|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Levi-sama | 2012. 06. 22. 20:45:02 | #21649 |
Karakter: Guy Lion
Megjegyzés: ~Timcsnek
A sminkest elhessegetem, én magam mosom le a sminkemet, majd átöltözöm. Visszadobom magam a kényelmes székbe, feldobom lábaimat az asztalra és a holnapi forgatás anyagát átolvasom. Itt már komolyabb szerepem van, a főhőssel kell beszélgetnem, majd a szeme láttára megharapom a lányt, végül megjelölöm az ő csuklóját is. Mindeközben hosszas eszmecserét folytatok vele. Már előre bosszant, hogy meg kell őt érintenem.
Kopognak.
Eleresztem a fülem mellett, nem érdekel. Ettől függetlenül ajtónyílást hallok, de mielőtt leteremteném a pofátlan személyt, felpillantok és a tükörből meglátom a belépő tükörképét. Már megint ez az istencsapása.
- Ugye nem zavarok? – cincogja. - Bocsánat, hogy megzavarlak, csak pár pillanatot kérek...
Már mellettem is áll, édes kamillás illata orromba kúszik. Folytatom az olvasást, de nem veszi észre magát, nem fogja fel hogy zavar.
- Guy...
Bosszús sóhajjal összecsukom a szövegkönyvet, felállok és a táskám után nyúlok. Beülök majd valahová egy kávéra, talán ott nyugalmam lesz.
- Várj!
Már előttem is van, elállja az utamat az ajtóban. Mintha az aprócska kis teste képes lenne engem bármiben is megállítani. Ch.
- Kitartó kis muslica vagy – dörmögöm. Az orrom alá tol két kis képet, jellegzetes autogramkártyák, mindkettőn én vagyok.
- Kérlek… csak két aláírást szeretnék kérni. Felőlem akár egy X-et is firkanthatsz rá, csak ennyit szeretnék.
Na persze. Lehajolok hozzá, bizseregnek az ujjaim, de nem érek hozzá, csak megtámaszkodom az ajtón. Ezerszer hallottam már ezt a dumát, és sok száz másikat ismerek még. Annyi kis muslinca vesz körül, hogy szinte alig látni tőlük, de mind közül ez a legbosszantóbb. Még a látványa is ingerel.
- Tényleg csak ennyit szeretnél? Hm? – kérdezem lágyan, gúnyos mosollyal. Zihálva, kipirulva néz fel rám.
- I-igen, csak ennyit – leheli teljesen készen. Ch. Itt és most megkaphatnám, de sosem kezdenék vele. Nem is az esetem.
- Oh, biztos vagy benne? Sokan nem csak ennyit szeretnének tőlem. – Rideg mosollyal figyelem ahogy lassan tudatosul benne: nálam semmi esélye. Ajkait összeszorítva vágja hozzám az autogram kártyáit.
- Majd visszajövök értük – nyifogja könnyes szemekkel. Micsoda remek alakítás, szinte megsajnálom. Szinte. Elengedem az ajtót, és ő kislisszol, csak úgy döndül utána az ajtó. Beletúrok sötét, divatosra vágott hajamba, és én is lelépek inkább, mielőtt eszébe jutna visszajönni.
***
Alattomos, de vonzó mosolyra húzódik a szám.
- Ne! Kérlek ne bántsd őt! Ne! – könyörög nekem könnyes szemekkel. Több sebből vérezve támaszkodik a falnak, kezében a kardja hasznavehetetlenül lóg, nyakában ragyog a kereszt, de rám hatástalan. A földön térdelek, egyik karommal ölelem az eszméletlen lány derekát, és ráhajolok nyakára, puha bőrébe mélyesztem fogaim, behunyt szemekkel szívom magamba a vérét. Bőre puha és meleg a számban, a művér pedig a megfelelő helyeken csurran ki, a gondosan odatett kis áttetsző műanyag csövekből.
- Ne! – ordítja Nikolas. – Ne öld meg!
Felemelem a fejem, a kameráknak megmutatva művértől csillogó szemfogaimat és számat. Félig lehunyt szemekkel, lassan megnyalom a számat, miközben egyenesen Howard barna szemeibe fúrom izzó tekintetem. Őt is fel akarom falni, a vérének ízét kívánom... Akarom... Felemelkedem, az alélt nő testét könnyedén a fél karomban tartva lépek a falhoz támaszkodó főhőshöz.
- Mit ajánlasz az életéért cserébe?
- Csapó! Vegyük újra a harapástól! – ordít a rendező, és a kellék barlang hirtelen kivilágosodik, és a stúdió személyzete körbevesz minket. Igazítanak a sminkemen. – Nikolas, figyelj az arckifejezésedre, neked most dühöt és félelmet kell mutatnod! Mehet?
Bólintok, Nikolasra nézek.
- Szedd össze magad – vetem oda neki.
- Bocsánat...
A személyzet eltűnik, a megvilágítással babrálnak, majd a rendező újra megszólal:
- Felvétel!
Ismét Nikolas felé lépek, aki ezúttal nem úgy bámul rám, mint egy izgató és gyönyörű félistenre, hanem úgy, mint az ellenségére, akitől retteg, és gyűlöli. Ez az. Ideje volt, hogy végre dolgozni kezdjünk.
- Mit ajánlasz az életéért cserébe?
- A véremet! – mondja eltökélten. Félrehajtott fejjel mosolygok le rá.
- Felfogtad, mi történik akkor veled?
Bólint, szép arcán elszántság tükröződik.
- Bármikor magadhoz szólíthatsz, és valamilyen szinten összekötődik a tudatunk.
Gonosz, hideg mosolyra húzom vértől csillogó számat.
- Az érzéseinket, Howard – simogatom mély hangommal érzékien. – Mindaz amit érzel és gondolsz, soha többé nem lesz titok előttem.
Megrázkódik a tudattól, látszik hogy felfogta a dolog komoly következményeit. Gyakorlatilag ha a vérét nekem ajánlja, esélye sem lesz engem legyőzni. Soha.
Térdre rogyik, a kamerák az arcát veszik, ahogy zihálva, üveges szemekkel mered a csizmáimra. Jól csinálja. Felpillant a karomban ernyedten csüngő nőre, a nevét suttogja, szemeibe visszaköltözik az elszánt csillogás.
- Kíméld meg az életét, és felajánlom a vérem neked.
- Legyen hát.
Elengedem a könnyű testet, és az rongybabaként csusszan a földre. Jó színésznő, művészien esik le, és egy porcikáját sem üti meg közben. A színművészeti akadémián esni is megtanítanak minket, ő is jó jegyet kaphatott. Tekintetem Howard arcára szegezem, bőrkesztyűs kezemet felé nyújtom egy elegáns mozdulattal. Most arra fókuszál a kamera, ahogy ő leejti a földre a keresztet, és a tenyerembe csúsztatja ujjait. Nem látja senki, milyen izgalom csillog tekintetében, nem látják hogy remeg egész testében, arca kipirul, és úgy bámul rám, mint egy éhező.
Hát ennyire kívánsz engem? Én kis vadászom.
A szerepének megfelelően térdre zuhan, és én elé térdelek szintén. Most engem vesznek, ő nyugodtan alélhat a gyönyörűségtől, senkit sem érdekel. Egyenesen a szemeibe nézve emelem fel csuklóját, és lassan végignyalom. Meleg és puha a bőre, nedves csíkot rajzolok kék erei felett. Halk morranással kivillantom szemfogaim, lágyan megkarcolom velük a bőrét. Halk nyögéssel megremeg. Ez nem volt a szövegkönyvben, eltért tőle, de a rendező nem állítja le, így én is folytatom.
- Örökké enyém a szíved és minden gondolatod – zendül mély orgánumom a zenei aláfestésbe, és rászorítom csuklójára a számat.
- CSAPÓ!
