Az Impalával idõben a kunyhóhoz érek, így a szenteltvizet elrejtem a kabátom zsebébe, a sóval együtt.
Tudom, ez nagy szemétség volt Dean-el szemben, de nem tehettem mást. Muszáj kiderítenem, hogy mi folyik itt. És azt hiszem, elég közel is járok hozzá és a kulcs ez a buli lesz, na meg a szertartás. Mostanában nem is tudom, mi van velem. Egyszerûen dühös vagyok, ha Dean közelében vagyok. Felhúz a tudat, hogy õ sokkal jobb és én semmit sem tehetek. De ez nem kéne, hogy az utunkba álljon. Ez nem én vagyok… mintha… történt volna velem valami. De azt hiszem, ezen ráérek késõbb is gondolkodni.
Kiszállok az autóból és elindulok a kis viskó felé, ami bevallom, nem épp egy remek buli legjobb helyszíne. De hát, gondolom a szertartás miatt választották ezt a helyet. Sok idióta.
   - Sam! – Hallom meg egy ismerõs nõi hang csengését, és ez nem volt más, mint Natasha. Felé intek, mire odajön hozzám és megkarolva elkezd húzni a ház felé, közben rengeteget kérdez, amire én válaszolok, de persze nem minden válaszom igaz.
Bent vagyunk a dohos, kis mondjuk úgy: rozzant viskóban a zene természetesen dübög, és sok a vidám arc, vagy ép csak a részeg pofa, akik már az elején alig állnak a lábukon.
   - Gyere, igyunk valamit. – Hív meg Natasha egy italra, amibe bele is megyek, majd egy pohár sörrel a kezünkben kimegyünk a ház elé és ott beszélgetünk tovább. Kiderül, hogy õ szervezte meg ezt az egészet, és hogy van egy könyve, amibõl felolvasva egy igét, el tudja csitítani a szellemeket. Ez a rész már egyre inkább érdekel.  
Vajon honnan szerezhette azt a könyvet? És honnan tudja, hogy ez be is válna? Szellemet nem lehet csak úgy egy igével visszaküldeni, ez baromság. Biztos valaki rendesen átverte.
Közben figyelek, hogy hátha feltûnik az a bizonyos kobold, már ha még mindig azzal van dolgunk.
Natasha közben továbbra is önfeledten cseverészik, ami most kivételesen nem zavar. Szemeim is gyakran lentebb tévednek, de hát, férfi vagyok.
Már egy ideje csak itt állunk és beszélgetünk, de mozgásnak nyoma sincs, se egyébnek, egyelõre. A többiek is már elkezdtek bent gyülekezni, bizonyára a szertartásra. A bolondok azt sem tudják, mivel játszanak.
   - Gyere, menjünk mi is, Sam. – Szólal meg negédes hangon a lány, mire bólintok egyet és indulnák is, mikor fülemet hangos kiáltás üti meg. Egy srác volt az, aki bizonyára találkozott a kobolddal. És igen. Tényleg találkozott, mert meg is sebezte, aztán az árny felém közeledik, nagy sebességgel. Ekkor zsebembõl elõkapom a kis üvegcsét, majd gyorsan kinyitva azt rá öntöm, vagyis, rá önteném, ha nem kerülte volna el olyan gyorsan, ám néhány csepp érte is, amire felordít a fájdalomtól.
Újra támadna, mikor lövést hallok és a kobold állati hangot kiadva eltûnik, ekkor látom, hogy ki jött a segítségemre.
   - Dean? – Nézek rá, hitetlenkedõ képpel, mire bátyám egy vigyor kíséretében biccent egyet.
   - Helló öcsi! Mi ez a meleg fogadtatás? Mostanában egyedül nyomod a bulit? – Kérdezi, miközben körbenéz, velem együtt és láthatóan senki sincs itt.
Remek, mindenki elmenekült.
Újra Dean felé fordulok, és felteszem neki azt a kérdést, ami az óta felhozódott bennem, amióta idejött.
   - Mért jöttél ide? Mondtam, hogy megoldom egyedül! – Kiáltok felé felháborodottan.
A fenébe is… Miért húztam fel magam ennyire? Mi van velem?
   - Látom. – Löki felém, tele gúnnyal a hangjában, ami csak még inkább felhúz. Ekkor tekintete elterelõdik rólam, egészen a hátam mögé. Ekkor megragadom az üvegcsét, de Dean rám kiált, hogy:
   - FEKÜDJ!
De mintha meg sem hallottam volna, megfordulok és leöntöm a vízzel a koboldot, de az meg sem érzi.
Az nem lehet. Ez nem az igazi kobold, hanem…
Szemeim nagyra kerekednek, de ekkor a kobold lendíti a karját, még mielõtt szólhatnék Deannek, és már rendesen lekever egy nagyot, én pedig a ház falának csapódok és elvesztem az eszméletem.

~oOOo~

Szemeimet lassan nyitogatni kezdem, és fejembe erõs fájdalom hasít. Azonnal a homlokomhoz nyúlok, ekkor kezem alatt kötést érzek. Bizonyára géz volt az.
A helységben, ahol voltam sötét volt, csak egy gyertya égett, ami adott némi fényt.
   - Ezt jól megcsináltad, öcsi. – Hallom meg Dean hangját, mire felé pillantok, és õ egy széken ült, és engem figyelt.
   - Fogd be, Dean… - Nyöszörgöm, miközben lassan feljebb tornázom magam, azon az izén, amin fekszek. Ekkor teljesen körbenézek és látom, hogy ebben a viskóban vagyunk.
   - Mi történt? – Érdeklõdöm halkan, mikor már ülõhelyzetben vagyok és a fájó homlokomat fogom.
   - Fogalmazzunk úgy… hogy a magánakciód kudarcba fulladt, és te rendesen kifeküdtél, a csajodat pedig elvitte az eltûnt kobold. – Válaszolja tömören.
   - Elvitte Natashát? – Nézek rá nagy szemekkel, és állnék is fel, mire visszanyom az ágyra.
   - Csigavér Sammy. Megmentjük a csajt, csak elsõnek gyere helyre kicsit. Kóválygósan semmi elõnyünk nem származik belõled. – Mondja az igaz tényeket, mire belátom, igaza van, és inkább csendben visszadõlök a kanapészerûségen.
   - Hûh… Mi ez? Újra szót fogadsz? – kérdezi, kicsit kötekedõ hangnemben. Ránézek és egy apró sóhaj kíséretében dús hajamba túrok.
   - Nézd… Nem tudom mi volt velem, de sajnálom… Az egészet. Akkor nem tudom, mitõl voltam annyira ideges. És tudom miket mondtam, de nem akartam. – Mondom el õszintén, miközben bocsánatot is kérek, és láthatóan Deannek is jól esik. Egy mosoly is felkúszik az arcára.
   - Na… Most hogy ezt megbeszéltük, inkább dõlj le még egy kicsit. Egy óra és indulunk. – Válaszolja, amire inkább bólintok egyet, és el is dõlök egy kicsit az ágyon.
   - Dean…
   - Hm?
   - Azt hiszem, tudom, mi ez. Vagyis. Tényleg egy kobold, csak ez nem az-az átlagos. – Szólalok meg és szemem sarkából bátyámra pillantok, aki egyenesen engem fixíroz.
   - Mire akarsz kilyukadni?
   - Arra, hogy valaki irányítja. És az, aki irányítja, az-az igazi kobold. Vagyis… tudom bonyolult, de figyelj. Mikor elõször ráöntöttem a vizet, látszott, hogy szenved, igaz? – Itt Dean bólint egyet.
   - Nos… Mikor másodjára is ráöntöttem, mintha meg sem érezte volna. Pedig egy átlagos kobold, már rég halott lett volna.
   - Igen Sammy, a lényeget, ha kérhetném. – Kezd el sürgetni, mire felsóhajtok, és csendben nézek rá, hogy kicsit kapcsoljon.
   - Oh. Bocsi. Folytasd Sherlock. – Adja meg újra a szót, amit ki is használok.
   - Tehát… Azt akarom mondani, hogy aki a valódi kobold, az bizonyára emberi alakban van, és õ mozgatja a szálakat. Az, ami megtámadott minket, az csak valami, klónkobold, vagy ilyesmi.
   - Klónkobold? Ez komoly? – Kérdezi, majd kinevet, amire inkább megforgatom a szemem.
   - Dean, ne már. Neked talán, van jobb ötleted?
   - Nincs, de ez...  Klónkobold. De tudod mit? Inkább kérdezzük meg Bobbyt. – Tanácsolja, amire én is bólogatni kezdek, hisz Bobby tudja a legjobban az ilyen dolgokat.

