|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| ef-chan | 2016. 07. 10. 23:31:37 | #34446 |
 Karakter: Beau (Szépség) (kitalált karakter)
Megjegyzés: (Szörnyemnek)
- Én... - vesz mély levegőt. Azt hiszem, megleptem. Már csak azt nem tudom pontosan, mivel. Azzal, hogy maradtam? azzal hogy együtt eszek vele? Azzal, hogy egyáltalán képes vagyok bármire a konyhában fiú létemre? Vagy hogy az előzmények után ilyen kedélyes légkört próbálok megütni, igazából magam is hülyén és legfőképp némi zavarban érezve magam?
Azt hiszem, erre a kérdésre sosem fogok választ kapni. Az viszont jólesik, hogy csípős megjegyzések, szurkálódás vagy bármi hasonló durváskodás helyett - amire felkészültem - kifejezetten kedves, ahogy megpróbálja viszonozni a gesztusom. Azt hiszem, mondhatom, hogy sikerül új lapot kezdenünk itt és most.
- Igazán megtisztelő, hogy az általad készített ételből ehetek.
Gesztusát mosollyal jutalmazom, na meg kíváncsi pillantásokkal, de ahogy hozzáfog, látszik rajta, hogy ízlik neki. Megkönnyebbülök. Igazán kellemetlen lett volna, ha nem a fogára való a kis saját receptem, különösen mert apával ez volt mindig is a kedvencünk. Valahol olyan otthonos érzés, hogy ő is jót falatozik belőle, még ha ez a hely nem is az otthonom, és sajnos sosem lesz az, hiába szeretné.
- Messzemenően ízletes volt - támasztja alá verbálisan is észrevételem, ahogy végez. Magam részéről is az utolsó falatokat gyűröm, miközben bólogatok, fogadva a bókot tele szájjal, épp ezért némán.
- Ha van kedved, akkor sétálhatnánk egyet - hozakodik elő javaslatával. Végig se gondolom, máris ott a válasz a számon: - Én inkább a könyvtárba mennék. - Nincs kedvem az odakinthez a tegnapiak után, még ha tisztában is vagyok vele, hogy a farkasok nem tudnak bejönni a kapun, valamiért mégis borsódzik a hátam a gondolatra is, hogy kimozduljak.
- Majd valaki odakísér - feleli felállva, majd faképnél hagy. Drasztikussága szükséges ahhoz, hogy eljusson a jelenleg borsónyi agyamig, hogy valami rosszat mondtam. Finoman elhúzom a szám. Nem akartam megbántani, és visszautasítónak sem akartam ennyire hallatszani, egyszerűen csak... a kint taszít, a könyvek pedig - ahogy mindig - most is vonzanak... Mély szusszanással dőlök az asztalra, kicsit magamba roskadva. - Jó nagy tuskó tudok lenni, igaz? - teszem fel a költői kérdést, nem számítva rá, hogy a tálca és a szék is helyeselni fog udvarias körítésbe burkolva. - Mindenkivel előfordul, hogy meggondolatlan.
Említettem már, hogy roppant "tüneményesek" ezek a bútorok?
* * *
Ahogy összébb kaparom magam, Clockworth lelkesen ismét elkísér a könyvtárba - épp csak most el is jutunk odáig. Mivel jelzem, hogy innentől megoldom magam is, végül nagy nehezen magamra hagy. Megértem a bizalmatlanságát, legutóbb is már a könyvtár felé ellógtam a tiltott szárnyba, aztán meg is szöktem - próbálkoztam... -, de most semmi ilyen szándékom nincs. Épp csak jobban szeretek egyedül elmerülni egy-egy könyv világában. Mellesleg azt sem szeretem kifejezetten, ha valaki bámul, miközben kiválasztom, épp mihez akad kedvem. Számomra az olvasás kicsit olyan magányosabb dolog. Nem feltétlenül olvasok csak egyedül, de az tuti, hogy egy nagydumás óra mellett képtelenség lenne a történetre koncentrálni.
Ahogy végre egyedül maradok, jobban végignézek a polcokon. Temérdek könyv ezerfelé, igazán lenyűgöző látvány. Nem is tudom, hol kezdjem a nézelődést, hogy lehetőleg hamar dűlőre jutva olvasni kezdjek - tuti egy csomó időm rá fog menni, hogy végignyálazzam az összes címet, addig úgysem fogok nyugodni.
* * *
Jó ideje olvasok, egy kifejezetten jó kalandregénybe botolva, mikor hirtelen megszólal mögöttem.
- Régen én is szerettem et a kötetet - annyira el vltam mélyülve, hogy meg is riadok, megugorva, ahogy hangja hirtelen kiránt a történetből. Azonnal szabadkozik is: - Sajnálom, nem állt szándékomban megijesztei.
Mégis ő az, aki úgy viselkedik, mint akit halálra rémítettek, és menekülőre fogja. Viszont én nem szeretném, ha máris lelécelne, ezért utánaszólok: - Te szeretsz olvasni?
- Régen szerettem, de mióta ilyen vagyok, nem. Még a végén tönkretenném a könyveket.
A Sors ironikus és furcsa. Világéletemben kinevettek a falusiak azért, hogy szeretek olvasni, csodabogárnak és furcsának tartottak, lehetetlen álmodozónak, csak mert számomra örömteli kikapcsolódás volt elmerülni a betűk felvázlta világban. Erre most itt egy szörnyeteg. Tényleg rémes, és tényleg rémisztő, mégis az első, aki nem kinevet, ha a könyvekre terelődik a szó, hanem a kezembe nyom egy csomót, és még az is kiderül róla, hogy maga is szeretett olvasni.
Rákérdeznék szívesen, mit ért az alatt, hogy mióta ilyen lett, de félek, megint olyasmibe ütném az orrom, amibe nem kellene. Még semmiképp sem.
- Akarod, hogy felolvassak neked? - evezek hát semlegesebb vizekre, és még is van a jutalma, láthatóan jobb kedve lesz kérdésemtől.
- Ha nem teher - telepedik le a közeli kanapéra, s mosolyogva olvasok tovább, csak most már hangosan egészen addig, míg fel nem tűnik, hogy elnyomta az álom.
* * *
A "saját" ágyamban ébredek, a tegnapi öltözékemből csupán az alsónemű - ing és alsónadrág a harisnyával - van rajtam. Viszont hiába gondolkodom, nem emlékszem, hogy kerültem ide a könyvtárszobából. A végkövetkeztetésem bizonyos szintig arcpirító, de a leglogikusabb, ha ő hozott fel. A szolgálói is biztos megtennék, de túl kicsik ahhoz, hogy elbírjanak, hiába vagyok vékony és könnyű.
Felülök, és a fejem a térdemre hajtva bámulok ki az ablakon álmoskás gondolataimba merülve. Hogy lehet egy alapvetően durvának és erőszakosnak tűnő lény egyszerre ennyire gyengéd is? Ha egy csöppnyit is mutat ebből kezdésnek!...
Mert a tegnapelőtti mentőakciója és a tegnapi viselkedése után egészen másmilyennek tűnik, mint tűnt előtte. Olyannyira, hogy ha őszinte akarok lenni magamhoz, míg eddig látni se akartam és menekültem volna előle, most inkább kíváncsi vagyok, ki ő, mi ő, mi az ő története. Ráadásul... a faluban élő egy-két kivételtől eltekintve - mint mondjuk a könyvesbolt tulajdonosa vagy apám -, még így, alig ismerve is őt érzem magamhoz a legközelebb minden más ismert ember közül, mert máris több közös van bennünk, mint a falusiak és köztem...
Mindig elvágytam, mert tényleg csodabogárnak éreztem magam a sok sekélyes gondolkodású ember között, de most egy kicsit megrettentem. Lehet, én is ilyen furcsa lény vagyok, mint ő, csak az én furcsaságom a lelkem mélyére rejtőzött, az övé pedig kiült a külsejére is? Én is egy ilyen szörnyetegnek tetszem mások számára? S mint hasonlót a hasonlóhoz, összehordott minket a Sors szele egy helyre?
Sosem éreztem eddig, hogy ne lennék normális. Mindig csak azt képzeltem, rossz helyre születtem, a város más lenne, mint a kis falunk. De most kétely támadt bennem. Ha kiderül, hogy igazából én is a mesék furcsa szerzetei közül származom inkább, mint a hősökéből, fel tudom dolgozni? Képes lennék úgy tovább élni? Alakja egyszeriben nemcsak fizikailag, lelkileg is erősnek tűnik, mert ő képes rá, képes úgy élni, amilyen.
"...mióta ilyen vagyok..." idéződik fel bennem a tegnapi mondatfoszlány, még erősebben elgondolkodtatva, mit jelenthet pontosan, de az ezerféle gondolat, amin elindulok cikázva, egész összezavar, és szabályosan hálásan rezzenek össze, mikor hangos ásítással kinyújtózik mellettem a gardrób.
* * *
Jobb híján a tegnapi könyvemre gondolva bandukolok a konyha felé, hátha szerezhetek valami reggelit. Ott persze megint mindenki körbeugrál, amit még mindig nem tudok megszokni, bár most jól esik, hogy nem vagyok egyedül, mert így megszabadulok a szanaszét guruló gondolataimtól. Cserébe összeugrik a gyomrom a gondolatra, hogy ismét együtt eszünk majd.
Ebben azonban tévedek. Az étkező üres, csak engem ültetnek le, és tálalnak elém mindenféle ínycsiklandó dolgot. Az étvágyam viszont máris kevésbé van, mivel nyoma sincs, hogy felbukkanna majd.
- Elnézést, egy szóra - intem magamhoz az eddig számomra legtöbb minden pletykát tudni vélő - és elkotyogó - gyertyatartót, Lumiére-t egy pillanatra, majd halkan rákérdezek, merre is a ház ura. Fura bájvigyorral pillant rám. Nem tehetek róla, végigborsódzik tőle a hátam a kellemetlenebb értelemben. Mintha valami összeesküvés készülne ellenem, amiről nem tudok semmit... Elképzelhető, hogy a végén tényleg az lesz a sorsom, hogy szimplán felfal a "szörny"? (Normális az, hogy immár kevésbé tűnik borzasztónak ez az opció?)
