|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Geneviev | 2013. 01. 30. 20:13:38 | #25011 |
Karakter: Meritamon
Megjegyzés: ~ Asszonykám
- Nem… az nem lehet! Ő sose ártott volna senkinek! – mondja zaklatottsággal vegyes döbbenettel, bizonygatva nevelőapja ártatlanságát. Sajnálom szegényt, ha igaz, amit hallottam. – Orvos volt, arra nevelt, hogy mindig segítsek az embereknek. Erre most… erre most azt mondod, hogy megölt egy gyereket? – kérdezi teljes kétségbeeséssel. Rettenetesen sajnálom, de nem tudok mit mondani, nem tudom, mivel enyhíthetném fájdalmát, hiszen nem tudhatom, hogy mi hogyan volt. Nem voltam ott, csak azt mondtam el, amit hallottam. Most már kicsit sajnálom, hogy elmondtam…
- Csak azt adtam tudtodra, amit hallottam. Sajnálom, ha fájdalmat okoztam! – mondom sajnálkozón, de tudom, hogy bármennyire is szeretnék, ezzel nem segítek.
- Nem lehet… nem lehet… - ismételgeti zaklatottan a fejét rázva. Aggódok érte, főleg, mikor zavarodottságában majdnem nekitántorodik az egyik polcnak, amit ha megtett volna, mindent levert volna. De nem is azokat féltem, sokkal inkább őt, így elkapva karját, magamhoz rántom őt, és óvón átkarolom. Elkerekedett szemekkel pillant föl rám, és szívverése többszörösére növekszik, de látom, hogy nem az ijedtségtől. Már megint ilyen furcsán reagál a közelségemre, de miért? Nem hinném, hogy félelem volna, de akkor mi?
Vörös arca, hirtelen elhúzódása csak még jobban összezavar, hát még, mikor kirohan a szobából, itt hagyva engem teljes értetlenségben. Ez mégis mi volt? Miért ilyen mostanában a közelemben? Ennyire zavarban volna a pár-téma miatt?
Nem… ez nem azért van. Érzem, hogy mitől, de nem merek neki gondolati formát ölteni, hiszen attól oly valóságossá válik, és nem vagyok benne biztos, hogy az jó dolog volna. Vajon mit tennék, mit éreznék, ha tényleg az volna, amit én felfedezni vélek viselkedésében? Örülnék neki? Megundorodnék tőle? Nem, az utóbbi semmiképpen sem. Viszont… Talán örülnék neki… Igen. Ha tényleg ez a helyzet áll fönt, lehetséges, hogy örülnék neki, hiszen ő egy olyan fiú, akit nagyon kedvelek, és talán… talán… talán.
Vajon hol lehet?
---*---*---*---
- Udvari doktor, udvari doktor! Meritamon! – hallok egy rémült kis gyermekhang kiáltozását. Rémülten rohanok ki a házból, ahol ide-oda téblábolással próbáltam elütni az időt, amíg Chuma hazaér, de most, hogy egy kisgyerek így kiabál utánam, rossz érzés telepszik rám, akár egy gonosz szellem megszállása.
- Itt vagyok – mondom, mire egy ötéves forma kisgyerek áll meg előttem, bár a lendülettől neki szalad lábamnak.
- Chuma bajban van! – lihegi levegőt sem véve, és meg sem várva reagálásomat, megfogja kezem, és maga után ráncigál. Nem kérdezek semmit, nem jó rohanás közben beszélni, és inkább vezessen arra a helyre, ahol Chuma van, mint hogy elmondja a dolgokat. Útközben egy kislány is csatlakozik hozzánk, de nem rohan velünk együtt, csak elmondja, hogy siessünk, mert meg fogják ölni.
Rettegés önt el, és még gyorsabban kezdenék el futni, ha tudnám, hová kell mennem. A városon kívülre sietünk, ahol a messzeségben látunk egy csapat katonát, ahogy egy, a földön fetrengő alakot vernek.
- Maradj itt, elintézem – mondom a kisgyereknek, és teljes erőmből futni kezdek. Csak ne érjek oda túl későn! – Elég! – kiáltom közelebbről, mire a katonák megállnak, és fenyegetően felém fordulnak. – Elég, ne merészeljétek bántani! – érek eléjük.
- Mit akarsz? – mordul rám az egyik, és mind fenyegetően merednek rám. Nem érdekel, engem úgysem bánthatnak, főleg nem ok nélkül, ráadásul meg kell mentenem Chumát.
- Meritamon vagyok, a fáraó személyes orvosa – jelentem ki határozottan, mire kicsit visszább vesznek magukból, de még mindig nem mennek el, nem tűnnek úgy, mint akik be akarnák fejezni segítőm kínzását. Csak egy pillanatra tudok ránézni, de látom, hogy még nem veszítette el eszméletét, amit jó jelnek veszek. Fontos szervet tehát nem ért a katonák ütései. – Ő pedig az én rabszolgám, így nem érhettek hozzá – mondom, és nem törődve a jelenlétükkel, Chumához sétálok, és segítek neki fölállni.
Amon, Aton, bármely isten! Kérlek titeket, ússzuk meg szárazon ezt az esetet, és bármi is az érzése Chumának irántam, és szívesen fogadom, csak maradjon életben! Nem akarom, hogy valami baja legyen, túlságosan megkedveltem ahhoz.
- Jól vagy? – kérdezem, és jelezve, hogy mennyire nem érhetnek föl hozzám a katonák, nem is veszek róluk tudomást. Általában senkit sem nézek le, mindenkivel egyenrangúnak tartom magam, ám ezekhez a katonákhoz az kell, hogy lássák, tudom, hogy ki vagyok, és tudom, mit csinálok.
|
| Mora | 2013. 01. 29. 19:53:27 | #24994 |
 Karakter: Chuma
Megjegyzés: (Uracskámnak)
Szerencsére most mindent sikerül beszereznem a piacon, viszont nem tudok maradéktalanul megnyugodni, mert ahogy hazaérek, ismét felidéződnek bennem a történtek. Bár… nem is történt igazából semmi, ha jobban belegondolok… Akkor mégis mitől jöttem úgy zavarba, és bizsereg még most is, ahol megérintett?
Óvatosan slisszolok be a gyógyászati szobájába, de úgy tűnik, gazdám nincs itthon. Nem tudom merre mehetett, általában mindig szól, sőt, magával is visz. Mindenesetre elkezdem kipakolni a kevésbé kényes dolgokat, de kapásból sikerül levernem a rézedényt.
- Hallom, megérkeztél – hallom meg kissé tompán a bejárat felől a hangját, mire morgok valami igen és sajnálom félét, utóbbit az edény leverése miatt. – Tudtál mindent venni? – kérdezi, ezúttal már közelebbről, és a következő pillanatban meg is érzem a jelenlétét.
- Igen, most minden volt – felelem, de még mindig ott munkálkodik bennem a zavar, így nem fordulok felé, úgy teszek, mint aki nagyon el van mélyülve a pakolászásban.
- Köszönöm, hogy segítesz – köszöni, én pedig tudom, hogy ezt nagyon meg kell becsülnöm, mert mástól nem is várhatok hálát semmiért. Rabszolgaként természetesnek kéne vennem, hogy minden parancsra rögtön ugrok, legyen az bármilyen goromba, és sose fogják megköszöni nekem.
Mikor számára teljesen természetes módon megsimogatja a hátam, ki híján ugrok egyet, és zavartan félrehúzódok. Megint végigbizsereg a testem miatta, és nem értem az okát. Csak azóta van ez, hogy felhozta a pár témát…. – Egy régi barátomnál voltam – szólal meg hirtelen, válaszolva egy még ki nem mondott kérdésemre.
- A barátom eléggé jártas a fáraó személyes termeiben, bár nem teljesen szabályos eljárás miatt. Az előző fáraó udvarának történeteiben is igazán jártas, és egy érdekes történetet mesélt el nekem egy bizonyos férfiról, aki az ifjú trónörökös, Thotmesz személyes orvosa volt. Az a bizonyos orvos egy szíriai ember volt, aki rejtélyes körülmények közt eltűnt, a kis, leendő fáraó halála előtt – meséli, mire érdeklődve kapom fel a fejem.
- A nevelőapám?! – kiáltok fel kissé döbbenten, és próbálom beilleszteni a hallottakat hézagos információim köz, de úgy tűnik még nem fejezte be.
- Igen, a nevelőapád. Ő egy szíriai származású, tehetséges orvos volt, ráadásul a kis trónörökös orvosa volt, viszont valószínűleg, nem akarta több társával együtt, hogy azé a fáraó gyereké legyen a trón, hanem jelenlegi fáraónké, és ha nem is meggyilkolta, de segédkezett a meggyilkolásában. Aton fáraó ezt valószínűleg nem tudja, mivel az egész udvarban az terjedt el, hogy a nevelőapád a fáraót akarta meggyilkolni, és csak véletlenül keveredett a méreg a testvére poharába, ezért ölettette meg az apád – mondja szomorúan.
Először fel se fogom, majd döbbenten meredek magam elé, és próbálom feldolgozni a hallottakat. Régóta szeretném már tudni az igazságot, de sose voltam még képes megfogalmazni magamnak se, hogy mit várok tőle. Valószínűleg nem ezt akartam hallani, sokkal inkább arra vágytam, hogy nevelőm halálát igazságtalanná tévő titkokra bukkanjak. Szerettem volna, ha jogom van háborogni, számon kérni valakin, és igazságtételt követelhetek.
Gazdám szavai viszont azt bizonyítják, hogy nevelőapám tényleg komoly árulás követett el. Nem tudom… Nem akarom elhinni!
- Nem… az nem lehet! Ő sose ártott volna senkinek! – préselem ki magamból, kissé akadozva. – Orvos volt, arra nevelt, hogy mindig segítsek az embereknek. Erre most… erre most azt mondod, hogy megölt egy gyereket? – Érzem, hogy a hangomba egyre több kétségbeesés vegyül, az ő tekintete pedig ezzel párhuzamosan szomorúbbá válik.
- Csak azt adtam tudtodra, amit hallottam. Sajnálom, ha fájdalmat okoztam! – szólal meg lágyan, vigasztalónak szánt hangon, de most ezzel se megy sokra. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy egy világ dőlt össze bennem. Nevelőm volt a példaképem, és tőle tanultam mindent, aminek segítségével megmenekültem attól, hogy az építkezésen haljak meg. Az viszont, hogy orvos létére ölt, ellentmond mindennek, amiben hiszek, és amiben elvileg ő is hitt…
- Nem lehet… nem lehet… - ismételgetem a fejemet rázva, és közben majdnem nekitántorodok az egyik gyógyfüves polcnak. Elkapja a karomat, és kissé magához húzva egyenesben tart, én pedig egy pillanatra mindenről megfeledkezek, ahogy mellkasom az övéhez ér. Elkerekedett szemekkel pillantok fel rá, és máris szaporábban kapkodom a levegőt. Mih… miért? Ha nem szereztem be így hirtelen valamiféle rontást, akkor ez csak egy valamit jelenthet, de azt még kevésbé értem… Nem lehet, hogy így reagálok a közelségére!
Ő is meglepettnek tűnik reakciómat látva, és ezzel csak mélyíti zavarom, vöröslő arccal, teljesen káoszba fulladó gondolatokkal lépek hátrébb tőle, de mivel egy hangot se tudok kinyögni, csak sarkon fordulva rohanok ki a szobából, a házból, és meg se állok, míg biztos távolságra nem érek. Ha bárki mással csinálnám meg ezt, nem úsznám meg egy könnyed veréssel, de Meritamontól talán nem kell félnem.
A gondolataimmal viszont nem igazán tudok mit kezdeni. Teljesen kizökkentem a nevelőm titka által okozott sokkból, hogy most azzal együtt a gazdámra való reagálásom oka is összekuszálódjon bennem.
Régen éreztem magam ennyire zaklatottnak, és csak egy hely van, ahol rendezni tudom magamban a dolgokat. Szinte ösztönösen veszem utamat a Nílus felé, kislisszolva a kapukat őrző őrök mellett. A hömpölygő folyamnál aztán lecsúszom egy szikla tövébe, és a vizet kezdem bámulni.
Majdnem elveszek megint a gondolataim közt, mikor gyerekkiabálásra, és sírásra leszek figyelmes. Felpattanva rohanok a hang irányába, és felszisszenve állapítom meg, hogy a szegény negyed gyerekei küzdenek három katonával. Gondolkodás nélkül sietek hozzájuk, és rúgom félre az Abasit tartó katonát.
Felkészületlenül éri a dolog, és arrébb tántorodva engedi el a fiút, aki felém kapja könnyes tekintetét.
- Chuma! – kiáltja, de én csak intek nekik, hogy futás, és szembefordulok a feltápászkodó harcossal, és két társával.
- Ostoba rabszolga! – morran fel dühösen támadásom áldozata. – Azok a gyerekek tiltott isteneknek mutattak be áldozatot! – mutat a fűben heverő szobrocskák felé. Eszem megáll… ezért támadnak rá gyerekekre?
- És? – horkanok fel. – Nem teljesen mindegy, hogy milyen szobrokkal játszanak?
- Gyalázod Aton istenünket? – szisszen fel az egyik másik, nekem szegezve a fegyverét. Nem vagyok ellenfél számukra, ráadásul engedély nélkül kóválygok erre, szóval azt hiszem sikerült megint bajba sodornom magam. A feszültség viszont túl nagy most bennem ahhoz, hogy csendben eloldalogjak. Nem mintha máskor megtenném mondjuk…
|
| Geneviev | 2013. 01. 29. 00:15:32 | #24984 |
Karakter: Meritamon
Megjegyzés: ~ Asszonykámnak
Látom meglepődését az arcán, mely szinte már-már a megdöbbenéssel határos. Szája tátva marad, félek, egy kósza légy akár bele is repülhet, még szerencse, hogy házamban nem járnak legyek. Érdekes, szóval igazam volt, és nem azt szeretné, amit más rabszolga a helyében, hanem valami mást. Kezdek félni, mi lehet az a valami más…
- Ömm… én nem gondoltam ilyesmire – nyögi ki, zavarától teljesen vörös arccal. Ez érdekes, de meglehetősen édesnek érzem valami miatt. Gyermeki, bár tudom, hogy már rég a férfi korszakába lépett, én is, nála fiatalabban lettem igazán férfi. – Nekem nincs szükségem különösebben nők társaságára…
- Biztos vagy benne? – kérdezem, hogy teljesen biztos legyek benne, hogy nem csak valami… emlékezési zavar.