Egy bõ 10 perc múlva Dean visszajön, és komoly arccal néz rám, én pedig rá, kérdõ ábrázattal.
   - Igazad volt. Tényleg nem átlagos. És… Tényleg van klónkobold, vagyis, ez az egyik képessége.
   - Na, mit mondtam… - Ülök fel ismét.
   - Szép munka. Már csak, azt kell kitalálni, hogy ki az igazi. – Ül le a helyére.
   - Igen, de elsõnek találjuk meg Natashát. Na és… Azt tudjuk, hogy mivel lehet megölni?
   - Igen. Azzal a Colttal, amit apa rejtekhelyérõl hoztunk. Az mindent leterít. – Válaszolja.
   - Remek. Akkor találjuk meg a búvóhelyét, annak a dögnek.
   - Igen. Bobby azt mondta, hogy az ilyen rohadékok barlangokban húzzák meg magukat. És itt szerencsére nincs sok barlang, csak egy, és az is….
   - Az is az erdõben van. – Fejezem be a mondatot.
Azzal felkelek a helyemrõl, és az ajtóhoz veszem az irányt, bátyámmal a nyomomban.

Az Impalához érve, a csomagtartóból, elõvesszük a vadászathoz szükséges dolgokat, mint például a Coltot, majd egy lámpával a kezünkben, az erdõ sûrûjébe vesszük az irányt.
Egy kis gyaloglás után, rátalálunk a barlangra, ahova azonnal fegyverrel a kezünkben megyünk be, és rendesen fedezzük egymást, mint mindig is.
Az idegeink pattanásig feszülnek és minden egyes kis neszre felfigyelünk, és támadásra készek vagyunk.
Síri csendben sétálunk egyre inkább a barlang belsejébe, mígnem egy nagy, mondhatni terembe érünk, ami az elrabolt emberek hulláival van tele. Vagyis, akiket bizonyára jóval régebben elvitt. De vajon merre lehetnek a pár napja eltûnt emberek?
   - Uhh… Úgy látom, ez a konyha. – Szólal meg Dean és egy koponyát rúg félre, és mit ne mondjak tényleg undorító egy látvány.
Tovább megyünk és elkezdjük végig nézni a testeket, hátha van köztük olyan, aki még él, de nem volt. Csalódottan sóhajtok egyet, ekkor egy árnyat látok elsuhanni mellõlem.
   - Dean…
   - Tudom… - Mondja halkan, majd egy újabb suhanást látni, ekkor Dean lõ egyet a kõsóval töltött puskával, mire az árny felordít és eltûnik.
   - Ez egy ideig lelassítja…- mondja halkan, ám épp, hogy kimondja, a kobold felbukkan elõtte, majd ugyanúgy, mint nekem, lekever egy hatalmasat és bátyám a barlang falára kenõdik, majd összeesik, de nem veszti el az eszméletét.
   - DEAN! – Kiáltok oda, majd épp mennék, hogy megnézzem, jól van e, amikor én elõttem is felbukkan, ekkor rászegezem a puskát és lövök egyet, így eltûntetve azt. Bátyámhoz sietek, majd felsegítem.
   - Jól vagy? – Kérdezem, mire kicsit kábán rám néz és megragadja a felsõmet.
   - Ja. Kiválóan…- motyogja.
   - Sam! Saam! – Hallok egy nõi sikolyt, aki az én nevemet sikítja. Igen felismerem. Ez Natasha volt.
   - Dean, menjünk, nézzük meg Natashát. Lehet…
   - Oké menjünk. – Áll meg a saját lábán, majd elindulunk a hang forrása irányában, és amikor odaérünk, megtaláljuk a kobold fogságában. A rémült lány, minket néz és segítségért kiáltozik.
   - Elterelem a figyelmét, te lõdd le. – Súgom oda fivéremnek, aki meglepetten néz rám.
   - Megõrültél?
   - Nem, de most nincs más választásunk. Bízz bennem. – Nézek rá komolyan, majd a Coltot odanyújtom neki. Egy kis ideig nézünk egymásra, majd felhorkant és elveszi azt. Tudja, hogy igazam van, és inkább nem akadékoskodik.
   - Nagyon vigyázz, Sammy. – Mondja halkan, mire bólintok, majd a fegyvert a kezembe veszem és elkezdek közeledni a lény felé, ami továbbra is fogva tartja Natashát.
   - Gyere te rondaság, engem támadj, én kellek neked, nem?! – Kezdem el ingerelni a szörnyet, amikor az elengedi a lányt és õ Deanhez szalad. Rálövök még egyet, hogy még idegesebb legyen, ekkor eltûnik, majd újra a hátamnál bukkan fel. Mire megfordulnék, egy újabb tasli tulajdonosa leszek, és berepülök egy kisebb járatba, és nagyot is puffanok.
   - Sam! – Hallom bátyám hangját, majd azt, hogy õ kezdi el ingerelni a klónt, hogy leteríthesse a Colttal.
   - A fenébe… - Motyogom halkan, ahogy alkaromra támaszkodom és szétnézek a kis helységben. Friss hullákkal volt tele, amiket a napokban vittek el.
Felkelek a földrõl, majd elkezdem megnézni, hogy kik is az eltûnt személyek. Ott van köztük az a gyerek is, akit 2 nappal ezelõtt vittek el, majd szemem megakad még valakin. Alig tudom elhinni, de ez a valóság volt. A halottak közt ott volt Natasha is. Szemeim nagyra nyílnak, majd szívem hevesebben ver, arra a felismerésre, hogy Dean nagy bajban van.
Tehát… aki Deannel van, az… Az-az igazi kobold.
   - Anyádat! Dögölj már meg, undorító, mocskos, bûzzsák! – Hallom bátyám ideges hangját, majd azt, hogy a Colt elsül.
   - DEAN! – Kiáltom a járatból, majd gyorsan kifutok onnan.
   - Dean, akit Natashának hittünk, az nem az! Õ a valódi kobold! – Kiáltom oda idegesen, erre a Natasha hasonmása gúnyosan és egyben gonoszan el is mosolyodik.
   - Hm. Szép volt Sam. De már késõ. Itt maradtok vacsorára. – Szólal meg, aztán a klón elkapja a torkomat és a magasba emel, én pedig alig kapok levegõt. Ekkor a kobold ördögien felnevet, de ebben bátyám félbeszakítja.
   - Nehogy azt hidd, te rühes kurva. – Húzza félmosolyra ajkait, majd a Coltot a fejéhez emeli, majd meghúzza a ravaszt.
A kobold holtan rogy össze és az én torkomat szorongató klón is elég, és én végre levegõhöz jutok, és köhögök is párat.
   - Gyere öcsi. Minden oké? – Állít talpra.
   - Igen, kösz… - Hálálom meg, majd még vetek egy utolsó pillantást Natashára, aztán elhagyjuk a barlangot, végleg.

