|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| yoshizawa | 2011. 09. 10. 22:15:08 | #16634 |
 Karakter: Naetsu Haru
Megjegyzés: (Kenshinemnek)
*szépennéz, ne öld meg nagyon XDXDXD
Hazáig nem is esik több szó köztünk, némán füstölög a saját levében.
De… Legalább mire beérünk a lakásba már enged le gőzéből jócskán, és még azt is megkérdi, kérek-e valami kaját.
Hmm… Igaza van, régen ettünk…
Bár… Mást még régebben csináltunk…
Somolyogva lépek hozzá, és húzom magamhoz egy csókra. Hevessége alapján úgy tűnik, hogy ő is arra gondol, amire én, úgyhogy el merem neki mondani a véleményem:
- Téged kérlek és rád van szükségem. – szorosabban átölel, hogy puha tincseit nyakamba fúrva lehelhessen bőrömre vágykeltő csókokat, mielőtt azt suttogná, itt vagyok.
Szorosabban ölelem én is magamhoz őt, ha ez még lehetséges.
- Szóval akkor a tiéd vagyok? - teszem fel neki a kérdést kuncogva.
- Teljes mértékben. És ha az a barom csak meggondolja, hogy elvesz tőlem vagy bármilyen mocskos eszközt fog alkalmazni, nem lesz könyörület. – szélesebb lesz mosolyom szavaitól, jól esik, hogy kötődik annyira irántam, mint amennyire én kötődök iránta.
Újabb csókot is lehelnék ajkaira, ha nem zavarna meg minket egy morcos hang:
- Szóval akkor a halálra számíthatok? - mi a fenét művel ez pont most, pont itt?!
- Igen. – áll elém Kenshin, én csak a fejem fogom. Ez a szemét tönkrevágta nemcsak a hangulatot, az estét is.
Eskü ki fogom nyírni, ha nem fontos ügy miatt jött ide...
- Nyugodj meg kicsim. - duruzsolom hátulról nyakába, miközben magamhoz húzom, hogy még csak véletlenül se tudjon Hidetának ugrani, majd közelebb lépve vendégünkhöz kérdem meg arról csöppet se nyájasan, hogy mit szeretne.
Tudtommal ma nincs megbeszélésünk.
- Munka ügyben akarok veled beszélni négyszemközt. – ehh… Ezek szerint mégis van?
- Mondhatod előttem is. Úgy sem csinálnék olyan hülyeséget, amivel árthatok Harunak. – vág vissza neki a kiskakas, maga előtt keresztbe font karral.
- Kenshin kérlek. – nézek a szemeibe. Nem akarom belekeverni semmibe. Az a múltkori bőven elég volt neki.
- Ha egy ujjal is megpróbálsz hozzá érni. - mutat rá - Esküszöm, meg fogod bánni és eltöröm az ujjadat. – ha nem lenne olyan feszült a légkör, mint amennyire az, és akarnának ezek ketten egymásnak ugrani, elnevetném magam.
Így csak idegesen figyelem hol egyikük, hol másikuk, és próbálom kitalálni azt, melyikük akar először a másikuk torkának ugrani.
- Tudod kit fenyegess, te kis bolha piszok. – ennek sose lesz már vége?!
- Na jó elég legyen. Mind a ketten úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Az eszem meg áll tőletek. - jelentem ki mérgesen, azt remélem ettől magukba szállnak, de sajnos ugyanúgy harcra készen állnak egymással szemben. – Kenshin megkértelek, hogy menj. – szólok birtoklómra, amire végre bosszús sóhajjal, de távozik.
- Mondhatod. - nézek várakozón Hidetára. - Mégis mi volt olyan fontos?!
- Üljünk le. - libben hatalmas mosollyal a kanapé elé, bosszúsan követem, huppanok le én is, tőle a lehető legtávolabb.
- Ugye tudatában vagy annak, hogy kicsinállak, ha most csak el akartad küldeni innen Kenshint?! - teszem hozzá mérgesen.
Nevetve rázza meg fejét, tincsei csak úgy szállnak, ahogy gyöngyöző kacagása is.
- Az a helyzet… - kezdi el végre visszakomolyodva - Hogy hála annak, az ápolószemélyzet férfi tagjai nem olyan makacsok, mint amilyen makacs te vagy - simít végig combomon, de ciccegve ütöm arrébb kezét magamról - kiderítettem - dörzsöli meg arrébb ütött kezét, hogy a kicsikéd bátyusát már meglátogatták a zsaruk a drog miatt.
- De ha köpött volna, akkor már halott lenne. - mérem végig gyanakvó tekintettel. - Úgyhogy nem értem, ezt most miért osztod meg velem.
- Mert el fogjuk vinni onnan.
- Mégis miért? És hova? - kezd nem tetszeni a beszélgetés…
Nehezen mond el akármit is, már nem is tudom, mennyi ideje kezdtük a beszélgetést.
Én úgy érzem, van már két órája mégis csak annyit tudtam meg tőle, hogy Kenshin testvérére valamelyik idióta városi főmufti vetett szemet, aki addig akarja használni a kicsikét, amíg az él.
Csak azt nem értem, ezt miért meséli el nekem addig, amíg ajkaim felé hajolva nem tér rá a lényegre:
- A te kis Kenshinkéd is eléggé vonzónak találja,nagyon szeretné kipróbálni. De… Ha az enyém leszel egyetlen alkalommal, akkor teszek a kis bolhapiszok érdekében, lebeszélem erről a próbaszándékáról.
Felmordulok azon, ahogy Kenshint szólította, viszont nincs időm visszavágni neki. Mielőtt megszólalnék folytatja amit elkezdett:
- Elintéztethetném, békén hagyja… Egyetlen röpke alkalomért. Én a helyedben gondolkodnék ezen.
- Hideta! – hallom meg az emlegetettet, mielőtt ökle elsuhanva előttem Hideta csinos arcában landol, hátra is esik tőle a falnak. – Meg mondtam, hogy ne érj hozzá Haruhoz. – a kis harcias…
- Kicsim nyugodj le. - csitítom, mielőtt tovább ütné az eléggé ledöbbent Hidetát.
- Te kis rohadék. – szedi végre össze magát. És… Még szép, hogy a változatosság kedvéért Kenshinnek esne, ha nem ugranék közéjük.
- Mi a picsának véded ezt a kis haszonélőt? - hördül fel erre tehetetlen dühe miatt.
- Mert szeretem és jobb, ha ezt az eszedbe vésed Hideta. Nekem Kenshin kell és igaza van. Senki nem fog egymástól elvenni minket. - soha nem lehet azé a szemété, mert megvédem. Méghozzá anélkül, hogy Hidetáé lennék.
- Menj el. – kérem enyhébb hangon. Jól esik az, hogy Kenshin a karjaim közé fúrja magát.
Szerencsére nem szól többet, hanem elmegy. Bár… Van egy olyan gyanúm, nem most hallok felőle utoljára.
- Na végre. - fújja ki magát azonban Kenshin.
- Te meg hogy lehetsz ennyire marha? Hideta hatszor akkora mint te erőileg is. - oltom le azért, nehogy azt higgye, most ő nyert.
- Legalább visszakapta a fürdőszobai pofont és még tartozok neki eggyel. – hehh… Gyenge pofonnal próbálom visszaszállítani a földre:
- Térj inkább észhez és ne légy gyerekes. - indulok el a konyha felé. Bár… Mivel hiányom van belőle, hamar visszafordulok felé:
- Azért az jól esik, hogy most már kiállsz értünk. - ismerem be mosolyogva, amire végre komoly arcvonásai egy hatalmas mosolynak adják át a helyük, és már jön is utánam, hogy a falnak nyomva kezdjen el csókolni.
Felmordulva, szinte már dorombolva viszonzom, főleg akkor, amikor farkát nekem dörgöli.
- Nagyon éhes vagy. - búgom ajkaira, de még válaszolni se engedem, már csókolom is tovább, pólója alatt derekát is birtoklón végigsimítva, miközben magamhoz húzom forró kis testét.
Ízletes nyakát is végigcsócsálom, miután gyors mozdulattal megszabadítom pólójától, ekkor jelenti ki nyögései miatt egy kissé akadozva, hogy ez azért van, mert megzavartak minket, és nem segítettem még ki.
Kuncogva tapadok újra össze vele egy vad csókban, miközben az asztalig hátrálok vele.
Most túlságosan vágyom ahhoz rá, hogy az ágyig elvezessem, itt fogom a magamévá tenni.
Ő se ellenkezik szándékom ellen, engedelmesen nyúlik el a terítőn, miután kioldom alsóját, és hagyja, hogy vágyát a számba véve kezdjem el kényeztetni.
Megfeszül minden egyes alkalommal, amikor jobban rászívok büszkeségére, egyre gyorsabban löködi csípőjét, vékony ujjait is a hajamba vezetve, hogy gyorsabb tempóra ösztökélhessen, azonban csak akkor, amikor érzem, közel jár a csúcshoz, kezdem tágítani ennek ellenére.
Olyan izgató…
Szégyen nem szégyen, de már nyögéseitől el tudnék élvezni, felsóhajtva szabadítom ki magam nadrágomból, húzom megfelelő szögbe, és hatolok testébe, hogy most vele egyszerre sóhajtsak fel.
Imádom…
Már még ha akarnék se tudnék lassítani, gyors ütemben hajszolom magunk a csúcs felé hosszú perceken keresztül, farkát, oldalát, mellbimbóit is cirógatva vágtánk közben, amíg végül sikítva el nem élvez, magával rántva ezzel engem is a gyönyörbe.
Persze az ő kezeit is végig magamon éreztem, hiányom is lett volna akkor, ha nem cirógat, karmolássza kezem, mellkasom.
- Ez jó volt. - suttogom neki mosolyogva, mielőtt egy csókot hintenék ajkaira. - Látom tényleg nagyon kiéheztél, amíg itt volt.
Halovány mosollyal az arcán piheg még miközben a kezeim közé veszem is, de hagyja, hogy újra megcsókoljam, ahogy azt is, odafent az ágyon egy újabb fergeteges menetbe kezdjek vele, mielőtt elmesélném neki, mit mondott nekem Hideta.
- Soha nem leszek másé, és te se leszel az övé. - morogja harciasan.
- Tudom kincsem. - húzom magamhoz mosolyogva.
Kicsit tartok ugyan Hidetától, de csak nem csinál őrültséget. Tudja, hogy ha olyat tesz, azzal a bizalmam, és a barátságom is elveszíti. Legalábbis remélem, hogy tudja…
***
Bosszúsan csapja be a kocsiajtót, amikor kitrappolva a kórházból beül mellém, dehát valamit valamiért. Ő akart engem elkísérni melóba még annak árán is, hogy meg kell látogatnia kedves bátyusát.
- Ugye, hogy nem haltál bele? - kérdezem hatalmas vigyorral. Szemei pillantása még napszemüvegemen keresztül is szúr, ha szabadna, se merném levenni.
- Nem, de most indíts. - sóhajtja bosszúsan, még mindig mosollyal az arcomon hajolok hozzá, és csillapítom dühét egy csókkal.
Hajamba túrva viszonozza végre egy kis idő elteltével, cirógat ujjaival, csókunkba sóhajtok, annyira jól esik gyengéd kényeztetése.
Csak az nem tetszik, hogy próbálja leműteni napszemüvegem.
- Most inkább te vedd fel ezeket. - suttogom neki halkan, miközben egy napszemüveget, és egy baseball sapit csúsztatok a kezébe.
Nem szeretném, ha megjegyeznék az arcát, és nappal letámadnák azért, mert este velem látták.
- Rendben. - biccent engedelmesen, és már teszi is fel fejére a szemüveget, és egy sapit is. - Hogy áll?
Nevetve indítom be a kocsit, megyek törzshelyemre, csak út közben jegyzem meg neki, hogy tökéletesen, de nekem még mindig az a legjobb, amikor ruha nélkül látom. Az se érdekel, hogy erre habár elpirul, az oldalamba húz egyet.
***
- Hozzájuk képest a bátyád még elég normális. - sóhajtom, amikor végtelennek tűnő idő után szó szerint beesünk a lakásunkba, ő csak egyetértőn biccent, és követ az emeleti szobába, hogy hozzám hasonlóan vesse le magát az ágyra.
