-Miss. Yonai beszélni kíván Önnel. –üzeni a nõ, mire bólintok

Letörlöm a szám szélén lecsorduló vizet, majd az üveget magammal cipelve indulok el az ügynököm szobája felé. Megállok az ajtó elõtt, majd bekopogok.

-Gyere be! –kiált ki a nõ, mire benyitok a tágas, gyönyörû kilátással bíró szobájába

A nõ az egyik ablak elõtt áll és éppen a kinti világot bámulja. Megállok pár lépéssel mögötte, majd felém fordul.

-Szép munkát végeztél! –közli tárgyilagosan a dolgot –idõben be fogjuk tudni fejezni a fotósorozat teljes kollekcióját, így mára végeztél. Nyugodtan hazamehetsz.

Erre csak némán bólintok.

-Viszlát. –búcsúzom el tõle, mire õ is elköszön tõlem, majd elhagyom a szobát

Gyorsan visszaöltözöm abba a ruhába, amiben a stúdióba jöttem, ezt pedig egy fekete farmer, egy fehér póló, egy vörös zakó és egy sportcipõ képezi. Magamhoz veszem a sötét napszemüvegemet, majd, miután megigazítom a hajamat, hazaindulok. Hosszú volt ez a nap is. Csak öt órát kellett bent lennem, ám ezt kora reggeltõl. Már reggel nyolckor bent voltam az épületben, ami számomra nem egészséges. Általában délelõtt tízre kell bemennem, most azonban, hála ügynökömnek, késve kezdtük a mostani kollekció elkészítését, így kissé sietnünk kellett, hogy be tudjuk hozni a lemaradásunkat. De, legalább sikerült behoznunk az elfecsérelt idõt.

Kora délután van, a nap süt, én pedig hazafelé gyalogolok. Komolyan, lassan már vennem kéne magamnak egy kocsit… a szüleim ajándékozni akartak nekem egyet, de tõlük nem kell semmi. Hamar hazaérek, hála egy taxi sofõrnek, majd belépek a házba. Legelsõ dolgom, hogy leveszem a napszemüvegemet, amit a nappaliban lévõ kisasztalra dobok, majd felsietek a szobámba és átöltözök egy kényelmesebb ruhakölteménybe. Divatos –vagy legalább is jól áll –és kényelmes. Ez az otthon használt ruháim általános jellemzõje, így egy világoskék farmert és egy sötétzöld pólót veszek fel. Ezután lesietek a konyhába, ahol Franco üres tálját látom meg. Szemeimmel egybõl a kutyát kezdem el keresni, akit hamar meg találok a nappaliban lévõ kanapén heverni.

-Még ugyan jó dolgod van! –jegyzem meg vigyorogva, mire a kutyus felpillant rám –ha tudom, hogy ennyit eszel, nem három, hanem legalább hat doboz kutyaeledelt hoztam volna!

Francohoz lépek, majd megsimogatom a fejét. Elpilledt a sok kajától. Remélem az, hogy ennyit eszik, nem fog semmi bajt okozni neki. És azt is, hogy nem azért eszik ennyit, mert valami baja van. Bár, ahogy látom, csupán annyi baja van, hogy szomjas. Gyorsan töltök neki vizet, mire elkezd nyüszíteni.

-Nem viszem ki neked! –mosolygok, majd bepillantok a hûtõbe és kiveszek egy joghurtot magamnak

Franco, vagy öt perc elteltével csak kivánszorog a konyhába és a vízhez megy. Felkuncogok, mikor alig bír lefeküdni a földre a nagy hasától. Még a végén a sok kaja fogja a sírba vinni. Miután megeszem a joghurtomat, jobb ötlet híján felmegyek a szobámba, majd levágódom az ágyamra és magam elé veszem a laptopomat. Nem szokásom netezni, mivel vagy nincs rá idõm, vagy túlságosan fáradt vagyok, most azonban, mivel egyik variáció sem áll fenn, úgy gondoltam, hogy egy kicsit felnézek az internetre, körülnézek néhány weboldalon és annyi. Megnyitom az e-mailjeimet, hátha van benne valami fontos, ám csak hirdetéseket és különféle játék felkéréseket látok meg benne. Kíváncsi vagyok, hogy melyik bolond küld nekem ilyeneket… véletlenül észreveszek egy spam üzenetet is, amit azonnal meg is nyitok. A feladó egy bizonyos Franco Akamura. Franco, Franco… mélyen elgondolkozom, hisz a kutyám nem tanulhatott meg interneten keresztül levelezni, majd hirtelen beugrik egy kép elõttem. Egy sötétbarna hajú, fekete szemû kisfiú arca ugrik be elõttem, aki állandóan mosolygott és nevetett. Franco… a szomszéd fiú… lassan és figyelmesen elkezdem olvasni a levelét.