Újra az Impalával szeljük az országutat, hogy keressünk egy újabb furcsa esetet, na meg persze egy hotelt. Az a város, ahol a kobold is volt, már nem jelentett több eltûnést, se egyéb szokatlan dolgot, ami nagyon megnyugtató. Egy újabb furcsaságot tettünk el láb alól és okosabban is lettünk a koboldokkal kapcsolatban.
   - Na Sammy? Mit gondolsz, ez nem furcsa? – Ad a kezembe egy újságot, amit azonnal olvasni kezdek.
Egy furcsa gyilkosságról írt, miszerint kutyaharapások voltak az áldozat testén és a szíve is hiányzott. Mintha kitépték volna.
   - Mit gondolsz, mi lehet az? – Kérdezi kíváncsian Dean, de biztosan õ is tudja, hogy mi lehet az, de persze belemegyek a játékba.
   - Ez minden bizonnyal, vérfarkas. – Válaszolom.
   - Bingo. – Mosolyodik el, és csak az útra mered.
   - Akkor, jobb lesz, ha elõtte pihenünk. – Jegyzem meg halkan, majd a távolban észreveszek egy hotelt, amit biztos Dean is kiszúrt.
   - Ahogy mondod. Elõször jól bekajálunk, alszunk egy jót, és holnap utána nézünk.
   - Rendben… - Válaszolom, és bátyám ekkor egy kicsit nagyobb tempóra kapcsol, hogy gyorsabban odaérjünk a hotelhoz. 

Sammy drága elmegy, és órákon keresztül még csak hírét se hallom. A telefont nem veszi fel, a kocsit meg nem vitte el, pedig aszerint tudnám követni, de nincs ekkora szerencsém. Úgyhogy egész nap csak ülök a gép elõtt, meg a lakosokat kérdezem ki az eltûnt személyekrõl.

Mind különbözõ nemûek és korúak, csak egy közös van bennük: mindannyian ugyanabba az iskolába jártak régen, vagy járnak most. Ez azért elég furcsa tény. Egy koboldnak mi dolga lehet az itteni suli tanulóival? Talán megdobálták a megíratlan matekleckével, vagy mi?

Túl bizarr ez az egész. Ráadásul koncentrálni sem tudok, mivel egyre jobban aggódom Sammy miatt. Nem kellene, hiszen tud magára vigyázni, na de egyedül nyomozgatnia azért mégse kéne. Pláne most, ebbe az állapotába nem. Még a végén a szokottnál is nagyobb hülyeséget csinál.

Végre aztán megérkezik.

- Merre jártál? - vonom kérdõre.
- Volt egy kis dolgom.
- Még is miféle dolgod?
- Ne haragudj, de nekem már van magánéletem, ami nem tartozik rád - felel kicsit sem kedves hangnemben, pedig igenis közöm lenne hozzá, mivel ez közös biznisz, és nem a „magánélete”.

- Meglehet, de akkor is felelj a kérdésemre. Csak úgy kisétálsz a kávézóból, és órákra eltûnsz. A bátyá…
- Már mondtam, hogy nem tartozik rád - vág a szavamba, majd a falon lévõ órára pillant. Még elég sok ideje van a találkozóig, illetve, elég sok idõnk van odáig. Mivel ha megállítani nem tudom, akkor követni fogom, de valahogy tuti megtalálom a módját, hogy ne menjen egyedül.

- Meg aztán, nekem lassan készülõdni kell, hisz randim lesz. És szellemeket fogunk lenyugtatni - jelenik meg egy furcsa mosoly az arcán, ami valahogy nagyon-nagyon nem tetszik. Fõképp azért nem, mert teljesen idegen tõle. Mintha nem is õ lenne.

- Sammy, mire készülsz? - kérdem gyanakodva, de drága öcsikém ma nagyon szeret szivózni velem.
- Én ugyan semmire. Csak teljesen felcsigázott a randi gondolata. Meg megmondtam, hogy ne nevezz Sammy-nek - tereli a témát, aztán mielõtt még bármit is reagálhatnék, a fürdõbe megy. Morogva nézek utána, de ugye azért a mosdóba nem fogok utánamenni. Kötekedni akkor is tudunk majd, mikor kijön.

De most, hogy itt van, legalább tudok egy kicsit dolgozni. Visszafordulok a gépem felé. Hm, szóval egy suli, oké. Tekintsünk el ettõl a ténytõl. Vajon mi oka lehet egyáltalán egy koboldnak arra, hogy embereket bántson? A koboldok szeretnek egyedül lenni, és ha nem zargatják õket, õk sem zargatnak senkit. Valaminek történnie kellett, amiért ez a sok ember eltûnt. De vajon mi volt az?

A lakosok ennél többet nem mondtak, de látszott rajtuk, hogy nagyon titkolóznak. Mi lehet hát a kulcs?

Valamirõl biztosan nem tudok, amirõl tudnom kellene. És enélkül az információ nélkül sajnos nem megyek semmire.

Végre Sammy is kijön a fürdõbõl, bár most teljes ruházatban, amit egy kicsit sajnálok. Ugyanis túl jól néz ki, ennyire nem szokta kipofozni magát.

- Hû, egészen kicsípted magad – nézek végig rajta. Tényleg nagyon cuki.

- Kösz. Ki is kell, ha az em…
- Nem mehetsz sehova - vágom a szavába, az elõzõt megtorolva, majd komolyan a szemébe nézek. Remélem, megijed a tekintetemtõl, és nem kell ezt tovább ragoznunk. Szép is lenne. Sammy drága sajna nem az a fajta…

- Hogy mi? – kérdi felháborodva, mint aki tényleg nem fogja fel a dolgok súlyát.

- Jól hallottad. Azt mondtam, hogy nem. Vagy csak úgy, ha én is megyek - nézek továbbra is rá, hátha megtörik, de csak nem akar. Fenébe, pedig ez kisebb korunkba mindig mûködött. Sajnos tényleg kezd felnõni.

- Dean – sóhajt egyet, a levegõt lassan kifújva. - Már nem vagyok óvodás, hogy folyton vigyáznod kelljen rám. Azok az idõk már elmúltak. Én felnõttem, akárcsak te. Nem szorulok rád - magyarázza, mintha én lennék a hülye, hogy próbálom megvédeni. Na oké, felnõtt, de milyen szinten is áll harc terén? Ja, hogy mindig én védem meg a búráját a rátámadó szellemektõl? Akkor nem is értem, mért aggódom miatta!

- Az meglehet, hogy felnõttél Sam, de te akkor is az én kisöcsém leszel, és ezen semmi és senki nem változtathat. Meg aztá…
- Nem érdekel. Akkor se kezelj gyerekként. Tudok vigyázni magamra, és a szellemekkel is meg tudok birkózni.
- Aha, úgy, hogy folyton a földön fetrengsz – gúnyolódon, mert hát igaz. Ha én nem lennék, már hatvanhatszor meghalt volna. Már csecsemõkorában meghalt volna…

- Che. Jó, hagyjuk – lép el tõlem, majd a levett nadrágjából kivesz valami kis üvegcsét, és a most rajta lévõ gatya zsebébe csúsztatja.

- Csak azt ne mondd, hogy… - hûlök el, de nem tudok jobban kiakadni, mivel mire észbe kapok, már az ajtó csapódik öcsikém után.

