Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Az órákon, csak gondolkozok. Mit kéne csinálnom. Tudom, mit szeretne mondani, de akkor is tanácstalan vagyok. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Hiszen állandóan õ jár a fejembe, meg néha az is, hogy mi lett volna, ha akkor megteszik, amiért utánam jött.

Az órák gondolkodással teltek és nem is figyeltem arra, amit a tanár mond. A régi képek játszódnak le a fejemben, amikor elõször találkoztunk, és amikor kaptam tõle egy csókot. Szép emlékek, de az elválás nem volt éppen a legkellemesebb egyikünknek sem.

Mikor vége az utolsó órámnak kisétálok a fõépületbõl és meglátom, a szökõkúton ül. Odasétálok hozzá, miközben a szép a hajamat fújja, ami kicsit lenyugtat. Lassan lesétálok hozzá a lépcsõn

- Szia. – üdvözöl bátortalanul.

- Szia. – válaszolok, de inkább más merre nézek. Nem akarom elsírni magam meg semmi más.

- Milyen volt az elsõ napod? Hogy tetszik a suli? – érdeklõdik tovább.

- Jó, tetszik. – mondom tömören. Most tényleg a suliról akar beszélgetni? Csend telepszik ránk és senki nem mond semmit. Nem tudom, mit mondhatnék.

- Nem vagy éhes? Van itt a közelben egy jó kínai éttermes.

- Menjünk. – válaszolom vissza fogottan. Hát igen. Kicsit megváltoztam, amirõl õ nem tud. Nem vagyok már annyira beszédes emberke, mint voltam.

- Szeretnék bocsánatot kérni. Tudom, hogy, amit tettem nem lehet megbocsátani, de mióta nem találkoztunk minden percben te jársz a fejembe és hogy mekkora baklövést csináltam. – tör ki hirtelen, majd megfogja a kezemet és szembe áll velem. – Annyira sajnálom. – suttogja, és a szemembe néz. Õszintének látom.

Nem mondok semmit. Csak gondolkozok. Mit csináljak? Ha most elutasítom, akkor más lányokkal fog kezdeni, az meg nekem maga a pokol. Nem akarom mással látni, de ha igent mondok, akkor meg nem akarok sietni. Kell még egy kis idõ, hogy lassabban haladjunk. Hiszen nem ismerjük a másikat, mivel egy évig nem is találkoztunk és nem is hallottunk a másik felõl.

- Egy esély. Egyetlen egyet kapsz. – mondom ki végül döntésemet komolyan.

- Köszönöm. – mondja és tényleg boldogságot látok az arcán, ami engem is boldoggá tesz. Vajon tényleg jól döntöttem? – Megcsókolhatlak? – lép közelebb hozzám. Pont ettõl a sietségtõl tartottam teljesen.

- Szerintem még túl korai. – mondom õszintén gondolataimat.

- Azért meghívhatlak ebédelni? – kérdezi meg és mintha fontolóra venné válaszomat. Eddig ilyet nem csinált. Lehet még is megváltozott volna?

- Igen. – válaszolom egy halvány mosollyal az arcomon. Még is csak lesz esélye a kapcsolatunknak?

Megérkezünk és leülünk az egyik asztalhoz. Megrendeljük a kajákat. Nem tudunk mit mondani a másiknak. Egy év eltelt és csak kínos csend telepszik ránk. Ennyire meg viselt volna mindenkit az a dolog?

Egyszer csak azt veszem észre, hogy keze odacsúszik az enyémhez és összekulcsolja. Jól esik érezni erõs kezét. Nem húzom el onnan, csak figyelem kezeinket.

- Hiányoztál, nagyon. – szavaira felfigyelek rá, mire rám mosolyog bíztatóan.

- Egy idõ után te is nekem. – válaszolom halkan, amire látom, hogy fény gyúl a szemébe. – Eleinte gyûlöltelek azért, amit akartál tenni, de végül hosszas gondolkodások után és felépülés után már hiányoztál. – mondom õszintén, mire megint kezeinket figyelem. – Barátnõid voltak, akikkel ki tudtad élni magad? – kérdezem tõle. Tudom, hogy bunkó kérdés, de tudnom kell, hogy megbízhatok-e benne teljesen.

- Mióta megismerkedtünk megváltoztattál. Azóta nem volt senkim és nem is feküdtem le senkivel. – magyarázza, de a végétõl elpirulok kicsit.

- És a buliba az a két csaj, akikkel voltál és rád voltak tapadva? – kérem kicsit számon, de látom, nem nagyon tiltakozik. Mintha amúgy is el akarná mondani, csak nem tudja, hogy kezdjen neki.

