|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Laurent | 2012. 10. 24. 20:20:24 | #23867 |
 Karakter: Dorian
Megjegyzés: ~vicii~ Hostocskának
Herceg:
Nem szeretem Lady Melindát. Undok kígyónak tartom, ha nem is utolsó hárpiának, aki nagyon is tisztában van azzal, hogy én milyen rút helyzetben vagyok, és mintha eltökélte volna, hogy ő lesz a megváltóm, igencsak kemény perceket okoz nekem. Általában a húgom itt szokott lenni, hogy lecsillapítsa, de mivel most ő el van havazva, hát igazából ki vagyok szolgáltatva a nő kénye-kedvének. És lám, most is úgy ér hozzám, mintha intim kapcsolat lenne köztünk.
Képtelenül uralkodni magamon, végigfut rajtam a borzongás, mintha jeges tűzzé válna a vér az ereimben, és remegve lendítem a kezem, hogy a kezét üssem el, de a lendület túl nagy, és... és mielőtt célba érnék, egy újabb kéz jelenik meg rajtam. Hamar lerázom magamról, gazdáját anélkül találva el, hogy tudnám, ki is az. Elenged, én pedig lehiggadva várom, hogy a kép tisztuljon.
A rabom már a tömegen verekszi át magát, illetve engem húz maga után, míg egy ajtókattanással el nem vág minden beszélgető zsivajt. Leültetnek, majd vizet nyomnak a kezembe, én pedig úgy veszem el, mint egy értelmi fogyatékos, aki nem tudja, mit kellene kezdenie egy pohárral.
- Ezt igya meg szépen. Vegyen mély levegőt, és számoljon el hangosan tízig.
Mivel a hang nem a fülembe duruzsol, lecsillapodva iszok meg számolok, akár egy kisiskolás, de most még arra is képtelen vagyok, hogy a gondolataim pörgessem. Csak az jár a fejemben, hogy mi lett volna, ha azt a banyát ütöm meg...
- Kö... köszönöm... ha te nem vagy ott... - makogok, amikor a hangom megtalálom, de mosolyától nem lesz könnyebb a lelkem. Nem őszinte.
- Akkor megütött volna egy nemes kisasszonyt, amit valószínűleg még magának a hercegnek sem néztek volna el. - micsoda éleslátás... - Felség, ez a helyzet tarthatatlan.- sóhajtva bújok kezem mögé, mintha én nem tudnám.
- Azt hiszed, én talán nem tudom?- ígyis úgy érzem magam, mint valami mutogatni való szörnyszülött.
- Ne keseredjen el. Megígérem, hogy én segíteni fogok.- én pedig egy faun gyermeke vagyok, aki teliholdkor sellőkkel szokott táncolni.
- Ha tudnád, mennyiszer hallottam már ezt... és látod, semmi nem változott. Néha már azt hiszem, rajtam nem is lehet változtatni. Örökre erre vagyok kárhoztatva...
- Az istenért, felnőtt ember vagy, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! - hogy tud valaki ilyen röpke pillanatok alatt arcot váltani? - Felség... ez csak azért van, mert Ön eddig nem is akarta, hogy segítsenek magán.- szerencséje, hogy nem fennhéjazó a hangja, mert ugyan hogyne akartam volna! A gondolat is fővesztően sértő! - De ez változott. Látom a tekintetében, hogy igenis változtatni akar. Mert tehetek én bármit, ha felséged passzív, természetesen nem fogunk elérni semmilyen javulást. Nem csak rajtam múlik a dolog, hanem Önön is. Nos, mondja, szeretne változtatni?
Most mit kérdez hülyéket? Nem azért van itt hogy segítsen? Ha most nem bólintok... De igaza van. Ez nem mehet így tovább, elvégre a húgom esküvőjén legalább két táncot végig kell szenvednem. Lopva végigmérem a karcsú alakot előttem, hogy vajon mennyi időbe vagy pénzbe kerül rászedni őt, hogy játssza el valamely unokahúgom, akit táncba viszek, vagy okom lehet rá, hogy egész este mellettem legyen. Végül bólintok. Ha addig valami hibából lefejezik, ugrott az esélyem.
- Igen. Véget akarok vetni ennek a rémálomnak... normális életet akarok.
- Ez a beszéd. Ha Ön ezt mondja, akkor megígérem, hogy egy év múlva ilyenkor már nem lesznek ilyen problémái.- ha ő hisz ebben a mesében, hát akkor én is... talán. Nem kell hinnem a Télapóban ahhoz, hogy tudjam, a karácsony télen jön el, nem?
- Köszönöm. - a fejét rázza, mintha mi sem történt volna.
- Egyenlőre nem tettem semmit, nincs még mit megköszönnie. Most viszont ha nem bánja, kérnék pár percet, amíg szalonképes állapotba hozom magam.- sóhajára elkap a bűntudat, elvégre nem tehet erről az egészről, sőt segíteni akart...
- Amiatt... én...
- Nem kell bocsánatot kérnie. Én csak egy szolga vagyok, ez is beletartozik a munkakörömbe. Még mindig jobb, mintha a kisasszonyt ütötte volna meg.- kellemetlen, szorító érzés lepi el a zsigereim szavaira, de inkább nem szólalok meg. - Nos? Visszamenjünk?
Teljesen szalonképes, nem is látszik a seb, ha nem fixírozom. De a kérdés... Az ajtót nézem, mintha az lenne minden bajom oka, de végül bólintok. Elvégre aki 19 évig gyűlölte az érintéseket, aki nem tűrte meg egyiket sem, és egy év alatt sürgősen eredményt akar felmutatni, annak muszáj emelt fővel bírni a strapát.
Azt hiszem, ha rajtam múlna az est végéig ágyban feküdnék, jó sok paplannal magamon, hátha meg találok fulladni. De a kötelesség... Bocsánatkérést diktál, és jelenlétet, mert ha én nem is lennék levert vagy sértődött, hogy nem kell jelen lennem, valaki más igen, aki viszont egész életemben mellettem állt, így azt hiszem így fer.
~*~
A reggel jóval zökkenőmentesebben indul. Nem taperol senki, nem is másznak rám, nem szólnak hozzám... élvezem csupán a csendet. Várom a cselédeket, hogy hozzák a reggelit, és igyekezek közben nem magam mellé pislogni, ahol valaki igen kényelmesen alszik egy elég lenge öltözetben, így a mellkasát első sorból láthatom. Úgy tűnik ez csak engem zavar annyira, hogy gondolatokat fecséreljek rá, így igyekszem figyelmem a reggelimbe ölni.
-Hogy aludt, felség?
- Csodásan. Végre kipihentnek érzem magam. - azt hiszem megkockáztatom, hogy jó nap lesz ez a mai.
-Örömmel hallom. Remélem, a jókedve kitart a nap végéig.
Hát még én... Bár eddig nincs ok panaszra, hiszen az új szakács remekelt ma, és a fűszeres tojás igazán mennyei. Lelkiekben felkészülök a sok suhanó érintésre, ami végig fog tapogatni, hogy minden szalag és kapocs a helyén legyen, ne legyenek ráncok a kimonón, és hogy a bilincs végett ne legyenek gondok sem. Felállok a tálcámtól, ám mielőtt még a sertepertélő alakok közé lépnék, elém kerül Naoe, fura mosollyal ajkain.
-Erre most nincs szükség. Ezentúl minden reggel én fogom Őfelségét felöltöztetni.- azt hiszem úgy nézhetem rá, minta még egy feje nőtt volna...
- Hogy?- egy pillanatra nem értem, hogy neki ezen mi vicces van, de azt hiszem minden más bajom nagyobb ennél.
- Jól hallotta. Ezentúl reggelente csak két kéz, és nem hat fogja fogdosni.- nos, így belegondolva... biccentek az elpárologni látszó cselédek felé, akik talán megkönnyebbülnek, hogy nem kell a mozdulataim lesni, hogy mikor kell elhajolni. Ők állítólag a birodalom legügyesebb emberei, jó reflexekkel, de úgy tűnik én gyorsabban osztom az áldást két kézzel is.
- Felkészült? Nem szeretnék több váratlan pofon.
Muszáj felemlegetni? Érzem, ahogy az emlékektől pírrózsa nyílik az arcomon, de biccentek. Lassan lép hozzám, köntösöm kezdve kibontani, és nekem csak most fut át a fejemen, hogy miért nők végezték ezt. A női testhez és érintésekhez kell szoknom. Mert ugyebár egyszer feleségem lesz, és hozzá kellesz érnem, sőt... De Naoe nyilvánvalóan férfi. És ettől a gondolattól hirtelen nagyon frusztráltnak érzem magam.
-Mi a mai program?
Erősen összpontosítok a kérdésre, és közben némi hála villan fel feszült álarcom mögött, amiért nem kell figyelnem ezt az egészet. Egyedül is fel tudok öltözni, de a szüleim ,,hozzászoktatás” címmel megtiltották. Ceh. Milyen család az, ahol az egyedül való öltözést tiltják valakinek? Nos, ilyen. Méghozzá királyi.
Szóval sorolom, hogy délelőtt apámmal találkozom, délután edzés, meg teázás, és az a lecke vele, na meg a húgom is biztosan át fog...
A hideg kellemesen nyaldossa végig bőröm, mégis egy perzselő pillantás égető lyukat fúr rá. A tengerszínű szemek villannak a hosszú szempillák alatt, én pedig akarom van sem, elpirulok. Inkább nem is nézek oda, habár attól még igenis érzem, hogy figyel, és nem sokban segít. Sőt, még mosolyra is kunkorodik a szája, de legalább újabb kérdést tesz fel, amire válaszolhatok.
Finom, langyos dolog ér a vállamhoz, szinte alig érezhető, de mivel nekem annyira idegen, olyan szokatlan, így még a legmélyebb álmomban is megérezném talán. Állkapcsom összeszorítva dermedek meg, számolgatva magamban sietve, mert nem akarom megütni, de a kényszer... és hiába tartott az egész pár töredékpillanatig, az érintés helye ég, szinte bizsereg, és onnan kiindulva elönt a hideg borzongató érzés.
-Nyugalom. Nem érek feleslegesen Önhöz, ígérem.
Biccentek, hiszen lehetett valami véletlen is -ami nem létezik- ez az érintés. És bár felengedek kissé, annyira megmerevítve hagyom magam, hogy ha egy megcsúszott anyagér nyúlva talán hozzámérne vagy valami, ne keverjek le neki. Így aztán elég hamar végzünk, megvárom, míg felöltözik, majd a fésülködő asztalhoz lépve hajkefét ragad, és fésülni kezd, utána ő is elkészül, és napra készen lépünk a folyosóra.
Eddig észre sem vett feszültség párolog el belőlem, ahogy átlépem a küszöböt, és indulok a trónterem felé. A gondolataimba mélyedve mászok végig a folyosókon, oda sem figyelve hogy merre megyek, a lábaim meg maguktól szállítanak az el nem téveszthető terem felé. A mai nap jár a fejemben, illetve az, amit elvárhatnak még ma tőlem. Nem szeretem, amikor olyan fontos dolgokat sóznak rám, amikben nincs tapasztalatom, de el kell végeznem, mert senki sem segít benne. Vagy nem közvetlenül.
Biccentek atyám felé, ahogy mellette helyet foglalok a saját székemben, épp csak megbizonyosodva róla, hogy mellettem a bilincs végén lévő alak is helyet foglalt az oda kikészített párnás kisszékre. Aztán elkezdődnek a fogadóórák, ahol a nép jöhet panaszra a királyhoz, és a király meg igazságot tesz. Előkerül lopás, csalás, szökés, törvénytelen gyermek vagy házasság, erőszak, portyázások kárai, természeti katasztrófák, károk, félelmek, meg egyebek, én pedig néha türelmetlenül figyelem, ahogy a panaszos tovább járatja a száját az után is, hogy a gondja megoldásra lelt. Nem értem, miért jó az embereknek, ha ennyit gajdolhatnak.
Egyedül akkor szólalok meg, amikor egy-két dologgal megbíz apám, hogy nézzek utána vagy vizsgáljam ki. Úgy tűnik ő csak közvetlenül megoldható dolgokra összpontosít, én vagyok az, aki a szaladgálós eseményeket el kell vállalja. Mintha apám öreg lenne, de nem! Háborúkba lovagol az első sorban! Én ezt nem értem. Az egész hercehurca végén így eléggé komor képpel veszem el az írnoktól a listát, majd atyámnak biccentek. Felesleges arra várni, hogy szól hozzám. Triumvirátust alakíthatnék a három legerősebb ellenséggel, akkor sem lenne rám büszke annyira, mintha már most egy házasság dátumán agyalnék.
Eléggé morcos hangulatban trappolok hát a könyvtárba, hátha a krónikák írnak pár olyan dologról is, amikkel kapcsolatban csak a semmiben tapogatózok. De végül csak otthagyom a papírt, és a gyakorló térre megyek le, felkapva az íjat, és hogy a feszültséget levezessem, hát egy hullám alakba kezdem lődözni a nyilaim. Miért nem lehetne ezt az egészet megoldani házasság nélkül? Húgom majd szül párat, az ország megmentve, meg én is. De neeeeem, nem lehet.
Kezem lassan engedem le, másikban az íjjal, mert ugyan elfogytak a nyílvesszők, mégis úgy álltam ott, mint egy szobor, képtelenül a cselekvésre. Mert nem akarok tenni, én csak lenni akarok. A magas kőfalakra pillantok, majd ajkaim összeszorítva felemelem a fejem, hogy az égre pillantsak. De igazából nem sokat látok, valami elhomályosítja a tekintetem, így hagyom hosszú percekig, hogy a keserűség el nem sírt könnyei befelé potyogjanak, amíg igazi esőcseppek nem koppannak arcomon. És állnék ott hosszú órákon át, hiszen imádom a csendes eső hangját, finom húzás jelzi a csuklómon, hogy talán ezzel az érzéssel most egyedül maradok.
Egy visszafogott mosolyt küldök Naoe felé, majd kissé lemaradva mögötte indulok visszafelé. Az ebéd feltűnően csendesen és szótlanul telik, Hanna el van foglalva a sok esküvői tervvel, és habár időnként kérdéseket intéz hozzám, én csak hümmögve értek egyet, míg kedvetlenül turkálok a tányéromban. Menni akarok, ki, el innen, messze...
Gondolataimba mélyülve állok hát fel, térve vissza a könyvtárba, és zuttyanva le a székre, magam elé húzva a vaskos krónikákat meg lexikonokat, hátha valamelyik segíthet. Adóval kapcsolatos problémák, majd némi szomszédok közötti háborúskodás, gyermek feletti jogok, én pedig egyre elkeseredettebben bámulok a papírokba. Már napok óta itt kuksolok a várban, mert... Nem is tudom, miért.
-Felség, minden rendben?
Gondolataimból egy halk hang szakít ki, és elkél egy pillanat, amíg tisztába jövök azzal, hogy egészen pontosan hol és kivel is vagyok, még akkor is, ha egy finom súly lehúzza a kezemet. Szórakozottan bólintok, a papír sarkát sodorgatva a pennámra, majd sóhajtva firkantom le az ide vonatkozó paragrafusokat, mintha apámnak nem lennének könyvtologató szolgái. Nos, legalább már lassan kívülről fújom az egészet.
Aztán megakad a tekintetem a következőn. Portyázó rajtaütések a keleti határon, amik sok kárt okoznak, de nem tudni biztosan, kik azok, akik fosztogatnak. Miért ne? Miért ne mehetnék ki, akár én magam, bár vinnék ugye kíséretet magammal, és sátrakban aludnék, mint annak idején, és lovagolhatnék... tűnődve pillantok oldalra, a kíváncsian engem figyelő alakra, hogy vajon kinél lehet a bilincs kulcsa, és hogy tényleg egész évben össze leszünk-e kötve, mert akkor a lovaglás kissé nehézkes lesz, de ha ez pár napnyi szabadság ára... Tekintetem az ablakra siklik, ahol más az eső egyre komorabb színekbe öltözteti a tájat, majd felállok, és tétován veszem kezembe a papírlapot. Legutóbb nem akart elengedni, merthogy nem tudok vigyázni magamra, de hát ő is tudja, hogy ez csak üres kifogás. Bálidény van, és jegyest kéne szereznem mihamarabb.
Minél tovább vizsgálom az ügyet, annál csábítóbbá válik. Türelmetlen mosollyal pillantok le az engem csodálkozva fürkésző tekintetbe, ami most annyira hasonlít a kinti égre, és sietős léptekkel indulok el a folyosón, azzal sem zavartatva magam, hogy így már-már a levegőben húzom magam után Naoet. Szinte berobbanok a tanácsterembe, és halasztást nem tűrő arcot vágva sietek apámhoz, aki egy ásítás közepette pillant rám, így legalább bizton tudom, hogy nem zavartam meg semmi fontosat, csak az unalmas beszélgetést azon arisztokratákkal, akik a lehető legtöbb pénzt akarják zsebrevágni.