Felemelem a fejem, lepillantok Nikolasra. Lehajtja a fejét, de még így is látom hogy mennyire kipirult az arca. Bármibe lefogadnám, hogy veszettül felizgult tőlem. Szaporán emelkedő és süllyedő mellkasa, és a még mindig a kezemben fogott csuklójának remegése is erről árulkodik. Szapora pulzusom a fülemben kezd zúgni, ezért elengedem őt és otthagyom szó nélkül.
|
| timcsiikee | 2012. 06. 21. 22:59:06 | #21639 |
 Karakter: Seo Jang-bum (Nikolas)
Megjegyzés: ~ L-samanak
Nikolas:
Óvatosan pihegek, miközben a sminkemet viszik fel. El sem hiszem, hogy itt vagyok. Persze amikor megláttam a többi jelentkezőt, gondoltam, hogy esélyes leszek, de valahol belül mégis úgy érzem álmodom az egészet. Hogy miért is? Mert Guy-al fogok egy sorozatban szerepelni. Ezt viszont álmomban sem hittem volna. A szobámban egy régi filmjéből van két poszterem is. Az egyik a falon, a másikat viszont a szekrény ajtajának belső felén rejtegetem. Hogy miért? Mert a szüleim tuti dokkot kapnának attól, ha egy félmeztelen pasi képét kellene látniuk egyetlen fiacskájuk falán. Annyi gyönyörűen szexis poszter, hogy a látványától el tudnék… na de mindegy. A húgomnál nem lepődnének meg, ez nyilvánvaló, de nincs azaz Isten, hogy én odaadjam neki ezt a posztert. Hol is tartottam? Ja igen… apró, nem túl gyors légzés, hogy ne zavarjam meg a sminkest. Elmosolyodok amikor az orrcimpámnál óvatosan szöszmötöl a mosolytól nagyobb felületet tud kenni így nem húzódik el.
- Olyan jó arcod van Niko, szinte nem is kell korrektort használnom – lehunyom a szemem, még ott is igazít kicsit – Kész – kinyitom a szemem, megvizsgálom magam, majd felé nézek.
- Köszönöm – biccentek, majd amikor szólítanak, futva sietek a helyemre. A ruha rajtam, a smink kész, a szöveget tudom. Kirobbanok a sminkesek közül, viszont egy kanyart nem tudok normálisan bevenni, amikor szemem sarkából ismerős alakot pillantok meg. A lábam kocsánnyá válik és majdnem elvágódom, de helyette izmos testbe csapódok. Uff… na ezt nagyon elszúrtam. Igyekszem úgy tompítani a csapódást, hogy ne kenődjön el a frissen felvitt sminkem.
Hirtelen eltol, elég erősen, de legalább már talpon tudok maradni. Azt hiszem. Viszont amikor tudatosul bennem, hogy az előbb testközelből ismerkedhettem meg a ruhába bújtatott Guy mellkassal, a térdeim megint remegni kezdenek.
- Művész úr, bemutatom önnek…
- Guy Leon – szakítom félbe pihegve. Istenemistenem… élőben még gyönyörűbb mint képernyőn, pláne ezzel a sminkkel és azok a szemek. – Nahát… nahát… Minden filmed láttam, egyszerűen fantasztikus vagy, és...
- Guy, ő itt Nikolas – most engem szakítanak félbe, de talán nem is bánom. Talán… egy biccentéssel lerendez, majd visszafordul a rendező felé.
- Ha kellek a büféasztalnál leszek, kávézom egyet. – sarkon fordul és már el is tűnt. Nyüh… pedig reménykedtem, hogy talán válthatok vele néhány szót. Na mindegy, biztos szeretne még szöveget tanulni, majd a jelenetek felvétele után…
- Ne vedd a szívedre, Ő mindig ilyen – teszi vállamra a kezét, de csak mosolyogva biccentek.
- Semmi baj – majd sietek is tovább, mikor újra a nevemet kiáltják. Jaj nekem, kezdeni kell.
~*~
A mai nap utolsó jelenete, ami egyben a legújabb rész vége is egyben, nagyon izgalmas, számomra is. Habár én nem látom csak egy keresztet mutatok előre, a statiszták pedig összeesnek, de a képernyőkön már úgy fog megjelenni, hogy villan a kereszt, a gyenge vámpírok pedig elporladnak. Egyik kameraállásból fel kell venni úgy, hogy az arcomba világítana miközben hunyorgok, majd összezuhanok a földön a lány mellé. Nem mozdulok, hogy ne kelljen újra beállítani majd a testhelyzetet, a rendező szól is, hogy tökéletes és meg is jelenik Guy, vagyis hogy pontosítsak, Larrimore halkan kopogó cipővel lépked felénk. Én Howard vagyok a szerepem szerint. Kissé remegő tagokkal tápászkodok fel, de a kamera végig rá figyel több szögből is hogy jól látszódjon és hogy össze lehessen majd vágni.
Amikor a szemébe nézek, tagjaim remegését nem igazán kell megjátszani, mert amit látok totálisan felgyorsítja kicsi szívem dobogását. Az a sugalló tekintet, az a sok benne rejlő érzelem, mintha igazi lenne. Igen… ezért ő a legjobb és ezért imádom.
- Ki vagy te? – dörmögi halkan, a rendező kiált, hogy csapó, utána még sok-sok mindent amit nem is tudok értelmezni csak azt veszem ki Guyt dicséri. Meg is érdemli, isteni. Arca lassan megváltozik ahogy már nem veszik a kamerák, a tekintetéből a sok érzelem mind elszivárog és csak szúrós pillantás marad a nyomában, amit én kapok.
Na de… miért? Nem zavartam bele, tökéletes volt és eddig mindenki azt mondta, hogy jól játszottam. Nem értem. Bár a rendező azt mondta mindig ilyen, de… úgy érzem ez a kegyetlen nézés, csak nekem szól.
Pedig úgy örülnék másnak, ami csak nekem szólna. Hahh…
Felemelkedem, leporolom magam majd felsegítem a lányt is akivel játszottam ebben a részben. Az előző főhős barátnője.
- Mára ennyi, holnap ugyan itt folytatjuk majd, de az már a következő rész eleje lesz. – bólintunk szinte egyszerre Kimmel, majd visszamegyünk a sminkesekhez, hogy lemossák rólunk a kulimászt. Velem gyorsan végeznek, mert nem kellett sok mindent rám kenni, így hamar szabadulok, és rávetődhetek a cuccaimra. Igaz sok barátomnak ígértem, hogy szerzek Guytól autogramot, viszont a mai morcosságát látva nem hiszem hogy lenne türelme körülbelül harminc kártyácska aláírására. Sajnos ki kell őket ábrándítanom. A távol élő barátaimnak majd bescannelem, viszont csak két rajongói kártyát veszek elő a tatyómból nekem és a húgomnak. Még így is kérdéses, hogy megkapom-e amit szeretnék.
A legnagyobb színésznek külön öltöző dukál így a sminklevakarás után Ő ott öltözik át. De szeretném, ha egyszer nekem is lenne egy saját, tágas és berendezhető kis öltözőm egy nagy film vagy sorozat forgatásához. Nem is kell igazán keresgélni, hamar megtalálom. Körbenézek és hál istennek mindenki el van foglalva valamivel. Hallgatózok, de semmi zaj, tehát nem beszélget, vagy valami. Bekopogok, de semmi válasz nem jön várok egy kicsit, kopogok megint, de semmi. Lehet nincs itt? A kezemet a kilincsre teszem, és lám, az ajtó nyitva van. De jó… így itt hagyhatom a kártyákat egy kis üzenettel. Remélem túlélik.
Viszont amikor belépek hihetetlen látvány fogad. Guy ül az egyik széken nekem háttal, és egy vastag mappa a kezében… jobban mondva a szövegkönyv.
- Oh, itt vagy – motyogom csak az orrom alatt. Nesztelenül csukom be magam mögött az ajtót, és nekitámaszkodom. – Ugye nem zavarok – emelem meg kicsit a hangomat, hogy meghalljon, de semmi jelét nem adja. Talán… annyira belemerült a szövegtanulásba, hogy ezért nem hallotta a kopogásomat sem? Lehetséges.
Óvatosan közelebb lépek felé párat.
- Bocsánat, hogy megzavarlak, csak pár pillanatot kérek – még egy kicsit… na még…
Már rendes ruhában van, és ahogy parfümje megcsapja orromat, totálisan bezsongok. Élőben személyesen láthatom Guy Leont, ez maga a megtestesült álom. Bár nem úgy képzeltem, ahogy ma találkoztam vele. Szúrós tekintet és most egy hát. Na jó a mellkasnak csapódás még egész muris volt… nekem…
- Guy – szólítom meg már közvetlenül mögötte ülve, mire sóhajt egy nagyot és mint aki itt sincs becsapja egy kézzel a szövegkönyvet, majd feláll a székről és nekem háttal megfordul, hogy egy táskát vegyen a vállára végül az ajtó felé megy.