Jó volt, hogy velem tartott, nélküle talán szétszedtek volna a drogosaim. Annyira sokan voltak így, hogy átvállaltam Urameshi körzetét is, amíg ő nyaral.
***
- Mi a fenét csinálsz?! Azonnal engedj el minket! - hallom meg Kenshin kétségbeesett hangját.
Nem alhattam sokat, mert még mindig fáradtnak érzem magam, úgyhogy szemeim ki se nyitva fordulok felé, húznám magamhoz, hogy átöleljem, és megnyugtassam rossz álma után.
Hiszem én, legalábbis, hogy az volt neki, de a kezeim nem mozdulnak, ki vannak kötve a fejem fölé. És… A takarót, ruháim se érzem magamon.
Pedig biztos vagyok abba, hogy nem vetkőztem le lefekvés előtt.
Szemeim kinyitva kezdem el kötelékeim feszegetni, Kenshin rémült arca mellett az a másik, vigyorgó arc, ami feltűnik és rákérdez arra, felébredtem-e sem sugall sok jót…
- Haru segíts… - suttogja kicsim, szemeiből könnyek folynak. Olyan anyaszült meztelen, mint én, csak sokkal, de sokkal rémültebb, egész kicsiny testében remeg. - Segíts!
- Ezt meg miért kellett?! - ordítok rá Hidetára. - Ha nem engedsz el gyorsan mindkettőnket, kinyírlak!
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy fenyegess. - közli vigyorogva, mielőtt végigsimítana Kenshin mellkasán, rácsippentve egyik mellbimbójára is, miközben a kicsike próbál előle menekülni.
- De nyugi… Csak meg akarom mutatni a kis bolhapiszoknak, mi vár rá akár holnaptól, ha nem leszel egyszer az enyém.
Keze Kenshin vágya felé siklik, majd el is éri, amíg másik ujjait sokkal lejjebb csúsztatja, forrósága felé. A kicsike kiabálva ellenkezik, és rúgni is megpróbálja, de nem éri el a lábaival.
- Ereszd már el! - hördülök rá újra feszülten. - Engem akarsz nem?! Akkor ereszd el, és dugj meg. - felkacag, viszont nem teszi, amit mondok, még mindig Kenshint tágítja, csak most úgy helyezkedik el kettőnk között, hogy az egyik kezét az én vágyamra is rá tudja kulcsolni.
- Nem versz át?!
- Engedd el. - morgok továbbra is, kicsim arcáról csak úgy folynak a könnyek, miközben kiabálva ellenkezik, fenyegeti a rajta dolgozó szemetet. - Mindig megtartom a szavam te is tudod!
- Úgy döntöttem, ezt tőle is hallani akarom, de csak miközben élvezi, amit teszek vele. Már elég tág hozzám. - vigyorog rám, majd rá is, mérgesen ordítom a nevét, próbálok kiszabadulni, főleg akkor, amikor vetkőzni kezd.
|
| oosakinana | 2011. 08. 15. 10:03:52 | #15867 |
Karakter: Kenshin Mori
Megjegyzés: (Kicsikémnek)
- Nos… - erőltet komolyságot az arcára, miközben megköszörüli a torkát, hogy a hangját is megtalálja. - szeretném, ha egyikőtök se felejtené el, egy kórházban vagyunk. Ehhez megfelelő viselkedést várok el, vagy különben megnézhetitek magatokat az egyik itteni ágyból. Érthető voltam?!
Pedig még lett volna, mit mondjak annak az idiótának. Mindig meg kell szakítani. Bosszúsan karba teszem a kezemet és visszaülök a helyemre. Nem akarok inkább senkivel sem beszélni csak nyugodt napokat akarok végre semmi mást.
- Hidd el – lép hozzám kicsim és egy édes csókot is kapok ajkamra. - hasonló helyzetben én is haragudnék a bátyámra. – ezt nem értem, miért mondja ezt? Érdeklődő tekintettel nézek rá, amire folytatja. - De… Ahogy te a gondomat akarod viselni, úgy akarom én is a te gondodat viselni. Tudod… Ha nem találkoznál vele, akkor utána, miután meghal, magadat okolnád, és emésztenéd azért, mert nem búcsúztál el tőle ki, és engedted anélkül meghalni, beszéltél volna vele.
Ellenkezni kezdenék, hogy nincs igaza, de egy csókkal folytja belém a szót.
- Tudom, vagy annyira kedves, értem bejössz hozzá, egy egész kicsit. Ott leszek veled. Kérlek… Ha nem érte, értem tedd meg. Ne légy olyan, mint ő… És… Mellékesen megjegyzem, én is nagyon megbántam, amikor elszalasztottam a lehetőséget.
- Gondolhattam volna, hogy miatta. – sóhajt Hideta és távozik is, de miről beszélnek, vagy kiről? Tudni akarok mindent, ami csak lehetséges. Mit titkol előlem kicsikém.
- Miatta? – kérdezek vissza rá, ami látom, nem tetszik neki.
- Kérlek, menjünk be hozzá, és köszönj neki. Ezt majd otthon megbeszéljük. – tereli el a témát. Feláll, és felém nyújtja a kezét.
- Hát jó. - sóhajtom mérgesen. - De nem fogom elfelejteni, ki foglak kérdezni arról, mire is célzott Hideta.
- Rendben zsarnokom. – kuncogja és még egy csókot kapok, de azt már nem elhallgattatás céljából.
- Nem tudom melyikünk a nagyobb zsarnok… - pihegem hozzá bújva, de végül csak bemegyek vele a bátyámhoz.
- Köszönj neki… - bíztat, amikor ledermedve állok és nézem őt. Halkan suttogja a nevemet, de nem tudok reagálni. Miért csinálta ezt? Miért kell minden féle hülyeségbe bele mennie?
- Annyira sajnálom, hogy így kell látnod… - térek magamhoz mondatára, de fel is megye bennem a pumpa.
- Sajnálod?! - ordítok rá könnyes szemekkel. - Akkor talán nem kellett volna hozzányúlnod a drogokhoz. Teljesen tönkretettek, és elvették a józan eszed!
- Kicsim… - próbál kicsim csitítani, de ha már behozott, akkor ne csitítson. Egy nővér is bejön, de nem érdekel, tovább folytatom, amit egyszer elkezdtem.
- Én voltam a fiatalabb, viszont nekem kellett mindig is érettebbnek lenni nálad. Ezt nem intézheted el egy egyszerű sajnálattal. – már éppen kezdenék bele melegedni, de a nővér kiküld minket, meg kicsim is elkezd kirángatni a teremből, pedig úgy mondanám még neki a dolgokat, amik bennem vannak.
- Így nem lehet ordibálni egy beteggel. – mondja a nővér, amikor becsukja mögöttünk az ajtót. Ki nem szarja le? Az én testvérem és megérdemli. Ő okozta magának a bajt, akkor nyelje is le, amit kap tőlem.
- Azért jó voltál. – sóhajtja nekem, amikor kiérünk a folyosóra. - Elég sok mindent elmondtál neki arról, ami nyomja a lelkedet. – gyilkos szemekkel nézek rá és megkérdezem, hogy most csak gúnyt űz belőlem, de amikor csak nemet int fejével bosszús sóhaj hagyja el ajkaimat.
- Tudtam volna még folytatni. – jegyzem meg, amire csak elkezd nevetni.
- Azt elhiszem. Gondolom Hidetának se csak annyit akartál mondani, amennyit mondtál. Igazam van?
- Majd legközelebb. – nézek rá még egy kicsit gyilkos tekintettel, majd beszállok a kocsiba. Remélem, most már nem kell eljönnöm. - Amint hazaérünk veled is számolni akarok. Ki volt az, akire az a szörnyeteg célzott?!
- Hideta? – biccentek egyet. - Egy nagyon jó barátomra, de ez egy hosszú történet. – vallja be őszintén, de kit érdekel, hogy milyen hosszú? Tudni akarom és kész! - Röviden összefoglalva fiatal voltam, bolond voltam, és mivel a drogozása miatt haragudtam rá, sose volt arra lehetőségem, hogy a halálos ágyán beszéljek vele. És… Őszintén szólva még mindig nagyon bánt. – ül be mellém és már indítja is a kocsit.
Rendben van most ennyivel megúszta a kérdezősködést, mert túl pipa vagyok, ahhoz, hogy normálisan tudjak beszélni akárkivel és nem akarok fájó sebeket okozni se neki sem azzal, hogy bunkón kérdezek.
Mikor megérkezünk, kiszállok a kocsiból és bemegyek, a házba mondjuk, már egy fokkal jobban vagyok és nem puffogok annyira, mint bent a kórházban. Bemegyek a konyhába, de visszanézek kicsimre.
- Kérsz valami kaját? – kérdezem tőle, de odajön hozzám és megcsókolva húz szorosan magához, amit viszonzok és a hajába is beletúrok.
- Téged kérlek és rád van szükségem. – válaszolja a csókunk után, mire szorosan megölelem, majd nyakába temetem fejemet, de egy két csókot is adok rá.
- Itt vagyok. – válaszolom, majd tovább ölelem én is ugyanúgy ahogy ő engem.
- Szóval akkor a tiéd vagyok? – kérdez vissza az egyik mondatomra, amit Hidetának mondtam.
- Teljes mértékben. És ha az a barom csak meggondolja, hogy elvesz tőlem vagy bármilyen mocskos eszközt fog alkalmazni, nem lesz könyörület. – mondom komolyan, de Harum, csak elmosolyodik szavaimon.
- Szóval akkor a halálra számíthatok? – halljuk meg a hangot, amitől én egyből pipa leszek.
- Igen. – mondom határozottan.
Elengedem kicsikémet és elé állok, hogy ezzel is bizonyítsam Haru az enyém és senki nem fogja elvenni tőlem, főleg meg nem ez az idióta. Egyszer csak kicsim ölelő kezeit érzem meg a derekamon, majd ajkait a nyakamon.
- Nyugodj meg kicsim. – suttogja a fülembe, de eszem ágába nincs megnyugodni. – Mit szeretnél Hideta? – kérdezi és engem kikerülve lép hozzá közelebb.
- Munka ügyben akarok veled beszélni négyszemközt. – jegyzi meg, bár az utolsó mondatát nekem szánja ezt nagyon érzem, mert a szemeit is belém vési.
- Mondhatod előttem is. Úgy sem csinálnék olyan hülyeséget, amivel árthatok Harunak. – mondom komolyan és keresztbe fonom a karomat a mellkasom előtt.
- Kenshin kérlek. – fordul hátra kicsim, amire csak nagyot fújtatok és Hideta-ra nézek.
- Ha egy ujjal is megpróbálsz hozzá érni. – emelem fel a kezemet. – Esküszöm, meg fogod bánni és eltöröm az ujjadat. – mondom véresen komolyan. Szerencsére már nem félek Hideta-tól hála a kórházas esetnek.
- Tudod kit fenyegess, de kis bolha piszok. – kezd bele ő is. Azt hiszem mi soha nem fogunk jól kijönni Hideta-val.
- Na jó elég legyen. Mind a ketten úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Az eszem meg áll tőletek. – mondja Haru és tudom, hogy igaza van, de akkor is olyan irritáló annak a köcsögnek a képe, hogy legszívesebben beverném. – Kenshin megkértelek, hogy menj. – néz rám, amire csak nagyot sóhajtok és nehezen de magukra hagyom. A konyhába megyek, ahol még is szemmel tarthatom őket vagy is csak azt a mocskot, akinek legszívesebben bevernék egyet.
Más vagy félórája beszélgetnek, amikor nem tudom tovább türtőztetni magamat. Kilépek és látom, hogy Hideta már megint próbálkozik azzal, hogy megcsókolja az én kicsikémet. Tudtam, hogy nem munka ügyben keresi.
- Hideta! – kiabálok rá, mire felém néz, és egy akkorát húzok be neki, hogy a falig egy, de az én kezem is eléggé fáj. lehet, hogy eltört, de nem érdekel. – Meg mondtam, hogy ne érj hozzá Haruhoz. – mondom olyan vérben forgó szemekkel, hogy azt elmondani nem lehet. Soha egy embert nem gyűlöltem ennyire, mint most ezt a mocskot.
- Kicsim nyugodj le. – fog le, amikor látja, hogy megint neki akarok esni. Lehet, én húznám a rövidebbet, de nem érdekel, akkor sem adom szerelmemet.