A füléhez hajolva sutyorgok bele izgatottan, lobogtatva előtte az írnoktól kapott lapot, és halk, brummogó hangjára kérlelőn súgok neki vissza, ígérve oda fűt-fát, csak engedjen el. Kérdő pillantására szemforgatva sóhajtok és bólintok, hogy igen, még ezt a kis plussz embert is viszem magammal, nem mintha tudnék vele bármit is kezdeni. Kételkedve néz rám pár ötletem miatt, de végül hessintő mozdulattal küld el, elhúzott szájjal bólintva, csak hagyjam már békén. Azt hiszem az örömtől kipirult arcom nem nagyon lehet elrejteni.
Ragyogó tekintetem a zavartnak tűnő alakra vetem, hangtalanul osztva meg vele boldogságom, majd az ajtó felé indulok, hogy készülődhessek. Az arra járó cselédnek szólok, pár embert kéretek a szobámhoz, néhány másikat készülődésre szólítok fel, majd a kettőnk között láncot megragadva kissé megrázom azt.
-Holnap utazunk! - súgom neki, mintha valami titok lenne. - Megyünk keletre, megnézzük a helyzetet arra.
-Talán valami baj van a határnál? - emeli fel udvariasan a szemöldökét, láthatóan nem értve izgalmam okát, így elnéző mosollyal válaszolok.
-Majd kiderítjük. Remélem tudsz lovagolni.
Vigyorgok rá huncut vigyorral, és válaszát meg sem várva nyitok a szobámba. Ott már láthatóan pakolási lázban égnek az illetékesek, így inkább a hozzá tartozó kis szalonba lépek, kézbe kapva a kalitkám, és meg sem állok egészen a madárházig.
-Csak néhány aggasztó hír érkezett onnan, és elmegyünk megnézni, hogy mi húzódik a dolgok mögött. - tör ki belőlem, amint biztos vagyok benne, hogy nem liheg mögöttünk senki.
-És ennek örül annyira? - kérdezi, segítve nekem magokat szórni a szárnyasoknak.
-Ó, dehogy. - jelentőségteljes pillantást vetek rá. - Bálidény van. - semmi nem változik rajta, vagy legalábbis nem látom, hogy értené.
-És.. Nem akar táncolni? - ráncolja kecses ívű szemöldökeit.
-Ó, dehogy! Illetve igen, vagyis nem, nem akarok, de ez nem fontos. Ne látod? A bálok ismerkedésre jók. Idén feleséget kellene már választanom. De így, hogy nem leszek itthon... És kiszabadulok végre! - sóhajtok fel boldogan, az ujjamra szálló kis tollasgolyót megsimogatva széles mosollyal, amiért trillázva jutalmaz meg.
-Kiszabadul? Talán nem elég szabad?
Kérdése teljesen jogos, elvégre aki kívülről látja a királyi családot, mást sem lát csak bálokat, vadászatot, meg háborút, mintha ennyiből állna az életünk. A többiek meg talán minden nap elhagyják a házukat, hogy... hogy vásároljanak, gondolom, vagy... nem is tudom, sétálni csupán! Én meg kuksolok a várban, írogatva, hogy az országnak jobb legyen, de nem érzem át a súlyát egy dolognak sem. Nem nézek hát fel, sőt arcom elrejtem hajtincseim mögé, és halkan szólalok meg, tenyeremből etetve egy pintyet közben.
-Ez egy aranykalitka. Igaz mindent megkapunk, amit pénzen meg lehet venni, de azon kívül semmi mást. Néha pedig hiába van az ember előtt a világ legfinomabb süteménye, ha cukorbeteg.
Cinikus hangomon nem tudok tompítani, így inkább elfordulok, és egy kis rigót teszek kalitkába, amit magammal hoztam. Általában őt szoktam magammal vinni, vagy egy vörösbegyet, mert aprócska üzeneteket is tudnak magukkal hozni-vinni, ha kell. Majd felegyenesedve sóhajtok, és elűzöm sietve a borús hangulatom, hogy felpillantva eltökélt arccal nézzek a másikra.
-De most lassan teaidő.
Olyan nagy jelentősége van ennek... ez után... Nos, ez után lecke jön. Sosem tanítottak még érintésekre... Naoe csak bólint, és velem együtt mozdul, ahogy indulok most már lecsillapodott léptekkel a szobám felé. Amíg ő a gondolataiba mélyed, addig én a szembe jövő alakoknak osztok parancsokat. Egy századot viszek magammal, pakoltatok b minden szükséges dolgot, néhány kutyát, egy jó lovat az enyém mellé, aki ugyan nem szereti az oldalt sétáló lovakat, most kénytelen lesz eltűrni egyet. Mert hogy sem elém sem mögém nem ül senki, az olyan biztos mint a származásom. Igaz, Hanna is kérdezte, hogy miért nem lovagolhatok ettől az egésztől függetlenül, és ugyan nekem is vannak fenntartásaim, de nem mutatom ki, inkább csak felszegett állal indulok el, mintha biztos lennék a dolgomban. Egy tábori szakács, egy kovács, egy orvos és egy lóti-futi. Ki tudja, mi fog kelleni. Holnap reggel indulás. És csak a gondolattól pezseg a vérem.
|
| vicii | 2012. 10. 14. 18:36:05 | #23738 |
 Karakter: Naoe
Megjegyzés: (Hercegecskémnek - Launak)
- Tehát a közeljövőben ha valaki hozzámér, én majd lehunyt szemmel számolgatok, mint egy dilis? Szépen fogok kinézni nászéjszakámon...-sóhajt fel szatirikusan. Most komolyan, hogy lehet valaki ennyire pesszimista?
- Nem ígérek semmit.- mondja végül, mire felvillannak a szemeim. Ez az... nyert ügyem van!- És nincs lekötözés. És ha nem akarod, hogy még párszor behúzzak, ne nyúlkálj eleinte össze-vissza.- kezd bele. - És éjszaka meg a saját oldaladon alszol.- szögezi le lehunyt szemekkel, kissé sápadtan. Ez most komoly...? Ezt még ő sem gondolhatja komolyan...
- Felség.- mondom halk, komoly hangon, halovány kis mosollyal a szám szegletében. - Önnek hozzá kell szoknia az érintésekhez. Ha ennyi szabályt felsorol, akkor mégis mikor és hogy érjek önhöz?- teszem fel a nyilvánvaló kérdést, mire elgondolkodva, az ajkát harapdálva néz rám. Felsóhajtok... lehetetlen egy alak.
- Igenis jobban örülnék neki, hogyha eleinte valami órarend alapján nyúlkálnál. Úgy sem kizárt, hogy behúzok, de legalább felkészülhet rá.- szögezi le széles vigyorral, én pedig megadóan sóhajtok fel. Hogy nekem milyen nehéz dolgom lesz...
Elfordul és a kert felé veszi az irányt, én pedig mint a jó szolga, követem. Odakint aztán elheveredik a fűben és mappáját elővéve rajzolgatni kezd. Addig unottan üldögélek mellette.
Vajon... ha valamilyen csoda folytán sikerül elérnem némi haladást, mi fog történni? Mellette kell majd maradnom egészen addig, amíg már nem fog pánikrohamot kapni az érintésektől és úgy viselkedik majd, mint egy normális ember? Vagy visszavisznek majd a teaházba, és megint férfiakat kell majd kiszolgálnom...?
- Ne hozassak neked addig valamit?- szakít ki a gondolataimból lágy hangja, mire meglepetten pillantok felé.
- Nos, egy pohár tejnek örülnék, felség.- mosolygok rá, mire sóhajtva pillant a közeli bokorban bujdosó cselédeknek, akik vihorászva futnak el a tejemért. Én csak mosolygok rajta, ahogy fáradtan szusszantva, elkínzott arccal hanyatt fordul, és a felhőket kezdi bámulni. Kezeit a feje alá tenné...
És itt van a hangsúly, csak tenné. De a kettőnket összekötő lánc felháborítóan rövid, a mozdulat lendületétől pedig ívesen zuhanok a mellkasára. Ajjajj... ez nem ígér semmi jót...
Egy hosszú pillanatig csak elkerekedő, rémült szemekkel néz rám, majd úgy kezd kapálózni, mint valami vízbe dobott macska. Rémülten, a saját testi épségem érdekében próbálok lekászálódni róla, de annyira hadakozik, hogy egymásba gabalyodunk. Végül néhány kínkeserves perc múlva végre sikerül eltávolodnom
Fáradtan pillantok a lihegő, ijedt alakra, aki olyan messze mászott, amennyire csak a lánc engedi, még a kezét is kinyújtotta. Remegve szorítja a fejét a térdéhez, úgy próbálja legyőzni a félelmét.
Ó istenem... szegény pára. Tényleg borzalmas lehet így az élet... bárcsak engedné, hogy segítsek, bár ne hadakozna ennyire.
Aggódva figyelem, miközben megpróbálom rendbe tenni a külsőm. Megigazítom a ruhámat, majd ujjaimmal összekócolt hajamat kezdem fésülgetni.
- El... elnézést...- motyogja elkínzott hangon, félénken rám pillantva. Nem szólok, csak némán figyelem, ahogy összecsukja a mappáját és fáradtan a hajába túr.
Mikor aztán megérkezik a tejem, ő újra elheveredik a fűben, ezúttal sokkal óvatosabban. Miközben lassan a mennyei nedűt kortyolgatom, a hercegecskét elnyomja az álom.
Hosszú percekig csak az arcát figyelem. Nyugodt, kisimult... eltűntek róla a gondok. Milyen jóképű...
Lágy mosollyal nyúlok felé, pilleszárnyszerű érintéssel kisimítva egy tincset a hajából. Erre ráncolni kezdi a szemöldökét, így inkább békén hagyom, és magam is elheveredem mellette. Fáradt vagyok, jól esik a pihenés...
*
Nagy csinnadrattára ébredek. Kábán pislogok körbe, és egy zaklatott herceget, meg egy vérző orrú szolgát látok. Áhá, szóval csak a rutinos ébresztés...
Fáradtan kaparom össze magam, majd bágyadtan követem a kis herceget, mikor az a palota felé veszi az irányt. Hosszú folyosókon szaladunk végig, mígnem elérünk a fürdőbe. Gyorsan, makacsul csak előre nézve levetkőzik, majd megindul befelé.
Megfeszül kezünk között a bilincs, ezzel megállásra késztetve. Jómagam is meztelen vagyok már, de a víz erősen gőzölög, forró pára teszi nehézzé a levegőt. Érzékeny vagyok a melegre, nem szeretném megégetni magam...
- Nem vagy még kész?- kérdi ideges, száraz hangon, még mindig makacsul előre bámulva.
- De, felség.- mondom alázatosan, de a mosolyomat nem tudom elfojtani.
- Akkor miért álltunk meg?- egyre idegesebb a hangja, de még mindig nem fordul meg. Szinte már komikus a jelenet, ahogy így szobrozunk, anyaszült meztelenül, a szolgák pedig pironkodva sürgölődnek körülöttünk.
- Mert úgy vélem, még nagyon forró a víz. Gőzölög.- jelentem ki egyszerűen.
- Akkor maradj addig kint.- zárja le a témát, majd beljebb lép, hogy elmerülhessen. Lebukik a víz alá, én pedig közben kezemet a medencébe mártom. Forró, de azt hiszem, talán ezt még el tudom viselni...
Besétálok hát mellé, majd jólesően megmártózom, végül mosakodni kezdek. Mikor felbukkan, úgy rázza meg a fejét, mint valami kutya, ezzel engem is beterítve. Halvány mosollyal törlöm meg az arcom, majd tovább mosakodom.
Szinte már észre sem veszem, hogy a szolgálók megbámulnak. Már hozzászoktam az évek folyamán...
Sőt, nekem inkább a hercegecske szégyenlőssége a furcsa. Mi rossz van abban, ha az embert megbámulják...?
Mikor kiszállunk, egymásnak hátat fordítva öltözünk fel, és amíg rá a szolgák feladják az ünneplős ruhát, én gyors, egyszerű mozdulatokkal kontyba tűzöm a hajam. Majd a saját ruhámat is felveszem. Gyönyörű darab. A színe és a mintája akár a hercegé, csak jóval visszafogottabb, és már az ujján is kapcsok vannak, hogy a bilincs miatt könnyebben fel tudjuk venni.
Ahogy elkészültünk, végigvonulunk a folyosón, majd egy kis szalonban állapodunk meg.
- Gondolkozott már, hogy melyik időpont lenne a megfelelő nekünk?- kérdem könnyed hangon, leülve mellé a kanapéra, mire zavartan pillant felém.
- Nos őőő... hét közben délelőtt fogadóórákon vagyok atyámmal.- kezd bele. - Délután meg szabad vagyok. Gondolom, edzés után jó lesz, teaidő után közvetlenül.- mondja végül, kérdő tekintettel, én pedig elégedetten biccentek. Egyenlőre megfelel.
Kisvártatva aztán trombitaszó harsan, a herceg borzalmas műmosolyt varázsol a képére, majd fellibbenünk egy lépcsőn, aminek tetején csatlakozik a királyi család. Elkezdődik a ceremónia, szigorúan követve a protokollt. Mindenki gratulál az ifjú párnak, hatalmas ováció, koccintás... fárasztó, végtelenül hosszú procedúra, ami mintha soha nem érne véget.
És akkor jön a baj.
A meghívott hölgyek úgy dongják körül, akár a legyek a dögöt. A kacér pillantások szinte felforrósítják a levegőt, az eltévedő kacsók pedig egyre feszültebbé teszik a herceget. Érzem, hogy nemsokára robbanni fog. Sápadt, remeg, és úgy néz, mint aki bármelyik percben elájulhat...
Végül pedig megtörténik a legrosszabb.
Egy hölgy libben hozzánk, bájos csevegést indítva. A hercegen látszik, hogy a háta közepére sem kívánja, mégis mosolyog, és udvariasan válaszolgat. Aztán egy óvatlan pillanatban a hölgy a herceg kezére simít.
És ez az a pont, ahol kiakad. Az arca elborzad, a szemei kidüllednek és remegni kezd. A keze pedig lendül.
Az egyetlen szerencsénk, hogy résen voltam. Megmarkolom a csuklóját és megállítom a mozdulat közben. Ezzel annyit érek is, hogy ellenem kezd hadakozni, de legalább nem a hölgyet bántja.
Állon vág, én pedig fájdalmasan szisszenve elengedem. Hátra ugrik és úgy zihál, mint valami sarokba szorított vad. A közelünkben lévők megbotránkozva, nagy szemekkel tekintenek ránk, én pedig negédes mosollyal lépek a megdöbbent hölgyhöz.
- Őszinte bocsánatát kérem, kisasszony. A herceg rosszul érzi magát, ezért engedelmével elvonulnánk néhány percre.- lehelek csókot a kézfejére, mire pironkodva bólogat. Megfogom a minket összekötő láncot, és annál fogva kezdem húzni magam után, ő pedig bénultan követ.
Kivezetem a szalonba, amelyben várakoztunk az ünnepség előtt, majd leültetem a kanapéra. Az egyik szolgát vízért küldöm, és miközben próbál úrrá enni a rohamán, a kezébe nyomom a pohár vizet.
- Ezt igya meg szépen. Vegyen mély levegőt, és számoljon el hangosan tízig.- mondom nyugodt, de szigorú hangon, megfelelő távolságból. Ő felhajtja a pohár vizet, majd reszketeg hangon számolni kezd. Én addig magammal foglalatoskodom.
Mikor állon vágott, sikeresen megharaptam a számat... zsebkendőt kérek, és kísérletet teszek a vérzés elállítására.
- Kö... köszönöm... ha te nem vagy ott...- nyögi még mindig zaklatottan, de csak diplomatikus mosollyal nézek rá.
- Akkor megütött volna egy nemes kisasszonyt, amit valószínűleg még magának a hercegnek sem néztek volna el.- fejezem be a mondatot elkomorodva. - Felség, ez a helyzet tarthatatlan.- öntöm szavakba a nyilvánvalót. Elkeseredett sóhajjal temeti az arcát a kezeibe.
- Azt hiszed, én talán nem tudom?- kérdi elnyűtt hangon. Lágy mosollyal pillantok rá.
- Ne keseredjen el. Megígérem, hogy én segíteni fogok.- mosolygok rá biztatóan, de csak a fejét ingatja.
- Ha tudnád, mennyiszer hallottam már ezt... és látod, semmi nem változott. Néha már azt hiszem, rajtam nem is lehet változtatni. Örökre erre vagyok kárhoztatva...- nyüszít fel. Elkomorodom.
- Az istenért, felnőtt ember vagy, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek!- förmedek rá, mire nagy, kerek szemekkel, döbbenten pislog rám. Most, hogy végre figyel, újra lágy mosolyt kanyarítok az arcomra. - Felség... ez csak azért van, mert Ön eddig nem is akarta, hogy segítsenek magán.- jelentem ki alázatos hangon. - De ez változott. Látom a tekintetében, hogy igenis változtatni akar. Mert tehetek én bármit, ha felséged passzív, természetesen nem fogunk elérni semmilyen javulást. Nem csak rajtam múlik a dolog, hanem Önön is.- tájékoztatom nyugodt hangon, egy zsebkendővel törölgetve a vért a szám széléről. - Nos, mondja, szeretne változtatni?- teszem fel a kérdést szemtől szembe. Egy hosszú pillanatig csak tanácstalanul néz rám, végül a tekintete határozottá válik és bólint.