Nem tudom, hogy emlékszel-e még rám. Ha nem, akkor segítek a visszaemlékezésben. Emlékszel még régebben, az életedben egy vidám, állandóan mosolygó és nevetõ, mindent elbolondozó kisfiúra, aki a ti utcátokban lakott és állandóan vele játszottál? Igen! Õ vagyok én! Találkozni szeretnék Veled. Ha Te is benne lennél, írj rám, hogy hol és mikor talizzunk.

Idegesen rázom meg a fejemet. Mit érdekel engem, hogy mi volt a múltban, és hogy mi történt volna, ha nem költözök el?! Már mindennek vége, a barátságunknak és a kapcsolatunknak is. Gondolom, már neki is van munkája, sõt, talán még barátnõje is…

Apró lábak lépését hallom meg magam mellõl. Az ágyam mellé pillantok. Francot pillantom meg, aki sötét szemeivel mélyen engem kezd el bámulni. Elõször nem értem, mit akar, majd hirtelen minden világossá válik. Ez akkor néz így, ha valahová fel akar ugrani! A kutyus az ugráshoz felkészülõdik, én pedig rémülten kapom fel a laptopot az ölembõl.

-Franco, ne! –szólok rá, ám a kutya, mintha nem is hallaná kérésemet, azonnal a hasamra ugrik, nem kis fájdalmat okozva ezzel

Újbeggyel szorítom a laptopot. Ha ez a masina összetörik, én nem is tudom, hogy mit csinálok…

-Franco… -nézek a kutyára dühösen, mire az ártatlanul rám pislog

Ez tuti a víz miatt volt…

Azon az estén képtelen vagyok elaludni. Folyton Franco jár az eszemben. Miért kellett most felkeresnie? Miért nem felejtett el, úgy, ahogy én is megpróbáltam Õt?! Talán adni kéne neki egy esélyt. Bár, azt sem tudom, hogy most hol van éppen, utazni pedig biztos, hogy nem fogok. Végül magamhoz veszem a laptopomat, és, habár este tizenegy van, még bepötyögök neki egy válasz üzenetet.

Tárgy: Egy régi ismerõs

Itt egy pillanatra megállok. Azt sem tudom, hogy hogyan kezdjem az üzenetet. Sem a neten, sem a valóságban nem nagyon szoktam csevegni senkivel, az õ esete pedig még ennél is komplikáltabb. Hogyan szólítsam meg? Mit írjak neki? Egy fél óra töprengés után végül dühösen csapom le a laptop tetejét. Nem írok vissza neki… vagy, legalább is nem most. Lesietek a konyhába, beveszek egy szem Stilnox altató tablettát, melyet a felfokozott életmódom miatt írattatott ki nekem az ügynököm, majd visszasietek a szobámba és igyekszem minél hamarabb elaludni.

Másnap, az egyik tíz perces szünetemben gyorsan visszaírok Franco-nak a laptopomon. Hosszú idõ után ugyanis végül sikerült kitalálnom, hogy mit írjak neki.

Feladó: Toyama Akio 

Tárgy: Egy régi ismerõs 

„Kedves Franco!

Ha annyira találkozni szeretnél Velem, akkor gyere el ma este hétre a Parki Sétányra. Ott fogok Rád várni.

Szeretettel: Akio.”

Elégedetten nézek végig az üzeneten. Lényegre törõ és semleges. Nem szeretném, hogy tudja, hogyan éreztem még régebben iránta, és azt sem szeretném, hogy a régi érzéseim elõtörjenek iránta. Ridegnek kell elõtte maradnom. Ha ma este találkozni fogunk, már nem azt a kisfiút fogja látni, mint akit kiskorában megismert. A kisfiú ugyanis már felnõtt. Rábökök a küldés gombra, majd végszóra kopogtatnak az ajtómon. Lecsapom a laptop tetejét. Ideje munkához látni.