- Az úrnak fontos dolga akadt, de ebédre biztosan visszaér - feleli sejtelmesen. Ebből tudom, hogy többet tud, mint amennyit mond, de azt is érzem, nem fogom tudni kiszedni belőlük, mi is az a fontos dolog pontosan. Viszont majd beleőrülök a saját fantáziámba, amely hirtelen ezernyi nagyon idétlen gondolatot sorakoztat fel a fontos dolog címszóval, amelyek között még a varázslények nagykongresszusának képe is átlibeg...
* * *
Olvastam. Egész délelőttre bevettem magam a könyvtárba, hogy visszatapasszam figyelmem az olvasott könyv történetére. Kikapcsolt. Ha nem így jártam volna el, mostanra tuti szétképzelegtem volna a józan eszem is, így viszont egész nyugodt lelkiállapotban érkezek az étkezőbe. Az ebéd illata már az orromban, mert a konyha felé kerülve közelítettem meg az ebédlőt. A lehetséges menün elmélázva lépek be. Hirtelenjében meg is illetődök, hogy már ott találom.
- Oh... szép napot! - próbálom összekaparni magam hirtelen támadt zavaromból. Annyi hülyeséget képzelegtem már a délelőtt folyamán vele kapcsolatban, hogy komolyan zavarbaejtő szembenézni vele. De legalább nem olyan magányos most az asztalhoz ülni így, hogy itt van. Szokást teremtve - hiszen két alkalom már szokásnak számít nálam - mellé kéretem a székem, mert továbbra sem szeretek távol ülni étkezéskor a társaságomtól. Soha nem tudnék hozzászokni ehhez az úri dologhoz.
Nekem már az is furcsa, hogy olyan csendesen vagyunk, mert az ebéd bejelentése zengi be a termet, s minden fogás egy külön szónoklat kb. De ahogy megkapjuk a levest, végre felé fordulok.
- Hogy telt a délelőttöd? - béna beszélgetéskezdeményezés, de jobb nem jut eszembe, mert mégis csak hülyén hangzana, ha rögtön nekiesnék, hogy milyen fontos dolga volt, mert roppant kíváncsi vagyok, az meg még hülyébben, ha egyenesen azt kérdezném milyen volt a varázslények gyűlése. - Én olvastam. Remélem, nem baj, hogy egyedül is tovább haladtam a könyvünkkel, mert mondtad, hogy már olvastad - csacsogok hozzá még valamit, hogy ne legyen olyan számonkérő felhangja.
- Eltelt, hamarabb, mint gondoltam - felel kérdésemre szűkszavúan, és a folytatás miatt kezdem átkozni magam, hogy összevissza fecsegek... - Az meg természetesen nem baj, hogy tovább haladtál. Hogy tetszik eddig a történet?
Aprót szusszanok magamban lemondóan. Innen nem lesz egyszerű visszakanyarodnom az eredeti témámhoz.
- Lebilincselő. Mindig is szerettem az ilyen történeteket. Van benne varázslat, mégis valóságos, sok szerelem, még több kaland és kalamajka humorral fűszerezve. Igaz, a fő kedvencem az, ahogy az író a harcjeleneteket elém festi. Egész bele tudom magam élni, és én is olyan fürgének és erősnek érzem magam, mint a főszereplő.
Megmosolyogja lelkesedésem - pedig be sem mutattam azt, milyen, mikor tényleg fellelkesít, hogy az épp olvasott könyvemről beszélhetek, mert most más foglalkoztat. Az élet viszont igen faramuci. Alig két napja még meg akartam halni és gyűlöltem, akaratos, parancsolgató, visszataszító szörnynek gondoltam, most meg kedélyesen elbeszélgetünk, és próbálom kihúzni belőle, merre járt délelőtt gyerekesen minimálisan sérelmezve, hogy egyedül hagyott reggelinél.
- Nekem is az volt a kedvencem... - feleli, tekintete a távolba szalad. Valószínűleg felidéződött benne valami, de nagyon hamar félrehessegeti. Érdekelne, mi merült fel benne, de nem fogom megtudni. Főleg, mert úgy meglep, hogy el is felejtek minden "hadműveletet". - Ebéd után lenne kedved kijönni velem? Mutatnék valamit.
- P-persze...
* * *
Elképzelésem sincs, mit szeretne mutatni. Kapok egy kabátot, sálat, sapkát és egy melegebb cipőt. Mire felöltözöm, visszatér. Az udvarra vezet, onnan tovább a kert felé. Legalábbis annak tnik. Mivel leesett a hó, így nem különülnek el olyan élesen az udvar egyes részei, így csak tippelni tudom, hogy az a kert lehet, ami felé igyekszünk. Izgatottsága egyre tapinthatóbb. Fellelkesíti a meglepetés, amit nekem tartogat, az biztos. Mi lehet az? Elképzelésem sincs hirtelen, az agyam meg annyira rászűkült arra, hogy a környezetemre és rá figyeljek, hogy nincs esélye elkalandozni. Nem is jönnek a badarságszámba menő ötleteim a meglepetést illetően.
Időm se lenne összeesküvéselméletet gyártani, mert megtorpan. Körbenézek. Ameddig csak ellátok, mindenhol jég. Összefüggő, frissnek tűnő, gondozott, sima jégtükör, amit a bokrok szegélyeznek voltaképp. Rápillantok. Ahogy felém fordul - ki tudja honnan húzta elő - egy pár korcsolya lóg a kezében.
- Remélem, jó lesz rád - utal a korcsolyára. Elérzékenyülök. Olyan világossá válik, mint a nap, hogy ez volt az a fontos elfoglaltság, amivel elment az egész délelőttje: előkészített nekem egy tökéletes korcsolyapályát. Épp csak...
- Izé... én... szóval én nem tudok korcsolyázni - vallom be zavartan, a tarkóm magasságában tincseim közé túrva. Szégyellem, hogy elrontom azt az örömet, amivel ad.
- Ó - ad hangot meglepetésének. - Ha van kedved hozzá, megtaníthatlak. Nem nehéz.
- Komolyan? Szerinted menne? Nem vagyok egy sportos alkat - bizonytalankodom, de egyben fel is szívom magam új lelkesedéssel.
- Majd fogom a kezed közben, jó? - ajánlja fel. Arcomra széles mosoly húzódik: - Jó!
|
| Katharina-chan | 2015. 08. 16. 19:52:55 | #33309 |
 Karakter: Szörnyeteg
Megjegyzés: Szépségemnek
Elküldöm Mrs.Spotts-t. Jobb, ha senki nem látja, mikor emésztem magam.
Komoran lépdelek ki az erkélyre, s figyelem a holdat. A tündér szavai visszhangzanak a fejemben: „Önző vagy, s kegyetlen. Nem látsz túl a dolgokon,. Amíg ez így van, addig csak egy szörnyeteg vagy. Amint rálelsz az igaz szerelemre, s szerelmed viszonzásra is talál, visszaváltozol. Addig azonban így maradsz. A szeretett személynek ki kell mondania az érzéseit, különben az átok örökre rajtad marad. Ne feledd, ez a rózsa méri az idődet!”
Tényleg büntetést érdemeltem, ezt már belátom, azonban túlzásnak érzem.
Halk neszt hallok a szobámból. Amennyire halkan tudok, belépek. Szemeim kikerekednek, ahogy meglátom a rózsa fölé hajoló fiút. Dühös morgással ragadom meg a burát, s illesztem vissza a helyére.
- Mit keresel itt? – csattanok rá.
- Bocsánatot kérek! – emeli fel védekezően a kezeit. Azt hiszem igazán megriaszthattam.
- Megmondtam, hogy kerüld ezt a helyet!
- Dehát nem csináltam semmi rosszat!
- Fogalmad sincs róla, hogy mit műveltél! – hirtelen kélt haragomban hozzá vágok egy széket, mire halálfélelemmel a szemeiben tekint rám.
- Hagyd abba! – sikít fel.
- Kifelé! – morgok, mielőtt végleg elveszíteném a kontrolt.
Szerencséjére nem kell neki kétszer mondanom. Tombolva pusztítom tovább a szobámat. Ilyet csak egyszer tettem eddig, mikor átváltoztam. Akkor az összes portrémat szétcincáltam. Most a berendezést amortizálom le. Egyedül a szoba közepén álló asztalkához nem közelítek. Nem tudom, mi történne, ha valami baja esne annak az istenverte virágnak.
Mikor elmém lecsillapodik, Lumiére óvakodik be.
- Drága hercegem, a hercegnő jelölted megszökött – közli szenvtelenül. – Talán némiképpen gyengédebb bánásmód illetné, nem gondolod?
Figyelmen kívül hagyom, s dühödten trappolok el mellette. Eldöntöttem bezárom a szobájába, talán akkor megjön az esze!
Csak előbb meg kéne találnom. Tükrömbe pillantva látom, amint az erdőben vágtat. Bolond! Hisz ott veszélyes vadak élnek.
Rohanvást indulok nyomában, s reménykedem, hogy még időben érkezem.
- Tűnjetek innen! Hagyjatok békén! – hallom meg messziről kiáltozását.
Morogva ugrok neki a rá támadó farkasoknak. Nem engedhetem, hogy megsérüljön. Én kergettem el, így miattam lenne. Nem terhelheti még több bűn amúgy sem tiszta lelkemet.
Minden erőmet beleadva küzdök a vadak ellen, s végül sikeresen elzavarom őket. Pusztán egy pillanatig gyönyörködhetek Beau melengetően barna íriszeiben, majd elnyel a sötétség.
* * *
Sajgó tagokkal ébredek, s pillanatokon belül eszembe ötlik, mi is történt.
Biztosan valamelyik szolgálóm hozott be, Beau pedig már héthatáron túl jár.
Komor gondolataimból Clockworth cseppet sem csendes társasága rángat ki, aki leinvitál egy reggelire. Szememet forgatva követem.
Mogorván telepedek le az asztalhoz, s kelletlenül veszem tudomásul, hogy sosem fogok visszaváltozni, s ezáltal mindenkit tönkretettem.
- Jó reggelt! – hallom meg a lágy hangot, s döbbenten figyelem, ahogy helyet foglal mellettem. - Ha nem baj. Kicsi vagyok így is, eléggé zavar a nagy távolság, mert nem látszódnék ki a székből – magyarázza, de én nem tudok mit reagálni. Mégsem ment el?