- Akkor csak részeg voltam és ideges, mert nem hittél nekem és olyanért hibáztattál engem is, amit nem én tettem. – magyarázza a dolgokat. – De velük nem volt semmi, mert miután elküldtél inkább hazamentem.

- Utána bocsánatot akartam kérni, de akkor te küldtél el és vágtál elég kemény dolgokat a fejemhez. Tudom, hogy én sem voltam egy szent, de meg sem vártad mit akarok mondani csak egybõl a nyakamnak estél. – nézek mélyen a szemébe, amik olyan csodálatosak, de most a bûntudattól szikráznak.

- Sajnálom. – mondja halkan és most õ veszi el a szemét rólam.

- Már megbocsájtottam. – felelem halkan.

Beszélgetésünket a kaja szakítja félbe. Elkezdünk enni és addig inkább mindenki a saját gondolataiba van mélyedve, hogy mit is kéne mondania a másiknak, de kelleni fog egy kis idõ, hogy csak úgy lazán el tudjunk beszélgetni a másikkal.

Mikor mindent megettünk megpróbálok fizetni a sajátomat, de Nokamy nem hagyja, amit jó pontnak veszek tõle. Felállunk, és végül kilépünk az étkezdébõl, mire az órámra nézek.

- Nekem most már haza kell mennem. – mondom.

- Hazakísérhetlek? – érdeklõdik. Nem tudom, barátnõim mennyire ismerik Nokamy-t, de nem lenne jó, ha most összetalálkoznának, mert igen bántanák azokért, amiket értettem.

- Rendben, de ha találkozol a barátnõimmel, nem ígérem, hogy meg tudlak védeni tõlük. – mondom komolyan. – Õk kicsit más véleménnyel vannak, mint én. – magyarázom tovább.

- Majd megvédem magam, csak kérlek, had kísérhesselek haza. – kérlel tovább.

- Rendben. Menjünk. – bólintok, majd elindulok a házam felé. Nem tudok mit kezdeni magammal, hiszen akkor most valamilyen szinten járunk, de nem tudom, mennyi lenne az ideális engedés, amivel nem sietünk el semmit.

- Amúgy kicsit visszatérve a beszélgetésünkre neked volt barátod? – kérdezi, miközben érzem, hogy kezét az enyémbe csúsztatja és összekulcsolja.

- Igen volt egy. – válaszolom kérdésére, amire mintha kicsit elszomorodna. – De nem engedtem, hogy hozzám érjen meg nem szerettem így inkább dobtam. Vele akartalak kicsit elfelejteni, csak nem jött össze. – mondom õszintén és én is megfogom a kezét.

További utat csendben tesszük meg. Nem szól senki semmit és csak magunkban mélyedünk el. Amikor megérkezünk, szembe fordulok vele.

- Akkor majd holnap találkozunk. – mondom, majd hogy azért ne legyen érdekes a dolog kap az arcára egy puszit.

- Rendben várni foglak. – mondja mosolyogva.

- Szia. – köszönök el tõle. Szerencsére a csajok még nem jöttek meg így Nokamynak sem baja, aminek kicsit örülök. Nem akarom elmondani nekik, hogy mi történt, mert akkor meg engem szednének szét, hogy hogy tudok megbízni benne a történtek után, de elegen szenvedett. Mindenkinek meg kell bocsátani egyszer.

Másnap reggel felpakolom a cuccaimat irány az egyetem. Ahogy a területére érkezek a szökõkútnál látom meg Nokamy-t. elmosolyodok és integetek neki, mire egybõl odajön hozzám. Este sokat gondolkodtam rajtunk szinte emiatt nem is aludtam és döntésre jutottam. Nem fogok még vele akkor sem lefeküdni, de megengedek neki minden mást, amit csak szeretne.

- Szia. – köszön mosolyogva.

- Szia. – köszönök vissza, majd közelebb megyek hozzá és kezemet a felsõjére teszem, majd felnézek a szemébe. – Este sokat gondoltam rólunk. – mondom neki, majd egy kis szünet után folytatom. – Rendesen a barátnõd leszek és úgy is fogok viselkedni mivel egy esélyt adtam neked, de lefeküdni még nem fogok veled. – mondom komolyan.

- Persze meg is értem és nem és kérném tõled. Majd akkor, hogy ha te is szeretnéd. – egyezik bele feltételembe, de mintha nem értené a dolgok miértjét.

- Akkor csókolj meg. – mondom neki mosolyogva.

- Ha ennyire szeretnéd, még fel is veszem neked és oda is adom csak, hogy tudj élvezkedni. – válaszolja, amire teljesen ledöbbenek. Most nagyot csalódtam egy életre a férfiakban. Elsétál mellettem, mire szinte csak gyûlöletet érzek iránta semmi mást.