Az este hamar eljön, én pedig, mint mindig, most is –szokásomhoz híven –kiöltözök. Direkt úgy választottam meg a helyet, hogy semmi és senki ne zavarhasson meg minket. Egy sötétkék inget, egy fekete farmert és egy sötét cipõt veszek fel. Miután kipakolom a kutyámnak a kajáját, elindulok a megbeszélt helyre. Már javában alkonyodik, mikor elérek a parkba. Csak pár ember lézeng errefelé, nem fogunk túl nagy port kavarni. Remélhetõleg. Az összes, mellettem elsétáló emberben Francot keresem, ám egyikben sem találom meg. Mindaddig, amíg ki nem szúrok az egyik padon egy fehér inges, barna nadrágú srácot, aki láthatóan nagyon elgondolkozott. Olyannyira, hogy csak akkor eszmél fel, mikor mellé lépve megszólítom.

-Ismét elgondolkoztál? –kérdezem üdvözlésképpen, hisz régebben is gyakran csinálta ezt

Végül jön a pincer. Én is, és apa is különlegességeket rendelünk, Juichi azonban csak sima sültcsirkét. Ezen meglepõdöm. Itt nem szokás hétköznapi ételt rendelni.

- Nem szeretnél kipróbálni valami különlegesebbet? – kérdem udvariasan, miközben rábökök néhány igazán finom ételre. De Juichi szemei kerekre tágulnak, mikor megnézi õket.

- Nem vagyok benne biztos, hogy ezek nekem valók – jelenti ki határozottan, mire biccentek, és megerõsítem a pincért a rendelést illetõen. Mi bátrabbak vagyunk Juichinál, igaz, mi gyakrabban is járunk ide.

- Majd megkóstolod az enyémet, és máskor már bátrabb leszel – jegyzem meg egyszerûen. Hiszen szándékomban áll õt máskor is elhozni ide.

Látom, hogy nagyon boldog. Én meg apámmal kezdek beszélgetni az új könyvemrõl. Érdeklõdéssel hallgatja, néha kérdez, vagy közbeszúr egy-egy megjegyzést. Juichi boldogan ül mellettem és fülel. Aztán apám Juichi felé fordul.

- Juichi, hány éves is vagy pontosan? – kérdi apám.

- Tizennyolc leszek két hét múlva – feleli udvariasan. – Tényleg… El is feledkeztem róla a történtek miatt.

Nagyon elgondolkodik. Két hét… És még két év, mire nagykorú lesz. De a tizennyolc évnek még itt is jelentõssége van, hiszen a nevelõanyja nem hiába teper annyit, hogy eladja, vagy megszabaduljon tõle. Végül kénytelen vagyok rákérdezni a dologra.

- Juichi? Minden rendben?

Felkapja a fejét, és rám néz.

- Persze, bocsánat, csak elgondolkodtam.

- Nevelõanyádon? – kérdem sötét tekintettel, mire bólint. Én meg sóhajtva simogatom meg a fejét. Olyan édes gyerek, nem ilyen életet érdemel. Ennél jobbat. És én meg fogom õt védeni, ha az életembe is kerül.

- Hé, fiatalok, ma semmi komor dologra nem gondolunk! – szólal meg hirtelen apám. – Inkább élvezzük ki a finom ételeket! – a tányokra, amiket az étel van. Észre sem vettem, hogy kihozták. – Jó kedv… jó kedv… Jui-chan, kérsz pezsgõt? Attól garantáltan jó kedved lesz! – nevet, mire lemondóan sóhajtok, és megcsóválom a fejem. Apám semmit se változott.

- Apa… Ne kísértsd!

Juichi elmosolyodik. A vacsora jó hangulatban telik. Apám és Juichi nagyon jól elvannak. Juichi mindent elmesél, hogy hogy találkoztunk, meg hogy tanítom sakkozni, de még nem tudott megverni. Dehogynem. Egyszer sikerült neki, bár igaz, akkor segítettem neki nyerni. Olyan aranyos, ahogy belelendül a beszélgetésbe. Le sem lehet lõni.