- Ha nem bánod, otthoni specialitással mondanék köszönetet még egyszer a tegnapiért, apró csirkefalatkák tojásos, zöldséges kiflihátason, a la Beau, azaz én – neveti vidáman.
- Én… - veszek egy mély levegőt, és előveszem a hercegi énem. Le kell nyűgöznöm, nehogy meggondolja magát. – Igazán megtisztelő, hogy az általad készített ételből ehetek.
A szépen tálalt ételre nézek. Ezt nem igazán lehet késsel, villával enni. Illetlenség ugyan, de puszta manccsal fogyasztom el.
- Messzemenően ízletes volt – dicsérem meg alkalmi szakácsomat. – Ha van kedved, akkor sétálhatnánk egyet.
- Én inkább a könyvtárba mennék – vágja rá azonnal.
Mit is gondoltam, majd pont az én társaságomra fog vágyni?
- Majd valaki odakísér – állok fel az asztaltól, és magára hagyom.
A hóval borított kert felé veszem az irányt. Gondolataim minduntalan Beau felé kalandoznak. Kedves, törékeny szépség, akinek nem egy hozzám hasonló rém társaságában kéne lennie. Hagynom kéne, hogy hazamenjen. Talán, ha a szolgáimat elvinné, akkor ők felszabadulhatnának. Vajon lenne értelme?
Késődélutánig nem térek vissza a kastélyba. Bejártam a környező erdőket, s szedtem némi fát, hogy ne fagyjunk el a télen.
- Beau hol van? – pillantok le Lumiére-re.
- Elvileg a könyvtárban, uram – motyogja, miközben egy polcot törölgető tollseprűt figyel kéjes mosollyal. A szoknyapecér mindenit! Mindig ilyen volt.
Sarkon fordulva hagyom magára. A könyvtárba kaptatok, ahol meg is találom Beau-t egy kalandregény fölé görnyedve.
- Régen én is szerettem ezt a kötetet – szólalok meg, mire riadtan megugrik. – Sajnálom, nem állt szándékomban megijeszteni.
Indulnék kifelé, de utánam szól.
- Te szeretsz olvasni? – kérdi halkan.
- Régen szerettem, de mióta ilyen vagyok, nem. Még a végén tönkretenném a könyveket.
- Akarod, hogy felolvassak neked?
- Ha nem teher – élénkülök meg. Szeretem a különböző történeteket.
Csendesen ülök le az egyik kanapéra, kicsit távolabb Beau székétől. Hallgatom lágyan csengő hangját, mely messze tájak tündérösvényeire vezet el. A szemhéjaim elnehezülnek, s átadom magam a pihentető alvásnak.
Álmaimban Beau tündérként reppen körülöttem, s vidám dallal csábít. Nem látok semmit, így csak követem a tündéralak csengettyű kacagását.
Halk nevetésével a fülemben ébredek meg. Annyira szép volt.
Felpillantva meglátom álmaim főszereplőjét, amint csendesen szuszogva a könyvre borult.
Halovány mosollyal ajkaimon kapom fel, s viszem a szobájába. Szerencsémre a kastély teljes népe nyugovóra tért már. Elfektetem a hatalmas baldachinos ágyon. Óvatosan leveszem róla a felesleges ruhákat, s alig bírom visszafogni kezeimet, hogy ne érjek hozzá porcelán bőréhez. Hangosan nyelve emberelem meg magam, ráterítem a paplant. Mintha kissé összerezzent volna, ezért feljebb húzom a takarót. Fölé hajolok, s szívem szerint csókot lopnék, ehelyett azonban csak homlokon puszilom. Nincs jogom érinteni őt.
- Jó éjt, szépségem! – suttogom halkan.
A Disney egyik legnagyobb hülyesége az volt, hogy Adam nem tud viselkedni, és olvasni.
|
| ef-chan | 2012. 07. 23. 23:18:05 | #22376 |
Karakter: Beau (Szépség) (kitalált karakter)
Megjegyzés: (Szörnyemnek)
Korábbi arroganciája után meglepő, hogy nem foglalkozik egyértelműen dacos provokációnak szánt megjegyzésemmel, csak egy Gyere!-t vet elém, majd már meg is pördül tengelye körül, s ott sincs, így kénytelen vagyok követni. S mivel csendbe burkolózik, én is halk vagyok, bár tény, lelkileg is alig létezem, olyannyira lesújt keserű jövőm rémképe, s nincs semmi, ami erőt adhatna, se remény, se vigasztaló emlék. Annyira le vagyok törve, hogy még a kastély sem tudja magára kelteni a figyelmem, csak lépdelek magam árnyékaként, míg meg nem töri szava a csendet.
- ...Remélem, tetszeni fog. Ez a kastély mától az otthonod, tehát oda mész, ahová csak szeretnél, kivéve a nyugati szárnyat.
Nem figyelek egészen addig, míg a kivételhez nem ér, ez már elég ahhoz, hogy kíváncsiságom tüze fellángoljon.
- Miért? Mi van ott? - fejemben azonnal ezernyi romantikus és mesés gondolat kezdi kergetni egymást. Talán ott van valami legendás fegyver, vagy valami nagyon értékes könyv, esetleg bájitalok hada, egy egyszarvú vagy egy szörny... Ja nem... a szörny előttem áll... izé...
Lelkesedésem viszont kiüvölti belőlem, ahogy rám förmed ismét: - Semmi! Egyszerűen tilos!
Reflexből összébb húzom magam, nem azért, mintha mimóza lennék, egyszerűen csak nem szoktam meg, hogy üvöltöznek velem. A csend ismét metszőn ül meg közöttünk, s egyre inkább úgy érzem, elegem van az egészből, és jobb lenne meghalni. Így szabályszerűen hálát adok magamban annak, hogy végre megtorpan egy ajtó előtt. Minden bizonnyal akkor ez lesz a "lakosztályom". Végül is tök mindegy, a kalitka az kalitka, csak épp engedélyt kaptam arra, hogy az egész kastélyt börtönömnek tekinthessem, ezen kívül semmi, de semmi nem változott.
- Ha bármire szükséged lenne, csak szólja szolgálóknak - dörmögi még, míg előre enged a szobában. Egész kellemes hely is lehetne, ha nem ilyen körülmények között kellene szállásomként tekintetem rá, valahogy komor hangulatom olyan árnyékot vet rá, amelytől meséket kedvelő, élénk fantáziám sem képes beindulni egy cseppet sem, hogy elkalandozva találjak cseppnyi vigaszt.
De hogy ez ne legyen elég, még csak meg sem úszom ennyivel: - És velem fogsz vacsorázni! Nincs apelláta! - vágja rám az ajtót a vár fura ura. Tekintetem azonnal összébb szűkül dacosan. Még mit nem, vacsora meg a nagy francokat! Összeszorított ököllel állok egy pár pillanatig még az ajtónak háttal, majd nagyot csapva bele, az ágyra vetem magam. Már nem sírok, csak nézek ki a fejemből üresnek érezve magam, s bár látom, csodálattal most nem tölt el a hóesés, amelyet egyébként annyira imádok. Csak azt érzem, gyűlik bennem a mérhetetlen mennyiségű dac, és a párnát a kezem közé szorítva határozom el, márpedig én nem fogok vele kajálni és punktum!
Duzzogásom hamarosan kopogás töri ketté.
- Ki kopog? - érdeklődöm, akárkivel nem vagyok hajlandó szóba állni!
A hang azonban kellemes, idősebb nőhöz tartozó, és mérhetetlen gondoskodás és szeretet árad belőle már az első csendülésre.
- Mrs. Potts -felállok, s kinyitom az ajtót, azonnal be is lép egy teáskanna, s vele sorjáznak a kis teáscsészék. Annyira aranyosak, meghalok! Arcomra máris aprócska mosoly kúszik, s érdeklődön figyelem őket.
- Biztosan jól esne egy csésze tea - előzékenykedik a teáskanna.
A teáskanna... A mi?!
- Egy kanna?! - bukik ki belőlem a felismerés és az ezzel párhuzamosan rám törő frász, a szörny még okés, miért ne létezhetne, na de beszélő teáskészlet?! Riadalmamnak csak egy ruhásszekrény szab gátat, de legnagyobb döbbenetemre az feljajdul, majd még figyelmeztet is: - Vigyázat.
Kész vagyok, leosztottam nullával, és az agyam közben, ahogy azt illik is, lefagyott, és képtelen tovább lépni a problémán. - Hisz ez hihetetlen! - bevertem a fejem, míg nem vettem észre, és már álmodom? Vagy csak hallucinálok a sokféle külső érzelmi ráhatástól, és kezdek megkergülni?
A szekrény nyugtatón (?) dől mellém az ágyra. - Persze, hogy az, Mégis igaz. - He?
Hevesen csípek magamba, de felszisszenve ki kell ábrándulnom, nem álmodom. Akkor mégis csak kezdek becsavarodni!
- Mondtam neked, hogy szép ez a fiú, igaz? - súgja az egyik csésze a teáskannának, mire feleszmélve kissé elpirulok. Meg el is megy a kedvem. Sokkal inkább szeretnék daliás, helyes, vagy nem is tudom, férfias lenni, mint szép...
- Jól van csillagom, elég a beszédből - oktatja ki a teáskanna, majd megtölti teával. A csészécske lelkesen felém indul, mire azonnal figyelmeztetik is. - Csak szép lassan, ne lötyögj ki!
Kissé bizalmatlanul méregetem először, de ahogy rám néz, olyan tündérien aranyos, nem lenne szívem elkeseríteni, így felemelem, gondolom, így illik. - Köszönöm - teszem hozzá motyogva.
- Mutassak egy trükköt? - érdeklődik lelkesen. S bár nem felelek, nagy levegőt véve kezd el bugyborékolni, aminek köszönhetően önkéntelenül is vigyorba szalad ajkam.
- Csészike! - tolja le viszont Mrs. Potts, a teáskanna. Esküszöm, soha többé nem fogom furának tartani, ha valaki elnevezi minden használati tárgyát, sőt, ezentúl én is meg fogom őket tisztelni ezzel!