Csak Nokamy szavai járnak, a fejembe képtelen vagyok aludni. Mondták, hogy az egyik házba buli lesz. Felállok, felöltözök a szokásos felszerelésembe, majd elindulok.

Amikor megérkezek csak az embereket figyelem, viszont meglátom Ben-t. Gondolom, akkor Nokamy is itt van, de nem érdekel. Nem fogok vele foglalkozni csak saját magammal. Most már csak magammal foglalkozhatok.

Éppen bemennék a konyhába, hogy töltsek valami erõsebbet magamnak, de ekkor meglátom két csaj társaságában. Szívem teljesen összeszorul, és most veszem csak észre mennyire is megszerettem és magába bolondított ez a kis hülye.

Megfordulok, és inkább távozok. Nem hiszem, hogy meglátott volna, de nem is érdekel. Legyen boldog a két nõjével az oldalán. Éppen nem sírva megyek hazáig. Vissza tudom magam tartani, de nem fogok miatta sírni ezt már elhatároztam. Soha többé egyetlen pasi után sem fogok könnyeket ejteni, mert csak jobban fog fájni.

Megérkezve kinyitom a lakásom ajtaját, ahol a magány fogad egyedül. Nagyot sóhajtok, majd becsukom az ajtót és lepakolom a cuccaimat.

Éppen felkapcsolok pár villanyt, mire egy hülye ráfekszik a csengõmre. Ezt nem hiszem el. Hagyjanak már békén, de nem tágít. A csengõt nyomja, majd eszeveszett dörömbölésbe, kezd, így már inkább kinyitom, mert a végén rám töri az ajtót.

Ahogy kinyitnám, az ajtót az illatõ inkább bevágja és egy eléggé ittas Nokamy-val találom szembe magam. Bezárja az ajtómat, majd ördögi vigyorral néz rám, amitõl megijedek. Ez itt most engem meg fog erõszakolni és egyedül vagyok. Kezdek teljesen kétségbe esni.

Megpróbálok menekülni az szobámba, de megfogja a kezemet és a földre nyom le, ahonnan menekülésem nincs. A kezemet hátra csavarja és a lapocskám közé térdel. Teljesen kétségek között vagyok. Ha most tényleg megteszi, amit akar. Tényleg meg fogom gyûlölni egy életre.

- Kíváncsi leszek, hogy igazad lesz-e. – mondja nekem, de gondolom, ez a délutáni beszólásom akar lenni.

Rám ül, majd elkezd húzni felfele, mire megfordulok alatta és a hátamon fekszek. Kezeimet a fejem fölé fogja össze. Nem ellenkezek, mert felesleges lenne. Inkább csak beletörõdök a sorsomba. Õ lesz, az elsõ elveszi a szüzességemet és sajnos nem úgy, ahogy én gondoltam volna.

Odahajol hozzám és megcsókol. Meglepõdök, mert a csókja egyáltalán nem erõszakos, hanem inkább szerelmes és szenvedélyes. Mintha nem is akarná megtenni, amiért jött. Mi történhetett?

Amikor a csóknak vége lehunyja szemeit, majd mikor kinyitja, az enyémbe néz, ahol csak kétségbe esést, aggodalmat és értetlenséget találhat.

- Sajnálom. – mondja megbánó arccal.

Elfordítom a fejemet látni sem akarom ezek után, hogy majdnem megerõszakolt. Mikor leszáll, rólam felállok és bemegyek a nappaliba az udvarra nyíló ajtó felé állok Nokamy-nak háttal.

- Nana, kérlek. – hallom hangját, majd éppen lecsorduló könnyeimet törlöm meg.

- Menj el. – mondom neki még mindig háttal.

- Ne haragudj, kérlek. – mondja megint, de rendíthetetlen vagyok.

- Azt mondtam menj el! – kiabálok rá, de még mindig nem fordulok meg, mert a könnyeim folyamatosan folynak. Pár perccel késõbb csukódó ajtót hallok, amire a térdre rogyok és elkezdek zokogni. Soha nem bántak még így velem és ezek utána se fogom hagyni, hogy valaki, csak szex tárgynak nézzen vagy éppen csak gumibabának használjon.

Már lassan egy éve annak, ami történt. Azóta nem láttam Nokamy-t bár kellett egy kis idõ mire felépültem teljesen. Barátnõim aggódtak is értem, de elkezdtem járni egy másik sráccal is, de õt is ott hagytam 2 hónapja, mert nem szerettem és rossz volt az a kapcsolat.

Nem tudok mit kezdeni magammal, de Nokamy-t nem tudom kiverni a fejembõl. Azóta volt olyan, hogy kijött betegsége, de egyelõre még mindig úgy vagyok, hogy elég, ha tudom mit kel csinálnom a többi nem érdekel.