- Egyszer igen – szólalok meg, mire Juichi megrázza a fejét.

- Hagytad magad, az nem ér! – vág vissza durcásan. Így még édesebb. – Még én is láttam, hogy jöhettél volna ki a sakkból úgy, hogy ne legyen matt.

- Én is lehetek figyelmetlen, teljesen akaratlanul, nem?

- Lehetsz, de nem szoktál az lenni – nevet fel vidáman, ahogy a csokiszuflét kanalazza. Nem szólok semmit, csak nézem, majd halkan felkuncogok, mire döbbenten néz rám. Való igaz, nem szoktam nagyon nevetgélni. De Mellette lehetetlenség szomorúnak, vagy szigorúnak lenni. De most inkább a csokin nevetek, ami az arcán van.

Odahajolok, és letörlöm az arcáról a csokit. Mókásan nézett ki, de jobban szeretem, ha tiszta. Apám meg csak nevet.

- Hjaj… ezt romantikusabban is intézhetted volna! – sóhajt fel apám, mire Juichi arca olyan lesz, mint a fõtt rák.

A vacsora jó hangulatban telik, Juichi pedig még pezsgõzik is egy cseppet. De én mosom kezeimet, ezt ki is jelentem. Nekem semmi közöm hozzá. Végül aztán a vacsora végetér, és szedelõzködni kezdünk.

- Köszönöm, hogy itt lehettem! – hajol meg Juichi, majd mikor apám megöleli, õ is viszonozza.

- Én pedig örülök, hogy megismerhettelek! – apám a fiú hajába túr. – Remélem látjuk még egymást! –mondja, miközben elbúcsúzom tõle, és kifelé terelgetem Juichit az ajtó irányába.

Azonban amint kiérünk, egy rakás vaku villan a szemünkbe. Azonnal magam mögé tolom Juichit, és halkan elkáromkodom magam. Juichi félve bújik hozzám, mint egy riadt kis állat. Fenébe! Ez rosszkor jött.

- Lebuktunk? – kérdi apám.

- Nagyon nem jókor… - morranok fel idegesen. Ebbõl még baj lehet. A fotósok persze nem tágítanak. Csak kiváncsi lennék rá, honnan kapták az infót, hogy ma itt leszek.

- Menjetek ki hátul, itt majd én terelem a figyelmüket! – mosolyog ránk apám, mire kilép a riporterek elé. Minket meg egy pincér kivezet a hátsó kijárathoz.

Szerencsésen hazajutunk  a lakásomra, ám nem vagyok ideges. Amint hazaérünk, bezárom az ajtót, és idegesen kezdek el fel-alá járkálni. Ebbõl nagy balhé lesz, ha a képek az újságokba kerülnek.

- Juichi, azt mondtad két hét múlva tizennyolc leszel, ugye? – kérdem a kanapén ülõ fiút, miközben a szobában mászkálok.

- Igen – feleli tanácstalanul. Nem érti a dolgot.

- Két hét… - motyogom, majd ránézek. – A fotósok apám, és miattam jöttek ma oda, nem voltam elég óvatos. Viszont azzal, hogy sikerült képet csinálniuk, amin te is rajta vagy… a mostohád rájöhet hol vagy!

Látom, hogy Juichi szemei elkerekednek, és magához öleli a térdeit. Nagyon fél. Ha a mostohája rájön, hogy õ hol van, ide fog jönni, vagy embereket küld, hogy elhozzák a fiút. Leülök mellé, és magamhoz ölelem. Nem fogom hagyni, hogy bántsák. Õt senki sem bánthatja. Õ az én kicsikém, akit meg fogok védeni.

- Ezért mondtad, hogy nem jókor… ugye? – kérdi remegõ hangon, mire biccentek, és a fejét kezdem simogatni. Könnyes szemekkel bújik hozzám. – Sajnálom! – szipogja halkan, mire eltolom kissé magamtól, hogy a szemébe nézhessek.

- Te? Mégis mit?