- Sam! - kiáltok utána, bár nagy valószínûséggel nem hatom meg vele. Utána iramodom, de hiába is szólítom a nevén, nem áll meg, csak megy tovább, egyenesen az Impalám felé.

- Sam! - futok felé, de nem nagyon érdekli, beül a kocsiba, és beizzítja a motort. Na ne csináld ezt velem, legalább a kicsikémet ne tedd tropára!

- Sam, állj le! - ütöm az ablakot, de mintha nem is látna, a gázra tapos, és itt hagy engem a jó fenébe.

- SAMMYYY! - A lábaim maguktól indulnak el az autó után, de nem kell sok idõ, hogy rájöjjek, így aztán nem fogom utolérni ezt a konok barmot.

Végül megállok, és a kezem a térdeimre támasztva nézem, ahogy az-az idióta befordul a sarkon, és pontosan tudom, hová igyekszik. Még jó, hogy ott voltam, mikor mondták.

Na jó, ezt viszont semmiképp sem engedhetem! Felegyenesedve körbenézek, mivel juthatnék el minél hamarabb én is a házhoz. Aztán leesik, hogy sajnos csak egy szememfénye van, azt viszont ez a hülye eltulajdonította, ráadásul az engedélyem nélkül!

Tömegközlekedés kizárva, már ha megy egyáltalán itt busz. Akkor viszont kénytelen leszek gyalog menni. Na ez very happy.

Reménykedem benne, hogy még idõben oda fogok érni, mielõtt ez a csapat félnótás olyat tesz, amit talán nagyon de nem kéne!

Máhr… úgyh… hárohm napja… vagyh órája… vagy perce… futok ebbe a sûrû kacskaringós rengeteges dzsumbujban, talán már fél cipõmet is elhagytam, de fél szememet legalábbis biztosan, mivel olyan vaksötét van, mintha csak kiégett volna a lámpa egy ablak nélküli szobában.

Azt hiszem, nem vagyok már kellõ kondiban. Anno ennyi gyaloglás meg sem ártott volna, erre most mindjárt kidõlök, pedig alig mentem valamit!

Na jó, azért ez enyhe túlzás. De kocsihoz vagyok szokva, az is biztos. És még az aggódás is rátesz egy lapáttal. Hiszen az én drága kincsem, a kicsikém ki tudja, mekkora bajban van… és mekkora bajban lesz Sammy, ha csak egy karcolás is lesz rajta!

Kinyírom, ha az a francos kobold nem teszi meg elõbb!

Lassan elérkezem a megbeszélt helyre, vagyis nagyon remélem, hogy ez a sok fény a kunyhóból jön, és nem egy erdõtûzben lesz részem. Talán kifizetõdõbb lett volna az AUTÓPÁLYÁN menni, na de kocsi nélkül… Sammy, hogy te mekkorát fogsz szívni…

De szerencsére tényleg a kunyhóhoz érek el, viszont nem lépek ki a sûrûbõl, hivatalosan úgyse vagyok meghívva. Inkább csak a bozótból nézem, ahogy a sok fiatal a ház kivilágított udvarában trécsel, és köztük öcsikémet is meglátom, méghozzá a dögös macával. Rosszallóan csóválom a fejem, hogy ejnye-ejnye öcsi, ha csak élvezkedni akarsz rajta, egyszerûbb lett volna rögtön ledönteni. Kicsit túl feltûnõ, ahogy a mellét stírölöd. Sebaj, most az egyszer megbocsátok neked.

Már ha élve megúszod ezt az ügyet.

Míg kényelmesen elhelyezkedem az egyik bokorban, lassan a fegyveremet is elõszedem, ha a koboldka úgy döntene, hogy végre elõtolja a képét. Nem akarom, hogy váratlan meglepetés legyen.

A fegyverbe természetesen ezüstgolyó van, ez minden szörnyet leterít, akármilyen szívós. Remélem, nem kell használnom. Jó lenne, ha tényleg csak a szúnyogok támadnának meg engem, és a kobold otthon maradna, mondjuk sakkozna, vagy tudomisén.

Apropó bogarak, valamiért nagyon sokan vannak a mai este. Alig gyõzöm hajkurászni õket, persze nem lehetek túl feltûnõ, mert akkor kiderülne, hogy itt vagyok.

Na de akkor is, ezt már nem lehet bírni!

Éppen egy szúnyogot nyomok szét, mikor hirtelen éles sikítás hallatszik fel. Felkapom a fejem, de nem vagyok elég gyors, a sötét árny addigra eltûnik, egy másik srácot megsebezve, most meg mintha Sam felé tartana. Öcsikém kezébe már ott a szentelt cucc, és rá is lötykölné az árnyra, ha az nem lenne legalább tízszeresen gyorsabb. Így nem sikerül neki, csak pár cseppel.

A szörny vérfagyasztóan felrikolt, én meg itt érzem úgy, hogy Sammy magánakciója véget ért.

Elõugrom a bokorból, és a koboldra célozva lövök. Újabb állati hang, de most egy kis idõre eltûnik.

- Dean? - néz felém Sam hitetlenül, én meg csak vigyorogva biccentek felé.

- Helló öcsi! Mi ez a meleg fogadtatás? Mostanában egyedül nyomod a bulit? - nézek körbe az üres udvaron, mivel minden egyes kölyök, aki csak itt volt, most köddé vált.

Gondolom berezeltek, és elfutottak, de az biztos, hogy már nincsenek itt. A kobold viszont még itt van.

- Mért jöttél ide? Mondtam, hogy megoldom egyedül! - kiált felém felháborodva, kicsit se örülne neki, hogy megmentettem a francos kis seggét. Hálátlan egy meló ez.

- Látom - lököm felé tömény gúnnyal a hangomban, és õ már vágna is vissza, de ekkor a háta mögött feltûnik valami. - FEKÜDJ! - kiáltok felé, õ viszont nem engedelmeskedik, az utolsó csepp szentelt vizet a koboldkára önti. Csak sajnos nem éppen az történik, amire számít.

Ugyanis a szörny nem gyengül el, sõt, olyan szépet leken neki, hogy a ház falán köt ki. Na, nevezem. Ennyit arról, hogy egyedül megoldja.

A bestia felé lövök egy sorozatot, aki meghátrál, én pedig közbe Samhez oldalazok, elég sietõsen, és nagyon remélem, hogy nincs nagy baja.

Vérzik a feje, valószínûleg betört neki, és nincs eszméleténél. Szuper, megint én fogom cipelni!

- Sam! Sam! - kiabál valaki, aki biztos nem én vagyok, mert ez nõi hang. A kiáltás irányába fordulok, és meglátom a Natasha nevû csajt, ahogy a kobold épp felnyalábolja, és viszi el.

Hát ez szuper, ennél jobb nem is lehetne. Lõdözök párat a kobold felé, de ügyelnem kell, nehogy a csajt találjam el, így nehezebb.

De akárhogy is igyekszem, végül elmerülnek az éjszaka sötétjében. Szitkozódva indulnék utánuk, ha nem lennék tudatában annak, hogy itt van Sammy, akit ildomos lenne ellátni.

Hát ez egy Natasha VS Sam felállás, és mit ne mondjak, nem nagy titok, ki van elõnyben.

Így hát a kutyhó szélénél parkoló Impalához sietek, és elõszedem az elsõsegély dobozt.

Vissza Sammyhez, akit gyorsan a vállamra támasztok, és berúgom a kunyhó ajtaját. Dohos és büdös szag, ez az elsõ, ami megcsap. De most nincs idõm ilyesmikkel foglalkozni.