Álmatlan éjszakáim vannak mostanában, mert elkezdek egyetemre járni, és ha jól emlékszek Nokamy is pont arra az egyetemre jár így már nem lesz választásom, ha összefutok vele az egyetemen, de végül is lehet, az lenne a legjobb. Nem sokat változtam, csak annyit, hogy kicsit zárkózottabb vagyok az emberek felé és nem bízok meg bennük egybõl. Az öltözetem viszont egy cseppet sem változott. Ugyan olyan kihívóan öltözködök, és ezért sokan megfordulnak utánam, de elküldök mindenkit.

Reggel felkelek. Elkészülök és irány az egyetem. Az elsõ napom. Kicsit izgulok, de szerencsére velem lesz Namiko, hogy együtt átvészeljük. Én még a mai napig nem feküdtem le senkivel és csak várom azt a férfit, aki elrabolja teljesen a szívemet és, akiben végleg megbízhatok.

A cuccaimmal sétálok az iskolában, mikor megbotlok valakiben és leejtem a cuccaimat.

- Nem néznél a lábad elé?! – hallok egy kicsit bunkó beszólást, mire felkapom a vizet, de le is nyugszok, hiszen az én hibám volt.

- Sajnálom. – mondom halkan és a cuccaimért hajolok le.

- Nana? – hallok egy eléggé döbbent hangot. Felnézek és Nokamy-t látom meg. A szívem egybõl a tokromban kezd el dobogni, majd összeszedve a cuccaimat felállok, és vele szembe nézek.

- Ne haragudj nem akartam figyelmetlen lenni. – mondom halkan.

- Öhmm… nem történt semmi gond ne haragudj, hogy úgy rád förmedtem. – kér õ is bocsánatot, majd kínos csend telepszik ránk, amit megtörök.

- Ne haragudj, de mennem kell órára. – mondom és iszonyatosan zavarban is vagyok, meg nem tudom, hogy mit mondhatnék. Egy éve nem láttam.

- Nekem is. – mondja, majd elsétálok mellette, mire megfogja a kezemet és rákapom hirtelen a fejemet. – Várj egy kicsit. – szól és egymással szemben állunk. – Nem lenne kedved, órád után találkozni és egy kicsit beszélni? – kérdezi, amire elkezdek gondolkozni.

- Biztos, hogy jó ötlet lenne? – kérdezem tõle és elfordítom a fejemet.

- Kérlek, beszélni szeretnék veled. – néz még mindig engem, mire nagyot sóhajtok.

- Rendben 2-kor végzek az összes óráimmal utána, ha gondolod, találkozhatunk. - egyezek bele, hiszen még így 1 év távlatából is iszonyatosan tetszik és nem tudtam kiverni a képét a fejembõl.

- Akkor mit szólnál, ha 2-kor találkoznánk a szökõkút elõtt?

- Rendben, akkor ott találkozunk, de most tényleg mennem kell. Szia. – köszönök el és már megyek is órára.

Össze vagyok zavarodva. Eleinte nagyon haragudtam rá, de most már semmi haragot nem érzek iránta. Megbántott, de megbûnhõdött miatta meg az idõ szinte el is feledtette velem a dolgokat, csak még néha fáj, mikor visszaemlékszek, de próbálok nem foglalkozni vele és inkább élni az életem.

Nagy csend telepszik rán, amit Nokamy tör meg.

- Én sajnálom… - mondja, amire csak tovább hallgatok, nem tudom, hogy miért is csinálja ezt, hiszen semmi köze nincs hozzá. Vagy lehet, hogy van egy kicsit, de akkor is. Miért izgatja ennyire, hogy mi van velem?

- Mondtam, hogy nincs semmi baj, én vagyok a hibás. – mondom neki, mert ez tényleg így van, de már kása múlton rágódni, hiszen megtörtént az idõ kerekét nem forgathatjuk vissza.

- Nem ezért én vagyok a felelõs…. – kezd bele, de a szavaiba vágok.

- Nyugi nekem kellett volna több eszemnek lennie. – felállok és vele szembe állva magyarázok tovább. – Nem való nekem az a sport. – válaszolom, mire csak feláll és velem szembe áll.

- Miattam nem tudsz többet járni rá és ne mond nekem, hogy nem neked való, mert akkor nem jöttél volna el rá. Én tényleg bunkó vagyok. Nem szabadott volna így kezdenem. – nem vagyok hajlandó tovább hallgatni és dühömben adok neki egy hatalmas pofont. Elmosolyodik, amire kicsit hülyén nézek. – Megérdemeltem, de ennyivel nem tudlak kiengesztelni. – szavaira csak nagyot sóhajtok végül a fejemet rázva sétálok oda hozzá. Megfogom az arcát, végül kicsit lábujjhegyre álla adok csókot ajkaira.