- Te kis rohadék. – áll fel és esne nekem, de Haru fordít helyzetünkön, hogy ha üt is, akkor őt üsse, de szerencsére még időben le tudja állítani magát. – Mi a picsának véded ezt a kis haszonélőt? – kérdezi olyan undorral a képén, hogy mindjárt leköpöm.
- Mert szeretem és jobb, ha ezt az eszedbe vésed Hideta. Nekem Kenshin kell és igaza van. Senki nem fog egymástól elvenni minket. – mondja komolyan, mire végre kihúzom magam, de egyúttal hozzá is bújok. – Menj el. – szól rá, mire sértődötten távozik a házból. Háleluja.
- Na végre. – mondom megkönnyebbülve.
- Te meg hogy lehetsz ennyire marha? Hideta hatszor akkora meg te erőileg is. – korhol le engem is.
- Legalább visszakapta a fürdőszobai pofont és még tartozok neki eggyel. – jelentem ki, amire egy taslival jutalmaz meg.
- Térj inkább észhez és ne légy gyerekes. – a konyha felé veszi az irányt, de visszafordul. – Azért az jól esik, hogy most már kiállsz értünk. – ejt meg egy mosolyt, amire én is elmosolyodok, majd utána megyek.
A falnak nyomva kezdem el csókolni hevesen és mohón, miközben teljesen hozzá simulok, és nem akarom elengedni. Azt akarom, hogy birtokolja a testemet, hogy csak az övé legyek. Minden érzékszervem érte kiált, meg az érintéseiért, főleg a farkam, amit hozzá dörgölve jelzem, hogy valaki kényeztetésre vár.
|
| yoshizawa | 2011. 08. 14. 22:45:11 | #15859 |
Karakter: Naetsu Haru
Megjegyzés: (Kenshinemnek)
Azt a reakciót vártam tőle, hogy könnyes szemmel néz rám, miközben visszakérdez arra, honnan vagyunk biztosak benne, tényleg a bátyja az, aki a kórházban fekszik, és hogy mennyi az esélye arra, életben marad.
De helyette izgatottsága tovaszáll, teljesen semlegesen, majdhogynem unottan jelenti ki, hogy érti, és néz ki az ablakon, maga előtt összefont kezekkel.
- Kenshin mi bajod van? A bátyád kórházban van. – megárthatott neki a bánat?
- Az ő hibája. Nekem mi közöm van hozzá? Ő csinálta. Hát igya is meg a levét. – nem úgy tűnik. Ez a duzzogás inkább olyan, mint amilyet egy sértődött gyerek csap…
- Hogy tudsz így bánni vele? Ő a testvéred és most szüksége van rád. Mellette a helyed. – kérlek kincsem, gondolkodj már…
- És amikor nekem volt rá szükségem ő mellettem volt? Naná, hogy nem. Mikor anyámék meg haltak egyedül kellett elviselnem a dolgokat. Nem számíthattam senkire rá meg főleg nem. – na ne… Nem olyannak ismertem meg, aki ennyire csak a saját sérelmeivel törődik… Mi történt vele.
- Ne légy már ennyire szamár. – kérlek… Szállj már magadba…
Csökönyösen hallgat el erre, és ki se hajlandó szállni, amikor megállunk a kórház előtt.
- Komolyan nem fogsz bejönni? – sóhajtom, válaszként elfordítja fejét, ezért tovább próbálom puhítani:
- Lehet, hogy sok hülyeséget csinált az életben, de szüksége van a jelenlétedre, különben elveszíted. - ugyanúgy, mint ahogy ezek szerint a szüleit is elveszítette.
- Már elveszítettem a drog elvette tőlem, ahogy te is fogalmaztál. - mintha azt is hozzátettem volna, hogy a problémái miatt állt neki drogozni. Lehet épp Kenshin ilyen viselkedése miatt.
- Esküszöm rosszabb vagy egy gyereknél. - morgom halkan – Honnan veszed, hogy nem érted áldozta most fel magát?
- Mert ismerem és ilyet soha nem tenne értem. - pff…
- És amikor a sulinál bevittünk az orvosi szobába? - ott is egyből ugrott.
- Azt is neked köszönhetem, mert pont ő tenyerelt a sebembe. Szóval az a minimum, meg lemerem fogadni, hogy akkor is beszívja jött értem. – nem hinném…
Hangosabban jegyzem meg neki, én aztán tudom, mikor van valaki beszívva, mikor nincs, ahogy azt is, szerintem tudta volna, mi történt veled az én torkomnak ugrik.
Visszaszól, újabb, és újabb kifogásokkal érvel, de hamar megunom, és a vállamra kapom. Persze próbál tiltakozni, de hát annyi esélye van ellenem, mint háromlábú sünnek a hatsávos autópályán.
Úgyis beviszem addig, amíg akartam, a bátyja privát szobája előtti székre dobom le.
- Verheted magadat a földhöz, de innen nem fogsz elmenni. – teszem hozzá mérgesen.
Természetesen barátom, hallja a hangomon, mennyire ideges vagyok, úgyhogy amikor bemegyek Kenshin bátyjához okosan kislisszol.
Szerencsétlen srác… Ramatyabb állapotba van, mint hittem. Kartonjait is végig akarom nézni, hogy megítéljem, felépülhet-e még valaha, de ki kell lépnem a folyosóra ismét, baljós veszekedés foszlányai ütik meg a fülemet.
- Ne dirigálj nekem oké? Szart sem tudsz a dolgokról így ne pofázzál, feleslegesen foglalkozz a saját dolgoddal. - alig hiszem el, hogy ez Kenshin, aki eddig nyugiban volt Hideta közelében.
- Na idefigyelj kis taknyos… - osztaná le haverom, amiért fejbe is vágnám, ha kicsim nem szólalna meg, igen találóan leosztva ismét az ellene törőt:
- Fogd be. Nem vagyok kíváncsi rád és jobb lesz, ha leszállsz Haru-ról, mert ő az enyém. Én vagyok a párja és elhúzhatsz melegebb. Én viselem gondját Harunak és ez így is fog maradni. Keress más társat magadnak. – ekkor fordul arrafelé, amerre Hideta néz, vagyis felém.
Pillanatnyilag köpni, nyelni nem tudok, de ahogy figyelem, ők is eléggé ledöbbenten bámulnak hol egymásra, hol rám.
- Nos… - erőltetek végül komolyságot az arcomra, és egy torokköszörüléssel szigorúságot a hangomba - szeretném, ha egyikőtök se felejtené el, egy kórházban vagyunk. Ehhez megfelelő viselkedést várok el, vagy különben megnézhetitek magatokat az egyik itteni ágyból. Érthető voltam?!
Hideta végül átható tekintetemnek hála biccent, habár abból, ahogy kezei ökölbe vannak szorítva, arra következtetek, egy kicsit megszorongatta volna kincsem az előző beszólásáért, ha nem léptem volna komótosan kettejük közé, miközben beszéltem.
Most is támadásra kész, hiszen életem egyetlen szerelme csak bosszúsan karba fonja szavaimra a kezeit, és visszaül székére.
- Hidd el - lépek elé, és kezdem halkabban, miután egy lágy csókot lehelek ajkaira - hasonló helyzetben én is haragudnék a bátyámra. - érdeklődő tekintettel kezd el nézni, ezért tovább folytatom ugyanennyire halkan, hogy csak ő hallja. - De… Ahogy te a gondomat akarod viselni, úgy akarom én is a te gondodat viselni. Tudod… Ha nem találkoznál vele, akkor utána, miután meghal, magadat okolnád, és emésztenéd azért, mert nem búcsúztál el tőle ki, és engedted anélkül meghalni, beszéltél volna vele.
Ellenkezni kezdene, de újabb csókkal kezdem gyengíteni, hogy ne kezdje el.
- Tudom, vagy annyira kedves, értem bejössz hozzá, egy egész kicsit. Ott leszek veled. Kérlek… Ha nem érte, értem tedd meg. Ne légy olyan, mint ő… És… Mellékesen megjegyzem, én is nagyon megbántam, amikor elszalasztottam a lehetőséget.
- Gondolhattam volna, hogy miatta. - sóhajt a háttérben Hideta, de szerencséjére többet nem mond, csak elköszön tőlünk, és távozik.
- Miatta? - franc… Kenshin érdeklődését már ezzel is felkeltette, kitérően igyekszek válaszolni a kérdésére:
- Kérlek, menjünk be hozzá, és köszönj neki. Ezt majd otthon megbeszéljük. - állok fel kitérően nyújtva neki a kezem.
- Hát jó. - sóhajt mérgesen. - De nem fogom elfelejteni, ki foglak kérdezni arról, mire is célzott Hideta.
- Rendben zsarnokom. - kuncogom, mielőtt szájon csókolnám ismét, már csak az élvezet kedvéért.
- Nem tudom melyikünk a nagyobb zsarnok… - pihegi hozzám bújva, viszont azután jön velem bátyja szobájáig.
- Köszönj neki… - bíztatom, amikor belépünk, mert csak áll ledermedve, kissé talán csodálkozó tekintettel, még akkor is, amikor bátyja rá néz, és a nevét suttogja.
- Annyira sajnálom, hogy így kell látnod… - erre tér magához életem értelme:
- Sajnálod?! - ordít rá könnyes szemekkel. - Akkor talán nem kellett volna hozzányúlnod a drogokhoz. Teljesen tönkretettek, és elvették a józan eszed!
- Kicsim… - csitítom halkan, mivel bejött az egyik nővér, de ezzel nem hatom meg.
- Én voltam a fiatalabb, viszont nekem kellett mindig is érettebbnek lenni nálad. Ezt nem intézheted el egy egyszerű sajnálattal.
Tovább is folytatná, viszont kiküldenek minket a bátyus gyenge, kiabálást nem bíró állapotára hivatkozva.
- Így nem lehet ordibálni egy beteggel. - szid minket a nővér még akkor is, amikor becsukja mögöttünk a szoba ajtaját.
- Azért jó voltál. - sóhajtom, amikor a folyosóra értünk kicsimnek. - Elég sok mindent elmondtál neki arról, ami nyomja a lelkedet. - gyilkos tekintettel néz rám, és kérdezi meg, gúnyolódok-e, de amikor mosolyogva nemet intek neki, bosszúsan sóhajt egyet.
- Tudtam volna még folytatni. - ezen megint nevetnem kell.
- Azt elhiszem. Gondolom Hidetának se csak annyit akartál mondani, amennyit mondtál. Igazam van?
- Majd legközelebb. - néz rám még mindig elég elítélő tekintettel, mielőtt bepattanna a kocsi anyósülésére. - Amint hazaérünk veled is számolni akarok. Ki volt az, akire az a szörnyeteg célzott?!
- Hideta? - biccentés.
- Egy nagyon jó barátomra, de ez egy hosszú történet. - vallom be őszintén. - Röviden összefoglalva fiatal voltam, bolond voltam, és mivel a drogozása miatt haragudtam rá, sose volt arra lehetőségem, hogy a halálos ágyán beszéljek vele. És… Őszintén szólva még mindig nagyon bánt. - ülök be mellé, és indítom be a kocsit.
|
| oosakinana | 2011. 07. 09. 21:46:08 | #14930 |
Karakter: Kenshin Mori
Megjegyzés: (az én egyetlenemnek)
- Ez, hogy vacsorával vársz… Nagyon kedves ötlet volt tőled, roppantul, sikerült meglepned, boldoggá tenned vele. – mosolyogva húz magához és egy újabb forró csókkal jutalmaz meg. Leültet és kapok egy pohár üdítőt, majd végig cirógatva arcomat folytatja mondandóját. - Viszont azt nem szeretném, ha ezt, vagy mást azért tennél, mert törleszteni akarsz nekem valamiért. – visszavágnék, de nem hagyja megint egy csókkal szorítja belém a szavakat, hogy ő tudja folytatni. - Nekem elég maga az, ha itt vagy velem. Rosszul érezném magam, ha bármit is azért tennél, mert úgy érzed, azt a valamit muszáj tenned. Szeretlek. – utolsó szava járásán meglepődök, hiszen nekem még nem mondta ki, csak azt, hogy én is. Jó hallani és nagyon jól esik. Felső testemet cirógatja a felsőm alatt, miközben megint ajkaimra tapad. - Különben is. – leül szorosan mellém, miközben magának is tölt inni valót. – Ha te ezzel akarsz törleszteni, nekem még előbb utóbb a vacsikat majd a farkammal kell törlesztenem neked. Főleg akkor, ha mindig ilyen ínycsiklandóságokkal kényeztetsz.