- Tényleg nem érzem úgy, hogy vágynék ilyesmire, nem vonzanak a nők – mondja rettentő nagy zavarban. Egy pillanatra elmosolyogok ártatlanságán, majd rendezem arcvonásaim, nem szeretném, ha azt hinné, hogy kinevetem, hiszen nem. Nem vonzzák a nők? Hát, ennek több oka is lehet, érdekelne, hogy melyik. Nem hinném, hogy a férfiasságával lennek gondok, ami az egyik lehetőség, sokkal inkább az, hogy tényleg nem a nők iránt érdeklődik, hanem a férfiak iránt. Van ilyen, hallottam már róla, ráadásul Hellaszban ez teljesen elfogadott is. Itthon, még nem találkoztam ilyennel nyíltan, de persze hétpecsétes titok, hogy a fáraó unokatestvére szintén a férfi nemet részesíti előnyben. És inkább ez legyen a nők iránti érdeklődésének hiányában, mint az, hogy neki Aton egy szűzi papjának kelljen lennie, mert akkor egy jó szolgát, remek tanoncot, és egy utánozhatatlan jó barátot veszítenék el.
- Értem, akkor nem hozom fel többet a témát – mondom teljes tanácstalanságát látva. Majd egyszer talán, hamarosan fölvilágosítom, miért is nem érdeklődik a női nem iránt. Persze, ennek eredetét én sem tudom, de biztos vagyok benne, hogy valamelyik istenre visszavezethető dolog ez, aki nem akarta, hogy minden ember csak a többiekre hasonlítsanak, akart olyan férfiakat, illetve nőket is, akik olyanok, mint ő, azaz a saját nemüket szeretik. - Az viszont továbbra is kérdés marad, hogy akkor mit szeretnél – figyelmeztetem ágyba kapott reggelim okára, mire egyből észbe is kap, és tekintete a zavartból fokozatosan elszánttá válik.
- Szeretném tudni, miért ölték meg a nevelőapámat, és kíváncsi vagyok, hogy vajon te tudsz-e az okáról! – hadarja kérdését határozottan. Keserű sóhajjal teszem félre tálcámat, és kicsit csalódottan ránézek. Nem erre a témára számítottam, bár gondolhattam volna, hisz már öt éve itt van, és engem még nem kérdezett meg. Bár nem tudom az okot, az biztos, hogy az előző fáraó ellen követett el valamit, de ezt gondolom, ő is tudja.
- Ha jól értesültem, már részesültél párszor büntetésben, mert efféle témáról faggatóztál – mondom kicsit figyelmeztetés értékűen, de úgysem tudnám őt bántani. Inkább csak attól féltem, nehogy valaki meghallja, és megbüntesse őt szemtelenségéért.
- Miért nem árulja el senki, mi volt a bűne? – fakad ki bosszankodva, de azonnal el is szégyelli magát. – Sajnálom… Csak nem értem! Boldog voltam egész gyerekkoromban, és szabad. Aztán az egésznek vége szakadt egy pillanat alatt, és még csak azt se tudhatom, miért.
- Ennyire rosszul érzed most magad? – kérdem kicsit csalódottan kifakadása után. Persze, megértem, de sajnálom, hogy így érzi, hogy nem tettem eleget azért, hogy boldog lehessen, még így is, hogy tudom, nem tudom pótolni nevelőjét, de úgy látszik, nem is próbálkoztam eléggé. Nem akarom, hogy ezt számonkérésnek vegye, így csak kíváncsian figyelem reakcióit.
- Nem – motyogja őszintén a szemeimbe nézve. Ennek örülök, kis megkönnyebbülés el is önti szívemet. Féltem, hogy tényleg ilyen rosszul érzi itt magát nálam, annak ellenére, hogy próbálom jobbá tenni életét. – Amióta melletted vagyok, nem! Előtte rossz volt, de tudom, hogy a mostaninál jobb helyzetben nem lehetnék rabszolgaként, és ezért hálás vagyok – magyarázza kicsit zavartan, de látom rajta, hogy teljesen őszintén. Áh, értem, mi a baj…
- A rabszolgaság zavar? – mosolyodok el, és hogy lelket öntsek belé, kicsit megsimogatom arcát, amit nem fogad túl jól, mert egy picit el is lép tőlem. Ohh, sajnálom, nem akartam, hogy rosszul érezze magát érintésem miatt. Erre legközelebb jobban kell vigyáznom.
- Nem… vagyis igen… akarom mondani talán… de na, érted… hagyjuk! – Zavaros dadogását eléggé meglepődve fogadom, hisz ő egyáltalán nem ilyen, aki ily könnyen zavarba jönne, és értelmetlenül fecsegne. Próbálok rákérdezni, hogy akkor mi is zavarja őt pontosan, de ellép tőlem, és nem enged megszólalni sem. - Elmegyek a piacra a dolgokért, amiket tegnap nem sikerült beszerezni! – jelenti ki, és már itt sincs.
Döbbenten pislogok utána, próbálva rájönni, hogy mi történhetett vele, de azon kívül, hogy esetleg egy bolond szelleme csípte meg, és fertőzet meg kicsit elméjét, nem sokra jutok, viszont az biztos nem lehet, hiszen annak mások a tünetei, így inkább nem is gondolkozom rajta tovább.
Reggelimet nem bírnám már megenni, így ahelyett, hogy ott hagynám, ahol volt, hogy Chuma elpakolja, mikor hazajön, én magam viszem a főző részlegbe. Ennyit bárki könnyen megtehet, de nem az én dolgom ezt közölni a fenséges urakkal, akik a rabszolgájukat ugráltatják mindenért.
A rabszolgáról jut eszembe… szeretnék valamivel a sajátom kedvében járni, és tudom, mit szeretne a világon mindennél jobban, és azt is tudom, hogy hol, és kitől szerezhetnék információkat, de ahhoz be kellene merészkednem a Holtak Házába, ahol már régen nem jártam. Phatramon biztosan nehezményezni fogja kérdezősködéseimet, és nem is biztos, hogy válaszolna nekem, csak azért, mert egy időben, még régen, jó barátok voltunk, de szerencsére éppen ezen barátság emlékei miatt tudom, mi az, amivel le lehet kenyerezni: egy jó kis Nílus menti herbateával, melynek neve: ser. Mégpedig a legjobb serrel, így a gazdagoknak fenntartott, ser mérőhöz megyek, és veszek két ardebnyi sert, azzal indulok útnak régi, öreg cimborámhoz.
---*---*---*---
Érdekes dolgokat tudtam meg nála, olyanokat, melyek igen csak rendkívüliek. Persze, kellett kis rábeszélés, de mire a második körét itta, nyelve megeredt, és úgy beszélt a múltról, akár a vízfolyás. Nem gondoltam volna, hogy ilyeneket tud, de nem véletlenül hívják a háta mögött Patkánynak: olyan észrevétlen, és szemfüles, akár az állat, melyről nevét kapta, és mindent feltűnés nélkül kihallgat. Szerencsére ezt kevesen tudják, hisz nagy bajban volna az egész birodalom, ha pár embernél többen tudnának arról, mennyi mindent tud ez a részeges kis gazfickó.
Mire hazaérek, hallom, hogy Chuma is megérkezett már, mert pont, mikor belépek házam ajtaján, egy éles csörömpölést hallok meg, de nem törést. Ez akkor valószínűleg, a réz mérlegedényem volt, melyben a mértékegységeket szoktam méregetni, akár Anubisz Maat tollát és az emberek szívét.
- Hallom, megérkeztél – sóhajtom, talán nem is neki, inkább csak magamnak, de morgolódásából értem, hogy igenis hallotta mondatom. – Tudtál mindent venni? – kérdezem ezúttal tőle, és a hangokat követve, eljutok a gyógyászati kis szobámig, melyben a polcok a plafonig érnek, és tele vannak mindenféle műszerekkel, edényekkel, és csodaszerekkel.
- Igen, most minden volt – feleli, de nem fordul felém, mintha zavarban volna. Hát még mindig zavarban van a reggeli miatt? Ugyan, igazán nem kellene, megértem gondjait. Én el sem tudom képzelni, milyen lehet rabszolgának lenni, tudni, hogy ki van szolgáltatva az ember az adott gazdája minden kényének-kedvének, és nem lehet tudni, mi lesz a gazda következő lépése. Igaz, valamilyen szinten ez ugyanígy áll minden egyiptomi polgár, és a fáraónk viszonyára is, de az természetesen más, nem ennyire közvetlen.
- Köszönöm, hogy segítesz – köszönöm meg, ahogy mindig szoktam. Igen, egy újabb furcsaság, de ha tényleg néha inkább érzem barátomnak, mint szolgámnak, hát hogy máshogy viselkedjek vele? Köszönetképpen meg is simogatom vállát, ám ugyanúgy, ahogy ma reggel is, zavartan félrehúzódik, és vörös orcáját elfordítja. Mi történt vele? Aggódom érte, lehetséges, hogy mégsem volt elég a tegnapi forró fürdő, és fölszökött volna a láza? Nem merem megnézni homlokának hőjét, de vörös arcán kívül nem látok más, lázra utaló jelet, úgy mint, a száraz bőr, vagy a természetellenes izzadás. – Egy régi barátomnál voltam – kezdek bele, hogy hol voltam, mert bár nem kérdezi, furcsa zavara mellett látom kíváncsiságát is, hogy merre jártam, de nem meri megkérdezni. Vagy csak nem akarja, mindegy. Azért válaszolok, hisz miatta mentem el.
- A barátom eléggé jártas a fáraó személyes termeiben, bár nem teljesen szabályos eljárás miatt – mondom kissé szépítve azt, hogy igazából a barátom egy surranó kis gazember, aki szereti kifürkészni mások titkait a saját szórakozására. Na, igen, egészen addig szórakoztató is lehet, amíg nem próbálják meg levágni a fejét, vagy más módon nem tervezik halálát. – Az előző fáraó udvarának történeteiben is igazán jártas, és egy érdekes történetet mesélt el nekem egy bizonyos férfiról, aki az ifjú trónörökös, Thotmesz személyes orvosa volt. Az a bizonyos orvos egy szíriai ember volt, aki rejtélyes körülmények közt eltűnt, a kis, leendő fáraó halála előtt.
- A nevelőapám?! – kiált föl megdöbbenten Chuma, és félelemmel vegyes kíváncsisággal néz szemeimbe, némán könyörögve a történet folytatásáért, és érthetőbb magyarázatáért.
- Igen, a nevelőapád. Ő egy szíriai származású, tehetséges orvos volt, ráadásul a kis trónörökös orvosa volt, viszont valószínűleg, nem akarta több társával együtt, hogy azé a fáraó gyereké legyen a trón, hanem jelenlegi fáraónké, és ha nem is meggyilkolta, de segédkezett a meggyilkolásában. Aton fáraó ezt valószínűleg nem tudja, mivel az egész udvarban az terjedt el, hogy a nevelőapád a fáraót akarta meggyilkolni, és csak véletlenül keveredett a méreg a testvére poharába, ezért ölettette meg az apád – mondom szomorúan. A történet kissé sántít, de nem tudok neki mást mondani, én is csak ezeket tudtam meg, további magyarázat elől Phatramon teljességgel elzárkózott, de szó szerint, bezárta előttem szobájának ajtaját. Sajnálom, hogy nem tudok neki többet mondani, de még mielőtt bocsánatot kérnék, reakcióját várom. Őt ismerve, teljesen ki fog kelni önmagából, szóval minden eshetőségre föl kell készülni. Nem akarom, hogy valami esztelenséget műveljen, túlságosan megkedveltem, talán meg is szerettem ahhoz.
|
| Mora | 2013. 01. 28. 22:01:02 | #24981 |
Karakter: Chuma
Megjegyzés: (Uracskámnak)
– Gyere, készítek egy forró fürdőt – sóhajtja lemondóan, tüsszentésemet hallva. Na, ez nem semmi, vajon hány rabszolgának mondja ezt a gazdája? Véleményem szerint jó, ha egy-kettő ilyen szerencsés sorstársam akad, az egész birodalom területén. Panaszkodni biztos nem fogok miatta, csak engedelmesen lemászom a tetőről, és kissé már tényleg fázós bőrömet dörzsölgetve követem a házba.
A fürdőben érem utol, ahol már valóban előkészítette a vizet a fürdéshez. Szörnyen abszurd dolog, hogy a ház ura saját kezűleg tesz ilyet a rabszolgájáért, és eme megfigyelésemet szórakozottan szavakba is öntöm: - Ugye tudod, hogy mások ezt fordítva szokták?
- Tudom – feleli, miután felém fordulva, elmosolyodott. - És te azt, hogy hogyan kell kezelni a meghűlést? – érkezik a szokásos ellenőrző kérdés, mint mindig, ha alkalma van rá.
Egy pillanatra elgondolkodok, hogy összeszedjem a tudásom, és közben ledobálom magamról a kissé már idegesítő ékszereket, és ruhámat. Nem igen zavartatom magam, hogy még mindig itt van, nem ez az első eset, hogy így lát, és valószínűleg nem is az utolsó. Amíg nem néz mumifikálandó alanynak, nem izgat a dolog.
- Igen, egész nap a meleg napon kell lenni, kint, a városon kívül, és közben szkarabeusz levet inni – adom meg a választ végül, enyhe fintorgással, mikor a szörnyű löttyre gondolok. Már csak azért se kéne meghűlni.
- Elfelejtetted a mellkas teve zsírral való kenegetését! – jegyzi meg figyelmeztetően, miközben belecsobbanok a vízbe, és élvezve, ahogy felmelegít, elkezdek játszadozni vele. - Könnyíti a légzést, és a szerveid állapotát is javítja. Te pedig, ha jól tudom, kiütéseket kapsz a tevéktől, így kérlek, vigyázz magadra – teszi még hozzá, én pedig igazat adok neki. Talán azért is hagytam ki a teendők közül, mert reflexből nem alkalmaznám magamon.
