Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Megjelenik az orvos és egybõl odajönnek hozzánk. Mikor mér éppen megtudtam volna nyugtatni húgocskámat.

- Kérem, menjen ki, a betegnek pihennie kell. – mi van? Egybõl elszakítanak tõle. Belenyomnak egy tolószékbe és már visznek is kifele.

- Ne kérem, ne. – mondja húgom könnyes szemekkel, de engem kivisznek. Kint felállok és elkezdek küzdeni Rikku miatt. nem fogom magára hagyni egy pillanatra sem megígértem neki. Kijön az orvos. Elkezdek vele veszekedni és végül arra jutok, hogy felhívom az orvosomat, hogy hozassa el a testvéremet, mert nem akarom, hogy itt maradjon. Látom, hogy a dokinak nem esik jól, és csak veszekszik velem.

- Nem fogom hagyni, hogy tovább szurkálja a testvéremet megértette? Minden egyes megmozdulására tût döf a kezébe a helyett, hogy hagyná megnyugodni. – ordítom le a fejét és nem tetszik neki.

- Maga az orvos? – kérdez vissza.

- Nem, de én jobban ismerem a saját testvéremet, mint maga. – mondom komolyan és kiszedem a kezemet az õrök fogásából és visszamegyek testvérem szobájába. Cuccait kezdem el pakolni, hogy ha jön a doki, akkor mehessünk is innen minél messzebbre.

Beletelik egy napba, mire sikerül elvinni testvéremet, akkor viszont már késõ, mert az a hülye kómába ejtette. Be fogom perelni õket, de veszettül és mindenüket el fogom venni.

Nem bírom tovább meg kell, hogy csókoljam. Odahajolok ajkaihoz és lágyan megcsókolom, de nem reagál. Kicsit elszomorodok, de mikor kinyitom, a szememet látom, hogy nyitva vannak szemei. Amire nagyon megörülök.

- Cris… - suttogja és a hangja nem kecsegtet semmi jóval, ami megrémiszt.

- Igen tudom. Annyira sajnálom.

- Nem tudok mozogni. – nyögi ki. Ez várható volt az orvos is mondta. Nem mondok semmit, mert látom, hogy visszaalszik. Figyelmeztetett az orvos, hogy ez várható. Végog ott vagyok vele és nem hagyom magára. Megígértem neki és eszem ágába nincs megszegni a szavaimat.

Ráadásul az orvosom is azt mondta, hogy az emberek jelenléte jót tesz a kómában lévõ emberkének, mert érzi a jelenlétet. Éjszakánként befekszek mellé és úgy alszok éberen mellette, hogy ha bármi van egybõl tudjak sietni hozzá, de még is ha fel kel, akkor tudjak neki támaszt nyújtani és ne tegyem tönkre magam.

Pár nap eltelt már azóta, hogy húgom felkelt. Reggel felébredek és éppen a természet hív így nincs, más választásom kicsit magára kell hagynom. Mire visszaérek. Annyit látok, hogy szemei nyitva vannak, mire odarohanok hozzá.

- Rikku. Húgocskám. – szólongatom, mire felém fordítja szemeit.

- Cris. – szólal meg kicsit jobb hangon, amire elmosolyodok, és örömkönnyek szöknek a szemembe.

- Végre felébredtél. – mondom és magamhoz ölelem, miközben nem akarom elengedni és érzem, hogy bújik hozzám.

- Mi az, hogy végre? – teszi fel a kérdést, mire a szemébe nézek.

- Elhoztalak az elõzõ kórházból. Most magán klinikán vagy ahol az én orvosom vizsgálgat. – kezdem el magyarázni. – Az elõzõ helyen olyan sok altatót adtak be neked, hogy kómába estél és egy hétig nem voltál magadnál, kivéve, amikor egyszer valami úton módon felkeltél. – magyarázom és látom, megijed szavaimra.

- Kérlek szépen ne. Nem akarom többet átélni. – mondja és elkezd kicsit könnyezni.

- Minden rendben lesz. Itt nem kapsz semmilyen injekciót. – mondom és megölelem, majd fejére adok puszit. Belép az orvos és kincsem meg szorosan simul hozzám.

- Nem sírok rendben vagyok. könyörgöm, ne altasson el. – mondja kétségbe esetten, mire az orvosom, kicsit jön közelebb.

- Õ nem fog bántani. – mondom és magamhoz ölelem. Fejét nyakamba fúrja, és úgy ölel meg, amikor felül.

- Ígéred? – hallom halk hangját.

- Ígérem. Õ csak megvizsgál, hogy mi van veled, és ha rendben talál mindent, akkor holnaptól már otthon lehetünk. – magyarázom neki kedvesen és a hátát simogatom, miközben nem engedem el és fejére adok puszikat.

Mikor felébredek, egy kórteremben vagyok és infúziót kötöttek be nekem. Viszont a kinti hangok nem tetszenek, végül kiszedem a drént, majd felveszem a ruháimat és kimegyek. Ekkor meglátom, hogy a húgomat a földhöz nyomják és õ meg csak zokog. Szegénykém meg fogom állítani.

- Hagyják békén a húgomat! – mondom komolyan. Soha senki nem bánthatja a húgomat. És senki nem nyúlhat hozzá.

Felveszik a földrõl és mér mintha megnyugodott volna. Lehajtja a fejét és nem látok rajta semmit, amit viszont nagyon sajnálok. Vértócsa van ott ahol az elõbb feküdt felszakadtak a sebei. Szegénykém.

