|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| timcsiikee | 2011. 05. 26. 17:39:33 | #13861 |
 Karakter: Annabell Justiss
Megjegyzés: ~ Meerának
Annabell:
Sikerült becsalnom a táncpróbára, s valahogy úgy érzem, mintha jobban teljesítenék csak attól a tudattól is, hogy figyel engem. Benjamin nagyon jól vezet, bár magamtól is tudom a lépéseket, de mégis férfias a tartása, a lépései. Biztosan boldog lehet a felesége, hogy ilyen férjet fogott ki. Én legalábbis örülnék neki, plusz pont lenne. Hihi…
Átöltözünk, még kint vár, szívem repes, s ahogy elveszi tőlem könnyedén a táskát, még magasabbra száll.
- Ó, igazán nem kellett volna, könnyű – de persze egy féri, az férfi. Sőt jobbat mondok. Úriember.
A parkba visz utunk, bőven ráérek még hazamenni így szívesen töltöm vele az időt. Milliószor szívesebben, minthogy otthon üljek. Felhőtlen érzés kerülget, s úgy érzem pár centivel a föld felett lebegek minden lépésemnél, s nem kell vélnem a zuhanástól, mert van mellettem egy izmos pasi, aki bármikor elkap és könnyedén megtart.
- Anna, mondd csak, gyakran jársz ki a parkba? – Anna? valamiért jól esik, hogy becézve szólít.
- Hát, mikor táncra jövök, mindig átjövök itt.
- És van kedvenc helyed? – hm? Kedvenc? Annyira nem szoktam sok időt itt tölteni. Bár. Elégszer sétáltam már itt át ahhoz, hogy legyen egy szép hely, ami tetszik. Meg is van.
Megragadom kezét, s most én kezdem el irányítani, majd a szökőkút felé húzom. Oh, imádom ahogy felforrósodott lábamat lehűti a víz.
- Szabad? – kérdezi kedvesen, s ujjait bokám köré fonja, testem felforrósodik először csak azon a ponton, majd végigcikázik testemen. Biccentve válaszolok, s erős ujjai talpamat kezdik masszírozni. Hmm, ez milyen jól esik.
- Igaz az, hogy a tánccipők kisebbé varázsolják a táncosnők lábát? – meglepetten pislogok rá, majd ahogy mosolyog arcomon érzem ismét a forró parázslást. Viszont az nagyon meglep, hogy ezt tudja. vajon honnan?
- Igen, az enyém is már csak harminchatos, régen harmincnyolcas volt – nehéz is a lábamra szép cipőket találni, hamar elfogy. Persze ezt nem kezdhetem el neki panaszolni, egy férfit ez a téma végképp nem érdekel. Viszont most én vagyok a soros.
- Mióta vagy tűzoltó?
- Nagyon régóta, még édesapám munkatársaival is módomban állt dolgozni – milyen ritka mostanság, hogy valaki követi az apját, sőt…
- Nagyon ritka az, hogy egy férfi édesapjának szólítsa szülőjét. Becsülendő – általában annyit mondanak, hogy „apám” vagy „anyám”, ami nem olyan szép hangzású.
- Szerettem és hihetetlenül tiszteltem, büszke voltam rá, hogy az én apám – tehát már nem él, talán jobb is lesz, ha elterelem a témát, de megteszi helyettem - Sok vasat és tüzet látott szemeimnek igazi felüdülés, egy ilyen tünemény látványa – próbálom eltakarni zavarom, de ez lehetetlen. Ráadásul rátesz még egy lapáttal, amikor rákérdez – Meleged van? – egyre nehezebben veszem még a levegőt is zavaromban.
Gyerekes, felhőtlen játszadozás lesz a társalgás vége, amit a parkőr szakít félbe. Úgy érzem magam mint egy rossz kislány és élvezem.
Viszont lassan ideje hazamenni, ritka szabadnapjait és pihenését nem szeretném, ha teljesen rám pazarolná. Viszont ez nem jelenti azt, hogy út közben sem lehetünk vidámak.
Ahogy megrázza fejét, hogy kicsapja belőle a vizet, akaratlanul is egy kutyus jut róla az eszembe.
- Fogadjunk, van otthon kutyád…
- Fogadunk? – válaszol egy kérdéssel, s tekintetében kihívást látok. Legyen!
- Hmmm… Fogadjunk, hogy eltalálom, milyen állatot tartasz otthon. Ha eltalálom, akkor… el kell jönnöd táncolni. – remélem elég fair ajánlat ahhoz, hogy elfogadja.
- Komoly kérés, akkor én is komolyan veszem – hmm…
- És… mi a te feltételed? – kíváncsi vagyok.
- Egy csók – duruzsolja halkan, s testemen egyszerre kezd a hideg és a meleg végigcikázni, szívem a torkomban dobog, s nyelnem kell egyet, hogy meg tudjak szólalni.
- Khm… legyen! – remeg a hangom? vagy csak képzelődök?
- Kettő lehetőséged van, ennyi engedményt teszek – milyen kedves.
- Hé! Miért nem három? – fakadok ki kuncogva, de elcsitul a pimasz vidámságom, ahogy ujjai arcomat érinti.
- Mert a tánc komoly követelmény – ajh… férfi… Na jó, másodjára úgyis kitalálom… azt hiszem.
- Hát jó. A kutya már nem lehet – elkezdek gondolkodni. - Macskát valahogy nem tudok melléd elképzelni.
- Mert nem látszom cicásnak? – hihi…
- Valami féle madár? – biztos valami különlegesebb.
- Nem talált – a fenébe, már csak egy választási lehetőségem maradt. Várjunk csak…
- Akkor tudom! Nincs is háziállatod! Azt mondtad elfoglalt vagy… - biztos, hogy ezért volt olyan magabiztos abban, hogy nem találom el. Milyen kis aljas. Viszont…
Az én magabiztosságom is teljesen elszáll, ahogy vigyorával szembesülök. Nyakamra dobja a törülközőt és magához húz. Jaj nekem…
- Hát, sajnos… Nem jött össze… - óvatosan piszézik, amitől halk kuncogás szökik fel belőlem, de ahogy lassan ajkait enyémekre fonja, egy új érzéssel ajándékoz meg. Beleolvadok karjaiba, csókjába, úgy érzem szárnyalok, miközben Ő tart, s forróság vesz körül, ahogy szája szenvedélyesen érint. Nagy hiányérzet, űr keletkezik bennem, ahogy elhajol tőlem, s belegondolva szégyenpír terül arcomra. Miért érzem azt, hogy még többet és többet akarok ebből?
Hihetetlenül jól csókol.
- Majd megmutatom az én kis drágáimat, ha egyszer mindkettőnknek lesz ideje… - súgja halkan, kissé rekedtes hangon, s a gondolat újabb kavalkádot okoz fejemben. Nem is tudom, hogy mit mondjak erre.
Hirtelen felkap, majd gurulni kezdünk, s ijedt sikolyom nevetésbe vált, erősen kapaszkodom meg nyaka köré fonva karjaimat.
- Mit… mire készülsz? – bár lassan már magamtól is észreveszem az egyértelműt.
- Hazaviszlek, mademoiselle. Kapaszkodj, nem igazán tudok lassan menni… - íííííí. Nevetése feloldja a feszültségemet, s igaz ettől nem múlik el cseppnyi félelmem, de nem hiszem minden pillanatban azt, hogy el fogunk esni. Csak minden másodikban.
Olyan izmos, hogy… érzem, könnyedén megtart, alattam feszülnek karjai, mellkasa, még nyakán is. Az arca pedig… egy boldog, lágy mosoly festői látványa tesz vidámmá. Olyan ez a pillanat, mint egy tökéletes kis idill.
Menet közben mutatom az irányt, az is csak kicsit zavar, hogy a szembejövő emberek kissé megbámulnak gurulásunk során. Szerencsére nem kell sokat mennünk, igaz nem is olyan rövid az út, de végül eljutunk lakásomig.
- Remélem élvezte az utazást, mademoiselle. – felkuncogok a szólítás hallatán, letesz engem a fölre, majd ő is lepattan a deszkáról és felpattintja kezébe. Nagyon gyakorlott lehet, bár nem csodálom.
- Köszönöm a fuvart, monsieur – mosolyodom el, s elfogadom tőle a táskámat, ahogy finoman vállamra akasztja. – Egyszer megtaníthatnál ezt használni – kacsintok fel rá, de ahogy elvigyorodik mosolyomból zavart pirulás lesz.
- Lehet róla szó. – egyik keze derekamra simul, felnézek újra arcára, tekintetébe merülve elvarázsolódok, de kis sunyi mosoly kúszik arcomra, amikor eszembe jut valami. Valami, amit még az öltözőben csináltam. Remélem, azóta semmi nem történt vele. Észrevétlenül nyúlok zsebembe, és megtalálom a cetlit, amin a számom pihen.
- De ugye elkapsz, ha elesnék? Tudod biciklizni is nehezen tanultam meg – suttogom, ahogy egyre közelebb hajol, nem engedjük el a másik tekintetét. Óvatosan, hogy ne vegye észre, megkeresem valamelyik zsebét, ami végül egyik farzsebe lesz, s belecsúsztatom a cetlit.
- Nem hagynám, hogy bármi bajod essen – duruzsolja szinte már ajkaimra, s arcom úgy parázslik, mintha ereimben láva folyna. Sosem csináltam még ilyet. nagyon izgalmas. És ez a pasi több mint egy álom. Még néha most sem hiszem el, hogy igaz, hogy tényleg velem van, hogy egyre többet találkozhatok vele, és… igaz még nem is ismerem igazán, de abból, amit eddig láttam úgy érzem… repülni tudnék. Lassan elvesztem az eszem.
- Ennek örülök – suttogom halkan, de mielőtt ajkaimhoz érne, kuncogva nyomok orrára egy puszit. – Köszönöm még egyszer, hogy hazahoztál – mellkasára simítom tenyereimet, s óvatosan ellököm magamat tőle. Mert ugye az biztos, hogy én nem tudnám őt soha ellökni. Engedelmesen simul le rólam keze, kiráz a hideg, ahogy a tenyere által felmelegített területet hidegebb levegő éri. Pedig nagyon jó idő van. – Remélem majd még találkozunk.
- Biztosan – sármos, lágy mosollyal válaszol. Szívem ki akar ugrani a helyéről.
Széles, boldog mosollyal lépek el tőle, hogy feltipegjek a lépcsőn. Még az ajtóból visszafordulok, és dobok felé egy puszit, nevetgélve lépek be az épületbe. Mér fél méterrel járok a föld felett.
~*~
Egy kissé unalmas előadáson támasztom fejemet, nem igazán érdekel ez a témakör, amit most veszünk, de remélem majd a tanulókörömben páran tudnak segíteni. Megelégszem majd ebből egy hármassal is a ZH során. Hirtelen rezegni kezd a telefonom, s ijedten kapom fel, nehogy a tanár meghallja. Szerencsére eléggé hátul ülök ahhoz, hogy felfigyeljen a pillanatnyi hangra. Csak egy sms. érkezett.