- Jól van, legközelebb jobban vigyázok – mormolom magam elé, ő pedig rám hagyva a dolgot, távozik a szobából.
Mire végzek a fürdéssel, ő már alszik, úgyhogy én is a helyemre cammogva dőlök el rajta. Még egy kis ideig bámulok bele a sötétségbe, és hallgatom az éjszaka neszeit. Még mindig érzem a különbséget a város zajai, és egykori lakhelyem közt, de azt hiszem ehhez is kezdek hozzászokni. Az viszont még mindig ne hagy nyugodni, hogy miért kellett nevelőmnek meghalnia. Vajon Meritamon tudja a választ?
---*---*---*---
Rével… akarom mondani Atonnal, bár nekem aztán tökmindegy melyik fejessel, a lényeg az, hogy a hajnal első fényeivel kelek, egyrészt mert ez a dolgom, másrészt úgyse tudok aludni az éjszakai elhatározásom okozta izgalom miatt. Ugyanis célul tűztem ki, hogy ma megtudom, miért kerültem bele ebbe az életbe. Évek óta tudni akarom, de most már tényleg elérte határait a kielégítetlen kíváncsiságomat visszatartó önfegyelem.
Azonban én se vagyok ostoba, ha nem jó embertől kérdezem, könnyen megjárom, így először Meritamont szándékozom megkörnyékezni. Gyorsan meg is csinálom a reggelijét, és a szobájában várom, hogy felébredjen. Közben elmerengve figyelem még álmában is kedvességről, figyelmes bölcsességről árulkodó vonásait. Megértem az örömlányokat, hogy szeretnek ráakaszkodni, hátha beadja a derekát – heh… szó szerint -, az egyiküknek. Oké Chuma… neked is érdekes irányt vettek a gondolataid…
Végül felnyitja szemeit, és szinte rögtön rám fókuszálva nyugszik meg, hogy csak én vagyok. Erre felbátorodva lépek közelebb az étellel.
- Jó reggelt! Hoztam kis ennivalót – szólalok meg, és az ölébe pakolom a tálcát. Szerintem most teszek ilyet életemben először, úgyhogy nem lepődök meg, mikor mosolya mellett, kissé gyanakodva mér végig.
- Neked is jó reggelt. Te nem reggelizel? – kérdezi. Jogos, általában együtt eszünk, még ha ez szintén nem egy általános viselkedési forma gazda és rabszolga között, akkor is.
- Nem, én már ettem – felelem büszkén, jelezvén, hogy már jó ideje fent vagyok, és végzem a dolgom. Bár most csak azért sem megyek el, továbbra is a szobában téblábolok, míg ő enni kezd. Ez fel is tűnik neki egy idő után, és nem hagyja szó nélkül.
- Mit szeretnél, mondd! – sóhajtja, visszatéve a kezében lévő falatot a tálcára. Picit zavarba jövök a nyíltan nekem szegezett kérdéstől, hát még a folytatástól… – Tudod, hogy csak kérned kell, én engedek majdnem bármit. Szeretnél elmenni valahová? Egy rabszolga nőt szeretnél magad mellé, esetleg az egyik örömlánnyal szeretnél elmenni legközelebb?
A felvetésein őszintén meglepődök, és egy pillanatra a szám is tátva marad. Sose jutott eszembe, hogy bármelyikre is szükségem lenne, bár talán nem így a természetes. Mindenki azt várán, hogy benne járva a húszadik évemben, már vágyom a nők társaságára, de nem kis meglepetésemre, talán most tudatosult ez bennem először.
- Ömm… én nem gondoltam ilyesmire – bököm ki végül, zavaromban kissé elvörösödve. – Nekem nincs szükségem különösebben nők társaságára…
- Biztos vagy benne? – húzza fel a szemöldökét, én pedig némi töprengés után, lassan bólintok.
- Tényleg nem érzem úgy, hogy vágynék ilyesmire, nem vonzanak a nők - vallom be töredelmesen, és rá kell jönnöm, hogy most először fogalmazódnak meg bennem ilyen tisztán ezek a gondolatok. Eddig is éreztem, hogy nem voltak rám hatással se az örömlányok, se azok a fiatalabbak, akikkel a gyerekekkel való játszadozások során összefutottam a szegény városrészben. Ez vajon valamiféle betegség, vagy megint a felmenőim jellemzője, akikről nem tudok semmit?
Meritamon pár pillanatig szótlanul fürkészi az arcomat, de mikor látja rajta a totális elveszettséget, elmosolyodik.
- Értem, akkor nem hozom fel többet a témát. Az viszont továbbra is kérdés marad, hogy akkor mit szeretnél – emlékeztet elsődleges témánkra, kizökkentve ezzel a gondolataimból. Rákapom a pillantásom, és pár pillanatig csupán elszánt tekintetemet fúrom az övébe, majd lassan összeszedem magam, és belevágok.
- Szeretném tudni, miért ölték meg a nevelőapámat, és kíváncsi vagyok, hogy vajon te tudsz-e az okáról! – hadarom el határozottan, de egy pillanat alatt komorul el, és kelletlen sóhajjal teszi félre a tálcát, mint akinek elment az étvágya.
- Ha jól értesültem, már részesültél párszor büntetésben, mert efféle témáról faggatóztál – jegyzi meg figyelmeztetően, én pedig duzzogva biggyesztem le a szám, érezvén, hogy nem lesz túl könnyű dolgom, neki se akaródzik felvilágosítania.
- Miért nem árulja el senki, mi volt a bűne? – csattanok fel, pedig vele egyáltalán nem szoktam így beszélni. El is szégyellem magam, és a fejemet lehorgasztva kérek bocsánatot. – Sajnálom… Csak nem értem! Boldog voltam egész gyerekkoromban, és szabad. Aztán az egésznek vége szakadt egy pillanat alatt, és még csak azt se tudhatom, miért.
- Ennyire rosszul érzed most magad? – szólal meg lágyan, és nincs a hangjában se rosszallás, se sértettség, pusztán kíváncsiság. Fejemet felemelve pillantok fel rá, mivel időközben már elém állva várja a reakciómat.
- Nem – motyogom pár pillanat múlva őszintén. – Amióta melletted vagyok, nem! Előtte rossz volt, de tudom, hogy a mostaninál jobb helyzetben nem lehetnék rabszolgaként, és ezért hálás vagyok.
- A rabszolgaság zavar? – mosolyodik el halványan, és egyik kezével puszta kedvességből megsimogat, nekem viszont valamiért lángra kap az arcom érintése nyomán, és kifejezetten nagyon zavarba jövök.
- Nem… vagyis igen… akarom mondani talán… de na, érted… hagyjuk! – ömlik belőlem a zagyva magyarázat, mire meglepetten nyitná a száját, valószínűleg azért, hogy jóllétem felől érdeklődjön, de én gyorsan hátrébb lépek, és megelőzöm a felszólalásban: - Elmegyek a piacra a dolgokért, amiket tegnap nem sikerült beszerezni! – hadarom, és már ott sem vagyok.
Nem tudom mi ütött belém, azt hiszem a kíváncsiságom, és az újabb válaszadás elutasítása felzaklathatott, mert nem reagáltam még így senki, főleg nem gazdám érintésére. Vagy az is lehet, hogy az általa felhozott pár téma kutyulta meg bennem a dolgokat, végül is tényleg nem estem még át úgymond a férfivá avatásomon, pedig egy egyiptomi polgárnál az már rég meg szokott történni. Valószínűleg ezek miatt volt olyan fura érzés az első ember érintése, aki ilyen gondolatok közepette talált meg egy egyszerű testi kontaktusra. Nagyon zavarba ejtő, hogy ez pont gazdám és egyben tanítóm volt.
|
| Geneviev | 2013. 01. 28. 18:02:14 | #24973 |
Karakter: Meritamon
Megjegyzés: ~ Asszonykámnak
- Sajnálom! – mondja, miután kicsit elcsitult nevetése. Szemtelen gyermek, de nem tudok rá haragudni, így csak fejem csóválom bolondozásán, és folytatom műszereim, gyógyászati eszközeim elpakolását, melyet szemtelen módon megszakított. Más ezért már rég megbotozta volna, de én nem tenném ezt meg sosem vele. Vélem, hogy az embert egy-egy jó szóval sokkal jobban rá lehet venni a dolgokra, és jobban lehet nevelni, mint botütésekkel. Ráadásul, ez csak egy gyermek bolondozása, az ilyeneket botorság megbüntetni.
- Hol bukkantál egyáltalán ilyesmire? – kérdem, miután ismét bejön a lakásba, immár paróka nélkül, gyógyfüvek társaságában. Ha jól tudom, nincs is neki parókája, nem csak, hogy nem hordja! Emlékszem, mikor megkaptam palotának tűnő házamat, és mellé ezt a fiút, az első mondata ez volt felém: Nem fogok fölvenni parókát, ne is álmodj róla!
Ez annyira megmaradt bennem, hogy még ma is elmosolyodok azon a gyermeki dacon, mellyel mondta. Akkor még a fáraó egy szolgája is ott volt, és meg akarta büntetni szemtelenségéért, de nem engedtem neki. Valószínűleg, az első dolga az volt, hogy elárulta a fáraónak, hogy nem büntetem a rabszolgámat, de mivel az enyém, azt teszek vele, amit akarok. Hacsak közvetlen utasítást nem kapok rá, nem fogom megbüntetni ezt a fiút. Az olyan volna, mintha a Nílust, életet adó folyónkat akarnánk megbüntetni, azért, mert néha kiapad folyóvize, pedig az az élet természetes velejárója.
- Nem én voltam, hanem a gyerekek – vonja meg vállát, és leteszi mellém a vásárolt dolgokat, hogy elpakolhassam azokat a megfelelő helyre. Lehet, hogy neki kellene csinálnia, hiszen ő fogja nekem adogatni a dolgokat, de ez apám hajléka volt, ahol én voltam az inas, így ez amolyan megszokás féle. Ha nem volnék ily fiatal a bölcsekhez képest, akár azt is hihetném, hogy öreg koromra ennyire szentimentális lettem. De nem, nem vagyok sem öreg, és nem is váltam szentimentálissá, hisz már régóta az vagyok. – Nekem adták, de aztán megállapították, hogy nem kéne hordanom, nem áll jól. – Ez igaz, tényleg nem áll jól neki. Sokkal jobban illik arcához, ha hajszálai szabadon keretezik arcát. Látszik rajta, hogy milyen jól ápolt, ugyanis csak úgy engedtem meg neki ezt a hóbortot, hogy minden másnap, vagy ha lehetősége van rá, minden nap tisztítsa. Mivel akarja a saját haját, meg is teszi. Szófogadó gyerek, csak kissé néha szertelen, és felelőtlen, de olykor tréfás is, mint most.
- Te pedig úgy gondoltad, egy tréfa érdekében mégis fel kell venned – sóhajtom, de választ nem várok, az együtt töltött idő alatt eléggé megismertem már. Igazából az ilyenekért nem is haragszom, hiszen csak kis színt visz egyhangú, magányos életünkbe. Igazából néha már azon gondolkozom, hogy kellene egy női rabszolga nekem. Vagyis… nem nekem, hanem Chuma mellé, párnak, hisz az még hagyján, hogy nékem nincs társam, akivel megoszthatnám életemet, hiszen nem akarnék senkit sem arra kárhoztatni, hogy amikor a fáraóval együtt a sírba szállok, özvegyemként maradjon, viszont Chuma életerős, fiatal férfi, aki halálom után föl fog szabadulni. Kellene neki egy asszony, aki támogatná, és néha akár kordában tartaná is őt. Ne felejtsem el majd ezt megemlíteni néki!
- Nem találtam mindent most – töri meg elgondolkozásom csendjét. Ohh, értem, ez esetben, holnap is el kell majd mennie a piacra, hátha akkor lesz majd. Remélem, lesz, mert, ha jól látom, fontos dolgok nem voltak, de persze azért, mert eléggé nagy ritkaságok. Bár, hogy szkarabeuszt hogy nem tudott venni, azt fel nem foghatom, de biztosan elfogyott már, mire odaért.
- Akkor majd holnap megkérlek ismét – felelem, amint az összes értékes herba, és műszer a helyére kerül. – Induljunk! – mondom, és kilépek ajtómon. Chuma a hazavitelre szánt dolgokkal kezében követ, és látom, hogy lelkesen integet a környéken lakó gyerekeknek. Valószínűleg, ők találták számára a parókát… Jó dolog, hogy így tud bánni a gyerekekkel, és ha végre megtanul a kevésbé türelmes felnőttekkel is bánni, remek gyógyító válik majd belőle.
Már majdnem kiérünk a szegények körzetéből, mikor Nut, az égbolt istennője csillagokkal lesz behintve, és Amon, letaszított istenünk az Alvilágba száll, hogy megkezdje örökös harcát a sötétséggel szemben. A negyed megtelik élettel, tivornyázó férfiak, és örömlányok sokaságával, amit egy bosszús sóhajjal konstatálok. Ilyenkor általában már rég sikerül otthon lenni, és nem kell udvariasan visszautasítani a nékem fölajánlott asszony testeket, csábítási kísérleteket. Bár szépek, és ölem néha löktet a vágy után, hogy végre valaki csillapítsa kéjem, mégsem tudnám kihasználni őket, bár tudom, ez a munkájuk, csak ebből tudnak megélni. Viszont azt is tudom, hogy mennyi veszedelmet rejthet egy asszony öle, aki minden éjjel más férfival hál, mivel orvos vagyok, és sok ilyen természetű betegséget láttam már.