Beráncigálják a kórtermében. Egyáltalán nem tetszik ez a bánásmód. Ezért fel fogom jelenteni õket. Leszíjazzák húgomat, majd belédöfik az altatót. Esküszöm, mint egy vadállatba. El fogom vitetni innen húgomat, ahogy csak, fogom tudni inkább, ápolja az én orvosom õ legalább nem ilyen marha.

Az orvos elmondja, hogy testvérem állapota egyre rosszabb és hogy nem tudják, mit csinálhatnának vele, de valahogy meg kéne gyógyítani, de már lassan az õk készletük is kifogy. Válaszolom, hogy majd én rendbe fogok hozni mindent és vigyázni fogok húgocskámra, mert õ az enyém.

Nyugodtan alszik, leülök mell és az arcát kezdem el simogatni.

- Sajnálom Rikku. Nem akartalak tönkre tenni. – mondom halkan és az arcát simogatom. – Nem vagyok méltó, hogy a testvéred legyek. – mondom halkan és csak húgom ágya mellett sírok és a kezét fogom, miközben fejemet kezéhez teszem és úgy sírok tovább.

Elalszok húgocskám mellett, mire kinyitom, a szememet mély levegõt veszek, és nem tudom mit csinálhatnék felemelem a fejemet és akkor látom, hogy ébren van.

- Ne haragudj, könyörgöm én nem csaltalak meg. – mondom neki, de kezét ajkaimra teszi.

- Felejtsük el az egészet. – mondja, amire kicsit megkönnyebbülnék, folytatja. – Az egészet, hogy én valaha téged szerettelek. – fejezi be, amire akkora ûr keletkezik a szívembe, hogy azt senki nem fogja tudni kárpótolni.

- Rikku. Ne mond, ezt könyörgöm. – nézek rá könyörgõen.

- Meg kell tanulnom nélküled élni, mert most már nem leszel velem. Meghaltál számomra. Nem akarok többet szenvedni. – szavai, mintha egy tört forgatnának a szívemben.

- Rikku ne csináld, ezt velem kérlek. Hányszor kell még rájönnöd, hogy nem tudunk meglenni a másik nélkül? – kérdezem tõle.

- Most egyedül fogok boldogulni. Nem lesz rád szükségem. Felejts el. – mondja halkan és elfordítja a fejét – Menj el. – mondja, mire csak nagyot sóhajtok legszívesebben elszaladnék, de nem lehet, most nem lehet és nem is fogom elhagyni.

- Nem! – mondom határozottan, mire meglepõdve emeli rám a szemét. – Nem foglak itt hagyni, mert te azt kéred. Igen is a testvérem vagy és a szerelmem. Itt fogok maradni és vigyázni fogok rád, ha tetszik, ha nem. El kell viselned. – mondom határozottan és komolyan. Ki fogok állni kettõnkért.

- Fejezd be és menj el. – mondja, és megint sírni kezd. Odamegyek, megölelem. Megpróbál eltolni magától és hisztizik is. Kiabál, hogy engedjem el, de nem fogom hagyni. Tovább ölelem, és nem fogom hagyni, hogy kárt tegyen magában meg bennünk.

- Engedj el. Tûnj el. Nem létezel számomra. – mondja komolyan és tovább ellenkezik, de nem fogom hagyni.

- Soha. Jól jegyezd meg. Soha nem foglak magadra hagyni. Egyszer már megtettem többet nem fogom. – mondom komolyan és tovább ölelem addig, amíg végre bele nem nyugszik, majd felsõmbe markol bele és úgy sír. – Minden rendben lesz, ígérem, csak nyugodj meg. – suttogom és tovább ölelem, puszit adok a fejére és a hátát simogatom és várom, hogy mi fog ezek után történni velünk, de csak remélem, hogy rendben leszünk végre és boldogok is, mert erre van mindkettõnknek szüksége.

Nem jelentkezik és semmi. Nagyon ki vagyok borulva és akadva is. Iszonyatosan aggódok. Nem merek elmenni otthonról hátha, telefonálnak vagy hazajön, hogy végre a karjaimba zárhassam. Nem történik semmi. Meg fogok õrülni. Nem hiszem el, hogy senki nem tud róla semmit. Nem alszok már jó pár napja. Az a hülye nõ, miért avatkozott bele az életembe és miért nem hagyott végre nyugtot nekem.

Egyszer csak csörög a telefonom.

- Igen tessék? – szólok bele izgatottan és aggódva, mert nem tudom ki az és mit akar nekem éppen mondani a húgomról vagy nem is róla akar mondani.

- A kórházból telefonálok. Behozták ma a húgát lõtt sebbel. Éppen most van a mûtõbe és az életéért küzdenek az orvosok.

- Ott vagyok. – mondom, lecsapom a telefont és már szinte száguldok hucsokámhoz egyetlen szerelmemhez.

Nem tudom mennyi idõbe telik, mire odaérek, de futva megyek, és szerencsére odaérek. Viszont még mindig a mûtõben van. Ezt nem tudom elhinni. Mi tart ennyi ideig. Kérlek, hugi térj magadhoz. Könyörgök.

Teljesen kétségbe vagyok esve. Nem tudom, hogy mi lesz, és mi van húgival. Bár én fekhetnék helyette oda bent és szenvednék nem pedig õ. Én jobban megérdemlem, mint õ. Szenvedett már annyit az életben megérdemelne, most már egy kis boldogságot.

- Miért nem lehet boldog??!!!! – kiabálom el magam, majd a mennyezetre nézek, mintha onnan kapnám a választ, de semmit.