- Haru! – boxolok vállába. – Ez gonosz volt! – egyedül is hagynám azzal, hogy elment az étvágyam, de nem engedi, hogy elmenjek.
- Kérlek, ne haragudj rám. Nagyon kérlek! – nyüszög, amíg meg nem enyhülök.
Túlságosan is hatásosan tud könyörögni. Nem tudom, hogy ezt a munkatársai, hogy tudják elviselni, de tényleg nagyon hatásos.
- Többet ne mondj ilyeneket. – dünnyögöm neki morcin, mert nem tetszik, ha ilyeneket mond akár mennyire is pasiból vagyok.
- Megígérem, nem fogok. – csókkal pecsételi meg ígéretét.
Ezúttal csókunkat nem a levegőhiánya szakítja meg, hanem hasunk, mert élelemre pályázik. Kicsim szed mindkettőnknek jó nagy adaggal, majd neki is látunk a dolgoknak. Pedig inkább egymást ennénk, ahogy érzem a levegőt.
- Ejjha… - dicsér meg teli szájjal. – Nagyon finomat főztél.
- Örülök neki, hogy ízlik. – válaszolom elpirulva, de inkább azért, mert maszatos volt a képem és kicsim nyalintotta le róla.
- Így, Kenshinesen a legjobb. – vigyorog rám, de ezzel csak annyit ér el, hogy a vállába bokszolok egy erősebbet. Legszívesebben felállnék, de kaja ahhoz túl finom, hogy itt hagyjam.
- Egészségedre. – leszedem asztalt, amikor az étel nagy része már nincs meg és belénk sem fér több.
- A tiedre is. – feláll és segít rendet tenni és még a gyertyákat is elfújja.
Este nagyon jól alakul, aminek nagyon örülök. Kicsim egy kis ágytornával lep meg, ami már nekem is hiányzott, majd szépen egymáshoz bújva alszunk el.
***
Másnap reggel telefoncsörgésre ébredek és a telefonból hallom, hogy Hideta az. Amint leteszi, kicsim felpattan és rám parancsol, hogy öltözze, amit nagyon nem értek.
- Mi történt? – kérdezem, és magamra húzom a takarót is. – Ugye nem azt várja, elmenjünk hozzá?
- Hozzá? – látom értetlen arc kifejezését, de csak bólintok, amire azt hiszem, érti.
- Az ő hangját messziről felismerem. – teszem hozzá.
- Értem, de kérlek öltözz, nem hozzá megyünk, de nem is vesztegethetjük sokáig az időt.
- Mi történt mond már?! Mi olyan sürgős?! – kérdezem a kocsiba szállva, de addig nem hajlandó válaszolni, amíg el nem indulunk.
- A bátyádról van szó. Megverték, és kirabolták, most szállíttatták be a kórházba. Bár eszméletlennek a drogok miatt eszméletlen, amiket beszedett.
- Értem. – mondom, majd összefonom a kezemet és kifele nézek az ablakon.
- Kenshin mi bajod van? A bátyád kórházban van. – nyomatékosítja még egyszer.
- Az ő hibája. Nekem mi közöm van hozzá? – vonom meg a vállamat. Ő csinálta. Hát igya is meg a levét. – mondom, majd tovább nézelődök.
- Hogy tudsz így bánni vele? Ő a testvéred és most szüksége van rád. Mellette a helyed. – próbál észhez téríteni, de nem izgat.
- És amikor nekem volt rá szükségem ő mellettem volt? Naná, hogy nem. Mikor anyámék meg haltak egyedül kellett elviselnem a dolgokat. Nem számíthattam senkire rá meg főleg nem. – mondom, majd tovább figyelem a tájat.
- Ne légy már ennyire szamár.
Nem mondok többet. Megállunk a kórháznál, de nem fogok bemenni és látom egy Haru is észreveszi.
- Komolyan nem fogsz bejönni? – kérdezi meg, mire csak tüntetőleg elfordítom az arcomat. – Lehet, hogy sok hülyeséget csinált az életben, de szüksége van a jelenlétedre, különben elveszíted.
- Már elveszítettem a drog elvette tőlem, ahogy te is fogalmaztál. – emlékeztetem.
- Esküszöm rosszabb vagy egy gyereknél. – jegyzi meg morgósan. – Honnan veszed, hogy nem érted áldozta most fel magát?
- Mert ismerem és ilyet soha nem tenne értem.
- És amikor a sulinál bevittünk az orvosi szobába?
- Azt is neked köszönhetem, mert pont ő tenyerelt a sebembe. Szóval az a minimum, meg lemerem fogadni, hogy akkor is beszívja jött értem. – folytatom tovább.
Veszekszünk még egy kicsit erről a dologról, de végül megunja. Kinyitja az ajtót. Kicsatol és a vállára dob, mint egy krumplis zsákot. Próbálok tiltakozni, de hát nem ér semmit. Csak tovább tart és bevisz.
Ledob egy székre, ami nagyot nyekken alattam és mérgesen néz rám.
- Verheted magadat a földhöz, de innen nem fogsz elmenni. – mondja komolyan, majd bemegy és Hideta jön ki. Már csak ez hiányzott. Beáll mellém, mintha őrizetben lennék és vigyázni kéne rám.
Nem szólok hozzá, de ő sajnos megteszi helyettem.
- Miért csinálod ezt? – teszi fel a kérdést.
- Nem tartozik rád. – válaszolom egyszerűen és keresztbe fonom a karomat.
- De igen is rám tartozik, mert Haru pipa és nem tud miattad semmire sem koncentrálni. Legalább is kicsit megerőltethetnéd magad. Nem csak te létezel a világban és jobb, ha ezt elfogadod. Haru miatt is cselekedhetnél egy kicsit. Ha most a bátyád meg hal, Haru fog a legrosszabbul járni, hiszen már nem az első ügyfelét veszíti el. Jobb lenne a mellette állnál. – kezd el kioktatni, mire felpattanok
- Ne dirigálj nekem oké? Szart sem tudsz a dolgokról így ne pofázzál, feleslegesen foglalkozz a saját dolgoddal. – hordom le szembe nézve egyik legnagyobb félelmemmel… Hidetával.
- Na idefigyelj kis taknyos… - próbálna nekem beugatni, de nem hagyom. Rossznapom van, nem akarja megtudni milyen, vagyok akkor.
- Fogd be. Nem vagyok kíváncsi rád és jobb lesz, ha leszállsz Haru-ról, mert ő az enyém. Én vagyok a párja és elhúzhatsz melegebb éghajlatra. Én viselem gondját Harunak és ez így is fog maradni. Keress más társat magadnak. – mondom komolyan, majd megfordulok és látom, hogy kicsim az ajtóban áll és minket figyel kicsit kikerekedett szemekkel.
Nem tehetek róla, Hideta rosszkor kezdett ki velem. Túlságosan is pipa vagyok és haragszom a bátyámra, hogy ezt csinálja. Ez mind az ő hibája és mást tehetnek érte felelőssé, ami egyáltalán nem tetszik, főleg, hogy az a valaki az én szerelmem lenne az. De Haru mellett fogok állni. Legyen bármi gond vagy baj ott leszek neki és az életemet is felfogom áldozni érte, ha arra lesz szükség, hogy megmentsem.
|
| yoshizawa | 2011. 07. 09. 06:15:05 | #14914 |
Karakter: Naetsu Haru
Megjegyzés: (Kenshinemnek)
- Itt maradsz? – próbálom faggatni, amikor már túl hosszú ideje csak áll előttem, fejét is olyan búsan lógatva, mintha Fülest akarná eljátszani.
- Öhm… én… - kezdi el halkan, inkább Malackaként, amiből már tudom, nyert ügyem van. Vagyis lenne, ha kimondaná, és ha valami idióta nem zavarná meg azzal, hogy türelmetlenkedve vág a szavába:
- Anyádba. Ha nem akarsz vele maradni, akkor mi a picsánat bolondítottad ennyire magadba? – erre egyből abbahagyja amit elkezdett, csakhogy mentegetőzzön.
- Idióta vagy. Egy olyan férfit eldobni magadtól, mint Haru. Hajlandó vagy mos már válaszolni? – ihatott??? Még sose láttam ennyire tébolyultnak.
- Hideta állítsd le magad. – próbálom meg szigorúan kikapcsolni, hogy kicsim újra rám tudjon koncentrálni, de erre idejön, és olyat behúz neki, hogy ha a fürdőajtó csukva lett volna, biztos betöri röptével.
- Te marha. – ordítok rá. – Mi a franc van veled??!! Eszednél vagy?!
- Vele ellentétben igen. Miért teszi ezt veled? – kiabál vissza. A hangja már inkább kétségbeesett, mint dühös. – És te ezt miért hagyod neki??!!
- Nem tudok rá mást mondani – sóhajtom. – minthogy szeretem.
- De… De… Hogy tudnál drogokhoz nyúlni, ha elvesztenéd? Teljesen elment az eszed?
- Lehet. – válaszolok vállrándítva, viszont erre mielőtt sarkon fordulna, és elindulna kifelé olyan gyomorszájast kapok tőle, csillagokat látok.
Azért adta, mint mondta, hogy észhez térjek, dehát ez… Észveszejtően fájdalmas…
- Kicsim. Csak én vagyok az. – kopogok be a fürdőbe, amikor fel tudok egyenesedni.
- Ne bánts. Kérlek, ne bánts. – kiáltja, amikor benyitok. Egész testében remeg, olyan, mint egy kocsonya.
- Én nem foglak bántani. – jelentem ki, miközben magabiztosan fogom meg elhűlt kezeit. - Elment. Ő sem fog bántani.
De tuti utána mentem volna, hogy kibelezzem, ha Kenshin most súlyosabban megsérült volna.
- Én veled akarok maradni, de nem hallgatott meg. – ohh hogy tudtam…
Mosolyogva nyugtatgatom meg azzal, nincs semmi baj, és hogy itt fog maradni.
Csak amikor már egy kicsit nyugodtabb merem felkapni, és visszavinni az ágyba. Bőröndjeit az ágya mellé teszem. Majd reggel kipakoljuk őket.
- Nyugodj meg, minden rendben van. – suttogom neki újra, miközben magamhoz húzom, hogy ettől hamarabb elaludhasson.
Engem azonban aggaszt, mire is tudja majd kiheverni mindazt, ami történt vele, sokáig cirógatom még és figyelem, mire elnyom az álom.
***
Sebe immáron teljesen rendben, és habár még fél mindentől, és mindenkitől, főként Hidetától, egyre nyugodtabban merem hosszabb időre is magára hagyni.
Sajnos hiába is akarok, nem tudok most több időt vele lógni, már egy hónapos hiányzással is jóval több ügyfelet vesztettem, mint gondoltam.
- Kenshin megjöttem. – lépek be a házunkba, hangomra már jön is elém.
- Szia, hogy telt a napod? – kérdi közben, amikor hozzám lép, pedig már ajkaimra is tapad. Forró öleléssel zárom magamhoz, jutalmazom gyengédségét.
- Hiányoztál és jó végre csókolni. Egésznap csak ezt vártam. – válaszolom neki tömören, ahogy kicsit kiélveztem ajkai érintését.
Hajamba túr ujjaival, majd amikor eléggé elbódít érintésével leveszi napszemüvegem.
- De most megkaptad. – mosolyog közben büszkén.
Hehh… Úgy, mintha azt hinné, ennyi elég volt belőle nekem…
Birtoklón tapadok ismét ajkaira egy hosszú, vad csókra.
- Gyere velem. – pihegi, amikor levegőhiány miatt ismét elválunk egymástól, majd kezem elkapva maga után is húz a konyha felé.
Nem tudom mit akar, egészen addig, amíg szemem elé nem tárul az ízléses teríték, a tányérok, az asztal közepén illatozó makaróni, és tészta, a hangulatvilágíttásként melléjük tett gyertyáról nem is beszélve.
- Gondoltam megleplek egy kis kajával és elkezdek törleszteni. – megdöbbenve állok, és nézek végig az asztalon, majd rajta is újra, majd még egyszer. Legalábbis addig, amíg szavai el nem jutnak a tudatomig.