Végül, nagy megkönnyebbülésünkre, sikerül hazaérnünk. Látom Chumán, hogy őt is megszokta egy-egy ilyen este viselni, bár azt nem tudom, hogy miért, hiszen nem hinném, hogy ő is így érez az örömlányokkal kapcsolatban. Ha viszont az volna a gond, hogy nem mehet el egyikkel, biztosan tudja, hogy csak kérnie kell, és elengedem, bár nem szívesen. Eléggé a lelkemre venném, ha okos inasom egy örömlány ölétől betegedne meg. Na meg azt is, hogy a szokásos esti programja, a csillagok nézegetése közben meghűlést kapna. Komolyan, néha elgondolkozom, hogy honnan származhat. Néha azon gondolkozom, hogy a hellásziak egy nagy gondolkozója éledt újjá benne, de persze tudom, hogy ez csak az indiaiak szerint volna lehetséges, az én vallásom szerint nem.
- Chuma! – kiáltom föl a tetőre, ahol meg is jelenik, jelezve, hogy igen, tényleg ott van, és igen, tényleg csak egy könnyű kis nappali ruhában. Hiába mondom már neki évek óta, hogy legalább a párducbőrt terítse magára, ha kimegy, de mindig azzal védekezik, hogy mikor kimegy, akkor még jó idő van. – Órák óta fent vagy a hidegben, gyere be, mielőtt meghűlsz! – kérlelem, mire beleegyezik egy hatalmas trüsszentéssel. – Gyere, készítek egy forró fürdőt – sóhajtom, és besétálok a házba. Fáraónk kegyes volt hozzám, és saját fürdővel is ellátta házamat. Ennek örülök a legjobban, hiszen a tisztálkodás meglehetősen fontos egy ember életében, talán még a vallási életnél is fontosabb, bár ezt nem hirdetem, elég lesz nekem, ha a fáraóval együtt halok meg, nem kell még annál is előbb.
Bár másoknak a rabszolgájuk szokta megengedni a fürdővizet, én ezt szépen megfordítom ezt a szokást, és én engedem meg a rabszolgámnak a vizet. Nem szeretném, ha lebetegedne, túl jó és túl nagy segítség számomra, na meg aggódnék is miatta.
- Ugye tudod, hogy mások ezt fordítva szokták? – hallom meg Chuma hangját a hátam mögött, mintha csak kiolvasta volna gondolataim közül, hogy én min jártattam elmémet. Hátrafordulok, és elmosolyodok libabőrös karjait látva. Most már tényleg az kellene, hogy a tetőre rendszeresíteni egy jó meleg pokrócot.
- Tudom. És te azt, hogy hogyan kell kezelni a meghűlést? – kérdezek vissza, miközben lekezdi ledobálni magáról ruháit. Nem szégyenlősködünk, hisz nap, mint nap látunk meztelen testeket, bár be kell, hogy valljam, egyik betegem sem ennyire szép, így inkább arcán tartom a pillantásom.
- Igen, egész nap a meleg napon kell lenni, kint, a városon kívül, és közben szkarabeusz levet inni – feleli, bár egy dolgot kifelejtett.
- Elfelejtetted a mellkas teve zsírral való kenegetését! – szólok rá figyelmeztetően. – Könnyíti a légzést, és a szerveid állapotát is javítja – magyarázom, és mosolyogva figyelem, ahogyan bent, a vízben fölmelegedve, a vízzel játszadozik. – Te pedig, ha jól tudom, kiütéseket kapsz a tevéktől, így kérlek, vigyázz magadra – kérem.
- Jól van, legközelebb jobban vigyázok – morogja. Na, nem is zavarom tovább, így kisétálok a szobából, magára hagyva a meleg fürdővízben, és lefekszem aludni. Kellene enni kis könnyű vacsorát, de nem vagyok éhes, sokkal inkább fáradt, és figyelni kell testünk jelzéseire, az enyém pedig szinte sikítja, hogy puha fekhelyet szeretne, vízszintesben érezni.
---*---*---*---
Reggel napsütésre kelek, és kis szúrós érzésre, amit csak olyankor szoktam érezni, ha valaki nagyon figyel engem. Egyik szememet nyitom ki, és látom, hogy érzéseim nem csaltak meg, de nem kell aggódnom, nem egy betörő, és nem is fáraónk egy katonája, hanem csak Chuma. A rabszolgám, mikor észreveszi, hogy kinyitottam szemeim, elvigyorodik, és közelebb jön hozzám.
- Jó reggelt! Hoztam kis ennivalót – mondja, és ölembe egy megrakott tálcát pakol. Sosem szokott ilyet tenni, így picit gyanakvóan figyelem, hogy mégis mit óhajtana tőlem, de persze mosolyogva húzódzkodom kicsit följebb, hogy tudjak étkezni.
- Neked is jó reggelt. Te nem reggelizel? – kérdem, hisz általában mindig együtt szoktunk étkezni, ami szintén egy a sok furcsaság közül, mellyel rabszolgámat kényeztetem. Sok úr, ha látná, mit teszek rabszolgámmal, már rég az én fejemet nyesné le, és rabszolgámat többszörösen, öt évre visszamenően is megbüntetnék. De nem érdekel, Chumát nem kell büntetni semmi miatt, jó fiú ő.
- Nem, én már ettem – mondja büszkén, de nem megy el, hanem tovább figyeli, hogyan kezdek neki a sajtnak, melyet elém rakott. Percekig ez megy, hogy én étkezem, ő pedig figyeli, hogy csinálom, majd nem bírom már tovább. Ha akar valamit, hát azt mondja, ne csak álljon ott, tétlenül bámészkodva!
- Mit szeretnél, mondd! – sóhajtom, és kezemben levő falatot, ahelyett, hogy számba tenném, inkább leteszem a tányérra, és várakozóan fölpillantok a kissé zavarban levő rabszolgámra. – Tudod, hogy csak kérned kell, én engedek majdnem bármit. Szeretnél elmenni valahová? Egy rabszolga nőt szeretnél magad mellé, esetleg az egyik örömlánnyal szeretnél elmenni legközelebb? – kérdem a legvalószínűbbeket, bár ismerem már annyira, hogy nem a legésszerűbb választ fogja adni, hanem valami olyan különlegeset, meglepőt, mint amilyen önmaga.
|
| Mora | 2013. 01. 28. 00:20:42 | #24964 |
Karakter: Chuma
Megjegyzés: (Uracskámnak)
Elmélyülten tanulmányozom a piac által biztosított kínálatot, de nem sikerül mindent beszereznem, amit gazdám felsorolt. Lehet célra vezetőbb lenne lemenni a Nílus partjára, és ott összegyűjteni néhány hiányzó gyógyfüvet, de ha megint kifejezett utasítás nélkül kapnak el ott a katonák, magyarázkodhatok. Az pedig legutóbb se érdekelte őket, előbb vertek el, minthogy megbizonyosodjanak a történetem igazáról, miszerint gazdám küldött ki. Tény mondjuk, hogy akkor nem ő volt, de reméltem, ha rákérdeznek nála, kisegít.
Meritamon nem rossz ember, ezt még én is belátom. Kerülhettem volna sokkal rosszabb emberhez is, de még az építkezéseken is sanyarúbb sors várt volna rám. Így végül is nincs okom panaszra, leszámítva a tényt, hogy még 5 év elmúltával is érzem nevelőm hiányát. Kár lenne okolnom a fáraót, nem érek el vele semmit. Szeretni, és feltétel nélkül tisztelni viszont nem tudom, úgy nem, mint például a gazdám. Végül is, ő vette el a szabadságom, ölette meg azt, aki apám helyett apám volt…
Sóhajtva pillantok fel az alkonyati égre, de még mindig hunyorognom kell kissé a nap erejétől. A napon való egész napos munka… na az nem hiányzik, örülök, hogy elkerültem az építkezésekről. Sokkal jobban szeretem a hűvöset, az éjszakát és a milliárdnyi fénypontot az égen. Nevelőm mindig azt mondogatta, hogy én biztos kevésbé forró országból származom eredetileg, mert nincs egyiptomi, aki előnyben részesítené a sötétséget a fénnyel szemben, és várná a Nap távozását.
Inkább nem is reklámozom a dolgot, főleg most, hogy Ehnaton fáraó gyökerestül átalakította a vallást, legfőbb, és egyetlen istenné téve meg Atont. Bár nekem igazából mindegy, kit mondanak az emberek istenüknek, engem nevelőm mindig Imhotep tiszteletére és imádatára nevelt, még úgy is, hogy sose mutattam nagy hajlandóságot bárki imádatára. Nem szeretek hajbókolni se ember, se isten, se a kettő keveréke előtt.
- Chuma, hé Chuma! – rángatja meg valaki a derekamat takaró kendőt, mire gondolataimból kizökkenve pillantok le az illetőre. A környékbeli gyerekek egyikét, Abasit pillantom meg, aki izgatottan cibál továbbra is, pedig már magáénak tudhatja a figyelmem. – Gyere, mutatunk valamit! – kezd el húzni, én pedig ha nem akarom, hogy a ruhámmal együtt, mégis nélkülem távozzon, jobbnak látom követni. A piacon már úgyis végeztem, a hiányzó dolgokat beszerzem holnap.
- Abasi, elengedhetsz, megyek magamtól – szólok a kisfiúnak, de ő csak vigyorogva nemet int, és csak pár utcával arrébb enged el, ahol már ott várnak társai. Sokszor játszom velük, mikor van rá időm, így már mindegyiküket név szerint ismerem, soknak a családi körülményeiről is tudok. Elég vegyesen vannak, egy-két nemesebb származású is akad köztük, akikkel kevesebbet törődnek a szüleik, és van lehetőségük elcsatangolni.
- Nézd, Chuma! – tartja fel kis kezét Eshe, amiben egy jó állapotban lévő, fonott paróka pihen. Meglepetten veszem át tőle, a többi gyerkőc pedig körbeáll, és egymás szavába vágva mesélik el, hogy találtak rá az egyik utcában. – És nem volt senki a közelben, aki a gazdája lehetett volna! – fejezik be, szinte egyszerre. Hihetetlen, hogy mennyire izgatottá tudja őket tenni egy paróka, de remélem tényleg nem fog hiányozni senkinek.
- És most? – húzom fel a szemöldököm, kérdőn pillantva rájuk.
- Neked adjuk! – jelenti ki Abasi, mire halkan felnevetek. Tudom, hogy nekik különös, hogy én se parókát nem hordok, se a hajamat nem nyírom le. Azt viszont nem tudom, hogy magyarázzam el nekik, hogy ez nem azért van, mert paróka hiányban szenvedek, hanem mert így érzem szabadabbnak magam. Ha ilyen gondolatokat ültetnék el a fejükben, még a végén bajba kerülnének, rólam nem i beszélve, bár az kevésbé érdekelne.
- De ne hord! – szólal meg hirtelen Chione, az egyik tizenéves lány. – Nem állna jól – teszi hozzá halkabban, és zavart pirulással húzza összébb magát. Kijelentésére viszont vita kerekedik arról, hogy vajon tényleg nem állna e jól, aminek én vetek véget, fejembe húzva a vita tárgyát.
Egy emberként kacagnak fel, ezzel bizonyítva, hogy tényleg nem nekem való. Elvigyorodva húznám le, mikor eszembe jut valami.
- Srácok, mennyire vagyok felismerhető benne?
- Kicsit se! – vágják rá, én pedig elégedetten szélesítem ki a mosolyom.
- Akkor tréfáljunk kicsit!
***
Tudom, hogy a legtöbb gazdánál ezért nem kis bajba kerülnék, de Meritamon más. Bár az is lehet, hogy pont a határok megtalálása érdekében játszom a türelmével, tesztelve a tűrőképességét. Magam se tudom tehát, hogy mi okból lépek be a szegények városrészén álló házába, egy halk kopogás után, fejemen a parókával.
- Ma már nem fogadok betegeket – mondja halkan, ezzel biztosítva arról, hogy nem ismert fel.
- Égő fájdalmat érzek lábaimban, mikor lépek. Hallottam rólad, mindenfelé azt beszélik, kiválóan értesz a gyógyításhoz! Szabadíts meg hát fájdalmamtól, és ígérem, meghálálom! – kezdek neki a színészkedésnek, és bár egy pillanatig furcsálkodva méreget, a végén leültet a heverőre, hogy megvizsgálhasson.
Türelmesen, bár nevetésemet nehezen palástolva hagyom, hogy mindkét lábam végigsimításával keresse az elváltozást, a gond forrását, mígnem gondterhelten felpillant, hogy közölje velem, elvileg nincs semmi bajom. Ahogy a szemembe néz, rögtön rájön azonban a turpisságra.
- Ez meg mégis miféle bolondság?! – kiáltja, kicsit felháborodva, belőlem pedig kitör a nevetés, arckifejezése láttán. Végül ő is halványan elmosolyodik.
- Sajnálom! – szólalok meg, ahogy elcsitult a nevethetnékem. A fejét ingatva áll fel, és folytatja a pakolászást, én pedig lehúzom a fejemről a parókát, és kimegyek az ajtó előtt hagyott dolgokért.
- Hol bukkantál egyáltalán ilyesmire? – fordul felém, mikor visszatérek.
- Nem én voltam, hanem a gyerekek – vonom meg a vállam, és leteszem mellé a piaci látogatás eredményét. – Nekem adták, de aztán megállapították, hogy nem kéne hordanom, nem áll jól.
- Te pedig úgy gondoltad, egy tréfa érdekében mégis fel kell venned – sóhajtja, de nem vár erre választ, ezt én is nagyon jól tudom.
Vigyorogva vonom meg ismét a vállam, majd nekiállok segíteni a szortírozás maradékában, s a most beszerzett dolgok elpakolásában.
- Nem találtam mindent most – töröm meg a csendet, ő pedig töprengve bólint, el van merülve közben a felszerelése leellenőrzésében.
- Akkor majd holnap megkérlek ismét – feleli végül, mikor elkészült a tevékenységével. Még mindig meg tud lepni azzal, hogy így beszél. Általában kér, és nem utasít, és ami nagyon ritka még egy rabszolgával szemben, megköszöni a munkám. Azt hiszem tényleg nem lehet panaszom, mert az önállóságom elvesztése végződhetett volna rosszabbul is. – Induljunk! – zökkent ki a gondolataimból, én pedig értően biccentek, és a hazavivésre szánt dolgait felkapva követem az utcára.