Mikor végre az intenzívrõl is a kórterembe viszik bemegyek és leülök egybõl mellé. A kezeit simogatom és puszilgatom.

- Kérlek, térj magadhoz. Szeretlek húgi. Szükségem van rád. – mondom zokogva, de nem fog felébredni, mert kómába van az orvosok szerint, amire csak elkezdek zokogni. Hogy lehet ez? Miért történik mind ez vele. Csak annyit akarok, hogy boldog legyen, ha úgy lesz boldog, hogy el hagy engem meg adom neki a lehetõséget. Nem fogom kényszeríteni, hogy velem legyen, és azt csinálja, amit én akarok.

Párnap eltelik, jobban szólva hét, mire hugi magához tér. Én teljesen kikészültem. Enni semmit nem ettem. Teljesen csont és bõr vagyok. Az arcom is be van esve, majdnem úgy nézek ki, mint egy élõ halott. Aludni sem sokat aludtam. Sõt még azt is lehet mondani, hogy semmit. Ha aludtam is valamit, azt is ide bent húgi mellett.

Elkezdi nyitogatni a szemeit.

- Rikku. – szólok halkan.

- Szomjas vagyok. – mondja halkan, ami érthetõ, hiszen hetek óta nem ivott semmit, csak infúzió adott elengedi víz mennyiséget szervezetének. Hozok neki és lassan meg is ittatom vele, majd rám néz. – Mit keresel itt? – kérdezi, de nem barátságosan.

- Mert aggódok érted. Te vagy a mindenem. Szere…

- Ki ne merd mondani. Ne mocskold be a szó értelmét. Te azzal a nõcskével akarsz lenni az irodádban. Én csak egy nyûg vagyok egy kolonc, akire úgy érzed, hogy vigyáznod kell, meg szeretned. Nem kellesz nekem. Gyûlöllek. Nem bírok megbízni benned többet. Elegem van belõled és a hazugságaidból. – mondja, mire teljesen összetöri a szívemet.

- Nincs igazad Rikku- én szere…

- Mondtam, hogy ne mert kimondani. – néz rám, de gyûlölködõ szemekkel. – te is csak a lyukat nézted bennem semmi mást. Olyan vagy mint a többi pasi. Egy mocskos pasi vagy te is. Hagyj békén nem akarlak többet látni. Meg akarok halni. – mondja, de a végét már sírva.

- Ne mondj ilyet kicsim. – mondom és felülnék, hogy megöleljem.

- Ne merj hozzám érni. Mocskos vagy. Ne merj hozzám érni. Hagyj magamra. Hagyj békén. Had éljem a saját életemet. Semmi szükségem nincs rád. Veled is meg nélküled is csak szenvedek. – vágja még mindig hozzám a szavakat, amik a lehetõ legjobban fájnak.

- Ne mond ezeket. – mondom neki és most már nem bírom, tovább tartani magamat elkezdek sírni elõtte. – Igen is szeretlek, akár mit mondasz. Akár mennyire a lelkemet téped szét. Szeretlek érted? – mondom neki.

- Nem érdekel. Tûnj el a szobámból és az életembõl is. Nélküled akarok boldog lenni és boldogulni. Nem vagyok fogyatékos ember, hogy ne tudjak nélküled élni. – mondja komolyan, amire csak legyökerezek és ledöbbenek. – Mire vársz még? Menjél már! – kiabálja és az orvos is bejön és kitessékel a szobából. A kezeim elkezdenek remegni. A földre borulva kezdek zokogni, majd egy idõ után elájulok a stressztõl, fáradtságtól, sokk és mindentõl, ami az elmúlt hetekben belém szorult.

- Na, csináljuk a vacsit, mert soha nem leszünk kész. – kérdezem tõle édes csókunk után.

- Jó. – válaszolja.

Nem nagyon beszélgetünk, csak egymásra nézve mosolygunk néha. Gondolatainkba vagyunk merülve, ami nem csoda, hiszen sok mindenen keresztülestünk már mind a ketten és most együtt közös erõvel kell túlélnünk ezt a mostanit, ami remélem menni fog.

- Auuucs. – felszisszen kicsikém, amire felfigyelek. Látom, hogy az ujjára tesz törlõkendõt. Jaj hugi vigyázz magadra kérlek.

- Jól vagy. Mutasd. – megyek oda hozzá aggódva.

- Minden rendbe csak egy kis vágás. –mosolyog rám.

- Most már ülj le az ebédlõbe, mindjárt viszem a vacsorát. – mondom neki, miközben rosszallóan nézek rá. Nem szeretem, ha vagdossa magát, mert nem õt akarom megenni. Jobban szólva igen, de nem így.

- De… - nem hagyom, hogy befejezze és mutató ujjaim nagyon finom és kívánni való ajkaira helyezem.

- Nem tûrök ellenvetést. – mondom, majd az ebédlõ felé kezdem el vezetni.

- Jó-jó. – egyezik bele, majd bemegy és leül.

Mikor nem sokára készen lesz, megfogok két tányért és evõeszközöket, majd kiviszem a nappaliba, ahol kicsi húgocskám várakozik. Elmosolyodok, majd visszamegyek és az elkészült étellel térek vissza, ami nagyon finom és csak arra cár, hogy vére elfogyasszuk egészséggel és jól lakjunk belõle.

- Jól néz ki. Jó étvágyat. –mosolyog rám.