Ahogy meglátom az ismeretlen számot, kissé felemelkedik pulzusom, de ahogy megnyitom, és elolvasom a szöveget, mosolyra fakadok.
„Megtaláltalak :)”
Úgy zsibongok, hogy sikkantani tudnék egyet, de tudom, hogy kinevetnének, így inkább csak megtartom magamnak az örömöm. Gyors volt, egy nap alatt észrevette, bár azzal nem is számoltam, hogy véletlenül ki is moshatja. De úgy látszik, hogy a szerencse mellettem áll.
Válaszolok is gyorsan, igaz csak annyit írok, hogy ügyesen megtalálta.
Egy-két üzenetben merül ki a beszélgetés, és sajnálom azt, hogy amikor el szeretne hívni, akkor pont egy fontos órám lesz. Ahogyan most is, de az ráadásul egy gyakorlati óra. Nem szeretném elszalasztani viszont azt is tudom, hogy neki kevés szabadideje van… és velem szeretné tölteni. talán egy óra nem a világvége… de… egy kihagyás sok hátrányt szülhet.
Sajnos le kell mondanom.
Egész nap ez jár a fejemben, lementettem a számát is, s ismét a felhők fölött lebegve járok kelek a folyosókon, úgy iszok bele a büfében a teámba, hogy elfelejtem megízesíteni és sok bolondság övez körül, amik a nap folyamán történnek velem. De… még semmit nem mondhatok a többieknek, hisz még én sem tudom, hogy minek nevezhetném ezt a… kapcsolatot. Az is lehet, hogy csak szórakozni szeretne egy kicsit, már erre is felkészültem, viszont szívem mélyén úgy érzem már nem sok kell ahhoz, hogy teljesen elrabolja a szívemet.
Az is nagy fejlemény, s számomra öröm, hogy megtalálta a telefonszámot, és keresett is rajta.
Délután, mikor a táncórára indulok, valaki hív, viszont ez már egy régebbi, egy nagyon régi ismerős, gyorsan fel is veszem, s lassabban sétálok az épület felé.
- Szia Peter, mi újság? – veszem fel a telefont, s kedves nevetése szűrődik át.
- Szia Ann, remélem nem zavarok.
- Dehogy, épp most megyek táncórát tartani.
- Remek, pont erről akartam veled beszélni. – meglepetten pislogok párat.
- Csak nem szeretnél tanulni? – nevetek fel, mire zavartan köhécsel egyet.
- Nem, dehogy. Inkább egy szívességet kérnék. – hm… vajon miről lehet szó?
- Hallgatlak.
- Nemsokára egy éttermet fogok nyitni, és szeretném, ha a megnyitó ünnepségen a csoportoddal fellépnél – szemeim kikerekednek, kissé akadozni kezd a légzésem, de még a beszéd is.
- Ez… ez most komoly?
- Teljes mértékben – hű… nem is tudom, hogy mit gondoljak, tényleg nem! Meg is állok, nehogy figyelmetlenségemben felbukjak valamiben.
- Szívesen, örömmel vállalom, szerintem a kis tanoncaim is örülni fognak. Mikor enne a megnyitó?
- Nos… khm… jövő hét szombatok – még szerencse, hogy megálltam, mert még a levegőben is elbuktam volna.
- Tessék? – kérdezek vissza hitetlenkedve. – De hát addig már csak alig másfél hét van.
- Tudom, tudom… épp ezért hívtalak téged. Tudom, hogy milyen ügyes és tehetséges vagy és… ajh… - szegény látom, nagyon zavarban van, fejemben gyorsan pörögnek a gondolatok, és eszembe jut egy jó ötlet.
- Teljesen mindegy, hogy milyen lesz a fellépés? – kérdezem kedvesen.
- Rád bízom, bármi jó, csak ne legyen sztriptíz – kuncog halkan, mire felnevetek.
- Jaj, hülye… dehogy… másra gondoltam. Akkor rendben, vállalom. Remélem tetszeni fog.
- Biztosan, és köszönöm. Majd később még beszélünk, szia.
- Peter – szólítom még vissza, és szerencsére nem teszi le a telefont – gratulálok az éttermedhez.
~*~
Már felöltözve lépek be a gyakorlóterembe.
- Fiúk, lányok, vagy egy különleges hírem! – összecsődítem őket, úgy látom mindenki itt van szerencsére. Remek.
- Mi történt?
- Nem rég hívott egy régi barátom, és szeretné, ha fellépnék az éttermének nyitó buliján – sikongatás tör fel a lányok részéről, nevetésemmel leplezem zavaromat, és kezelem nagy lelkesedésüket. – Akkor ebből azt szűröm le, hogy benne vagytok – jelentem ki boldog mosollyal.
- Még szép! Mikor lesz?
- Jövő hét szombaton – a nagy örömöt, még nagyobb döbbenet váltja fel.
- Miii? De hát… ennyi idő alatt nem tudunk egy egész táncot befejezni. Képtelenség!
- Nyugodjatok meg! van egy ötletem. – remélem, hogy beválik. – Tudok egy olyat, amihez nem kell sok tanulás nektek, én viszont tudom. Benjamin – szólítom magamhoz, mire a tömeget kikerülve, körülbelül egy méterre áll meg tőlem. – Mondd neked az valamit, hogy „Time of my Life”? – kérdezem kedves mosollyal, mire elvigyorodik. Tökéletes. Fortuna mostanában mindig mellettem áll, aminek felettébb örülök. – Remek, akkor már most ezzel kezdjük, menni fog, gyerünk – tapsolok, hogy szóródjanak szét, s előbb őket tanítom be, később majd nekünk is lesz időnk ismételni Benjaminnal.
~*~
Egy hét telt el, és… kicsit lankadt a hangulatom és ó kedvem a miatt, hogy azóta nem beszéltem Dankennel. vajon megharagudott rám? Másra nem is igazán gondolni.
Nem… nem szabad negatívnak lennem, biztos csak sok a munkája, és arra is alig van ideje, hogy éljen. Biztos, hogy ez lesz az oka. Ilyenkor igazán sajnálom a tűzoltókat, mert nagyon sokat kell dolgozniuk. De nagyon hősiesek, férfiasak, és szinte minden nő álma egy ilyen pasi.
Úgy érzem az én álmom életre kelt, mikor rá gondolok.
A táncot nagyon jól betanultuk, már csak az összepasszolást kell gyakorolni, avagy magában az egészet. Nincs sok dolog vele, minden jól megy, már csak azért gyakorlunk, hogy mindenki a fejébe vésse. Nagyon szeretem ezt a számot, sőt magát a filmet is többször megnéztem. Ezért is megy ilyen jól. Már csak pár nap van a fellépésig.
Az óra után lezuhanyozok gyorsan, felöltözök, már szinte mindenki elment csak én maradtam, de amint kilépek Benjaimmal találkozom, aki szintén kifelé indul, így együtt megyünk ki.
- Mostanában kicsit kedvetlenebb vagy – jegyzi meg halkan, mire meglepetten nézek fel rá.
- Ennyire látszik? Pedig próbáltam eltakarni – mosolygok kedvesen. Nem hittem volna, hogy bárki észreveszi, hisz maga a tánc mindig nagyon fellelkesített.
- Az, hogy mindig mosolyogsz, jó módszer, szerintem más észre sem vette - nagyon kedves pasas. – Nem tudom, hogy jutott eszedbe ez a táncötlet, de nagyon tetszik, eltaláltad egy régi kedvencemet.
- Tényleg? – állok meg hirtelen, amikor már a főbejáratnál vagyunk, az üvegajtókon keresztül látszik, mennyire tűz kint a nap. – Nekem is az egyik kedvencem – mosolygok fel rá. – Régebben, amikor én tanultam táncolni, kötelező darab volt, nem tudom mára már mennyire szokták ezt felhozni.
- Az én időmben is így volt, de nem ismerem mások szokásait. – Megcsörren a telefonom, elő is kapom gyorsan. Ez… ez hihetetlen, Danken az.
„Nézz ki”
Mi? Itt van?
Kilesek az ablakon, és látom, ahogy ott áll egymagában. Felugranék örömömben, de a portán furcsán nézne rám.
- Ne haragudj, most mennem kell, holnap találkozunk – búcsúzóul még intek neki, majd sietek ki szinte rohanok, s ahogy mosolyogva kap el, ahogy felé szaladok, nevetve ölelem meg.
- Örülök, hogy ennyire örülsz nekem – dörmögi halkan, s beleborzongok hangjába. Olyan jó hallani.
- Sok munkád volt? – kérdezem elhajolva tőle, s mikor rájövök mit is csináltam az előbb, mélyen pirulva lépek el tőle… mármint ha tudnék.
- Igen, eléggé. Sajnálom, hogy nem hívtalak – ennél boldogabb aligha lehetnék. Megrázom fejem, pár tincs kihullik összefogott hajamból, így ki is engedem, majd ujjaimmal fésülve igazítom meg.
- Nem, semmi baj, megértem. Örülök, hogy újra látlak – szemeimet lesütve tűrök fülem mögé egy tincset.
- Fáradt vagy? – megcsóválom fejem finoman, visszanézve arcára, s sármos mosolyától pulzusom az egekig szökik. – Akkor remélem van kedved megtanulni deszkázni – vigyorodik el, s apró, zavart mosollyal biccentek.
- Persze… de ígérd meg, hogy vigyázol rám – intek ujjammal, rosszallóan, bár fenyegetésem veszít éléből, ahogy mosolygom rá.
- Ígérem…
~*~
Nem is olyan nehéz mint gondoltam, viszont nagyon könnyen el is tudnék vele esni. Olyan vicces, hogy egy kis deszkán állom, ami gurul. Ahogy mellettem halad sétálva úgy érzem magam, mint kislány koromban, amikor apuval tanultam biciklizni. Csak ő mögöttem volt.
- Amikor kicsi voltam, apu követette mindig a biciklimet.
- Biztos nagyon vigyázott rád – pár pillanatnyi csend, majd újra ő szólal meg, a nosztalgiázásból vigyorra váltva. – biztosan aranyos voltál kislánynak – mondja halkan, és felé fordulok, még a deszkán állva.
- Nem tudom… de régen, két copfban hordtam a hajam – két oldalt bele is markolok hajamba, mintha meg akarnám mutatni, de elveszítem az egyensúlyomat, és sikoltva esem neki, olyan erővel csapódom izmos testének, hogy még Ő is felborul velem, jobban mondva a fűbe zuhan, én pedig rá. Aggódva mérem végig a zuhanás után, de csak derekam köré fonja két oldalt kezeit, és felnevet. Mosolyogva nézem arcának rezdüléseit, a sármos vonásokat, ahogy rám pillant, s a jó kedélyű nevetés légy tekintetté alakul. homlokáról lesöprök egy tincset. A tűzoltók között is Ő a leghelyesebb, az már biztos.
- Azt hiszem ez nekem nem fog menni – súgom halkan, széles mosollyal.