- Bocsánat - motyogja a kis csésze, de kevésbé tűnik a dolog őszintének, csak olyan jó gyerek módjára helyesel, mert kell, és mert úgy gyorsabban megússza. Tök egyetértek. Aranyos, határozottan aranyos.
- Nagyon bátran döntöttél, kicsi fiúcska - néz rám Mrs. Potts.
- Mind úgy látjuk - teszi hozzá a szekrény is, s tudom, hogy vigasztalni szeretnének, de nem igazán jó oldalát fogják meg a dolognak azzal, hogy emlékeztetnek az egészre.
- Elvesztettem az apámat. Az álmaimat. Mindenem. Nem vagyok bátor, nemes egyszerűséggel elment az eszem - jelentem ki. Szemükben együttérzés jelenik meg.
- Ne búsulj, kicsikém. A végén majd úgyis minden jóra fordul, meglátod - rávágnám mérgesen, hogy de ez nem egy mese, ahol minden happy enddel végződik, ez a nyomorult valóság, ahol az lehet a legnagyobb boldogságom, hogy felfal a szörnyeteg, mert akkor nem kell sokáig itt senyvednem, de a teáskanna előbb kiált fel feleszmélve. - Jaj nekem! Fecsegek, mikor az asztalon a leves! - és már az ajtóban is van, és onnan hívja még a csészécskét is, s máris egyedül vagyok ismét a szekrénnyel.
Vajon az ágy is él?
- Na lássuk, mit veszünk fel a vacsorához! - jön izgalomba a szekrény. - Ó, nézd csak, mi van a fiókjaimban - tárja szét ajtóit, de csak egy halom moly repül ki, mire el is pirul, és zavartan szabadkozik. Ismét mosolyoghatnékom támad, de mérséklem magam, és nevetni azért nem nevetek fel, mert nem szeretném megsérteni a bútordarabot. De hamar összeszedi magát, s máris előkap egy ruhát. Nem kimondottan fiúknak valót... - Ahh, nézd, mi van itt! Elragadó lennél benne!
- Igazán nagyon kedves - nyögöm kevésbé meggyőződésből, mint inkább udvariasságból, ahogy szemlélem a rózsaszín fodros bodros izét, ami bár nadrágban végződik, de egyértelműen női darab. -, de nem megyek vacsorázni.
- Ohh... dehát... muszáj... - nyögi szegény bútor jószándékúan, de tévesen. Elvégre semmi sem muszáj, mindent csak lehet, és én márpedig megmakacsoltam magam, és hatökrös szekérrel sem fognak innen kihúzni, az fix.
Ezt kifejteni viszont időm nincs, az ajtó nyílik, s belép a kis órácska, aki minden bizonnyal valami komornyik lehet, vagy tudom is én, hogy hívják ezt ilyen puccos helyeken. Fontoskodása viszont őt is édessé tesi, mondhatni komikussá, s ahogy meghajol, és kijelenti: - A vacsora tálalva van - kedvem lenne kinevetni, de komollyá varázsolom a vonásaim, mikor kijelentem.
- Sajnálom, de nem megyek!
* * *
Alig távozott a könyörgő óra, máris dübörgés hangzik, s a következő pillanatban már dörömböl is az ajtón, mint valami eszement fenevad. Sokat nem is tévedtem. Sőt, igazából az eszement fenevad igen találó elnevezés, ha belegondolok.
- Azt mondtam, ma együtt vacsorázunk! - bömböl. Persze, persze, én is emlékszem, hogy említettél ilyesmit...
- Nem vagyok éhes - felelem eltökélt makacssággal. S ez nem változik akkor sem, mikor fenyeget, s akkor sem, mikor kis sugdolózás után szépen próbálja kérni. Bár tény, a kérleknél egy pillanatra elgyengültem, de ha most megkapja, amit akar, azt hiszi, ugráltathat, márpedig én határozottan haragszom rá, hisz még csak el sem búcsúzhattam apától, és egyébként is, nem hiszem, hogy akkora szüksége volt szegény idős emberre, hogy mindenáron maga mellett akarjon tartani most engem. Hiszen van egy rakat szolgálja, szórakozzon velük és töltse ki a hóbortjait rajtuk! Elvégre nem vagyok hercegnő, és ő sem elátkozott békakirályfi! Egyébként sem venném be!
De. Azt hiszem bevenném. Magamat ismerve, még meg is csókolnám azt a békát, ami beszélni tud, főleg ekkora badarságot. De ez most nem lényeges!
- Nem maradhatsz benn örökre! - állapítja meg. Ahh, zseniális, még a végén alulbecsültem, és "okosabb", mint gondoltam.
- Dehogynem! - vágok vissza. Le is rághatom a kezem, hogy lefolyjak vérről!
- Akkor majd éhen fogsz halni! - közli sajátosan hangos orgánumán, mert kezdem elhinni, képtelen az üvöltve óbégatáson kívül másmilyen hangszínre, majd parancsot oszt a szolgáinak is: - Ha nem akar velem enni, nem fog egyáltalán enni! - azzal elcsörtet. Ez az, az első csatát én nyertem!
- Ne legyél ilyen szigorú az úrral - próbál engesztelni a ruhásszekrény. - Meglátod, nem olyan rossz ember a mi urunk, ha közelebbről megismered. Miért nem adsz neki alkalmat?
Dacosan nézek fel a bútordarabra, s bár kissé még fura érzés egy fatákolmánnyal vitatkozni, dühös határozottsággal jelentem ki neki a megváltoztathatatlan véleményem: - Nem akarom közelebbről megismerni! Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá!
* * *
Jó idő telik el, a szekrény mellettem be is szunyál. Akárhogy is fújom magam, az éhség szép lassan győzedelmeskedni látszik. De nem ismerhetem csak úgy el a vereségem! Az túl megalázó lenne. Én meg nem könyörgök senkinek!
Mi lenne, ha csak kilopóznék? Mint valami felderítő indián, aki kezében az íjával és nyilával, vagy csak egy rossz késsel kúszik egyre előrébb és előrébb, hogy aztán becserkészve a zsákmányt, visszatérhessen táborhelyére. Ez az! Egy vadászó indián vagyok, semmi több! Ez nem megalázkodás, ez kaland!
Óvatosan nyitom ki az ajtót, és lábujjhegyen lépdelve haladok előre. Igazából most, hogy kinn vagyok, jövök rá, hogy fogalmam sincs, merre kellene mennem... Jellemző, de most már azért sem fordulok vissza! Indián vagyok, vadászok! Remélem, a nyomolvasás és a szaglás elvezet a zsákmányhoz... Ellenőrizzük is a széljárást!
Nem, nem bolondultam meg, tudom, hogy idebenn nincs széljárás, meg hogy nagyon nyom sincs, ez csak a nagyobb beleélés miatt szükséges. Jobbára csak az orrom után megyek benézve minden elágazásnál a keresztező folyosóra.
Talán ezért is lep meg, hogy viszonylag gyorsan, mintha csak magától értetődő lenne, a konyhába nyitok be. Viszont ezzel le is bukok, mert az óra és a teáskanna is itt vannak még, ráadásul ébren... Bár így utólag belegondolva azt hiszem, esélyem sem volt, hiszen jó eséllyel az utolsó fogpiszkálóig minden él. Bár azért találni olyan dolgokat, amelyeknek nincs szájuk, és nem is bámulnak rám. Az ágytól például horrorisztikus élmény lenne ilyesmit tapasztalni...
Na de per pillanat jobban leköt, ahogy befelé kandikálok az ajtó mögül előlógó fejjel, hogy hogyan reagálnak rám, de megdöbbenésemre az óra teljesen kedves, vendégszerető hangot üt meg: - Áááá, milyen öröm, hogy idekinn látunk, Monsieur! - bizonytalanul nyitom ki teljesen az ajtót, mire elém jön, s meghajol - Cogsworth vagyok, a herceg főkomornyikja - nyújtja a kezét, de mire oda érek, hogy elfogadva kezet rázzunk, már a gyertya áll előttem, félrelökve az órát. - Ez itt Lumiére - mutatja be kelletlenül betolakodót. - Ha bármiben a segítségedre lehetünk, kérlek, csak szólj! - ajánlja fel, miközben a gyertya fura mód udvarolni kezd, pedig nem vagyok ám lány. Épp emiatt ki is húzom a kezem a kezéből, kissé távolságtartóbbá válva. Az óra felajánlását viszont nem hagyhatom kihasználatlanul!
- Hát... egy kicsit éhes vagyok - bököm ki.
Mellettem a kanna egész belelkesedik- Hah, igazán! Hallottátok, megéhezett! Tüzet élessz! Ezüstöket elő! Jöhet a porcelán! - úgy vezényel, mint valami őrmester, megmosolyogtat. Sőt, igazából jól esik, hogy mindenki ilyen barátságos, leszámítva a szörnyet...
Mire feleszmélek gondolataimból, már vissza is vezetnek az étkezőbe, majd komplett előadást toldva a vacsorához lakatnak teljesen jól.
- Csodálatos volt a vacsora és a dal is - nyújtózom valóban jóllakottan és egész felvillanyozódva. Ez a hely nem is annyira rossz, mint elsőre tűnt. Még akár élvezhetném is a sok kis tüsténkedő szolgát. Mert ők aranyosak, és velük szerintem megtalálnám a hangsúlyt. A többit meg csak el kell viselni.
- Köszönjük, köszönjük, monsieur, ugye ragyogó volt a show, ragyogó! - lelkesedik az eleinte morcos órácska is. Egész megmosolyogtat, majd megint visszavált aggódóba: - Istenem, hogy eljárt az idő! Ideje lefeküdnöd, alukálnod.
- Ó, most úgysem tudnék aludni. Először vagyok ilyen elvarázsolt kastélyban - biztosítom róla, hogy jól vagyok, mert most tényleg elhatalmasodott rajtam az izgatott kíváncsiság. Ilyenkor pedig annak engedni kell, mert úgysem hagyna nemhogy aludni, nyugodni sem.