- Igen. Véget akarok vetni ennek a rémálomnak... normális életet akarok.- jelenti ki kemény hangon. Elégedetten elmosolyodom.
- Ez a beszéd. Ha Ön ezt mondja, akkor megígérem, hogy egy év múlva ilyenkor már nem lesznek ilyen problémái.- mosolygok rá szélesen. És ezt nemcsak úgy mondom. Hiszek a szavaimban, és ez láthatóan meggyőzi, erőt ad neki.
- Köszönöm.- mondja végül sután, de csak halkan kuncogva rázom meg a fejem.
- Egyenlőre nem tettem semmit, nincs még mit megköszönnie.- vonok vállat mosolyogva. - Most viszont ha nem bánja, kérnék pár percet, amíg szalonképes állapotba hozom magam.- sóhajtok, már a tükörben méregetve magam, amit az egyik szolga hozott. Bólint, láthatóan bűnbánóan, én pedig profi mozdulatokkal állok neki, hogy eltüntessem a sebet.
- Amiatt... én...- motyogja zavartan.
- Nem kell bocsánatot kérnie. Én csak egy szolga vagyok, ez is beletartozik a munkakörömbe. Még mindig jobb, mintha a kisasszonyt ütötte volna meg.- válaszolom egyszerűen. Erre elhallgat, kellemetlen csend ül közénk. Gyorsan, némi gyakorlattal kisminkelem magam, eltüntetve a sebeket, majd mikor kész vagyok, elégedetten fordulok felé. - Nos? Visszamenjünk?- teszem fel a nagy kérdést. Elgondolkodva, kissé félve pillant az ajtó felé, majd gondterhelt tekintettel bólint.
Újra belevetjük hát magunkat a tömegbe. A kis hölgyet megkeresve a herceg bocsánatot kér tőle, és hála a közreműködésemnek, nincs több kellemetlen pánikroham. Ezek után ha az egyik merész nőszemély megpróbálja megérinteni, közbelépek. Lágy mosollyal itallal kínálom, bókolok neki vagy egyéb praktikákat vetek be. Ezzel az este további része majdhogynem elviselhetően telik.
Majd ahogy végre vége a partinak, a herceggel fáradtan vesszük az irányt a szobája felé. A cselédek levetkőztetik, majd felölti a hálóruháját, csakúgy, mint én. És amint vízszintesbe kerül, már durmol is...
*
A másnap reggel kellemesen indul. Tekintettel a tegnap esti eseményre ma kicsit később van az ébresztő, hála az égnek. Mikor megkondul a kis csengő, a kellemes dallam andalító ébredést hoz. Nyújtózva sóhajtok fel.
A herceg ásítva ül fel, kábán pislogva körbe, én pedig fáradtan ülök fel. A hálóruha félrecsúszott rajtam, így szabad belátást engedve a mellkasomra.
Míg a szolgák ágyba hozzák a reggelit, addig a kezemmel a hajamat kezdem fésülgetni.
- Hogy aludt, felség?- fordulok felé negédes mosollyal.
- Csodásan. Végre kipihentnek érzem magam.- ejt meg egy halvány mosolyt. Ha jó a kedve, az nekem is csak jót jelent...
- Örömmel hallom. Remélem, a jókedve kitart a nap végéig.- mondom őszinte mosollyal, majd nekiállunk a reggelinek. Kényelmesen falatozunk, majd ahogy befejeztük, a szolgák elhordják az edényeket, majd már készítik is elő a herceg ruháját.
Villanó szemekkel állok fel, és számító kis mosollyal lépek a herceg elé, mikor a szolgák felé indul. Kérdőn néz rám.
- Erre most nincs szükség. Ezentúl minden reggel én fogom Őfelségét felöltöztetni.- jelentem ki, mintha csak ez lenne a világ legkézenfekvőbb dolga.
- Hogy?- bukik fel belőle a döbbent kérdés, arckifejezésén muszáj felnevetnem.
- Jól hallotta. Ezentúl reggelente csak két kéz, és nem hat fogja fogdosni.- mosolygok rá, jó színben feltüntetve a változást. Megnyugodva biccent a szolgák felé, akik fejet hajtva távoznak.
- Felkészült? Nem szeretnék több váratlan pofon.- kuncogok fel, mire elvörösödve biccent. Hozzá lépek hát, majd óvatos mozdulatokkal nekilátom kibontani a hálóköntösének övét. Vigyázok, hogy ne érjek hozzá. Szeretnék benne biztonságérzetet kelteni.
- Mi a mai program?- érdeklődök csevegő hangnemben, hogy némileg elvonjam a figyelmét. Erre mesélni kezd, szépen előre vetítve a mai hajcihőt. Addig én finoman lehúzom róla a ruhát.
Fellobbanó szemekkel nézek rajta végig. Igazán vonzó férfi, meg kell hagyni...
Zavartan takarja el magát, mire huncut mosollyal kezdek öltöztetni. Továbbra is szóval tartom, majd finoman a bőréhez érek. Apró, pilleszárnyszerű érintés... megmerevedik, de nem támad. Jó jelnek veszem.
- Nyugalom. Nem érek feleslegesen Önhöz, ígérem.- mosolygok fel rá finoman, mire végre biccent, újra elengedi magát valamelyest. És tényleg igyekszem a lehető legkevesebbet hozzáérni. Első lépésként szeretném, ha bízna bennem. Az nagyon fontos. Meg amúgy is... délután lesz elég alkalmam fogdosni... hehe...
|
| Laurent | 2012. 08. 27. 20:40:38 | #23167 |
Karakter: Dorian
Megjegyzés: ~vicii~ Galád hostnak
Herceg:
Ebéd alatt kikapcsolhatok. Hana mellett nem kell semmire sem odafigyelni, és mivel az asztal két oldalán ülünk, nem kell érintésektől sem tartanom. Szinte sikerül teljesen kizárni a fejemből a kis rabot a bilincs túloldalán, és ha néha nem csörrenne meg a bilincs, ellazulnék teljesen. Felszabadulok, és végre nem csak egy koloncnak érzem magam. A legtöbb pletykát végigvesszük, mert hogy én az udvarban mindenről hallok, és nagyon jól kapcsolok is. Így nyugodtabb szívvel távozok, tartva az udvar felé, egy kis délutáni sziesztára, rajzolgatásra.
- Felség...
Egy hang szólal meg mellettem, majd érintés a vállamon, én meg felkiáltva pördülök meg, és egy hatalmas ütéssel honorálom ezt a hirtelen tettet. Egy hosszú pillanatig zihálva meredek magam elé, majd tudatosul bennem a földre kuporodó alak láttán, hogy ez nem éppen valami merénylet akart lenni ellenem. Mint egy undok ragacs, úgy ül közénk a csend. Ennyire megijedt volna tőlem? Vagy más miatt kuporodott így össze?
- Naoe...
Felpillant, majd átmoccan más helyzetbe, de akkor is szúró érzés kerít hatalmába. Valahogy nem tudom folytatni a mondatomat. Annyira azt hiszem ismerem, hogy tudjam, ilyet magától sosem tenne.
- Bocsásson meg, felség. Az én hibám az egész.- hangja remeg, belém meg bűnbánat mardos.
- Én… tényleg nem kellett volna… de…- képtelen vagyok így beszélni valakivel, aki még csak felém se néz! - Állj már fel.- feláll végre, én meg az arcára pillantva újra majdnem pánikba esek. Ennyire azért nem vagyok erős, vagy mégis? - A szád… vérzik… - meglepetten simít végig a száján, majd félvállról válaszol.
- Ne is foglalkozzon vele, nem komoly.- na persze, én meg a dalimadár vagyok. Csengetek, és pillanatok alatt ápolni kezdik.
- Felség… akadna egy javaslatom.- hosszú ápolás után, négyszemközt újra megszólal, azt hiszem a megkezdett mondandóját folytatva, én azonban a javaslat szótól nem vagyok elragadtatva. Távolabb húzódom.
- És mégis mi lenne az?- nem hagyom magam csőbe húzni! Semmi hipnózis meg kikötözés, és erőszak!
- Gondoljon bele, egy egész évig össze leszünk zárva, és bármit tehetünk, nincs kibúvó. Legalább megkönnyíthetnénk egymás dolgát, ahelyett, hogy megkeserítjük a másik életét.
- Hova akarsz kilyukadni?- szemében diadal csillan, pedig én még nem mentem bele semmibe.
- Először is nekem az a feladatom, hogy hozzászoktassam önt az érintésekhez.- igen, ezt tudtuk. - Másodszor pedig, ahogy kivettem a szavaidból, elég kellemetlenül érint ez a dolog.- a váltás nem zavar, szinte észre sem veszem, inkább... rábeszélőbb. - Vágysz rá, hogy normális legyél, olyan, mint a többi ember, nemde bár?- elfordítom tekintetem mosolyáról. Ki ne vágyna rá a helyemben?
- Ebben igazad van. Kitaszítottnak érzem magam…- hangom halk, de akkor is hallja. És rajta kívül ezt még senkinek sem mondtam. Melegen ajánlom, hogy ne kürtölje szét.
- Nagyszerű. Akkor tehát a következőt javasolnám: működjünk együtt.- vakító mosolyt villant, én meg pislogok. Azt hiszem, lemaradtam.
- Mit takar ez az együttműködés? - minden nap meg fogja fogni a kezem, vagy mi?
-Csupán annyit, hogy engedd, hogy végezzem a feladatom.- na ja, neked is a seggem kell, mi? Királyi farkat nem láttál még? - Engem végtére is ezért fizetnek, és ha egy év múltán sem tudok felmutatni némi változást a viselkedésedben, valószínűleg fej nélkül végzem majd.- mosolyog ezen, én meg meghökkenek ezen. Azt sejtettem, hogy hogy meghal, de hogy valaki ilyen arccal vegye tudomásul és közölje?! - Te pedig szeretnél normális lenni. Akkor mi tart vissza attól, hogy elfogadd a segítségem?- kérdem a nyilvánvalót, ezzel láthatóan zavarba hozva. Tudom, hogy nehéz ez neki, és minden bizonnyal fél is. De együtt kell működnünk, nincs más esély.- nem vágok közbe, ő meg újra magázásra vált. - Gondoljon bele, mindketten jól járnánk. A módszer pedig, amit szeretnék alkalmazni, minden bizonnyal önnek sem lenne ellenére.- na erre kíváncsi vagyok. Nincs olyan módszer, ami ne lenne ellenemre, legfeljebb csak elfogadható.
- És milyen módszerre gondoltál?
- Az a módszer, amit ön a tiszteletre méltó hercegnővel alkalmaz.
Először nem értem. Mit alkalmazok a húgommal? Aztán leesik. Egy jógamestertől lestem el, hirtelen indulatokat elfojtandó. És ő most arra céloz, hogy fogdosni fog, én meg közben próbáljak nem megfulladni, vagy megverni őt, vagy... Ez mazochista?! Ráadásul úgy mosolyog, mint egy dajka a jógyerekre!
- Észrevettem, hogy mikor a tiszteletre méltó hercegnő megérinti, ön lehunyja a szemeit és mantrázni kezd magában. Ezt a módszert szeretném tovább fejleszteni. Miszerint ha én vagy valaki más önhöz ér, ön lehunyja a szemeit és közben meditációs gyakorlatokat végez majd, ezzel próbálván úrrá lenni a félelmein. - megpróbálom elképzelni, hogy minden alkalommal amikor a trónon valaki hozzámér, én nekiállok jógázni. Vagy harc közben. Erre befizetek... - Gondoljon bele, ön csak jól járhat. Ha beleegyezik, talán még javulást is elérhetünk. Ön semmiként nem veszthet.
Hitetlenkedve, nem kevés cinizmussal pillantok rá, és felvonom a szemöldököm. Reménykedő arca nem sokat változik, vagy csak álarcként használja, hogy gondolatait ne lássam. Zavar, hogy nem ismerem, és ilyen közel van hozzám. Távolabb húzódom, amíg csak lehet, majd visszapillantok rá.
- Tehát a közeljövőben ha valaki hozzámér, én majd lehunyt szemmel számolgatok, mint egy dilis? Szépen fogok kinézni a nászéjszakámon... - sóhajtok, de utolsó mondata visszhangzik a fejemben. Kétélű fegyver a szó. Ő a fejét is vesztheti, míg én tényleg semmit.
- Nem ígérek semmit. - szögezem le lemondó hangsúllyal, mire arca felderül. - És nincs lekötözés. És ha nem akarod, hogy még párszor behúzzak, ne nyúlkálj eleinte össze-vissza. - hadarok el pár szabályfélét. - És éjszaka meg a saját oldaladon alszol. - lehunyom a szemem elsápadva, mikor elképzelem, hogy minden reggel rajtam fog felébredni vagy fordítva. - És...
- Felség. - szól közbe csendesen, halovány mosollyal szája sarkában. - Önnek hozzá kell szoknia az érintésekhez. Ha ennyi szabályt felsorol, akkor mégis mikor és hogy érjek önhöz?
Számat rágcsálva pillantok rá egy hosszú pillanatig gondolkozva, ő meg lemondóan sóhajt. Azt hiszem költői kérdésnek szánta, és nem gondolta, hogy napirendre fogom tűzni az ilyet.
- Igenis jobban örülnék neki, hogyha eleinte valami órarend alapján nyúlkálna. Úgy sem kizárt, hogy behúzok, de legalább felkészülhet rá.
Széles mosolyt villantok rá, ő pedig elfogadva ezt a ,,pár” szabályt bólint. Elfordulok, hogy újra nekiinduljak a kertbe, és amint nem lát, arcom eltorzul, szemem kidülled, és elsápadok. Én most abba egyeztem bele, hogy naponta nekiáll, és szoktatni fog engem... mint egy vadállatot, akit szelídíteni kell!
A kertben elnyúlok, vasárnap lévén nyugis nap van, nem kell semmit sem csinálni. A földre lefekszem a lugasban, és mappámat elővéve fellapozom a legújabb rajzomat. Hana vőlegénye feszít rajta, esküvőjükre tervezek nekik egy közös képet, fantáziából. Vagy ha ez nem jön össze, akkor jó lesz a húgomnak kiélni a képen az agresszióját. Halkan dudorászva rajzolgatok, és Naoe megint unatkozik mellettem egy sort.
- Ne hozassak neked addig valamit? - pillantok fel rá, ő pedig meglepetten rebbenti felém pilláit.
- Nos, egy pohár tejnek örülnék, felség.
Biccentek, és sóhajtva fordulok a bokor mögött leskelődő társaságnak, akik halk vihogással elém vonulnak, és miután leadtam a rendelést, eltűnnek. A tenyeremnek ütögetem a homlokom, majd szusszantok. Sose fogok ehhez hozzászokni. Elnyűtt arccal fordulok lassan a hátamra, felpillantva az égre, majd... Nos igen, nem számítottam azzal, hogy a bilincs milyen rövid. Egy hosszú pillanatra megáll bennem az ütő, testem először a hideg majd a forró veri ki, kiráz a hideg, és rosszul leszek. Drága rabom egy nyekkenéssel zuttyant rám meggondolatlan mozdulatomtól, és ahogy szinte teljes testtel rámkenődött...
Rúgkapálva állok neki az eltávoltásának, és mivel ő is igyekszik leszállni, egymásba gabalyodunk, és még nehezebb szétválni. Kiáltva hadakozok, már a szemeim is összeszorítom, és amikor végre megszűnik a közelség, remegve mászok olyan messzire, amennyire csak lehet. A bilincses kezem kinyújtom, hogy messzebbre kukacolhassak, és a fejem a térdemhez szorítva próbálok lehiggadni. Jéghideg izzadságcseppek siklanak a hátamon, és újra meg újra megborzongok. Képtelen vagyok kiverni a fejemből a puha, meleg bőr érintését. Bizsereg mindenem, mintha csiklandós lennék, és ettől nagyon kellemetlen érzések kerítenek hatalmukba.
-El... Elnézést...
Motyogom a térdemnek elhaló hangon. Amikor végre már nem forog velem minden, kinyitom a szemem, és felpillantok. Naoe a haját és a ruháát igazgatja, közben engem figyelve aggódva. Karcsú ujjai eltűnnek a hajában, engem meg kiver a hideg, ha rájuk nézek. Becsapom a mappám, és fáradt mozdulattal túrok a hajamba.
Mire megérkezik a tej, én sokkal óvatossabban a hátamra fekszem, továbbra is jó messzire tőle, tekintetem mereven az égre szegezve, és számolgatva magamban százig oda-vissza. Madárcsicsergés, szélzúgás, levélsusogás, bogárkák, messzebb lovak, állatok, emberek hangja, csengő, kocsik... légzésem lecsillapodik, szemem elnehezül. Csak egy kicsit pihentetem a szemem, amíg...
~*~
- Felség, keljen. - női hang, túl közelről. - Készülnie kell az esti bálra.