- Dehogynem, nagyon jól megy – válaszol hasonló hangerővel, s ahogy ujjai arcomra simulnak, kicsit oldalra söpri előre hulló hajamat, lehunyt szemmel törleszkedem tenyerébe, majd újra lenézek rá. Fülledtté válik a levegő, különös érzések cikáznak bennem és rabul ejtenek.
- De téged nem foglak utolérni – mondom halk kuncogással, majd szájára egy puszit nyomok, tekintete fogva tart, nem válaszol, nem mond semmit, csak ujjaival puhán simogat, újra visszacsalogat magához, majd egy lassúbb, finomabb és hosszabb csókra csábít el. halkan szuszogok ahogy ajkaink táncolnak, beleremegek, ahogy nyelve enyémen simít végig, ahogy finoman csókol, közben egyszerre simítja arcom és hátamat. Rajta támaszkodva markolok pólójába, majd halkan pihegve válok el tőle, biztos vagyok benne, hogy pofim megint a pipacs színével vetekszik. – Kérdezhetek valamit?
- Persze – még mindig beleborzongok, ahogy finoman simítja hátamat.
- Szombaton este fellépünk egy étteremben és… lesütöm tekintetem – gondoltam hátha lenne kedved megnézni – elgondolkodó arccal találkozom amikor újra ránézek, s ez kissé csorbítja reményeimet.
- Még nem tudom sajnos. Pénteken tudom majd meg a jövő havi beosztásomat. De szívesen elmennék… megnézni – teszi még hozzá, és keserűen elmosolyodom. Ujjaimmal vállán és mellkasán játszadozom.
- Akkor… lefoglalok neked egy helyet, és… ha nem tudsz eljönni, akkor az sem baj. – Persze gondoltam, hogy ez is közbejöhet, így nem szabad letörnöm… talán megint szerencsém lesz.
- Biztos, hogy nem lesz baj, ha mondjuk, lefoglalod, és nem megyek el? - megrázom fejem.
- Dehogy… egy régi barátom megnyitója, így ennyit biztosan megtesz a kedvemért – felcsillanó szemekkel méregetem arcát. Még komoly kifejezéssel is csábító a megjelenése.
- Akkor rendben, mondd a címét.
~*~
Nemsokára kezdünk, a „gyerkőcök” a helyükön vannak ha jól látom, már csak a zene betétele van hátra, és hogy a közönségből mindenki leüljön. Olyan izgatott vagyok. Nem igazán a fellépés miatt, hanem… Mert nem tudom, hogy Ő itt van-e. Innen sajnos nem látom, ráadásul egyre sötétebb a nézőtér is. Szerencsére most minden úgy lett elrendezve, ahogyan kértem.
- Izgulsz? – lép mögém Benjaim és vállaimat kezdi masszírozni.
- Nem igazán – mosolyodom el, majd ahogy előre hajol és mellém lép, végig mérem – nagyon jól áll – jegyzem meg. Fekete ing, fekete nadrág, pont mint a filmben.
- Neked is – bókol kedvesen, és magamat is végigmérem. Nos nem pont ugyan az a ruha, mint a filmben, de a színe hasonló, és az alakja is. Az alja ugyan úgy fog mozogni, és ez a lényeg, az már más téma, hogy a felső kialakítása kicsivel díszesebb. De nem ez a lényeg.
- Kezdhetjük? – lép a közelbe Peter, és csak biccentek.
- Rendben, kezdjük – mosolygok rá bíztatóan, és kisétálok a színpad közepére, Benjaim csak pár lépéssel követ.
http://www.youtube.com/watch?v=WpmILPAcRQo ((tessék végignézni :P ))
|
| Meera | 2011. 04. 22. 15:33:26 | #13127 |
Karakter: Danken Frost
Megjegyzés: ~timcsnek
Mikor meglátom a pályát, felcsillannak a szemeim, és Tresht magam mögött hagyva felmászok az emelvényre, s rögtön le is dobom magam a deszkán. Teljesen felpörögve tolok pár trükköt, az ellenszél süvít a fülemben, a kerekek szinte sikoltanak, csapágyat kellene cserélni bennük…
Ahh, ha lesz időm, ide járni fogok, rendszerességgel, de mivel megkaptam a tizennyolc órás munkaidőt erre a hétre, áldom azt a pár órát, amit aludhatok otthon, mintsem itt ökörködjek hajnali négykor, egy fárasztó munkanap után.
Már lelkes közönségem is akad, az itteni kamaszok tapsolnak és ujjonganak, én pedig királynak érzem magam közöttük, a pálya ördögének. Hirtelen meglátok két meglibbenő, szőke hajtincset, és észrevéve Annabellt rögtön odagurulok hozzá, felugratok a peremére, és felcsapom a deszkámat.
- Szia – köszönök rá, már puszta látványa is hatalmas vigyorra ösztökél, azt leszámítva, hogy a szívem nem állt le a gyors dobogással azután sem, hogy már rég kijöttem az adrenalin szintet megdobó tölcsérből.
- Szia – hangja halk, és mégis lágy, a háta mögül fellobbanó szél finom barack illatát egészen az agyamig repíti. – Gondolom, csak véletlen, hogy erre látlak.
Sunyin elmosolyodom, mit szépítsem, szerintem az ujjai köré csavart egyetlen egy pillantásával. Mikor megláttam a tömegben, tudtam, hogy nekem Ő kell, és senki más. És miután lejtettem vele egy táncot, karcsú alakját karcos tenyereim között érezhettem…
A véleményem nem fog megváltozni.
Akarom, szeretném. Nagyon.
- Volt benne azért egy kis szándék is – fogom meg kezét határozottan, hogy lássa, innen ugyan el nem megy, hacsak nem velem szándékozik távozni.
- Örülök, hogy épségben hazaértél… nem volt gond a fiúkkal?
Hm.
- Azt nem mondanám.
- Nem lehet könnyű ilyen nehéz esetekkel együtt dolgozni – jegyzi meg, mire halkan felnevetek. Hát tényleg nem, fele egy égetni való bolond, és sosem sülnek meg…
- Eltaláltad… - most veszem csak észre, micsoda ruha van rajta. Vadító és tüzes, szívesen ropnék vele egyet, de nem akarok orángutánná változni, és különben is… Ahogy itt áll benne, és fedetlenül hagyja hosszú, formás combjait valami észveszejtő látvány. Hátha még pörögne is benne előttem…
- Végeztetek már?
- Még nem. De fél óra múlva vége az órának… Megnézed a végét? – pislog rám hívogatóan, mire elmerengek. Hát, legalább utána van esélyem azonnal randira vinni, mondjuk ide a közeli parkba. De ha becsap, és a tánc az ára, akkor inkább kívülről az ablakban nézelődve várnám meg.
- Csak nézned kell – mondja nagy sokára, mire meglágyulok. Helyes, csak semmi megvezetés, mert az én lábaim mászásra és gurulásra vannak tervezve, nem ütemes pattogásra.
- Nézni is fogom – jelentem ki határozottan, és nem bírva ki, homlokára egy apró puszit hintek, mire elpirul, és elkezd lefelé vezetni. Ahogy mellettem halad, ruhájának alja minden lépésénél többet mutat belőle, andalító illata és gyönyörűen ragyogó bőre szinte elkápráztat.
Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű…
***
A tánc nem is annyira borzasztó, mint gondoltam.
Oldalvonalról.
Tény, hogy nem az én világom, de a pattogós zenét igenis kedvelem, és ahogy ezekben a lenge ruhákban és a kitárt ablakokkal rendelkező teremben szambáznak az egyszerűen lélegzetelállító. Annabellt figyelem, aki pár nélkül mutat meg egy sor mozdulatot a többieknek, akik rögtön követik is, majd végül, az utolsó pár percben el is táncolják zenére az egészet.
Hirtelen párra lel, én pedig keserű szájízzel figyelem, hogyan pörgeti az az ismeretlen ipse az én szőkémet, látom rajta mennyire boldog és önfeledt, tényleg a tánc az élete. Na, de az a pasas ne merjen a derekánál lejjebb fogást találni rajta, mert odalépek.
Pihegve, egymás felé meghajolva hagyják abba, a lányok csacsogva kapkodják fel holmijukat, és az öltözőjük felé sietnek, hogy átöltözzenek. Ki szórakozóhelyre, ki otthonába siet, de az ajtóban megjelenő egyre több hím egyed láttán erősen kétlem, hogy el tudnának szökni valahová máshová.
Tresh Brendával az oldalán ellejt mellettem, és egy idióta pukedlizés közben, balerina módjára kitipeg a teremből, Brenda pedig nevetve követi, és legrejtettebb kívánságomat teljesítve jól hókon nyomja az idétlenkedőt.
Ez azz…
Anna kissé késve bár, de megjelenik, én pedig felkelve a parkettáról kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Nem vagyok hozzászokva az ilyen sok ideig a földön való fetrengéshez. Vagy lustálkodáshoz. Ajj, de szeretnék én lustálkodni otthon, néha, egy kicsit, de eltunyulnék.
Elé lépek, Ő pedig mosolyogva igazítja meg a vállára feltett sporttáskát. Megfogom kezét, majd a másik kezemmel leemelem válláról terhét, és átdobom a vállamon.
- Ó, igazán nem kellett volna, könnyű – köszöni meg hálásan, megrebbenő szempillája árnyékot vet arcára, amitől még sokkal szebb. Megszorítom kicsit kezét, és egy széles mosoly kíséretében kilépek vele a szabadba.
***
A parkban kellemes sétát teszünk, és beszélgetésünk alatt rejtetten ihatom magamba látványát, és csodás, édes hangját hallgatva úgy érzem, hogy én itt és most leülök a földre, és imádkozni kezdek. Csoda, hogy megérdemlek egy ilyen nőt…
- Anna, mondd csak, gyakran jársz ki a parkba? – kérdezem, becenevét hallva enyhén elpirul, én pedig csupán közelebb lépek hozzá, hogy érezzem puha bőrét az enyémen.
- Hát, mikor táncra jövök, mindig átjövök itt.
- És van kedvenc helyed? – kacsintok rá, mire elmerengve mutat a szökőkútra. ÉS halkan felnevetve húzni kezd maga után, finom, kecses ujjai húzzák az én böhömnagy kezemet.
Sokszor egészen kellemetlen, hogy akkora vagyok, mint egy ház.
Leülünk a partjára, és levéve cipőjét beledugja a lábát a hűs vízbe, én pedig a szálló párában üldögélve fordulok mellé. Látszik rajta, mennyire jól esik neki a hideg víz, a lába már biztosan nagyon el van fáradtva.
- Szabad? – fogom meg karcsú bokáját, most látom csak, mennyire világos a bőre. Elpirul, de fejével biccent, hogy nyugodtan, így az ölembe véve lábát masszírozni kezdem csöpp kis talpát.
- Igaz az, hogy a tánccipők kisebbé varázsolják a táncosnők lábát? – érdeklődve pillant rám, én pedig bevetek egy sármos, jófiú mosolyt, mire halvány foltok ülnek ki arcára. Legalább témáról beszélgetünk.