- Neked is. – válaszolom, majd neki látunk az étel elpusztításához. – Mit mondott anya, ami ennyire elgondolkodtatott? – kérdezem tõle, mire nem szól semmit csak várok, de annyit látok, hogy könnycsepp folyik végig az arcán.

- Csak anyáék nem tudnak semmirõl és… - ez nem lehet igaz. Miért kell ennek lennie? Miért kell ennyit szenvednie kicsikémnek.

- Gondolhattam volna, hogy kellett volna mondanom anyáéknak. – adok hangot félig gondolataimnak.

- Nem, nem akarom, hogy megtudják, kérlek. – mondja könyörögve és látom, hogy nincs jól. – Nem akarok többet beszélni róla. – elszomorodik, amit nem akartam.

Nem mondok semmit, csak felállok és ott termek mellette. Szorosan ölelem magamhoz úgy mint régen, hogy érezze én meg védem és fogja senki sem bántani, mert nem fogom hagyni, hogy egy ujjal is hozzá érjenek, mert fontosabb nekem a saját életemnél is az én kishúgom és egyben szerelmem is.

Mikor megszólal a csengõ kicsikém riadtan ül fel. Megsimogatom a hátát, majd biztatóan mosolygok rá. Felállok és kinyitom az ajtót, amikor is nagy meglepetéssel állok szembe, mert a gimis szerelmem áll velem szembe. Nagyon jó kapcsolatban vagyunk mái napig és szoktunk ritkán találkozni, de csak, mint szigorú barátok nincs semmi komolyabb és nem is lesz közöttünk, mert nekem csak egy szerelmem van most már az meg az egyszer húgom.

Megkérem, hogy jöjjön be, de nem hajlandó, mert mennie kell. Na, jó nem erõltetem akkor a dolgokat, majd elköszönünk egymástól.

- Puszi. Szia. Vigyázz magadra. Akkor majd hívlak. – visszamegyek kicsimhez, aki csak még mindig az ajtót bámulja. – Nah mit csináljunk ma? – kérdezem, de semmi választ nem kapok rá. Látom, gondolataiba van mélyedve.

- Nem tudom. – mondja, majd folytatja. – De te neked dolgoznod kell menned. Ne használd miattam ki az alkalmazottaidat.

- Nem kell aggódnod, itt maradok veled, – kis szünetet tartok, majd folytatom. – de ha azt akarod, hogy elmenjek, akkor… - húzom el a végét, amire látom, hogy elmosolyodik kicsit.

- Sose kívánnék ilyet. – elvigyorodok kicsit és ránézek. – Mit tervezel??

- Csak ezt. – válaszolom, majd ajkaimat az övére tapasztom.

Viszonozza a csókot, de nem úgy mint eddig. Valami történhetett, de mi? Megszakítva a csókot nézek a szemébe.

- Mi a baj? – kérdezem tõle, miközben az arcát simogatom.

- Semmi. – mondja és elfordítja a fejét.

- Ha tényleg semmi lenne, akkor nem taszítanál el magadtól. – jegyzem meg é s õt figyelem, miközben csak tovább fordítja el a fejét és látom, hogy egy könnycsepp is végig folyik az arcán.

- Figyelj kicsikém. – magam felé fordítom a fejét és a szemébe nézek. – Nem tudom mit követtem el vagy mit csináltam, amivel ennyire magamra haragítottalak, de ígérem nem akartam semmit csinálni, amivel megbántalak és eltaszítalak magamtól. Nagyon szeretlek, és csak te létezel számomra. Téged szeretlek már nagyon hosszú évek óta. – válaszolom õszintén és látom, hogy kicsit megnyugszik, majd megölel. Szorosan ölelem magamhoz és a derekát meg a hátát simogatom.

- Én is szeretlek Cris. – suttogja és a fejét a nyakamba fúrja. Eldõlök vele az ágyon. Elkezdem simogatni és nem engedem el.

Párnapot még otthon töltök és nyugalomban telnek el a pillanatok. Párszor mostanában próbálkoztam, hogy esetleg legyen több is, de mivel Rikku mindig leállított így nem próbálkoztam tovább, mivel nem akartam, hogy megharagudjon rám és elveszítsem. Vissza fogom magam teljesen és csak vigyázok rá megint.

Ma már viszont be kell mennem, dolgozni. Összeszedem a cuccaimat és elbúcsúzok szerelmemtõl egy szenvedélyes csók kíséretében.

Mikor megérkezek egy halom papír munkavár ott, amire nagyot sóhajtok. Leülök, majd neki kezdek, szépen lassan megy mindent. Nem tudom mennyi ideje foglalkozok a papírokkal, de egyszer csak ajtó nyitódást hallok és Hanna-t látom meg belépni rajta, amire elmosolyodok.

- Szia. – köszönök neki mosolyogva, majd felállok, odamegyek és puszit adok az arcára.

- Szia. Mondtad, hogy most be fogsz jönni és gondoltam meglátogatlak, hogy ne hülyülj meg a sok papír munkától. – mondja mosolyogva.

- Köszönöm nagyon kedves tõled. – válaszolok, bár Rikkunak sokkal jobban örülnék, mert nagyon hiányzik, hogy velem legyen, és megint magamhoz ölelhessem és édes ajkának csókjait élvezhessem.

- És hogy telnek napjaid? – érdeklõdik, majd leül az asztalra, de úgy, hogy a combja majdnem teljesen kilátszik, és alig takar valamit.

- Köszönöm jól, csak most legszívesebben máshol lennék. – mondom halkan, amire csak elmosolyodik, majd feláll és odajön hozzám.