A parókát odadobom a szűk utcákból előkukucskáló gyerekeknek, akik látva, hogy nem kerültem bajba, lelkesen szállingóznak elő, hogy integetéssel búcsúzzanak. Vigyorogva intek én is búcsút, remélem most már hazamennek, mert egészen besötétedett.
Elmélázva függesztem tekintetem az égre, de szerencsére úgy se botlom meg a poros utcán, hogy nem nézek a lábam elé. Egészen addig fel se tűnik hogy vannak körülöttünk, míg gazdám rosszkedvűen fel nem sóhajt. Erre már én is a környezetemre figyelek inkább, és szórakozottan állapítom meg, hogy előkerültek az éjszakai városlakók.
Azért szeret gazdám mindig sötétedés előtt hazaérni, hogy elkerülje őket. Megértem, hisz népszerű a nők körében, a vonzerejével, amiről nem is tud, az örömlányokra is hat. Már meg is környékezik páran, én pedig gonoszkás kárörömmel figyelem, ahogy udvariasan próbálja lerázni őket. Nekem nem sok jogom van beleszólni, és még ha tudom is, hogy jó páran megbámulnak engem is, biztos vagyok benne, hogy egy rabszolgánál jobb fogásnak tartanak egy orvost. Amúgy is milyen dolog, hogy engem inkább a sötétbe húzódott férfiak figyelnek?!
Végül az én megkönnyebbülésemre szintúgy, ahogy az övére, hazaérünk. Nagyjából kétszer annyi időbe telt így, mint ahogy tellett volna napközben. Én viszont még mindig nézni szeretném nyugodt környezetben is a csillagokat, így amint engedélyt kapok a munkám befejezésére, felmászom a ház tetejére, és elterülve az eget kezdem bámulni.
Mindig is lenyűgöztek a csillagok, órákig képes vagyok nézni őket, és a múlton, jelenen, álmaimon elmélkedni. Nem mintha jutnék bárhová is.
- Chuma! – hallom meg hirtelen gazdám hangját, mire a tető szélére csúszva jelzem, hogy itt vagyok. – Órák óta fent vagy a hidegben, gyere be, mielőtt meghűlsz!
- Rendben – sóhajtom beleegyezően, főleg, hogy a következő pillanatban tüsszentek egy nagyot.
|
| Geneviev | 2013. 01. 27. 23:04:48 | #24963 |
Karakter: Meritamon
Megjegyzés: ~ Asszonykámnak
A nagy király, III. Amenhotep idején jöttem világra. Apám, Hebet mindig jó volt hozzám, csakis jóra tanított, arra, hogy tiszteljem az embereket, és legfőképp a feljebb valóimat. Ezen tisztességes viselkedésem, és mélyen tisztelt, szeretett atyám segítette hellászi utazásom miatt lehettem Ehnaton, a hatalmas fáraónk személyes gyógyítója. A királyi koponyalékelő feladatköre más, azt Phathor végzi el, így fáraónknak két gyógyítója is van.
Pár évvel születésem után született Ehnaton fáraó is, akinek születését örömünneppel éljenezték, és hatalmas áldozatokat mutattak be miatta Ámon templomában. Mára viszont… a nép nagy része már csak átkozza nevét, és az általa behozott új, és egyetlen istent: Atont. Én úgy gondolom, lehetséges, hogy csak egyetlen isten van, hiszen nagy, és hatalmas isten lehet Aton, ha felséges fáraónk, Ehnaton csak őt imádja, csak neki áldoz, ám a többi istent sem kellene elhanyagolni, hiszen akkor megsértődnek ránk, földi halandókra, és a pusztulásba taszítanak minket, melyet még fáraónk istene sem tud majd megakadályozni.
Úgy vélem, több isten lehet ezen a világon, akik közösen igazgatják a földünket, ám lehet, hogy tényleg van egyetlen nagy, hatalmas főisten, aki lehetséges, hogy nem Amon, vagy Zeusz, esetleg Jupiter, hanem Aton, de mi, emberek túl aprók vagyunk, hogy ezen istenek hierarchiáját megérthessük.
Ezt még atyám tanította nekem, és Amon papjai. Egy ilyen apró, és tehetetlen ember, mint én, még akkor is, ha gyógyító, nem ért máshoz, csak az emberi testhez, de az istenekhez nem érhet föl ésszel. Atyámmal az Amon, immár Aton templom falaitól nem messze elterülő, lármás, szegény városrészben éltünk. Házam még most is ugyanott áll, háborítatlanul, hisz kell egy hely, ahol tudjuk gyógyítani rabszolgámmal a szegényebb réteget.
Rabszolga… sosem gondoltam volna, hogy egyszer lészen nékem egy rabszolgám. Kiskoromban, emlékszem, úgy véltem, ha szerencsém lesz, nem kerülök rabszolgának, hanem valahová inasnak, erre Aton hogy fölvitte fényes csillagomat. Úgy vélem, nem vagyok rossz gazda, bár még sosem érdeklődtem meg a fiútól. Nem verem, rendesen adok neki ételt, és tanítom is, hogy egyszer, mikor eljő az az idő, hogy a fáraó halálával véle kell, hogy haljak, ahogy az a fáraók orvosainál szokás, belőle is nagyszerű, szabad orvos válhassék. Remélem, beváltja majd reményeimet, hiszen remek fiú, és nagyszerű segítség, igaz, kicsit túlságosan eleven, de majd biztosan kinövi.
A szegényebb városrészi kis kunyhómban takarítok, rabszolgámat a piacra küldtem, bevásárolni mindenféle amulettet, és gyógyfüveket, mert kezd kifogyni az itteni tartalék. A maradékot leltározgatom, miközben a múlton elmélkedek, mikor még atyám élt. Bár szegények voltunk, a környező sárkunyhókhoz mérten a miénk egy-két arasszal nagyobb, tágasabb volt, ráadásul nem is zsúfoltunk sose be semmilyen fölösleges dolgot, csak a legszükségesebbeket. A régi, néhány lépés kertecskéből mára semmi nem maradt, hiszen ahhoz, hogy megéljen itt valami, rabszolgámnak minden nap le kéne járnia, amit nem engedhetek meg magamnak. Túlságosan fontossá vált a mindennapi dolgaim segítésében is.
Apám még szinte pólyás koromban megengedte, hogy segítsek néki, és hogy részt vegyek a betegfogadásain. Minden nap a műszerei, edényei, gyógyfüvei és csodaszerei nevével, tulajdonságaival és használatával kéltem, és feküdtem, és mindig tanultam valami újat, melyet másnap szigorúan kikérdezett tőlem. Ha kérdeztem, válaszolt, bár előtte elmutogatta a dolgokat, és hagyta, hogy én jöjjek rá saját magamtól, mi miért van, mit hogyan kell gyógyítani, vagy enyhíteni. Én adtam kezébe a kötszert, az olajokat, a bort, és a többi gyógymód alapanyagjait, én voltam az ő személyes inasa, szolgája és tanonca egyben.
Gyermeki lelkesedéssel tanultam meg egy-egy új gyógymódot, pontosan ugyanúgy, ahogy fiatal rabszolgám teszi, ha éppen valamit véletlenül nem tud, hogy aztán professzionális módon sajátítsa el a dolgokat, alig pár pillanat alatt. Remek, és tehetséges orvos válik belőle egyszer, és igazán kedves ember is, csak ne lenne néha ennyire felelőtlen, és tüzes. De, persze ez a fiatalok sajátja, majd biztosan kinövi egyszer.
Egyszer csak egy halk kopogást hallok, és az aprócska kis verandáról egy idegen tér be kunyhómba. Fonottas, hosszú parókát visel, és egyszerű, fehér viseletet, aminek szélét drága ékkövekkel, és arannyal díszítették. Ismerős ruha, de biztosan a fáraó udvarában láttam hasonló viseletet.
- Ma már nem fogadok betegeket – mondom halk hangon, figyelmeztetve vendégemet, hogy nem a legalkalmasabb időpontban jött. Amint rabszolgám megjön, indulnunk kell vissza a házamba, hiszen kezd sötétedni, és ilyenkor az utcákat ellepik a tivornyázó szegények, és az örömlányok, akik pénzért árulják magukat. Az ilyenekkel pedig nem szívesen futok éjszaka össze, hiszen lehetetlenség ezeket az asszonyokat lerázni, márpedig nem egy ilyen asszony ölében vágyom keresni az enyhülést, melyet még soha nem tapasztaltam meg egyetlen éjszakát, a férfivá válásom éjszkáját kivéve.
- Égő fájdalmat érzek lábaimban, mikor lépek. Hallottam rólad, mindenfelé azt beszélik, kiválóan értesz a gyógyításhoz! Szabadíts meg hát fájdalmamtól, és ígérem, meghálálom! – mondja. Szavaiban érzek kis furcsaságot, mintha valami akcentussal beszélne, de nem olyannyira, hogy észre lehessen venni. Fölesküdtem a betegek, és a rászorulók gyógyítására, és bárhogy nem fogadok mára már betegeket, valamiért megesik rajta a szívem, így leültetem a heverőre, hogy ne terhelje tovább lábait, és óvatosan kezeim közé veszem az egyiket.
Finoman végigsimítom egyiket, majd másikat, hogy érzek-e rajtuk valamilyen elváltozást, de semmi kitapintható, kóros dolgot nem észlelek. Szép, finom lába van, erős, és fiatalos, nem kellene, hogy ily fájdalmat érezzen. Ezt meg is akarom mondani neki, be mikor fölpillantok a betegem egészségesnek tűnő, finom lábairól, rabszolgám vigyorgó ajkaival, és a visszatartott nevetéstől szinte könnyező szemeivel találom szembe magam. Ó, hogy az a…!
- Ez meg mégis miféle bolondság?! – kiáltom kicsit felháborodva, ám csilingelő nevetésére én is kicsit meglágyulok, és elmosolyodok bolondozásán. Milyen gyermeki még… kívánom neki, hogy tartsa meg ezt a jellemét, hiszen ez segít átvészelni az életet, viszont másokkal szemben tanuljon meg viselkedni. Nem mindenki olyan toleráns, mint én, és nem szeretném, ha valami baja történne. Túlságosan megkedveltem a velem töltött ideje során.
|
| Laurent | 2011. 07. 08. 22:15:50 | #14909 |
Karakter: Simano Tora
Megjegyzés: ~Fáraómnak!~
Siamon:
Nem tudom mikor kelek, kómásan és bágyadtan, izzadtan és rémülten. A nap már magasan, én pedig sietve bújok a Nílus habjai közé hogy mindent lemossak magamról.. Hagyom gondolataim elsodorni az árral, érzéseim is sorra ledörgölöm magamról, és úgy térek újra egy kicsit pihenni. Kezeim ólomsúlyúak, szinte csak vánszorgok, mégis kezembe veszem az illatos olajom, amit annak ellenére hogy mennyire lesüllyedtünk, mindig meg tudok venni. Kezem megakad a mozdulatban, mégpedig a gondolatra, hogyha ez az olaj nincs, a fáraó se figyel fel rám. Arrg...
Sóhajtva fejezem be, majd bevonszolom magam ebédre. Evés után újra ledőlök, egyszerűen alig bírok magammal, szinte úgy érzem magam mint aki egy nap alatt épített fel egy egész piramist. És hiába pihenek, gondolataim kínoznak, hogy ha a fáraó utódot akar a trónra, hogy fog...
Mármint ha ő férfiak.. Szóval... Szalmapárnámba temetem arcom. Az ágya kemény, és mégis olyan kényelmes a karjai között... De mit akar tőlem, egyszerű szolgától? Vajon egy vagyok neki a sok közül? Mivel ő akarja, hát az isteneknek ez az egész nincs ellenére, hiszen a fáraó az istenek leszármazottja... De...
Nem akarom hogy ezeken gondolkozzak! Annyira gyakorlott és ügyes, még most is belepirulok az emlékébe, ahogy felidézem tegnap mit művelt. És a nagy hőség ellenére is beleborzongok. Szinte retinámra égett az arca, ahogy nézett rám, azokkal a mély és sötét szemekkel... Forgolódok, nem veszem észre az idő múlását se. Nem keresnek hála Tudatiszra, mert ha most egy szalmaszálat is keresztbe kéne tenni, hát a krokodilok elé vetném magam. Az ebéd maradékát csipegetem és igyekszem nem gondolni semmire. Holnap megint én megyek legyezni őfelségét, már előre lúdbőrözik mindenem. Hogy fog rámnézni? Ugyan úgy mint bárki másra? Megkapott és ezzel vége? De ha tényleg így van, akkor miért érzek fura bizsergést a gyomromban a gondolatra, miért lesz keserű a szám az édes szőlő és füge ellenére?
-Sziamon!! - robban be a csendes fekhelyemre Anot, ezzel felkavarva mindent, engem meg halálra ijesztve. - A fáraóh... Téhged... Hivat! -lihegi, úgy tűnik nagyon sietett. - A fürdés...
Felpattanok mint akit sivatagi kobra csípett meg, Sietve kapom fel a mindenféle herkentyűt, ami a fáraó legyezőjének kiegészítője, hála az égnek azt a rusnya parókát nem kell hordanom, azt csak rangosabb szolgák hordanak. Én egy senki vagyok. Sápadtan és remegő tagokkal készülődök, de úgy látom, nem elég gyorsan, mert két marcona jelenik meg és már visznek is. Jobb is, legalább addig még pihenek. Nem bírok...
Bevisznek a hálóba, már magam sem tudom milyen színű az arcom. Bár láthatnám az Övét, hogy milyen pillantás... Elég! Térdem koppan a kemény padlón, meglepetten lesek ki az ablakon. Sötét van...
-Most távozzatok, az ajtót, csukjátok be magatok után, és zárjátok be.
Hangosan dördül az ajtó, összerezzenek és összehúzom magam, de mihaszna, mert határozott kéz markol meg és ránt fel engem, szinte érzem dühét.
-Tudod, te mit tettél? -dörren rám, és összerezzenek, hiszen mit tudhatom én mi a bűnöm? - Magát a fáraót hagytad éjszaka magára, s kihűlt testtel ébredtem reggel. Tudod, ez nem volt szép dolog, hogy csak úgy magamra hagytál, azok után a pillanatok után…
-Kérem, felség... -nyekkenek, de hiába, magam se tudom mit akarok mondani, hiszen egész nap azon voltam hogy a tegnapot kiverjem a fejemből.