- Hát… ezzel most neked is gondot okozok majd… - mondja a könnyeit törölgetve. – Most, hogy a nevelõanyámnak már csak két hete van… biztos nagyon elszánt lesz… Ki tudja, mit csinál majd… Én nem akarom, hogy neked is teher legyen a dolog! Akár még ma is elmehetek, ha azt mondod…

Kétségbeesetten bújik hozzám, arcát a felsõmbe rejtve. Dehogy engedem el ezt a gyereket. Nem megy õ innen sehová, hiszen befogadtam. Magamhoz ölelem, és lágyan simogatni kezdem a hátát. Bár ez nekem is gond, hiszen ha a cikk megjelenik, azzal én is veszélybe kerülhetek. Õ viszont nem teher, már kezdem megszokni, hogy nem hagy békén, és belemászott az életembe. Aztán eszembe jut valami, és elõkapom a mobilom. Juichi szipogva néz rám. Tudom én, kit kell hívnom, hogy elsimítsa az ügyet, és a cikk sose jelenhessen meg. Nyugtatóan megsimogatom a fiú fejét. Végre a telefon kicseng, majd fel is veszik.

- Szia, Shota! Hiroya vagyok – mondom. – Van egy kis gondom.

- Mi a baj? – kérdi. – Megint egy pasi?

- Nem, ennél komolyabb – mondom, majd röviden vázolom neki a helyzetet. – A cikk és a képek nem jelenhetnek meg egy újságban, vagy  magazinban sem. El tudod intézni?

- Ne aggódj, máris rajtavagyok – nevet. – Ismerem a megfelelõ embereket, ne parázz, haver!

- Köszönöm, Shota – mondom. – Mennem kell. Majd hívj, ha minden rendben. Szia! – azzal kinyomom a telefont.

Juichi értetlenül néz rám, mire elmagyarázom neki, hogy van egy igen befolyásos barátom, aki majd elhallgattatja a firkászokat, és a hír nem kerül az újságokba. Juichi mintha kicsit megnyugodna. Ennek meg én is örülök. Még Kuro is odajön, és nyüszög, amikor azonban felteszem Juichi ölébe, már nyalogatja is a fiú arcát. Juichi meg nevetve simogatja a kutyust. Így már jobb.

Elengedem Juichit és felállok.

- Rendben – bólint mosolyogva. De tudom én, hogy még nem nyugodott meg.

Magukra hagyom õket, én pedig bevonulok a fürdõszobába. Az igazat megvallva, én is nyugtalan vagyok, de ezt nem mutathatom ki a gyerek elõtt. Nem kell, hogy õ is még jobban megijedjen, így is nyugtalan. Ledobom a ruháimat, majd a zuhany alá állok. Sokáig folyatom a meleg vizet, hajat is mosok, aztán jó fél óra elteltével kiszállok, és megtörlöm magam. Felveszek egy egyszerû melegítõnadrágot és sötétkék pólót, majd visszamegyek a nappaliba.
Juichi furcsán néz rám, talán még sosem látott ilyen ruhában.

- Én szívesen alszom a kanapén – tiltakozik, de a fejem rázom.

- Nem, nem – mondom határozottan. – Benn alszol, a hálóban. Az kényelmesebb, és különben is, ez az én lakásom. Na, pucolj fürdeni – mosolygok rá, és odalépve magamhoz ölelem. – Jó helyen vagy itt, kölyök. Itt semmitõl nem kell félned.

- Tudom...  – suttogja halkan. – És ezért hálás is vagyok. Majd meghálálom valamivel.

Sóhajtok egyet, és elengedem, õ pedig úgy slisszol be a fürdõbe, mintha kergetnék. Zavarban van, és ami azt illeti, én is. Nem nagyon szoktam hozzá az ilyen intim viszonyhoz, meg hogy ilyen kedves legyek másokkal. Az élet már megtanított rá, hogy az emberek többségében nem lehet bízni. De Juichi annyira ártatlan, annyira kedves és szeretetéhes, hogy nem tudom ellökni magamtól.