Szavamra kisebb vita támad ismét az óra és a gyertyatartó között. Muris pár, de most kivételesen nem szórakozom jól, mert burkoltan le lettem hülyézve, így határozottan erősítem meg észbeli képességeim, mikor biztosítom tik-tak "barátom arról, hogy az elvarázsolt kastély jellegre nem nehéz rájönni, még nekem is ment. Teljesen egyedül. De nem zsörtölődöm sokat, az se baj, ha nem néznek százasnak, legalább előbb csinálhatok ramazurit azzal, hogy agyafúrtabb vagyok, mint kinézik belőlem, és emiatt helyzeti előnnyel indulok. Inkább addig hízelkedek, míg el nem vállalják, hogy körbevezetnek a palotában. Most, hogy lenyugodtam és még jól is laktam, sokkal színesebben látom a világot, s mivel a szörnyeteg sincs itt, hogy ezen a világlátásomon változtasson, igen érdeklődőn hallgatom az egyébként dögunalmas művészettöténeti és esztétikai kiselőadást, míg egy lépcsőhöz nem érünk. Kihasználva, hogy nem figyelnek rám, fürge lépésekkel sunnyogok fel, de nem járok sikerrel. Csak pár méter lett volna még, hogy eltűnjek a szemük elől, de még pont időben füleltek le...
- Mi van odafenn? - kérdezem meg az utam elálló két kis tárgyat.
- Hogy ott, semmi - kezd terelni Tiktak. - Abszolúte semmi érdekes nincs a nyugati szárnyban, csak por, piszok és nagy-nagy unalom!
- Á, szóval ez a nyugati szárny - ragadok le a számomra érdekes információnál. Vajon mi lehet odafenn, ami miatt nem mehetek fel? - Vajon mit rejteget? - kérdezek is rá.
- Rejteget? - kérdez vissza tettetett értetlenséggel az óra. S a gyertyatartó rálicitál: - A mi gazdánk semmit sem rejteget.
Na persze...: - Akkor fel szabad menni - állapítom meg logikai képességeim csillogtatva meg. Ők is érzik a helyzet faramuciságát, ennek ellenére tovább próbálják menteni a menthetőt.
- Mi lenne, monsieur, ha megnéznél mondjuk valami mást? Egészen gyönyörű régi szőnyegeink vannak.
- Majd máskor - nem, nem vakartok le a témáról ilyen könnyedén.
- Talán a kertet vagy a könyvtárat! - kiált fel kétségbeesetten a gyertyatartó is, s ő azért beletrafál a jackpotba.
- Hát itt van könyvtár is? - csillan fel a tekintetem az érdeklődésemmel egyetemben.
- Ó, hát persze, hogy van.
- Meg könyvek is.
Lelkesednek be, és felváltva fokozzák a mondanivalót, a könyvek számát próbálva felüllicitálni, s annyira megörülnek, hogy nekiindulok, hogy azt sem veszik észre, hogy hamarosan megtorpanok, és magamban kuncogva visszaosonok a lépcsőhöz, és végre akadály nélkül fel is mehetek rajta, aztán végig a folyosón, ahol ugyanolyan rémisztő kinézetű szobrok terpeszkednek, míg egy ajtón át be nem léphetek valami külön lakosztályszerűbe.
Először elfogy a lelkesedésem, mert első ránézésre valóban nincs itt semmi izgalmas, csak nagy kupi, még több por, és négyzetes arányban plusz ráadásként egy rakat pókháló. Jó eséllyel pók melléklettel... A gondolatra is undorodva kinyújtom a nyelvem. Remélem, nem találkozom össze egy szőrös rondasággal se! Vicces lenne miattuk felsikoltva ramazurit csinálni, mikor egy jóval nagy és rondább szőrös valamit meg lazán eltűrtem, pedig az a két szemem közé is nézett, és még le is bömbölte a fél emeletet. Ennek ellenére inkább kétszer ő, mint egy pók!
Mivel azonban feltűnően nem árasztják el a pókhálók azt a részét a helyiségeknek, ahol az emberek normál mód közlekedni szoktak, azt kell gondolnom, igen is használatban van, csak nincs takarítva, így tovább haladok előre. Egy újabb szobába lépve az első, amin megakad a tekintetem, egy szanaszét szabdalt vászonról rám néző kék szempár. Azonnal megigéz, s közelebb lépve emelem feljebb a vásznat, s egy arcszerűség bontakozik ki, de nem látom jól. Mégis olyan deja vum van. Mintha már láttam volna valahol... Az a kék szempár... Hiába töröm a fejem, nem jut semmi az eszembe, helyette a képkereten rózsaszínes-vörösen megcsillan valami. Azonnal hátra pillantok, s egy csodálatosan fénylő rózsát pillantok meg egy búra alatt.
Azta! Istentelenül gyönyörű!
Közelebb lépve körbepillantok, de senki sincs itt, így közelebbről megvizsgálom a növényt. Nem csodálom, hogy ilyesmit rejteget, iszonyat sok embernek fájna rá a foga, ebben biztos vagyok, tekintve, hogy bár nincs benne tolvaj szándék, nem bírok magammal, és leemelem a növényről a búrát. Egyszerűen lenyűgöző, és meg akarom érinteni, érezni akarom a tapintását a bőrömön.
Önfeledt örömöm egy hirtelen előbukkanó árny zavarja meg, aki kikapja kezemből a búrát, és visszacsapja a rózsára, a következő pillanatban pedig vészes morgás kél, s máris tudom, kivel állok szemben, így apróra húzom össze magam.
- Mit keresel itt? - dörög rám, s mivel tudom, rossz fát tettem a tűzre, azonnal védekezni kezdek.
- Bocsánatot kérek!
- Megmondtam, hogy kerüld ezt a helyet! - lovalja bele magát még jobban.
- Dehát nem csináltam semmi rosszat! - szeppenek meg. Nem törtem el semmit, nem loptam el semmit, épp csak egy növényről vettem le egy búrát!
- Fogalmad sincs róla, hogy mit műveltél! ragad meg egy széket, és vágja mellettem a falba, ha nem hajolok félre, talán még bajom is eshetett volna, s most először igazán, mélyen, egészen a szívemig hatolóan megrémülök.
- Hagyd abba! - sikoltom, de tovább tombol.
- Kifelé!
Újabb tárgy repül az irányomba, s sikoltva rohanok ki a szobából, végig a folyosón, le a lépcsőn, de nem állok meg, még tovább futok, nem érdekel semmi és senki! Én nem maradok itt tovább!
* * *
Bár próbáltak megakadályozni, nem fékeztem magam, s most Fülöp hátán nyargalok az erdőben. A hó igen nagy, s egyébként is vacak az idő, egész átfagytam pillanatok alatt, s Fülöp is igen reszket. Ám nem ez a legnagyobb problémánk. Közelről zeng fel a farkas vérszomjas vonyítása, s nemcsak a ló, én is összerezzenek. Ha megtámadnak, vajon van esélyünk menekülni?
Ám alig hogy csak felvázolom az ördög képét a falra, festeni még egy csöppnyit sem volt időm, morogva felbukkan egy farkas az egyik fa mögül. Fülöp vissza is hőköl, s az én szívem is megtelik rémülettel. Nem is kell igazán noszogatnom, a ló szinte magától kezd elkeseredett vágtába. De egyre nyilvánvalóbb, semmi esélyünk, a dologra csak tesz egy lapáttal, mikor sikkantva konstatálom, hogy beszakadt alattunk a jég. A fenébe már!
Bár ki tudunk Fülöppel kászálódni, jelentős hátrányba kerültünk, s a farkasok már ugrálva rohamozzák a ló szügyét, mikor az felágaskodva ledob a hátáról, s ami rosszabb, a kantár beakad az egyik fa ágába. Márpedig Fülöp nélkül végképp semmi esélyem!
Kétségbeesetten kutatok valamit, s szemem megakad egy nagyobb faágon, amit felkapva csapkodni kezdek.
- Tűnjetek innen! Hagyjatok békén! - mintha szavakkal meg lehetne győzni őket. Még az embereket se! Ezt megerősíti az is, hogy az egyik dög elkapja a botom, s kicsavarja a kezemből, hogy a másik a kabátként funkcionáló köpenyembe kapjon.
Lehunyom a szemem. Vége. Ennyi. Itt végzem be az életem. A könnyem már épp kibuggyanna, mikor újfajta morgás kél, s az eddig engem fogva tartó farkas felvonyít. Azonnal felpattan a szemhéjam, s őt pillantom meg, ahogy nekiesik a farkasfalkának. Pupillám kikerekedik, s összeszorul a gyomrom, ahogy ellepik az állatok, s megkönnyebbülök, amikor kitör, s az állatok végre meghunyászkodva visszavonulót fújnak. Ez az a pillanat, mikor tekintetünk összeforr. A szívem dobban egy nagyot, az ő szeméből viszont eltűnik a fény, s összeesik.
Rövid ideig csak nézem, majd a ló felé fordulok, s lépek kettőt, majd ismét felé, megtorpanva. Itt kellene hagynom, mert ha most nem menekülök el, több lehetőségem nem lesz, mégis... hogy hagyhatnám pont én itt, miután megmentett?!
Sóhajtok egy mélyet, majd a köpenyem levéve ráterítem, s nekiállok Fülöpöt rávenni arra, hogy valahogy hajoljon lejjebb, hogy rá tudjam szenvedni a roppant testet a hátára.
* * *
Reggel már korán kivet az ágy, kissé izgatott vagyok.
- Jó reggelt! - vidámkodik mellettem a gardrób.
- Neked is! - viszonzom kómásan a köszöntést, mert bár aludni nem tudok, nem vagyok én rögtön felhúzott búgócsiga, hogy pörögjek.
- Szereztem neked pár roppant csinos ruhadarabot - örömködik magának a túlbuzgó bútordarab, amit kétkedve tudok csak viszonozni a tegnapi rózsaszín bodortenger után, de amit előhúz, az tényleg gyönyörű, és mi több, férfiaknak való. Nem csoda, hogy kivételesen boldogan öltöm magamra, hogy aztán a konyhába osonjak, mert arról már tudom, hol van.
- Jó reggelt! - köszöntök mindenkit, mire azonnal a rendelkezésemre állnának, mire kissé zavarba jövök, mert hát, egyedül kevésbé lenne zavarbaejtő a dolog, amit kigondoltam, de így...
