önállósítja saját magát, és olyan trükkökkel vesz le a lábamról, hogy szinte majdnem elélvezek. Olyan mélytorkozást csinál, hogy legszívesebben a seggéig merülnék forró szájában, ami úgy öleli körbe a farkamat, akárcsak egy vákuumos cső. Ez az, mélyebben ribanc… Szemei élvetegen csillognak, szinte már kihívóan mered rám, ó, hogy a kurva anyádat te ringyó…
Mélyet morogva durranok el szájában, mindent engedelmesen le is nyel, le is tisztogatja a farkamat, pedig legszívesebben úgy megdugnám itt a földön, hogy a csempébe épülve higgyék azt, hogy dekoráció…
- Nem vagy semmi. Maradj itt – nyalok végig nyakán, vadul tépem meg ajkait. A kikúrt életbe, már most szomjas vagyok tőle. – Átkeféljük az éjszakát… megduglak minden lehetséges pontján a lakosztálynak…
Megremeg, de gyorsan válaszol is.
- Mennem kell. Sajnálom, de csak pár órára cseréltem – rám mosolyog, és első döbbenetemet kihasználva felkap egy méretes köntöst, és kifelé araszol. De rohadt kis…
- Isteni a szex önnel, uram, remélem, sokszor ismételjük még meg. A lakosztályom a gépház felett van közvetlenül, az alagsorban a hatos számú szoba, egyik nap éjszaka dolgozom, másik nap pihenő, harmadik nap nappal, aztán megint éjszaka. Viszlát!
Te kis alattomos, kurvára megbánod ezt még, halálra foglak baszni, és ezt komolyan mondom. Kiiszom minden cseppedet, miközben vadul baszlak meg, fájni fog, és mégis imádni fogod… Ahogy remegő testetből kihuny az élet, te csak csendesen elalszol, és végül a tengerbe dobom a kis testedet, amit majd cápák zabálnak fel.
***
Keresésére is indulok, lustán, de határozottan vágom ki szobája ajtaját. Nincs itt. Dühösen a falba vágok, a fém megreped és meghajlik, érzem a forróságot, tényleg a gépház mellett van egy kis lyukban…
Nem szeretem a csalódást, csibus. Ha valaki átver, nagyon meg fogja bánni, kínkeservesen.
Hagyok ott neki egy kis cetlit, majd elindulok a dolgomra.
Hamarosan kezdődik a tanácskozás, ideje megjelenni rajta, mint egyik vezető. Ezt sajnos nem hagyhatom annyiban, az én területeimre senki nem fenheti a fogát, és ha farkasokkal kell szövetkeznem meg boszorkányokkal, ám legyen. Legyen koszos a kezem, de ami az enyém, azt mindenáron megtartom.
Ebből nem fogok engedni soha.
Késve érkezem, de nekem mindent elnéznek, mégha a farkasok morognak is egy sort, jól látom, hogy mennyire élvezik azt, amit kaptak a bárpultnál. Odanézek, és látom, hogy csibém keveri az italokat, teljes hevülettel és lelkesedéssel. Egy pillanat alatt mögé kerülök, és finom, érzéki illatát megérezve a pia tömény illatával együtt eszembe jut, mit is akartam vele csinálni…
- Nahát, nahát – dörmögöm édes kis fülkagylójába, és odalépek elé, hogy az egész látóterét kitöltsem. Az én adottságaimmal semmi sem lehetetlen. Főleg ilyen téren. Lássuk, mit tudsz, csibém. – Egy Flaming Lamborghini rendel, pollito.
Mindenki ránk néz, senki sem hülye, főleg az örökéletűek. Tapasztalata mindenkinek van piálással, általában a friss lények ezzel tesztelik új testüket. Ismernek minden italt és kaját.
Lássuk mit virítasz.
Elvigyorodom, és intek neki, hogy hozza ide, amit lelkesen meg is tesz. Bizonyítani akarsz kicsikém? Szétveti a mellkasod a fene nagy büszkeséged? Lesz még meglepetés a mai est folyamán, csibus…
Megkóstolom a löttyöt, és elégedetten konstatálom, hogy az égető nedű szétfut az én halott testemben, szinte újjáélesztve azt. Hm…
Lerendezzük igen gyorsan a megbeszélést, az egyöntetű mészárlást kikiáltva elégedetten dőlök hátra a székemben. A bőr főnöki forgószék halkan megnyikordul, mire mindenki rám néz. Ezennel mindenki tűnjön a kénköves picsába.
Mindenki elhúzza a belét a kimondatlan oszlatásra, én pedig intek három tanácstagnak, hogy maradjanak csak egy pillanat erejéig. Talán kettőig is. Pollito túlságosan el van ájulva attól, hogy megdugtam. Egész végig engem bámult, szinte már felgyulladt a ruhám a két égő gömbnek köszönhetően. Felpörgetjük az eseményeket.
Engem senki sem várathat meg, ő pedig csak egy baba, amit kedvemre forgathatok. Szó szerint. A mahagóni asztaltól elfordulok székestől, és keresztbe tett lábakkal, valamint összefűzött ujjakkal fordulok conejito felé. Felvonom az egyik szemöldököm, mire elindul felém, remeg, innen látom. Intek hanyagul egyet, a fények leoltódnak, két oldalamon megjelenik a három tag, akiket marasztaltam még egy kicsit. Terveim vannak, méghozzá igen nagyok. Balhé lesz, de már előre imádom az illatát…
Egy szemvillanásomba kerül, és a testén felszakad a ruha, kötényén és ingjén egy méretes szakadás, mintha egy állat megkarmolta volna közvetlen közelről. Szerencse, hogy látok sötétben, így látom felvillanó bőrét, és máris összefut a nyál a számban. Megnyalom ajkaimat, s látom, hogy pollito tétován elindul felém, de végül elesik, így szinte térdre vágódik előttem. Kapaszkodót a térdeimnél nyer, s mikor megérzi a vaskos combokat, ujjai bátrabban siklanak felfelé, egészen az ágyékomig.