-Elhallgass! -Megdermedek, és a szemem is lehunyom. -Büntetésből te fogsz megfürdetni, és megmosdatni engem. Ész nap, mellettem leszel, nem távozhatsz, se este, se reggel, velem eszel, velem iszol és ha kell, hálsz is! - fáradt tagjaim elzsibbadnak, hiszen... - Most pedig fogj egy rongyot a kezedbe!
Eltűnik a kéz, én meg repülök fél lábnyit, és mire ő a tejbe kúszik fürödni, már kezemben a rongy. Miért büntet? Én mindent megtettem, amire kért! Neki is tudni kell hogy nem maradhattam! Szolgák ébresztik és ha mellette maradok... Megborzongok, és könnyeim nyelve kúszok térden a kád széléhez, a lehető leghalkabbra venni szipogásom. Remeg minden tagom, fáradt vagyok és elcsigázott. Ki az aki minden nap bírná a legyezést? Ezért van külön beosztva... Gyönyörű izmai ellazulnak, ahogy mosom a hátát szótlanul és csendben, olykor lopva kikenem szememből a könnyeket, amiktől lassan nem látok.
Széles vállak, gyönyörű hát, amin feszülnek az izmok. Gyerünk, Sziamon, csak lépésről lépésre. Hirtelen csobban a tej, én meg néznék fel hogy vajon megcsúszott-e vagy mi ez a hirtelen mozdulat, de ujjak fonódnak csuklómra, és hirtelen megrántanak. Kiáltani sincs időm, és már fejjel előre a tejben is találom magam, és mielőtt még megfulladnék sietve a felszínre emelkedek. Hajam, arcom, én... Csurom tejes, én pedig rémület és rettegés keverékével pillantok fel rá. Mélysötét pillantás, istenekre, ismerem már... Közelít felém, én meg nyikkanva hátrálok. Megbüntet hogy itt vagyok? Ide hozzám hasonló halandó nem jöhet! Már ránézni is bűn!
Egy kézzel kissé idegesen simítom ki arcomba tapadó tincseim, és addig ő karjaim megfogva húz magához és megcsókol. Kiráz a hideg és megborzongok, kezeim, miközben egyikben még mindig görcsösen szorongatom a rongyot, mellkasára csúsztatom hogy eltolhassam őt magamtól. Bőre forró, vagy tán csak az én kezem ilyen hideg, és persze hiába próbálom eltolni, erősen tart karjai között, és mohón teszi magáévá ajkaim.
-Felség... kérem...
Fordítom el a fejem, de fél kézzel fogja már az állam, és újra maga felé fordít, hogy szemeibe nézzek. Düh és vágy viaskodik a szempárban, és még millió más, beazonosíthatatlan dolog, míg enyémben elgyötört rémület. Szinte megfagy köztünk a levegő, olyan közel lép, hogy minden porcikáját érzem még az ágyékkötőmön is keresztül.
-Ellentmondasz? -hangja hideg és suttogó, túl fenyegető ahhoz hogy megszólaljak, így csak némán pislogok fel rá.- Hogy mondhatsz nemet a fáraónak?
-Felség... -sütöm le szemem, de sürgető szorítására újra felnézek rá, íriszei helyett haját bámulva inkább.- Már önre nézni is főbenjáró bűn, hát még... ha egy kádba kerül őhatalmasságával egy olyanfajta mint én... És tegnap...
Halkan beszélek, mintha így meg nem történtté tudnám tenni szavaim. Remegek. Nem tudom elkerülni, érzem hogy arcom felforrósodik, vállaim kissé felhúzva sütöm le újra szemem. Szinte napoknak tűnő hosszú, mély csend ereszkedik ránk, én meg nem merek felnézni rá. Dühös. Biztosan. Ellenállok neki, ellenkezek, és még meg is szólítom! De ha egyszer ezek az ő parancsai! Még ha ő is kéri, miért lenne pont nekem jogom megszegni őket?
-Jázminka... -nevem olyan puhán mondja, hogy kíváncsian felpillantok rá, és találkozom mosolygó szemeivel. Rajtam mulat. -Ne főjjön a fejed ezek miatt. Én parancsolom, és neked az a főbenjáró bűn ha nem engedelmeskedsz.
-Igenis felség.
Lehelem még halkabban, és összehúzva magam, már nem moccanva, csak szorongatva a rongyocskámat, nyelek. Nem tudom mikor szánt meg szorítani az állam, mert most csak gyengéden terelget engem újra éjsötét, de vidám tekintete felé. Szívem oly hevesen kalimpál, hogy biztos vagyok benne, még a víz is hullámzik. Magabiztosan tekeredik keze derekam köré hogy magához húzzon, én pedig nem ellenkezek. Figyelem ahogy a karomról az egyik ékszer lassan lecsúszik, és szemem láttára elnyeli a hófehér tenger, így már végképp csupasz rabszolgaként állva és reszketve előtte.
-Ne remegj így Jázminka, nem foglak megenni...
Olyan halkan kuncog, hogy nem is vagyok benne biztos, csak alulról pillantok fel rá, míg ő lassan lehajol és végtelenül puhán megcsókol. Megremegek, és felsóhajtok, lehunyva szemem, ő meg kihasználva ezt nyelvét átdugja a számba. Bizonytalanul válaszolok rá, és ő észrevétlenül húz szorosabban magához, egyik kezével arcomból tűrve ki a hajamat. Kezeim alatt érzem szívét lüktetni, még az is olyan határozott és megszervezett, mintha semmi sem rendíthetné meg. Levegőért kapkodva húzódok el tőle, a fáklyák fényében is jól látható pírral, majd óvatosan kicsúszok karjai közül, és mielőtt még rámszólhatna, háta mögé állok és masszírozó mozdulatokkal folytatom a fürdetését.
Sokáig tart, míg a mozdulásra kész izmai végleg elernyednek, én meg fenekéig minden porcikáját titkolt kíváncsisággal végigdörgölök, aztán oldalára kerülök, és a kezét finoman megfogva végigfürdetem. Nem elől folytatom hanem hátulról megkerülve a másik oldalával, és érzem hogy figyel, mégsem nézek rá. Lassan megnyugszom, arcom is elsimul, és finoman kényeztetem, végül elé lépve, és a válláról lecsúszva mellkasára. Körkörösen folytatom a masszázst, gyengéden tolva őt a szélére és leültetve, oldalán lecsúsztatva kezem és végigkúszva lábán szépen megfogva bokáját, így azt is végigmosva, majd a másikat. Végül felpillantok rá, és ő kezével két oldalt támaszkodva figyel engem, le nem véve rólam a szemét, és félmosolyra húzva száját megszólal.
-Kihagytál valamit.
Megborzongok. Reménykedtem, imádkoztam hogy felejtse el... Mégis szívem megdobban, és belesajdul egy boldog hangocskától. Zavartan lesütöm a tekintetem, de egy kéz megfogja az enyémim és ellentmondást nem tűrve húzza. Enyhe ellenkezéssel sikerül a hasán landolni, majd alsó ajkam beharapva lassan letérek ágyékára is, hogy két kezemmel befejezzem a fürdetést. S bár hála Anubisznak nem látom, de igenis érzem, hogy valamit vagy nagyon rosszul, vagy nagyon jól csinálok... Elvörösödöm, nem tudom hogy a dühtől, a zavartól, vagy a tegnapiak emlékétől, de komótosan befejezem. Elhúznám a kezem, de egy harmadik megint csak megakadályoz, kezemből kiragadva az alibinek szolgáló rongyot, és elhajítva, hogy utána kezeim csak úgy ráterelje vágyára. Megilletődve állok az új helyzettel farkasszemet nézve, de szótlanul teljesítem ki nem mondott akaratát. Parancs, nem? Rezzenéstelenül masszírozom fel és le, zacskóit is finoman megérintve, és szemem sarkából figyelve hogy fejét hátraveti egy halk nyögéssel. Felbátorodva folytatom, amíg arcára a gyönyör ki nem íródik, mert akkor odaránt magához és minden további nélkül elrabolja ajkaim.
Végül lassan ellazul és én meg mellé libbenve felhúzom lábaim és rájuk fektetem fejét, hogy a haját is megmossam. Ám végére már szórakozottan simogatom a gyönyörű hosszú haját, fésülve ujjaimmal. Jázinvirágok úsznak a tejen... Eddig nem vettem észre, csak most ahogy a hosszú hajába egy-egy beleakad. Finom illata van. Halványan el is mosolyodom, hogy legalább az illat közel áll hozzám, így annyira nem nehéz azt képzelni hogy a Nílusban fürdök.
-Felség... -suttogom, és egy morranás jelzi hogy hallgat.- Talán... Nem itt kellene aludni mert a tej kihűl és igen kényelmetlenül fog aludni.
Hosszú pillanatok után megmozdul és kiszáll a tejből, én pedig sietek utána hogy törülközőt nyújtsak neki. Szárazra dörgölöm a hátát és felém nyújtott kezébe nyomom, és amíg ő megtörülközik, addig én A kád széléhez ülve hajamból csavarom ki a tejet, illetve ruhámból. Iszonyúan kényelmetlenül érzem magam. El kéne menni a ruhám kicserélni, mert nehezen fog megszáradni, és a tejtől ragadni is fog...
Felállok, és ahogy hátam valami keménynek és forrónak ütközik, akkor veszem észre hogy mögöttem áll. Megdermedek, így mozdulatlanul nézem ahogy a ruhám letépik rólam erős kezek. Lehajtom fejem is hogy ne lássák arcom, enyhe szégyen villan át rajta. A fáraó ágyasa... Kiráz a libabőr, főleg ahogy ellép tőlem és az ágyára dől.
-Jázminka... Gyere!
Nincs értelme ellenkezni, ahogy rejtegetni se magam, hiszen már látott. Mégis lesütött szemekkel lépek az ágyához lassan és szinte szertartásosan, majd némi tétovázás után az ágyra térdelek. A testem az övé lehet. Ó igen... De többet nem adok magamból.
Magához ránt, és én tehetetlenül csapódok mellkasához, kezeimmel vállán támaszkodva, pár centire arcától. Mélysötét szemeit nézem, mindenütt jázminillat kering, odakint kabócák szólalnak meg, és hallom ahogy a másik teremben a szolgák a fürdőt takarítják. Ha megtalálják a medencében a karkötőm, mit szólnak majd? Aggodalom suhan át arcomon, erre ujjak tekerednek államra és maga felé fordít, hogy azonnal elrabolja ajkaim. Felnyögök a meglepetéstől, amit ő ki is használ, nyelvével oly bódítóan kering,hogy azonnal mindent összekuszál. Apró körmeim a vállába mélyesztem, már kapaszkodót sajnos nem találok, így amikor a csóknak vége, rémülten húznám el kezeim ha hagyná. Felém kerekedik, ágyéka az enyémhez ér, és újra belém reked a levegő annak ellenére hogy már hozzá kellett volna szoknom. Szemei felé nézek, de tekintetem a távolba réved, és kezeimmel a hóna alatt átnyúlva a hátába kapaszkodom. Rá isten, ha hallasz, könyörgöm hogy a fáraó legyen fáradt és ne... Hát... Nem akarjon. Itt alszok meg megparancsolta... Itt, istenekre! Csak eresszen el... Ne fojtson meg!
Szerkesztve Laurent által @ 2011. 07. 08. 22:24:20
|
| Laurent | 2011. 03. 28. 10:26:43 | #12607 |
Karakter: -
Megjegyzés: ~Én fáraómnak~
Elmosolyodik, mégis egész lényem remeg ettől a mosolytól. Nem tudom mi lesz most velem, hogy elevenen felfal, vagy inkább a krokodilokra bízza ezt a nemes feladatot... Forró tenyere lassan elindul felfelé a karomon, vállamat cirógatva siklik tovább, nyakamon fel, míg a tarkómhoz ér, én pedig már se elő se halott nem vagyok.. Ő.. Ő komolyan... Tényleg... Én... De hát... Ez... Most... Most.. hajamba kúsznak forró ujjai, én pedig elfelejtem lassan hogy hol is vagyunk. Azt tudom, hogy ezt nem kellene. Nem jó. Helytelen. És volt még valami nyomós érvem, de eltűnik.... Húz magához, le azokhoz a sötét szemekhez, a mosolygó szájához, pézsmaillata kúszik orromba kábítva, és ahogy hajamat cirógatja, megborzongok. Olyan meleg van itt, hogy az ablakon beáramló hideg szinte megfagyaszt.
-Nem kell félned, nem harapok…. Nagyot…
Halkan kuncog, én pedig remegek. Félek... Hogy mit csinál velem, mi lesz ez után, hogy ha valaki bejön... Ő sosem fél vajon? Bár ő a Fáraó, mitől kellene félnie? Ha az istenektől nem fél, akkor az azt jelenti, hogy nincs ellenükre... Igaz? Húz magához, és még ellenkezni sincs erőm. Mintha a szemébe nézve bűvölne el, akár egy kobra a zsákmányát. Puha keze arcomra siklik, én pedig lassan nyitom a szám, hogy szóljak, hogy engedjen el, de mielőtt összekapkodnám hogy mit is kéne mondanom, ő halk morgást követve homlokát az enyémnek érinti. Istenek! Egészen közelről nézem, ahogy lehunyja a szemeit, és hosszú szempillái árnyékot vetnek, majd lassan emelkedik kissé, és homlokomra nyomja ajkait. Mikor lett itt ilyen fülledt a levegő? Mintha fojtogatna valami, úgy fuldoklok. Bizsergek, és égek! Ez nem jó! Lehunyom a szemeim, nem akarom látni! Mintha szédülnék!
-Felség... ezt... nem szabadna...
Kezdenék mondani valami értelmeset, de hogy mondjam meg a Felkelő és Lenyugvó Napnak, hogy csak úgy hagyja abba, mert én, ki még a lábát nézni sem méltó, azt kérem tőle? Hangom is szinte elveszett teljesen, mintha messzire futott volna.