Sammyt a legközelebb lévõ kanapészerûségre fektetem, és felmérem, mekkora a seb a homlokán. Elég mély és csúnya, de talán túl fogja élni.

Elõveszem a fertõtlenítõt, és egy vattára ráöntve egy keveset nekilátok ellátni öcsikém sérülését. Remek, mikor lettem én orvos?

De akárhogy is nézem, tesókám ezt szépen megcsinálta nekem. Hosszú éjszaka elé nézek… de Sam sem fog sokáig aludni, az egyszer biztos!

Már megint egy átkozott szellem. De miért én? Miért én keveredek bele ilyen helyzetekbe Deannel együtt? Pedig… szívesen cserélnék mással, hogy õ végezze el ezeket a piszkos munkákat, hisz undorító és idegesítõ meló ez, annyira utálom. De ha akarnék, sem tudnék lemondani errõl. Mert bosszút esküdtem. Bosszút, hogy végzek azzal a szellemmel, aki megölte Jessicát, a barátnõmet. Meg aztán… Deanre is vigyáznom kell, noha õ az idõsebb közölünk, sokszor még is õ a gyerek. De bár olyan könnyû lenne, mint ahogy én ezt kigondolom… Ha csata van, én folyton vagy a falra kenõdöm, vagy a földhöz vágnak, vagy csak a fejemre esik valami, de mindig eszméletemet veszítem. És ez most sem történt másképp. Mondtam, már hogy, hogy utálom ezt a melót?!

   - Ezt is elintéztük – Jelenti ki Dean teljesen felvillanyozódva, és teljesen büszkén, mikor végre magamhoz térek. Ceh… Na igen. Mindig ez van, ha õ végez egy szellemmel. Én pedig a kis öcsikéje, folyton nyelem a port, ha eszméletemet vesztem. Bár belülrõl majd felrobbanok, kívülrõl ennek jelét sem mutatom. Nem is lenne sok értelme. Nem is olyan rég keltünk útnak, hogy végezzünk minden szellemmel, ami csak az utunkba kerül. És sajnos… nem is olyan régen vesztettem el, azt a nõt, akit igazán szerettem… Jessicát… Még most sem tudtam túltenni magam rajta. De ezt Dean sajnos nem képes megérteni. Folyton mondogatja, felejtsem el, mintha az olyan könnyû lenne…  Na, de mindegy…
   - Ja. – Jelentem ki, színtelen hangon, nem mintha lenne több hozzá fûzni valóm az egészhez.
   - Nem is örülsz, Sammy? – Néz rám nagy szemekkel, mintha azt várná, azonnal a nyakába vetem magam, és gratulálok neki, hogy milyen ügyes. De érzem, hogy egyre csak gyûl bennem az a mérhetetlen düh, amit kénytelen vagyok vissza fojtani, hisz csak a testvérem.
   - Minek kéne örülnöm? Meghalt, ennyi. Jön a következõ. Ez nem a legörvendetesebb tény. – Morgom oda, kicsit sem szépen. Hisz igazam van, ha ez elment, akkor jön még egy.
   - Semmi hajtás sincs benned – Dörgöli az orrom alá, és érzem h tényleg közel áll ahhoz, hogy bemossak neki. Folyton ezt csinálja…  Direkt szekál.
   - Én annak örülnék, ha végre a szállodába hajtanánk, és nem itt a nagy semmi közepén tárgyalnánk ezt meg! -  Javaslom a sokkal ésszerûbb ötletet, és próbálok ismét hideg fejjel gondolkodni.
   - Csak nem megijedtél ettõl a kis erdõtõl? Húúú, vigyázz, megesz… - Kezd el velem kedves bátyám kötekedni.
   - Dean! – Emelem meg a hangom, hogy végre befogja, hisz semmi kétség tényleg borsódzik a hátam ettõl a helytõl.  De mit ad Isten tényleg abba hagyja. Végre… Nem tudom, miféle szórakozást lát ebben. Bár azt hiszem, ezt soha az életben nem fogom megérteni.

Ez után a hosszú nap után végre visszatérünk a szállodába és én utamat, azonnal a pihe-puha ágy irányába veszem. Rohadt fáradt vagyok, és a szemeim majd leragadnak. Már nem is kellene sok, hogy azonnal bealudjak, amikor két kéz ragad meg és lelök az ágyról, én pedig jókorát koppanok a földön.
   - Nah, ezt mért csináltad? – Méltatlankodok, és látom, hogy testvérem a helyemre ül.
   - Mert lefekvés elõtt szokás fürdeni. Szóval  sipirc, öcsi! – Kacsint felém, és én morogva, de megteszem, amit kér. Már ahhoz is elég fáradt vagyok, hogy veszekedjem vele.
Behúzom magam után a fürdõ ajtaját és neki látok levetkõzni, hiszen ruhában nem állhatok a zuhany alá. De még is olyan egyszerû lenne.
Egy bõ 20 perc után ki is jövök a zuhany alól, de tiszta ruhát, azt nem hoztam. Mint mindig. Ezt mindig elfelejtem, de hát… az ember nem tarthat mindent észbe. Így megfogok egy fehér törölközõt, ami a szálloda tulajdona, és azt a derekam köré kötöm, hogy azért takarva legyen az, aminek takarva kell lennie. Hogy nézne az ki, hogy anyaszült meztelenül Dean elé állítok? Megint kapnám a lebaszást, mint mindig. Azt hiszi, hogy egy taknyos kölyök vagyok, de õ egy szállal sem különb nálam. Egy halk sóhaj hagyja el a számat, és végül kilépek a fürdõbõl egy másik törölközõ kíséretében, majd azt látványosan a másik arcába vágom.
   - Mehetsz – Szólok neki, mire felnéz a laptopból és érdeklõdve néz fel rám. De arcán ott díszeleg egy vigyor, ami egyáltalán nem kerüli el a figyelmem.
   - Ha befejezted az élvezkedést, talán el is indulhatsz. Lefekvés elõtt szokás fürdeni! – Korholom le.
   - Ki élvezkedik? Csak a hajadat készültem kiröhögni – Kezd el kuncogni, mire csak a szememet forgatom meg, és inkább ledõlök a másik sarokban lévõ ágyra, és még az öltözködéssel sem bajlódom, minek azt?
   - Sam – Szólal meg, mire csak mormogok valamit válasz képen, hogy figyelek.
   - Meg ne fázz.
   - Te csak ne félts engem. – Szólok még oda, de rá sem nézek, majd végül hallom, hogy halkan bezárja az ajtót, és a szobát nagy csend keríti a hatalmába. Végül én el is alszom.