- Várj! – kiáltok még utána, elé lépek és útját állom a hátamat az ajtónak támasztva. Hatalmas szemekkel nézek fel gyönyörű kék íriszeibe, és a lábam megint megremeg de csak pár pillanatig még tudatosul benne, hogy kegyetlenül fagyosan néz.
- Kitartó kis muslica vagy – morogja orra alatt, bár lehet hogy pár szót félrehallok, de az arcáról leolvasható kellemetlenség pont elég szöveg nélkül is.
- Kérlek… csak két aláírást szeretnék kérni. – mutatom fel a két kis kártyát, amin az ő képe van egyszerű ruhában sármos mosollyal és lezser állással. – Felőlem akár egy X-et is firkanthatsz rá, csak ennyit szeretnék.
Közelebb hajol, sőt vészesen közel, annyira hogy totálisan zavarba hoz, lesütött szemmel fordulnék oldalra, de durván megragadja államat, és visszafordítja arcomat maga felé.
- Tényleg csak ennyit szeretnél? Hm? – duruzsolja halkan, ahogy hozzám ér bármennyire erőszakos egyszerűen égeti a bőrömet, a mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, nyeldekelem a levegőt, és remegő térdeimet igyekszem egyenesben tartani. Nyelnem kell egy nagyot. Isteni az illata, és olyan jól néz ki… viszont… ebben a közelségben veszélyesen intim zónámat bizgurálja.
- I-igen, csak ennyit – suttogom szinte már szájára. Annyira fáj, hogy ilyen közel van, közben szemei szinte a pokolra küldenének. Miért csinálja ezt?
Megnyalja saját ajkait, de olyan közel van hogy pár centi mozdulat és akár az enyémmel is megtehetné. Újabb hangos nyelés. Premier plánban láthatom azt amit más csak képeken. Miért nem élvezem annyira, mint amennyire kéne? Félek a tekintetétől.
- Oh, biztos vagy benne? Sokan nem csak ennyit szeretnének tőlem – kegyetlen mosolyra húzódik ajka, amitől megremegek, halkan sóhajtok egyet, majd összeszorítom a szám. A mellkasára csapom a két ki kártyát így tolom el magamtól, nem figyelem hogy egyáltalán megfogja-e őket, csak kiszakítom magam a perzselő közelségből és szorításból. Szemeim akaratlanul is könnybe lábadnak.
- Majd visszajövök értük – mondom halk, remegő hangon majd kislisszolok az ajtón, és futok vissza a többiek közé. Mély levegő… nyugi…
Olyan dolgokat tud mondani, mint amilyenről kéjálmomban képzelegtem, de ezzel a szúrós, szinte gyűlölködő pillantással olyan fájdalmassá teszi az egészet. Visszanyelem a torkomba csúszott gombócot, és megkeresem a táskámat, hogy elfuthassak innen. Holnap majd megint belesen az öltözőjébe, hátha aláírta nekem a kis kártyákat… ha nem… nos… Legalább nekem és a húgomnak szerezni akarok… majd hagyok nála újabb kártyát, hátha egyszer beadja a derekát.
|
| Levi-sama | 2012. 06. 21. 20:17:39 | #21633 |
Karakter: Guy Lion
Megjegyzés: ~Timcsnek
Guy Leon
Egy Francia-Kanadai-Koreai koprodukció. Én, mint a sorozat főgonosza meglepő módon az első öt részben is benne vagyok. Ritka jelenség ez, hiszen általában valahol középtájon bukkan fel. A sztorit nem nevezném egyszerűnek, sőt, kifejezetten érdekes csavarokkal színesítette az író. Először is, a pozitív főhős, a jófiú rögtön a negyedik részben meghal. Érdekes, én ölöm meg. Ekkor lép a képbe egy új főhős, aki szintén meghal majd az utolsó részben, de magával visz engem is. Nagyon jó, egyedi ötlet. A rajongók őrjöngeni fognak, de hogy örömükben vagy bánatukban, azt nem tudnám megjósolni előre.
A hatalmas filmstúdió nyüzsög a sok statisztától és a háttérszemélyzettől. Az öltözőmbe is behallatszik a zsivaj, de nem számít. Épp behunyt szemekkel hagyom, hogy a sminkes dolgozzon rajtam. Fekete hajamra lakkot fújtak, elegánsan besöpörték az arcomba, hogy csak az egyik szemem látszódjon.
- Kész! – sikkantja lelkesen a kis sminkes csaj. Felpillantok, és elégedetten szemrevételezem magam a tükörben. Mestermunka. A szemeim valahogy kékebbek és izzóbbak, az arcom akár egy finoman metszett görög szobor. Sármos mosolyra húzódik a szám, és ajkaim között elővillannak a kis hegyes vámpírfogak. Nem feltűnő, nem hivalkodó vagy éppen groteszkül kirívó. Egyszerű és elegáns, mégis dögös. Rajongók milliói imádják, rengeteg kamaszlány szobájának a falán vannak hasonló képeim, amelyen vámpírfogakkal mosolygok, vagy éppen a vért nyalom le a számról. Na az a kép zseniális, ahogy a művért ízlésesen felvitték az államra. Bólintok.
- Kösz, Mao.
Leveszem a jelmezt óvó köpenyt, felveszem a sminkpulton heverő szövegkönyvemet, és kisétálok. Odakint már előkészítették a helyszínt, egy kellékutcában lesz a következő szín. Már forgatnak, a mellékszereplők párbeszédét veszik. A rendező mellé lépek.
- Korán érkeztél Guy, még várnod kell. Nikolas első jelenetét vesszük mindjárt, és csak utána jössz te.
- Tudom, ezt terveztem.
- Hehe, csak nem kíváncsi vagy a frisshúsra? Nos, állj be a sorba, ugyanis kivonult az egész vezetőség, annyira kíváncsi rá mindenki.
- Amilyen hírverést kapott az újságokban és a tévében, nem csoda – húzom el a számat. – Valóban ilyen jó lenne? Még egy filmjét sem láttam, talán valamelyik dalát hallottam már a rádióban, de ez minden.
- Az semmi. Állítólag az új endinget ő fogja felénekelni, már mennek a tárgyalások a menedzsere és a cég között.
- Az igen. Hol van most?
- Még sminkelik.
Elérkezik végre az ő jelenete. Kiabálnak érte, és ekkor kirobban az öltözői folyosóból egy alacsony, vékony alak, és nagy sebességgel iszkirizik felénk. Hófehér lenvászon nadrág lengedezik lábain, felül egy mélyen kivágott fehér vászoning, barna haj és nagy, csillogó barna szemek. Bőre akár a friss tejkaramella, arca ugyanolyan csinos és a mosolya vonzó, mint a tévében látott képen. Sebesen fut, de a befékezés már bajos a járólap miatt, így az utolsó néhány métert már csúszva teszi meg, sikítva érkezik egyenesen arccal előre a mellkasomba, kapáló kezei pedig elsodor néhány állólámpát és a rendezőszéket. Mázli, hogy a rendező, Monseur Manten nem ült benne. Felfogom a nekem csapódó puha testet, karjaimmal átölelem, hogy ne essen el, és ne borítson magával engem sem.
- Mfff... – mondja a mellkasomnak, majd felemeli a fejét és egyenesen a szemembe néz. Du-dumm! Du-dumm! A szívem hangosan dobban, vérem zúgni kezd a fülemben. Egy nyers mozdulattal eltolom magamtól, és hidegen végigmérem. Nagyon hasonlít rá. Túlságosan is. Első látásra ki nem állhatom.
- Művész úr, bemutatom önnek – kezdi a rendező, de ő nem figyel rá.
- Guy Leon – leheli kipirulva, elnyíló szemekkel és ajkakkal. – Nahát... nahát... – folytatja áhítattal. – Minden filmed láttam, egyszerűen fantasztikus vagy, és...
- Guy, ő itt Nikolas.
Biccentek, és hidegen elfordítom a fejem a rendező felé.
- Ha kellek a büféasztalnál leszek, kávézom egyet.