Érzem, ahogy elmosolyodik. Magához ölel, és úgy viszonozza a csókot. Kezei a derekamon vannak, de a fenekemre is lesiklanak. Jól esik érintése és az elõzõ barátom se érintett meg ilyen lágyan és gyengéden, mint õ most õ teszi.

Mikor elvállunk mosolyogva nézek szemeibe.

- Sajnálom tényleg. – mondja õszintén, de ha nem fejezi, esküszöm, felképelem megint, de helyette kapok egy édes és finom csókot, amit örömmel viszonzok, végül leülünk a padra. – Mit keresel itt? – érdeklõdik.

- Csak sétálgattam és itt kötöttem ki. – válaszolom kedvesen. Jó hogy végre normálisan tudunk beszélgetni nem pedig azon a flegma hangnembe, mint tegnap. Nagyon jól elbeszélgetünk, mikor Ben kezd el felénk közelíteni.

- Kinek törted megint össze a szívét? – kérdezi tõle újdonsült barátom, ha nevezhetem így, mikor Ben odaér hozzánk.

- Tsz… Te beszélsz? – mondja mókásan. – Amúgy egy fiatalka volt a mai. – válaszolja,a mire csak a szememet forgatom, végül mikor meglát, mosolyogva figyel. – Szia Nana. Hogy vagy? – érdeklõdik kedvesen.

- Jól, köszönöm kérdésed. – válaszolom és próbálok nem bunkó lenni, hiszen még is csak õ segített, amikor nagy volt a baj.

Nagy csend telepszik ránk, majd nem veszi észre a helyzetet gondolom, és nevetve betelepszik közénk, majd engem átkarolva, kezdi el nyomni a szövegét.

- Képzeld, mióta rosszul voltál, Nokamy másról se tudott beszélni, csak, hogy õ a hibás. Olyannyira kivolt, hogy edzésen kapott tõlem pár ütést. – kezdi el mesélni, mire csak kicsit elmosolyodok és Nokamy-ra nézek, aki legszívesebben megölné most haverját.

- Ben nem tudnád a szádat másra használni? – szólal meg végre, mire haverja elkezd nevetni.

- Ma már az is meg volt. – mondja nevetve, mire nekem iszonyatos vörös lesz a fejem. Miért elõttem kell ezt megbeszélniük.

Szerencsémre elkezd csörögni a telefonom. Most az egyszer életmentõ.

- Ne haragudjatok. – kérek bocsánatot, majd felállok és távolabb menve veszem fel és szólok bele. – Naomi. – köszönök neki, de csak sírást hallok, amire megijedek.

- Nana. Kérlek gyere ide. – kérlel sírós hangon.

- Mi történt Naomi? – kérdezem aggódva és majd szét vet az ideg.

- Egy srác… meghúzott, de semmit nem akar tõlem, pedig azt hittem, meg szeretem õt. – mondja, amire kikerekedik a szemem és Benékre nézek.

- Ki a srác? Hogy hívják? – kérdezem sürgõsen.

- Ben. – mikor meghallom a nevet teljesen ledöbbenek, majd egybõl gyülölet veszi áta helyét.

- Ne aggódj, kicsim nem sokára ott leszek. – mondom, majd leteszem és irtó pap fejekkel megyek oda és egybõl lekeverek Ben-nek egy olyan pofont, hogy még el is dõl.

- Hé. Beléd meg mi ütött? – kérdezi értetlenül.

- Igen egy fiatal lánykát húztál meg és annyi? – kezdem kikelve magamból. – Csak jobb, ha tõlem tudod, hogy a legjobb barátnõm volt az a fiatal lányka, aki szerelmes beléd és a szüzességét adta neked oda!! – kiabálom, mire csak nevetve áll fel.

- És akkor mi van? Nem kértem, hogy szerelmes legyen belém. – válaszolja, mire csak elkezdem ütni-verni.

- Te köcsög, hogy lehetnek a pasik ennyire köcsögök? Csak a farkuk után mennek, és nem érdekli, õket mekkora bajt hagynak maguk után. – püfölöm, mire megfogja a kezemet és hátra csavarja, amire kicsit felszisszenek, de nem fogom hagyni magam és rúgni próbálom, de ekkor a földre fektet, nem kedvesen, hanem elég durván. A picsába. Ez fájt.

- Hé Ben. Hagyd békén. – szólal meg Nokamy, majd felsegít a földrõl. – Figyelj, Nana, Ben nem úgy értette és ezzel te is tisztá… - nem hagyom, hogy befejezze, ellököm magamtól.

- A haverodat véded mi? Tudod mit, hagyj békén. Soha nem jönne nekünk össze ez a dolog. Felesleges lenne ábrándozni. – mondom, majd elindulok, de visszatartanak, mire odanézek.