Megágyazok magamnak a kanapén, közben igyekszem távol tartani Kurot az ágynemûtõl, amit mindenáron meg akar szaggatni. Sikerül is neki egy kicsit, de most még ez sem igazán érdekel. Most csak Juichi a fontos, az õ élete, az õ érzései. Ha tizennyolc lesz, vajon elköltözik tõlem? Valószínûleg, hiszen gazdag õ is, és egy nagy cég leendõ örököse. Ez az együttélés csak két hétre szól, amíg hivatalosan meg nem kapja a pénzét. Valószínûleg, utána el fog felejteni. Hiányozni fog, bár ezt önmagamnak sem merem bevallani. Nem értem, mikor lettem ennyire szentimentális.

- Kész vagyok – térek magamhoz Juichi hangjára.

- Remek – mondom mosolyogva. – Menj aludni! Hosszú napunk volt ma. És nem kell félned, addig maradsz itt, amíg akarsz. Ha meg elmész, amint megkapod az örökséged, mindig szívesen foglak látni.

- Hogy érti, hogy... elmegyek? – kérdi döbbenten, mire hozzálépek és a szemébe nézek.

- Ez evidens, nem? – mondom komolyan. – Ha megkapsz mindent, ami téged illet, miért akarnál velem élni egy ilyen kis lakásban? Nem doblak ki, ne félj, de ha elmész, hiányozni fogsz nekem. Viszont, bármikor eljöhetsz meglátogatni, és talán én is elmehetek hozzád, ha szívesen látsz majd.

- Hiroya... san... – látom, hogy elsápad. – Ez... ez azt jelenti, hogy… hogy már... nem számítok?

- Fenéket! – morranok fel, mire összerezzen. – Beszélsz bolondokat. Nem az elõbb mondtam, hogy hiányozni fogsz nekem, ha elmész? – fogom meg a vállánál fogva. – Nagyon fogsz hiányozni, Juichi, érted?

- Én... hiányozni fogok? – kérdi döbbenten. – Miért? Hiszen folyton beszélek, ide-oda rohangálok, idegesítõ vagyok, és...

- Pont ezért – mondom közelebb hajolva hozzá. – Mert teljesen rombadöntöd az életemet, amióta megjelentél. Mert folyton megjelensz, mert nem tudsz hallgatni, mert idegesítõ vagy – hajolok még közelebb. Ajkaim alig pár centire vannak az ajkaitól. Látom, hogy elpirul, és megremeg, forró lehelete csiklandozza az orrom.  – De pont ezért szeretlek – suttogom, és lágyan megcsókolom.

Érzem a döbbenetét, hallom a fojtott nyögést, ahogy ajkaim lassan végigcirógatják az ajkait. Óvatosan átölelem az egyik kezemmel a vállát, másikkal az álla alá nyúlok, hogy felfelé kényszerítsem apró fejét. Ajkai mézédesek, ahogy a csókja is. Istenem, mióta vártam már erre. 

 - Nem a te hibád, Juichi – suttogja vigasztalóan. – Nem téged utállak, csak az olyanokat, akik ezt teszik veled. Nem a te hibád, érted? – Biccentek, de képtelen vagyok elrejteni feltörõ könnyeimet. – Te nem csináltál semmi rosszat.

Maga felé fordít, és megölel, én pedig engedelmesen, elkeseredetten kapaszkodom belé. Rég volt, hogy bárki ennyit törõdött volna az érzelmeimmel, így most alig akaródzik elengednem, mikor végre megnyugszom valamennyire.
Mégis türelmesen kivárja, hogy én húzódjak el, mikor úgy döntök, hogy jól vagyok. Együtt fejezzük be a mosogatást, miközben Kuro körülöttünk futkorászik, majd a nappaliba megyünk.
Hiroya-san úgy dönt, hogy a délutánt pihenéssel tölti, és sakkozik velem. Annak ellenére, hgy lelkesen rávágtam, hogy szívesen játszom vele, nem tudok. Így kénytelen megtanítani, de nagyon koncentrálok, hogy kapásból megértsem, és egész jól is megy hamarosan. Kuro pedig azzal szórakozik, hogy próbálja ellopni a figurákat. Ezen mindketten jót nevetünk, észrevétlenül megfeledkezem minden gondomról.

- Juichi – szólal meg hirtelen -, lenne kedved velem és apámmal vacsorázni? Szombaton õ is ráér, és ha szeretnéd, elviszlek.