A tátott szájú kis üdvöskét a sértett önérzetével faképnél hagyom, valamit nyöszörög utánam, de nem figyelek rá. Kiiktattam őt a tudatomból. Kávé. Kávét akarok. Most.
Leforgatják Nikolas kezdő jelenetét. A forgatókönyv szerint az előző főhős barátnője bajba keveredik, amikor a csatlósaim megpróbálják elkapni, és ekkor megjelenik Howard, akit Nikolas alakít. Ő egy fiatal régész, aki ismerte az elhunytat, mivel együtt is dolgoztak, és a halálhíréről tudomást szerezve odautazott a helyszínre. A csatlósaim porrá hamvadnak, amikor előkapja a megszentelt keresztjét, de a sebesülései miatt a földre hanyatlik az ájult nő teste mellé.
- Csapó! – kiáltja a rendező. Meg sem kell ismételni a felvételt, mert a srác tényleg nagyon jó. – Guy! Te következel!
Beállok a helyemre. Ez az új rész utolsó jelenete, a legfontosabb, hiszen itt találkozik az új főhős a főgonosszal. Kulcsjelenet, gyönyörűnek, sötétnek és gonosznak, ugyanakkor vonzónak kell látszanom. Behunyom a szemem, magam elé képzelem a sötétlelkű, gyönyörű vámpírt, és mint egy maszkot, rásimítom az arcomra.
http://www.youtube.com/watch?v=1V4AscLidWg
Lassan elindulok a járdán a két test felé. Elképzelem, hogy ők az áldozataim. A néma csendben a cipőim koppanása bántóan visszhangoznak, sötét köpenyem lebeg körülöttem. Ahogy közeledem, a kamera az arcomra fókuszál, kéken izzó tekintetem egyenesen a melegbarna szemekbe fúrom. Magamévá teszem egy pillantással, egy sötét és vonzó ígéret sugárzik felé: magamévá teszlek, az enyém vagy, a legérzékibb módon erőszakollak meg, felfallak és nincs menekvés előlem.
Nikolas felnyög és remegni kezd, látványosan reszketnek a lábai, de most a kamera nem őt veszi. Megállok fölötte, kezemben a fekete nyelű kardommal, amely hüvelyében pihen.
- Ki vagy te? – zendül fel mély bariton hangom a csendben.
- Csapó! – ordítja a rendező. – Igen! Igen! Ez az! – folytatja lelkesen. – Beleélveztem a nadrágomba, zseniális voltál!
Tudom. Vetek egy lenéző pillantást a földön ülő, még mindig sokkos állapotú Nikolasra, és otthagyom.
|
| yoshizawa | 2011. 10. 13. 21:57:34 | #17261 |
Karakter: Enyoki Ushiro
Megjegyzés: (öreganyámnak)
Ushiro
A bőrömre is rászív, mielőtt legnagyobb sajnálatomra visszatérne rólam előételéhez.
Kétkedő tekintettel figyelem hol a tányért, hol őt, nem tudom elképzelni, miért jobb az a bigyó, mint én.
Erre szerencsére hadarja is az útirányt, bár mielőtt kiroboghatnék, jól vagy kérdésére is biccentenem kell.
Nem baj… A lényeg az, hogy még a katasztrófa előtt elértem, kiköphettem azt a bigyót, amit adott, és szám is rendesen kimoshattam.
Azt sem tudom, mi volt ez a valami, amitől ennyire rosszul lettem, viszont azzal tisztában vagyok, az életben ilyet többet nem akarok enni.
*** Három héttel később ***
Úgy érzem, csoda, hogy még mindig velem van, ráadásként a sajtónak is bejelentette, a párja vagyok, nem csak egy egyszerű szeretője, de hihetetlenül boldoggá tesz vele.
Már ide is költöztem hozzá egy pár napja, holott először azt akartam, főként nővéreim miatt, hogy ő költözzön hozzánk. Olyan szép lett volna, ha úgy leossza őket, mint először, és többet hozzám se mertek volna szólni… De így is jó…
Ennél szebb már csak az lett volna, ha kevesebb időre szerződök, vagy ő nem szerződik le Madridba, és nem kell elválnunk.
Mit fogok kezdeni nélküle két teljes hónapon keresztül???
*** Két hónappal később ***
Izgatottan kapcsolom be biztonsági övem, hamarosan a Madridi repülőtér felett vagyunk, és leszállunk.
Nagyon remélem legalábbis, hogy nem tart sok ideig.
Ha rajtam múlna, már rég a földön, Max karjai között lennék. Elvégre azt mondta, ma nem dolgozik, és ki fog jönni elém a reptérre.
Ami már csak azért is jó lesz, mert nagyon rossz volt, hogy eddig csak a házában hagyott pizsamáit, takaróját ölelhettem helyette…
Amíg közelével, illatával, és úgy egészen vele be nem tellek, biztos, hogy nem fog tudni levakarni magáról.
Annyira, de annyira hiányzik már…
Ráadásul még web kamerán, és telefonon se tudtunk sokat beszélni, mert vagy neki kellett hamar mennie valamerre, vagy nekem az idióta munkánk miatt.
Arról nem is beszélve, hogy nélküle még magamnak se volt kedvem csinálni, úgyhogy elég csak arra gondolnom, hogy hamarosan együtt leszünk, már merevedésem van…
Szálljunk már le!!!
Egyre türelmetlenebbül dobolok ujjaimmal a karfán, lóbálom lábaim, az egyik légi kísérő hölgy lép mellém, és nyújt egy kicsi, jó illatú tálcát azzal a markomba, hogy ez még benne van a jegybe, amit fizettem, csak eddig elfelejtette, úgyhogy egyek róla nyugodtan azt, ami tetszik.
- De én nem kérek semmit. - próbálom meg udvariasan visszautasítani kedves ajánlatát. Egyetlen dologra vágyom, de az a valaki itt Madridban, de a földön vár engem.
Azt se láttam, a többi utas kapott-e ilyen ennivalót, annyira el voltam foglalva azzal, hogy az lenne-e a jobb, amikor meglátom, és hozzá érek, először megcsókolnám, és utána megölelném, vagy ha megölelném, és utána csókolnám.
De végül sikeresen eldöntöttem, úgy lesz, hogy a nevét sikítva rohanok a karjaiba, és egyszerre teszem az ölelést a csókkal.
Csak tartanék már ennél a résznél, most se kívánok mást.
- Ragaszkodom hozzá. - teszi le mellém. - Jót fog tenni, és talán addig, amíg eszik az idő is gyorsabban fog telni. - hiszek mindent tudó mosolyának, és ha már nálam hagyta, egy sóhajtás után enni kezdek az elém rakott földi javakból.
Van itt mogyoró, szárított gyümölcs, dió, mandula stb… Mind olyan érdekes, és finom íz világú bevonóval leöntve, amilyenhez eddig még soha nem volt szerencsém.
Bár ez azzal az éttermi rákkal, vagy mivel ellentétben, amit Max evett, nagyon ízlik.
Landolás közben érzem, mégse volt olyan jó ötlet a hölgyre hallgatni, zöldülő arccal kapaszkodok, keresem a hányózacsit az előttem lévő ülésnél.
Bár… Miután megtalálom, és kiadom magamból gyomrom tartalmát is ugyanúgy feszít, és ég a gyomrom, mint addig, amíg bennem volt, nem tudom, mi volt abban, amit ettem.
Földet érésünkkor a mellettem ülő úr hívja oda kétségbeesett hangon mellém a légi kísérők egyikét azzal, valami nem stimmel velem.
Pedig azon kívül, hogy már Maxnál akarok lenni minden rendben van.
El is utasítom mind szomszédom, mind a csinos nő segítségét, és felállok, elindulok a lökdösődő emberek közt a kijárat fele.
Nagyon, de nagyon le szeretnék már jutni a repülőről, hozzá akarok rohanni, még akkor is, ha jelenleg járni is alig bírok.
- Kérlek, maradj itt, már jön a segítség. - ültet le az ajtónál álló légikisasszony, pedig ellenkezek gaztette ellen elég rendesen, folyik a könnyem is, miközben azt hajtogatom, hogy engedjen el, jól vagyok, és rázom fájós fejem.
Sajnos hamarosan már levegőt se kapok, és az események teljesen összefolynak szemeim előtt. Csak arra emlékszem tisztán még, hogy valami lélegeztetőkészüléket nyomnak az arcom elé.