- Nana kérlek ne mondj ilyet. – kérlel, de csak kitépem a kezemet kezei közül.

- Nem érdekel. Felejts el. Menj vissza a haverodhoz és pátyolgasd nyugodtan meg röhögjetek, hogy mennyire tönkre tudtok tenni csajokat, akik szeretnek titeket. – mondom komolyan, majd elszaladok onnan. Hallom, hogy utánam kiabál, de nem érdekel.

Mikor megérkezek barátnõmhöz egész nap és éjszaka nála maradok, hogy megnyugodjon és érezze, számíthat rám, mert nem fogom többet hagyni, hogy bántsák. Mindenkinek ki fogom törni a kezét, ha hozzá akarnak érni.

Napok óta csak Naomi-val foglalkozok, de a bûntudat is elkezd gyötörni, ahogy Nokamy-val bántam. Tudom, mikor van edzése és ma el fogok menni hozzá, hogy bocsánatot kérjek tõle.

Megérkezek és még tart az edzésük, de nem csinálok semmit, csak odakint megvárom õket. Nem sokkal késõbb meg is jelenik Ben-nel együtt.

- Nokamy. – szólok neki, mire rám néz, de semmit nem tudok kivenni az arcából.

- Mit akarsz? Még egy pofont leosztani mindenkinek? Látom csak ebben vagy jó. – vágja hozzám, mire meglepõdök. Legbelül elkezdek zokogni, de neki nem mutathatom, ezért inkább felveszem a védekezésem és a bunkó stílusomat.

- Csak bocsánatot akartam kérni a viselkedésemért, de inkább nem teszem meg, mert látom, hogy felesleges. Menjél, inkább szedjél fel egy kurvát, aki egybõl szétteszi neked a lábát, mert más nem hiszem, hogy nagyon fogja. – vágom hozzá, de a végére sajnos bekönnyezek, de elfordítom a fejemet és elindulok onnan.

Ma lesz végre az elsõ karate edzés, amire feljelentkeztem. Meg kell valahogy védenem magam, mert elég nagy szám van és hát elég sûrûn keveredek bajba, ami persze jellemzõ rám, de hát ilyen vagyok én. Megyünk be a terembe és elég sok helyes srác van bent. Meglátok egy barna hajú fiút, akinek van pár fülbevalója és elég jól tud karatézni, ahogy, látom.

A Sensei elég sokat beszél, és látszólag a két másik srác is unja, de hát végig kell, hallgatom, de nincs semmi baj. Ez van, ezt kell szeretni, tartja a mondás.

- Õk már egy fejlettebb korosztály. Már jó ideje tanítom õket és már mindketten megszerezték a 8. dant azaz a Hachidant. Velük fogom bemutatni az alapokat, vagyis rajtuk keresztül. – mutatja be a fiúkat, akik egy kisebb viszállyal mutatják be mit is kéne, majd meg tanulunk vagy csinálnunk.

- Jó és akkor ezt most mindenki párba meg fogja csinálni. Benhez és Nokamy-hoz nyugi mindenki kerül. Nem kell tõlük félni nem fognak bántani. – mondja a sensei, amire csak elmosolyodok, és már várom, hogy harcolhassak a sráccal, bár ahogy észre veszem õ már menekülne innen. – Na, ki akar az elsõ lenni? – mindenki elkezd jelentkezni, csak én ülök csendben a helyemen. Úgy is sorra kell kerülnöm. – Jól van. Jól van.

Egyesével megyünk oda mindenkihez és mivel van egy kis alap képzettségem ezért kicsit könnyebb és könnyebben érten meg a dolgokat, mint a többiek és a barna hajó fiúcskám meg is unja a dolgokat, aminek hangot ad.

- Nekem ebbõl elegem van. Nem értik, meg amit mondok. Én haza mentem. – feláll és készülne kifele menni, mikor nem hagyhatom szó nélkül.

- Miért te jobb voltál kezdõként? – felém néz, mire csak szigorú szemekkel nézek rá.

- Lehet, hogy nem, de legalább amit mondtak úgy csináltam mindent. – förmed rám. Látom õ is csak tudja magáról, hogy helyes, de a kedvességet annyira nem tanították meg neki, bár pont én beszélek, én sem vagyok valami kedves, de majd megmutatom én neki, hogy kell egy lánnyal normálisan bánni.

- Hééé. Nyugi van. Nokamy te menj vissza, ha már elvállaltad. Kis hölgy te pedig inkább gyakorolj. – mondja a másik srác. Szóval Nokamy-nak hívják szép név. Visszaállok és elkezdek tovább gyakorolni.