Törleszteni… Nem akarom, ilyet játsszon.
- Ez, hogy vacsorával vársz… Nagyon kedves ötlet volt tőled, roppantul, sikerült meglepned, boldoggá tenned vele. – mosolygok rá, majd magamhoz húzom egy újabb forró csókra, mielőtt leültetném, és egy pohár üdítőt töltve neki végigcirógatva arcán folytatnám mondandóm:
- Viszont azt nem szeretném, ha ezt, vagy mást azért tennél, mert törleszteni akarsz nekem valamiért. – visszavágna erre, de gonosz vagyok, újabb csókkal fojtom belé a szavait, és előzöm meg a beszéddel:
- Nekem elég maga az, ha ittvagy velem. Rosszul érezném magam, ha bármit is azért tennél, mert úgy érzed, azt a valamit muszáj tenned. Szeretlek. – lágyan cirógatom végig pólója alatt mellkasát, miközben már ma nem tudom hányadszorra az este folyamán ismét édes ajkaira tapadnék.
- Különben is. – ülök le szorosan mellé, töltök az én poharamba is üdítőt. – Ha te ezzel akarsz törleszteni, nekem még előbb utóbb a vacsikat majd a farkammal kell törlesztenem neked. Főleg akkor, ha mindig ilyen ínycsiklandóságokkal kényeztetsz.
- Haru! – boxol vállamba. – Ez gonosz volt! – egyedül is hagyna azzal, hogy elment az étvágya tőlem, de naná, hogy nem hagyom, felkeljen székéről.
- Kérlek, ne haragudj rám. Nagyon kérlek! – nyüszögöm addig, amíg meg nem enyhül.
Tudom, könyörgésem miatt Hidetáék már nem egyszer kiakadtak rám, mert szerintük elég nyálas, viszont azt ők se tagadhatják, hogy hatásos.
- Többet ne mondj ilyeneket. – dünnyögi még mindig morcin, de már az enyém, itt marad mellettem.
- Megígérem, nem fogok. - vetem magam újra ajkaira.
Csókunk most nem a levegőhiány, gyomrunk korgása szakítja félbe. Annyira jó makarónijának az illata, nem csodálom, ennyire vágyunk rá, nevetve szakadok el tőle, és merítek mindkettőnknek egy adaggal, kívánok neki jó étvágyat.
- Ejjha… - dicsérem meg tele szájjal. – Nagyon finomat főztél.
- Örülök neki, hogy ízlik. – válaszol elpirulva. Nem tudom, pirulása a bókom miatt van-e, vagy attól, hogy azt mondva neki, maszatos volt szája széle, egy kis tésztadarabot nyalintanék le az arcáról.
- Így, Kenshinesen a legjobb. – vigyorgok rá, utána ártatlanul, amitől még nagyobbat kapok vállamba, mint az előbb, de legalább most nem próbál meg elmenni mellőlem, sóhajtva, élénkvörös arccal eszik tovább.
- Egészségedre. – kezdi el leszedni az asztalt, amikor az étel nagy részét már elpusztítottuk.
- A tiedre is. – kelek fel én is, hogy segítsek neki, miután elfújom a gyertyát.
Az esti közös programot pedig még szép, hogy azzal teszem neki élvezetesebbé, hevesen teszem a magamévá lefekvéskor.
***
Másnapra szabadságot vettem ki, nem is értem, miért hív Hideta, morcosan, álmosan veszem fel a telefont.
Bár… Amikor meghallom, miért is keres, egyből kipattan az álom a szemeimből, és kimászva az ágyból, a kíváncsian figyelő Kenshinre is rászólok öltözzön.
- Mi történt? – kérdi még a takarót is a fejére húzva, amikor leteszem a telefont. – Ugye nem azt várja, elmenjünk hozzá?
- Hozzá? – ezt a szót olyan undorral ejtette… Hallotta, Hidetával beszélek? Biccent.
- Az ő hangját messziről felismerem. – teszi is hozzá.
- Értem, de kérlek öltözz, nem hozzá megyünk, de nem is vesztegethetjük sokáig az időt.
- Mi történt mond már?! Mi olyan sürgős?! – kérdi már a kocsiba, de addig nem válaszolok neki, amíg el nem indulunk.
- A bátyádról van szó. Megverték, és kirabolták, most szállíttatták be a kórházba. Bár eszméletlennek a drogok miatt eszméletlen, amiket beszedett.
|
| oosakinana | 2011. 06. 07. 08:50:47 | #14124 |
Karakter: Kenshin Mori
Megjegyzés: (Harumnak)
Nem bírok tovább itt maradni így, hogy látom, mennyire bántom. Megpróbálok elszaladni, de erős mellkasba ütközve pattanok vissza. Haru főnöke az. Meg ragadja vállamat és a falnak nyom. Látom nagyon mérges és szerintem itt most egy vulkán fog kitörni.
- Azt ordítoztad az előbb, boldog akarsz lenni egy olyan férfi mellett, akit szeretsz, és aki téged is szeret, olyan hangerővel, hogy még szerintem a szomszéd városban is hallották a hangod. Akkor mi ez a hiszti?! Ha a beszélgetésünknek végig fültanúja voltál, akkor tudhatnád, hogy csak miattad utasított vissza. – szavaira meglepődök. Nem hallgattam végig így nem tudom, hogy mi van.
- Elég legyen, nem kell a hiszti egyikőtöktől sem! – próbálja leszedni rólam főnökét, de sajnos ez most halott ügynek látszik. Próbálom kérdezni, hogy ez igaz-e, de nem kapok rá választ. Ám Harum helyett, azaz idióta válaszol még hangosabban.
- Igen, képzeld el, igaz. Úgyhogy… Akinek joga lenne dühöngeni az én vagyok. Eddig se volt nála sok esélyem, de már nem is lesz. Ennyire, mint amennyire téged szeret, nem láttam még soha senkit se, hogy szeretett volna. – ahogy hallgatom, teljesen megrémülök tőle. Könnyeim tovább folynak még mindig. Haru felé mondja halkabban, hogy bocsi és csak ennyit akart, de elengedni nagyon nehezen akar.
- Igaz, amit mondott? – kérdezem meg szerelmemet, mikor már az ő karjaiban vagyok és könnyeimet törli le arcomról, de én még teljes mértékben remegek. Hideta leült az ágyra és úgy figyel minket. Egész testemben remegek. Félek tőle. Egyszerűen megrémisztett teljesen.
- Tényleg szeretnél? Még úgy is, hogy ennyire nehéz elviselni és csak a gond van velem? Ezt nem hiszem el… Miért tennéd? Tönkreteszem az életed…
Hideta megint felhorkan, és ha kicsim nem szólna rá, akkor szerintem megint a fejem lenne leordítva a helyéről.
- Nem vagy eszednél. Mondtam valaha olyat, hogy tönkreteszed az életem? – kérdezi a gyengéd csók után, de elég komoly arc kifejezése van. – Szeretlek. Mindennél jobban. És… Tudod… Az életem akkor tennéd tönkre, ha itt hagynál egyedül. Akkor tuti elfogyna minden önerőm, és a drogokhoz nyúlnék.
- Nem… - mondom halkan, miközben kezemet ökölbe szorítom és a fejemet zárom. Ő nem tenné soha. - Ezt nem hiszem… Te nem…
- Bebizonyítsam? – elővesz egy zacskót, amibe drog van. Nem ezt nem teheti. Kiütöm a kezéből. Ő nem teheti, nem nyúlhat hozzá.
- Ne… Kérlek, miért zsarolsz?
- Nem zsarollak. – sóhajt, miközben a szemeimbe néz, amik könnytől csillognak. – Csak az igazat mondtam. Nélküled nincs értelme annak, hogy a valóságban éljek. Úgyhogy könyörgöm, maradj velem…
Nem tudom mit mondjak. Örömmel maradnék vele, de nem akarom, hogy állandóan csak vigyázzon rám és szenvedjen. Boldognak akarom látni. Nem pedig azt, hogy mindig azon van, hogy csak nekem legyen jó. eddigi életemben mindenkit elveszítettem, akit szeretek. Nem lennék képes őt is elveszíteni. Nagyon szeretem és nem tudom magára hagyni.
- Itt maradsz? – teszi fel a kérdést, amikor már hosszú ideje csak nézek magam elé és gondolkozok. Még mindig nem tudom, hogy mit csináljak.
- Öhm… én… - kezdek el dadogni.
- Anyádba. Ha nem akarsz vele maradni, akkor mi a picsánat bolondítottad ennyire magadba? – kezd kiakadni Hideta.
- Nem… én nem… - kezdek el mentegetőzni.
- Idióta vagy. Egy olyan férfit eldobni magadtól, mint Haru. – folytatja a szitkozódást és egyre hangosabban. – Hajlandó vagy mos már válaszolni? – már remegek egész testemben és csak arra várok, hogy egyedül legyek.
- Hideta állítsd le magad. – szól rá kicsim, de nem használ.
- Én… - nem nagyon tudom folytatni. Megelégelve dadogásomat, feláll és egy akkor jobb egyenest ad, hogy szinte beesek a fürdő ajtaján. Megint csak könnyeim kezdenek el folyni.
- Te marha. – kiabálja kicsim és odamegy Hidetához, de én félelmemben, csak becsukom az ajtót és a hátamat az ajtónak vetem.
Halom, hogy veszekednek. A fülemet is befogom. Nem akarok semmit hallani. Összekuporodok. Nem tudom, mi történik odakint, de amikor kopogást hallok. Megrémülve bújok a kézmosó alá és teljesen picire húzom össze magam.
- Kicsim. Csak én vagyok az. – hallom meg Haru hangját.
- Ne bánts. Kérlek, ne bánts. – könyörgök neki és csak ölelem magam. Rettegek és remegek.
- Én nem foglak bántani. – mondja és megfogja a kezemet. – Elment. Ő sem fog bántani. – próbál nyugtatni, mire kicsit engedek és kimászok a kézmosó alól.
- Én veled akarok maradni, de nem hallgatott meg. – mondom és kitörök, mire szorosan magához ölel.
- Nincs semmi baj. Itt fogsz maradni. – suttogja és végül bevisz a hálóba. A bőröndömet leteszi az ágyra és lefektet, majd mellém fekszik. – Nyugodj meg, minden rendben van. – nyugtat, mire úgy bújok hozzá, hogy mindjárt belebújok. Olyan sokat jelent nekem, hogy mellettem van. Ő az egyedüli mentsváram. Csak ő maradt nekem.
~*~
Már egy hónap eltelt a verekedés a veszekedés minden óta. A mellkasom teljesen rendbe jött, hála Harunak. Hideta azóta járt már nálunk, de én olyankor a fülem-farkam behúzva menekülök el vagy a hálóba vagy éppen a fürdőbe és meg várom, hogy elmenjen. Nem szeretek vele egy légtérbe lenni még kicsimmel sem. Rettegek tőle teljes mértékben.
Most éppen kincsem oda van dolgozni, mert reggel megkértem, hogy menjen, hiszen eddig állandóan csak velem foglalkozott és ideje, hogy magára is gondoljon ne csak rám. Nekem meg itt az ideje, hogy rá is gondoljak, ne csak magamat sajnáltassam.
Meg akarom lepni egy kis vacsorával, mire hazajön, hogy ne csak gyors kajákat együnk. Egy kis makarónit csinálok, mert azt egyszerű és imádom. Megterítek és még gyertyát is helyezek el az asztalon. Kicsit romantikusra veszem a hangulatot. Reménykedek, hogy neki is tetsszen, amit tervezek.
Éppen most lép be.
- Kenshin megjöttem. – hallom hangját, mire elé sétálok.
- Szia, hogy telt a napod? – kérdezem kedvesen, majd mikor közelebb jön ajkaira tapadok, mire szorosan ölel magához.
- Hiányoztál és jó végre csókolni. Egésznap csak ezt vártam. – mondja, amire csak elmosolyodok, és a haját simogatom, miközben a szemüvegét is leveszem.
- De most megkaptad. – mondom mosolyogva, mire megint megcsókol mohón és szenvedélyesen. – Gyere velem. – megfogom a kezét, majd a konyhába vezetem, ahol már vár minket a készen lévő vacsora.