-Csend... -hangja olyan halk, és simogató, míg egy ujjával simít végig a számon, lágyan, és felsóhajtok. -Majd én eldöntöm, hogy mit szabad és mit nem, Jázminka. -Igen, erre számíthattam volna- Tudom, hogy vágysz rám, ahogy én is rád. Nem tagadhatod tovább. Arcod, s tested elárul téged...
-De felség...
Még a szót is belém fojtja, ahogy befogja a szám, én én tágra nyílt szemmel dermedek le, mégsem ellenkezem. Szinte körbeölel és húz magával mélyre, mit bánom hogy szent gyík vagy cica fog megenni! Ha kell valami, vegye el! Lehet igaza van, lehet hogy ennyire hatással van már rám... Mindenem bizsereg, főleg ahogy határozott mozdulatokkal simít végig rajtam, félrehessegetve gondolataim, árad belőle az erő és a dominancia, én pedig képtelen vagyok már ellentmondani, csupán józan eszem tiltakozik nagyon halkan és messziről. Kezei lassan oda... Oda.. tévednek... Anubiszra, látom a mosolyát ahogy villan mert igaza volt... Nyelve vonja el figyelmem, és én a kezét fogom meg, hogy ne odalent vándoroljon már. Szólni nincs erőm, de legalább ezt a kicsikét hagyja még meg nekem... Ezt az aprócskát...
Nem tudom mikor vagy hol, hátul markolnak kezei fenekembe, és beledorombol a csókba, akár egy elégedett vadmacska. Lágyan megemel, én pedig ki tudja honnan vett bátorsággal akaszkodok belé, két kézzel karolva nyakát, és lábaimmal csípőjét, nem törődve azzal, mi lesz most. Csak még egy... egy egészen picikét... engedek. Jó?
Valami puhára fektet, mégis ez a valami hideg, ráadásul a csók is félbemarad... Íziszre... az első csókom... A Fáraó vette el! Számon át kapkodok a hűs levegőért, míg Dzsooszer felém tornyosul, és ekkor tudatosul bennem, hogy engem még végig, akár a tálakon szokta a finomabb falatokat keresni. Azt mondta.. Az előbb azt mondta hogy vágyik rám? RÁM? Térdelve veszi le magáról a maradék ruháit is, és teljes valójában láthatom őt... Milyen gyönyörű... A sötét szinte betakarja bőrét, rásimulva akár egy palást, szemeiben tűz lobog, ajkai pedig mosollyal hívogatnak, míg én sosem érzett vággyal küszködök. Nem helyes! Bár szerinte az, de akkor is... Biztos ez? Azon kapom magam, hogy szintén égnek álló merevedését nézem. Elvörösödök és remélem, hogy ez a sötétben nem látszik... De szinte máris újra közel hajol hozzám, hosszú haja rámhullik, én pedig kissé remegő kezeimmel akarom félreseperni. Így csak a szemeit látom, amikben ott dúl a vágy, és ez nem jó... azt hiszem... Hozzájuk érve újra megrészegít a pézsma és tömjénszerű illat, selymes mivoltuk, se nincs időm ezzel foglalkozni. Rámnehezedik, ágyékom fájón könyörög hogy fejezzék már be a kínzást. De újra megcsókol, és gyomrom megint csak apróra összerándulva bukfencet vet, megborzongok, és mintha mindenem elnehezedne. Már csak azon kapom magam, hogy ruháim ki tudja merre, én pedig szintén pőrén fekszek alatta. Ujjait kulcsolja arra... ott... én pedig önkénytelenül felnyögök. Mintha mondani akartam volna... dehogy akartam! Nyakamra csókol, én pedig elvesztem a fonalat. A lehető legérzékenyebb pontjaim egyikét találta pont el, mégis sikerül csupán egy sóhajjal eltusolni ezt. Egyre lejjebb halad, forró csókjai szinte beterítenek, lent pedig tovább kényeztet, én pedig nagyon nem bírok magammal. Izmaim lassan kezdenek megfeszülni, bizsereg mindenem, agyam bódult mintha csak valami altató szert adtak volna az udvari orvosok nekem. Saját hangom hallom felszökni néha, hiába fognám vissza, hát még amikor köldökömre is rátalál és nyelvével táncolja körbe játszadozva, kihasználva fölényét... Nem bírom... Ah! Valami kapaszkodót keresek kezemmel, rátalálok a selymes és puha tincsekre, így tétovázás nélkül fúrom ujjaim közéjük. Olyan... Ah! Nem hiszem el, de még kell ebből! Olyan... Agh! Jóh! És lassan leért csókjaival... Oda... Khm... le... Eddig képes voltam elbűvölve szemeit nézni, ahogy nézett rám, mint egy vadász aki zsákmányát becserkészte.. Forró nyelve végigsiklik rajtam, de amikor hirtelen eltűnök a szájában... Az Övében... Hahng... Minden erőm felőrölte. Nem tudok tovább ellenkezni, túl jó, túl forró... mintha számítana az én kicsi életem valakinek.. ráadásul a fáraónak! Engedem hogy ez a botor gondolat most rámüljön, és fejem hátraejtve engedem el magam. Ő megteheti,bármit, hiszen ő a fáraó, és ő kér... Ellenkezni nem szabad, hátha még ilyen jó is...
Lassan azt sem tudom én ki vagyok vagy hol. Ujjaim a hajába akadva kalandoznak végeláthatatlanul, míg én úgy érzem hogy menten felrobbanok... aprócska kis pöttyöcskék gyűlnek előttem, minden egyes mozdulatával csak mélyebbre taszít, és odalent már olyan forró... Olyan... Ah... Tudatiszra! Mi ez? Büntetés vagy ajándék? Óh, istenek! Két kézzel kapaszkodok hajába, nem is tudatosítva hogy mit művelek, nem is érdekelve. Ha kell akkor én meghalok... Mit számít már? Nyelvem összegabalyodott a hangommal, én pedig lassan úgy érzem magam mint egy húr amit a végsőkig feszítenek. Mindenütt ott van, egész lénye ajz engem, ahogy tudatosan kényeztet, és még csak nem is akarom tudni miértjét. Csak. Hangom elfojtva durran el bennem valami, a sok kis pötty szerteszalad, mintha csak Széth átka sújtott volna le, én pedig mintha csak kővé dermedtem volna, egy darabig úgy maradok megfeszülve. A húr elpattant. Még peng, és halkan zizeg, de elcsendesedni látszik. Valaki megfogja a kezem, akkor tudatosul bennem hol is vagyok és kivel, és még ilyen kába fejjel is képes vagyok felfogni a dolgok súlyát. Szám elé kapom szabad kezem, hogy abba hökkenjek bele, hiszen jobbom éppen valami elég naggyal van most... khm... tele.. Szívem ami épp lassulni kezdett volna, most újra nekibátorodva ugrik meg, akár a gyorsan vágtázó tajtékos paripa. Azt akarja hogy utánozzam le? De hát én sosem tudnék olyat! Én nem tudom hogy kell! Kezét arcomra simítja, édesgetve... Nem tudom miért, ellenkezni úgysem mernék.
-Gyerünk, Sziamon. Had érezzem forró, s nedves ajkaidat én is, vágyam körül…
Miért kell így zavarba hoznia? Én úgy.. olyat... Alulról pillantok fel rá, s bár ne tettem volna. Újra rabul ejt tekintete, szinte magába szippant, mégis követelőzve vonz magához. Nem tudok ellenállni. Nem lehet... Enyhén remegő kezeim közé fogom ágaskodó vágyát, nagyot nyelve simítok végig rajta a tövéig, majd behunyom a szemem. Csak képzeljük azt hogy ez.. Ez nem az aminek látszik! Aztán hirtelen bekapom, ameddig csak elfér a számban. De megakadok, mert Ő felmorran, és nem tudom, hogy ez most rossz-e neki vagy sem, így felpillantok rá, így viszont találkozok azokkal a vadállatias szemekkel, mikben úgy lobog a tűz, akár Ízisz templomában a legendás soha ki nem alvó fáklya. Hajamba markol, de nem erőszakosan, és egyre beljebb tolja magát a számba. A torkomat döfködi, de nem érdekli, pedig mindjárt lehányom szegény felséget.
-Jázminka... -hangja mély és reszelős, istenek ,és ez miattam!- Használd a nyelved is!
Megborzongok a hangja miatt, és felnyögök, majd kiengedve a számból óvatosan végignyalok rajta, mintha csak kóstolnám. Fura íze van. Szokatlan, és kellemetlen, de nem kibírhatatlan. Főleg hogy ez a fűszeres illat itt kering a hűs levegőben, és szédít, hogy már azt sem tudom ki vagyok és miért csinálom ezt a valamit... De élvezem ahogy megfeszül alattam, és bár nem hallom a hangját, arcát látom, mert még most sem engedi el a tekintetem,... és a szemei... Ujjai megcibálják a hajam, mintha sürgetne, így nem nézve magam elé csak a szemeire koncentrálok, és úgy ívelek végig nyelvemmel teljes hosszán... Amon haragjára! Mit művelek? Hogy kerültem ideáig? Már a szívem a fülemben érzem dobogni, a gerincem mentén valami nagyon forró kúszik felfelé, hogy akaratlanul is domborítok alá, mindenem halványan remeg, és mégsem merem abbahagyni. Ha bárki más lenne, inkább megverem és meghalok semmint ez megtörténjen... de a Fáraó! A Fáraót szolgálni nagy kegy, igazán mindent megtehetnék hogy a kedvében járjak! Mohóbban esek neki, és próbálom felidézni az előbbi perceket, kétségbeesetten kutatva az után, ő hogy is csinálta... Hogy én.. Én...
Elpirulva sütöm le a tekintetem, és miközben a számba veszem, önkéntelenül is nyelnem kell... Így lágyan megszívom, és halkan felmorran. Mintha csak dorombolna. Istenek, semmire sem emlékszem mi történt ezelőtt! Mintha nem is léteztem volna! Ameddig tudom egy lendülettel bekapom és megszívom, majd körbenyalom és a végét szívom a végén meg... Forró ömlik a számba, és egy morranást hallok, mintha valamit mondana, a hajam megrántják... Apróra húzom magam, már amennyire ez lehetséges. Fura íze van ennek, és önkéntelenül nyelem le. Az eddig fogva tartó kezek engednek, így kicsit elhátrálok, köhögve, enyhén könnyes szemmel. Úgy érzem magam mint akit a sivatagba kötöztek ki víz nélkül, remeg mindenem. Anubiszra! Mit tettem??
Egy kéz indul el karomon, lassan kúszva felfelé, állam alá simulva és így irányít újra hogy ránézzek. Reszketek, olyan rettenetesen hideg van, főleg ahogy a szemébe nézek és elégedettséget látok... hiába is kutatnék más iránt, semmi más nincs ott. Miért akarja hogy mindenáron a szemébe nézzek? Hiszen van aki egész életen át itt szolgál és soha még csak lopva sem pillanthatott fel Rá. Kérdéseim kezdenek lassan visszaszivárogni, értetlenségem nő, ahogy félelmem is. Szinte szorongatja valami a szívem, jeges kézzel markolássza, hogy minden dobbanás őrült nehéznek tűnik, mégis úgy kalimpál akár egy kismadár... és minden egyes dobbanásért meg kell mégis küzdenem. Lassan lehajol, és újra megcsókol. Nyelvét a számba dugja, én pedig remegve próbálom viszonozni, igen csekély sikerrel. Nem megy. Akarom, azt akarom hogy a kedvére tegyek, hogy ne hibázzak, mert nem szabad... és mégis... Ahányszor hozzámér vagy rámnéz, olyan hideg... látom a lángokat még a szemében, lassan kihunynak, de azok sem tudnak melegíteni.
Itt az idő hogy végleg lezárjak minden érzelmet. Tudom hogy csak kihasznál. Nem szabad ebbe többet képzelnem. Megtetszett őfelségének egy sivatagi kóró, valamiért virágot lát benne, hát meghagyom neki. Igaza van, nincs helye ellenkezésnek. Én is akartam. De nem így. Inkább odadobom a testem, feláldozom, de a lelkem és ami itt belül van, azt sosem fogom neki adni, vagy megmutatni. Ennyi még az enyém, ezt erővel nem veheti el tőlem... Egyik kezem tétován csúsztatom a nyakára, jéghideg ujjaim kellemesen melegednek fel az ő tűzforró bőrén. Megborzongok és libabőrös leszek, de már ez sem számít. Azon kapom magunkat, hogy ő fekszik, és engem birtoklón, még itt is hatalmaskodva ölel át, talán csak ágymelegítés céljából. Nem baj. Megteszem. Kérjen bármit, meg fogom tenni! Összehúzom magam, és várok. A szívem lassan alábbhagy a dübörgéssel, így végre újra hallok mindent. A kinti bogarakat, a tevéket, hajcsárokat, rabszolgák sóhaját, kinti őröket, a homokszemcséket, az udvar halk hangját... De ami mindezeket elnyomja, az az ő légzése. Egyre mélyül, és amikor már úgy vélem, alszik, lassan bontogatom ki magam.
-Sajnálom...