Pár kör után, mikor látom, hogy kihez kerülök, csak a szememet forgatom, fõleg, mikor meglátom a perverz mosolyt az arcán. Na, ez is szeretne, valamit azt hiszem.

Még mindig csak engem fixíroz, mire a haverja oda szól.

- Nokamy ügye nincs semmi baj? – mondja ugyan olyan vigyorral.

- Mi lenne?! – néz rá, mire egyelõre csak csípõre rakom a kezem és fújtatok egyet.

Végre meghajolunk egymással szembe és beállunk a kezdõ pozícióba. Látom, várja, hogy támadjak, de nem úgy megy az. Ki kell várni a megfelelõ alkalmat, amikor õ támad. Akkor könnyebben lehet levenni a lábáról. Nem sokkal késõbb el is indul, mire kicselezem, és a földre küldöm. Éppen kezdenék örülni, mire megfogja a lábam és kihúzza alólam, amire nagyot vágódok, de meg se nyikkanok. Valamiért nem szeretem gyengének mutatni magam, de eleinte nehezen veszem a levegõt

- Na, ehhez mit szólsz. – lábait a mellkasomra helyezi. Ennek is elment az esze. Most küldött padlóra. Alig kapok levegõt, de nem baj sétálj még végig a tüdõmön.

- Szállj le rólam! – mondom neki kicsit dühösen, mert már kezd kicsit kurvára fájni.

- Nyugi van. Csak ha már ennyire járt a szád azt hittem tudsz is valamit. – mondja, majd jobbját nyújtja, amit nem fogadok el. Fel tudok állni magamtól is nem vagyok béna.

- Ch. – kicsit nagyon pipa vagyok. felállok és a kövi emberkéhez megyek. Párszor még leterítenek a földre, amit nem tesz jót a sérülésemnek fõleg, hogy egyre jobban kezdem nehezen venni a levegõt, de egy szavam sincs.

Mikor vége az edzésnek. Bemegyünk. Mindenki letusol, addig én egy kis eldugottabb részen próbálom normalizálni légzésemet, hogy végre normálisan kapjak levegõt. Mikor sikerül végre szabad minden és el tudok menni, tusolni én is.

Nem sokkal késõbb hangokat hallok. Gondolom a nagyobb fiúk. Nem lenne jó ha megtudnák, hogy bajom van, mert akkor cikiznének nem kicsit. Kicsit még folyatom magamra, hogy le tudjak nyugodni és normálisan tudjak levegõt, venni, ami nem nagyon sikerül. Sõt egyre jobban rosszabbodik az állapotom. Mikor elzárom a csapot, csak hangokat hallok.

- Azt hittem sose leszel kész. – mondja, mire kiszállok, látom, hogy meglepõdik rajtam, de nem érdekel nem mondok semmit, mert akkor lebukok. A cuccaimhoz megyek és leveszem a törülközõmet. Nem zavartatom magam, mert hát büszke vagyok a testemre.

Érzem tekintetét magamon, amin nem lepõdök meg bár most kicsit mással vagyok elfoglalva. Felveszem a fehér nemûmet és a felsõmet. Éppen a nadrágomat venném fel, mire már nem tudok uralkodni magamon. Összeszûkül a légcsövem és elkezdem hangosan venni a levegõt, mire Ben jön oda hozzám elõször.

- Hé kis csaj jól vagy? – kérdezi aggódva, mire megszorítom a karját és a torkomhoz kapva veszem ugyan úgy hangosan a levegõt és kétségbe vagyok esve. Nem tudom, mi a franc bajom van.

- Hagyd Ben csak színészkedik. – hallom Nomaky hangját, mire már elkezd fájni minden és a könnyeim is kicsordulnak, majd kezd kimenni a lábamból az élet és összeesek, de Ben meg fog.

- Nomaky. Gyere, gyorsan gond van. – mondja aggodalmasan, mire Nomaky kijön és odaszalad hozzám egy törölközõ kíséretében.

- Hé. Mi a baj? – kérdezi most már õ is aggódva.

- Nem tudom eleinte csak nehezen vette a levegõt a végén már összecsuklott és gondolom, fájdalmai vannak, mert elkezdett sírni. – tájékoztatja haverját, mire odaül mellém.

- Szólj egy orvosnak. Most. – mondja komolyan, majd a hajamat kezdi el simogatni és a szemembe néz, amikbõl folynak a könnyeim. Meg fogom a karját és elkezdem szorítani izmos bicepszét. – Minden rendben lesz. Nyugodj meg. – mondja nekem most valamiért kedvesebben, mint gyakorlaton mondta.

Bár csak olyan könnyû lenne megnyugodni. Irtózatosan fáj, és csak tovább fulladozok. Óráknak tûnõ percekig nem jön az orvos, addig végig Nomaky gyönyörû szemeit figyelem, amik kicsit megnyugtatnak, de azért fájdalmaim vannak, és nem tudok velük mit kezdeni.

