Londonban a tél csontig hatoló hideggel üdvözli az éjszaka utazókat. Már február vége van, hamarosan beköszönt a tavasz, és mégis… még mindig dermesztõk az esték. A hintó üvegablaka kissé bepárásodott, a lélegzetünk még így is meglátszik a levegõben. A vastag medveprém jól tartja a hõt így legalább melegen tart míg a bordélyba nem érünk.

A velem szemközt ülõ inasom, Theo, úgy be van bugyolálva, mint aki a fagyhaláltól tart. Szórakozottan mosolygok rá, hiába ért már férfikorba, olykor mégis olyan mintha még serdülõkorú ifjonc lenne.

És persze a szépsége sem éppen mindennapi. Férfi létére - ráadásul alacsony származású férfi létére - igazán megkapó jelenség. Csábító alak, ártatlan, angyali arc. Nagyon is kedvemre való lenne és már rég szeretõmmé tettem volna, ha nem jelentene nekem többet hûséges barátként és nem tudnám, hogy mennyire prûd és szégyenlõs.

Még most is, hogy mást sem csinálok csak mosolyogva nézem, csodálom, õ már ennyitõl zavartan lesüti a pilláit.

Halk sóhajjal dõlök hátra, de tovább vizslatom õt, minden mozdulata érdekes és már megnyugtatóan ismerõs. Végül is majdhogynem kisgyermek kora óta ismerem, de csak nyolc éve az inasom, mióta betöltötte a tizenhatot. Pont megfelelõ alkalom volt, amikor a feleségem elhunyt. Csak Theo miatt viseltem el az emberek sajnálkozását, máskülönben nem bírtam volna színlelni a gyászos özvegyet. Semmit sem éreztem az iránt az asszony iránt, csupán a fiam anyjaként tiszteltem, de egyéb érzés sosem fûzött hozzá.

Ellenben Theo szinte már nélkülözhetetlen. Olyannyira megnyugtat, hogy alkalomadtán még az üzleti tárgyalásaimra is magammal viszem, mert sokkal jobban összpontosítok, ha õ ott áll az ajtóban.

Ezért is ismerem már minden mozdulata jelentését, mint most is, mikor a kezeit dörzsölgeti, hosszú vékony ujjait tördeli. Ideges.

- Miért feszengsz Theo? – kérdezem halkan egy kedves mosollyal.

Sejtem a választ, de tudom, hogy nem fog panaszt emelni.

- Fázom uram. – vékony, remegõ hang.

Igen, ez is igaz. Theo rettenetesen fázós. A rá való tekintettel a leghidegebb téli napokat végig a fûtött londoni szállodában töltöm, nem szeretném még egyszer olyan betegnek látni, mint régen.

Közelebb hajolok és feljebb húzom a vállán a lecsúszó szõrmét. Mosolyom töretlen a még nagyobb zavarát látva. Minden alkalommal ez történik, ha közel kerülök hozzá. Pedig ha tudná, ha sejtené, hogy valójában milyen közel is akarom érezni magamhoz, miden bizonnyal fejvesztve menekülne Londonból.

- Hazudtál te csibész – teszem szóvá az elõbbi választ - elég idõs vagy már, jó munkát is végzel, azt hiszem ma megérettél a napra, hogy téged is befizesselek.

Vigyorogva mondom ki tréfát, holott pontosan tudom, hogy nemet mond. Féltékeny is lennék, ha egy kurtizánt csókolna, de õ nem olyan. Még mindig érintetlen.

- Ó, erre semmi szükség uram! – hevesen megrázza a fejét - Isten õrizzen, én nem vagyok olyan! Tisztes polgár olyan helyekre nem jár.

- Tehát én nem vagyok tisztes? – ugratom tovább, valamiért nagyon szeretem zavarba hozni.

- Nem, én nem úgy értettem, csak… Ön tisztes, a legtisztesebb ember, akit egész London hordhat a hátán, aki a világon élhet! – mentegetõzik, pedig koránt sem vagyok én tisztes polgár. Sosem állítottam, hogy az lennék - Csak… azok… az… emberek nem azok.

- Értem… tehát azt mondod, jobb lenne, ha veled fûteném be ezt a kocsit? – közelebb hajolok, hogy magamba szívjam a hajából árad friss kamilla illatot. Ha valóban vele fûteném fel ezt a kocsit, eszembe sem jutna többé bordélyba tölteni az idõt. Elég lenne a hálószobám, az ágyam és Theo meztelen teste alattam.

A vörösség úgy kúszik fel az arcába mintha leforrázták volna. Köhögve próbálja elkerülni hogy zavarában megfulladjon, hihetetlen, hogy huszonhárom éves kora ellenére ennyire ártatlan. Az õ korában az inasok már a cselédlányokkal üzekednek a kamrában. Õ pedig… inkább a lovát csutakolja, vagy az általam ajánlott könyveket olvassa.