- Meglepetés. – mondom mosolyogva, ahogy meglátja a terítéket. – Gondoltam megleplek egy kis kajával és elkezdek törleszteni. – nézek rá mosolyogva és csak reakcióját várom, hogy mennyire tetszik neki a meglepetése.
|
| yoshizawa | 2011. 06. 06. 19:15:10 | #14112 |
Karakter: Naetsu Haru
Megjegyzés: (Kenshinemnek)
Mintegy végszóra megérkezünk, ezért leállítom a motort, és kiszállva már lépek is hozzá. Sok vért veszített, ami miatt nem biztos, hogy bírna rendesen egyedül járni, úgy gondolom, segítséget kell nyújtanom neki.
Igen, igazam lett, remegnek a lábai már miközben feláll is.
Ölbe kapom, így viszem be a lakásba is, majd fel az emeletre, meg se állok az ágyig vele. Csak itt teszem le a lehető leg óvatosabban, majd amikor betakarom mellé is dőlök, hogy vigaszt keresve bújhasson karjaim közé.
Annyira hiányzott… És annyira, de annyira örülök neki, jól van…
- Nem akarok kimenni innen. – suttogja panaszosan. Sok volt neki ez a nap.
- Nem is kell. Itt fogsz maradni velem és vigyázok rád. – válaszolok neki, majd vigasztalón puszilgatom meg buksiját, arcát, nyakát, és testét is, ahol csak érem.
- De neked dolgoznod kell. – szólal meg újból egy idő után, pedig már azt hittem, elaludt.
- Azzal ne foglalkozz, a helyettesem mindent elintéz. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy pihenjünk és élvezzük, hogy együtt vagyunk. – különben is… Annyi pénzem van tartalékban, amiből akár évekig is ellennénk…
Mosolyogva néz végre újra szemembe, és csókol meg gyengén puha kis ajkaival.
Persze ez a gesztus elég váratlanul ért a történtek után, de az első döbbenetemen túlesve máris viszonzom érzelmeit.
- Szeretlek Haru. – szakítja meg csókunk egy nagy sóhajjal.
- Én is. – ölelem magamhoz még jobban, amikor bújik.
***
Reggel arra ébredek, hogy valaki durván bökdösi a hátam, de az én kicsikém a karjaim közt fekszik. Álmosan fordulok meg, és kapásból le is ütném a piszkálódót, ha az nem állítaná meg kezemet.
- Hideta? – kérdem halkan, és a lehető legóvatosabban mászok ki Kenshin mellől. – Mi a fenét csinálsz te itt?
- Beszélnünk kell. – közli nagy komolyan, majd kivonul. Bosszús sóhajjal takarom be kicsikém, és követem.
- Mi van? Mi történt? – kérdem, amikor utolérem.
- Bejöttem, megkérdezni, hogy hogy van. – ezért jött volna??? Nem hinném.
Gyanakodva nézek rajta végig, de azért készségesen válaszolok neki:
- Nagyon ki van készülve. Ha nem lennék itthon házi őrizet kéne neki.
- Figyelj meg lehet oldani, de minek pátyolgatod? Nem hogy élnéd az életed és mondjuk, mi jönnénk össze. Sokkal jobban járna mindenki és nem kellene neked sem szenvedned. – grr…
- Ezt meg se hallottam. – morgom bosszúsan. - Megmondtam már neked kettőnk kapcsolatáról a véleményem. Meg különben is… Nem hagyhatom őt magára. Szüksége van rám… Ugyanannyira, mint nekem rá. – fáj látnom, hogy emiatt tekintetében könnyek gyűlnek a fájdalomtól, viszont az még jobban fájna, elveszíteném Kenshint. – Értsd meg, szeretem.
- De én meg téged… - lép hozzám egy csókra, de összes erőm összeszedve lököm el magamtól. Nem könnyű művelet, viszont azzal, hogy rá gondolok, sikerül.
- Ne folytasd. – pirítok is rá szigorúan. - Megmondtam, a mi kapcsolatunknak nem lenne jövője igaz?! – bólint, és leül azzal, hogy ettől még egy kicsit itt marad, hátha.
- Semmi esélyed. – morgom bosszúsan, majd még hozzáteszem, én visszamentem hozzá.
Belépve szobánkba furcsa látvány fogad. Kenshin épp a bőröndjébe pakolja ruháit, szemeibe könnyek.
- Hova mész Kenshin? – vonom kérdőre. Nem értem. Mi történt???
- El. – felel tömören – Nem akarok a terhedre lenni, meg nem akarom, hogy csak azért vigyázz rám, mert úgy érzed, szükségem van rád. – he???
- Te meg miről beszélsz? – lépek hozzá, és ragadom meg kezeit. Majd amikor nem felel, megpróbálom újra kifaggatni arról, mi a fene lőtte.
- Szakítok veled. Légy Hideta-é. Úgy is azt akarja, hogy az övé légy. – idióta… Ezt meg honnan???
- Te meg vagy kergülve? – támadok rá felemelt hangon, de mielőtt folytathatnám ordít vissza:
- Hallottam mindent. Hallottam, hogy akar téged és azt mondta, hogy mindenki jobban járna, ha elhagynál és vele jönnél össze. Igaza van? Mit kezdenél egy olyan senkivel, mint én, aki még a saját árnyékától is fél? – hehh… Hogy mit? Lenne néhány javaslatom.
De ez, hogy ő még a saját árnyékától is fél… Akkora, de akkora baromság…
- Ez hülyeség… - próbálok meg vele újra harcba szállni. Még a legtöbb bandatag is kiadott volna egy olyan szituációban, amiben helytállt.
- Nem hülyeség. Igaza van, én egy senki vagyok. soha nem is voltam más. Csak egyszer ebben a rohadt életben akartam végre boldog lenni. Miért olyan nagy bűn? Én miért nem lehetek boldog végre egy olyan férfi mellett, akit szeretek és engem is szeret? Olyan nehéz kérni valakit, hogy viszonozza érzéseimet, amiket én érzek iránta? – már folynak a könnyei is, viszont tényleg nem tudom, hogyan állítsam le, ahogy azt se, mi ez a kirohanása.
Amikor hirtelen kezd el futni se tudom egyből utána vetni magam, csak akkor fogom meg testét, amikor az a szobaajtóban visszapattan Hidetáéról.
Nem hiányzott most ide haverom, bosszúsan küldeném is el, hogy intimebb közegben vigasztalhassam meg valahogy a karjaim közül hisztériás engedj el parancsokkal kitörni készülő kis szőkeséget, és kifaggassam arról is, mégis mi mostani viselkedésének az oka, viszont Hideta gyorsabb nálam, vállait megragadva pördíti a falnak, hogy kihasználva emiatti döbbenetét kezdhesse el mérgesen oltani:
- Azt ordítoztad az előbb, boldog akarsz lenni egy olyan férfi mellett, akit szeretsz, és aki téged is szeret, olyan hangerővel, hogy még szerintem a szomszéd városban is hallották a hangod. Akkor mi ez a hiszti?! Ha a beszélgetésünknek végig fültanúja voltál, akkor tudhatnád, hogy csak miattad utasított vissza. – he??? A beszélgetésünk??? Szóval arra próbált utalni a kis lökött…
- Elég legyen, nem kell a hiszti egyikőtöktől sem! – próbálom meg leállítani Hidetát, de most nem tudom arrébb tolni Kenshintől, aki talán azt kérdi, hogy ez igaz-e, ugyanúgy, ahogy felelni se vagyok képes kérdésére, mert haverom egy hatalmas levegőt véve tovább ordít vele, még az előbbinél is hangosabban, mintegy helyettem is válaszolva:
- Igen, képzeld el, igaz. Úgyhogy… Akinek joga lenne dühöngeni az én vagyok. Eddig se volt nála sok esélyem, de már nem is lesz. Ennyire, mint amennyire téged szeret, nem láttam még soha senkit se, hogy szeretett volna. – ezután böki felém, egy kicsit halkabban, de ugyanennyi indulattal, hogy bocsánat, és csak ennyit akart, viszont még mindig alig akarja átadni Kenshint nekem, pedig a kicsike könnyei megállíthatatlanul folynak továbbra is.
- Igaz, amit mondott? – kérdi hüppögve, amikor végre át tudom ölelni, és le tudom törölni forró könnyeit is, bár még mindig egész testében feszült.
Gyanítom, ha Hideta nem terpeszkedett volna el ágyunkon, és rettegne tőle annyira, mint amennyire retteg az előbbi ordítozása után, ismét felkapná bőröndjét.
- Tényleg szeretsznél? Még úgy is, hogy ennyire nehéz elviselni és csak a gond van velem? Ezt nem hiszem el… Miért tennéd? Tönkreteszem az életed…
Hideta felhorkan, de elég rászólnom ahhoz, hogy most csöndben maradjon.
- Nem vagy eszednél. Mondtam valaha olyat, hogy tönkreteszed az életem? – nézek rá szigorúan, de csak miután egy gyengéd csókra az ajkaira tapadok. – Szeretlek. Mindennél jobban. És… Tudod… Az életem akkor tennéd tönkre, ha itt hagynál egyedül. Akkor tuti elfogyna minden önerőm, és a drogokhoz nyúlnék.
- Nem… - szólal meg alig hallhatóan, miközben a fejét is megrázza. Kezei ökölbe szorítva vannak, de remegnek. - Ezt nem hiszem… Te nem…
- Bebizonyítsam? – veszek elő egy kis zacsit. Hallom, hogy Hideta mocorog, amíg Kenshin ki nem üti a kezemből, gondolom ezt már ő sem akarta hagyni.
- Ne… Kérlek miért zsarolsz?
- Nem zsarollak. – sóhajtom mélyen könnytől csillogó szemeibe nézek. – Csak az igazat mondtam. Nélküled nincs értelme annak, hogy a valóságban éljek. Úgyhogy könyörgöm maradj velem…
|
| oosakinana | 2011. 04. 25. 19:56:13 | #13198 |
Karakter: Kenshin Mori
Megjegyzés: (Harumnak)
- Idióta! – hallom Haru hangját, majd csak annyit érzek, majd felvesz a karjaiba és elindul velem az egyik irányba. Gondolom a kocsijához, de nagyon fáj. Már a könnyeim is folynak a fájdalomtól. Nem bírom. Nem szeretem.
Bátyám kezdi el utánunk kiabálni, hogy álljunk meg, amire Haru meg is teszi és amikor meglát látja hogy komoly a helyzet és nincs idő szórakozni. Egyből a suli orvoshoz akar vinni, ami nekem nagyon nem tetszik.
- Nem vihe… - hallom Haru-t, de bátyámat is, hogy menjen már utána. - Hát jó… - suttogja nekem, de én nem akarom. Miért nem hallgat meg engem? – Akkor itt láttatjuk el a sebeid, remélem, nem lesz belőle nagy galiba.
Tiltakoznék és próbálok kimászni a keze közül, de nem enged. Tovább visz a sulidokihoz, és egy csókkal próbál lenyugtatni, hogy minden rendben lesz és hát meg kell hogy hagyjam, most tényleg megy neki, mert nagyon fáj.
Bátyámon látom, hogy nem tetszik neki, hogy Haru a párom, de az orvos csak mosolyog. Egyik kezemet kicsim fogja, míg másik kezemet meglepetésemre bátyám. Az orvos pedig összevarrja a felszakadt sebeimet, de kurvára fáj, hiszen, érzéstelenítőt nem kaptam és ez nagyon szar.
***
Amint velem végzett, hangfoszlányokat kezdek hallani csak. Megkérdezett valamit kincsemtől, aki meg elkezd neki magyarázni. A fájdalom elvette a tudatomat és az akaratomat. Ki kell pihennem magam.
Hallom, hogy valami volt barátjáról beszél, aki eljött és nagyon rosszul bánt velem, de rendőrségi ügy lett belőle, meg valamit a tesi óráról is beszélnek, de nem értem pontosan, hogy mit vagy mi akar lenni, ezért inkább nem is próbálkozok ki egyenesíteni a dolgokat számomra, mert tudom, hogy felesleges lenne.
Látom, hogy bólint. Ezek szerint mindent elhitt és nem kell tovább itt maradni. Most csak arra vágyok legjobban, hogy kettesben legyen Harum-mal és a karjaiba egy jót aludhassak.
Mosolyogva vesz fel karjaiba és visz ki az épületből egyenesen a kocsijáig. Betenne hátra, de nem tud, mert valaki elfoglalta a helyet, vagyis bátyám. Beültet előre, de hátra dönti a széket. Kényelmes, de kicsim karjai között kényelmesebb lenne a házunkba.