Utána már csak emlékképek derengenek a teljes sötétség előttről.
Valamelyik utas sikolya…
Ismeretlen emberek ismeretlen nyelven beszélgetése…
Egy mentőautó szirénája…
Még több ismeretlen ember, és Max fojtogató hiánya…
Majd Max… Itt van velem…
***
Amikor magamhoz térek, és párat pislogok, az első alaktól, aki beúszik látóterembe a boldogság könnyei lepik el szemem.
Ápolónők, és orvosok is vannak közelemben, de ő az, ő van előttem…
Az az egy ember, akinek a hiányába már majdnem beleőrültem.
- Max… - suttogom gyengén, miközben a kezem nyújtom arca felé.
Többre egyszerűen nem vagyok képes, nagyon kivette belőlem az erőt valami.
- Üdvözöllek Madridban édes. - simít gyengéden tincseim közé, mielőtt egy puszit lehelne homlokomra. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire emlékezetessé teszed az érkezésed napját. - hogy mi?
Elgondolkodok szavain, csak ekkor esnek le a dolgok, ahogy az is, miért vannak közelünkben az orvosok is.
- Semmi bajom, jól vagyok. - próbálok meg felülni, miközben elfordítom előle szégyentől vörös arcom, viszont ha nem tartana meg kezeivel, és segítene gyengéden visszadőlnöm az ágyra, elég csúnyán hátraesnék hirtelenségem miatt.
Amíg nem mozdultam meg, nem éreztem így a gyomrom.
- Látom. - sóhajtja. - Az a szerencséd, hogy a párom vagy, és az orvosok sem akartak a betegséged miatt a kórházba betörni készülő sajtóval foglalkozni, így megengedték, hogy elhozzalak magamhoz.
Igen… Azt éreztem, hogy nem a kórházban vagyok, itt mindennek az a régóta várt Max illata van.
- Mitől lettél rosszul? - szakítja meg az egyik orvos idillünk, pedig Max majdnem megcsókolt. Ő is elég bosszúsan néz rá, mielőtt válaszadásra buzdítana.
- Egyszerűen nem tudom. - sietek a gyors magyarázattal, hogy végre elmenjenek innen, és kettesben maradhassak szerelmemmel - Csak ettem, és utána elkezdett fájni a gyomrom. De Max hiányától már felszállás előtt is rosszul voltam - ha nem simogatna bátorítóan az emlegetett már rég el is küldtem volna őket. Már nincs semmi bajom.
- Mit ettél édes? - kezd el faggatni most Max - Van olyan, növény, amire allergiás vagy?
- Van olyan növény, furcsa módon a szilva. De azt nem is eszem meg, mert egyszerűen gyűlölöm. - az orvosok gyors jegyzetelésbe kezdenek, majd legnagyobb megkönnyebbülésre azt mondják Maxnak, jól csinálja a kikérdezést, jegyezzen le mindent, amit mondok, még később visszajönnek, hogy megnézzék, mit írt le, de most el kell menniük, hogy leellenőrizzék a reptéri ételek.
- Rendben. - sóhajtja nekik, és állna is fel, hogy kikísérje őket, ha nem markolnám meg felsőjét.
- Maradj itt velem! - könyörgök neki könnyes szemekkel, viszont megingatva fejét fejti le magáról kezeim, és tart az orvosokkal.
- Gondolják, hogy allergia? - hallom még a hangját, de már a választ nem. Könnyezve várom visszatértét, bár amikor belép megpróbálok előle elbújni, hogy ne lássa, sírtam.
- Már itt vagyok. És… Az orvosokkal együtt gyanítom, hogy nem szóltál arról senkinek a repülőn allergiás vagy a szilvára. - törli le kifolyt könnyeim.
- Nem szóltam, fölöslegesnek is tartottam, hogy szóljak, mert ha megérzem az ízét egyszerűen meg se tudom enni.
- Kivéve - sóhajtja bosszúsan - ha összekeverik más gyümölcsökkel, mint ahogy szerintem most is tették. Úgyhogy legközelebb mindenképp jelezd mindenkinek a bajokat, mert bele is halhatsz, ha nem teszed.
- Sajnálom. - ölelem át. - Annyira hiányoztál… És tényleg nem akartam neked már első nap ekkora galibát keverni.
- Ugyan - segít mosolyogva felülnöm, hogy ő is jobban át tudjon ölelni - Örülök neki, hogy itt vagy. Azzal, amit a kórházban mondtál, elmondhatatlanul boldoggá tettél…
Azzal, amit a kórházban mondtam???
Szavaitól emlékképek kezdenek el beúszni gondolatomba, egy ilyen emlék rémlik, de attól lábujjig el is pirulok.
Én… Én… Én azt mondtam neki, hogy szeretem…
- Kérlek… Mond ki újra azt az egy rövid szót… - néz rám hosszú másodpercek múltán. - Had halljam újra. - muszáj?
Annyira szépek a szemei… Hosszasan elmerülök bennük, mielőtt újra kimondanám azt, amit félkómás állapotban közölhettem vele:
- Szeretlek Max… Teljes szívemből szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.
|
| yoshizawa | 2011. 06. 17. 21:41:43 | #14316 |
Karakter: Enyoki Ushiro
Megjegyzés: (öreganyámnak)
Te vénség! Mivel vasárnap nem biztos lesz erőm lenni most kívánok még 100 ilyet ezzel a kis szösszenettel XD *husi sincs elfelejtve de még úgyis látjuk egymást :P
A jó reggel jobb napot szült, mint vártam, elégedetten nyújtózva mászok ki az ágyból, majd indulok Max keresésére. Lehet már pár órája annak, hogy láttam, magamban éreztem, nagyon hiányzik.
A ruháim is keresem, de mintha vele együtt azok is felszívódtak volna.
Legalábbis… Amíg meg nem látom őket a fürdőben Max, és egy mosógép társaságában, így gondolom.
- Ne kísérts! – előzi meg köszönésem lovagom, miközben mosolyogva felém fordul.
- Pedig az volt a szándékom – vigyorgok rá, és bújok izmos testéhez. Remélem, ez a mostani találkozónk csak a kezdet. Régóta először érzek valamit egy másik ember iránt.
- Most már megérett az idő az evésre. – jelenti ki ellentmondást nem tűrően, miközben én egy pár tincsét cirógatom el, gyönyörű szemei elől. – Mi lenne, ha megejtenénk egy korai vacsorát, mivel az ebédet már lekéstük. – vacsora? Az jó lenne. Ujjongva, csillogó szemekkel kérdeném meg arról, lesz-e a kedvemért desszert, ha nem küldene el tusolni.
– Út közben veszek neked valami helyhez és alkalomhoz illőt, mivel olyan helyre fogunk menni, ahová ezekben – folytatja, miközben fejével a mosógép felé bök - nem fognak beengedni. – na ne…
- Nem, nem akarom, hogy rám költsd a pénzed – ellenkezek. Még csak az kéne… Utána azzal is szekáljanak, egy ringyó vagyok? Inkább menjünk olyan étterembe, ahova én is bemehetek. Vagy rendeljünk házhoz.
- Zavarna, ha kedveskednék neked? – igen, határozottan. Tisztáznám is ezt vele, viszont megint tovább mondja, mielőtt megszólalhatnák:
- Mi lesz velünk ezután?
- Nem tudom, nem terveztem meg előre – néz rám mosolyogva, majd, hogy ennyivel lerendezett, vissza is fordul a vezetéshez, úgyhogy szomorúan kucorodok összébb.
Lehet, kombinálok, de amikor ezt mondják az emberek nekem, az általában azt jelenti, a következő találkozásunkkor még azt is letagadják, valaha ismertek.
Úgy nézem, kár volt bíznom benne…
***
Fura az öltönybolt, ahova behúz. Amint meglátják, körbeállják négyen, öten, és amellett, pezsgővel kínálják, udvariasan már arról faggatják, miben segíthetnek neki.
- Egy öltönyt szeretnénk, hozzá illő nadrággal, inggel, és cipővel. Nyakkendő nem kell – adja le a rendelését mosolyogva, amire meg elviharzanak.
Én csak állok, és félve, még mindig szomorúan Maxba karolva nézem, ahogy pörögnek.