- Igen, az enyém is már csak harminchatos, régen harmincnyolcas volt – sóhajtja kissé bánatosan, de az arcán fesztelen mosoly bujkál. Végre ellazult. Annyira édes, és aranyos, a háttérben a zöld növényzettel úgy fest, mint egy királynő.
Megcserélem a lábait, és a beállt csendben Ő kezd el kérdezni:
- Mióta vagy tűzoltó?
- Nagyon régóta, még édesapám munkatársaival is módomban állt dolgozni – mosolygok rá lágyan, szemeiben elmerülve figyelem arcának minden rezdülését.
- Nagyon ritka az, hogy egy férfi édesapjának szólítsa szülőjét. Becsülendő – szólal meg, az én szívem pedig nagyot dobban.
- Szerettem és hihetetlenül tiszteltem, büszke voltam rá, hogy az én apám – felelek lassan, és elmerengve nézem tükörképünket a zavaros vízben. A nagy, barna paca fekete pamaccsal én lennék, és a karcsú nádszál, szőke szösszel Anna.
– Sok vasat és tüzet látott szemeimnek igazi felüdülés, egy ilyen tünemény látványa – bókolok halkan, kimondva gondolataimat, mire mélyen elpirul, válaszul csak felnevetek pirosságára. – Meleged van?
Meg sem várom a választ, belekapok a vízbe, és lefröcskölöm egy hatalmas adaggal, tekintve hogy tenyeremben egy kisgyerek is elveszne. Hangosan felsikkant, és vidáman viszonozza a tüzet.
Pár perc múlva nem csak mi lettünk csurom vizesek, hanem a közelben levő padok és szobrok többsége is. Megjelent a parkőr, aki haragosan lengetve egyetlen támadó eszközét (nevezetesebben a láncra felfűzött kulcscsomóját), üldözőbe vett minket. Hát, öreg volt, és besavanyodott, nem vitás, de a kacagó Anna kezét megragadva elspuriztunk a közelből.
Az egyik utcasarkon lihegve állunk meg, dús hajából csöpög a víz, én pedig megrázom magam, mint egy kutya. Nevetve emeli fel kezeit, hogy a vízáradattól megvédje arcát, de felesleges volt.
- Fogadjunk, van otthon kutyád… - kuncog fel, és sporttáskájából kivéve egy törölközőt a fejemre nyomja, és dörgölni kezdi a hajamat. Vigyorogva tűröm, hogy gondoskodón leitassa a nagyja vizet a hajamról, közben kiélvezem boldog csacsogását, s immár a víz kellemes hűvösével ötvözött parfümjének illatát is.
- Fogadunk? – hangom mély, és rekedt, még a számba is került a vízből. Kajánul vigyorgok rá a törölköző alól, mire még mélyebben húzza a szemembe a kérdéses szövetet.
- Hmmm… - hallom elgondolkodó hangját, majd válaszát is. – Fogadjunk, hogy eltalálom, milyen állatot tartasz otthon. Ha eltalálom, akkor… el kell jönnöd táncolni.
Micsoda rafinált nőszemély. Fineszes megoldás, hogy táncra csábítson, de sajnos nem fog összejönni. A többség nem nyugodtan lötykölődő halakat képzel el rólam először.
- Komoly kérés, akkor én is komolyan veszem – dörmögöm, és karcsú csuklóit lefogva kiszabadítom magam a törölközőből. Látom, hogy halványan elpirul tekintetemtől. Hehe, most pedig gonosz leszek…
- És… mi a te feltételed?
- Egy csók – suttogom a fülébe szinte dorombolva. Anyám, már előre várom. Megremeg egy pillanatra, én pedig a törölközőt a kezemben tartva pillogok rá ártatlanul. Én, az ártatlanság szobra, ezennel megkapom a Nobel Béke-díjat…
- Khm… legyen! – mondja elszántan, szemeiben felcsillan az a fény, amit tánc közben láttam nála.
- Kettő lehetőséged van, ennyi engedményt teszek – mondom nagy kegyesen.
- Hé! Miért nem három? – teszi csípőre a kezét, én pedig kezem az arcára simítom, mire újra halvány kis foltok terjednek szét az arcán. Annyira… illatos…
- Mert a tánc komoly követelmény – kacsintok rá, mire felhúzza az orrát.
- Hát jó. A kutya már nem lehet – gondolkozik el, majd végigmér elemzőn, hátha eltalálja. – Macskát valahogy nem tudok melléd elképzelni.
- Mert nem látszom cicásnak? – kérdezem sunyin, mire gyöngyöző kacajt hallat. Itt a pont. Mosolyom kiszélesedik.
- Valamiféle madár? – suhan át az arcán a gondolat, s mikor kimondja, elégedetten vigyorgok tovább.
- Nem talált – ingatom a fejem.
- Akkor tudom! Nincs is háziállatod! Azt mondtad elfoglalt vagy… - mutat rám elégedetten, diadalittas arccal. Vigyorom kiszélesedik, a törölköző két végét megfogom, és átlendítve fején a nyakába akasztom, úgy húzom közelebb magamhoz. Kezeit mellkasomra simítja, én pedig szaporán emelkedő melleit látom csak, nedves pólóján keresztül.
- Hát, sajnos… Nem jött össze… - suttogom kajánul, látom, ahogy a szempillái ijedten rebbennek meg. Nekidörgölöm orrom az övének, mire akaratlanul is felnevet, én viszont kihasználva ezt az alkalmat, ajkaira simítom az enyémeket. Megremeg karjaim között, én pedig szorosabban vonom magamhoz.
Ó, basszus…
Ajkai forrók és puhák, hihetetlenül finomak… Lágyan csókolom meg, nem akarom azonnal leteperni, túl értékes Ő ahhoz, hogy bántsam. Szám megmoccan az övén, s finoman megharapom alsó ajkát, megszívogatom egy kicsit, majd végignyalva rajtuk elszakítom magam tőle, hevesen dobogó szívvel, szaporán emelkedő mellkassal.
Nyugalom Danken…
Szuszá…
- Majd megmutatom az én kis drágáimat, ha egyszer mindkettőnknek lesz ideje… - súgom csinos kis fülkagylójába, s bele is csókolok. Megint megremeg, szíve hevesen dobog, akárcsak az enyém is. Forró lehelete szinte karcolja a vállamat, gyengéden simítok végig hátán.
Arca nagyon piros, duzzadt és nedves ajkai újra csábítanak, így inkább a fejére nyomom a törölközőt, és hangosan felnevetve pattanok deszkára. Térdhajlata alá nyúlok, és ahogy felsikít, belecsípek a karjába.
- Mit… mire készülsz? – fonja karjait ijedten a nyakam köré, hogy megkapaszkodhasson. Karjai egy kicsit hidegek, nem akarom, hogy megfázzon az én hibámból.
- Hazaviszlek, mademoiselle – biccentek udvariasan. – Kapaszkodj, nem igazán tudok lassan menni… - nevetek fel arckifejezésén, s elindulunk a lejtőn.
|
| timcsiikee | 2011. 01. 11. 16:02:49 | #10416 |
Karakter: Annabell Justiss
Megjegyzés: ~ Meerának
Annabell:
A mögötte lévő alakok nevetésben törnek ki, feléjük fordul, nem értem mit mondanak, felfogni sem tudom, hisz már alapból a nevetés tárgyát sem értem. Kicsit elhallgatnak és összegörnyedve folytatják a viháncolást, és Ő visszafordul felém.
- Örömmel, bár előre figyelmeztetlek. Csak azt tudom előadni, amit a színpadon – halkan duruzsolja a fülembe, elmosolyodva pillantok a föld felé, hisz most nem mernék a szemébe nézni.
Háta mögött hagyva társait kievickél velem a tömegből, egész távol a zsúfoltságtól.
- M.. mást nem is táncoltál eddig? – kérdezem a semmiből, hisz az előző mondata hatása alatt voltam eddig.
- De, a szalagavatómon keringőt, charlestont és rockyt – hirtelen megáll, majd elém lép, és egyik erős keze a derekamra simul. Hm… Sok kéz ért már ahhoz az egyszerű kis területhez, de eddig talán ez volt az, akitől a legjobban megborzongtam. Másik kezében az én apró kacsóm pihen meg, s lassú léptekkel az egyik általa említett tánclépésekbe kezdünk bele.
Hihetetlen, hogy tényleg sikerült rávennem a táncolásra.
Szinte csak őt figyelem, az alkatát amelyhez közel simulhatok most hozzá, pedig körülbelül egy-két órával ezelőtt még csak a színpadon láthattam.
- Nos? – hirtelen felkapom fejem, és értetlenül pillantok fel rá.
- Hm? – nem volt a legjobb ötlet, mert a tekintetétől zavarba jövök. De la lentebb nézek, az sem javít sokat a helyzeten. Oldalra pedig nem szeretnék nézni, hisz az olyan… nem is tudom, de nem lenne kedves.
- Mi a véleményed a tánctudásomról? – kérdez újra, most kifejtve, s elmosolyodom mondatán.
- Szívesen oktatnálak – talán ez egy kicsit átlátszó volt… na jó nagyon… ez olyan kínos.
- Mondanám szívesen, hogy taníts, de időm sincs, se tehetségem hozzá. – rossz kifogás, mármint… az utolsó.
- Szerintem viszont tehetséges vagy. – hisz ha tényleg teljesen képzetlen Ő is, ahhoz képest nagyon profin adta elő azt a táncot.
- Ó, ha te mondod, bármit elhiszek neked, de akkor is gorillának érzem magam egy csodaszép tündér mellett – mély hangon nevet fel, s bármekkora is a zavarom, a halk nevetés ragályos és még én is elkuncogom magam.
- Mióta vagy tűzoltó? – kérdezem, mellkasát figyelve, és újra elhalkulva. Már azt sem tudom, hogy merre nézzek.
- Hát, elég régóta ahhoz, hogy mindenhol legyen rajtam egy sorminta – vajon… hány éves lehet? Annyira kíváncsi vagyok, de… azért ezt csak nem kérdezhetem meg.
- Nem... nehéz? Vagy fárasztó? – istenem, hogy jutnak eszembe ilyen idióta kérdések? Elsüllyedek szégyenemben, de nem tehetek róla, mellette még levegőt is nehezen tudok venni, nem csak gondolkodni.
- A tánc nem nehéz? Nem fárasztó? – kérdez vissza, és elmosolyodom. Kérdésre kérdés? Tehát én válaszoljak helyetted?
Épp felemelném tekintetem, hogy valami hasonlóan frappánsat válaszoljak, de amikor felemelem a fejem, hogy szemébe nézzek hirtelen jövök rá, hogy túlságosan közel vagyok arcához, s egy az egyetlen pillanat képes arra, hogy minden ép gondolatot kiűzzön a fejemből, s csak a közelségét érzékeljem.