~oOOo~

   - Szóval, mi is van itt?
   - Egy kobold.
   - Hurrá. – Jobb nem is jöhetett volna.
   - Ezt a lelkesedést!
   - Megszokhattad. Tök hulla vagyok a tegnapitól, erre már van is egy másik…
   - Ilyen az élet, ne nyafogj. Különben nagy esély van rá, hogy igazi hulla leszel. – Oktat ki Dean már megint, mint mindannyiszor.
   - Hah. – Sóhajtok egy nagyot, majd kényelmesen hátradõlök a városi kávézó székében, ahova nem rég érkeztünk, hogy lássuk mivel is kell ma szembe szállnunk. És ez pont egy kobold. méghozzá erdei. Azokkal igen sok a gond, tehát érthetõ, hogy nem nagyon lelkesedem a témáért.
Gondolataimban teljesen elmerülve, észre sem veszem, hogy leül mellénk egy szõke kékszemû lány, de csak akkor eszmélek fel igazán, amikor megszólít minket.
   - Sziasztok. – Köszön kedves vékonyka hangján, mire ránézek egy mosoly kíséretében, és mi tagadás. Nagyon csinos volt.
   - Helló. – Köszönök azonnal vissza.
   - Ti nem idevalósiak vagytok, ugye? Nem láttalak még itt titeket – Kezd el bájcsevegni velünk, és ezt nagyon is jól csinálja. Rendesen megnézem magamnak, hisz csak férfi vagyok, meg aztán azok a szép domborulatok rendesen odavonzzák a szememet. Nem tudom miért, de ha jó csaj van, a közelemben egyszerûen leállok, kész. Egy értelmes szó nem hagyja el a számat, már nem mintha beszéltem volna, de ekkor Dean közbeszól.
   - Nem, csak átutazóban vagyunk.
   - Értem. És… nincs kedved egy bulihoz? – Hallgatom végig ezt a nagyon rövid párbeszédet, majd a buli szó hallatán kicsit felcsigázódik az érdeklõdésem.
   - Milyen bulihoz? – Teszem fel a kérdést, és fel is pillantok újra a lányra, a mellei bámulása helyett.
   - Szabadtéri. Jobban mondva az erdõben lesz… megbékítjük a szellemeket, hogy ne tûnjön el több ember.
Megbékíteni? Na, arra kíváncsi leszek… Lehet így hamarabb a koboldos ügy végére is érünk, ha sikeresen elmehetek arra a bulira. 
   - Igazán? Milyen jó ötlet! – Teszek úgy mintha, teljesen jó lenne ez az egész, meg aztán… hátha sikerül felcsípni.
   - Akkor eljössz?
   - Persze!
   - Örülök! Egyébként Natasha vagyok. – Nyújtja felénk a kezét, hogy rázzunk kezet, amit el is fogadunk bátyámmal együtt. És persze a bemutatkozás sem maradhat el.
   - Sam!
   - Dean.
   - Dean… bocsi, de szerintem te túl idõs vagy ehhez. Van egy korhatár, ami felett a szellemek már nem hallgatnak meg.
   - Elmúltár már huszonöt?
   - Dehogy, még csak most töltöm a tizenkilencet! – Hazudja, kedves bátyám mire a nevetés egy az egyben kitör belõlem. Ez még viccnek is rossz. Így a cica már nem veszi be. Talán mégsem olyan szõke.
   - Persze, értem! Nos, akkor Sam, hétre gyere az erdõ elõtt lévõ kunyhóhoz. Ott gyülekezünk. Pontos légy ám! – Adja meg a címet és az idõt, azzal feláll és elindul a kijárat irányába.
Remek. Legalább ezzel megvagyok.
   - Persze, az leszek! – Szólok még oda neki utoljára, és még integetek is utána, majd fejemet lehajtom és csendben nézek magam elé.
Talán jobb is, ha Dean nem jön. Egyedül is el tudom intézni. Meg aztán, ha összejönne a csaj és tovább is eljutnánk. Nem lenne jó, ha õ is ép, akkor bukkanna fel. Meg a koboldvadászatra össze kell gyûjtenem azokat a felszereléseket, amikkel eltüntethetem az erdõbõl.
   - Sam…- Rángat vissza gondolatmenetembõl Dean hangja.
   - Hm?
   - Nem mehetsz el. – Nézek fel rá hirtelen.
    - Nélkülem nem! – Ez nem igaz már megint kezdi.
    - Heh? Mi vagyok én, hogy mindig rád szoruljak? – Mordulok fel, ezzel is kifejezve nem tetszésem.
    - Az öcsém – Válaszolja egyszerûen, mire ciccegve felpattanok a székembõl és az ajtó irányába veszem az irányt.
    - Hát épp ez a baj – Dünnyögöm az orrom alatt, épp olyan hangosan, hogy ezt õ is hallja.
Azzal kinyitom az ajtót és kilépek rajta, hátra sem nézve.
    - Nem hiszem el… Már megint taknyosnak néz. Pedig már 22 vagyok. Felnõtt férfi… - Motyogom magam elé, bár nem mintha ezt bárki is hallaná, mert eléggé kihalt most a környék, ami eléggé meglepõ. Reggel van és a városban nem özönlenek az emberek, holott egy átlagos város tele van velük. Bizonyára félnek, és inkább a házukban maradnak.
De nem fecsérelhetem az idõmet, irány a kellékeket beszerezni.
Nem is kell sokat gyalogolnom, hogy a kocsihoz érjek. Azonnal a csomagtartóhoz veszem az irányt és nyitnám ki, ha kinyílna. De az zárva.
   - Remek. – Csapok tenyérrel a csomagtartóra. Szabad kezemmel barna hajamba túrok, majd a kávézó felé pillantok, amerre Dean is van.
Ha visszamegyek, akkor megint a nyakamra ül. De viszont, a szentelt sót és szentelt vizet a templomokban is megtalálom. Se gáz. Irány akkor a legközelebbi templom.

Egy kis séta után, végül elérek az egyik templomhoz.
   - Ez jó lesz. – Állapítom meg hangosan, azzal besétálok a nagy faajtón, és orromat megcsapja az a szokásos szag, amit általában a templomok árasztanak magukból. Régi, és kicsit dohos szagot. Általában az oltárnál tartják a szentelt vizet és sókat, így egyenesen oda veszem az utamat, de megállok az oltártól 2-3 méterre ugyanis a pap is belépet.
   - Jó reggelt. – Köszönt mély és kicsit rekedtes hangján az öreg, miközben egyenesen hozzám jön.
   - jó reggelt, atyám. – Köszöntöm én is illendõen.
   - Mi járatban vagy, erre fiam? Talán a lelkeden szeretnél könnyíteni?
   - Hát… nem egészen. Szeretnék öntõl kérni egy két dolgot. – Térek lassacskán a lényegre, hátha lesz olyan kegyes velem az Úr és megszán engem.
   - Miféle dolgot?
   - Szentelt vízre és szentelt sóra lenne szükségem.
   - Még is minek az neked? – Fhú de tudtam…
   - Csak elkel intéznem egy két dolgot. És sajnos szentelt vízhez és sóhoz egy sima boltban nem jutok hozzá. – Szögezem le a tényeket, mire az öreg elmosolyodik.
   - Ez igaz. Csak nem valami gonosz szellemmel állsz szemben?
   - Mondhatni, igen.
   - Értem. – Fordul el a pap, majd int egyet, hogy kövessem, amit meg is teszek. Az oltárhoz lépünk és egy aranyozott borítással szegélyezett szentély ajtaját nyitja ki, amibõl egy üvegcsét és egy tarisznyaféleséget vesz ki, amikre keresztet vet, majd átnyújtja nekem.
   - Köszönöm, atyám. – Hálálkodom, mire az öreg megcsóválja a fejét.
   - Nem tesz semmit. Ha egy ember bajban van, ez a legkevesebb. – Válaszolja, mire arcomra egy apró mosoly kúszik fel és bólintok egyet.
   - Még egyszer köszönöm. – Azzal hátat fordítok neki és az üvegcsét a tarisznyával együtt a nadrágom zsebébe csúsztatom. 
Ezzel is megvolnánk.
Szögezem le magamban a tényeket, majd a karórámra pillantok, hogy megnézzem mennyi az idõ, és hát, mit látnak szemeim, egy jó ideje elmaradok már. Majdnem öt órát mutat a mutató, noha már reggel tíz vagy tizenegytõl úton vagyok.  Bár attól eltekintve, hogy közeli templomot kerestem, pont a legtávolabbit fogtam ki.
   - Sietnem kell, különben Dean, az egész várost bejárja miattam… - Motyogom magamnak, azzal a szálló felé veszem az irányt. Ja és persze ne felejtsük el a találkát.