- Én is máshol lennék, de mondjuk veled. – mondja, amire felhúzom a szemöldökömet.

- Mit akar ez jelenteni? – kérdezem tõle sejtve dolgokat.

- Mindjárt meglátod. – mondja és odajön teljesen, megfogja az arcomat, miközben megcsókol. Teljesen lefagyok, majd megint ajtónyitódást hallok.

- Cris… - hallom meg Rikku hangját. Eltolom magamtól a csaját és kicsimre nézek.

- Rikku ez nem az aminek látszik. – mondom neki, mire csak könny szökik a szemébe és elszalad a bárból. – Rikku! – kiáltok utána és mennék is, ha Hanna nem fogná meg a kezemet.

- Várj, kérlek, fejezzük be. – mondja, mire ellököm magamtól.

- Szállj le rólam és soha többé ne keress, felejtsd el, hogy vagyok, vagy valaha is léteztem. – mondom komolyan és fenyegetõsen, mire csak elkezd nevetni.

- Josh üdvözli Rikku-t. – mondja vigyorogva, mire teljesen összeáll a kép a fejemben.

- Dögölj meg. – mondom neki, majd Rikku után szaladok, de nem tudom, hogy merre ment és hogy hova szaladt. Nagyon aggódok érte. Nem tudom merre szaladt, és hogy merre keressem.

Úgy döntök, inkább haza megyek, hátha otthon van, vagy ha nincs, akkor haza jön. Belépek a házba, de csak az üresség és a nagy csend fogad. Nagyon aggódok, merre lehet? Mit csinálhat éppen? Leülök és a kanapén a fejemet fogva tépem a hajamat és közben könnyeim folynak, hogy mennyire hülye vagyok, és nem tudok vigyázni a húgomra.

Ahogy simogatom nem sokkal késõbb már csak az egyenletes szuszogását hallom. Lefektetem, majd szépen halkan óvatosan kimegyek a szobából, majd lemegyek és készítek egy kis ebédet is, ha már a reggelit nem ette meg, de minden féle képpen ennie kell. Ahogy eljátszadozok, a konyhában egyszer csak öleli, karokat érzek meg, amin elmosolyodok. Tudom, hogy Rikku. Elkezdem simogatni a kezét.

Örülök, hogy itt van velem és soha többet nem fogom elengedni. Õ választotta azt, hogy velem marad, ezért mostantól örökre el kell viselnie. Képtelen vagyok nélküle élni és már nem is akarok. Annyira szeretem, hogy nem akarom elengedni többet.

- Gyere Rikku. Itt a reggeli, amit már ebédnek fogunk enni. – mondom neki és indulnék is ha hagyna,de nem enged el. – Na, mi van? – kérdezem, mert hirtelen nem tudom, hogy aggódjak-e vagy sem..

Nem szólal meg csak a fejét a hátamba fúrja. Nem tudom hirtelen, hogy mire gondoljak, és mit tegyek. Érzem, hogy enged a szorításból, amire egybõl magam elé húzom és próbálok a szemébe nézni, de csak a hozzám búj és a fejét próbálja elrejteni. Kezdek kicsit kétségbe esni, hogy valami baj van.

- Most már kezdek aggódni. – mondom neki, mire kicsit felnéz a szemembe. – Hugi, mi a… - kezdek bele, mire meglátom, hogy rám mosoly és a szavam is eláll. Olyan szép, amikor mosolyog. Olyan régen láttam mosolyogni. Egybõl bújik is hozzám. Olyan jól esik tényleg, hogy itt van velem.

Nem mondok semmit. Igaz, hogy a szemei pirosak voltak, de biztos rosszat álmodott. Elfelejtettem bekapcsolni neki a zenét, na, majd legközelebb. Leülünk az asztalhoz és elkezdenénk enni, de látom, hogy Rikku nem nagyon akar enni, ami kicsit zavar.

- Miért nem eszel? Nem szereted? Akkor mit adjak? – kérdezem aggódva.

- Nem vagyok éhes. – mondja bátortalanul. Nem hiszek neki, hiszen alaposan látszik rajta, hogy már egy ideje nem evett semmit.

- Enned kell. Ki tudja mióta nem ettél. Csont és bõr vagy. Léci. – nézek rá boci szemekkel, amire elneveti magát. Jó újra nevetni, hallani. Megsimogatja az arcomat, én meg a kezére egybõl puszikat kezdek nyomni és kényeztetem.

- Jól van. – adja be a derekát, amire elmosolyodok. Ez a beszéd.

Elkezd enni, amit örömmel látok, de sajnos nem eszik sokáig, amit nem is hagyom szó nélkül. Nem akarom, hogy baja legyen, túlságosan aggódok miatta.

- Ennyi volt? – kérdezem rosszallóan, mire csak bólint egyet. – Nem volt valami sok. Ezen változtatunk. – mondom neki és látom, hogy teljesen megrémül. Nem akarom bántani eszem ágába nincs, de mielõtt megszólalnék, õ kezd el magyarázkodni.

- De nem bírok többet enni. Tele vagyok. – mondja és lehajtja a fejét. Ha errõl van szó, akkor legyen. Odahajolok, és egy puszit adok a fejére.

- Jól van, de ez akkor se jó így. Ha nem fogsz enni el kell, hogy vigyelek az orvoshoz. – mondom neki, mire könnybe lábad a szeme. Ez az Cris ügyes vagy. Egyszer nevetett a húgod és sikerült megint megbõgetned.