Ujjait megérzem fejbőrömön, lágyan bizserget ez a kedves érintés, szabad karjával közelebb von magához, szinte már teljesen belé vagyok bújva, hozzá bújva, s a vonzó közelség egyre nagyobb hatással van rám, pilláim lassan hajtom le, résnyire nyitott szemekkel figyelem, amikor egy éktelen, sipító zaj zavarja meg az idillt. Mi? Miért? Mi ez?
Szemeim azonnal kipattannak, ahogyan mellettünk fékez hangos csikorgással egy… tűzoltó autó?
- HOPPÁ-HOPPÁ A TURBÉKOLÓ GERLEPÁR! BÚCSÚPUSZIT GYORSAN, MERT MEGYÜÜÜNK! – óbégat ki valaki az ablakon, elég… illuminált hangon. Hatalmas zajjal és robajjal mennek tovább, kissé tönkretéve az út rendezettségét. Valóban hivatásosak lennének? Így hirtelen nem nézem ki belőlük.
- Azt hiszem, mentenem kell a helyzetet – homlokomra kapok olvasztó csókot, majd egy pillanat múlva már csak a loholó alakját látom, ahogy hősies manőver keretéven betuszkolja magát a kocsiba, még utólag félénken intek feléjük, de nem vagyok biztos benne, hogy látta.
Istenem… azt hiszem, nagyon balszerencsés vagyok…
Ez is bizonyítéka annak, hogy soha nem fogok egy jó pasit kifogni. Vajon látom még? Jó lenne, de csak azért nem gyújthatom fel a lakásomat… Vicces is lenne.
~*~
- Oké hölgyeim, uraim akkor még egyszer – újra bekapcsolom a zenét, lassan eléjük sétálok, nekik háttal, majd a bemelegítő táncmozdulatokat az elejétől kezdve, egészen öt percen keresztül mutatom le nekik. Jól tudják, de vannak újoncok is, ráadásul szeretem ezt csinálni.
Épp pár másodperccel az előtt, hogy végeznénk, belép valaki az ajtón, elég jólöltözötten, de nem túlzásba véve.
- Miben segíthetek? – lépek felé mosolyogva, és mögöttem hagyom a lányokat pihenni. Azaz… a lányokat és fiúkat.
- Láttam az előadásukat a fesztiválon – mondja kedves mosollyal, amit viszonzok. – Régebben foglalkoztam tánccal, de mióta megnősültem abbahagytam. – ilyen fiatalon nős? Húha…
- Szerencsés hölgy lehet – látom, ahogy felcsillan a szeme.
- Arra gondoltam, felfrissíthetném a tudásom, később lehet, hogy őt is elhoznám.
- Ez igazán jól hangzik. Esetleg beáll most? Épp egy új táncot veszünk a többiekkel.
- Persze, de előbb bemelegíteném a tagjaimat.
- Természetesen, addig adok a többieknek pihenőt – míg beljebb lép a terembe, addig felkapom a cipőmet is, és épp hogy felegyenesedem, magához ránt, felsikkantok, és mindenki ide néz… Mi… mit csinál?
Valaki zenét kapcsol, ráadásul tangót, és ahogy ő lép, ösztönösen követni kezdem lépéseit.
Lendületesen, pörgősen táncol, és szinte úgy érzem, repülök a karjaiban. Amikor már én is belelendülök, mosolyogva veszem fel a tempót, forgok és lépek, ahogy irányít, és a végén kicsit megdönti a hátam, csak nagyokat pislogok kuncogva.
- Van egy olyan érzésem, nem csak hobby szinten táncolt – csak szélesen elmosolyodik, majd felegyenesedem, és kezet csókol.
- Jól sejti, versenyszerűen űztem – igazán tehetséges, meg kell hagyni. Bár… azt furcsállom, hogy ha azt mondta nős, akkor hol van a gyűrűje?
- Köszöntöm a tánccsoportban, tegeződjünk rendben? Annabell Justiss – újabb kézcsók, amitől elég zavarba jövök.
- Benjamin Keane.
Köhécselés töri meg a duruzsoló csendet, és egy újabb alakot látok meg az ajtóban, mire Brenda felvisít.
- Tresh! – milyen ismerős az arca… várjunk csak…
Közelebb lépek hozzájuk, Brenda is végre lemászik a nyakából, hisz futtából ugrott neki, majd mély zavarában arrébb is lép. Pedig engem nem zavart volna.
- Bocsánat, csak annyira ismerős. Véletlenül nem ön volt az egyik tűzoltó, a…
- Eltalálta – sármos vigyor, vállával támasztja a falat. – Ha érdekli, akkor Danken épp kint ficsúrkodik. – csak felvonom szemöldököm, és pislogok párat. Néha… nem értem a pasik szóhasználatát. De a névtől akaratlanul is hevesebben kezd kalimpálni a szívem.
- Köszönöm – mosolygok rá, majd megfordulok, és tapsolok párat, hogy mindenki rám figyeljen. – Kaptok pár perc „pihenőt”, addig kérem, mutassátok meg az új tagunknak, amit eddig vettünk rendben? – át sem öltözöm, és a koktélruhához hasonló ruhában tipegek ki az épületből, kiengedve menetközben hajamat.
Az épület elé kiérve először nem látok semmit, majd súrlódó hangra leszek figyelmes, és azt látom, hogy valaki a gördeszka pályán gurul, néha ugrat egyet, aztán eltűnik a gödörben. Ő lenne az?
Mosolyogva sétálok az egyik ilyen gödör szélének a közelébe, magam előtt összefonom ujjaimat, és csak figyelem, ahogy érdekes manővereket csinál. Amikor észrevesz, egy pillanatra belém reked a levegő, felém indul meg, majd egy laza mozdulattal kigurul a szélére, lábával csapja fel kezébe a deszkát, és elém lép.
- Szia – köszön széles mosollyal, mire felcsillannak szemeim. Olyan mintha semmit nem változott volna, mióta utoljára láttam. Helyes, kedves és mosolygós, és… eszméletlen. Azt leszámítva, hogy most van rajta póló.
- Szia – válaszolok halkan, ujjaimat babrálva. – Gondolom csak véletlen, hogy erre látlak – jutok végre szóhoz, mire kiszélesedik mosolya. Olyan… sármos.
- Volt benne azért egy kis szándék is – megfogja kezeimet, mire bizseregni kezd a bőröm, és szívem egyre gyorsabban ropja a ritmust.
- Örülök, hogy épségben hazaértél… nem volt gond a fiúkkal?
- Azt nem mondanám – zavart arckifejezés, de gyorsan visszatér a mosoly az arcára.
- Nem lehet könnyű ilyen nehéz esetekkel együtt dolgozni – csak halkan kuncog.
- Eltaláltad… - most teljesen végigmér, szemében látok valami különös fényt, amitől zavarom egyre csak nő – Végeztetek már? – bárcsak végeztünk volna, és ez után bárcsak az a kérdés következne, amit várnék, de sajnos sanyarú a sors, viszont nem hagyhatom elúszni ezt az esélyt. Nem hittem volna, hogy megint ilyen hamar látom.
- Még nem – rázom meg kicsit fejem – de fél óra múlva már vége az órának… megnézed a végét? – csalogatom be kedves mosollyal, látom arcán, hogy elgondolkodik – Csak nézned kell – teszem még hozzá, mire megenyhül arca. Még mindig kezem fogja, ami már olyan forró, hogy vasat lehetne olvasztani vele.
Danken…
|
| Meera | 2010. 11. 28. 19:19:51 | #9535 |
Karakter: Danken Frost
Megjegyzés: ~timcsnek
Vállveregetéseket kapunk és éles szemvillanásokat a rendőrbácsiktól, akinek akkorák a szemeik, mint a bilincs az oldalukon. Nem felejtek el diadalmasan ránézni Pinkyre, aki kiköp elém, de egy laza mozdulattal átlépem.
- Találkozunk még, Frost.
- Nem tartom valószínűnek, hogy meglátogatnám a fogdát – szúrok vissza, mire a haverjai figyelmeztetően megszorítják a vállát. Nem kellene verekedni a színpad mögött. Még ráborítanánk a díszleteket ezekre a csinos lányokra.
- Danken, felöltözzünk?
Úgy vigyorgok Jasperre, akárcsak egy ragadozó. Nyel egyet.
- Őőő... Akkor csak én.
Leülünk az egyik nagyobb méretű asztalhoz, Ronald rendel is egy kör sört, én viszem a töményet, így állapodtunk meg. A csokilikőrt és a rumot szemrebbenés nélkül kerítem elő a tűzoltó kocsiból, és a többiekkel nekiállunk inni.
- … és most következzen a White Roses tánccsoport, akik fellépésükkel férfi partnereket szeretnének csábítani táncoktatás céljából. Jöjjenek a lányok!
Minden elsötétül, én pedig a korsómat halk koppanással teszem le az asztalra, szemeimmel a sötét színpadot figyelem. Feloltódnak a fények, mindent panorámából láthatunk, áldom Jasper eszét.
Micsoda szépség...
A tánc hihetetlen, egyes részeknél úgy érzem, hogy menten felmászok a színpadra mellé, két markom közé szorítom lengő csípőjét, hátradöntöm, és... Lenyűgöz a látvány, a nő lebilincselő, az élmény felejthetetlen. Sok férfi nekifeszül a kordonoknak, Ronald el is tűnt egy pillanat alatt, és a vöröslő fejét már csak az első sorban látom. Szerencse hogy kigyúrt, így lepattannak róla az emberek, mint a gumilabdák.
Halvány mosollyal az arcomon figyelem a táncot, és már fantáziálok is. Ezen a gyönyörű alakon hogy mutatna a kék ingem? Micsoda táncot lejthetne nekem egy reggel benne... ahh... Sőt, még hastáncos ruhában is el tudom képzelni, rúd nem is kell, körülöttem izeghetne-mozoghatna, és rögtön a lábai elé vetném magam.
- Micsoda kis cicát fogtál ki Danken – tapsol Tresh, és kihívóan emelgeti a szemöldökét, mire legszívesebben beleépíteném az öklöm az arcszerkezetébe. - Beszállhatok a versenybe?
Kedvesen rámosolygok, és egy jól irányzott mozdulattal rálöttyintem a maradék sört. Lenyalja a pofájáról, amennyire csak tudja, és felvihog, mire csak morogni tudok.
- Láttam, hogy odaadtad neki a sisakod, ne feszülj. Annyira kis romantikus vagy – röhög tovább, és megpaskolja a vállam. Válaszul csak a tarkójánál átkarolom, és becsókoltatom vele az asztallapot.
- Ezt most miért?!
- Nem láttam miattad a végét – támasztom meg a fejem vigyorogva, mire feldühödve morogni kezd, de arrább húzódik.
- Danken nagyon kanos, vigyázzatok – csapkodja az asztalt a visszatérő Ronald, én pedig felhajtok egy pohár csokilikőrt. Hogy én mennyire imádom, a srácok szerint női ital, de leszarom. - Nézd csak csokifiú, jön az asszony...!