Amikor visszatérnek pedig próbálok tőle nevén szólítva védelmet kérni.
- Nyugalom, élvezni fogod – lök el magától, hagyva, az ellenség kezelésbe vegyen. Azt is hozzáteszi, hogy meg ne szokjam, de én már tudom, nem fogom.
Ahogy holnaptól igyekezni fogok őt is elkerülni. Nem hinném, hogy tényleg kellek neki. Csak játszik velem, mert hagytam magam.
Elég sok mindent felpróbáltatnak velem, mire úgy döntenek, ami rajtam van, az el fogja nyerni Max tetszését.
- Gyönyörű vagy – dicséri is meg egyből a rajtam lévő ruhakölteményt, ezért halovány mosolyt erőltetve arcomra fordulok a tükör felé, hagyom, hogy átöleljen.
- Nagyszerű az összhatás – vigyorodok el. Így, hogy mellettem áll, sokkal, de sokkal jobb, és másabb.
- Hagyd magadon, így megyünk tovább, várj meg, a míg fizetek, addig csak csodáld magad, megérdemled… - simít végig kezemen, azonban mielőtt ezt kiélvezve jobban hozzá simulnék, már el is vágtat.
Hozzá képest lassan követem, bár én azt is megvártam, hogy azokat a ruhákat amikbe jöttem finnyákolva becsomagolják. Holott én szeretem őket.
- Hová megyünk? – jó lenne tudni, egyre idegesebb vagyok.
- Egy olyan helyre, ahol külön asztalom van. Én már nem járhatok átlagos helyekre, nem lenne nyugtom a rajongóktól, viszont ott, ahová megyünk, külön kis páholyom van, és a biztonsági őrök sem akármilyenek – biztonsági őrök??? Nem egy átlagos hely? Őrült rajongók??? Ez egyre idegesítőbben hangzik...
***
- Ugye, hogy szép egy étterem? – kérdi, hangjával visszaterelve maga felé terelve figyelmem, amikor a pincér távozik italrendelésünkkel.
- Gyönyörű. – biccentek még mindig megilletődötten.
És valóban… Sose láttam ennyire csodálatos helyet eddig. Minden bútordarabról, a falakról is csak úgy sugárzik az elegancia, teljesen olyan, mintha belépve ide egy más világba csöppentünk volna.
A biztonsági őrök is teljesen különböznek képzeletemben élőktől. Igaz, nagydarabok, viszont nem azok az ember nyakába lihegő kétajtós szekrények, akik szteroidokkal vannak felpumpálva, hanem még tűrhetően izmosak. Ráadásul napszemüveget se hordanak öltönyükhöz.
Sikerült pirulásra késztetniük azzal, hogy rámkacsintottak, amikor bejövés után végignéztem rajtuk… Persze… Azért szerencsére amióta erre Max végigsimítva ingem alatt húzott birtoklón magához egy vad csókra, és karolt át, miközben leültünk, már elfordulva törődnek inkább a feladatukkal, mint velünk.
- Viszont itt minden annyira drága… - kezdem el forgatni az étlapot, olcsóbb salátát, vagy köretet keresve magamnak. Nem akarom, megint kidobja rám egy csomó pénzét, mint a ruhaszalonnál.
- Már mondtam, ezzel ne törődj. – kapja ki kezeimből. – Sőt… - teszi még hozzá cinkos mosollyal, miután elkábít forró csókjával. – Az lesz a legjobb, ha majd én rendelek neked ételt, és desszertet is, mert akkor nem látod az árakat.
- Kérlek ne csináld ezt… - térek egyből magamhoz, és próbálom tőle visszavenni a bőrkötéses étellapot de ismét leint.
Mivel pedig a pincér belép italainkkal, nem folytathatom tovább vele a harcot, hagynom kell, magához intse, és elpusmoghassa neki rendeléseink.
Sőt… Még azt is tűrnöm kell, hogy amint végzett még a két étlapot is visszanyújtja neki, ezzel lehetetlenné téve számomra, legalább akkor belepillantsak, valamint megnézzem, mivel is tartozom neki azon kívül, szeretem, amikor kihozzák az ételeink.
Duzzogva kortyolok poharamba, amikor kimegy a frakkos zavaró, és haragtól szikrázó szemekkel nézem, amíg végre felém nem fordul, és néma dühöngésem látva bele nem borzol tincseim közé.
- Nyugi van. Annyit költök rád, amennyit szeretnék, és ebben úgyse tudsz megakadályozni. – újabbat kortyolok, viszont most, amikor leteszem a poharam, már hagyom, közelebb húzzon magához. Annyira jó érzés, ahogy ingem alatt simít végig, ingerlőn megcsippentve közben hol az egyik, hol a másik mellbimbóm…
- Attól még haragudni haragudhatok. – pihegem halkan, a helyzet miatt elvörösödött fejem teljesen mellkasának döntve. Remélem, az étteremben senki nem figyel ránk biztonsági őreinken kívül.
Felnevet válaszomon.
- Tudod… Most a vágytól elkezdve a zavarig mindent érzelmet le tudok olvasni az arcodról, csak a haragot nem. – ehh… Ennek is ő az oka.
Ajkai közé nyögök, amikor ismét megcsókol, majd pihegve, piros arccal szakadok el tőle, amikor jópár pincér behozza a rendelését.
Vagy hat féle fogás, sültek, köretek, azt se tudom, merre kapjam a fejem, vagy hogy mit kóstoljak majd meg először. Alighanem erre szokták mondani, a bőség zavara.
- Ha ezután most engeded, újra nálad aludjak… - suttogom fülébe, amikor mindegyik meghajol, és távozik – Ugye tudod, hogy akkor számolni fogok veled ezért?! – hangom szigorú helyett inkább erotikus, a hatását azzal akarom teljessé tenni, gyengéden végigkarcolgatom fogaimmal a fülét.
Dorombolva húz magához, és ingerel azzal, ugyanannyi plusz töltéssel, mint amennyivel én is tettem suttogja vissza válaszát, miszerint alig várja a számolást.
|
| yoshizawa | 2011. 03. 20. 08:58:00 | #12406 |
Karakter: Enyoki Ushiro
Megjegyzés: (Maxnak)
A vita úgy ér véget, hogy Max rájuk ordítja tünés, mielőtt kizárná mindkettőt, és nehéz léptekkel megindulna fölfelé.
Kettétört szívvel hallgatom, hiszem most az jön, mint ami általában lenni szokott legtöbb partneremnél, miután testvéreim megjelennek, és kiszórják őket, ha kitudják. Engem is röptetnek, hozzátéve, legközelebb nem is akarnak látni, még munka ürügyből sem.
- A nővéreim? – kérdezem meg letörten a biztonság kedvéért, amikor karba font kezekkel belép az ajtón, bár egész testtartása azt sugallja, jól sejtem, ők voltak.
- Aha… - erősít meg komoran.
- Ne haragudj, úgy sajnálom – lépek hozzá kezeim tördelve, hogy vállam átkarolva könnyebben levezethessen az ajtóhoz, vagy lelökhessen a lépcsőről, vagy mit tudom én, de mindezek helyett teljesen ledöbbent. Magához szorít, miközben nyugtatón szólít meg:
- Semmi gond, de azt hiszem, hogy most már a hangulat meg lett gyilkolva. – az biztos… Pedig egész nap vártam arra, együtt legyek vele. Szomorú szavaiból arra következtetek, ezzel nem is voltam egyedül.
- Sajnálom… - nyüszögöm mellkasába.
- Alszol nálam, vagy hazavigyelek? – csillogó szemmel nézek rá föl, és neki elég is ennyi.
Kérdésem nélkül mondja, merre találom a fürdőt, ahol rendbe szedhetem magam.
Gyorsan libbenek be, már egy kicsit jobb a kedvem. Adott egy esélyt arra, hogy a holnapi napon, amikor se neki, se nekem nem kell dolgozni bemenni, jóvátegyem a ma történteket.
Hamar letusolok, és visszasietek a szobába anyaszült meztelenül, hogy felajánlhassam neki, őt is lemosom, ha gondolja, és ha már nem mászott be utánam, de sajnos hiába volt nagy igyekezetem, nincs itt.
Bosszúsan indulok a keresésére, majd amikor lentről hallom meg a tus hangját még mérgesebben fekszem keresztben ágyára.