- Hazavisszük, nem dobom ki természetesen. – cirógat meg kedvesen, majd betakar egy pléddel és úgy köt be.
Megnyugodva bólintok és bátyámnak meg nekem is nagy szerencsém van, hogy Haru-val együtt vagyok. nem akarok semmi problémát, csak nyugalmat, boldogságot és végre szerelmet, de tudom, hogy amint egy kicsit kapok, belőle valami megint el fogja rontani.
Elindulunk és a fáradtságtól meg a sok fájdalomtól el is alszok. Akkor ébredek fel, amikor nagyot fékez és megérkezünk régi otthonomhoz
- Szerinted le tudna szokni? – kérdezem tőle halkan és a válaszát várom, de nem mond semmit. Kiszáll, majd bátyámat az ajtóba teszi, és úgy száll vissza a kocsiba, hogy indulunk, végre haza ahova már olyan régóta vágyok. Amint megérkezünk, egyszer megszólal Haru.
- Leszokhatna, ha lenne elég akarata, és ha ő maga akarna leszokni a drogról. Mert ha most kényszerítenéd egy elvonóra, azzal csak azt érnéd el, csak meggyűlölne. Talán el is bujdosna valamerre úgy, hogy soha ne is tudj vele beszélni.
- Értem. – bólintok szomorúan és tudom, hogy igaza van. Kikötöm magam és kiszállok, de egyből odajön segíteni.
Bemegyünk a házba és felvisz az emeletre, ahol lefektet és ő is befekszik mellém. Hozzábújok szorosan.
- Nem akarok kimenni innen. – mondom halkan. Most már megtörtem teljesen és képtelen vagyok tartani magam.
- Nem is kell. Itt fogsz maradni velem és vigyázok rád. – mondja és puszikkal halmoz el, ami nagyon jól esik, de tudom, hogy neki dolgoznia kell, és nem foglalkozhat csak velem, még akkor, sem ha nagyon-nagyon szeretném.
- De neked dolgoznod kell. – suttogom halkan, de nem merek a szemébe nézni.
- Azzal ne foglalkozz, a helyettesem mindent elintéz. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy pihenjünk és élvezzük, hogy együtt vagyunk. – válaszolja, ami kicsit megnyugtat. Felnézek a szemébe és megcsókolom lágyan és kicsit erőtlenül, de most ő sem erőszakoskodik.
- Szeretlek Haru. – mondom neki komolyan.
- Én is. – válaszolja. Igaz nem mondta ki, de nekem ez is megteszi. Hozzábújok szorosan és végül elalszok.
~*~
Másnap reggel ébredek fel. Haru már nincs mellettem és lentről hallok hangokat. Kicsit megijedek, hogy mi történik itt. Felveszem az egyik bő pólómat, majd lemegyek óvatosan. Egyszer csak Haru hangját hallom meg.
- Nagyon ki van készülve. Ha nem lennék itthon házi őrizet kéne neki. – hallom a hangjából, hogy gondterhelt.
- Figyelj meg lehet oldani, de minek pátyolgatod? Nem hogy élnéd az életed és mondjuk, mi jönnénk össze. Sokkal jobban járna mindenki és nem kellene neked sem szenvedned. – mondja, és ebben van valami.
- Nem hagyhatom magára. Szüksége van rám… - tovább nem is érdekel. Elerednek, könnyeim felmegyek a szobába.
Előszedem a bőröndömet és elkezdem pakolni a cuccaimat. Nem akarok a terhére lenni. Szeretem és pont ezért fogok elmenni, hogy végre visszatérhessen a nyugodt életéhe és összejöhessen azzal, akit szeret és nem csak azért hozzá magával, mert úgy gondolja, szükségem van rá.
Ahogy pakolom, jobban szólva rámolom, a ruháimat a bőröndbe egyszer csak nyílik az ajtó. Nem nézek oda. Könnyeimtől nem is sok mindent látnék, de hallani hallok.
- Hova mész Kenshin? – teszi fel a kérdést gyanúsan.
- El. – mondom egyszerűen. – Nem akarok a terhedre lenni, meg nem akarom, hogy csak azért vigyázz rám, mert úgy érzed, szükségem van rád. – mondom komolyan elcsukló hangon.
- Te meg miről beszélsz? – kérdezi értetlenül. Odajön, megfogja a kezemet és maga felé fordít. – Mond el, miről beszélsz?
- Szakítok veled. Légy Hideta-é. Úgy is azt akarja, hogy az övé légy. – mondom elcsukló hangon.
- Te meg vagy kergülve? – teszi fel a kérdést és folytatná, de nem hagyom.
- Hallottam mindent. Hallottam, hogy akar téged és azt mondta, hogy mindenki jobban járna, ha elhagynál és vele jönnél össze. Igaza van? Mit kezdenél egy olyan senkivel, mint én, aki még a saját árnyékától is fél? – kérdezem folyó könnyekkel.
- Ez hülyeség… - próbálna szólni, de nem hagyom.
- Nem hülyeség. Igaza van, én egy senki vagyok. soha nem is voltam más. – mondom kicsit kiakadva. – Csak egyszer ebben a rohadt életben akartam végre boldog lenni. Miért olyan nagy bűn? Én miért nem lehetek boldog végre egy olyan férfi mellett, akit szeretek és engem is szeret? Olyan nehéz kérni valakit, hogy viszonozza érzéseimet, amiket én érzek iránta? – hadarom a kérdéseket és lenne még nagyon sok, de nem akarok mindent rázúdítani így is pont elég lehet engem elviselni. Nem kell még itt a hisztim is, bár már késő. Meg kaptam a gondjaim nagyját, de nélküle nem leszek képes végig vinni a dolgokat és megint rendbe jönni. Tényleg szükségem van rá, de nem maradhatok csak ezért vele. Nem tehetem tönkre az életét, hogy nekem jobb legyen…
|
| yoshizawa | 2011. 04. 22. 21:56:05 | #13138 |
Karakter: Naetsu Haru
Megjegyzés: (Kenshinemnek)
- Rendben, végül is a te konyhád. – egyezik bele csöndesen, és bár összes izma feszült még, már próbálja magát visszafogni attól, hogy felálljon.
Ami a fogalmazásával szemben helyes. De azon is lehet csiszolni, fejem megrázva teszem is helyre gyorsan az apró kis tulajdonviszony botlását, mielőtt megcsókolnám, és eldönteném a kanapén, hogy kényelmesebb helyzetben tudjon lazulni:
- Nem az enyém a miénk. – mellé dőlök, és meg is cirókázom arcát, hátha közelségemmel jobban elősegíthetem nyugalmát. Ki kell aludnia magából azt a sok borzalmat aminek a részese volt.
- Megoldunk, mindent ne aggódj emiatt, most csak az a lényeg, hogy épülj fel és légy boldog mellettem. Ez az egyetlen egy feladatod. – duruzsolom neki, miközben tovább simogatom, és puszikkal is elhalmozom, amíg szorosan hozzámbújva át nem lép az álmok világába.
***
Egy hét telt el azóta a szörnyű merénylet óta. Kenshin még mindig fél kilépni házunkból, fél az idegenektől, de még a hangos zajoktól is, amit megértek azok után, amit átélt.
De…
Azt egyszerűen nem tudom felfogni, ha ő is tudja mindezt, akkor miért akar mindenáron suliba menni, ahelyett, hogy passziváltatná magát. Ennyire mazochista???
És én is árrgh...
Hogy beszélhetett rá arra csak a két szép szemével, hogy engedjem meg neki, folytathassa tanulmányait?!
Meg különben is… Miért nem az én, vagy haverjaim védőőrizete alatt utazgat? Miért hagyjam neki, egyedül tegye meg az utat házunktól iskolájáig.
Persze mindezek után nem csoda, állandóan az jár a fejembe, jól van-e, bökdösniük kell egy-egy hangosabb Jajj Istenem csak ne legyen baja, vagy ugye jól van- stb. felszólalásom miatt üzlettársaimnak.
Inkább a délutánra eső tárgyalásokra megkérnek, be se menjek, intézek helyettest, csak induljak, győződjek meg arról, jól van, hátha legközelebb már jobban tudok figyelni.
Szerencsére mint kiderült apai ösztönük, vagy a faszom tudja mijük nem csalt, még jó is, hogy idejöttem, hallgattam rájuk.
Az az eszement hullajelölt épp a kezét emelte rá. Ha nem fogom meg, kicsim újra rossz élmények érték volna.
- Michel – szólítom meg, hangom inkább hörgésre hasonlít most. - nem ajánlom, hogy egy újjal is hozzá érj Kenshin-hez. – ő az enyém, nem adom, főleg nem egy drogosnak. Apropó… Ugye nem azért van itt, mert megtudta, közünk van egymáshoz és el akarta rabolni??!!
Bár már mindegy, ellenem semmi esélye, főleg így, hogy Kenshin a hátam mögé menekült.
- Te ezzel a drogossal vagy együtt? – kérdi felháborodva, amikor felém pördül, de meglepetésemre nem tőlem. Pff… És drogos… Hát… Előbb lesz ez hulla, mint én függő…
- Kit nevezel te drogosnak? Nem tudom ki vette tőlem a drogot. – morgom bosszúsan. Ha ismerik egymást, tisztázzuk az árus és fogyasztó szerepeket.
- A bátyám drogokat vett tőled? – hogy mi van??? A bátyja??? Ez a tény rendesen lesokkolt. Jól hallottam egyáltalán???
- Ő a bátyád? – bólint… A fene vigye el… Ha ezt tudom, megtiltom a környékben neki az árusítást. Mondjuk mentségemre, amikor kezdte még nem ismertem Kenshint. – És igen 1 éve veszi tőlem a drogokat, de fogalmam nem volt, hogy ő a bátyád.
-Nem a te hibád, hanem az ő gyengesége. – ez igaz… Mindenki aki elmenekül a valóság elől gyenge. Viszont azt nem hiszem, a saját testvérét így kellett volna lekezelnie.
- Kenshin Haza jössz. Most. – egy penészt…
- Jobb, ha felfogod, nem kapod vissza. Ő most már hozzám tartozik és csak az enyém. Felejtsd el drogos. – addig, amíg még emberi lénynek ismer. – tenném még hozzá, ha nem akarna nekem ugrani.
Persze erőszakra még szép, hogy erőszakkal válaszolnék, szívesen kibelezném, ha nekem rontana, és ha az útjába ugró Kenshin nem rogyna a földre fájdalmas kiáltással.
- Idióta! – ordítok rá bosszúsan, miközben behúzok neki egyet. Még mindig engem támadna, talán észre sem vette, öccse megsérült.
Így legalább, amíg el van foglalva azzal, hogy egy elmebeteg vagyok, mert ezzel az ütésemmel biztos, hogy eltörtem az orrát, ölbe kaphatom tiszta vér pólójú kincsem, akinek már a könnyei is eleredtek, és gyors léptekkel elindulhatok vele kifelé, autóm felé. Mihamarabb orvoshoz kell vinnem.
Persze bátyja, amikor észreveszi, távolodunk tőle, elkezd utánunk loholni, azt kiabálva, hogy még nem végzett velünk, álljunk meg.
Én teljesítve kérését megállok. És felé is fordulok. De ha ettől folytatná, amit elkezdett, nem halálsápadtan közölné, nagyon súlyosnak látszik, bemegy és szól az iskolaorvosnak, mert jelenleg a környéken ő a legközelebbi orvos, aki elláthatja Kenshint, biztos megtiprom.
- Nem vihe… - szólok felé. Vagyis szólnék, ha még itt lenne, és nem az ajtóból ordítaná, hogy miért nem követem már.
- Hát jó… - suttogom kincsemnek, miközben lenézek rá, és egyre vörösebb pólójára, meggyőzve magam arról, ha igaza van bátyjának, tényleg ez lesz a legjobb megoldás, ha nem akarom, elvérezzen. – Akkor itt láttatjuk el a sebeid, remélem, nem lesz belőle nagy galiba.
Tiltakozna, és ugrana is ki ölemből, arra hivatkozva, ha mellkasát meglátja a sulidoki, biztos jelenteni fogja sérüléseit az igazgatónak, viszont egy csókom elég ahhoz, nyugton maradjon, amíg elérünk az orvosi irodába, és lefektetem a vizsgálóasztalra, ahol már bátyjával együtt az iskolaorvos várja.