 ~oOOo~

   - Merre jártál?
   - Volt egy kis dolgom.
   - Még is miféle dolgod?
   - Ne haragudj, de nekem már van magán életem, ami nem tartozik rád. – Felelek bátyámnak csípõsen, hisz tényleg nincs köze hozzá, hogy merre járok, és mit csinálok.
   - Meglehet, de akkor is felelj a kérdésemre. Csak úgy kisétálsz a kávézóból, és órákra eltûnsz. A bátyá…
   - Már mondta, hogy nem tartozik rád. – Vágok a szavába még nyugodt hangnemben, majd a faliórára pillantok.
Már lassan fél hatot mutat. De valahogy azt érzem, hogy ez a beszélgetés nem lesz valami hosszú távú.
   - Meg aztán, nekem lassan készülõdni kell, hisz randim lesz. És szellemeket fogunk lenyugtatni. – Az utolsó mondatnál egy apró mosoly kúszik az arcomra, ami láthatóan nem kerül el Dean figyelmét, és eléggé gyanakvóan kezd fürkészni.
   - Sammy, mire készülsz?
   - Én ugyan semmire. Csak teljesen felcsigázott a randi gondolata. Meg megmondtam, hogy ne nevezz Sammy-nek. – Terelem el a témát, és meg sem várva a választ, hátat fordítok neki, és behúzom a csíkot a fürdõszobába.

Most kivételesen, vittem be tiszta ruhákat a fürdõbe, így felöltözve léphettem ki, a törölközõ nélkül. Bátyám az ágyon ült és elgondolkodva nézett maga elé, és csak akkor emelte fel a fejét, amikor bezártam az ajtót.
   - Hû, egészen kicsípted magad. – Szólal meg egy apró mosoly kíséretében és tekintetét végig vezeti rajtam.
   - Kösz. Ki is kell, ha az em…
   - Nem mehetsz sehova. – Most vág õ az én szavamba, komoly hangnemmel, és tekintetét az enyémbe fúrja, ezzel is megerõsítve a mondanivalóját.
   - Hogy mi? – Vonom kérdõre, szerintem teljesen jogosan.
   - Jól hallottad. Azt mondtam, hogy nem. Vagy, csak úgy, ha én is megyek. – Tartja velem, továbbra is a szemkontaktust.
Na meg egy fenéket.
   - Dean. – Veszek egy nagy levegõt, majd lassan kifújom.
   - Már nem vagyok óvodás, hogy folyton vigyáznod kelljen rám. Azok az idõk már elmúltak. Én felnõttem, akárcsak te. Nem szorulok rád. – Mondom el hosszú mondókámat, nyugodt hangon, próbálva teljesen higgadt maradni. Hisz az ordítozás semmit sem old meg.
   - Az meglehet, hogy felnõttél Sam, de te akkor is az én kis öcsém leszel, és ezen semmi és senki nem változtathat. Meg aztá…
   - Nem érdekel. Akkor se kezelj gyerekként. Tudok vigyázni magamra, és a szellemekkel is meg tudok birkózni.
   - Aha, úgy, hogy folyton a földön fetrengsz. – Mondja ezt kedves bátyám, már egy kicsit gúnyosan.
   - Ceh. Jó hagyjuk. – Lépek el mellõle, majd a másik nadrágomból kiveszem az üvegcsét és a tarisznyát, amit a mostani nadrágom zsebébe is csúsztatok.
   - Csak azt ne mondd, hogy… - Meg sem várom a folytatást, mert úgy néz ki, hogy leesett neki, hogy még is mire készülök. Az asztalhoz sietek, azzal felkapom az Impala slusszkulcsát és az ajtót kinyitva, kisietek rajta, és hangosan be is csapom magam után.
   - Sam! – Hallom az ajtó mögül a nevemet, de nem reagálok, rá semmit tovább szedem hosszú lábaimat, és ez alatt többször is hallom viszont a nevem.
Végül kiérek az autóhoz, majd kinyitom az ajtaját és beülök.
   - Sam! – Fut Dean felém, de hirtelen hangosan felhördül a motor, jelezve a benne ülõnek és a kint lévõknek, hogy igen is menetre kész a járgány.
   - Sam, állj le!- kiáltja kintrõl és az ablakot kezdi el ütögetni, ugyanis lezártam az ajtókat is. Mintha meg sem hallanám, sebességbe teszem a kocsit, majd a gázra taposok, és a kocsi gyorsan elindul.
   - SAMMYYY!!!- ordítja utánam, és egy darabig fut is, de végül elfárad és feladja, én pedig utamat az erdõ melletti kunyhóhoz veszem. 

Ha belegondolok, nem is lenne olyan rossz egyszer azt mondani, hogy „Vége, kiszállok!”, nem is lenne olyan rossz abbahagyni a folytonos utazgatást, menekülést, vadászást. Néha úgy gondolom, Samnek igaza van. De ez csak egy röpke pillanat szokott lenni. Jobban mondva az a pillanat, amikor épp ki akar nyírni az egyik förmedvény. De miután már megöltöm, egészen más lesz a helyzet. Olyankor büszke leszek magamra, és örülök, hogy meg tudtam védeni Sammyt, aki szokásához híven kiütve fekszik a földön. Már meg sem lepõdöm. Tök természetes, hogy most is én fogom visszacipelni a kocsihoz. Hajj, de jó. Ajvé…

- Ezt is elintéztük - jelentem ki felvillanyozva, de úgy tûnik, csak én veszem itt valamibe a sikerünket, Samet meg teljesen hidegen hagyja. Még mindig lelki beteg a barátnõje miatt. Pedig el kéne már felejtenie… attól, hogy haragszik az életre, még nem fog feltámadni. Sajnos nem…

- Ja. - Ez a válasz mindent elárul.

- Nem is örülsz, Sammy? - nézek rá nagy szemekkel, bár tudom, hogy nem kéne, mert csak jobban kiakad tõle.

- Minek kéne örülnöm? Meghalt, ennyi. Jön a következõ. Ez nem a legörvendetesebb tény. - Hogy tudtam… ismerem.

- Semmi hajtás sincs benned - jelentem ki a nyilvánvaló tényt.

- Én annak örülnék, ha végre a szállodába hajtanánk, és nem itt a nagy semmi közepén tárgyalnánk ezt meg! - Tudom én azt, menekülnél el már most.

- Csak nem megijedtél ettõl a kis erdõtõl? Húúú, vigyázz, megesz…

- Dean!

Oké, mára ennyi elég volt az ingerlésébõl. Most mindketten elfáradtunk. Majd holnap cikizem tovább.

A szállodába érve rögtön célba is veszi az egyik ágyat, arra persze nem gondol, hogy nekem plusz pénzt kell fizetnem, amiért összemocskolja a fehér terítõt. Most lehetnék jó báty, és mondhatnám azt, hogy leszarom, elfáradt, fizetek én érte szívesen. Na de ki volt az a hülye, aki engem valaha is jó bátynak hitt? Úgyhogy most szépen kiverem az ágyból öcsikémet.

- Nah, ezt mért csináltad? - méltatlankodik a barna, mikor egy egyszerû mozdulattal lelököm az ágyról, és a helyére ülök.