- De uram, kérem! – szinte már nyüszít, amin még inkább nevetnem kell.

- Ugyan Teo, csak viccelek. Látnod kellett volna magad! – nem kínzom tovább szegényt, de legalább már nem vacog. Drágább õ nekem annál, sem hogy szánt szándékkal bántsam.

Csendben ülünk tovább magamban merengve figyelem az ablakon túli várost, a szürke épületeket amiket most a sûrû esõ áztat. London igazán lehangoló a vidék szépségeihez képest. Szívem szerint soha nem tartózkodnék itt, de sajnálatomra az üzleti ügyeim ide szólítanak és a másik sajnálatos kényszer, hogy vidéken nemigen mûködnek bordélyházak. És bár másmilyen szükségleteim vannak, mint a legtöbb férfinak, de nekem is vannak.

Theora pillantok és ismét csak belém hasít a vágyódás iránta, hisz olyan ritkán érinthetem és sokkal többet akarok. Mindent, az egész lényét. Megízlelni minden gyönyörûségét, hallani a kéjes hangokat az ajkai közül. Már ennek a gondolata is elindítja bennem az ösztönt, a nadrágom fogságában a férfiasságom epekedve feszül meg.

A kocsi végre megáll a már jól ismert épület elõtt és azonmód ki is szállok. A két ajtónálló máris nyitja az ajtót és türelmesen várnak, míg Theo medveprémmel ölelve becammog utánam.

Odaadom az inasnak a felöltõm és a cilinderem, a Madame már meg is jelenik a lépcsõ alján.

- Lord Ramsay! Milyen kedves, hogy ismét betért hozzánk! – üdvözöl csicsergõ hangján.

Biccentek felé, majd az emeletre indulok, ugyanahhoz az ajtóhoz amihez mindig is.

Ebben a házban sokféle vendég megfordul, sokféle kívánsággal, így nem is szokatlan, hogy találtak egy ilyen fiút is. Mert igen, a vörös köpenyben rám váró még nem mondható férfinak. Nem lehet több tizenhét évesnél.

- Örülök, hogy újra látom. – mosolyog rám egy pohárka brandyvel a kezében, amit rögtön felém nyújt.

- Úgyszintén Nick. – mosolygok rá, ahogy a mellkasomra simít.

Felhajtom a brandyt, ami kellemesen végigbizserget, majd a vágyakozó ajkakra vetem magam, hogy a szomjam után a szenvedélyem is kielégítsem. Hevesen csókolom, magamhoz szorítva karcsú testét, kezeimmel a hajába túrok és az erõs pacsuli helyett tiszta kamilla illatot érzek. Amikor pedig a köpenyt kioldva végigdöntöm a bársonyhuzatos ágyon, egy másik férfit képzelek a helyébe akivel ezt szeretném tenni. A képzeletemben nem egy kurtizánt szeretek éppen, hanem csakis Theot…

***

A lépcsõn lefelé már sokkal türelmesebben és kedélyesebben haladok lefelé, mint mikor fölmentem, hisz elégedett vagyok. Az a fiú érti a dolgát és mivel õ is élvezni szokta nekem is élvezetet okoz. Annak ellenére is, hogy nem vele szerettem volna lenni.

Theo persze ott vár lent, a folyosónál beljebb nem menne, még a fogadószobába sem, mert  szerinte tisztességes férfi nem megy ilyen helyre. Nos, igaza is van. Az én helyzetemben – vagyonos özvegy lordként – a férfiak többsége állandó szeretõt tart maga mellett, amit én sajnos nem tehetek meg. Túlságosan nagy lenne annak a veszélye, hogy egy kitartott szeretõ létezése napvilágra kerül.

Felveszem a felém nyújtott kalapot, hagyom hogy Theo rám segítse a felöltõt, majd egy erszényt adok a Madame púderezett kezébe.

A kocsival most már hazafelé tartunk, vagyis egy hotelbe, ami az itt tartózkodásunk alatt az otthonunk. Nemrég döntöttem csak úgy, hogy vásárolok egy megfelelõ házat, hisz mégiscsak sokat tartózkodom itt.

- Holnap lesz az a nagyon fontos tárgyalás, igaz? – kérdi Theo halkan.

- Igen. – biccentek. Egy skót lordtól szándékozom új csõdört vásárolni, hogy frissítsem a ménest és továbbra is királyi példányokat tenyészthessünk.

- Remélem megfelelõ befektetés lesz, szükségünk lenne az új lovakra. – motyogja hozzáértõn.