Óvatos érintés a karomon, mivel nem adok életjelet, erre lendületesen egy ismeretlen arcba nyomom a könyököm, és felpattan a szemem. Mellettem Naoe ébredezik, az idő kissé hűvösebb lett. Késő délután lehet. A lesérült ébresztgető elsiet, és csend lesz. Magamban káromkodva tápászkodok fel, úgy tűnik a rajzaimat már elvitték. Sóhajtva dörgölöm szabad kezemmel a képem, majd hátrapillantok, és nekiindulok a szobám felé, amikor a kis farkincám már követni képes.
Odabent már nagy a nyüzsgés. Nem állok meg, a fürdőbe lépek, eltökélve, hogy nem nézek egy oldalra sem, és miután sikerül minden nélkül levetkőzni, elindulok a vízbe. Bilincsünk megfeszül. Mégsem nézek hátra.
- Nem vagy még kész? - kérdezem merev hangon, és ugyan ilyen merev minden izmom.
- De, felség. - alázatos hang, és talán kicsit mosolygós is.
- Akkor miért álltunk meg? - kezdek morcos lenni, de még mindig nem fordulok meg.
- Mert úgy vélem, még nagyon forró a víz. Gőzölög. - Nos, ez tény.
- Akkor maradj addig kint.
Hangom egyre feszültebb, lévén egyre több szolgáló bámul, míg én meztelen vagyok. Meghúzom a kezem, és belesétálok a vízbe, forró, de nem kellemetlenül, és a gőz lassan beteríti a szobát, jótékonyan zavarva a látásban mindenkit. Így engem is. Belemerülök a vízbe, és hosszú perceken keresztül szabadulok meg a sok hülyeségtől a fejemben, mert a víz alatt teljesen csend van, nyugalom, és senki sem fogdos.
Felbukkanva megrázom a fejem kutyamódra, majd nekiállok fürdeni, úgy tűnik a kurtizán is csatlakozott közben, elég közel hozzám suvickoljamagát. Elgondolkozva sikálom a karomat. Ő szégyenlősség nélkül tűri, hogy mezítelenül nézzék. Vajon hányan látták már...?
Csendben szállunk ki a vízből, én elől, ő hátul. Kissé idétlen mozdulatokkal húzok fel pár ruhát, hogy minnél több részem takarva maradjon, majd ügyesen felkerül rám az ünneplő, és lehunyt szemmel tűröm, hogy vagy hat kéz az utolsó simításokat is megcsinálja. Aztán amíg a sápadt arcom élő pirosra festik, meg birizgálnak, Naoe is felöltözik, és egyszerű mozdulattal egy kontyba tűzi fel haját. Ruhája illik az enyémhez, mintája ugyan az, csak színben világosabb, és kevésbé feltűnő. Az összekötött kezünknél a ruhaujjakon kapcsok vannak, legalább ennyivel kevesebb gond.
Harci-díszben vonulunk végig a folyosókon, egészen a bálteremig, majd az előtte lévő kis szalonban megállunk. Ide szoktam menekülni, ha szükséges. Leülünk egy kanapéra, és várjuk a trombita szót.
- Gondolkozott már, hogy melyik időpont lenne a megfelelő nekünk? - szólal meg csevegő hangnemben, hogy a bennem növekvő feszültség megtorpan.
- Nosöö... Hétközben délelőtt fogadóórákon vagyok atyámmal. - pislogok. - Délután meg szabad vagyok. Gondolom, edzés után jó lesz, teaidő után közvetlenül.
Kissé kérdőn nézek rá, ő meg jóváhagyón biccent, és nyugodt arccal körbepillant, várakozó álláspontot felvéve. Piszkálja a csőröm a délután történt dolog. Nem akartam úgy megütni... ha jól megnézi az ember, a smink alól is látszik a száján a heg. Elkapom a bűnbánó pillantásom, és az ajtóra függesztem. Gyerünk!
Végre, megszólal a trombita, én pedig műmosolyt biggyesztek képemre, és kinyitva az ajtót a lépcső tetejénél lévő szabad területen megállok, bevárva családomat, hátul görcsösen összekulcsolt kézzel. Legalább ma táncolni nem fogok.
Lemegy a hivatalos blabla, én is gratulálok az ifjú párnak, kisajtolok egy levegőbe puszit is nekik, tapsolnak, éljenzés, blabla, koccintás, blabla, és már egy órája csak állok!! Egyre jobban sajog a képem a sok mosolytól, zsibbad a testem a megfeszítettségtől, mert a legtöbb női tekintet úgy perzsel, hogy szinte leégetik rólam a ruhát, és körbetaperolnak... Megint koccintunk, és iszunk...
Amint vége lesz, én befekszek az ágyamba, és nem kelek ki onnan reggelig!
|
| vicii | 2012. 08. 25. 12:49:19 | #23114 |
Karakter: Naoe
Megjegyzés: (Hercegecskémnek - Launak)
Elgondolkodva könyököl fel az asztalra, a tekintete elréved, én pedig kíváncsian fürkészem az arcát.
- Nos, ha megkérdeznél pár régebbi szolgálót, ők el tudnák neked mondani, hogy bizony rám nem vigyázott dajka kis koromban, mint a többi testvéremre. Engem egy külön szárnyban tartottak, mert ha valaki hozzám ért vagy fel akart venni, akkor teli torokból bőgtem, és ezt nem bírták elviselni sokan. Állítólag az etetések kínszenvedéssel jártak, amíg rá nem jöttek, hogy magamtól is megy...- meséli, én pedig őszinte döbbenettel hallgatom. Szóval a probléma gyökere egészen a születéséhez nyúlik vissza... ez megdöbbentő.
Szótlanul figyelem, ahogy másik kezével egy könyv borítóján simít végig, ujjait végigjáratva a betűkön.
- Nem emlékszem semmi drámaira vagy szörnyűre. Csak azt, hogy utáltam ha hozzámértek. És ugye akkor a drága nagymamám imádta csipkedni az ikrek arcocskáját. - szusszant fel, én pedig akaratlanul is közelebb hajolok, engedve a kíváncsiságomnak. - Gyűlöltem őt, mert kötelességem volt elviselni. - von vállat, majd felpillant és ijedten hőköl hátra, gondolom nem számított rá, hogy ilyen közel vagyok. - Khm... Azóta is vannak kötelességeim. Tudok táncolni, játszani, beszélgetni, de egyiket se kedvelem. Márpedig egy uralkodó ilyen jellemmel... - nevet fel savanyúan. Nos igen, tényleg nehéz eset... - Szóval ez van. Valószínű a nászéjszakámra is valaki más fog helyettem bemenni, mert hogy én még kezet fogni is utálok... Csúnyán kitoltak veled. - mondja halkan, rám pillantva, mire csak felvonom a szemöldököm. - Hosszú évek alatt nem te vagy az első, akit ilyen céllal hoztak ide. És előre szólok, nem vagyok egy könnyű eset.
Széttárja a kezét, jelezve, hogy kifogyott a mondanivalóból, én pedig csak elgondolkodva figyelem. Míg ő visszafordul a könyveihez, addig én gondolkodom. Szóval szégyelli magát, és láthatóan őt is kellemetlenül érinti a dolog...
Ez jó. Vagy ha ráveszem, hogy működjön együtt velem, mindkettőnk érdekében, akkor akár meg is könnyíthetem a dolgunkat...
Másrészről pedig... így elszigetelten élni nem lehet könnyű. Senkit nem tűr meg a közelében... nincsenek vágyai? Álmai? Egy ember nem élheti le magányosan az életét, mert abba beleroppan...
- Felség...- szólítom meg halkan, mire felvont szemöldökkel fordul felém. - Soha nem vágyott még arra, hogy valaki megérintse? Egy ölelésre, vagy egy simogatásra, egy csókra? Nem gondolt még arra, hogyha szerelmes lesz, akkor hogy fogja megszerezni álmai hölgyét?- kérdem halkan, őszinte kíváncsisággal.
- Rettegek a hölgyektől. Ismervén a fóbiám ők kihasználják ezt, és állandóan csókolni akarnak. Utálok táncolni velük, mert közben a vállam cirógatják. Még beszélgetés közben is fogdosnak!- panaszkodik savanyú mosollyal, majd borzongva feláll. Érdeklődve nézem széles hátát. - És a húgom pedig az utóbbi egy évben tud csak életveszély nélkül hozzám érni. Tehát soha eddig nem voltam szeretve, sem én nem szerettem.
- De a szülei csak szerették!- erősködöm, mire keserű félmosollyal fordul felém.
- Igen. Szerették volna, ha nem létezem. Egy házasság által szerzett király is jobb lett volna nálam. Ezért van azt hiszem a két karim tele krix-kraxal.- mondja, de ahogy elnézem, rögtön meg is bánja az elhangzottakat. Bekötözött kezeire pillantok. Szóval innen fúj a szél...
Sápadtan hunyja le a szemeit, én pedig várom, hogy folytassa.
- Szóval ők inkább csak messziről... szeretnek.- jelenti ki keserűen, én pedig meglepetten nézek rá. Értem... keserű gyerekkora lehetett.
Végül pakolni kezd, majd megindul, én pedig engedelmesen követem. Az udvaron lyukadunk ki, én pedig érdeklődve nézem, ahogy íjat vesz a kezébe. A nehéz, fémből készült darabot jó párszor a feje fölé emeli, majd vesszőt helyez a húrra. Nekem is kissé fel kell emelnem a kezem, hogy ne feszüljön a lánc és ne akadályozzam.
- Engedd el a kezed. Ne tartsd, mert el fog fáradni.- fordul felém, nekem pedig villannak a szemeim. Nem vagyok én olyan gyenge, mint sokan hiszik, de mégis...
Biztos, hogy bírni fogja így? Leengedem hát a kezem, a súly pedig a karjára nehezedik. Ennek ellenére biztosan tartja tovább a kezét, majd céloz...
Kis híján a tábla közepét találja el. Nahát. Elképedve nézem, ahogy újra lő, ezúttal hajszálpontosan középre. Két hosszú órán keresztül kíméletlenül edz, olyannyira, hogy a visszacsapódó húr felsebzi a karját is. Viszont a táblán nyilakból egy virág rajzolódott ki. Nem kevés gyakorlásba telhetett neki, míg ezt összehozta... őszintén megdöbbenten.
Végre leteszi az íjat és int, hogy kövessem. A tábla felé vesszük az irányt, a kis hercegecske pedig szemrevételezi a nyilakat. Láthatóan nem elégedett az eredménnyel, mert a fejét ingatva indul vissza, én pedig engedelmesen követem.
- Felség... igazán lenyűgöző volt ez a gyakorlat.- mondom halkan, elismerően, mézes-mázas hangon. - Szabad megkérdeznem, hogy minden reggelét így kezdi?
- Igen.- vágja rá, majd megtorpan egy nagy faajtó előtt. - Ez azért kell, mert így napirenden van, hogy a cselédek néha hozzám érjenek. Jól néznék ki, ha koronázás után valakit leszúrnék, csak mert meg akarta igazítani a ruhám gyűrődését, vagy ilyesmi...- mondja, de mintha ezúttal máshol járna. Némán nézem, ahogy megremeg, majd lehunyt szemekkel az orrnyergét masszírozza, légzőgyakorlatokat végezve. Végül megfogja a kilincset, de el is engedi.
- Felség, jól van?- kérdem aggódva, láthatóan tart attól, ami odabent várni fogja.
- Persze. Egyenlőre jól.- mondja reszketeg mosollyal. Na persze, a jódlizó tulipánok pedig épp most virágoznak...
Végül nagy levegőt vesz és végre benyit. A szabó... vagy úgy.
- Á, felség! Már vártuk! Jöjjön, gyorsan, ide álljon fel!- pattan az úrfi mellé a szabó, és már nyúlna a vállához, de a kis hercegecske tekintete megvillan.
- Köszönöm. De megy egyedül is.- mondja rideg hangon, feszülten, majd fellép az emelvényre és felemeli a karjait. A szabó nagyot nyelve lép hozzá és gyakorlott, gyors mozdulatokkal méregetni kezdi. Ahogy hozzáér, a minket összekötő lánc megcsörren, láthatóan pattanásig feszülnek az izmai.
Kíváncsian nézem, ahogy lehunyt szemekkel, láthatóan rosszullétközeli állapotban tűri a procedúrát.
- Meg is vagyunk a méretekkel. Most egy kis türelmet kérek, és a választott anyagból a kezdetleges ruhát megcsináljuk.- hajlong a szabó, majd a munkapadhoz lép, hogy nekikezdhessen a szabásnak.
A hercegre pillantok, aki lihegve, remegve, tágra nyílt szemekkel próbál magához térni, de ahogy a szabó visszatér a kezdetleges ruhával, megint pánikszerű állapotba kerül. Ráhúzzák a ruhakezdeményt, igazgatják, én pedig várom, mikor szakad el a cérna és kezd őrjöngeni.
De szerencsére ilyen nem történik, a végén megkönnyebbülten tántorog le az emelvényről és nagy levegőt vesz.
- Legyen szíves ezzel a mérettel csinálni nekem majd egy lovagló ruhát, három ünnepélyesebbet, egyet kocsikázásra, és tizenhetet különböző színben mindennapokra. A szabás mindegy. A többinél meg tudja.- adja le a rendelést, majd rám pillant. - És vegyen róla is méreteket, mert neki is kell ugyanennyi ugyanabból. Színben legyen harmonizáló, de nem túl hivalkodó. És mint látja, a kézbebújással is problémák vannak, örülnék egy praktikus megoldásnak. Ó, és még két hálóruhát mindkét helyre.- mondja, én pedig őszinte döbbenettel figyelem. De hát én csak egy egyszerű szolga vagyok...
Megszeppenten hagyom, hogy feltessékeljenek az emelvényre majd rólam is méretet vegyenek. Közben ezernyi meg ezernyi kérdést tesznek fel, én pedig alig bírok válaszolni... csak tanácstalanul habogok, de szerencsére a kis herceg segítségemre siet, akárcsak idő közben betoppanó hugicája. A végére sikerül döntést hozni. Megegyeztünk, hogy visszafogott, szolid ruhát szeretnék, pasztell színekben, főleg kékben.
Mire végre elszabadulok, egy kellemes kis csengő lágy dallammal szólal meg.
- Az ebéd tálalva.- lép be egy szolga hajlongva, mire a két testvér csillogó szemekkel néz össze.
- Akkor talán fáradjunk át az étkezőbe.- mondja a hercegnő illedelmesen, a kis herceg pedig kacagva indul meg. Halvány mosollyal követem őket.
Az ebéd csendesen telik, jóformán csak hallgatom, ahogy a testvérpár beszélget. Amúgy is kényelmetlenül érzem magam, amiért csak úgy betolakodtam a személyes szférájukba, szóval most úgy teszek, mintha csak egy lélegzetvételnyi levegő lennék.
És közben gondolkodom. Folyamatosan pörög az agyam, és egyre inkább egy ötlet kezd körvonalazódni a fejemben. És mire az ebéd végére érünk, már tudom is, mit fogok tenni.
Ebéd végeztével a kis herceg az udvar felé veszi az irányt, én pedig annyira el vagyok merülve a gondolataimban, hogy elfeledkezem minden másról.
- Felség…- szólítom meg, és ösztönösen érintem meg a vállát, mire rémülten felkiáltva pördül meg, a keze magától mozdul. Az ütés erejétől hátratántorodom, az emlékek pedig egymás kergetve villannak fel a szemeim előtt.
Ösztönösen vetem magam a földre, arccal előre, egészen apróra összehúzva magam, kezeimmel a fejemet védve. Hevesen dobogó szívvel, összeszorított szemekkel várom a következő ütéseket, de nem történik semmi. Csak zavarba ejtő csend ül közénk.
- Naoe…- hallom a döbbent nyögést, én pedig félve pillantok fel. És mikor felfogom, mit is műveltem, zavartan helyezkedem más pózba, mintha épp a földre borulva hajolnék meg előtte.
- Bocsásson meg, felség. Az én hibám az egész.- mondom bocsánatkérően, remegő hangon.
- Én… tényleg nem kellett volna… de…- makogja zavartan, majd hallom, ahogy gondterhelt sóhaj szakad fel az ajkai közül. - Állj már fel.- morran végül, én pedig gyorsan felpattanok, a ruhámat letörölve. Zavartan néz rám, és mikor az arcomra pillant, rémület suhan át a szemeim.
- A szád… vérzik…- nyögi, én pedig meglepetten simítom a kezem az említett részhez. És valóban, véres az ujjam… valószínűleg csak felrepedt.
- Ne is foglalkozzon vele, nem komoly.- villantok meg egy halovány mosolyt, de láthatóan nem győztem meg, szolgát ugraszt, és pár perc múlva már egy szobában ülve kell hagynom, hogy az egyik cseléd lefertőtlenítse a sebet.
- Felség… akadna egy javaslatom.- szólalok meg végül, mikor a cseléd távozott. Kíváncsian néz rám, kellő távolságból, de csak biztatóan rámosolygok.
- És mégis mi lenne az?- vonja fel a szemöldökét, a tekintete viszont bizalmatlanságról árulkodik.