- Szóval... arra gondoltam... készíthetném én a reggelink... otthon sokszor csináltam hasonlót, és kedves gesztus lenne véleményem szerint - zavarommal párhuzamosan az arcomra kiülő pír is egyre mélyebb.
- Óh, miért is ne! Gyere csak, kicsikém! - invitál közelebb Mrs. Potts, felbátorítva, hogy nem sokkal később már magabiztosan vitelezhessem ki, amit elgondoltam.
* * *
- Az úr már az étkezőben - táncol be Lumiére cinkosan.
- Azonnal megyek is! - pakolom még gyorsan a tálcára a cuccokat, hogy az a kocsira mászhasson, s kigurulhasson velem. Szerencsére még csak össze sem koszoltam a szép ruhám.
- Jó reggelt! - üdvözlöm a vendéglátóm, majd intek a széknek, hogy ugyan a másik asztalfőről jöjjön már közelebb, s egyenesen mellette foglalok helyet. - Ha nem baj - pillantok rá, miközben leülök. - Kicsi vagyok így is, eléggé zavar a nagy távolság, mert nem látszódnék ki a székből - mosolyommal jelzem, hogy ez amolyan vicc akart lenni. Közben a tálca felhelyezi magát az asztalra.
- Ha nem bánod, otthoni specialitással mondanék köszönetet még egyszer a tegnapiért, apró csirkefalatkák tojásos, zöldséges kiflihátason, a la Beau, azaz én.
Szerkesztve ef-chan által @ 2012. 07. 23. 23:18:25
|
| Katharina-chan | 2012. 05. 26. 15:55:49 | #21169 |
Karakter: Szörnyeteg
Megjegyzés: Szépségemnek
Immáron negyedik éve nyögöm önteltségem átkát. Mily ostoba is voltam! Nem hiszem, hogy valaha megtörik a varázs. Megérdemlem, másnak kellett volna lennem. Kár a múlton keseregni, hisz változtatni rajta nem tudok.
Komoran nézek ki a borús égre. Az égiháború mindig megnyugtat, mutatja, nem csak én vagyok búskomor, hanem a természet is. Keserű nyugalmam kopogás zaja töri meg, majd beszédet vélek hallani, azonban nem csak szolgálóim hangjai szűrődnek fel hozzám. Valaki van a kastélyomban! Morogva robogok le a lépcsőn, be egyenesen a fogadószobába.
- Idegen lépett a házba - morgom.
Lumiére azonnal hadoválni kezd, azonban egy morranással elhallgattatom. Nem vagyok rá kiváncsi. A vén komornyik is rákezdene. Ostobák!
- Ki vagy te? - morgok a betolakodóra. - Mit keresel itt?
- Én... én csak... eltévedtem az erdőben, és... Sajnálom. - dadogja kimeredt szemekkel.
- Mit bámulsz?
- Se-se-semmit.
Próbál mentegetőzni, azonban nem tűröm tovább nyökögését.
- Adok én neked menedéket - vigyorgok gonoszan.
Magammal rángatom a pincében kialakított börtönbe, s bedobom az egyik cellába. Gyűlölöm az embereket, legalább annyira, mint ömmagam.
Még félúton sem járok tornyom felé, mikor újabb ismeretlen eredetű zajokra figyelek fel. Nem hiszem el, hogy még valaki idepofátlankodott! Immáron fortyogó dühvel csörtetek le az alagsorba.
- Nem hagylak itt! -hallok meg egy igazán édes hangot. Bájos, gyengéd, és aggódó. Jó azoknak, akiket szeret valaki.
- Hát te meg mit keresel itt? - reccsenek az ajtónál lévő törékeny alakra. Az öregember jajveszékelésbe kezd. Igazán bosszantó.
- Ki az, ki van ott? - kérdi a tisztelet teljes hiányával. Úgy vélem megriadhatott tőlem, így hajlandó vagyok válaszolni.
- Ennek a várnak az ura - felelm.
- Az apámért jöttem - kezd bele.Felhorkantok. - Kérlek, engedd el! Nem látod, hogy beteg?
-Nem kellett volna idejönnie.
- De meg fog halni! Megtennék érte akármit! - fordítja felém arcát. Szerencsémre még az árnyékban állok.
- Semmit sem tehetsz érte, az apád a foglyom - jelentem ki.
- Kell, hogy legyen valami megoldás - mondja esdeklő hangon. Pár pillanatra elhallgat. - Várj! És ha én maradok? Itt maradok helyette? - ajánlja fel.
- Azt mondod, itt maradsz helyette? - kérdem elgondolkodva. Hiszzen mennyivel jobb is lenne egy ilyen törékeny szépséget őrizni, mint a ráncos papát. Áhh! Minket gondolok, bizonyosan nem maradna itt.
- Ha itt maradok elengeded őt?
- El, de neked örökre itt kell maradnod - hozom meg végleges döntésem.
- Mutasd magad! -kéri halkan.
Alig lépek ki a fényre, máris hátrálni kezd. Szemei rémülten kerekednek el. Tudom, hogyan nézek ki, mégis fáj ez a reakció.
- Mutasd meg magad! - kérem. Szeretném tudni, kivel maradok, látni az arcát, felkészülni arra, mi minden várhat reám. Feláll, s elém lép.
- A szavamat adom - suttogja reszketve. Olyan, mint egy riadt őzike.
Kiengedem az apját, had búcsúzzanak el.
- Fiam Beau, hallgass rám, én már úgyis öreg vagyok... - szóval Beau a neve. Illik hozzá, hiszen tényleg szép. Nem engedhetem, hogy az öreg lebeszélje, így megragadom a karját.
- Várj! - kiált rám, azonban figyelmen kívül hagyom. Az udvarra viszem, s bedobom a hintóba, amit a házához küldetek. Utána visszatérek a kis gidához. - Még el sem tudtam tőle búcsúzni! Talán sohasem látom többé, és még csak el sem búcsúzhattam tőle!
- Megmutatom neked a szobádat - morgom némi bűntudattal. Tényleg hagynom kellett volna elköszönni.
- A szobámat? Én azt hittem hogy...
- Itt akarsz maradni a toronyban? - vágok szavába. Az Istenit! A közelembven akarom tudni, hátha feloldozhat az átok alól. Ha mégsem legalább ideig óráig könnyítsen terhem cipelésén.
- Mit számít, én mit akarok? Csak egy fogoly vagyok, nem igaz? Úgyis azt teszel velem, amit akarsz! - felesel, majd hallgatásba merül. Arcán két gyöngypatak indul meg, s most a nagy, kerek szemivel, még inkább hajaz egy sebzett őzre. Annyira szép... Legszívesebben engedném elmenekülni, de akkor ismét egyedül maradok ebben a fényűző kriptában.
- Gyere! - intem magam után. Lábai alig érnek a kövekhez, oly halkak a léptei. Hátra pillantok néha, s látom még mindig könnyezik.
- Mondj már valamit - sziszegi Lumiére.
- Hát... Remélem tetszeni fog. - inasom fintorára tovább beszélek. - Ez a kastély mától az otthonod, tehát oda mész ahová cvsak szeretnél, kivéve a nyugati szárnyat.
- Miért? - néz rám érdeklődve. Még könnyei is elapadnak. - Mi van ott?
- Semmi - csattanok. - Egyszerűen tilos!
Összéb húzza magát. Gratulálok, én tényleg egy idióta vagyok. Most megint miattam riog. A szobájához érve kinyitom előtte az ajtót.
- Ha bármire szükséged lenne, csak szólj a szolgáloknak.
Karcsú alakja szinte elvész a homályos szobában.
- Vacsora - cercegi a gyertya.
- És velem fogsz vacsorázni! Nincs apelláta! - jelentem ki határozottan, majd becsukom az ajtót.
- Uram - kezd bele Lumiére.
- Csend -intem le. Kinézek a kavargó hóviharra. Az életben nem fog belém szeretni. Egyedül fogok elrohadni ebben a várban. Talán tényleg el kéne engednem. Ostobaság itt tartanom őt. Engem már nem érdekel, ha örökké ily rút maradok, csak a szolgáim szabaduljanak fel. Ők nem ezt érdemlik. Lecammogok az előtérbe. Mrs. Potts már mosolyogva pillant rám az asztalról. Ő az egyetlen, aki valaha is igazán szeretett.
- Hol van már? - morgok fel, s alá járkálva. - Mi tart ilyen sokáig?
- Türelem, uram - ró meg a teáskanna. - Az a szerencsételen gyermek egyetlen napon veszítette el a szabadságát, és az apját is.
- Uram, talán ő segíteni megtörni az átkot - sersegi Lumiére. - Nem gondolt még erre?
- Nem vagyok bolond - pilantok rá. - Gondoltam rá.
- Nagyszerű - vidul fel. - Akkor csak egymásba szerettek, és puff éjfélre ismételten emberek leszünk.
- Nem olyan könnyű ez - sóhajtja a szakácsnő. - Az ilyesmihez idő kell.
- De a rózsa már hervadni kezdett.
Rájuk sandítok.
- Úgysem érdekes. Hiszen ő olyan szép - felidézem magamban barna hajának lágy esésést, bájos arcát, szívmelengetően barna szemeit. -Én meg... Csak nézettek rám.
- Engedd, hogy a látszatt mögé lásson - mosolyogja Potts.
- Nem tudom, hogyan kell - dacolok.
- Hát próbáld meg elviselhetőbbé tenni magad - kezd okítani. Lumiére is betársul, így elég idegesítőek. Már szédülök a sok információtól.
- A legfontiosabb pedig: Uralkodj magadon! - mondják egyszerre.
Megnyikordul az ajtó kilincs. Már várom, hogy Beau lépjen be rajta, de helyette csak Tik-Tak jön.
- Nos hol van Beau? -kérdem türelmesen.
- Voltaképpen jelenleg -kezd hadoválni minden féle előkészületekről, majd lesápadva közli. - Szóval nem jön.
Azonnal nekilendülök, és a szobájához csörtetek. Bedörömbölök.
- Azt mondtam, ma együtt vacsorázunk - hörgöm.
- Nem vagyok éhes - feleli azonnal.
Megfenyegetem, de semmi. A tapasztaltabbak hatására kedvesebben próbálom, de ugyan az. Menten megőrülök! Dühömben megtiltom, hogy enni adjanak neki.