Nem hiszem el, hogy azért küldött el itt fürdeni, mert addig ő lovagiasan levonult.
***
Azt tudom, hogy emiatt vitázni akartam vele, de azt már nem, mikor aludtam bele abba, hogy várok rá, ahogy arra sem emlékszem, én másztam-e be a takaró alá, vagy már ő helyezte rám a puha anyagot.
Mindegy…
Kuncogva ülök fel, és hajolok arca fölé, egy puszit hintve ajkaira, majd mivel erre nem ébredt fel, testét simogatva szabadítom meg boxerétől. Erre úgyse lesz szüksége egy darabig, hatalmas büszkesége már így is szűkösen fér el alatta.
Amint sikerült küldetésem, vagyis magammal helyettesítem a ruhaanyagot, addig dörgölőzök merevedéséhez, valamint cirógatom, csókolgatom tovább testét, amíg rám nem emeli világoskék szemeit.
- Biztos vagy benne? – szólít meg talán egy kicsit álmosan köszönés helyett, amikor felfogja, mit is csinálok éppen.
Ahh…
Annyira forró… Nem bírok neki én se köszönni, örülök annak, hogy a választ ki tudom préselni ajkaimon:
- De még mennyire, és rá is érek egész nap – majd ezután kihasználva azt, hogy már nem alszik hajolok rá ajkaira, csókolom meg beleadva csókomba minden apait anyait, hálából azért, hogy a tegnapot engedi jóvá tennem.
Egyből hozzám hasonló vehemenciával viszonozza érzelmeim, csókja közben megváltoztatva a hatalmi pozíciók is.
Már én fekszek alatta, és vagyok teljesen kitéve az ő kényének kedvének.
Bár… Azt nem tagadom, hogy ezt a helyzetet jobban élvezem, mint az előzőt. Ennél fergetegesebb már tényleg csak akkor lenne, ha nem fogná le csípőm, és lábaim derekára tudnám kulcsolni, hogy merevedését rá váró barlangomba vezettetve vele, egy vad és forró szex erejéig az ő része lehetnék…
Ahh… Miért nem hagyja??!! Miért vannak ennyire kötélből az idegei??? Már nem akar?
- És lenne, ha azt mondanám, nekem ma be kell mennem? – mosolyog rám, elszakítva enyémektől ajkait. Én meg nem tudom hirtelen jól értettem-e az agyamra telepedett ködtől azt, amit mondott…
Grr… Az a vigyor, ami szélesedik az arcán értetlen tekintetemre… Nincs baj a felfogásommal, de ő meg lebukott.
Már megint szórakozik…
Igen… Nevetése kétség kívül arról árulkodik, hogy felhúzta volna az ébresztőóráját, ha jelenése van. Elvégre ő mindig pontos, sose késik, nem is tudom, hány bulvárlapban említették ezt az infót meg.
- Hát ha azt mondanád, akkor kénytelen lennék tőled elköszönni és szólóban játszani itt az ágyadon addig, amíg vissza nem érsz hozzám… - nézek szemeibe szomorú tekintetet színlelve, mielőtt egyik ujjam pajkosan megnyalintanám, és végigsimítanék vele mellkasomon, megcsippentve az egyik bimbóm is. Kíváncsi vagyok, ehhez a műsorhoz mit szól.
Nem ejtettek a fejemre, ha bosszant, én is fogom őt.
Hátrébb hajolva nézi először, ahogy tovább simogatom, kényeztetem magam, már lentebb is, és közbe nyögdécselek, sóhajtozok, de nem sokáig.
Széles mosollyal felmorranva teszi át felforrósodott testemről kezeim hátára, azzal, hogy most ő jön, mielőtt az ajkaimra tapadna, és kezei közé venné az irányításom, de olyan szaktudással, hogy hangosabban nyögök szájába, mint ahogy eddig nyöszörögtem.
- Tényleg úgy nézel ki, mint akinek nincs is szüksége rám… - duruzsolja somolyogva, miközben ujjaival tovább masszírozza farkamat.
- Nem az én hibám, hogy a te ujjaid jobban tetszenek a testemnek… - sóhajtom, de erőmből csak ennyire futja, újra felnyögve, egész testemben megfeszülve kapaszkodok hátába, amikor erősebben markol rá, és közben az előbb említett testrészei közül az egyikét belém csúsztatja. Eszméletlen ez a pasi, még soha nem éreztem így magam ezelőtt senkivel.
Egyre jobban nyüszögök a kielégületlenségem miatti kíntól miközben fokozatosan tágít, csókol, cirógat. Először még jók voltak, de most már nem elegek az ujjai, őt akarom magamban érezni…
Könyörögnék is azért, hogy tegyen már a magáévá, mielőtt megőrülök, szavakkal is, nem csak tekintetemmel, de mintha belelátna a gondolataimba húzza ki belőlem végre ujjait, és fordít hasamra, hogy merevedésével jobban hozzám férjen, miközben a hátamra hajol, és puha meleg csókjaival a nyakam kényeztetné.
Felsikítok, amikor testembe hatol, még annál is jobb, mint ahogy elképzeltem, bár nincs időm sokáig pihenni. Ismét kijjebb húzódik testemből, és belém vágja magát, tempóján egyre gyorsítva.
- Igen… - suttogom csípőmet jobban feltolva, kezeimen fekvő kezeire is puszit hintve… - Kérlek…
Szívverése, és légzése az enyémmel együtt gyorsul, és akkor éri el a beteljesedést, élvez belém gyönyörű hangján felsóhajtva, amikor sikítva érem el én is a csúcsot, teljes testemben megfeszülve, testének nyomódva.
- Ez fantasztikus volt, jól indul ez a nap. - bújok hozzá kába mosollyal, amikor mellém gördül, és ránk húzza a takarót.
- Jól indul a nap? – fordítja maga felé fejem csodálkozva, hogy tanulmányozni tudja az arcomon egyre jobban elhatalmasodó vigyorom.
- Hát persze… - válaszolom, miután feljebb tápászkodva egy puszit hintek ajkaira. – Ez a kör kezdetnek elég jó volt… Vagy te már nem akarod velem többet? – nézek rá aggódva.
Elég passzív voltam, de csak azért, mert még senki se tudott így az irányítása alá vonni. Ha nem küld el, biztosra veszem, hogy lesz esélyem visszaadni neki azt a sok jót, amit nyújtott.
|
| yoshizawa | 2011. 01. 15. 23:22:07 | #10535 |
Karakter: Enyoki Ushiro
Korán reggel kelek, hogy időben beérjek új megbízásom helyére.
Nem túl felemelő ugyan egy másik sminkest pótolni, mert ilyenkor mindegyik sztár azzal jön, hogy meert ezt nem így szokta meg, meg hogy miért diákkal helyettesítenek egy szakembert stb, stb...
De... Legfeljebb felejthetetlen egy napja lesz ennek a mai alanyomnak is, ha úgy kidekorálom, mint hasonszőrű társait.
Megkapom az adatokat a helyszínről, a színdarabról, és az ötleteket, elképzeléseket a festésre a rendezőtől. Ereimben pedig olyannyira elhűlt az összes vér, hogy csoda, nem ültem seggre, amikor lesatultam, és kapásból nekem jött az egyik kellékes.
Ezt a pechet... Pont őt, vagyis testvéreim kedvenc színészét, Max Bergmant kell ma kicsinosítanom??? Erről nem volt szó... Addig rendben van, hogy neki is szüksége van sminkesre...
De... Ha erről, vagy arról a méregető tekintetről, amivel végignéz rajtam nővéreim, és húgom tudomást szerez... Halott vagyok...
Bár... Nem néz ki rosszul ez a színész... Sőt... Érte talán még vállalom is kaszás bácsit, ha van olyan tökös legény, mint amilyennek innen tűnik.
- Szia! Ushiro vagyok! – állok elé, és üdvözlöm mosolyogva.
Udvariasan, felállva fogadja el köszönésem, és mutatkozik be nekem, majd legnagyobb döbbenetemre magához ránt, hogy ajkaimra suttogja, találkozhatnánk miután lejárt munkaideje, mert felkeltettem az érdeklődését...
Hmm...
Próbálom előle eltakarni mosolyom miközben pakolgatom kellékeim, majd becsukatom szemét is, amikor elkezdem arcszínét alapozni, de még így is lebukok...