- De… nem veszélyes ez? Úgy értem, ha a mostohaanyám meglát, akkor… - gondolkodom hangosan, ahogy eszembe jut, miért is vagyok itt.

- Vigyázni fogunk rád, ígérem – simogatja meg az arcomat. – Nem kell félned, nem hagyom, hogy hozzád nyúljon, rendben?

- Rendben – bólintok rögtön, hihetetlenül jól esnek a szavai, még akkor is, ha némi félelem marad bennem. – Bízom benned. Te nem bántanál, igaz?

- Miért bántanálak? – kérdez vissza meglepetten. – Nem ártottál nekem semmit, nincs okom bántani téged.

Így van! Bár én mostohaanyámnak se ártottam soha. Mégse lennék képes egy lapra venni õket. Hiroya-san teljesen más, és nagyon szeretek vele lenni.

~*~

Gyorsan eljön a szombat, én pedig kissé idegesen matatok a cuccaim közt. Hiroya-san nagyon elegáns, piszkosul jól áll neki a fehér öltözet, kék inggel. Tökéletesen kiemeli a szemét, biztos minden nõ õt fogja bámulni.
Én viszont ha tehetem, nem öltözök elegánsan, így nem igen tudom mit vegyek fel. Végül õ segít nekem, kiválasztva egy világoszöld inget, és fekete nadrágot, hozzávaló zakóval. Még nyakkendõt is kapok, amit persze neki kell megkötnie.

- Ha hazajöttünk leveheted. De apám ad a formaságokra – magyarázza szelíden. – Sajnos ritkán látom apámat, õ is író, és nem sûrûn találkozunk. Tudod, elég elfoglalt emberek vagyunk. De õ is rendes ember, majd meglátod. Ha õ nem lenne, ma én sem lennék itt.

- Hogy érted? – bukik ki belõlem a kíváncsiság, de csak a fejét rázza, jelezvén, hogy ne most. Én pedig elfogadom.
Cserébe közli velem, hogy nagyon jól nézek ki kiöltözve, mire persze mélyen elpirulok. Még gyorsan megfésül, aztán indulunk is. Most sokkal szívesebben megyek, mint az estéjekre nevelõanyámmal…

Pontosan érkezünk, és a pincér már kísér is minket az asztalunkhoz. Csillogó szemekkel pislogok körbe, ritkán járok étterembe. Végül megérkezünk a helyünkre, ahol Hiroya-san apja már vár minket. Feláll, és megöleli a fiát, majd engem is.
Pirulva, zavartan hagyom, hirtelenjében nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

- Szóval te vagy az a fiú, akirõl a fiam már mesélt – mosolyog rám a férfi, én pedig még inkább zavarba jövök. Jesszum, mit mesélhetett rólam? – Örülök, hogy megismerhetlek.

- Én is örvendek, Kuroi-san! – hajolok meg udvariasan, majd miután leültek, én is lehuppanok a helyemre.

- A fiam végre talált valakit – nevet fel a férfi jókedvûen, én pedig alaposan elvörösödök. M…mi? Mármint… én… az ötletre is hevesebben ver a szívem.  – Aztán vigyázz ám rá, rendben? – kacsint felém. – Nem szeretném, ha bajba kerülne.

- Majd… megpróbálom – felelem, teljesen zavarban, de a szemem sarkából látom, hogy Hiroya-san elmosolyodik, ez pedig valamiért örömmel tölt el. Azért remélem nem én fogom bajba keverni valahogy…

Szerencsére jön a pincér, így nem hoznak még inkább zavarba. Pezsgõt rendelnek, én pedig narancslevet kapok. Ahogy az étlapokat is megkapjuk, gyorsan beletemetkezem, hogy még véletlenül se kelljen megint pirulnom, kínosan éreznem magam zavarom miatt.
Beletemetkezem az ételek tanulmányozásába, így csak fél füllel hallom, ahogy beszélgetnek. Akkor kapom fel a fejem, mikor Hiroya-san az apja párja felõl érdeklõdik.

- Hol hagytad Kaorit? – kérdezi körbekémlelve. – Nem jött veled?

- Európában van – érkezik a válasz. – Párizsban vásárolgat.