- Kérlek ne, csak oda ne. – mondja elhalkulva. Tényleg fél tõlük nagyon. Ha ennyire nem akarja, akkor nem viszem el, de valamit akkor is csinálni kell, hogy megint rendesen egyen. Odamegyek és a karjaimba véve leülök vele a kanapéra.

- Nyugodj meg kérlek. Jó, ha nem szeretnél, akkor nem viszlek orvoshoz, de kérlek, egyél. – mondom neki és a hátát simogatom, miközben próbálom nyugtatni és a fejére is adok puszikat.

- Félek. Félek mindenkitõl. – suttogja, mire szorosan ölelem magamhoz.

- Nincs semmi baj. Itt senki nem fog bántani és nem is fogom hagyni, hogy bántsanak. – mondom neki komolyan, mire érzem, hogy lassacskán kezd megnyugodni. – Minden rendben lesz. – suttogom és tovább ölelem és simogatom szerelmemet.

A nap hátra lévõ részében kihúzom a kanapét és ott pihengetünk, filmet nézünk házimozi berendezéssel, hogy jó hanghatás legyen.

Magamhoz ölelve simogatom a hátát és a fejére is adok puszikat. A film végeztével felül és kinyújtóztatja testrészeit, akár egy kis cica, amire elmosolyodok. Olyan gyönyörûen néz ki és olyan ámulatba ejtõ. Megfordul és rám néz mosolyogva.

- Na, mit nézünk meg következõnek? – érdeklõdik, amire csak elmosolyodok.

- Mi lenne, ha inkább fõznénk valamit, mert félõ lesz, hogy bealszok a következõ film nézése közben. – válaszolom, mire elkezd nevetni.

- Hát, ahogy éreztem, most sem sok kellett volna hozzá. – teszi hozzám, amire csak elmosolyodok.

- Ez így igaz, de veled bármit csinálok, tudod. – megfogom, a kezét felemelem magamhoz és puszikat nyomok rá.

- Tudom. – õt figyelem továbbra is, viszont meglepetésemre, most õ hajol oda hozzám és ad lágy csókot ajkaimra, amire kicsit meglepõdök, de hamar észhez térek és viszonzom csókját, mire magamhoz ölelve simogatom a hátát.

Szétválnak ajkaink és a szemébe nézek.

- Szeretlek kicsim. – mondom komolyan és õszintén. Elkezdi az arcomat simogatni és a hajamba is beletúr kicsit.

- Én is szeretlek. – válaszolja, amitõl a szívem hevesebben ver és örömtáncot is jár. Ezt a csodás pillanatot a telefonom csörgése szakítja meg, amire kicsim kicsit megugrik.

- Nincs semmi baj, csak a telefonom. – válaszolom, majd mikor megnézem ki az, látom, hogy anyuék. – anyuék, szerintem érted aggódnak. – mondom Rikkunak, mire csak felül és engem figyel telefonálás közben.

- Jaj de jó, hogy elértelek. Rikku eltûnt. – mondja anyja kétségbe esett hangon.

- Ne aggódj, anya minden rendben van.

- Mi az, hogy minden rendben van? hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? A húgosról van szó hallod? Eltûnt! – kiabálja anya.

- Anya nyugodj, meg Itt van velem Rikku.

- Tényleg? – hallok egy megkönnyebbült sóhajt.

- Igen itt van velem és itt is fog maradni. – válaszolom neki, mire megfogom Rikku kezét és elkezdem simogatni, mire elmosolyodik.

- Rendben, de kérlek, hívjatok fel, hogy mi van vele. nagyon aggódok érte. Olyan rosszul nézett ki az elmúlt napokba. Ki sem mozdult a szobájából. – tájékoztat anyu.

- Rendben hívni fogunk majd.

- Beszélhetek vele? – érdeklõdik, mire csak odanyújtom kicsimnek.

- Anyu szeretne veled beszélni. Aggódik érted. – mondom, mire csak bólint, elveszi és amíg beszél anyuval egy puszit adok a fejére és bemegyek a konyhába. Elkezdek egy kis vacsit összedobni, de valami könnyût, hogy ne terhelje meg annyira kicsim gyomrát, de még is tudjon belõle enni. Egy kis könnyû salátánál döntök, amit könnyen ellehet készíteni.

Ahogy tevékenykedek egyszer csak megint ölelõ karokat érzek meg. Elmosolyodok.

- Sikerült megnyugtatni anyut? – kérdezem, mire csak bólogatást érzek a hátamon. Megtörölöm a kezemet. Megfordulok és a pultnak dõlve ölelem magamhoz és simogatom a hátát. – Minden rendben lesz. Vigyázni fogok rád és gondoskodni fogok rólad. – mondom õszintén, mire felnéz a szemembe és mélyen egymás szemében elmerülve figyeljük a másik reakcióját. Egyszer csak odahajolok hozzá és megcsókolom lágyan, de még is szenvedélyesen. Azt akarom, hogy érezze, mennyire szeretem és szeretném, ha boldog lenne velem az elkövetkezendõ nagyon-nagyon sok évben.

Mikor átköltöztem egy ideig nem foglalkoztam senkivel és semmivel, hogy mi van. Viszont be kellett mennem a munkahelyemre, mert eléggé nagy galiba készülõdött.

Ma is éppen bent vagyok és próbálom rendbe hozni a dolgokat, csak valahogy nem úgy akarnak menni a dolgok, ahogy én szeretném. Fáradtan császkálok új otthonban. Amikor sírást hallok. Az ajtómba nézek és meglátom Rikkut. Eleinte nem akarok hinni a szememnek, majd mikor felfogom, hogy mi van, mondom a nevét.