Lágy mosoly szökik az ajkaimra, ahogy a kissé szomorú szemeibe nézek. - Hiányzik Hampshire, igaz?

- Apple hiányzik. – javít ki most már õ is mosollyal az arcán.

Igen, az a ló a kedvence. Éppen az egyik kancát csutakolta mikor elleni kezdett és egyetlen másik lovász sem volt a közelben. Szerencse, hogy õ ott volt és világra segítette a csikót. Apple-nek nevezte el és rajong érte. Tulajdonképpen annak ellenére, hogy az a versenyló egy vagyont ér, azért sem adtam el, mert akkor Theo szomorú lenne. Úgy tekintek arra a lóra, hogy az övé, és szerintem õ is.

- Flecher a minap levelet küldött, hogy beszámoljon a történésekrõl és azt mondta az a ló nagyot nõtt. – már elbírná a versenyeket is vagy legalábbis a felkészítést, de nem hiszem hogy õ fog versenyezni.

- Tényleg? Mikor jött a levél? – kérdezi érdeklõdve.

- Tegnapelõtt reggel érkezett. – válaszolom mosolyogva.

- Alig várom, hogy láthassam Apple-t! – mondja vágyakozó hangon.

- Hm, valószínûleg még nagyobb lesz mire visszatérünk. Én is remélem, hogy gyorsan eltelik ez a hónap és visszamehetünk Hampshire-be. – kedvemre való a vidéki élet.

Tulajdonképpen, ha nem lenne Anthony, ha nem lenne örökösöm, nem is foglalkoznék ennyit üzlettel, vagy a vagyonom gyarapításával. Már így is olyan nagy, hogy életem végéig elég lenne, de azt akarom, hogy a fiam soha semmiben sem szenvedjen hiányt, ha már az anyját hiányolnia kell.

- Lord Ramsay? – odapillantok – Akar még vacsorázni ha a hotelbe értünk?

- Nem Theo, de te egyél csak ha szeretnél. Én veszek egy fürdõt és alszom, holnap nem akarok fáradt lenni.

Bólint, majd még jobban összehúzza magán a prémek alatt. Mosolyogva figyelem, ahogy a meleg bundába kapaszkodik, hosszú ujjai karmokként fonódnak rá.

- Mindjárt ott vagyunk és elmerülhetsz egy kád forró vízben. – nevetek rá jókedvûen, bár igaz, hogy azért én is érzem a hideget.

- Köszönöm uram. – motyogja vacogva, ezért hagyom is inkább szegényt.

A Royal Hampton hotel a legelõkelõbb hely Londonban és egy nagy újdonság a csõvezetékes víz. Körülbelül két éve találták fel, hogy a meleg vizek csöveken keresztül juttassák el a szobákba és nem kell többé a cselédeknek vödrökkel felhurcolniuk. Ez egy nagyon hasznos találmány volt, de még csak a gazdagok számára elérhetõ.

Hampshire-be három hónappal ezelõtt rendeltem el, hogy legyenek ilyen vezetékek és már be is fejezték az átalakítást.

A szállodánál kiszállok a kocsiból, utánam Theo és amint belépünk a díszes hallba egy jólesõ sóhajt hallat. Mosolyogva indulok meg fölfelé a szobáink felé, merthogy Theonak nem az alsó cselédszálláson foglaltam szobát, hanem közvetlenül az enyém mellett. Így számára is sokkal kényelmesebb. A cselédszállás egyszerû és a fürdõvizet is maguknak kell hordani, de a fenti szobában ugyanolyan kényelemben lehet része, mint nekem. Már nem szól semmit, hisz tudja, hogy úgy sem változtatok a döntésemen. Ha valaki szóvá tenné, egyszerûen csak azt mondom nem szeretek várni míg idehívják az inasom és így az emberek betudják annak, hogy Lord Ramsay túlságosan türelmetlen ember.

- Máris készítem a fürdõjét uram, csak leteszem a kabátom. – kinyitja a szobája ajtaját, én is belépek a sajátomba és az egyik kanapéra leteszem a cilindert és a felöltõm.

A kandallóban már kellemesen ropog a tûz, finom meleg levegõ ölel körbe. Meghúzom a fali csengõ zsinegét, ami így jelzi a konyhában tevékenykedõknek, hogy melyik szobában tartanak rájuk igényt. Ez is egy okos találmány.

Benyit az inasom és rögtön a fürdõhelyiség felé indul. Hallom amint megengedi a vizet, mert a vezetékek kissé zörögve telnek meg folyadékkal. Addig míg õ odabent foglalatoskodik lehúzom a szarvasbõr csizmámat és félreteszem, majd a zekém zsebébõl kiveszem az ezüstórát. Tizenegy múlt.