- Mert lefekvés elõtt szokás fürdeni. Szóval sipirc, öcsi! - kacsintok felé, mire öcsikém morogva felkel, és a zuhanyzó felé indul. Ezt már szeretem, jó fiú. Sokkal jobb, ha nem veszekszünk! Na de már csak arra kell vigyáznom, hogy el ne aludjak, amíg õ fürdik, mert ha ez megtörténik, nyugodtan ledorongolhat majd, hogy neki bezzeg tudok pampogni, de egy fokkal sem vagyok jobb tõle. Ami persze nem igaz, mert jobb vagyok tõle, sokkal…

Na de mit csináljon az ember, ha full fáradt, és nem akar elaludni? Nézze meg, hol tanyázik a következõ szörny, amit meg kell majd ölnie, az garantáltan visszahozza belé az életerõt!

Ühüüüüm… értem, szóval a kövi városban lesz is egy kobold. Nem is akármilyen kobold… erdei. „A lakosságot a hetekben a tizedére csökkent, hála a város melletti erdõnek, ami úgy tûnik, magába nyeli a gyanútlan kirándulókat…” Vagy inkább a kobold vacsizza meg õket. Hm, ez egész érdekesnek tûnik. Élvezetes kis vadászat lesz. Samnek nem fog tetszeni…

- Mehetsz - repül a fejemnek egy törölközõ, mire érdeklõdve felnézek a laptop fehér fényébõl. Sam épp most jött ki a mosdóból egy szál törcsiben, amit valahogy nem tudok vigyor nélkül hagyni. Megint nem vitt be magának ruhát. Ez valahogy annyira rá vall! - Ha befejezted az élvezkedést, talán el is indulhatsz. Lefekvés elõtt szokás fürdeni! - Valahogy gondoltam, hogy ezt meg fogom kapni. Nem is Sam lenne, ha nem vágta volna hozzám.

- Ki élvezkedik? Csak a hajadat készültem kiröhögni - kuncogom el magam, mire a barna megforgatja a szemeit, aztán ledõl a szoba másik végében lévõ ágyra. Egy darabig még nézem, de aztán csak a törcsit magamhoz véve a fürdõ felé indulok. Mikor odaérek, félig hátrapillantok öcsikémre.

- Sam - szólalok meg hirtelen, mire a barna morog valamit reakcióképp. - Meg ne fázz. - A gúnyos vigyor persze nem marad el, de egy bátynak mindent el kell viselnie… persze a mindenen belül is vannak határok.

- Te csak ne félts engem. - Öcsi, ha tudnád, mekkora lehetetlenséget kértél most… de mindegy is. Legyen neked igazad. Akkor legalább megnyugszol kicsit.

Bemegyek a fürdõbe, és én is lezuhanyzom. Persze mikor kijövök, látom, hogy Sammy nem öltözött fel. Mért is hallgatna rám? Az túl egyszerû lenne. Õ a saját feje után megy. Csak meg ne bánja egyszer… bár, mindenki a saját hibáiból tanul. Sajna õ sem fogja megúszni.

Odalépdelek hozzá, és betakarom. Ez amolyan kiskori megszokás. Régen is mindig ezt tettem. Azóta persze annyi minden változott… és csak õ maradt nekem. Bizony fájdalmas ez a tény. Csak neki ne legyen semmi baja… légyszi… vigyázz magadra, te tökfej!

- Szóval, mi is van itt?

- Egy kobold.

- Hurrá.

- Ezt a lelkesedést!

- Megszokhattad. Tök hulla vagyok a tegnapitól, erre már van is egy másik…

- Ilyen az élet, ne nyafogj. Különben nagy esély van rá, hogy igazi hulla leszel.

- Hah - sóhajt egyet, és hátradõl a széken. Egy kávézóban vagyunk, immár a kijelölt városban, és reggelizünk. Én persze gyorsan szeretnék végezni, hogy még világosban tudjunk nyomozni az erdõben, de látszólag ez egyáltalán nem zavarja drága öcsikémet, mivel a legkisebb mértékben sem siet. Szeretné megint áthúzni a számításaim, ahogy mindig is szokta. Lehet, hogy sikerül is neki. Csak rá ne fázzon… nem lenne jó, ha emiatt szívná egyszer nagyon meg.

- Sziasztok - telepszik le hozzánk egy szõke, kék szemû csaj, és ránk mosolyog. Valamiért elkap a hányinger, pedig nem ez a hatás szokott elõjönni, ha egy lány közelében vagyok. Ez pedig nem jelent jót…

- Helló - köszön neki Sammy (én csak bólintok), és még ha nem lenne az öcsém, akkor is nyilvánvalóan tudnám, hogy elsõ látásra megtetszett neki a nõci. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha… nekem nem lenne ilyen vészjósló.

- Ti nem idevalósiak vagytok, ugye? Nem láttalak még itt titeket - mondja kelletõs mellbedobással, én meg már törlöm is föl öcsikém nyálát az asztalról. Sosem tudott normálisan viselkedni, ha nõ volt a közelében. Nem is értem, hogy szedhette fel azt a Jessicát. Akinek olyan jó mellei voltak… hajj, kár is érte.

- Nem, csak átutazóban vagyunk - válaszolok helyette, hogy legyen ideje összeszedni magát.

- Értem. És… nincs kedved egy bulihoz? - Mért érzem én úgy, hogy ez már csak Samnek szólt?

- Milyen bulihoz? - pillant fel érdeklõdve a barna, én meg már elõre eltervezem magamban, hogy nem fogom elengedni.

- Szabadtéri. Jobban mondva az erdõben lesz… megbékítjük a szellemeket, hogy ne tûnjön el több ember. - Na, most pedig majdnem elröhögtem magam.

- Igazán? Milyen jó ötlet! - Jah, haláli. Vicces, ahogyan próbál bevágódni nála. Csak aztán nehogy kivágják az ajtón, amiért ilyen kitartóan stíröli a csajt olyan középtájban.

- Akkor eljössz?

- Persze! - Meg még mit nem.

- Örülök! Egyébként Natasha vagyok. - Kézrázás.

- Sam!

- Dean.

- Dean… bocsi, de szerintem te túl idõs vagy ehhez. Van egy korhatár, ami felett a szellemek már nem hallgatnak meg. - Jah, istenhez is csak addig imádkozhatsz, amíg szûz vagy! Nem tudtad? Ejnye! - Elmúltár már huszonöt?

- Dehogy, még csak most töltöm a tizenkilencet! - Még be is venné a hülye szõkéje, ha Sam nem röhögné el magát mellettem. Grr öcsi, ezért még számolunk…

- Persze, értem! Nos, akkor Sam, hétre gyere az erdõ elõtt lévõ kunyhóhoz. Ott gyülekezünk. Pontos légy ám! - áll föl a szöszi, és már tûz is el.

- Persze, az leszek! - integet a barna, aztán úgy néz maga elé, mint egy tízéves, aki megkapta a régen vágyott játékát. Nem jó kilátások. Fel kéne ébreszteni.

- Sam…

- Hm?

- Nem mehetsz el. - Erre már felkapja a fejét. - Nélkülem nem!

- Heh? Mi vagyok én, hogy mindig rád szoruljak? - Ó-ó, asszem megint kibukott.

- Az öcsém - jelentem ki nemes egyszerûséggel, mire õ ciccegve felpattan a székrõl, és az ajtó felé veszi az irányt.

- Hát épp ez a baj - morogja maga elé, direkt elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam. Mért is fáj ez most ennyire? Talán mert senkim sincs rajta kívül… és még õ is el akar fordulni tõlem. Nagyfiú akar lenni. De nem akkor kéne önállósdit játszani, mikor az élete forog kockán. Neki persze magyarázhatnám.

Jó, rendben. Menj csak. De ne hidd, hogy nem foglak követni…