- Rikku…. – feláll, és egybõl hozzám szalad. Megölel és a fejemét a mellkasomba fúrja. Szorosan ölelem. Erre vágytam már mióta, hogy velem legyen és újra a karjaimban tarthassam.

Bevezetem a házamba, ahol a karjaimba veszem. Leültetem a kanapéra és bemennék a konyhába, hogy hozzak neki inni valót, de nem enged el.

- Ne menj el, kérlek. – suttogja síróshangon.

Visszaülök mellé és magamhoz ölelve simogatom a hátát. Nem sokára meg is nyugszik, és úgy menekül ölelésembe, hogy én sem akarom elengedni. Annyira hiányzott, hogy velem legyen, és végre öleljem törékeny testét.

Ölembe húzom, és úgy simogatom a hátát, amire érzem, hogy kicsit beleborzong, de nem baj én csak örülök neki, ha jól érzi magát velem.

- Hiányoztál. – suttogja a fülembe, amikor a fejét a vállamon pihenteti.

- Te is nekem. – mondom neki õszintén, amire látom, hogy eleinte kicsit elmosolyodik, de a mosoly hamar le is hervad az arcáról és kicsit a bú meg a kétségbe esés veszi át a helyét.

- Annyira sajnálom, nem akartalak megsérteni tényleg. – mondja és hallom a hangján a szomorúságot, de nem akarom, hogy az legyen. Azt akarom, hogy mellettem csak boldog legyen semmi más csak boldog.

Állánál fogva felemelem a fejét és úgy nézek gyönyörû szemeibe. Elkezdek kicsit közeledni felé, de nem húzódik el, ami olyan jól esik, hogy nem fél tõlem. Lehet hogy most elrontok mindent de nem bírom ki. Ajkaihoz hajolok és lágyan megcsókolom.

Tovább csókolom lágyan, de csak kicsit késõbb érzem, hogy visszacsókol, amire elmosolyodok, már amennyire tudok, és nagyon boldog vagyok tõle. Szorosan magamhoz ölelem, majd elválok ajkaitól és a szemébe nézek, de csak annyit látok, hogy folyamatosan folynak a könnyei. Szorosan magamhoz ölelem, és a hátát simogatom.

- Minden rendben lesz kicsikém. – suttogom és tovább ölelem.

- Könyörgöm, ne hagyj többet magamra. – hallom akadozó hangját, amire behunyom a szememet és fáj egyben a szívem, amikor így beszél.

- Nem foglak soha többet. – suttogom és tovább ölelem. – Itt maradsz velem? – érdeklõdök, mire csak bólogatást érzem és szorosan ölel és a felsõmbe is belemarkol.

Az egész éjszaka csak öleljük egymást és nem csinálunk semmit, mivel nekem is hiányzott Rikku, de ahogy érzem én is neki. Felveszem a karjaimba és beviszem a hálóba. Lefekszünk az ágyra, majd a szokásos kis zenét bekapcsolom, hogy tudjon nyugodtan aludni, amire hálás szemekkel néz fel rám. Puszit adok ajkaira.

- Pihenjünk. Holnaptól meg rendbe hozunk téged. – suttogom és tovább ölelem magamhoz, a hátát simogatva. – aludjál nem foglak magadra hagyni. – suttogom és tovább ölelem. Betakarom magunkat egy takaróval és úgy alszik el karjaimban végre nyugodtan és én is megnyugszok végre és jól tudok aludni.

Másnap reggel mikor felébredek Rikku még mélyen alszik karjaim között. Annyira aranyos és annyira tetszik. Kisimítok egy kósza hajtincset az arcából és tovább simogatom kicsit, de a zenét nem kapcsolom ki. Óvatosan kiszállok mellõle, de a párnámat oda adom neki, amit egybõl elkezd szorosan ölelni. Kimegyek a konyhába és készítek neki egy kis reggelit, hogy végre egyen is valamit, mert látom rajta, hogy nem evett semmit. Lefogyott és szinte csont és bõr egész hugi. Aggódok miatta.

Amíg készülõdök, nagyon fülelek, hogy ha felébredne. Szerencse, hogy külváros és egyáltalán nincs zaj se reggel, se este, se semmikor. Mikor elkészülök, egy jó kis laktatós reggelivel leteszem az asztalra és bemegyek hugihoz. Benézek, és még mindig nagyon alszik. Elmosolyodok és visszafekszek mellé, majd az arcát kezdem simogatni.

- Rikku. Kelj fel. – kezdem el finoman ébrezgetni.

- Még aludni akarok. – mondja kicsit nyûgösen, de hallom a hasát is, hogy éhes.

- Gyere, egyél és utána alszunk együtt tovább rendben? – mondom neki és tovább simogatom, mire felpattan és körbe néz, majd rám néz kicsit rémült szemekkel. – Minden rendben van, csak én vagyok az. – mondom neki és magamhoz ölelem.

- Nem kell itthon maradnod. Menjél nyugodtan dolgozni vagy intézd a dolgod… - folytatná, de nem hagyom, finoman megcsókolom, hogy belé fojtsam a szót, amire elkezd kicsit könnyezni, de visszacsókol. A szemébe nézek és letörlöm a könnycseppjeit.

- Szó nem lehet róla. Itt maradsz és én is itthon maradok veled. A bár megy nélkülem is, de én nem létezek nélküled. Szükségem van rád Rikku… Szeretlek. – mondom neki komolyan és tovább simogatom, ahogy csak tudom, és nem akarom elengedni. Az ölembe húzom, és úgy tartom karjaimban.