- Ha felér a konyhalány, hozass nekem egy teát, kérlek. – szólok Theonak amint elém somfordál.

- Rendben uram.

Elém lép, szokásához hívem lesütött szemmel, pirulva kezdi el kigombolni a szürke zekém. A lordoknál mindig szokás, hogy az inasok öltöztetik és vetkõztetik õket. Valójában én ezt sosem kedveltem, hisz nem vagyok gyermek, egyedül is képes vagyok öltözködni, de amióta Theo az inasom, megkedveltem. Élvezem, hogy vetkõztet, bár a nadrágomhoz sosem érne és nem is kérem tõle, hisz emlékszem majdnem elájult, mikor elõször azt is le kellett vennie, de megkegyelmeztem.

Ahogy lehúzza rólam a fehér alsóinget, a keze súrolja a bõrömet, akaratlanul is felsóhajtok az érzésre. Persze neki még a fülei is elvörösödnek, annak ellenére, hogy már számtalanszor látott meztelen felsõtesttel. Hihetetlen, hogy mennyire ártatlan.

- Hagyd már ezt a pironkodást Theo, nincs itt semmi amit nem láttál volna már ezerszer. – fedem meg jól szórakozva rajta, finoman a szõke tincsei közé simítok.

- De… de akkor is! Önnek sem kellene ilyen jól éreznie magát meztelenül! – mondja, mintha csak engem szidna.

Kuncogva, karba font kézzel figyelem, ahogy próbál nem rám nézni.

- Még nem vagyok teljesen meztelen. Viszont egészen jól érzem magam. – gondolkodom hangosan a nadrágom gombjára csúsztatva az ujjaim.

Elkerekednek a szemei és nyomban el is fordulna, de a vállára teszem a kezem és megakadályozom.

- Nézz a szemembe Theo! – nem teszi – Ez nem kérés volt. – mondom tettetett szigorral, mire végre rám emeli a szép zöldes-barna szemeit.

- Te vallásos vagy ugye? – jómagam annyira nem, de tudom, hogy õ minden vasárnap elmegy a templomba a misére és gyónni is.

- Persze. – vágja rá rögtön.

- Úgy emlékszem a Bibliában szerepel egy bizonyos Ádám és Éva. – vigyorogva pillantok rá – Õk nem hordtak ruhát.

Még vörösebb arc. – A-az nem számít! Akkor nem voltak ruhák! – érvel okosan.

- Igazad van, de… mindenesetre egyszer kipróbálom majd az Ádám kosztümöt és megmondhatod hogy áll. Rendben? – ha fegyvert fognának a fejemhez sem tudnák lehervasztani a vigyoromat. Te jó ég, milyen vörös!

Mára ennyi elég is lesz az incselkedésbõl, mert a végén még összeesik itt nekem. Az arcára simítok, hogy még egy pillanatig érezzem a selymes bõrét, szinte perzseli a tenyerem annyira forró. Bár az ajkaimat húzhatnám végig rajta!

- El kell zárnom a vizet. – motyogja és bemenekül a fürdõbe.

Fejcsóválva ülök le az ágyra, egy pillanatra lehunyom a szemem és hosszan beszívom, majd kifújom a levegõt. Az istenedet Theo! Egyszer az õrületbe kergetsz!

Kopogás hangzik fel az ajtón, nyilván a konyhalány érkezett meg.

- Theo! Nyiss ajtót és hozasd fel a teámat, kérlek. – utána sétálok, éppen egy fehér fürdõlepedõt készít ki az íves porcelánkád szélére amiben gõzölög a finom meleg víz. – Azután pedig vegyél te is egy fürdõt, attól majd átmelegszel.

Nem akarom, hogy beteg legyen.

- Rendben, jó éjt Lord Ramsay!

- Neked is Theo! – most minden vágyam hogy megcsókoljam, de helyette csak egy kedves mosollyal jutalmazom a fáradozásáért és útjára engedem.

Amint bezáródik mögöttem az ajtó, levetem a nadrágomat, a puha pamut alsónemût és beleereszkedem a vízbe. Elégedetten dõlök hátra, a tagjaim kellemesen ellazulnak, szinte már a karomat sem akaródzik megemelni, de végül pár perc pihenés után megmosakszom, majd letörlöm a vizet a fürdõlepedõben és ruha nélkül kisétálok a hálószobába.

Mindig meztelenül alszom, egyszerûen nem szeretem a hálóruhákat, így pedig sokkal kényelmesebb. Ezzel a szokásommal ugyan nem kis bosszúságot okozok az inasomnak, aki általában ébreszteni szokott. Mert ki tudja, hogy reggel rajtam lesz-e még a takaró…