Két pillanat múlva már csak egy pihekönnyű érintést érzek a vállamon, és megfordulva a gyönyörű kék szempárral nézek farkasszemet. Visszafojtok egy füttyentést, de Tresh nem felejti el megtenni helyettem is. A nő halványan elpirul, amitől egy lehengerlő mosoly kerül az arcomra.
Szinte iszom magamba a látványát, sóvárogva várom, mit akar mondani.
- Ezt azt hiszem elhagytad – úgy néz rám, mint a ma született bárány, én pedig elvarázsolva érzem magam. - Danken – ejti ki a nevemet úgy, hogy a mellkasomban borzongás indul el, kishíján beleremegek.
Meglepetten veszem el tőle a sisakot, végül is tudtommal nincs a testemen sehol sem tetoválás a nevemmel. Aztán én marha rájövök, hogy bele van téve egy fém lapon a nevem. Pff. Bőre bársonyos és puha, bizseregni kezd tőle az ujjam.
- Köszönöm, kedves... - befejezetlenül hagyom a mondatot, és megemelem kissé a szemöldököm, cinkosan.
- Annabell – fejezi be csöndesen, mire újra elmosolyodok, és én is elmondom. Annyira jól esik kimondani, de inkább becézgetném... Anna. Gyönyörű neve van, valahogy illik is hozzá. A szemei halványkékek, de mégis erősen világítanak a sötét égbolt alatt.
- Tetszett nagyon a műsoruk – mosolyodik el szélesen, én pedig nem felejtek el hasonlót produkálni. Laza volt mi? Én terveztem, bár nem olyan profi, mint a tiéd. De ez már egy óriási dicséret egy tánctanártól. Váratlanul elpirul, fokozatosan veszi fel a vörös árnyalatot, mire kishíján felkuncogok. Na igen, a jóságos mellékhatások.
- Esetleg kipróbálnád a tánctudásod velem is?
Eltátom a szám, hátul a többiek beprüszkölnek, szájukat összeszorítják úgy, hogy csak egy pengevékony csík marad, majd egyszer csak... kitör a röhögés.
- Danken a kis mylady!
- Tinci-tánci-tinci-tánci!
- Tütüt is vegyél már neki!
- Beszarok, neeee.... - puff, Tresh leesett a padról. Megfordulok, mire beletömik az öklüket a szájukba, és tapintatosan lefordulnak a székről és a földön folytatják tovább vergődésüket. Szánalmasak. Olyan, mintha sok kigyúrt kukac fetrengene a földön.
Felállok, és a karomat nyújtva a még jobban piruló nő felé, elfordulok tőlük. Nyomorékok. Pff. Be fogom még verni az arcukat, de ezt majd csak ha elmentünk vissza, leparkolni a kocsit a parancsnokságra.
- Örömmel, bár előre figyelmeztetlek. Csak azt tudom előadni, amit a színpadon – suttogom fülébe és selymes tincseibe mikor belémkarol, és érzem, ahogy megborzong. Rohadt jó érzés, hogy ilyen hatással vagyok rá, és nem csak én vagyok transzba esve.
Kivezetem a tömegből, és majdnem az út széléhez irányítom lépteimet. Nem szeretem a kimondott tömeget, hacsak nem lángok és gerendák egyvelege. Nyitott vagyok és közvetlen, de mikor szemérmetlenül letaperolnak a tömött népből, az kissé kiakaszt.
- M.. mást nem is táncoltál eddig?
- De, a szalagavatómon keringőt, charlestont és rockyt – fordulok vele szembe, és kezem a derekára simítom, puha kezét az én viseltes markomba fogom. Mélyet szívok finom illatából, ami olyan mint a lédús barack és vanília keveréke. Egyszerűen kábító és andalító, mégis tüzes.
Felveszi Ő is a kezdő testtartást, és lassan, csak úgy fejben dúdolva a ritmusát, táncolni kezdünk. Testének közelsége hihetetlen hatással van rám, szinte felgyulladok. Lágyan ringatózunk, próbálok langaléta létemre ruganyosan mozogni, bár nem fogok buzisan tekeregni, nem a stílusom.
- Nos?
- Hm...? - pillant fel rám, de azonnal el is elpirul.
Csak nem kizökkentettem? Hát igen, lehet hogy fel kellett volna vennem egy pólót, szegény azt sem tudja merre nézzen.
- Mi a véleményed a tánctudásomról?
- Szívesen oktatnálak – szalad ki száján, mire megsemmisülten pillog.
Ajkaira felkerül egy kedves mosoly, de mikor a szemeimbe nézve visszaszerzi arcának igazi éleit, látom, mennyire duzzadtak és csókolni valóak azok az ajkak. Haja aprón előrehullik, keretezve szépséges arcát, én pedig karomat kissé szorosabbra fonom derekán, így közelebb vonva magamhoz.
- Mondanám szívesen, hogy taníts, de időm sincs, de tehetségem hozzá – dörmögöm illatos hajába, s mikor megszólal, hangján hallom, hogy mosolyog.
- Szerintem viszont tehetséges vagy.
- Ó, ha te mondod, bármit elhiszek neked, de akkor is gorillának érzem magam egy csodaszép tündér mellett – nevetek fel, mire Ő is kuncogni kezd. Hangja csilingelő és érzéki, menten eldobom az agyam tőle.
- Mióta vagy tűzoltó? - látom, ahogy tekintete a mellkasomon levő sérülésekre csúszik, majd a piercingemre, mire újra rózsaszín, apró foltok jelennek meg az arcán.
- Hát, elég régóta ahhoz, hogy mindenhol legyen rajtam egy sorminta.
- Nem... nehéz? Vagy fárasztó? - kérdezi halkan, egy nagyobb sebet méregetve.
- A tánc nem nehéz? Nem fárasztó? - mosolygok bele hajába, de ekkor felemeli fejét, és vészesen közel kerül hozzám arca, legfőképpen szája. Ujjaim belesimulnak dús hajába, és tarkójára futtatom tenyerem. Nem tudok betelni vele, szerintem menthetetlenül belezúgtam.
Fitos kis nózijára hintek egy apró csókot, mire hallom ahogy halk nyikkanás hagyja el száját, de így sajnos felhívta rá a figyelmem. Magamhoz ölelem, ez az egész este teljesen elvarázsolt. A színes fények, amik karcsú testén játszanak, mint megannyi csillag és dísz, ami csak őt teszi tökéletesebbé és szebbé...
Elpirul, szemeit pedig lehunyja, várva engem, s mikor ajkaimat szájára simítanám, az utca végén...
Fülsüketítő lárma, dudálás és szirénázás, a sarkon befordul, jobban mondva befarol a tűzoltó kocsi, és látom, ahogy a kótyagos Ronald egy whiskys üveget lenget ki az ablakon. Úristen, ezek részegen vezetnek...
- HOPPÁ-HOPPÁ A TURBÉKOLÓ GERLEPÁR! BÚCSÚPUSZIT GYORSAN, MERT MEGYÜÜÜNK! - üvölt valamelyik a tetőn, de lövésem sincs melyik. Az egyik idióta kicsapja oldalra a létrát vízszintes helyzetben, szinte ledarálva az útszéli lámpaoszlopokat, én pedig felsóhajtva fordulok vissza Anna felé, aki úgy megrezzent karjaim között, akárcsak egy kismadár.
Szinte érzem szívének heves dobogását, de nem csak ő van így vele...
- Azt hiszem, mentenem kell a helyzetet – suttogom kelletlenül, és megcsókolva a homlokát ellépek tőle, és a robogva közlekedő kocsi felé futok. Helyből elrugaszkodom az aszfalton, és elkapom a kitartott létra egyik fokát, a levegőben lebegve.
- JÍÍÍHÁÁÁ! ADJ GÁZT RON, DANKEN HADD LEBEGJEN MINT A GYŐZELMI ZÁSZLÓÓÓ!
Erre nem is telik el két másodperc, szinte leszakít a menetszél a létráról, de nagy nehezen felkapaszkodom a tetőre, bemászok az anyósülésre, és átveszem a kormányt.
Úristen, ezek hány ember életét veszélyeztethették?
Annabellre még a visszapillantóból tekintek vissza, aki integetve búcsúzik tőlünk.
Szerintem menthetetlenül belezúgtam.
***
Miután elvertem a részeges bandát, eldöntöttem, hogy soha többet nem iszom csokilikőrt. Utólag jöttem rá, hogy mennyire belehelhettem Anna arcát csokilikőr szaggal... Na most mit gondolhat rólam, szépen vagyunk.
Az is kiderült, hogy Tresh sikeresen összejött valami Brenda nevű táncos csajjal, akit Annabell oktat. Vigyorogva közölte, hogy elkísérhetem, teljes nyugodalommal, ugyanis az egyetem, ahol tanít, az mögött van egy skatepark, ahol edzhetek és ficsúrkodhatok szabadon.
Pofonnal hallgattattam el.
- Tudom, hogy jó vagyok, nem kell mindig mondogatni – morgok rá, mire felröhög.
- Induljunk Danken, fiatal még a dél...
|
| timcsiikee | 2010. 10. 21. 00:06:27 | #8773 |
Karakter: Annabell Justiss
Megjegyzés: ~ Meerának
Annabell:
Hihetetlen. Egyszerűen nem hiszem el. Öt percre hagyom magukra a lányokat, aztán szőrén-szálán eltűnnek. Hol lehetnek?
- Brenda! Marie! Kate! – sorra kiáltom mindegyik nevét, a tömeg zsongani kezd, jól érzem a levegőben. Vajon mitől lett mindenki ilyen izgatott? Nem hiszem, hogy a rendőrök előadásától, mert én is onnan szöktem el… nem szó szerint.
- És most köszöntsük nagy tapssal városunk, és megyénk legkiválóbb tűzoltóit, akik ma különleges produkcióval kívánnak berkeik közé újoncokat csábítani, illetve népszerűsíteni munkájukat. Íme, a Tűzoltó parancsnokság tizenharmadik csapata! – zeng fel a műsorvezető hangja, már kezdem kapizsgálni a dolgot, így a színpad elé sietek és meg is találom őket.
- Lányok! Mit kerestek itt? Ez után mi lépünk fel. – Szinte észre sem vesznek, csal Elisabeth kapja felém a fejét, és magyarázkodni kezdene, de hirtelen elsötétül minden, csak a színpadon marad pár fénycsóva, így akaratlanul is odanézek.
Egy szinte ezer éves szám csendül fel, ami még most is nagy sláger, és amikor meglátom, hogy mi is sül ki ebből, elkerekedett szemekkel figyelek a színpadra, és elengedem fülem mellett a lányok sikongatásait. Azt hiszem, ezek után még feszítővassal sem tudnám őket innen elkergetni. Kipirultan elmosolyodom, és ahelyett hogy megpróbálnám legalább kicsit felhívni magamra a figyelmet, inkább élvezem a műsort. Egy kis lekelődés nem árthat, ha már így alakult.