Mikor kinyitom Rikku-t látom meg, amitõl megdobban pici szívecském és remélem, hogy végre most már örökre itt fog velem maradni.

- Cris, te vagy az? – kérdezi aggodalommal, mire csak bólintok és nem alig bírok a lábamon állni mivel nem sok minden van bennem a gyógyszere kívül. Odajön hozzám és segít megállni. – Jajj, bátyus miért csináltad ezt? Na gyere most már vigyázni fogok rád. – bekísér és mondanám neki, hogy nem kell, de már bent is vagyunk.

Nem nagyon látom, hogy mit csinál vagy mit szeret, de örülök, hogy itt van a közelemben. Az ágyban fekszek és próbálok ébren maradni ami elég nehezen megy, majd egyszer csak bejön a szobába.

- Cris egy kicsit elmegyek bevásárolni, addig nézz tévét. – adja oda a távirányítót. – Sietek. – odahajol hozzám és a homlokomra kapok puszit, ami olyan jól esik.

Amikor elmegy el is nyom egybõl az álom, mivel nem sokat aludtam az elmúlt idõszakba vagy ha igen, akkor újra éltem a lelövésem pillanatát és riadtam keltem fel izzadtan, de most érzem, hogy más lesz.

Körülbelül egy óra múlva ajtócsukódást hallok, innen gondolom, hogy õ az. Elkezd valamit szöszmötölni a konyhába. Gondolom fõzni, de elég sûrûn benéz rám, és hol a tv-t nézem, hol alszok. Hozott nekem vizet és lerakta mellém, de nem akarok inni, csak a gyógyszereimet kérem nincs másra szükségem se kajára se vízre, csak a gyógyszerekre.

- Cris kérlek, igyál. Ha nem fogsz inni, akkor megint kórházba, fogsz kerülni. – mondja nekem, de most nem érdekel, fájdalmaim vannak, a gyógyszeremet akarom.

- Nee hagyj már. – mondom akadozva és olyan szinte fáradtan, hogy néha még el is alszok.

- Akkor én foglak megitatni minden egyes alkalommal. – mondja komolyan és sajnos amilyen szerencsém van be is tartja. Nem akarok inni így amennyire tudok ellenkezek,d e nem hatja meg és minden 15 perc után bejön és megitat, amit nem akarok.

Elkészül az ebéd is. kisegít a konyhába, és mint egy kis babát megetet, ami utána mondjuk, jobban érzem kicsit magam, de még mindig nem az igazi.

Pár nap múlva szinte teljesen rendbe jövök. Ma reggel is éppen alszok. Mikor felébredek, fincsi illatokat érzek a konyhából. Kimegyek a fürdõbe. Letusolok kicsit, majd felöltözök rendesen egyszer csak Rikku hangját hallom.

- Cris kelj fel. – elmosolyodok, majd kimegyek, és hátulról megölelem. – Hmm. Kész a reggeli. – mondja, mire kicsit összefolyik a számba a nyál, hiszen olyan finom reggelit tud készíteni.

- Jó reggelt mi a reggeli? – érdeklõdök.

- Tojásrántotta. – mondja, majd magam felé fordítom és mikor már szembe velem kinyitom a csipámat, de ekkor olyat látok, ami megrémiszt Rikku-nak ki vannak sírva a szemei. Mi történt vele? Miért, talán eszébe jutott minden, akkor tõlem is félne. Nem tudom nem értem az egészet. Kiszakad karjaimból és elmegy, és a konyhába megy. Nem fogom ennyiben hagyni a dolgokat. Utána megyek.

- Rikku mi történt miért sírtál? – kérdezem tõle, mire csak a fejét rázza.

- Nem történt semmi ne aggódj miattam. – mondja, de nem hat meg. Most rajta a sor, hogy végre rendbe jöjjön és lehet el kéne vinnem Josh-hoz is, hogy végre elfogadja, hogy börtönben van. Odamegyek és karjaimba zárom, majd a fejét és a hátát simogatom.

- Kérlek, mond el. Mi bánt? – kérem kedvesen és puszit adok a fejére.

- Nem tudom egyszerûen reggelente így ébredek, és nem tudok mit csinálni vele. Nem tudom mitõl sírok és semmire nem emlékszek az álmomból. – mondja és érzem, hogy kicsit elkezd sírni és a felsõmbe kapaszkodik szorosan.

- Sssss. Nincs semmi baj. Itt leszek, neked megvédelek mindentõl. – suttogom és tovább ölelem szorosan, majd csak a hátát simogatom és próbálom a lehetõ legjobb és leggyorsabb módon megvigasztalni.

Miután megnyugszik. Leülünk reggelizni, de a kezét folyamatosan fogom, és simogatom, nem akarom elengedni és nem akarom, hogy egyedül érezze magát, mert nincs egyedül. Itt vagyok vele és meg fogom védeni mindentõl és mindenkitõl.

Reggeli után leülünk kicsit a nappaliba pihenni. Magamhoz ölelem és kicsit egymáshoz bújva pihenünk és simogatom. Olyan jó és meghitt pillanat nem akarom, hogy vége legyen, de el kell vinnem meg kell tudnia az igazságot, még akkor is, ha nem akarom, hogy újra féljen tõlem, de nem akarom, hogy hazugságban élje le az életét.

- El kell, vigyelek valahova. – mondom neki halkan, mire csak érdeklõdve figyel rám.