- Gondoljon bele, egy egész évig össze leszünk zárva, és bármit tehetünk, nincs kibúvó. Legalább megkönnyíthetnénk egymás dolgát, ahelyett, hogy megkeserítjük a másik életét.- kezdek bele, ezen a ponton pedig elgondolkodik. Tudja, hogy igazam van. Ha nem fogunk össze, az elkövetkezendő egy év kínszenvedés lesz, amit valószínűleg ő sem akar.
- Hova akarsz kilyukadni?- kérdi érdeklődve, én meg tudom, hogy már nyert ügyem van.
- Először is nekem az a feladatom, hogy hozzászoktassam önt az érintésekhez.- tájékoztatom, hiszen a tiszteletre méltó királyi pár ezért bérelt fel. - Másodszor pedig, ahogy kivettem a szavaidból, elég kellemetlenül érint ez a dolog.- váltok át ismét tegezésre, remélve, hogy ez a hangnem kissé bensőségesebbé, komolyabbá, jelentőségteljesebbé teszi ezt a beszélgetést. - Vágysz rá, hogy normális legyél, olyan, mint a többi ember, nemde bár?- kérdem halovány, gyengéd mosollyal, ő pedig szégyenlősen pillant félre.
- Ebben igazad van. Kitaszítottnak érzem magam…- mondja halk, keserű hangon, én pedig elmosolyodom.
- Nagyszerű. Akkor tehát a következőt javasolnám: működjünk együtt.- mosolygok ragyogóan, a kis hercegecske pedig csak meglepetten pillant rám.
- Mit takar ez az együttműködés?- kérdi rögtön kíváncsian, és bár lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha némi gyanakvás is helyet kapna a tekintetében.
- Csupán annyit, hogy engedd, hogy végezzem a feladatom.- folytatom a gondolatmenetet. Elhúzza a száját, de mielőtt bármit is mondhatna, folytatom. - Engem végtére is ezért fizetnek, és ha egy év múltán sem tudok felmutatni némi változást a viselkedésedben, valószínűleg fej nélkül végzem majd.- jelentem ki töretlen mosollyal, a kis herceg pedig megütközve néz rám. Kedvem lenne felkacagni az arckifejezésén, már ha nem lenne igaz, amit mondtam. A szó legszorosabb értelmében nem volt erről szó, de kiérződött a királyi pár szavaiból, hogyha nem sikerül elérnem valamit, halott leszek. - Te pedig szeretnél normális lenni. Akkor mi tart vissza attól, hogy elfogadd a segítségem?- kérdem a nyilvánvalót, ezzel láthatóan zavarba hozva. Tudom, hogy nehéz ez neki, és minden bizonnyal fél is. De együtt kell működnünk, nincs más esély.
Mivel úgy tűnik, nem szándékozik válaszolni, ezért hát folytatom.
- Gondoljon bele - váltok vissza újra magázásra -, mindketten jól járnánk. A módszer pedig, amit szeretnék alkalmazni, minden bizonnyal önnek sem lenne ellenére.- folytatom, az érdeklődés a tekintetében pedig elégedettséggel tölt el.
- És milyen módszerre gondoltál?
- Az a módszer, amit ön a tiszteletre méltó hercegnővel alkalmaz.- közlöm széles mosollyal. Először értetlenül néz rám, majd mintha kezdene pánikba esni, de csak felkacagok. Majd kedves, lágy mosollyal nézek rá. - Észrevettem, hogy mikor a tiszteletre méltó hercegnő megérinti, ön lehunyja a szemeit és mantrázni kezd magában. Ezt a módszert szeretném tovább fejleszteni. Miszerint ha én vagy valaki más önhöz ér, ön lehunyja a szemeit és közben meditációs gyakorlatokat végez majd, ezzel próbálván úrrá lenni a félelmein. Gondoljon bele, ön csak jól járhat. Ha beleegyezik, talán még javulást is elérhetünk. Ön semmiként nem veszthet.- zárom le mondandómat, és reménykedve pillantok rá. Úgy tűnik, ez az egyetlen módja, hogy rábírjam az együttműködésre, ha megkérem. Csak reménykedni tudok, hogy igent mond…
|
| Laurent | 2012. 08. 05. 17:32:03 | #22691 |
Karakter: Dorian
Megjegyzés: ~vicii - hostnak~
Hosszú csend ül a teremre, és én boldogan merülök el a tudás tengerében, mert közben könnyedén elfeledhetem, hogy milyen sors vár rám, hogy ki van mellettem... Csak élvezem a betűket, tanulmányozom országunk törvényeit, történelmét, királyait, csatáit...
Apró mozgás ránt ki a nagy számok és nevek közül, és szemem sarkából hosszú pillanatig figyelem a karcsú ujjakat, amik egyik számomra tényleg kedves könyvön siklanak féltve és csodálva a lapokat. Nem is ismerem, és úgy ítélném el? Hát mivé lettem, hogy érzéseim ideáig fajultak? Megrágva végül a dolgot magamban megszólalok.
- Nem is tudtam, hogy érdekelnek a művészetek.
- Művészetek...? - értetlen pillantására a könyv felé intek államal, mire ő elvörösödve tolja el a könyvet.
- Én... én... - talán fél hogy mert hozzányúlt megbüntetem? - Én... nem tudok olvasni. - na erre tényleg nem számítottam, vagyis hát valahol ez érthető, de ugyanakkor egy ilyen válasz...
- Az meg hogy lehet? - vörös arcát figyelem, látom ő sem boldog ettől a helyzettől.
- Tudja felség, én nem nem voltam olyan szerencsés, mint Ön.
- Szerencsés?- nem értem mire céloz, és ez a mindent tudó mosoly az arcán...
- Én nem születtem királyi családba.- ezernyi gondolat kúszik át rajtam, mert igaza van, de ugyanakkor nem tehetünk róla, meg hát... mosolya lecsitítja felkavart énem. - A szüleim egyszerű földművesek voltak. Mindig nélkülöznünk kellett... Egészen fiatal voltam, amikor már munkába kellett állnom. Segítenem kellett magokat vetni, majd gyomlálni. Napestig dolgoztunk, a termés mégis mindig elkeserítő volt. Alig tudtunk megélni belőle, nemhogy eladni, hogy jövedelmet is hozzon... - oldalra billentem fejem, és beleélem magam. Mindig imádtam a történeteket, de most a szörnyű ízét az adja ennek, hogy ez tényleg megtörtént. - A szüleimnek nem volt pénze, hogy iskoláztassanak.- én nem tudnám elképzelni életem tudás nélkül, így meg tudom érteni talán egy kicsiny részét a férfinek, akit most hozzámkötöttek. - Édesanyám olykor, ha volt időnk, maga tanított. Mesélt a világról, a társadalomról, a királyi családról... azt a keveset, amit tudok, tőle tudom. De ő is írástudatlan ember volt, ezért nem tudott megtanítani se olvasni, se írni... - eltolja a könyvet és a lemondás arcán szíven üt. Lehet nem szeretem ha fogdosnak, de érző lény vagyok, és empatikus alak.
- Vagy úgy... sajnálom...
- Mit? Egyikünk sem tehet róla, hogy milyen családba született. Csupán a véletlen műve, hogy neked minden jóból kijutott, nekem pedig éheznem kellett.
Elgondolkodva fordulok a könyvemhez. Nos igen, erről nem írnak. Vajon a háborúba küldött alakok közül hánynak volt családja? Hányan haltak meg inkáb, semhogy éhezzenek? Itt csak számok vannak... de gondolataim folyfon visszakanyarodnak a kicsi Naoe életéhez. Néha a palota ablakaiból látni az utcagyerekeket játszani. Hányszor akartam én is kimenni és csak csavarogni... De... Ha éhezett, akkor ezért lett.. izé?
- Ha kérdésed van, tedd fel.- ez a fejembe lát, vagy mi a szösz?
- Hát... szóval... azon gondolkodtam, hogy lett belőled...- hátöö... olyan micsodahogyishívák... És ő mosolyogva segít ki.
- Kurtizán? - lassan bólintok, ő pedig elkomorodva válaszol.
- Nem önszántamból.- felé fordulok. Vajon ha halk azt jelenti, nem akar beszélni róla? Vagy csak kötelességből válaszol? - Említettem, hogy nagyon szegények voltunk, ez okból kifolyólag édesapám pedig nem tudta fizetni a földünk bérleti díját. Hatalmas adósságot halmozott fel, egy napon pedig... megjelent az ajtóban a behajtók.- elkomorodik, és amíg arcát figyelem, elgondolkozok rajta, hogy ez a férfi néha nagyon rejtélyes tud lenni. - Ő pedig odaadta nekik az egyetlen kincsét... engem. - elfordul, én mégis láttam azt, mit rejteni akart előlem.
- Én...
- Nem tudhattad.- nem értem őt. Néha tegez néha magáz, közben mosolyog, és mégis ki tudja, mikre gondol. - Elhurcoltak magukkal, azok után pedig elkezdhettem ledolgozni apám adósságát... napi 8 órában nem csináltam semmi mást, csak férfiakat szolgáltam ki...- megborzong, és én még csak el sem tudom képzelni, mire gondolhat ezalatt. - 13 éves voltam ekkor... odavetettek egy 13 éves gyermeket azok elé a kiéhezett állatok elé...- hangja nem sok jóról tanúskodik, mégis mosollyal fordul újra felém, kissé vörösen, de szinte vállat vonogatva. - 9 éve dolgozok megállás nélkül, az adósság mégsem akar elfogyni. De ennyit rólam. - vált hirtelen, én meg zavartan pislogok egy sort. - Válaszoltam a kérdéseire, most Önön a sor, felség. - tessék, most megint magáz. - Elmondaná, mi az oka annak, hogy ennyire retteg az érintésektől? Talán történt valami fiatalabb korában?
Gondolom, hogy ez a kérdés neki inkább azért is fontos, hogy egy év alatt kikúráljon az én fóbiámból. Mert ugye, ami eddig nem ment, az nem fog hip-hop elmúlni. 16 évbe telt, mire a tulajdon ikertestvérem el tudtam tűrni. Mégis elgondolkozva könyökölök fel szabad kezemmel az asztalra, és próbálom visszaidézni a pillanatot, amikor elkezdődhetett. De igazából...
- Nos, ha megkérdeznél pár régebbi szolgálót, ők el tudnák neked mondani, hogy bizony rám nem vigyázott dajka kiskoromban, mint többi testvéremre. Engem egy külön szárnyban tartottak, mert ha valaki hozzámért vagy fel akart venni, akkor teli torokból bőgtem, és ezt nem bírták elviselni sokan. Állítólag az etetések kínszenvedéssel jártak, amíg rá nem jöttek, hogy magamtól is megy... - összebilincselt kezemmel az egyik könyv borítóján a nyomtatott betűket kezdem szórakozottan birizgálni. - Nem emlékszem semmi drámaira vagy szörnyűre. Csak azt, hogy utáltam ha hozzámértek. És ugye akkor a drága nagymamám imádta csipkedni az ikrek arcocskáját. - szusszantva mosolyodok el távolba meredő tekintettel. - Gyűlöltem őt, mert kötelességem volt elviselni. - vállat vonva pillantok fel, és hátrahőkölök, ahogy a túl közeli kékes tekintetbe pillantok. - Khm... Azóta is vannak kötelességeim. Tudok táncolni, játszani, beszélgetni, de egyiket se kedvelem. Márpedig egy uralkodó ilyen jellemmel... - kinevetem magam némi cinizmussal. - Szóval ez van. Valószínű a nászéjszakámra is valaki más fog helyettem bemenni, mert hogy én még kezet fogni is utálok... Csúnyán kitoltak veled. - pillantok Naoera, aki felvonja a szemöldökét. - Hosszú évek alatt nem te vagy az első, akit ilyen céllal hoztak ide. És előre szólok, nem vagyok egy könnyű eset.
Széttárom a kezeim, jelezve, hogy ennyi az én nagy történetem, de ő csak elgondolkozva figyel, mintha merenegene valamin, én pedig hagyom őt. Visszafordulok a könyveim felé, de már nem nyitom ki őket. A szép, faragott óra már úgyis későre jár, lassan ideje véget vetni a magánóráknak. Minden félévben egyszer jár ki hozzám egy tanár vizsgáztatni és új leckét feladni, mert még attól is irtózom, ha valaki sokáig van a közelemben. És nem mondom, amíg ez a fiú hozzám van kötve, addig az én hátam lelkesen borsózik, és állandóan feszült vagyok.
- Felség... - szólal meg halkan mellettem az említett, én pedig felvont szemöldökkel fordulok felé. - Soha nem vágyott még arra, hogy valaki megérintse? Egy ölelésre, vagy egy simogatásra, egy csókra? Nem gondolt még arra, hogyha szerelmes lesz, akkor hogy fogja megszerezni álmai hölgyét? - néz rám szelíden, én pedig elmosolyodom, hogy e gesztus mögé rejthessek el mindent.
- Rettegek a hölgyektől. Ismervén fóbiám ők kihasználják ezt, és állandóan csókolni akarnak engem. Utálok táncolni velük, mert közben vállam cirógatják. Még beszélgetés közben is fogdosnak! - kiráz a hideg a gondolatra, és végül felállok, megelégelvén a gondolatot, s közben elfordulok tőle. - És húgom pedig az utóbbi egy évben tud csak életveszély nélkül hozzámérni. Tehát soha eddig nem voltam szeretve, sem én nem szerettem.
- De a szülei csak szerették! - félmosollyal arcomon fordulok meg.
- Igen. Szerették volna, ha nem létezem. Egy házasság által szerzett király is jobb lett volna nálam. Ezért van azt hiszem a két karom tele krix-kraxal. - ráharapok a nyelvemre, elvégre egy ilyen súlyos pletyka terjedése az országban... sápadtan hunyom le a szemem. - Szóval ők inkább csak messziről... szeretnek.
Hangom kissé csöpög a gúnytól, és a meglepett szempártól elfordulok, hogy ne kelljen ezen többet rágódni. Elpakolom a könyveim, majd elindulok, megvárva, hogy kövessenek, és megyek le az udvarra, ahová egy ablak se néz, és ahol csak egy ajtó van. Naoe érdeklődve pillant körbe, míg én az udvar közepére lépek, és íjakat veszek kezembe. Futni talán nem lenne okos, ki tudja, mennyit bír, ugyanúgy edzeni sem tudok tőle sokat. Karddal hadonászni sem lenne értelme, szóval marad ez edzésnek. A nehéz vasból készült darabot emelem fel, és miután tízszer a fejem felé emeltem, acél vesszőt teszek a húrra. Ehhez az ágyasnak fel kell emelnie kissé a kezét, így rápillantok.
- Engedd el a kezed. Ne tartsd, mert el fog fáradni.
Megvillan a tekintete egy kicsit, de elfordulok, és felajzom az íjat. Majdnem a tábla kellős közepét találom el. Komoly képpel összpontosítva emelem fel újra íjam, és nagy puffanással találom el a tábla kellős közepét. Két órán keresztül nem pihenek, nem ülök le, még akkor sem, mikor a kezemen lévő kötések kissé átáznak a vértől, mert a visszapattanó húr néha eltalálja alkarom, felsebesítve azt. De az eredmény magáért beszél. Egy kezdetleges virágformát lőttem nyilakból, már amennyire lehet száz íjból valami érdemlegeset alkotni. Sehol egy mellélőtt nyíl, sehol egy görbe vonal. Leteszem az íjat, és intek Naoenak, aki követ a tábláig.
Oldalról nézem meg a vesszőket, de bizony innen már látszik, hogy nem mind tökéletes bent. Főleg az utolsó szálak csálék. Még mindig nem elég amit csinálok. Napról napra jobb a gyakorlat, és az eredmény, de akkor is... És a karomon a sérülések azt jelzik, valami nem jó. És anélkül, hogy a főkapitánytól megkérdezném, nem fog menni. Persze akkor megint az alkarom fogja lökdösni. Ergo hozzámér...
Megborzongva masszírozom halántékom, majd fejcsóválva indulok visszafelé. Nemsokára ebédidő, de előtte még el kell mennem a szabóhoz, mert az ünnepség elején meg kell jelennem mindenképpen, amíg bejelentik húgom házasságát, és oda ugye nem mehetek a tavalyi öltözékben. Elhúzom a szám, és rápillantok a követőmre, hogy ne maradjon le, majd indulok befelé.
- Felség... Igazán lenyűgöző volt ez a gyarkolat. - nem méltatom szóra a bókot, nem tudom már eldönteni, hogy alakoskodik-e vagy komolyan gondolja. - Szabad megkérdeznem, hogy minden reggelét így kezdi?
- Igen. - válaszolok tömören, megállva a nagy faajtó előtt, és lehunyom a szemem. - Ez azért kell, mert így napirenden van, hogy a cselédek néha hozzámérnek. Jól néznék ki, ha koronázás után valakit leszúrnék, csak mert meg akarta igazítani a ruhám gyűrődését, vagy ilyesmi...
Hangom szórakozott, és láthatóan nem nagyon figyelek oda. Bent a szabó. Hozzám fog érni. Már most remegek a gondolattól! Orrnyergem masszírozom, légzőgyakorlatokat végzek, a plafont bámulom hosszú ideig, majd megfogom a kilincset, és újra elengedem.