Felrohanok a szobámba. Varázstükrömben megtekintem az ifjút. Volt öltöztető nőmmel beszél.
- Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá! - jelenti ki.
Leteszem a tükröt, s a rózsát figyelem.
Az utolsó remény sugár is elhalt. Gyűlölöm magam, már rég meg kellett volna döglenem valami sötét zugban, vagy jobb lett volna meg sem születnem, akkor nem ártanék ennyi embernek.
Késő éjjel bejön Mrs.Potts.
- Adam* fiam - ugrik fel az ágyamra. - Bízz egy kicsit jobban magadban! Minden rendben lesz.
Bár hihetnékneki, bár így lenne!
*A francia eredetiben Adam hercegnek hívják a Szörnyet.
Szerkesztve Katharina-chan által @ 2012. 05. 26. 16:04:31
|
| ef-chan | 2012. 04. 21. 15:45:51 | #20570 |
Karakter: Beau (Szépség) (kitalált karakter)
Megjegyzés: (Szörnyetegnek)
Elgondolkodva teszem le a könyvet. Már sokadszorra olvasom, de minden egyes alkalommal felsóhajtok, mikor a végére érek, és a szívem megtelik melegséggel. Remélem, egyszer én is megtalálom az igazit, mint a főhős a könyvben. Igaz, sokat kell küzdenie, mire elnyeri a lány kegyeit, de a lényeg, hogy elnyeri. S ha ő képes rá, én is képes lehetek, hiszem. Jó lenne már ott lenni. Apának is segíthetnék, és végre teljes nyugalommal koncentrálhatna a találmányaira.
Sóhajtva állok fel, majd a kosaram magamhoz véve, magamban dudorászva sétálok be a faluba, hogy pár dolgot vegyek, na meg hogy kicseréljem a könyvem, mielőtt apa hazaérne. Remélem, sikerrel jár a vásárban. Nagyon fel volt lelkesülve, és a legújabb találmánya is hasznosnak tűnt amennyire én értek hozzá.
Figyelmem azonban hamarosan inkább a természet köti le. A tél már itt van közelben, az ősz utolsó próbálkozással még óarany és -réz színbe öltöztette a megfáradt leveleket, s ha néha fel-felerősödik a szél, e pompás színekbe öltözött levélkék utolsó sóhajjal táncolnak le a földig, csodás "varázsesővel" öntözve a világot. Csodás sétálni a hulló levelek között, felemelő érezni simogatásuk a saját bőrödön, s ilyenkor mindig egy kicsit másnak, többnek érezheted magad, mint ami valójában vagy. Sokszor képzeltem már magam erdőket járó tündének, vagy épp apró virágtündérnek, aki repdes ide-oda, vagy csak épp elképzeltem, ahogy a csodás levélzuhatagban elém bukkan egy nimfa, s csípője lágy ringásával csábít végzetembe, ajkaival pecsételve le ajkaim.
Most azonban nem fúj a szél, így a levelek még csak zörögni sem zörögnek az ágakon, nem hogy elvarázsolnának. Így csak bandukolok a jól ismert úton, azon gondolkodva, milyen jó is lenne, ha az hirtelen teljesen más felé kanyarodna, a városka helyett a jövőm felé vezetve tengernyi kalandon át.
A városkába beérve már nem vagyok ennyire dekoncentrált, hamar beszerzem, ami kell, hogy beugorhassak még a könyvesboltba is. Ott azonban teljesen kiábrándítanak, még mindig nem érkezett semmi új, így beérem ismét a második nagy kedvencemmel. Ahogy kilépek a boltból, azonnal vissza is fordulnék, de semmi esélyem köddé válni, azonnal felfedeznek, így inkább nekiindulok rendíthetetlenül, miután nagyon aprót és nagyon elutasítóan visszaintettem Gastonnak. Feláll tőle a szőr a hátamon! De tudom, hogy ennyivel nem szabadulok, össze is szorítom a szemeim türtőztetve magam, mikor meghallom közeledő, fürge lépteit, s idegesítően öntelt hangja a fülembe kúszik.
- Beau! - felsóhajtok. Hogy a manóba rázzam le megint anélkül, hogy túlontúl udvariatlan lennék? Főleg, hogy megint vele van a talpnyalója. Ilyen az én szerencsém...
- Ahh, Gaston - erőltetek mosolyt magamra, ahogy megfordulok, hogy kitérjek engem nyakoncsípni igyekvő karjai elől. Félig sikerül is, félig meg nem, mert átkarolja a vállam, és bosszantóan intim közelségbe húz, megtelíti az orrom azonnal átható izzadtságszaga, ami szerinte roppant mód férfias. Szerintem szimplán undorító. Másik keze mutatóujját a mellkasomra helyezi, és máris dől belőle az egoista szöveg.
- Nem is tudod, milyen szerencsés vagy ma, hogy összefuthattál a nagy és rettenthetetlen Gastonnal - kezd örülni magának, keze pedig lefelé kezd vándorolni a hátamon, de még mielőtt a fenekemet kezdhetné taperolni, kislisszanok öleléséből.
- De hiszen akárhányszor bejövök a városba, összefutunk, mi lenne ebben olyan különleges? - vagyok elutasító.
- Mert velem találkozni mindig különleges - tolja be a fogkrémreklám mosolyát.
- Aha - kommentálom, majd inkább hazaindulok. Ő viszont talpnyalójával lelkesen lépdel mellettem... Hah...
- Rájöttem ám, Beau, hogy milyen édesen félénk vagy, de ne aggódj, szíved vágyát ismerem, s ma megadok neked mindent, valóra váltva dédelgetett álmaid - jelenti ki céltudatosan, nekem meg körülbelül nullperc alatt nő gombóc a gyomromba.
- Ohh, valóban... - nem vagyok lelkes, sőt, meg vagyok róla győződve, hogy én nem akarom, hogy ő váltsa valóra az általa álmaimnak vélt beteges fantáziáit.
Miközben öntudatosan biztosít arról, hogy még sosem volt rá panasz - mondjuk mindig felmerül bennem, hogy ha mindenki elalél állítás szerint tőle, akkor nem nehéz utána az ájult embernek nem csalódást okozni, de inkább nem jegyzem meg a dolgot, mert ebből is inkább azt fogja kihozni, hogy féltékeny vagyok, és majd nekiáll ódákat zengeni arról, mi miért is illünk tökéletesen össze, és miért lennék jó a leendő felesége melletti állandó szeretőjének... -, megérkezünk.
Úgy rongyolnak be, mintha legalább is ők lennének otthon és én jöttem volna vendégségbe, s egy cseppet felmegy bennem a pumpa, mikor a csizmáját levéve rávágja a koszos lábát az asztalra, ahol más étkezik.
- Gyere közelebb - int, nekem meg persze eszemben sincs engedelmeskedni, de nem nagyon érdekli, egy csomagot vesz elő, amivel végre először felkelti az érdeklődésem. - Ezt neked hoztam. Vedd fel!
Az utasítás után már gyanakvón veszem el a csomagot, és kibontom. Kis híján rosszul leszek, mikor meglátom a kis fodros-bodros kötényt.
- Ez így?... - nézek rá elfintorodva, és olyan önelégült fejet vág, hogy azt kell hinnem, úgy véli, teljesen letaglózott az ajándékával. Nem sokat téved, épp csak az ő pozitív letaglózását kellene megszorozni mínusz eggyel, mert ez valóban letaglózott, lényegében totál kiakasztott.
- Kifejezetten szexi, mivel úgyis lányos vagy, még könnyedebben foglak magamévá tenni a konyhában - a szemeim kitágulnak, és a levegő is bennem reked. Hogy mit csinál a konyhában?!
Már épp kiakadnék, és ezt ordibálva a tudtára is adnám, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, mikor hirtelen meglátom a ruhadarabban a lehetőséget.
- Ha megbocsátasz - emelem meg a kötényt, mire csak bólogat, azt hiszi, belementem a dologba. Én pedig felszabadulok, ahogy belépek a másik szobába, levágom a rongyot az egyik székre, és az ablakon át elegánsan távozom.
Már messze járok a dombot "ostromolva meg", mikor hangja zendül bődülve, akár egy veszett bikáé. Minden bizonnyal rájött, hogy megint túljártam az eszén, és keresztbe húztam számításait.
* * *
Lett volna dolgom, de jó idefenn is. A rét friss illata telíti meg az orrom, és a felhőket bámulva ábrándozom, egész történet kerekedett már lelki szemeim előtt a felhők alakzatait nézegetve. Azonban ideje lenne összeszedelőzködnöm, apa lehet, már haza is érkezett, és sehol senki.
Felülök, majd nagyot nyújtózom. Tekintetem azonban megakad valamin. Az ott nem... Fülöp!
A felismerés úgy csap belém, mint a villám vág a fába. Azonnal felpattanok és a riadt állat felé szaladok, aki megismerve lassít.
- Fülöp, hol van apa? Mi történt veletek? - kérdezem, próbálva nyugtatgatni az egyébként igen okos állatot, akin látszik, hogy valami totálisan felizgatta, és reszket még mindig a félelemtől. Jó ideig eltart, mire meg tudom nyugtatni azzal, hogy simogatom, közben az aggodalom egyre csak nő bennem. Apa sehol, a találmánya viszont még mindig Fülöp mögé kötve. Mi történhetett? És hol van apa? Remélem, nem esett komolyabb baja...
Amilyen gyors mozdulatokkal csak tudom, leszerelem a lóról a kocsit, nincs szükség felesleges súlyra, lehet, hogy apa élet és halál között lebeg, így is rengeteg időt vesztettem!
- Fülöp, kérlek, meg kell találnunk apát, kérlek, vezess el hozzá! - kérem az állatot, majd felpattanok a hátára, s kicsit megbököm, vágtára ösztökélve.