Bátyja persze rosszallóan nézte csókunk, az orvosnővel ellentétben, de mentségére írom, hogy még mindig testvérhez méltón viselkedik.
Amikor ugyanis a kicsike lehúzza a pólóját, és a szőke hajú, nagymellű bombázó elkezdi gyors mozdulatokkal lefertőtleníteni és összevarrni felszakadt sebét, a vizsgálóasztal másik oldalán kapja el úgy a kezét, ahogy én megfogtam, és kezdi el velem együtt csitítani, nyugtatni.
***
A dokinéni csak miután végzett, és távolabb lépett pihegő, verejtékező kicsikémtől, kérdi meg, mégis mi történt vele.
Mivel kicsim bátyja épp nincs már a közelben – sejtésem szerint ennek köze lehet ahhoz az apró, fehér csomagocskához, amit jelenlétében még határozottan éreztem ruhámban – bemesélem a dokinőnek, Kenshin átköltözött hozzám, mint élettársához. Valamint azt, hogy sajnálatos módon, éppen emiatt, amikor nem voltam otthon, volt barátom, aki nem bírta elviselni, hogy szakítottam vele, és újabb randit akart kérni tőlem, őt látta meg helyettem, ezt tette vele, így akart bosszút állni rajtam. Természetesen a meséhez azt is hozzá teszem, már rendőrségi eljárás indult a srác ellen, minden rendben lesz, csak beszéljen az igazgatóval, ha Kenshin újra készen áll arra, és bejönne az iskolába, testnevelés órán még egyenlőre akkor se kelljen részt vennie.
Megértően bólint, és elenged minket.
Persze ahhoz, hogy nem hívott ide felsőbb vezetőséget, vagy rendőröket, köze lehet annak is, hogy mindennél drágább sérültem felfogva szándékaim, amikor a doktornő lopva rá rá pillantott bőszen kezdett el bólogatni, mintegy hitelesítve hazugságaim.
Mosolyogva, Kenshinnel együtt köszönök el tőle, mielőtt óvatosan felvenném kincsem, és elindulnék vele kocsimhoz.
A kényelmes pihenést úgy akarom neki még itt is biztosítani, hogy végigdöntöm a hátsó ülésen.
Tervem azonban kedves bátyja miatt, aki elterülve az adott helyen sziesztázik a hallucinációi közt nem tudom megvalósítani, muszáj mellém, a valamennyire hátrahajtott anyósülésben elhelyeznem.
- Hazavisszük, nem dobom ki természetesen. – cirógatom meg kedvesen, mielőtt egy a kocsi hátuljából előszedett pléddel takarnám be óvatosan, és ezen a vastag anyagon át kötném be övét.
Megnyugodva biccent, ezek szerint kitaláltam gondolatait abból, ahogy előbb végignézett rajta, majd rám emelte tekintetét.
Amint elindulunk el is alszik, de amikor lefékezek volt házánál, és kiszállok, újra éberen fordul felém, hogy feltegyen egy olyan kérdést, amire már számítottam tőle:
- Szerinted le tudna szokni? – most válaszoljam azt, hogy nem? Szomorúan sóhajtva nyitom inkább ki a hátsó ajtót, és húzom magam felé a kocsiból bátyját, majd támasztom le a házának, mielőtt visszamásznék Kenshin mellé, indítanám be a kocsit, kanyarodnék ki az útra.
Válaszolni csak ez után válaszolok:
- Leszokhatna, ha lenne elég akarata, és ha ő maga akarna leszokni a drogról. Mert ha most kényszerítenéd egy elvonóra, azzal csak azt érnéd el, csak meggyűlölne. Talán el is bujdosna valamerre úgy, hogy soha ne is tudj vele beszélni.
- Értem. – biccent szomorúan.
|
| oosakinana | 2011. 02. 19. 20:52:49 | #11514 |
Karakter: Kenshin Mori
Megjegyzés: (Harumnak)
- Idióta! Ez a legnagyobb bajod?! Amikor nem is saját akaratodból mentél oda, hanem úgy vittek le, miután elkábítottak.
- De akkor is… Nekem nem lett volna szabad… - kezdem el mondani könnyes szemekkel, de ujjai megakadályoznak a további szavaimba, majd magához vonva csókol meg. Nem szeretem, hogy most ennyire gyenge vagyok. Pedig megígértem, hogy rendben leszek és nem lesz semmi gond többet velem.
- Figyelj picúr! – szólal meg és én teljesen elpirulok, miközben néz. - Mit nem lett volna szabad? Hagynod, hogy levigyenek? Ezt gondold át. Lesből támadtak rád, és biztos vagyok abban, el is kábítottak azok a gerinctelen férgek. Jól sejtem? – biccentek, miközben könnyeim folyamatosan folynak.
- Hidd el… - folytatja a simogatásomat. - Még nekem se lett volna ellenük esélyem, ha meglepnek. Bár hibás vagyok, mert amikor tudtam baj lehet, magammal kellett volna vinnelek a bázisra. Az nem mentség, hogy aludtál, ahogy az se, hogy nem akartam, hogy megijedj a munkatársaimtól. Ha most meghaltál volna én… - most én fojtom belé a szavakat, nem akarom hallani, hogy mi történhetett volna, majd szemébe nézve tájékoztatom, hogy nem hibás. Itt vagyok és élek. Mire mosolyogva bólint.
- Annyira édesek vagytok egymáshoz galambocskáim, mindjárt sírni fogok a meghatódottságtól. – amikor meghallom a hangot. Kicsit felsikkantok, majd közelebb húzódok Haru-hoz. Nem akarok még egy olyat átélni elég volt egyszer. Nem akarom, elegem van.
- Hideta… Hát te mégis hogy kerülsz ide?! – kérdezi kincsem, de nem is figyelnek rám, csak nekem bemutatkozni, bár még meg vagyok nem kicsit rémülve. Visszabújok szorosan szerelmemhez és elkezdenek beszélgetni, de azon vagyok, hogy félelmemet csillapítsam, így nem igazán figyelek a témára.
- Bocsánat a zavarásért, és a betörésért. – lép előre valaki. – Ha nem jó az időpont visszajöhetek talán majd megint máskor. – gondolom, akkor ő lenne az orvos és készülne elmenni, de a félelmetes férfi visszarángatja.
- Nyugi doki! Tökéletes az időpont. Vagy még későbbre akarod tenni a vizsgálatot Haru? Felvállalva azzal, hogy a te egyetlenednek baja essen? – kérdezi kicsimtől.
- Nem akarom későbbre tenni. – Haru az ölébe húz, ami jól esik. Elkezdi levenni rólam a kötéseket, hogy az orvos meg tudja nézni a sebemet. Nem fáj annyira, de azért érzem, és nem nyöszörgök. Próbálok erős maradni, ahogy azt már megígértem magamnak.
- Ezek a sebek szakszerűen el is vannak látva, csak így tovább. – közli, és már szinte szalad is kifele a házból. Gondolom, a melegekkel van baja, de hát van, ilyen ezzel sajnos nem tudunk mit kezdeni. Mi felvállaljuk és így van rendjén. Aranyos a doki meg, meg is bízok benne, csak olyan furcsa volt, néha ahogy rám nézett, mintha méregetett volna.
- Mielőtt a keresésemre indulnál, szólok, erre vagyok… - szólal meg megint a hang, amire összerezzenek, miközben kincsem dicséretét hallgatom.
Amikor nem hallok semmit a konyha felől, Harumra nézek és megkérdezem miatta hagyott-e itt engem. Felnevet, majd biccent és a fülemhez hajol.
- Igen kicsim. Határozottan ő az egyik ok. De hidd el, nem mindig ilyen. Csak ma túlontúl jó kedve van valami, talán a támadóink elkapása miatt. – suttogja a fülembe, amitől végig fut, a hátamon a hideg annyira jól esik, de azért kicsit aggódok is.
- És most mi a fenét csinál? Nem kéne megnézni?
- Nyugi, maradj csak itt, velem. – húz vissza az ölébe. – Feltalálja magát. – válaszolja bár én még nem teljesen nyugodtam meg és még mindig aggódok a dolgok történése miatt.
- Rendben, végül is a te konyhád. – mondom halkan, mire megrázza a fejét.
- Nem az enyém a miénk. – javít ki, majd ajkaimra ad egy csókot és eldönt a kanapén, hogy pihenjek és mellém fekszik, miközben az arcomat simogatja.
- Mi lesz velünk ezek után? – kérdezem aggódva, hiszen a hirtelen hangoktól megijedek és az utcára sem merek szinte kilépni.
- Megoldunk, mindent ne aggódj emiatt, most csak az a lényeg, hogy épülj fel és légy boldog mellettem. Ez az egyetlen egy feladatod. – mondja kedvesen, miközben arcomat simogatja és puszikat ad rá. Szorosan bújok hozzá és élvezem, hogy itt van végre velem és nyugodtság és békesség van.
~*~
Már egy hét eltelt a támadásom óta. Még mindig félek kilépni a házból és kicsit paranoiás is lettem. Haru állandóan mondja, hogy ne menjek, el maradjak még otthon, de mennem kell, különben kirúgnak a szakról, azt meg nem akarom. Azt is felajánlotta, hogy akkor elvisz, de azt sem akarom, hogy miattam furikásszon egész nap a városban elég neki a munkájához való furikászás. Meg valahogy szembe kell néznem a félelmeimmel.
Már bent vagyok az egyetemen. Felső testem még nem egészen gyógyult be, ezért szokott fájni, főleg ha hozzá érnek vagy valami van. Eddig még szerencsére nem szakadt fel egyik sebem se és szeretném is, ha így maradna.
Viszont sajnos ma kosáredzésem is van, amire el kell mennem. Első órám statisztika, amit figyelmesen végig ülök, bár folyamatosan csak Haru jár a fejembe és vele akarok lenni, de neki is kell, magával foglalkoznia nem törődhet állandóan csak velem.
Kosár edzésen sajnos nem marad minden a régiben az egyik mélyebb sebem felszakad és elkezd vérezni, meg iszonyatosan fáj, de nem mondok senkinek semmit inkább csak ott hagyom az órát.
Kimegyek az épületből és elindulok haza fele, viszont ekkor olyanba ütközök, akire nem számítok.
- Kenshin. – hallom a felismerést bátyám hangjában.
- Michel. Mit keresel te itt? – kérdezem meglepődve.
- Még hogy én mit keresek itt? – kérdezi teljesen felháborodva. – Eltűntél már vagy 3 hete. Nem tudok rólad semmit és még te kérdezed, mit keresek itt? – kérdezi még mindig felháborodva és iszonyatosan mérgesen.
- Csodálkozol? Az elmúlt időkben elviselhetetlenné váltál. – mondom neki, mire emelné a kezét, hogy egy pofonnal jutalmazzon, de ekkor Haru jelenik meg a háta mögött és fogja meg a kezét.
- Michel nem ajánlom, hogy egy újjal is hozzá érj Kenshin-hez. – mondja komolyan, majd elengedi a kezét és mellém lép, mire hozzábújok menedékért könyörögve.
- Te ezzel a drogossal vagy együtt? – kérdezi felháborodva.
- Kit nevezel te drogosnak? Nem tudom ki vette tőlem a drogot. – kezdi, amire teljesen meglepődök.
- A bátyám drogokat vett tőled? – nézek Harura, amire látom, meglepődik.
- Ő a bátyád? – kérdez vissza, amire bólintok. – És igen 1 éve veszi tőlem a drogokat, de fogalmam nem volt, hogy ő a bátyád. – mondja megdöbbenve és hiszek neki.
- Nem a te hibád, hanem az ő gyengesége. – válaszolom.
- Kenshin Haza jössz. Most. – jelenti ki, amire válaszolnék, de Haru válaszol helyettem.
- Jobb, ha felfogod, nem kapod vissza. Ő most már hozzám tartozik és csak az enyém. Felejtsd el drogos. – mondja, mire majdnem egymás torkának esnének, ha nem szólnék közbe.
Megpróbálom leállítani őket, de nem megy olyan jól, sőt bátyám még a mellkasomba is bele tenyerel, amire felkiáltok és összerogyva ölelem meg a mellkasomat a fájdalomtól.
|
|