- Felség, jól van? - aggódó hangnem, én meg pislogva nézek rá.
- Persze. Egyelőre jól.
Megeresztek egy mosolyt felé, majd pár pillanat múlva nagy levegőt veszek, és belépek. A szabó Hanna ruháin végzi az utolsó simításokat.
- Á, felség! Már vártuk! Jöjjön, gyorsan, ide álljon fel! - lép mellém a szabó míg asszisztensei a hugom ruháját tűzik meg, és a drága szabó megint meg akarja fogni a vállam.
- Köszönöm. De megy egyedül is.
Hangom végtelenül jeges, és egész testem feszült. De csak odamászok a kis emelvényre, és kifeszítem a kéz kezem, hogy gyorsan lemérjen. Ahogy hozzámér a szabó, kezem megrándul, és a bilincs megcsörren halkan. Sápadtan, lehunyt szemmel állok, remegve és hányingerrel küzdve, belül ordítva, hogy hagyja már abba. Nem értek sokat ehhez, de biztos apámék kérésére a kelleténél többet fogdos ez az állat, mint kéne. Mikor nyakamhoz közelít, fejem elhúzom, sőt el is fordítom, összeszorított szemekkel és ajkakkal.
- Meg is vagyunk a méretekkel. Most egy kis türelmet kérek, és a válaszott anyagból a kezdetleges ruhát megcsináljuk.
Hajlong előttem, majd elmegy egy nagy asztalhoz, és az utolsó méreteket is leadja, majd vagdosás, tűzgélés, én meg pihegve, rágra nyílt szemmel nézem, ahogy újra közelít, és aztán újra kifeszítve tűröm, ahogy a tűzdelt ruhát rámhúzza, és rámigazítsa.
Túl hosszúnak tűnő idő után tántorgok le az emelvényről amikor senki sem figyel, és kifújom magam. Utálom ezt a procedúrát.
- Legyen szives ezzel a mérettel csinálni nekem majd egy lovagló ruhát, három ünnepélyesebbet, egy kocsikázásra, és tizen hetet különböző színben mindennapokra. A szabás mindegy. A többinél meg tudja. - Szólok még a kínzóm felé, majd Naoera pillantok. - És vegyen róla is méreteket, mert neki is kell ugyanennyi ugyanabból. Színben legyen harmonizáló, de nem túl hivalkodó. És ne üssön el az alatól. És mint látja, a kézbebújással is problémák vannak, örülnék egy praktikus megoldásnak. Ó, és még két hálóruhát mindkét helyre.
Mindezeket akkor mondom már, mikor a meglepett Naoet felhúzták az emelvényre, és közben sűrűn diktálják a méreteit, kérdezgetve őt, hogy milyen ruhákat kedvel jobban. Szűket? Szineset? Lazábbat? Elegánsat? Hosszút? Anyaga? Tapintása? Szegény csak pislog és habog, nem tudván néha dönteni, így én és Hanna segítjük ki. Mire végeznek már szól egy kis csengő.
- Az ebéd tálalva. - Hugommal felcsillanó szemmel pillantunk a komornyikra, majd elmosolyodunk. Ilyenkor mi ketten együtt ehetünk.
- Akkor talán fáradjunk át az étkezőbe. - illedelmeskedik Hanna, én meg kinevetem, de azért elindulunk.
|
| vicii | 2012. 08. 05. 15:57:35 | #22689 |
Karakter: Naoe
Megjegyzés: (Hercegecskémnek - Launak)
Távolról, sértődötten pillant rám, szabad kezével nedves hajába túrva.
- Engedély nélkül akkor se érj hozzám, ha hozzám vagy nőve. Megértettél? Különben ujjak nélkül fogsz innen távozni, szülők ide vagy oda.- szögezi le szigorúan, nekem pedig villannak a szemeim. Mégis mit képzel ez az oktondi, gyáva kis suhanc...? Nem tett az égvilágon semmit, amiért tisztelnem kellene, az egyetlen előnye velem szemben, hogy ő jó családba született...
De inkább lehajtom a fejem, nem akarom, hogy eláruljon a tekintetem. Elfordul, majd mire észbe kapok, egy törölköző landol a képemben. Bosszúsan hámozom le magamról, és mire felpillantok, a hercegecske már egy köntösben áll a medence szélénél. Szótlanul én is kiszállok hát a vízből, egy nagy törölközőt tekerek magam köré, majd engedelmesen követem.
- Mia.- szólítja az egyik cselédet. - ma nem megyek le az ünnepségre. És ha a szüleimnek gondja van ezzel, akkor várom őket a könyvtárba.- szögezi le nem túl kedvesen, a cseléd pedig szó nélkül távozik, miután a ruháinkat kikészíti az ágyra.
Persze a hercegecskének itt is variálni kell, megkeseríti az öltözködést. Bevonul a paraván mögé, minek következtében a kezünket végig fel kell tartani. Mire végzek az öltözködéssel, a karom teljesen elzsibbad...
A nehéz procedúra után helyet foglal egy kisasztalnál, néhány szolga pedig gondosan megfésülgeti. Én ujjaimmal fésülöm át hosszú hajam, majd néhány ügyes, gyakorlott mozdulattal feltűzöm. Ezek után csak nézem, ahogy a cselédek megigazítják a hercegecske ruháját, amit fél kézzel nem tudott rendesen felvenni.
Ezernyi gondolat és érzés kavarog bennem... azt hittem, jó mulatság lesz, de kezdem azt hinni, hogy kicsit sem.
Miután minden tökéletesen fest rajta, őkelme felállva, felszegett fejjel rohan végig a kanyargós folyosókon, végül kikötünk egy nagy ebédlőben. Mielőtt leülne, megtorpan, én pedig közönyös arccal, belül sajnálkozva tekintek rá. A büszkeség elnyom benne minden mást...
Végül csak nyel egyet és helyet foglal, én pedig leülök mellé. Csettint egyet, mire megjelenik egy komornyik, és miután a kis hercegecske közölte szíve vágyát a reggelivel kapcsolatban, elviharzik, hogy elkészítse. Én addig halkan, egy régi dalt dúdolva nyúlok a kanna után, és felemelve azt kedves mosolyt villantok a hercegre.
- Felség, egy kis kávét?- kérdem bájosan, próbálva kedves hangszínt megütni. Végtére is, ha nem tesszük elviselhetővé, az elkövetkezendő egy év maga lesz a pokol... ami egyikünknek sem lenne túl jó.
- Utálom a kávét. És kérdezés nélkül nem illik megszólítani vagy megszólalni.- közli hűvösen, keményen a szemeimbe pillantva, én pedig meglepetten nézek rá, de még a fejét is elfordítja tőlem. Csalódottan teszem hát le a kannát, lenyelve a gombócot, ami a torkomban keletkezett.
Nemsokára a reggeli is tálalva. Elképedve nézem a sok ételt, amit magába habzsol. Én megelégszem egy pohár finom tejjel és néhány pirítóssal, hozzá lekvárral.
Majd reggeli után megiszik még egy teát, végül előre nyújtja a kezeit. Érdeklődve nézem, ahogy két szolga bekötözi a kezét, elfedve a furcsa tetoválásokat. Nem értem, mi baja lehet a tetoválásokkal?
Végül szó nélkül feláll és lépkedni kezd, engem maga után rángatva. A kertbe megyünk, egy gyönyörű madárházba. Elakadó lélegzettel figyelem a csodás kalickát, melyben megannyi, gyönyörűbbnél gyönyörűbb énekesmadár csicsereg. Még sosem láttam ehhez hasonló helyet... mégis furcsa komorság kerít hatalmába. A madarakat nem kellene kalickában tartani...
Mire észbe kapok, a hercegecske egy kis tasakot ad a kezembe.
- Ezt szórd szét.- közli halkan, immáron kissé lágyabb hangon. Együtt szórjuk hát a földre az eleséget, majd ő helyet foglal egy padon, én viszont csak tovább álldogálok. Ha most leülnék, talán kiabalni kezdene vagy valalmi...
Viszont az apró rántás a láncon jelzi, hogy mégis helyet foglalhatok mellette. Leülök hát, ő viszont kihúzódik a pad szélére. Előlem viszont nem menekül ilyen könnyen, megyek utána, aminek a vége az lesz, hogy inkább feláll.
Majd madárnyelven füttyent párat, én pedig csodálkozó szemekkel figyelem, ahogy néhány kismadár csicseregveszáll a karjára. Az idilli pillanatnak hangos kacagás vet véget, ahogy az ifjú hercegnő beviharzik a madárházba.
- Gyere vele lovagolniii!- kérleli a herceget, aki azonban nem úgy tűnik, mint aki be fogja adni a derekát.
- Ki van zárva. Kábé egy évig nem fogok lovagolni. Mégis megmondanád, hogy hova ültessem addig a vendégem?- kérdi cinikus mosollyal, felemelve a minket összekötő láncot.
- Mögéd.- vágja rá a hercegnő.
- És közben ölelgessen, mi?- szűri a fogai között undorova, majd lehunyja a szemeit, láthatóan a rosszullét kerülgeti. Jesszus, ez tényleg nagyon komoly ügy...
- Menj, aranyom, és lovagolj, élvezd az életet. Én meg megyek a...- kezdi az arcát dörzsölve.
- Könyvtárba.- fejezi be helyette a hercegnő. - Néha kimozdulhatnál. És ne merj kijönni megint a könyveiddel! Lelombozol!- forgatja a szemét, mire a hercegecske csak pajkosan elmosolyodik. Majd a hercegnő tekintete rám talál, szenvtelenség csillan a szemeiben, ajkán pajkos mosoly játszik. Én pedig, jó csábító révén sármos mosolyt küldök felé, egy sokat sejtető pillantást.
- Akkor menj, ha nincs dolgod.- hasít a csendbe a szigorú hang, én pedig a szemem sarkából a láthatóan ideges hercegre pillantok. Nahát, félti a húgát, nem is akármennyire...
Így hát a hercegnő sértődötten eltrappol. Feszültség ül a levegőbe, majd mikor elhalnak a léptek a távolban, a kis herceg harciasan fordul felém.
- Ha egy ujjal is a húgomhoz érsz, megmutatom, hogy milyen szépen át tudom rendezni az arcod pusztán két ütéssel, mielőtt pisloghatnál.- sziszegi fenyegetően, a tekintetén látom, hogy komolyan gondolja. - Nem arra való, hogy egy magadfajta játszon vele.- szögezi le, nekem pedig kedvem lenne felnevetni.
Ugyanis a kis hercegecske mellé fogott, nem vonzódom a nőkhöz. Ez csupán egy könnyed kis játék a pillantásokkal és mosolyokkal...
De talán... ezt a féltését fel is használhatnám a jövőben... hmmm... gonosz ötletek jutottak eszembe... hehe...
Nem várja meg, hogy reagáljak, egyszerűen megfordul és sebes léptekkel a kastély felé veszi az irányt, én pedig akarva-akaratlanul követem. A könyvtárban lyukadunk ki, ahol az ajtót nagy csattanással vágja be maga mögött, végül elmerül az olvasnivalóban.
Én csak elüldögélek mellette. Még szerencse, hogy az asztal a fal mellett van, így könnyedén kikönyökölök az ablakon és élvezem, ahogy a könnyed, tavaszi szellő láthatatlan ujjaival megcirógatja az arcomat... egy hosszú percre lehunyom a szemem, haloványt mosolyt csalok az arcomra... most minden olyan békés... bár itt lenne Asato, ő biztosan értékelni tudná ezt a nyugodt pillanatot...
Végül halk sóhajjal fordulok vissza a hercegecskéhez, aki teljesen belefeledkezett az olvasásba. Összevont szemöldökkel, koncentrálva siklanaka szemei a sorok között. Találomra én is magam elé húzok egy súlyos, vaskos könyvet. Elgondolkodva simítok végig az előlapján, ujjaimat végigfuttatva a díszítésen, majd találomra felütöm valahol. A díszes betűk mellettnéhol ábrák is vannak, azokat nézegetem.
- Nem is tudtam, hogy érdekelnek a művészetek.- szól mellőlem egy halk, kíváncsi hang, immáron sokkal nyugodtabban. Értetlenül pislogok rá.
- Művészetek...?- kérdezek vissza kíváncsian, mire csak a könyvre bök.
Végre eljut a tudatomig, mire is célzott, így mélyen elvörösödve csukom be a könyvet és tolom hátrébb.
- Én... én...- nyögöm zavartan, kíváncsi tekintete pedig egyáltalán nem segít a dolgon. Nagy levegőt veszek, majd szégyenkezve, lehajtott fejjel vallomást teszek. - Én... nem tudok olvasni.- mondom a lehető leghalkabban, kijelentésemmel nem kis meglepetést okozva a kis hercegnek.
- Az meg hogy lehet?- kérdi meghökkenten, mire kimonóm ujjával kezdek babrálni. Mindig is szégyelltem ezt a dolgot, és próbáltam titokban tartani... de most lebuktam...
Még mindig piros arccal, szomorúan simítok végig a könyv borítóján.
- Tudja felség, én nem nem voltam olyan szerencsés, mint Ön.- mondom halkan, elmerengve.
- Szerencsés?- kérdez vissza, én pedig édesbús mosollyal pillantok fel rá.
- Én nem születtem királyi családba.- vonom meg a vállam, az érzések pedig, amik átsuhannak a tekintetén, mosolygásra késztetnek. - A szüleim egyszerű földművesek voltak. Mindig nélkülöznünk kellett...- mesélem, emlékezetemben felötlik a régi kis viskó. Korhadt volt már, a nagyobb viharok idején ijesztően nyikorgott... emlékszem, mindig attól féltem, hogy a fejünkre dől.
- Egészen fiatal voltam, amikor már munkába kellett állnom. Segítenem kellett magokat vetni, majd gyomlálni. Napestig dolgoztunk, a termés mégis mindig elkeserítő volt. Alig tudtunk megélni belőle, nemhogy eladni, hogy jövedelmet is hozzon...- sóhajtom. Emlékszem, sokszor még vacsorára se futotta... milyen sokszor hajtottam úgy álomra a fejem, hogy a gyomrom korgott...
- A szüleimnek nem volt pénze, hogy iskoláztassanak.- térek végül a lényegre, legnagyobb meglepetésemre a kis hercegecske pedig kíváncsian hallgat. - Édesanyám olykor, ha volt időnk, maga tanított. Mesélt a világról, a társadalomról, a királyi családról... azt a keveset, amit tudok, tőle tudom. De ő is írástudatlan ember volt, ezért nem tudott megtanítani se olvasni, se írni...- mondom végül, a könyvet pedig messzire tolom az asztalon. Mindig vágytam az iskolába. Irigyeltem azokat a gyerekeket, akik elmehettek oda és megismerkedhettek világunk csodáival. Szomjaztam a tudást... de nekem tanulás helyett a földeken kellett dolgoznom.
- Vagy úgy... sajnálom...- mondja végül, de csak biztatóan rámosolygok.
- Mit? Egyikünk sem tehet róla, hogy milyen családba született. Csupán a véletlen műve, hogy neked minden jóból kijutott, nekem pedig éheznem kellett.- mondom keserűen. Csend ül közénk, a kis herceg pedig visszafordul a könyvéhez, de nem úgy tűnik, mintha nagyon olvasgatna.
Én újra kitekintek az ablakon, hallgatom a természet zajait... a kis herceg viszont tanácstalanul ficereg mellettem, egyre csak felém sandítva, végül úgy 10 perc után megunom a dolgot és felé fordulok.
- Ha kérdésed van, tedd fel.- szögezem le. Erre mintha zavarba jönne, de végül kiböki, ami annyira érdekelte.
- Hát... szóval... azon gondolkodtam, hogy lett belőled...- akad el újfent, én pedig csak elmosolyodom.
- Kurtizán?- kérdem semleges mosollyal, mire csak bólint. Vállat vonok, arcomról lehervad minden kifejezés.
- Nem önszántamból.- közlöm halkan, ezzel újra felkeltve a kíváncsiságát. - Említettem, hogy nagyon szegények voltunk, ez okból kifolyólag édesapám pedig nem tudta fizetni a földünk bérleti díját. Hatalmas adósságot halmozott fel, egy napon pedig... megjelent az ajtóban a behajtók.- ezen a ponton elrévedek, a tekintetem elkomorul. Összeszorítom az ajkaimat, az emlékek megviselnek. - Ő pedig odaadta nekik az egyetlen kincsét... engem.- mondom egyszerűen, színtelen hangon. Elfordulok, hogy ne láthassa a szemem sarkában remegő könnycseppeket.
- Én...- hallom a meglepett nyögést.
- Nem tudhattad.- intek, mintha mit sem számítana a dolog. - Elhurcoltak magukkal, azok után pedig elkezdhettem ledolgozni apám adósságát... napi 8 órában nem csináltam semmi mást, csak férfiakat szolgáltam ki...- az emlékre összeborzongok, gombóc keletkezik a torkomban. - 13 éves voltam ekkor... odavetettek egy 13 éves gyermeket azok elé a kiéhezett állatok elé...- súgom elborzadva, de erőt veszek magamon és elfojtom az érzelmeiket. Úgy pillantok vissza rá, mintha mi sem történt volna, arcomon halovány kis mosollyal. - 9 éve dolgozok megállás nélkül, az adósság mégsem akar elfogyni.