Mikor megjön, az orvos elkezd hallgatni, majd elõvesz egy papírzacskót. A számra és az orromra teszi, mire a saját széndioxidomat kezdem el lélegezni.

- Kérem, tartsa itt a zacskót. – mondja Nokamy-nak, aki egybõl megfogja, és lassan kezdek jobban lenni. Az orvos elõvesz egy tût és bead nekem valamit, amitõl kezdek megnyugodni és normálisan veszem a levegõt.

Mikor már végre normálisan veszem a levegõt és megnyugszok, teljesen leveszik a zacskót és kérdõn néz mindenki az orvosra.

- Mi volt a baj doktor úr? – kérdezi szinte egybõl Nomaky.

- A kisasszony hiperventillált. – mindenki úgy néz a dokira, mintha kínaiul beszélt volna.

- Mit csináltam doktor úr? – kérdezem végre szóhoz jutni.

- Most nem tudom hirtelen mi váltotta ki. Egy erõsebb ütés, esés, stressz. Bármi kiválthatta, de mostantól nagyon kell vigyáznia, mert bármikor elõjöhet. – mondja, mire csak magam elé nézek. Tudom mi váltotta ki. Felállok és elkezdek öltözni.

- Tudod mi váltotta ki? – kérdezi Ben. Már is belém lát vagy mi a nyavalya.

- Nem. – hazudom, de nem nézek rájuk.

- Kisasszony. Fontos lehet a további vizsgálatokhoz, hogy mi okozta a rohamot. – mondja, mire csak feléjük fordulok.

- Nincs semmi baj. Köszönöm, hogy aggódtok, és hogy segítetteket nagyon hálás vagyok érte, de jól vagyok most már. – mondom mosolyogva, hátha elhiszik, mire Nokamy rám emeli gyönyörû szemeit.

- Mikor kihúztam a lábadat alólad és a földre kerültél. Akkor történt igaz? – néz rám. – Nem a zavartságtól pirultál akkor ki. – mondja, mire elfordítom a fejem, de nem válaszolok.

- Miért nem szóltál, hogy gond van? – kérdezi megrovóan Ben, mire rá nézek.

- Minek, hogy utána meg azért cikizzetek, mert nem bírok semmit? Elég azt kibírni, hogy néha úgy bántok a kezdõkkel, mint a hülyékkel. Nem kell nekem ennél több. Ez az én bajom. Nekem kell mostantól vele élnem. – mondom kiakadva és érzem, hogy kezd rosszabbodni a dolog. Elvonulok és mély levegõket véve próbálom rendbe hozni a lélegzetemet, és hogy ne csukódjon be a légcsövem.

Ahogy sétálok fel-alá és próbálok megnyugodni egyszer csak ölelõ karokat érzek meg, felnézek és szomorúságomra nem Nomaky az.

- Nyugodj meg. – mondja, és a hátamat simogatja, kicsit elkezdek sírni, de tartom magam. Kis idõ múlva megnyugszok, majd eltávolodok Ben-tõl.

- Jobb lesz, ha megyek. – suttogom, majd mikor az orvos mondana valamit, inkább leintem. – Nem akarom tudni. Egértettem nem csinálhatom ezt. Felfogtam. – felveszem a cuccomat.

- Hé, várj még… – hallom a hangokat a fiúktól, mire odafordulok.

- Nincs semmi baj tényleg. Megértettem. – mondom és Nomaky felé fordulok. – Ne legyen bûntudatod, mert nem miattad van. nekem lehetett volna egy kis eszem. – mondom komolyan, majd az ajtóhoz megyek. – Ég veletek. – mondom, majd távozok.

Elég szarul telnek, napjaim az edzésekre már tényleg nem járok el és mindig próbálkoznom kell nyugodtnak lennem. Nem tudom, hogy miért akarom, hiszen csak könnyebb lenne az élet nélkülem.

Egyiknap suli után sétálok a parkba. Leülök az egy padra és elkezdem a gyakorló és játszó gyerekeket figyelni. Kicsit elfog a szomorúság, de nem mutatom. Meglátom Nokamy-t sétálni, kicsit felvirulok, de eszembe jut, hogy honnan is emlékezhetne rám, hiszen csak egyszer látott. Elfordítom a fejem és inkább nem nézem. Egyszer csak hangokat hallok.

- Szia, Nana. – felnézek és Nokamy-val találom szembe magam, amin meglepõdök.

- Szia, Nokamy. – köszönök és várom, hogy mit szeretne mondani, mert érdekel és szeretném megint a hangját hallani, ami annyira megnyugtat, csak félek kicsit szavaitól, hogy mit fog mondani.