– Szóval? – kérdi újra, vicces számonkéréssel a hangjában:
- Talán – válaszolok még mindig vigyorogva. Tetszik ajánlata, de a nevén kívül csak azt tudtam meg róla, hogy felelősségteljesen végzi a munkáját, és azt, hogy egy kicsit tolakodó...
Nem tudom, így el merjek-e vele menni bárhova is. – Még csak most találkoztunk, kedves Max.
Áhh... Ezt a színt kerestem a szeméhez... Oda nyúlok, hogy magamhoz húzzam, amire ő... Mintha csak erre várt volna, használja ki figyelmetlenségem, és ránt a karjai közé. De úgy, hogy ajkaim az övékhez érjenek.
- Szerinted elkenődne a sminkem, ha most megcsókolnálak? – ha ennyire érdekelne, nem játszanál itt velem.
- Ha igen, akkor kijavíthatom – suttogom mosolyogva puha ajkaira, mielőtt lehunynám szemeim, és átadnám magam forró, élvezetes csókjának.
Nem zavarna a közönség, szívesen folytatnám vele akár itt is, annyira feltüzelt érintéseivel, de sajnos neki még dolgoznia is kéne, amit ő is tud. Vágytól csillogó tekintettel szakítja el enyémektől ajkait, hogy újra föltehesse a kérdést, találkozunk-e munka után.
- Mindenképp – dörgölőzök hozzá mosolyogva, majd befejezem amit először elkezdtem, vagyis sminkelését, hogy mehessen végre a forgatása, ahol már türelmetlenül várják.
Egyre jobban várom munkaidejének lejártát, mondhatni tűkön ülök a vad vágytól, ami marja testemet, akárhányszor csak rá pillantok.
Bár...
A második sminkelésénél azt se tudom biztosan, csókját, és ajánlatát nem-e csak gondolataimba láttam. Ugyanis... Olyan hidegen viselkedik...
Teljesen más, mint reggel. Vagy csak rosszul érzem?
Teljesen megtörten, szomorúan pakolom össze holmijaim, de csak azután, miután már mindenkit, még őt is távozni láttam. Azt hittem, találkozni akar velem, de úgy tűnik, tényleg csak a képzeletem volt élénk.
Fenébe...
Csodálkozva nézek a nem sokkal előttem állóra, amikor kilépek az épületből, de az nem délibáb. Megvárt... Mégiscsak megvárt...
Jókedvem újraéled, lábaim szinte szökkenve visznek mellé...
- Hová szeretnél menni? – kérdi a tárgyra térve.
Hmm... Ezen még nem gondolkodtam. Nézzük, te merre mennél legszívesebben:
- Nem tudom, bármi megfelel. – kíváncsian, pajkos tekintettel figyelem arcát, de sajnos nem tudom róla leolvasni, mire gondol.
- Mennyire lennék tolakodó, ha azt mondanám, a lakásomba? – hmm... Eléggé, de épp ez tetszik benned. Ráadásul ezzel az elégedett vigyoroddal csak tovább tüzeled újra feléledt vágyamat.
- Teljes mértékben. Nekem tetszik az ötlet. – válaszolok, miközben nyakába fonom kezeim, csókjáért könyörögve.
Igen... Ahh... Mégse álmodtam a reggel történteket.
Kábultan hagyom, hogy betereljen autójába. Igaz, hogy csókja rövid volt, de ha hozzá érünk... Úgy érzem, jócskán kárpótolni fog.
Persze... Azért nem is én lennék, ha kibírnám, hogy ne szabotáljam vezetését. Egy- egy piros lámpánál finoman végigsimítva párszor oldalán, combján, direkt kikerülve merevedését.
Tudom, hogy ezért kapni fogok, amikor hozzá érünk, de nem érdekel. Ennyi büntetés neki is jár azért, mert megpróbált szünetei alatt is kizárni tudatából mind engem, mind azt a csókot...
Összeszorított fogakkal igyekszik nem rám koncentrálni, de amikor megáll, sejtésem szerint lakása előtt, és kiszállunk autójából, már más a szitu... Egyből magához ránt egy vad csókra, fenekembe marva.
Majd így, még mindig forró, és heves csókunk közben, szorosan testéhez simítva testem húz magával az ajtóig.
Hmm... Ahol már minden bizonnyal várni fog minket legalább egy kanapé. Vagy egy szőnyeg... Az ágyig nem hinném, hogy kibírom. És... Ahogy merevedését érzem, ezzel ő is így van.
Hú... Ez a nappali... Hatalmas... Cinkos mosollyal, puszit dobva felé libbentem be, addig, amíg az ajtónyitás, zárás miatt elvált tőlem. És most... Ámuldozva nézek körbe.
Bár igen rövid ideig, mert Max hamar már utol is ért azért, hogy hátulról ölelhessen át, kikövetelve magának a figyelmem. fülcimpám harapdálásával.
Ahh... Ez... Iszonyatosan jó...
Sóhajtva, vágytól égő tekintettel fordítom felé fejem.
- Mennyire lennék tolakodó, ha azt kérdezném, merre van a szobád? – meleg lehelete a homlokom cirógatja, csípőjét közelebb dörgöli alfelemhez, újabb sóhajtást csalva ki belőlem.
- Teljes mértékben. – dörmögi hatalmas vigyorra húzott szájjal az ajkaimra, miután maga felé perdített.
Kuncogva hagyom, hogy megcsókoljon, és megemeljen annyira, hogy lábaim a dereka, kezeim a nyaka köré tudjam fonni. Így el tud velem indulni szobája fele.
Hevesen viszonzom csókját, majd mivel már megyünk egy ideje, kezeimmel felfedező útra indulok mellkasán, ingje legfelsőbb gombjait kigombolva. Nem kell olyan erősen kapaszkodnom, nagyon szorosan tart.
Legalábbis egy ideig.
Ijedten sikkantok, amikor elenged és emiatt hátradőlök, hiszen még ingében se tudok megkapaszkodni. Majd még mindig rémülten nézek rá föl, immár ágyáról, amikor fölém térdel.
Megijesztett, azt hittem, ledob.
És most még ki is neveti ijedelmem, miközben a pólóm alatt cirógatja bőrömet...
- Nem volt vicces... – dörgölöm duzzogva csípőm övéhez... – Úgyhogy most, ha azt akarod, maradjak, kárpótolnod kell.
- De én azt szeretném, hogy elmenj. – he??? Ezért hozott ide?! Csalódottan, mérgesen támadnám le, ha nem markolna rá mondandója végével farkamra, és dörzsölgetné ruhám anyagán keresztül. – Akár többször is...
Ahh annyira jó... Csak egy nyögés után tudom neki visszaköpni, hogy azért bizony sokat kell tennie.
Bár így már nem is hiteles, újra ki is nevet, mielőtt benyúlna nadrágomba.
Bosszús sóhajjal térdel feljebb. Valaki csengetett.
Grr...
- Velem foglakozz, ne az ajtód előtt állóval... – suttogom, és próbálom visszahúzni magamra, de a zavaró tényező most agresszívabban ráfeküdt a csengőre, folyamatosan hallom, hogy szól. Ráadásul... Mintha valaki kiabálna is.
Valaki, akinek a hangja rémisztően ismerős.
- Le kell mennem, hogy megnézzem, ki szórakozik. – áll fel Max, én is szomorúan tápászkodok ülő helyzetbe. – De amint elrendeztem, már itt is vagyok.
Bólintok, de már nem hinné, hogy látta, mert megyek kiáltással, sietős léptekkel vonult el lefelé, hiszen a csengő még mindig folyamatosan szól.
Pff...
Sóhajtva dőlök vissza, puha ágyneműjére, és kezdem el szobáját is alaposan szemügyre venni, amíg meg nem üti a fülem az előbbi kiabálás...
Ez... Ez... Testvérem... Pontosabban... Most, hogy jobban figyelek... Ezek a testvéreim...
Mi a jó büdös francot keres itt???
Épp Maxot akarták kilesni??? Nem... Egyszerűen nem lehet ekkora pechem...
Felkelek, és idegesen kezdek el toporogni, miközben hallgatom a lent folyó vitát, viszont már most tudom, a csajok tönkretették az esténk.
|
|