- De ennyit rólam. Válaszoltam a kérdéseire, most Önön a sor, felség.- mondom villanó szemekkel, őszinte kíváncsisággal. Zavartan tekint rám, majd megadón sóhajt fel, és csukja be maga előtt a vaskos könyvet. - Elmondaná, mi az oka annak, hogy ennyire retteg az érintésektől? Talán történt valami fiatalabb korában?
|
| Laurent | 2012. 08. 04. 21:56:22 | #22670 |
Karakter: Dorian
Megjegyzés: ~vicii - hostnak~
-Engedje meg, hogy bemutatkozzam, felség.- főhajtás meg bájolgás, ami kell, én meg közben utálom magam, a családom, az életem, és őt. - A nevem Naoe. És tiszteletre méltó szülei azért hozattak ide, hogy felkészítsem a nászéjszakájára.
Na azt lesheted, apuskám, mert hogy te engem semmire nem készítesz fel, legfeljebb kikészítesz, az olyan biztos, mint ahogy én most a trón várományosa vagyok. És ha nem üt meg a guta tőled holnapig, akkor az is leszek!
-Kizárt...
Nyikkanok meg végre, mert ugye a dús fantáziával megáldott vagy vert emberek közé tartozom, és így gyors lejátszásban végigvillant fejemen, hogy mi mindennel is fogja elérni ez a fiú itt hogy én kezes bárányként tűrjem hogy fogdossanak.
-Ne aggódjon, én garantáltan ki fogom gyógyítani a fóbiájából.- én meg ígérem, hogy előbb beverem a csinos képed! - Egy teljes év áll rendelkezésünkre. Jövőre, ugyanezen a napon én távozni fogok, de addig is, felség, az ön szobájában fogok aludni és mindenhova elkísérem majd.- csak remélem, hogy nem leszünk addig összekötve, mert akkor inkább lelövöm magam! - Előkészítenék nekünk a fürdőt, kérem?
Mióta parancsol egy királyi udvarban egy ágyasnak való? Először a guta üt meg ettől a szemtelenségtől, madj ahogy eljut az agyamig, hogy akkor mi ketten, azaz ő meg én, egy kádban leszünk, meztelenül, és...
-De....de... !
-Nyugodjon meg... és törődjön bele a sorsába.- pofátlan, hogy kuncog az én végítéletemen!
-Meg fogom keresni a szüleimet és tisztázom ezt a dolgot! Ez egy félreértés! Nekem nincs szükségem, egy... egy...- mégiscsak uriember volnék, és nem tudom, hogy a lekurvázás sértésnek számít-e...
-Egy ágyas segítségére?- hát rendben, legalább nem szenved önismereti problémákkal... ez is valami, nem?
-Véget vetek ennek a rémálomnak, amint lehetőségem lesz rá!- két karcsú szemölcdök szökken fel a márvány homlokán.
-Sajnálom, de úgy vélem, az nem fog menni. Tiszteletre méltó szülei ugyanis rendkívül elszántak.- Én is tudtam, de azért muszáj volt ezt a délibábot elkergetni? Lassan robbanni fogok azt hiszem.
- A fürdő készen áll.
Első gondolatom, hogy a két szolgát belefojtom a vízbe, aztán utánadobom ezt a... ezt a... szemtelen alakot! Persze akkor én is repülnék utánuk, szóval ezen még dolgozni kell. Kelletlenül indulok neki, de a szemem sarkából látom, ahogy a ruháitól megválik és otthagyja őket. Atya ég! Nagy késztetést érzek arra, hogy orrokat törjek be. Persze a kád előtt tétován állok meg. Most én úgy vetkőzzek, hogy ez... izé.. ő végignézi? Latolgatva az eszméletlenné tevését és gyors vetkőzésem arra jutok, hogy az alélt test elmerülne tán a víz alatt, én meg nem venném szivemre, ha meghalna miattam.
-Talán segítsek felségednek levenni a ruháit?- én meg még sajnáltam a halálát!
-Neh...! Ne érj hozzám...
Nekiveselkedek, és lassan nekiállok vetkőzni. Közben úgy érzem magam, mint valami... nem is tudom milyen hasonlat illik ide! Még sose mustráltak így! Szinte perzsel a pillantása, ennyi erővel meg össze is tapogathatna.
-Megtennéd, hogy nem bámulsz ilyen feltűnően? - kiborul a bili, hallod-e!
-De hát ha felséged ilyen vonzó...
Már a veríték is kiver ettől a bókolásditól. A további hülyeségeket meg a leskelődést megelőzve bemászok a kádba, és nekiállok fél kézzel mosakodni. Ő bezzeg... na jó, van neve is! Naoe... Nem haltam bele, hogy rágondoltam, igaz? Na ugye. Szóval Naoe meg bezzeg dudorászva fürdik, körülötte úszik a haja a víz tetején, néha hozzámkúszva. A hajával azonban semmi bajom. És mivel nem foglalkozik velem, mert el van foglalva a saját bőrével, hát nekilátok a fürdésnek. Fél kézzel macerás lesz.
-Megmoshatom felséged hátát?
Nem is tudom, mikor úszk mögém, de ahogy a hátamhoz ér, nagy lubickolással evickélek arrébb. Sóhaját eleresztem a fülem mellett, mert egy felbérelt, tulajdonképpen szolga, annak ellenére, hogy velem kellesz úri módon élnie, még nem lesz attól úr, és nem parancsolgathat nekem. Ugyebár. Khm. Balommal türelmetlenül túrok a nedves tincsek közé, és sértetten nézek rá.
-Engedély nélkül akkor se érj hozzám, ha hozzám vagy nőve. Megértettél? Különben ujjak nélkül fogsz innen távozni, szülők ide vagy oda.
Szemei egy pillanatra felvillannak, de mielőtt rájöhetnék hogy félelem vagy gúny villan bennük, lehajtja a fejét. Talán jobb is hogy nem tudom, mit gondol. Még a végén tényleg képes lennék ártani neki, mert mire a szüleim megtudnák, addigra már késő lenne. Elfordulok tőle, és a saját hátmosómmal szépen befejezem a fürdést, majd a kád mellől felkapok egy kisebb törülközőt, és a fejére dobom, hogy amíg azt levakarja a fejéről, én kimászok és egy köntöst kapok magam köré. Elfordulva, a köntösöm megkötve várom, amíg ő is törülközőt kap magára, és távozunk.
-Mia – fordulok az egyik iker felé. - Ma nem megyek le az ünnepségre. És ha a szüleimnek gondja van ezzel, akkor várom őket a könyvtárban.
Harapós kedvem van, és a szólított nem is kérdez vissza, csupán fejet hajt, és kikészíti a ruháim az ágyra, majd a vendégemét is, hatalmas megkönnyebbülésemre. Nagyon örülök, hogy nem valami lepelben kell őt a kastélyon átcsempésznem, ha mezítelen lenne. Némi gond akad a ruha felvétel közben, de a paraván mögé lépve, némi bénázással megoldom. És mikor távozom, és jobb – egész idő alatt felemelt – kezem vért is kap, szinte zsibbad. Végül egy kisasztalhoz ülök, hogy a szolgák fésülgessenek, addig a láncom végén a másik is hosszú haját egy ügyes mozdulattal felfogja, majd egy kis igazítás, és késznek nyilvánítva magát rámpillant. A cselédek még a ruhám kapcsait igazítják meg, lévén fél kézzel nem mind tudtam bekapcsolni, - még – aztán kis ecsettel leporolnak, én meg felállok.
Kezem a kimonóm ujjába rejtem, hogy a láncom ne lássák, és előre szegezett tekintettel sietek végig a folyosókon. Kész labirintus, ha nem ismered a sémáját. Aztán az étkezőbe sétálok, és egy pillanatra megtorpanok. Egy cseléd a király asztalánál, ráadásul a trónörökös melletti széken! Mint a második trónvárományos! Lehuny szemmel lenyelem a békát, és leülök végre az asztalhoz, csettintve a komornyiknak, aki elkészíti a szokásos reggelim. Addig vendég újra dudorászva mind a két kezét használhatja. Jó neki.
-Felség, egy kis kávét?
Naoe felém fordulva, kedves arccal, kezében kancsóval, és láthatóan tényleg azon van, hogy legalább valami kapcsolat épüljön ki közöttünk, mert egy év anélkül, hogy egymáshoz szólnánk, lássuk be, több mint lehetetlen. És talán nem látta a hátam mögött a komornyit integetését meg a fejrázását, velem ellentétben. Komor és kicsit sem barátságos tekintettel pillantok hát a majdnem szürke szemekbe, és távolságtartó hangon szólalok meg.
-Utálom a kávét. És kérdezés nélkül nem illik megszólítani vagy megszólalni.
Egy pillanatra zavar fut át gyönyörű tekintetén, de én elfordítom róla a fejem, ezzel lezárva a... beszélgetést, és nekilátok a salátámnak, a palacsintának, pár fánknak meg kalácsnak, némi müzlinek, és egyébnek. Nagy étvággyal fogyasztok el mindent, elvégre ha izmokat akarok, kell valami, amit izommá gyúrhatok, nemde? Aztán egy mentateát is felhörpintek pár kanál cukorral. Nem vagyok oda az édességért, de a mentatea egy olyan dolog, ami nélkül nem tudok egy reggelt elkezdeni. A szalvétámmal megtörölve a szám felállok, és két kezem előrenyújtom. Két alak jelenik meg két oldalamon, és szimmetrikus mozdulatokkal takarják le a karomon a hülye tetoválásokat. Fene a sámánokba. Aztán megfordulok, és az eltöprengett koloncomat magam után húzva a madárházba megyek, mint minden reggel. Mivel neki is van két üres keze, hát odaadok neki egy aprócska tasakot.
-Ezt szórd szét.
Hangom már nem olyan metszően éles, mint reggelinél, talán teli hassal tényleg strapabíróbb az ember, nem tudom. Nekilátok én is széthinteni a magokat meg a porokat, ami az én tasakomban van, és leülök a kis madárház közepén lévő padra. Sóhajtva húzom meg a láncom, így Naoe is leülhet, igaz én a pad teljesen másik oldalára húzódom. Ő meg jön utánam. Szóval felállok. És borzózok, borzongok, meg libabőrözök attól a közelségtől, amibe az előbb mászott. Nekiállok a kedvenc madaraimnak fütyülni, akik a vállamra karomra, vagy ujjaimra ülve dalolnak nekem vissza boldogan.
Ekkor egy csilingelve kacagó alak suhan be az ajtón, én meg fejcsóválva nézek végig a lovagló ruhában lévő Hannán.
-Gyere vele lovagolniiii! - néz rám kérlelő szemekkel, amiknek a királyságban talán csak én tudok ellenállni.
-Ki van zárva. - vágom rá. - Kábé egy évig nem fogok lovagolni. Mégis megmondanád, hogy hova ültessem addig a vendégem? - bűbájos mosollyal emelem fel összekötözött kezünket.
-Mögéd. - von vállat mosolyogva a lány.
-És közben ölelgessen, mi?
Lehunyom a szemem, hogy a fantáziakép okozta rosszullétet elűzzem, de a zöldes arcom csak lassan változik vissza emberi színűvé. Megborzongok, tarkómon érzem felállni a kicsi pihéket, majd kinyitom a szemem. Szabad kezemmel végiggyűröm az arcom, és türelmet erőltetek magamra.
-Menj, aranyom, és lovagolj, élvezd az életed. Én meg megyek a...
-Könyvtárba. - forgatja a szemét. - Néha kimozdulhatnál. - majd a szemembe pillantva megrázza a fejét. - És ne merj kijönni megint a könyveiddel! Lelombozol!
Megeresztek egy csintalan mosolyt. Tudom, hogy nem szereti, amikor tanulok, mert ő unja az ilyet, és szándékosan kiültem multkor tanulni a levegőre, hogy még kint is csak engem lásson. Duzzogva fordítja el a fejét, egyenesen Naoera pillanva. Egy kacér mosolyt villant felé. Én ismerem ezt a nézést, amikor egy könnyű kalanadra készül fel, felmérni csáberejét, de együtt hálni fél bárkivel is, akit nem ismer jobban magánál. Női logika... Persze ezt talán nem tudhatja leszűrni a drága koloncom. Tekintete elmélyül, és vadászó mosoly villan arcára. Na azt nem! Még a végén komolyan veszi, én meg menthetem a húgom seggét... izé, mindegy.
-Akkor menj, ha nincs dolgod.
Rávillantom tekintetem, majd egy rövid szempárbeszéd, és ő duzzogva, sértetten elviharzik, én meg halántékom gyűrögetve sóhajtok fel. Megvárom, míg lépteinek hangja elhal, majd oldalra pillantok, bájos tartozékom szemébe egyenesen, kicsit sem társalgási szándékkal.
-Ha egy ujjal is a hugomhoz érsz, megmutatom, hogy milyen szépen át tudom rendezni az arcot pusztán két ütéssel, mielőtt pisloghatnál. - sziszegem halkan, kifejezéstelen arccal, és minden eddigi felszólításnál veszélyesebben, mert ezúttal tényleg komolyan gondolom. - Nem arra való, hogy egy magadfajta játsszon vele.
Ha mondani is akar valamit, nem vagyok rá kíváncsi. Sarkon fordulok, és ha akar, ha nem, magam után cibálom a könyvtárig. Bevágom magam mögött az ajtót, majd bevetem magam a térképeim és a könyveim közé. Amíg nem nyúlnak hozzám, addig én sem fogok harapni.
|
| vicii | 2012. 08. 04. 14:38:35 | #22646 |
Karakter: Naoe
Megjegyzés: (Hercegecskének - Launak)
Nos, nemrég nagyon furcsa dolog történt velem. Sőt, a furcsa szó nem is fedi igazán a dolgot... inkább mondanám, hogy... hihetetlen. De mégis igaz... hehe...
Szóval, nemrég egy küldött keresett meg, egyenesen a királyu idvarból. Igen, nem hazudok, tényleg onnan... és ha a dolog önmagában nem lenne még elég meghökkentő, amit mondott, az még inkább azt kezdte sugallni, hogy ez az egész nem lehet más, csak egy kibaszott, édes álom...
Ugyanis a drága királyi pár azt szeretné, ha bevezetném egyetlen, édes fiukat a szerelem művészetébe és kinevelném őt a fóbiájából...
Mikor meghallottam, majdnem szívrohamot kaptam. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy nap ide jutok! Ez az, Naoe, megcsináltad!! Egyenesen az uralkodónak fogsz dolgozni! Jobban nem is alakulhatott volna a sorsom!
Rögtön pakolni kezdtem, de a követ azt mondta, ne várhat a dolog, azonnal indulni kell. Így hát a kimonóban, ami éppen rajtam volt, hintóba pattantunk és robogtunk a királyi udvar felé...
Gyors egyeztetés a felséggel, aki szépen kifejtette a dolgokat. Miszerint holnap lesz a kicsi fiuk és lánykájuk születésnapja, és ugyebár én lennék az ajándék... hehe...
Éjszaka be kell majd lopóznom a hercegecskéhez, odabilincselnem magam hozzá és indulhat a buli...
Így hát nem vártam túl sokáig, az instrukciók szerint ádámkosztümben lopóztam be, majd egy nem túl hosszú, csinos kis bilincset kattintom először a saját, majd az édesdeden szunykáló kis herceg csuklójára.
De ugyebár a kíváncsiság nagy úr, ezért az ablakon beáramló ezüst holdfényben szemrevételezem a kis herceget. Nyugodtan, egész békés arccal szuszog... ahogy elnézem, nem az a kimondott izompacsirta. Lágy vonású arca kimondottan vonzó, kifinomult emberről árulkodik. Félhosszú haja éjfeketének tűnik a sötétben... hmm...
Elvarázsolva szemlélem az alvó herceget, majd halvány mosollyal az arcomon hajtom álomra a fejem.
*
Reggel, ahogy megmozdul mellettem a kis herceg, jómagam is kelek vele. Megszoktam már a munkám folyamán, hogy ha a vendég ébred, nekem is azonnal kelnem kell, hogy kiszolgáljam. De egyenlőre csak az álomtól kábultan nézem, ahogy szabad kezével lassan hajába túr, mely a reggeli napfényben egészen furcsa, lilás árnyalatban úszik. Felnyílnak a ragyogó, zöld szemek is, melyek békésen szemlélik a fényben úszó szobát... majd nyújtózni kezd, a láncok halkan megcsörrennek, de úgy tűnik, még nem veszi észre az éjszaka beálló változásokat.
Csak akkor kap észbe, mikor lassan felül, eddig mellkasán nyugvó kezem pedig megmozdul. Látom az arcán végigfutó páni félelmet, amelyen azonban hamar úrrá lesz, lehunyt szemekkel, pár pillanatnyi meditálás után pedig megnyugodva pillant rám.
Hogy ismét szívrohamközeli állapotba kerüljön. Nocsak, talán másra számított a kis hercegecske...?