* * *
Az erdő, amelyen keresztülvágtunk, most az én szívemben is félelmet kelt, de nem magától az erdőtől félek, hanem attól, hogy apámnak komolyabb baja esett. Fülöp, ki tudja, mennyi ideig kóválygott, mire hazatért, a levegő errefelé pedig már kifejezetten csípős és hideg, ha ez így folytatódik, akkor még a hó is leeshet hamarosan.
tekintetem azonban hiába pásztázza a tájat, sehol semmi nyoma. Helyette azonban valami lélegzetelállító telíti be a látóteremet. Az erdő mélyén egy elhagyatottnak tűnő, mégis még egyben álló kastély terpeszkedik, amely most teljes terjedelmében állt az utamba. A legelső dolog, ami eszembe jut róla, hogy éppen olyan, mint valami kísértetkastély a mesékben. Kissé megborzongok. Már épp továbbindulnék, mikor a kapu túloldalán egy kalapot pillantok meg. Azonnal lepattanok a lóról, és nem törődve semmivel, lépek be a kastély birtokára, hogy közelebbről is megnézhessem. Ahogy lehajolok, már nincs kétségem felőle: ez apám utazókalapja. Minden ellenszenv és negatív gondolat elszáll belőlem a kastéllyal kapcsolatban, és csak bízni tudok benne, hogy még nem ment tovább, és végre együtt mehetünk haza a szívemben teljesen megnyugodva, hogy nem esett baja.
Fürge léptekkel szaladok az ajtóig, majd benyitok.
- Hahó, van itt valaki? Papa? - kiáltok, de sehol semmi nem mozdul. A kúria hatalmas, mégis, ha kell, végigkutatom minden négyzetcentiméterét. - Papa?
Egyre beljebb merészkedek. Furcsa, kintről inkább elhagyatottnak tűnik a kastély, mármint olyan barátságtalan, de idebenn - nem, barátságosabb nem lett - minden olyan rendben van, mármint a szőnyeg, a bútorok, a díszek, minden érintetlen, mégsem olyan, mintha évszázados kosz telepedett volna rá. Lehet, hogy valami gazdag család nyári lakhelye lenne és télre máshova mentek? A gazdag családoknál végtére is ez nem ritka.
- Papa! - indulok neki az emeleti folyosónak, amikor az egyik ajtó felnyikordul. Hátrafordulok azonnal, de nem látok senkit. Gyorsan az ajtóhoz lépek. - Várj, csak az apámat keresem! Hallod? - hiába fürgeségem, nem látok semmit, csak azt, ahogy a lépcsőn felfelé elhalványul valami gyertyafény. - Várj, kérlek! - szaladok utána, amennyire a sötétben lehet sietni egy lépcsőn, de ismét csak nem járok sikerrel, a gyertya hátrahagyva áll a fal egy nyílásában. Pedig meg mernék rá esküdni, hogy volt itt valaki. - Van itt valaki? - próbálkozom újra, hogy felértem a lépcsőn.
- Beau? - üti meg a fülem a bizonytalan hang.
- Papa? - egész az övé, de olyan erőtlen és rekedtes. A hely pedig valami börtönnek vagy fogháznak néz ki. A rácsokhoz rohanok, ahol előtűnik alakja. Tényleg ő az. Egyrészt megkönnyebbülök, hogy még életben van, másrészt viszont aggodalmam megnő, mert egész át van fagyva.
- Beau, hogy találtál rám? - kérdezi, de elengedem a fülem mellett, az nem lényeges.
- A kezed hideg, mint a jég - igazolja is ezt a tényt csúnya köhögésével. - Ki kell jutnod valahogy! - kezdek el gondolkodni, miközben keresek valamit, bármit, amivel valahogy kinyithatnám a rácsos ajtót.
- Nem, inkább neked kéne menekülnöd! - néz rám féltőn. Tudom, hogy ha őt bezárták, én is vezsélyben vagyok, de nem fogom itt hagyni, most, hogy tudom, hogy itt van és ilyen állapotban, egyszerűen képtelen lennék itt hagyni. Hiszen nincs senki másom rajta kívül!
- Ki zárt be ide? - kérdezem, hátha megbeszélhetném vele, hogy az egész csak félreértés, vagy valamiképp kiválthatnám.
- Nincs idő magyarázkodni! Menekülj innen, fuss! - riadt, egyértelműen látszik rajta, de nem értem, miért. Minden rendben lesz, hiszen itt vagyok.
- Nem hagylak itt - rázom a fejem, amikor erős ujjak fonódnak a vállamra, és rántanak fel, ezzel egyidőben kioltva az egyetlen komolyabb fényforrást a helyiségben.
- Hát te meg mit keresel itt? - A torkomra forr a szó rémületemben a mély és dühös hang hallatán, ami ráadásul tőlem magasabbról érkezik, így minden bizonnyal valami jól megtermett illetőhöz tartozik, de igyekszem megnyugodni, hogy az idegen ne gondolja, hogy csak úgy behatoltam ide, rosszat akarva. Apa a háttérben siránkozik, miközben én igyekszem úrrá lenni a helyzeten.
- Ki az, ki van ott? - kérdezem, bár azt hiszem, talán nem ez volt a legudvariasabb, de ez jutott eszembe legelőször.
- Ennek a várnak az ura - hallatszik a szigorú válasz.
- Az apámért jöttem - próbálom magyarázni, valahogy nyugodtabbnak érzem magam, hogy tudom, valami értelmes élőlénnyel van dolgom és nem mondjuk egy farkassal. Persze erre már az előbb is rájöhettem volna, de valahogy annyira megrémültem, hogy csak második morranására vagyok képes csak elkönyvelni. - Kérlek, engedd el! Nem látod, hogy beteg?
- Nem kellett volna idejönnie - érkezik a felelet.
- De meg fog halni! Megtennék érte akármit! - nézek rá nagy szemekkel, legalább is próbálkozom a hang irányába beszélni.
- Semmit sem tehetsz érte, az apád a foglyom - még mit nem, ezt nem vagyok hajlandó elfogadni.
- Kell, hogy legyen valami megoldás - szinte könyörgöm, hogy mondjon valamit, s közben nekem is forog az agyam. Tennem kell valamit! De már nem foglalkozik velem, így még lázasabban kezdek gondolkodni, s akkor eszembe jut. - Várj! És ha én maradok? Itt maradok helyette? - hiszen nem mindegy, kit őrizget?
- Azt mondod, itt maradsz helyette? - kérdez vissza, hangja bizoalmatlan meglepettséggel teli. Én viszont már elhatároztam magam véglegesen. S azzal sem foglalkozom, hogy apa ismét csak tiltakozna.
- Ha itt maradok, elengeded őt?
- El - feleli. - De neked örökre itt kell maradnod.
Lehajtom a fejem. Örökre bezárva ide? Kesernyésen elmosolyodom. Hirtelen egy sereg álom pukkadt ki, mint holmi kérészéletű szappanbuborék.
- Mutasd meg magad! - kérem. Szeretném tudni, kivel maradok, látni az arcát, felkészülni arra, mi minden várhat reám.
A látványra viszont nem voltam elkészülve. Ahogy a gyenge fénysugárba, amelyet a Hold szolgáltat, kilép, szőrös-szarvas szörnyeteg alakja bukkan fel, s kitágult szemekkel hőkölök hátra a börtön ajtajának. Ez biztosan csak valami rossz álom! Apához bújnék védelemért, de a rácsok közénk állnak. Ahogy sápadt arca feldereng a félhomályban, ahogy szemeibe nézek, összeszorul a szívem. Összepréselem az ajkaim, amjd felállok, és felé fordulva elé állok.
- A szavamat adom - nem merek ránézni, reszketek egész testemben, de ha most nem vagyok hős, soha többé nem tudnék a tükörbe nézni, csak ha le akarnám köpni magam.
Ő ellép mellettem, és én összeroskadok, de az ajtó kinyílik, s apa óvó karjai fonódnak körém.
- Fiam, Beau, hallgass rám, én már úgyis öreg vagyok... - próbálna meggyőzni, de megragadja, és felemelve kezdi maga után vonszolni.
- Várj! - kiáltok utánuk, de semmi haszna. Félig sokkos állapotban pattanok fel, és futok a börtön ablakához, ahonnan végigkísérhetem, hogy apát behajítja valami kocsiba, s az elhajt. Az alsóajkamra harapok erősen, miközben egyik kezem a mellkasomnál a ruhámba mar. A sírás kerülget, de nem áll szándékomban megadni neki azt az örömet, hogy láthassa könnyeim. Hirtelen azonban kézzel foghatóvá válik minden szerencsétlen sorsú hercegnő szomorúsága, akik a mesékben a megmentő hercegekre várnak. Sosem gondoltam volna, hogy apámnak egyszer igaza lesz: most én sem vagyok különb, mint bármely hercegnő, akit egy szörny őriz kastélyában, magának tartva meg, s aki a vártorony börtönszobájának szűk ablakán keresztül kémleli könnyezve a távolt, várva azt a valakit, aki hajlandó lesz megmenteni ismeretlenül.
Mikor ismét meghallom döngő lépteit, szemrehányóan és dacosan nézek rá: - Még el sem tudtam tőle búcsúzni! Talán sohasem látom többé, és még csak el sem búcsúzhattam tőle! -esek neki szavakkal. Fizikailag nincs értelme, egy csapással könnyedén összetörhetne.
- Megmutatom neked a szobádat - mintha visszahőkölne, de nem ez lep meg a legjobban, hanem a mondat értelme.
- A szobámat? Én azt hittem hogy... - hát hogy fogoly vagyok.
- Itt akarsz maradni a toronyban? - kezd megint dühös lenni.
- Mit számít, én mit akarok? Csak egy fogoly vagyok, nem igaz? Úgyis azt teszel velem, amit akarsz! - szájalok elkeseredetten, de meg is riadok, ahogy kimondom, amit gondolok. Mert ahogy kimondom, valahogy sokkal közelebbinek érződik. S valóban, bármit megtehet, sokkal erősebb, mint én, és itt senki nem sietne a segítségemre, nem is tudják a szülővároskámban, hogy áll itt az erdő közepén egy ilyen kastély. Kiszolgáltatott vagyok, s ha lehet, ez a tudat még elveszettebbé és kétségbeesettebbé tesz. Hiába tartottam vissza eddig könnyeim, most a távolba révedve, rádöbbenve a dolgokra azok észrevétlen kezdenek kis patakként végigcsorogni arcomon. Végzetére ráeszmélt zsákmányállatként pillantok fel rá, ő az, aki pontot tesz sorsomra, ő a "végzetem", csak nem úgy, ahogy arról mindig is álmodtam...
|
|