Elakadt lélegzettel figyelek minden mozdulatot, és egyszerűen nem hiszem el, hogy szinte csak ilyen jó pasik vannak a tűzoltóságnál. Féloldalasan ajkamra harapok, hisz kinek ne indulna be erre a fantáziája? Jól csinálják ahhoz képest, hogy nem képzett táncosok. Amikor rájuk fröcskölik a vizet, majd magukra csapva reppennek a csillogó vízcseppek, elfojtok egy sóhajt. Ezt tuti kidolgozták, de vajon ki? Elbeszélgetnék a koreográfusukkal, az biztos.
Amikor az egyik - aki legelöl táncol – a szemembe néz, megszeppenek, de nem szakítom meg a szemkontaktust. Úgy figyel táncolás közben, mintha más nem is lenne. Érzem, hogy kipirosodik arcom, a hűvös levegő ellenére melegem lesz. Páran bekiabálnak, de én csak megbűvölve figyelem a színpadot. Hirtelen lekapja a sisakot, ami felém repül, én pedig éppen hogy, de sikerül elkapnom a nehéz ruházatot… vagy kiegészítőt. Nem is tudom mi ez. Még elcsípem vigyorát, amit felém küld, végül elfordul, és elsötétül minden.
- Juj! – visít mellettem egy lány, és mindenki azonnal körém gyűl – Az a szexi tűzoltó magának dobta a sisakot? Juj! Ez biztos jelent valamit! – egymás utána habarják a nagyobbnál nagyobb hülyeséget, én pedig óvatosan mindegyik fejére koppintok.
- Elég a fecsegésből! Sicc a színpadra! – terelem fel a sikongató kiscsibéket, és megyek is utánuk, épp hogy időben érünk fel a színpadra, azaz a szélére, mielőtt szólítanának. De vajon… ezt a sisakot hova kéne tenni? Vissza kéne majd adni neki, de… Na, majd megkeresem a fellépés után. Leteszem a színpad végébe a sisakot, hogy visszafelé majd felvehessem, és a lányok elé állok.
- … és most következzen a White Roses tánccsoport, akik fellépésükkel férfi partnereket szeretnének csábítani táncoktatás céljából. Jöjjenek a lányok! – ez a végszó, mi is sötét színpadra szaladunk be, háttal a tömegnek.
A lányok miatt táncolunk erre a számra. Ők könyörögték ki, és én nem ellenkeztem sokáig. Ezzel talán tényleg lehetne pár férfi „vendéget” csalogatni hozzánk, hogy a társastáncot is gyakorolják.
Remélem a szépfiú is a tömegben lesz, mert kíváncsi lennék a tekintetére.
~>zene<~
Amikor felzeng a gitár, bal lábunkkal ritmusosan kezdünk rugózni, majd a „Here we are” mondatra megpördülünk, és nekikezdünk a rendes táncnak.
Én állok elöl, hogy a többiek tudjanak figyelni, mindenki egyszerre mozog… remélem, mert nem figyelek hátra szememmel akaratlanul is valakit keresek.
Elsőre úgy tűnhet, ez a szám nem illik egy tánchoz, de én úgy tettem, hogy azzá váljon.
Minden mondatra van megfelelő mozdulat, s az egész alapja a testbeszéd. Senkinek nem hagytam, hogy énekeljen vagy tátogjon a tánc alatt, hiába szeretik a számot, mert külön kell választani az éneklést és a táncot egymástól. Kacér mosollyal ringatom meg csípőmet, ragyogón pillantok le a tömegbe, amikor végre meglátom. Végre viszonozhatom a táncot.
a „come on baby” felszólításnál hívogatóan mutatok ujjammal, majd oldalra lépve hullámzik meg egész testem, a lenge mégis passzos ruha ring körülöttem, végigsimul bőrömön, ahol tud, és kiszélesedett mosollyal folytatom tovább.
Tetszik a sok üdvrivalgás, a fütyülések, de a mocskos szavakat elengedem fülem mellett. Arra azért nem vagyok kíváncsi, hogy mit tennének felem. Berogyasztom térdeimet, rátámasztom kezeimet, majd párszor megrázom fejem, hajam libben, remélem, a díszek erősen vannak beletéve, és nem esik ki egy sem. Hátra csapom hajam, majd mellkasom riszálom meg párszor, és felegyenesedek, hátrálni kezdek pár lépést. Karjaimat a magasba emelem, csípőm lassan ring jobbra-balra, fejemet is mozgatom utána, hajam fátyolként követ, mögöttem pedig a lányok – ha jól sejtem – épp az összesimulós részt adják elő pár pillanat erejéig. Előre lépkedünk, majd hátra, közben előre nyújtott karokkal, ujjainkkal újra hívogatni kezdjük a közönséget. Talán kicsit vicces lenne, ha tényleg felszöknének a színpadra, de a kordonok és a biztonságiak jól tartják őket, így ettől nem kell tartanom.
Még jó pár lendületes mozdulat, hosszú, kacér pillantások a nézőtér felé, majd összetömörülünk a szám vége felé, egy utolsó kis póz-kompozíció és minden elsötétül. Lihegve kuncogok együtt a lányokkal, majd lesietünk a színpadról, és megyek hátul, hogy magamhoz kaphassam a sisakot, amit szélen hagytam.
Gyorsan lelépkedünk, erőt merítek a semmiből, nagylevegő, és irány a nézőtér. Meg kell keresnem azt a pasit. Magam előtt szorongatom a ruhadarabot, ide-oda kapom tekintetem, és megpróbálom betájolni azt a helyet, ahonnan a színpadról láttam. Azt hiszem erre felé lesz.
Vagy mégsem? Kikászálódom az emberek közül, és egy másik irányba kezdem keresni, végül szerencsére rá is találok, ahogy munkatársaival, avagy gondolom én, haverjaival iszogat. Azt persze nem látom, hogy mit. Mögé lépek, páran elcsendesednek körülötte, majd finoman megpöckölöm vállát, apró mosollyal.
Ahogy megpördül, és hirtelen felém néz, tekintetétől ismét vér szökik arcomba, eddigi elhatározásom megingani látszik, és vesztek önbizalmamból, de ha már itt vagyok, akkor nincs mit veszteni.
- Ezt azt hiszem elhagytad – nézek fel rá ártatlan szemekkel, és felé nyújtom a nehéz ruházat egy darabját. – Danken… - teszem hozzá apró mosollyal, és meglepetten, de elveszi tőlem, így eltűnik rólam a súly, pár pillanatig ujja az enyémhez és, és kellemes borzongást hagy maga után. Szemfüles voltam, és tüzetesen is megnéztem a sisakot, amiben megtaláltam a nevét. Szép név, és szerintem illik is hozzá.
- Köszönöm, kedves… - szemével nem kicsit utal arra, hogy fejezzem be helyette a mondatot, és boldogan meg is teszem.
- Annabell – válaszolom halkan, mire elmosolyodik, és megismétli velem.
Zavaró, kínos csend következik, amit nagyon nem szeretek, ezért újra erőt véve magamon töröm meg. Habár tetszik ez a kék tekintet, amiről nem tudom eldönteni, hogy én merültem el benne, vagy ő bennem, de babonázó, az biztos… mégis… kínos, hogy talán mások is néznek minket.
- Tetszett nagyon a műsoruk – mosolyom kiszélesedik, és ahogy felidézem magamban a legjobb kis jeleneteket, mint egy válogatást, még el is pirulok tőle… Na szépen nézhetek ki. Kíváncsi lennék ki találta ki a lépéseiket, de valami most sokkal jobban izgatja a fantáziámat. Gyerünk Ana… - Esetleg kipróbálná a tánctudását velem is? – Kérlelő szemekkel pillázok fel rá. Sosem táncoltam még ilyen kidogozott testű pasival, semmilyen táncot, kíváncsi vagyok milyen lehet.
|
| Meera | 2010. 10. 19. 19:16:17 | #8741 |
Karakter: Danken Frost
Megjegyzés: ~timcsnek
- Danken, nem fogom ezt végigcsinálni – hallom oldalról a nyöszörgést, én pedig vigyorogva fordulok hozzá, miközben sisakját akasztja a fogasra.
- Dehogynem akkora pöri lesz, majd meglátod – kapom fejét a hónom alá, és úgy vonszolom ki a parancsnokságról. Csak hülyén röhög, igazából eléggé szégyellős férfi létére, de ugyan már, nem meztelenek leszünk. Kifelé indulunk meg, deszkám lekapom a helyéről, és a vállam alá csapom.
- DE annyian fognak minket nézni...
- És, nem vagyunk kigyúrtak és szexik? - nevetek fel mély hangomon, mire megremeg. - Jobbak vagyunk mit a zsaruk, az idei statisztikák szerint. És most idén lenyomjuk őket, kihasználjuk a munkánk által kapott lehetőségeket.
- Nem vagytok normálisak... Hogy rángattad bele Jaspert? - szűköl, mire elhúzom a szám.
- Úgy mint téged – adok neki egy barackot, és a kijáratnál csak intek felé, felpattanva a deszkára, de még nem felejtek el rámordulni. - Ha nem jössz el holnap este, fellógatlak az alsódnál fogva a létrára, és kinyitom teljes hosszára, hogy mindenki megcsodálhasson...
- Nem! Megyek, tényleg megyek...
- Helyes – lököm el magam egy elégedett vigyorral, és zsebretett kezekkel, lazán gurulni kezdek. Olyan kuss van ilyenkor, hajnali négykor, pedig pár perccel ezelőtt igen csak forró volt a helyzet a külvárosban...
Nagyon nehéz volt beleszokni abba a gondolatba még gyerekkoromban is, hogy ameddig egyesek az igazak álmát alusszák biztonságos házaikban, addig valakik sikítanak, mert bent rekedtek egy égő raktárban... Nem hallják a dörömbölést úgy, ahogy én hallom, a tévében meg nem veszik komolyan. Ugyan már, csak egy raktár! Sokszor legyintenek ezzel a felkiáltással, de ha rokonuk dolgozna ott, mindjárt perelnének és sírnának.
Mély sóhajjal gurulok el az utcámban, és a sarkon bekanyarodva felugratok a biciklitároló korlátjára, és lecsúszva rajta úgy ugrom le, hogy felrúgom a deszkát a levegőbe, majd mikor talpra érkezem, a kezembe esik.
- Hmmm... - hümmentek kettőt, ugyanis nem igazán ment flottul. Azt hiszem, az egyik gimi vagy egyetem parkolójának hátsó részét kialakították skatepark-nak, na majd holnap után ellátogatok oda. Többször fogtam mostanában slagot, mint kaját, és gyakrabban került testem tűzfészekbe, mint ágyba.
A lakáskulcsért lazán belenyúlok a zsebembe, és kinyitva az ajtót, belépek otthonomba, ami friss és újdonsült látogatóknak ilyenkor eléggé bizarrul fest. Estére ugyanis fent szoktam hagyni a hangulatvilágítást az akváriumokba, és ilyenkor este mindig kellemes, halványkék fény ömlik végig a lakáson.