Riadtak kezd kapálózni és úgy ugrik ki az ágyból, mintha az égne alatta, engem is sikeresen magával rántva. Nyögve csúszok utána az ágyneműn, szórakozottan mosolyogva ezen a reakción. Súlyosabb a baj, mint hittem... hmm...
A kis herceg rémülten, borzongva hátrál, én pedig feltápászkodva könnyed léptekkel követem, mást nem is tehetnék. Düh szikrája gyúl azokban a csodás szemekben, majd tőlem elfordulva kitrappol a szobából, engem is magával húzva. A reggeli hideg levegő megborzongatja meztelen bőröm, csupán hosszú hajam az, mely vállaimra omolva némi védelmet biztosít ellene. A szolgálók megbotránkozva, nagy szemekkel bámulnak meg, sokuk szemében vágy lobban gyönyörű testem láttán.
A kis herceg ebből viszont semmit nem vesz észre, megannyi folyosón trappol végig, én viszont lassan fázni kezdek, ezért gyengéd mozdulattal, aprót rántok a minket összekötő láncon. Végre megtorpan, majd felém fordul, és mikor végre észreveszi, hogy egy árva ruhadarab sincs rajtam, a feje hirtelen vesz fel egy vöröses árnyalatot és rémülten felkiáltva fordul el. Kedvem lenne felkacagni, ahogy még a szemeit is eltakarja. Ez aztán az igazán érdekes fejlemény...
Mosolyogva simítom kezem kézfejére, de apró nyikkanással rántja el azt, majd sebes léptekkel indulunk meg visszafelé, majd ahogy újra a szobájában vagyunk, a takarót gondolkodás nélkül az arcomba nyomja.
- Nincs ruhád?- kérdi cérnavékony, elkínzott hangon, még mindig takarva a szemeit, így megengedek magamnak egy széles vigyort. Jesszus, ez ám a paranoia! Elég dolgom lesz, mire kinevelem ezt a kis fiút ebből a viselkedésből. Nehéz dolgom lesz, annyi szent...
Végül megkegyelmezek rajta, magam köré tekerem a takarót, úgy válaszolok.
- Nincs, felség...- búgom alázatosan, és élvezettel figyelem, ahogy hangomtól libabőr kúszik a bőrére. Végül idegesen rángat meg egy kis zsineget, mire megkondul egy apró kis csengettyű, s kisvártatva két teljesen egyforma cseléd lép be, és kérdezés nélkül ágyazni kezdenek.
- Ennek a... szóval...- nyögi tűzvörös arccal, én pedig némán szórakozok rajta. Annyira aranyos! Mint egy kisfiú, aki életében először lát mezítelen embert! - Ruha!- nyögi végül, és olyan messze lép tőlem, amennyire csak tud. Még a kezét is felemeli, hogy plussz távolságot kapjon.
A két lány összenéz, szemükben pajkosság csillan. Áhá, szóval ők is felsőbb utasítást kaptak... hmm...
- Előbb a fürdő, felség.- válaszolják egyszerre, minek hatására a kis hercegecske szemei majd' kisesnek a helyükről. Halálra váltan pillant rám, talán segítség reményében, de csak halvány, elégedett mosollyal nézek szembe vele. Milyen kegyetlen szülők... rögtön így beledobni a mélyvízbe... hehe...
Végül csak nagyon nyel és megrázza a fejét.
- Ma talán eltekintenék tőle...- nyögi cérnavékony hangon. Ekkor egy női alak toppan be, ha nem tévedek, a kis hercegecske ikerhúga, aki épp az eljegyzésére készül, ha nem hazudnak a mendemondák... végigmér, leplezetlenül, én pedig kevély, csábító pillantást küldök felé.
- Itt az én ajándékom!- fordul végül a bátyjához, egy apró kis dobozt nyomva az említett kezeibe. Az gondolkodás nélkül kibontja, majd mikor megpillantja a festékeket meg a temérdek ecsetet, elvarázsolva, őszinte boldogsággal az arcán fogja a kezébe az egyik eszközt és melei meg, mintha csak a levegőbe festene vele... nahát, szóval szereti a művészeteket, igaz? Bár, a szobáját elnézve ez nyilvánvaló... lélegzetelállítóan gyönyörű képek vannak a falon...
Hálás mosollyal fordul húga felé, aki felcsillanó szemekkel vetődik a nyakába. Érdeklődve nézem, ahogy a kis herceg megmerevedik, majd lehunyt szemmel lassan ellazítja magát... ohó, ismerős procedúra...
Majd ahogy a húga elengedi, az asztalhoz lép, elővéve egy hajszálpontosan ugyanolyan dobozt és átadja neki. Festékek, nők számára... hmm...
A hercegnő pedig felcsillanó szemekkel, szó nélkül távozik, újra kettesben hagyva minket. A felengedett hangulat ismét feszült lesz, ahogy a kis herceg idegesen pillant felém.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam, felség.- duruzsolom bájos hangon, negédes mosollyal, majd meghajtom magam előtte. - A nevem Naoe. És tiszteletre méltó szülei azért hozattak ide, hogy felkészítsem a nászéjszakájára.- búgom töretlen örömmel, erre pedig szemmel láthatóan lesápad és elborzad. Milyen kis aranyos... hehe...
- Kizárt...- nyögi, de csak halkan felkuncogok.
- Ne aggódjon, én garantáltan ki fogom gyógyítani a fóbiájából.- ígérem huncutul csillogó szemekkel. - Egy teljes év áll rendelkezésünkre. Jövőre, ugyanezen a napon én távozni fogok, de addig is, felség, az ön szobájában fogok aludni és mindenhova elkísérem majd.- búgom jókedvűen, majd a szolgálólányok felé fordulok. - Előkészítenék nekünk a fürdőt, kérem?- mosolygok a lehető legbájosabban, mire a lánykák bólogatva elszelelnek.
- De.. de...!- akad ki a drága hercegecske, én pedig kezdek megijedni, hogy a végén még elájul itt nekem...
- Nyugodjon meg... és törődjön bele a sorsába.- kuncogok, és magamban elszórakozom az arckifejezésében. Az a végtelen döbbenet, elkeseredettség és düh, ami szétfut az arcán igazán érdekes.
- Meg fogom keresni a szüleimet és tisztázom ezt a dolgot! Ez egy félreértés! Nekem nincs szükségem, egy... egy...- nyögi megint elvörösödve, tanácstalanul végignézve rajtam.
- Egy ágyas segítségére?- kérdem negédes mosollyal, köntörfalazás nélkül, ő pedig kelletlenül bólint.
- Véget vetek ennek a rémálomnak, amint lehetőségem lesz rá!- szögezi le, én pedig csak érdeklődve nézek rá.
- Sajnálom, de úgy vélem, az nem fog menni. Tiszteletre méltó szülei ugyanis rendkívül elszántak.- tájékoztatom. Erre csak elkeseredetten felnyög, és mondana is valamit, de a szolgálók visszatérnek.
- A fürdő készen áll.- mondják. A hercegecske kelletlenül néz rájuk, dühös tekintettel, majd némi vívódás után megindul, én pedig könnyedén követem, a takarót ledobva. Nem vagyok az szégyenlős fajta...
Erre persze megint elvörösödik és makacsul előre szegezi a tekintetét, hogy véletlenül se nézzen rám.
Beérünk egy hatalmas terembe, minek közepén egy süllyesztett kád áll. Mit kád? Ez egy medence... kellemes illatok terjengenek belőle, a vízfelszínen pedig bohókás habok úszkálnak...
A kis herceg tétován áll meg. Láthatóan nem fűlik hozzá a foga, hogy levetkőzzön előttem, ezért egy ügyes kérdéssel orvosolom a problémát.
- Talán segítsek felségednek levenni a ruháit?- kérdem ártatlanul, mire rémült szemekkel pillant rám és ugrik hátra egyet.
- Neh...! Ne érj hozzám...- nyögi, végül kelletlenül vetkőzni kezd. Elégedetten szemlélem, ahogy a lehető leglassabbra nyújtva a folyamatot leveszi a ruháit, majd szégyenlősen, vörös fejjel, magát takargatva ácsorog mellettem. - Megtennéd, hogy nem bámulsz ilyen feltűnően?- kérdi dühös szemekkel, én pedig negédes mosollyal pillantok rá.
- De hát ha felséges ilyen vonzó...- duruzsolom hízelgően, leplezetlenül méregetve. Nem túl magas, csak úgy fél fejjel lehet magasabb nálam. Teste szálkás izomzatú, láthatóan nem egy izompacsirta. Amolyan tipikus uralkodó, inkább a kellem és a kecsesség sugárzik belőle, mintsem a nyers erő.
Végül kelletlenül belemászik a kádba, én pedig természetesen követem. Jólesően felsóhajtok, mikor nyakig merülök a meleg vízben, majd minden szégyenérzet nélkül mosakodni kezdek...
Egy lágy, halk dallamot dúdolok közben, hangom visszaverődik a falakról... a herceg is furcsa mód megnyugodni látszik...
- Megmoshatom felséged hátát?- kérdem mögé úszva, kezemet finom, puha bőrére simítve, de úgy ugrik el, mintha leforrázták volna. Felsóhajtok, tényleg rengeteg dolgom lesz vele...
|
| Laurent | 2012. 08. 04. 09:28:42 | #22635 |
Karakter: Dorian
Megjegyzés: ~vicii - hostnak~
Közeledik a születésnapunk, ezzel együtt Hanna nagy eljegyzési partija is. Ami nekem egyet jelent a nagy tömeggel, és persze kötelező táncolással, meg ajándékokkal, amikhez puszik járnak... És persze egy héttel előtte az ezekről szóló rémálmok, amikből csatakosan, és szívroham közelében ébredek. Másrészről ezen a bálon elvileg el kell kezdenem párt nézni magamnak. Mert ha jövő évig nem találok senkit, egy teremtett lelket se, akkor bizony hugi fogja örökölni a trónt, ezt a szégyent meg nem bírnám ki.
-Doriaaan!!! Nééééézd!!
Hangos sikítás, majd kicsapódik az ajtó, én meg lehunyt szemmel várom a katasztrófát, de nem jön el. Óvatosan kinyitom a szemem, és a szoba közepén egy karcsú alak hajladozik az új báli ruhájában. Mosolyra húzódik a szám, míg én a fejem csóválom.
-Szerintem nem házasodni akarsz. - jegyzem meg. - Valld be, hogy előtte még kell neked egy regénybe illő szöktetés.
-Naaa!!!
Denevérhangú sikítás, felém rebben egy keszkenő, de félúton súlya miatt lehullik a földre. Ekkor ér a helyszínre az öltöztető meg a szabó, és sápítozva terelgetik vissza a hölgyet a szobájába. Mert szerintük hiányos öltözetben nem illik látnunk egymást. Ha tudnák, hogy a hölgyemény még pizsamában is átmászik hozzám, és két paplanon keresztül hozzám bújik, hogy szerelmi bánatát elsírja...
Szusszantva dőlök hátra a széken. Mert ugye nem csak az ő szülinapja, hanem az enyém is közeledik. És ahogy anyámékat ismerem, ha már feleséget kell néznem, akkor megtalálták az én... fóbiámra a megoldást. Én pedig már most félek tőle. Álmaimban a bálon egy női alak nem tűnik el a tánc után, hanem a mellkasomra ragad, és nem tudom levakarni. Sikítozva ébredek hát fel. Megfordult a fejemben, hogy kihagyom a bált, de hát nem lehetek gyáva! Ha sikerül elérnem, hogy a bálon adják oda az ajándékom, akkor lesz esélyem majd elbújni, ha baj van. És ez egy megnyugtató gondolat, nemdebár?
~*~
És íme. Eljött a nagy nap. Alig nyitom ki a szemem, máris egy napos kertre pillantok. A falamon a festett madárkák is fényben úsznak. Balommal beletúrok a borzas hajamba, - ahogy minden nap. Aztán nyújtózok – ahogy minden nap. Majd kikelnék az ágyból, de amikor egy másik kezet érzek meg, az első gondolatom, hogy megint Hanna kuvikkol itt pillogva. Úgyhogy némi riadalom után, meg lehunyt szemű gyors meditálás után felpillantok, némileg megnyugodva.
De ahogy mogyoróbarna helyett fekete tincseket pillantok meg, barna szem helyett világosakat, a szívem először félrever, majd rémülten kapálózok kifelé az ágyból. Persze most ugrik a majom a vízbe. Most már egészen biztos vagyok abban, hogy ez a fickó anyámék ajándéka, és szándékosan alvás közben kaptam. Merthogy a kezünk össze van bilincselve. És ebben a pillanatban válik előttem bizonyossá, hogy bizony én ma nem fogok megjelenni a bálon. Majd... jövőre?
Szóval kikapálózok az alak hatósugarából, de ő ugye, összeláncolt kezünk miatt utánam csúszik az ágyon. Szerintem ő is szereti annyira a kezét, hogy ne akarjon megválni tőle. Ami nagyon sajnálatos rám nézve. Sőt, így jobban megnézve, ez itt rajtam mosolyog! Biztos anyámék már felhomályosították, mi is lesz a feladata. Kikelek az ágyból, ő meg követ. Borzongva hátrálok, jön utánam könnyed léptekkel. Szóval ezért nem aludt ma este nálam az a kis hamis!
Haragosan fordulok el ideiglenes rabomtól, és trappolva indulok el anyámék elé. Akik vagy tudják, hogy keresem őket, és elbújtak, vagy csak én nem találom őket. Óvatos rántást érzek a kezemnél, mire egy pillanatra hátrapillantok, és amit meglátok, attól vérvörösre gyúlik a fejem, és halkat kiáltva fordulok el.
EZ EGY PASI! Szabad kezemmel eltakarom a szemem, mintha így a látvány eltűnhetne fejemből, de nem... Retinámra égett a látvány, ahogy az álló... A.. izé... Egy apró érintés simul a kézfejemhez, mire én nyikkanva rántom el a kezem, és hogy ne csapódjon nekem senki ettől a rántástól, főleg ne egy teljesen mezítelen alak, sietős léptekkel indulok vissza a szobámba. A cselédek biztos tudnak róla. Ki még?
A szobámba érve a paplanom máris a vendégem képébe nyomom, és el is fordulok, hogy ne lássam.
-Nincs ruhád?
Nyöszörgöm még mindig eltakarva a szemeim, várva hogy többé-kevésbé felöltözzön a vendégem.
-Nincs, felség...
Ez a hang! Halkan, bársonyosan búgó, semmi harsány, sőt, egész kellemes, ha odafigyelek, még a férfi hangszínt is kihallom. Akkor is borsózik a hátam, csupa libabőr vagyok, és haloványan remegek már a gondolattól is, hogy egy méter sincs köztünk. Idegesen rázom meg a csengőt, mire az iker-szolgák jókedvűen belépnek, és nekilátnak bevetni az ágyat, meg ruhát előkeríteni.
-Ennek a... Szóval... - elvörösödöm még a gondolatra is, hogy ki állhat itt mellettem, mert egy uriember nem loholt volna velem meztelenül végig a kastélyon minden zavar nélkül. - Ruha!
Nyögöm a lehető legtávolabb álva a paplanba bújt alaktól, kezem is a levegőben tartva, hogy fél métert nyerjek még. A két szolgálólány rámvillantja a szemét egy pillanatra, majd számomra ijesztő pillantást váltanak, és elmosolyodva hajolnak meg.
-Előbb a fürdő, felség.
Holtra váltan nyílnak nagyra szemeim, majd megrendülten pillantok a foglyomra, hátha ő is ennyire zavarba jött a gondolattól, hogy együtt kell fürdenünk, de ennek ellenére egy elégedett pillantással találkozok, meg egy aprócska mosollyal. Nyelek, és megrázom a fejem.
-Ma talán eltekintenék tőle...
Hát ez szép. Egy napos csirkének férfiasabb hangja van. Ebbe a káoszba toppan Hanna, hogy vigyorogva végigmérje a hozzámtartozót, és leplezetlen pillantással illesse, majd felém fordul.
-Itt az én ajándékom! - egy aprócska doboz, én meg csak remélem, hogy nem valami bőrruha van benne, vagy tudom én...
Egy kicsi festékszett. Hosszú pillanatra megfeledkezem róluk, és kezembe kapom a kicsiny ecsetet, meglengetve azt. Mégse olyan rossz ez a nap. Nyugati festékek! Mosolyogva pillantok fel az ikremre, aki meg a nyakamba ugrik puszit adni. Egy hosszú pillanatra megmerevedek, majd egy kis meditációs gyarkolat csukott szemmel, és csendben tűröm, hogy vége legyen hamarabb. Majd az asztalhoz lépek, és onnan egy ugyan olyan csomagolású, ugyanakkora dobozt veszek ki, amit a kezébe nyomok, és megvárom, míg kibontja. Kenceficék meg pacsulik neki. Felcsillanó szemmel, köszönés nélkül távozik, de már a folyosón fújkodni kezdi magát a parfümmel. Feszülten pillantok a vendégemre. Még a nevét sem tudom, ez kész röhej! És fürödjek együtt vele?
Ki
Van
CSUKVA!
|
|