- Akaratos kis dög vagy te, pollito – mély hangom szinte hasítja a feszült csendet, a három tanácstagon érzem, hogy remegnek a folytatástól. Helyes, tudják, hogyan szeretek játszani.
Piszkosul.
És ők piszkosul élvezik, mikor én piszkosul játszom.
- Fel az asztalra – marok bele hajába, mire engedelmesen felmászik, pár poharat a sötétben lelök, de nem tud érdekelni, vele fogják kifizettetni, ezt garantálom. Engedelmesen széttárja a lábait, én pedig megpördülve a széken nézek fele farkasszemet. Szemei izgatottsággal vegyes félelemmel méregetik sötét alakomat, de a másik hármat nem veszi időben észre.
- Használjátok ízlésetek szerint – gúnyos hangomat hallva a három szörnyeteg nem is tétovázik, pollito riadt hangját hallom csak csupán válaszul kijelentésemre.
- Mi…?! Kik vannak itt?! Mit akarnak? Hé! – méltatlankodik, de nem is olyan sokáig. Hátrább húzódom, nem akarom, hogy összekenjenek, végülis, vagyok én finnyás is. Egy kicsit. De csak egy kicsit…
Nem szólok semmit, csöndben a feketeségbe burkolózok, lábam átvetem a másikon, és sátor módjára összefűzöm ujjaimat térdeimre támaszkodva, várva az előadást. Megkeserülöd még, pollito. Nekem senki nem mondhat nemet, és engem senki sem vághat át olyan könnyen.
Szakad a ruha, hamarosan kéjes hangok, morgások és vad nyüszögés támad az asztalról, testek csapódnak egymásnak, az asztalon hullámzó négy alak csendben teszi a dolgát, ősi ritmusra mozognak, szinte egyszerre. Karmos kezek szántják végig conejito hamvas bőrét, vadul dugják meg hátulról, előkészítés nélkül, síkos bőrük cuppogva csapódik egymáshoz, élvezettel vájnak karmok gyönyörű bőrébe.
Száját éppen az egyik igyekszik teljesen betömni, onnan vannak az elfúló sóhajok és nyögések, szinte feszíti száját a hatalmas farok, de engedelmesen nyeli, szinte tüdejéig engedi. Hajába sápadt ujjak tépnek, tombolva basszák meg a száját.
Egy valaki azonban még mindig hiányzik a sorból, ugye említettem, hogy hárman vannak… Egy a kis drága alatt fekszik, és teljes hévvel szopja a kis farkincáját, így az összkép farokállító és kellemesen kielégült pofát varázsol. Nyüszög, meztelen testén megannyi verejtékcsepp táncol, hátára izmos alak nehezedik, s mikor elterülne, nem teheti meg, mert alulról kezek tartják, fejét nem hajthatja le, mert azt durván markolásszák…
Vágyam szinte belém tép, de tudom, hogy a lüktető farokkal is lehet bírni, egy ideig. Önuralmam sok és mégis kevés, élvezem a műsort, remélem te is élvezed, kicsi pollito, ugyanis most egy vámpír, egy vérfarkas és egy ember kúr szét több oldalról egyszerre… Szeretem dróton rángatni az embereket, vagy egyéb mitikus lényeket.
És hagyják magukat, mert jutalmuk sosem marad el…
A bárpult színes neonfényei felpislákolnak egy pillantásomra, hogy lásson valamennyire a kicsike. Szemei szinte keresztbeállnak és fennakadnak, annyi inger éri most testét, hogy csoda, hogyha túléli. De túl fogja, mivel ez egy kéjes kis ribanc, erre várt, ezt akarta egész végig, de azt hitte, én fogom saját kezűleg megbüntetni…
Téves aranyom, dugni úgy izgalmas, ha van benne valami csábító és vonzó. Vonzó vagy és finom, de nem jelenti azt, hogy megnyertél magadnak. Odalettél teljesen attól, hogy elvarázsolt a tested?
Téves elgondolásaid vannak pollito.
Engem senki nem befolyásolhat. Senki nem irányíthat, és legfőképpen… Senki sem birtokolhat. Mert ez volt a terved, nemde conejito? Hogy a hajóút alatt mindennap kapsz valamit a kis seggedbe…
Nem.
- Jelena! – hangom hangosan dörren, és a színielőadás utolsó pontja is elkezdődik. A lengyel kurva elő is kerül rejtekhelyéről, tudom ám, hogy egy mocskos vámpírvadász klánból származik, de imádja, ha vámpírok dugják hatfelől, akárcsak az a kis ribanc ott.
- Idáig érzem, hogy milyen nedves vagy… Csak nem csatlakozni szeretnél hozzánk? – kérdezem gúnyosan, remegése idáig zavarja a levegőt. Magassarkúiban idebotorkál, én pedig kuncogva túrok hajába, tudja, hogy mit jelent ez.
Remélem látod pollito… Az az enyém, amit csak akarok.
|
|