Ledobom a cipőm a komód mellé, majd a deszkát odatámasztom társa mellé, kabátom pedig a fogasra dobom. Nyújtózok egyet, és hatalmas ásítás kíséretében előrecsoszogok a nappali felé. Oldalt, a főfalon ütöttem egy lyukat, amibe beletettem egy akváriumot, így tökéletesen át lehet látni a konyhába, és dekor elemnek se kutya.
A hálómba botorkálok, majd miután levágtam magam az ágyra ruhástól mindenestől, el is nyom azonnal az álom. Hát igen, két huszonnégy órát dolgozni csak a királyoknak megy pislogás nélkül...
***
Kopogás zavarja meg totál kiütött álmom nyugalmát, és mikor kinyitom a szemem, első dolog az ami a szemem elé kerül, az szó szerint a Nap. Először megijedek, hogy ég a ház, majd a fejem visszafúrom a párnába. Akkora szégyen azért csak nem érhet, hogy kigyullad a házam, tűzoltó létemre.
Tuti, hogy a nap megy lefelé, és vörös fényével bearanyozza a...
Basszus!
Olyan hévvel kelek fel az ágyról, hogy lefejelem a levegőbe felszerelt füstölőtartómat, és az összes tegnap előtti hamu rám szóródik, a fejem pedig egy láthatatlan lila folttal lett gazdagabb.
- Cseszd meg – csapom arrább, mire kapok még egy adagot, ezúttal a hajam teríti be teljes mértékben. Reggel még a mosott szar is aktívabb nálam, így kénytelen vagyok elmenni fürödni is, hogy közben azon bosszankodjam, hogy hogy a fenébe engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy nem öltöztem át...
***
Este csöngetésre leszek figyelmes, én pedig széles vigyorral tárom ki az ajtót a csapa előtt. Nekidőlök lazán az ajtófélfának, és kihívón emelem fel a szemöldököm, végighordozva tekintetem rajtuk.
- Na, mi van drágáim, felkészültetek? - kacsintok cinkosan, mire jönnek az izgatott válaszok.
- Alázni fogunk!
- Megverjük a mocskos zsernyákokat!
- Idén a tűz a divat, és nem a fegyver!
- Féleszűek – dörgölöm arcon a legközelebb levőt, és lustán elvonulunk a parancsnokságra, átöltözni. Persze nem olyan egyszerű, ugyanis sokan úgy feküdtek le, mint én, de még arra sem volt idejük, hogy megfürödjenek, így a tusoló csatatérré változott, főleg mikor Tresh is becsörtetett az öltözőbe... egy jócskán vizes törölközővel riogatja és csapkodja a népet, a leszerelt zuhanyrózsás futásról nem is beszélve...
Felpattanunk a kocsira, teljes felszerelésben, többen a tetejére pattannak, Ron beugrott a volán mögé, és szirénázva elindultunk az éjszakába. Lefekszem a tetőre, élvezem a hideg esti szél cirógatását az arcomon és a felettem elsuhanó csillagokat bámulom, ahogy lassan egy csíkká olvadnak össze...
Egy csíkká?!
- Ronald te állat, lassíts! A rendőrök még megbasznak minket, és lőtt a lealázás! Nem akarok a dutyiban denszelni! - vágok egy isteneset a kocsi oldalára, mire visszaüvölt valamit, és lelassít.
Barom.
***
Kicsit késve érkezünk meg, a felvonulásra is oldalról befarolva érkezünk, megelőzve egy gyönyörűen feldíszített kocsit, amit kishíján lesodrunk az útról. Felállunk a tetőn, és bocsánatkérően intünk, mire anyázást kapunk válaszul. Felröhögünk.
A színpad óriási, kell is nekünk a hely, mert hiába vagyunk tizen, a széles vállak ugye... Még az kéne, hogy dominóként eldőljünk. Oldalt a bejárónál megállunk, és mivel mi vagyunk a másodikok, akik fellépnek, előrébb tolakodunk, ami nem igazán esik nehezünkre.
Ezekben a ruhákban...
- Bocsánat szépségeim – röhögök fel, kikerülve egy rakás társastáncos bigét, és akik közelebb állnak hozzám, elvörösödve húzódnak hátrébb. - Ejnye na, ennyire meleg van? Ha csak tűzoltó kell...
Pihegés és nyikkanások, mire Jared vonyítva felröhög, s meglök, hogy ne bókoljak, hanem toljam előrébb a seggem.
- Drágáim, a színpad elé menjetek, mert onnan szebb a kilátás... - kacsintok egy rövidet, mire ki is szaladnak, csak hűlt helyük marad. Hm, hol az oktatójuk? Majd kapnak a kerek kis popójukra...
- Köszönjük a rendőrezred tagjainak az élményekkel teli bemutatót... - persze, halálra unták magukat megint a nézők, a műsorvezető hangja is álmosan cseng. Pöffeszkedve elvonulnak mellettünk a „nagy” zsaruk, mire hangos morgolódás támad köreinkben.
- Ó, no lám, a nagy Frost, aki mégsem fagyos – jelenik meg a vezetőjük, és lesajnálóan mered ránk, még az orrát is felhúzza, mintha mocskok lennénk a cipője talpán.
- Nos, itt van nekünk Pinky, aki annyira buzi, mint a neve...
- Betörjem a pofád? - hajol közelebb, mire karbafonom kezeim mellkasom előtt, és nekidőlök az egyik oszlopnak, felemelve a szemöldököm.
- Persze, hivatalos személy elleni erőszak. Haha, nem jött be – nem vetem rá magam, mert akkor tömegverekedés lenne belőle.
- Lássuk, mit virítotok idén. Megint csak a tűzről fogtok beszélni? - incselkedik tovább, mire a társa meglöki, hogy induljanak már. Még felénk villant egy kegyetlen pillantást, és fensőbbségesen elvonul.
- És most köszöntsük nagy tapssal városunk, és megyénk legkiválóbb tűzoltójait, akik ma különleges produkcióval kívánnak berkeik közé újoncokat csábítani, illetve népszerűsíteni munkájukat. Íme, a Tűzoltó parancsnokság tizenharmadik csapata!
- Showtime fiúk, csak lazán – nézek hátra, és a sisakot teljesen felveszem, hogy csak a szemem látszódjon ki, a srácok is ekképp tesznek. Szépen felvonulunk a besötétített színpadra, a tömeg csöndesen duruzsol, és egy vigyorral konstatálom a társastáncos lánykákat, akik elől álldogálnak a kordonoknál.
A színes lampionok felgyulladnak a háttérben, szemeim megvillannak az emberseregen, mély levegőt veszek, és intek, hogy kezdhetik a zenét. Lábainkat a zene ritmusára kezdjük el rogyasztani és kiegyenesíteni, majd mikor felcsendül az énekhang. Jobbra és balra tesszük ki a csípőnket, majd felfelé simító mozdulatokkal kezdjük el kikapcsolni a nehéz kabátot, mire felordít a tömeg, rengeteg kéz lendül a magasba...
Egy hirtelen mozdulattal tárjuk ki a kabátot, ami olyan, mint mikor a meztelen szatírok zaklatják a járókelőket testük látványával. Ritmusra lerázzuk magunkról, és a földön, a lábainknál köt ki, majd az inget kezdjük el kigombolni, visítás tör ki az első sorból, én pedig elfojtok egy vicsorgást.
Lassan lekerül rólunk az ing is, a csizmát lerúgjuk, lábainkat oldalra lendítve szabadítjuk meg az ólom nehéz lábbelitől. Csak a sisak, és a kantáros nadrág maradt már csak hátra...
- Hear the thunder, don't you loose your head... Rip off the roof and stay in bed... It's raining men! - és mikor felcsendül az utolsó mondat, odafentről egy slagon ránk eresztik a vizet... Fellélegzek a hűs víz érzetére, mert a sok égő szempár egy idő után már terhes mindenki számára, még annak is, aki olyan király, mint én.
Végigsimítunk mellkasunkon, kockáról kockára, és hallom, hogy valaki elordítja magát, hogy „Jó a hatos karton söröd! Szívesen lenyalnám róla a felesleges habot!”. Elvigyorodom, és megfordulva rácsapunk a seggünkre, mire a teljesen átázott ruhából ezernyi apró kis vízcsepp szabadul fel, ami a reflektor fényben elég csodásan néz ki...
Felegyenesedünk, és lassú, toló hatással kezdjük a kantárokat egyesével lefelé tologatni, odakint kitör a zsivaj és hangorkán, mindenki közelebb akar jönni, a biztonságiak már alig bírják tartani a kordont...
Karunkat felemeljük, és válltól végignyalunk rajta, vizes hajunk hátracsapjuk, -már amennyire a sisak engedi-, én pedig ekkor veszek észre valakit... Eddig észre sem vettem, mert a messzeségbe bámultam, és mert az elől ájuldozó kislányok látványa nem igazán nyert meg.
Igéző, zafírkék szemekkel áldotta meg a Sors, azt a nőt, akit megpillantottam. Fekete ceruzával ki voltak húzva gyönyörű szemei, úgy éreztem, hogy szinte vonz, és csak eddig a hülye agyam miatt nem figyeltem fel rá. Arca nőies, finom vonású, lágy vonalait naphosszat tudnám nézegetni... Ajkai teltek, csókra állóak, szinte megborzongok, annyira egzotikus és szépséges. Haja nagyon dús, erős és sűrű, búza-szőke zuhatag, ami rettentően jól áll neki, hát még azok a fantasztikus díszek a tincsei között, amik csak a szemem húzzák és húzzák...
Lélegzet visszafojtva nézem, de nem hagyom abba a betanult koreográfiát, és amennyit látok testéből, gyorsan végigmérem. Karcsú és formás, igazi táncos alak, dereka vékony, csípője széles, de lábait sajnos nem látom... Na de ha táncolni fog, bizonyára megleshetem azt is, és ígérem, az első sorból fogom nézni...
Tekintetünk összekapcsolódik, én pedig alig állom meg azt, hogy lepattanjak a színpadról. Hihetetlen milyen szép, és varázslatos, nem illik ebbe a satnya embertömegbe... Látom, hogy halványan elpirul, mikor észreveszi, hogy egy ideje csak őt nézem, így már a táncom is szinte csak neki szól...
Ó, pedig szívesen táncolnék neked, csak csalogassalak magamhoz, kedvesem...
Jó tűzoltó hagyomány szerint, ha valaki a sisakját odaadja egy nőnek, az már egy jelzés, hogyha visszahozza, valamit hozzon vele együtt... Teszek egy kört saját tengelyem közül, és a fejemhez emelem két kezem, majd a sisakot lecsatolom a fejemről, és egy cseles mozdulattal, hogy hölgy rajongóimat megtévesszem, odaadobom hozzá.
Meglepett arccal kapja el, én pedig rámosolygok, majd gyors hátra arcot vágunk, és a fények leoltódnak.
Üdvrivalgás tör ki, és mindenki ordít, mi pedig lekullogunk a színpadról, jól nevelten felszedegetve a ruháinkat, de még nem felejtek el egy pillantást vetni a színpad elejébe...
|
|