Súgom, majd óvatosan betakarva hogy ne ébresszem fel, megkeresem a ruháim, az övéit is helyre teszem, felöltözök, és kézbe veszem a legyezőt, hogy az ágy mögé állva biztos távolságból legyezzem el felőle a gonosz szellemeket. Csendben nyelem könnyeim, és úgy érzem büszkeségemen taposok akár egy elszabadult elefánt. Áltatom magam... Olyanra gondolni miért halálbüntetés járna... Ami sosem válhat valóra... Kora hajnalban jön a váltás, halkan nyomom kezébe a legyezőt, és szinte kimenekülök a szobából, ahol minden az ő illatával van tele. Lemegyek a szállásra, és alvóhelyemre ugorva bújok el a világ elől, összegömbölyödve, száraz szemmel, feldúlt fejjel. Talán jobb ha alszok, és amikor minden lenyugszik, majd tisztázom magamban... Talán...
|
| Laurent | 2010. 12. 22. 00:15:06 | #9882 |
Karakter: -
Megjegyzés: ~Fáraómnak~
A napok lassan telnek-múlnak, és én a fáraó parancsára azóta is legyezőként állom a sarat, illetve a port napról napra. Nem tudom hogy mit akar tőlem, de nagyon nem tetszik ez, főleg hogy az ember fia sosem tudja mit várjon a következő pillanatban a magasságos fáraótól. Frusztrál hogy a közelében sosem érzem magam biztonságban, hogy nem tudom mikor fog megint letámadni, vagy hogy csak egy pillanatnyi- múló szeszély vagyok-e számára. Nem tudom, és talán jobb is ez így ahogy van, én mégis inkább tudni szeretném. Persze kérdezni nincs jogom, szólni sem áll hatalmamban a jelenlétében, kivéve ha csak nem szólít, de még csak rám se néz! Eleinte örültem persze, azt hittem hogy végre leszállt rólam és békén hagyott, de a szolgálók pusmognak ezt-azt, és meg kell hagyni szkarabeuszt ültettek a fülembe. Akit egyszer kiszemel Dzsooszer, nem hagyja csak úgy ellibbenni, hanem keményen kihasználja és miután örömét nem leli a kifacsarásában, többnyire megöli őket. Fura, hogy a saját halálom valahogy mindig is láttam. Ahogy a krokodilok elé vetnek, és hogy mennyire fog fájni...
Mert hát én is csak egy pillanatnyi szalmaláng vagyok neki, egy kis játékszer, amivel addig foglalkozik míg ép meg szórakoztató és amint megsérül vagy ráun, mehet is a selejt közé. Én nem is attól félek hogy kiszemelt lettem. Sokkal inkább attól, ami a végén vár. Az hogy a szolgák mit szólnának nem érdekel. Azt hiszem... Az első két nap úgy telt el, hogy csak élveztem a fegyverszünetet, átgondoltam az egészet, és arra jutottam, figyelni fogom, és ha semmi gyanús nem történik, akkor valószínűleg el lettem felejtve. Ám ahogy egyre tovább gondolkoztam, eszembe jutott hogy az illatom zavarta, vagy talán csak irritálta, de akkor meg nem élnék már... egyre jobban kezdett idegesíteni az egész, és ahogy múltak a napok, próbáltam valahogy olvasni belőle, de még csak figyelembe sem vett. Sokszor nekifutottam hogy megszólítom és talán megkérdezem, hogy végülis kellek-e én még ide, vagy menjek és ássam el magam a Nílus alá? De csak nem mertem az én jelentéktelen ügyemben megzavarni őt, ki vagyok én, hogy ilyen semmiséggel szóljak hozzá, vagy egyáltalán? Annyiban hagytam, és próbáltam elhessegetni magam elől az egészet, mintha mi sem történt volna. Bár ennek ellenére még mindig úgy mentem hozzá, hogy volt bennem némi gyanakvás...
~~**~~
És lám, eljött az a nap is, amikor a hatalmas fáraó piramisa elkészült, és a fáraóval együtt mentem én is a kísérettel, megcsodálni a kész műveket. Ennyi előnye van annak ha valaki a Hatalmas Felség, a Felkelő és Lenyugvó Nap személyes legyezője. Óriási volt mint a kettő, az ember fölé hatalmasodott, és így még jobban éreztem azt, hogy én milyen töpörtyű is vagyok Hozzá képest, akár a Nílushoz a szkarabeusz. Annyiban hagytam, és nem kerestem többet a fáraóval a kapcsolatot. Eszköz vagyok.
Így tértünk vissza a palotába, ahol nagy volt a készülődés, hiszen na este ünnepséget rendeznek, és ilyenkor a nemesség színe java felvonul, hogy mindenféle előléptetést, fizetés vagy rangemelést kérjen, vagy egyéb ilyenféléket, hátha most a fáraó jó hangulatában van. A szolgák úgy nyüzsögnek akár egy hulla körül a krokodilok, ezernyi tennivalójuk közül irigyen néznek rám, aki csak a legyezőt tartom míg Ő elkészül.
Ütött az óra és úgy indulunk meg a nagyterem felé, a csacsogás és a zene halkan szűrődik a hatalmas folyosókra, amin lépkedünk az őrökkel és Dzsooszerrel. Halkan legyezem, nem mondta hogy hagyjam abba, így nem hagyhatom abba még ha eljön a Világvége sem. Végül az őröket elküldi hogy jelentsék be, én pedig a lehető legkisebbre húzom magam össze hogy lehetőleg észre se vegyen, de úgy tűnik az istenek nem hallgattak meg, mert a fáraó megáll, én pedig a legyezőtől nem látván ezt nekimegyek. Szinte szó szerint lefejelem Őfelségét. A levegő is bennem reked, arcomból minden vér kifut. Ég veled, Egyiptom! Vajon fájdalmas lesz a halálom? A szívem kalimpál szinte hallani lehet a nagy csendben.
-E… elnézésthhh…
mintha kővé dermedtem volna, mozdulni sem tudok, pedig térdre kellene ilyenkor borulni, de... Hirtelen fordul felém és napok óta először néz a szemembe, amit én gyorsan lesütök, hisz nem szabad a szemébe nézni. Nem is érzem mikor fogja meg a két kezem, olyan gyorsan történik, a legyezők kihullanak és halkan koppanva érnek földet, én pedig valami hideg és kemény dolognak ütközök, olyan hirtelen, hogy ösztönösen nyikkanok egyet. De ezzel nem ért véget, mert a robusztus test elém nyomakszik, szinte hozzám préselődik, lába pedig az enyéim közé és odalent... ott.. Felnyögök, de már az istenek tudják csak hogy miért: félelemből vagy meglepetésből, vagy valami másért...
-Fe…felség… engedjen… kérem… ha valaki meglát minket….
-Csend legyen!
Hangja határozott és fenséges, annak ellenére hogy halk és lehet csak én hallanám ha tele lenne fülelő szolgákkal a folyosó. Tekintetem akaratlanul az övére siklik, látom bennük a fényt, a tüzet, a betörhetetlen szilajságot... és az ajkain azt a mosolyt, amitől a vér is megfagy ereimben. Egyre közelebb hajol, simul hozzám akár egy kígyó, mert akaratlanul is ez jut eszembe róla most. Egy kígyó, ami hipnotizálja a vacsoráját. Istenek! Mit vétettem ellenetek? Lehunyom a szemem hogy mélyen fohászkodjak menekülésemért, de csak annyit érek el, hogy Dzsooszer felmordulva ránt vissza a valóságba, mert hát nem szereti ha ilyenkor nem nézek a szemébe. De ez olyan, mintha egy isten akarna velem egy asztalnál enni! Bűn, és tilos, meg a törvény...
A gondolataim igencsak összekuszálódnak, mikor odahajol a fülemhez, és beledörmög, forró lehelete egész lényemet csiklandozza, testem élettelen fának érzem, csontjaim pedig széthullani látom magam előtt. Mi ez? Miért csinálja?
-Tudom Sziamon, hogy hiányzott már neked Urad közelsége…. Ne tagadd…. Vagy talán tévedek, kicsi Jázminkám….
Ó istenek! Maga a sátán kísért engem, az tesz próbára ily kegyetlenül csak tudnám, hogy Széth miért büntet vagy mivel vontam magamra haragját! Lehunyom a szemeimet, és már most rossz döntésnek tűnik, mert lelki szemeim előtt látom, ahogy a fáraó hozzám dörgölőzve liheg a fülembe, ahogy túl közel van,.... Látom a tekintetét, amivel szinte feléget elevenen... valami nagyon forró jelenik meg a nyakamnál, és ahogy közelít a számhoz, kipattannak a szemeim. Nyelvével húz csíkot rám, kínozva és kísértve, de hát kérdezett és válaszolnom kell.
-Hmm.. -gyerünk, Sziamon, mert a krokodiloknál végzed!- Kérem,... Felség, hagyja abba...
-Talán nem élvezed?
Erőtlen, remegő hangomra érkezik a kérdés, ami nem fenyegető, mint hittem, sokkal inkább mintha egy éhes és játszadozó vad hangja lenne ami az utolsó kívánságát kérdi a prédától, mielőtt megeszi.
-Anubiszra, felség, kérem... mennie kell...
Térek ki megint a kérdés elől, és van egy olyan érzésem, hogyha nem nyomna a falnak annyira, akkor összecsuklanék. Durván és hirtelen harap a államra, egy aprócskát és mégis olyan mintha izzó vasat nyomott volna oda. Felnyögök és megvonaglok alatta, ami láthatóan tetszik neki, és még akkor sem mordul fel, mikor a fejem elfordítom, hogy legalább egy kicsit távolabb legyen. Persze rá kell jönnöm, nem azért, mert befejezte, hanem mert a nyakamra tér, fogával cirógatja bőrömet, időnként ajkaival kínozza meg, én pedig hangtalanul sóhajtok fel. Ilyen érzés erősnek lenni és nagynak? Mintha szárnyam lenne és bármit meg tudnék csinálni... De megszűnik az érzés amikor abbahagyja, és durván újra maga felé fordít. Mintha szédülnék, oly kábán nézek rá, látom elégedett mosolyát, végigsimít mellkasomon, mire minden érintett porcikám megugrik, és lassan eltávolodik tőlem. Remegve támaszkodom a hűs falnak, ami felfrissít és támaszt egyben, de nem sokáig mert a fáraó a kezembe nyomja a legyezőmet majd elindul én pedig akarom vagy nem, követem az ünneplő tömeg elé.
Persze éljenzés van és amit vártam. Mindenki eszik meg iszik, és dicséri a fáraót hogy jobb legyen a helyzete vagy az élete, mindenkinek kell valami. A fáraó türelmesen meghallgat mindenkit, párat kivégeztet, néhánynak megadja amit kér, és bár senki sem mondja ki, mindenki tudja az illetőnek nem lett jobb, sőt sokkal rosszabb lett a helyzete. Nem tudom, meddig álltam mögötte és legyeztem szüntelen, a karom sajgását már nem is éreztem annyira, éhséget éreztem csak, mert a fáraó mellett nem lehet akármikor elmenni enni. És titokban sem tudtam most elcsenni pár falatot, mert túl feltűnő helyen álltam. És éreztem hogy Dzsooszer néha rámpillant, ha nem is pont rám, mellém vagy mögém, vagy minden esetre az én irányomba, valamilyen ürüggyel hogy rámnézhessen, én pedig kis híjján elvörösödtem minden alkalommal. Nehéz lesz a következő pár nap, ahogy elnézem...
Végül véget ér az ünnepség, a fáraó feláll és az őrök kíséretében távozik a teremből, én pedig árnyékként kísérem, csendben figyelve ahogy út közben néhány cseléd csatlakozik hozzánk és lesegítik Róla az ünnepi díszeket. Ilyen kis kísérettel térünk a szobájába, legyeskednek körülötte és vetkőztetik pirulva, majd átvonulnak a másik szobába hogy illatos fürdős vehessen őfelsége, míg a vacsoráját itt felszolgálják, és előkészítik az alváshoz. Én az ajtó mellett állok és pihentetem a kezem, időnként egy arrajáró a tenyerembe csempész pár falatot, hiszen tiszteletlenség korgó hassal bárhol is jelen lenni, hát még Dzsooszer szobájában! Apró morzsánként falatozom,hogy ne legyen feltűnő, és azt hiszem senkinek sem tűnik fel hogy éppen táplálkozom, talán az egyik őrnek, de ő meg nem szól. Ő meg a múltkor ittasan szolgált. Kvittek vagyunk. Végül a fáraó jóllakottan és alvásra készen tér a hálóba, a szolgákkal elköszönünk és mindenki távozóban van.
-Sziamon! - dörren utánam a hangja, mire azonnal megállok, ám a többiek szaporábban sietnek kifelé – Meleg éjszaka van, itt maradsz.
-Igenis.
Hajolok meg, a földet pásztázva, majd az ágya mögé lépek, hogy megvárjam mikor kezdhetek legyezni. Mivel nem nézek fel, nem látom hogy hol lehet, de hallom ahogy csendesen tesz-vesz még, majd amikor elcsendesül, gondolom az ágy felé tart. Ezért is nyikkanok egyet, mikor hátulról ölel meg egy kéz, a párja pedig a számra siklik hogy a hangom a tenyerében vesszen el. Szívem újra zakatolni kezd, és a nagy csendben elég jól hallom, így kizárt, hogy Ő ne hallaná. Amint megbizonyosodott róla, hogy nem fogok hangoskodni, elveszi a számról a kezét, és lassan simít rajtam végig, amitől én már azt sem tudom hogy élő vagyok vagy halott.
-Csak nem félsz, Jázminka?
Kicsit túl hamar rázom meg a fejem így lebukok, de hát ki ne félne ha a tűzzel játszik? Dühösen felmorran és egy mozdulattal úgy fordít maga felé hogy csak úgy nyekkenek belé.
-Ne hazudj!
A sötétben lesütöm a szemem, úgysem látja hogy nem rá nézek, legfeljebb sejtheti. Halkan pihegek, és igyekszek nem egy felmosórongynak érezni magam.
-Félsz?- Hangja akár a fojtogató éjszaka, túl közelről érkezik és hideg, rettenetesen hideg- Rám nézz, Jázmin!
Ijedten kapom fel a szemem és nézek magam elé, s bár ne tettem volna, mert találkozom az Ő éjszakánál is sötétebb fenyegető szemeivel, amik úgy méregetnek mintha nem tudná eldönteni hogy is ölessen meg. Sötétek és mégis csillognak, hatalmas alakja elűzi a sötét minden démonát ennek ellenére reszketek. Lassan bólintok, félve a reakciótól és a következménytől, de hát aminek meg kell, az meg is fog történni. Csak azt ne kérdezze, hogy mitől félek, hiszen biztos ezt is nagyon jól tudja, hisz ő mindent tud, nem? Félek, de nem a haláltól. Sokkal inkább ami előtte még vár rám, ha nem vigyázok. Veszélyes a tűzzel játszani, én mégis úgy érzem, most készülök lenyelni egy tányérnyit belőle.
|
|