Látva, hogy már én is kissé oldottabban figyelek, Hiroya-san elmeséli, hogy az apjának nincs felesége, csak barátnõi, de õk se bírják mellette sokáig, a fura humora miatt. Ezen elmosolyodom, és eszembe jut, hogy bizonyos emberek engem se viselnek el sokáig.

- Szóval a nõk nem bírják a humorát? – kérdezem töprengõ mosollyal. – Sokan azt nem bírják, ha beszélek, mert ha egyszer elkezdek beszélni, nem tudok leállni. Apám egyszer azt mondta, ha ennyit beszélek, le fog hûlni az agyam és meg fogok halni, mert sosem tudom csukva tartani a szám. Ön szerint ez baj? Hiroya-san szerint nem baj, de nem szereti, ha túl sokat beszélek, mert akkor zavarom. De ha meg nem beszélek, azt mondja, hogy olyan vagyok, mint házi kísértet. És nem tudom, melyik a jó.

Kuroi-san elneveti magát, Hiroya-san pedig elmosolyodik, ahogy kifogyok a szuflából. Elõször nem értem min, majd leesik, hogy tanúbizonyságot adtam róla, tényleg sokat tudok beszélni. Zavartan húzom be a nyakam, de Hiroya-san nyugtatóan megsimogatja a fejem, jelezve, hogy nincs baj.

Az érintésétõl persze megint hevesebben ver a szívem, és kissé elpirulok, de a pincér ismét megmenti a helyzetet, jön, hogy felvegye a rendelést. Én nem merek fura nevû, ismeretlen ételeket rendelni, csak egy egyszerû, ismerõs csirkét kérek.
- Nem szeretnél kipróbálni valami különlegesebbet? – kérdezi Hiroya-san, majd kissé közelebb csúszva bök rá az étlapomon pár dologra. Nagy szemeket meresztek, mikor elolvasom a neveket, és gyorsan megrázom a fejem.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ezek nekem valók – jelentem ki határozottan, mire elmosolyodik, és vállat vonva erõsíti meg a pincérnek a csirkerendelésem, majd õk is rendelnek. Jóval bátrabbak, mint én, csupa fura kaját kérnek.
- Majd megkóstolod az enyémet, és máskor már bátrabb leszel – jegyzi meg Hiroya-san. Máskor? Elhozna máskor is?
Lehetetlenül boldoggá tesz ezzel a hirtelen kijelentéssel, letörölhetetlen mosollyal hallgatom, ahogy az apjának mesél az új könyvérõl, közben izgatottan lógázom a lábamat. Nagyon jól fogok viselkedni, hogy még véletlenül se bánja meg, hogy elhívott, és nem hagyott a lakásban Kuroval.
- Juichi, hány éves is vagy pontosan? – zökkent ki hirtelen Kuroi-san hangja a gondolataim közül.
- Tizennyolc leszek két hét múlva – felelem, leállva a láblógázással. – Tényleg… El is feledkeztem róla a történtek miatt.
Egyébként se nagy szám, mióta apa meghalt. Genda-val megszoktuk ünnepelni, és a barátaim is felköszöntenek, de igyekszem nem nagy dobra verni, mert nevelõanyám olyankor a szokásosnál is undokabb.
Az, hogy hamarosan nagykorú leszek, megmagyarázza a sietségét a félreállításomban. Két hét, és hivatalosan is az enyém apám vagyona, onnantól reménytelen, hogy rátegye a kezét. Erre eddig nem is gondoltam…
- Juichi? Minden rendben?
Felkapom a fejem nevem hallatán, és Hiroya-sanra pillantva, gyorsan bólintok.
- Persze, bocsánat, csak elgondolkodtam.
- Nevelõanyádon? – kérdezi elsötétedõ tekintettel. Lehervadó mosollyal biccentek, õ pedig halk sóhajjal simogatja meg a fejemet. Jól esik, tényleg, de olyan, mintha gyereknek tartana, és ez zavar. Még ha néha tényleg úgy is viselkedem…
- Hé, fiatalok, ma semmi komor dologra nem gondolunk! – szólal meg hirtelen Kuroi-san. – Inkább élvezzük ki a finom ételeket! – bök az idõközben elénk pakolt tányérokra. – Jó kedv… jó kedv… Jui-chan, kérsz pezsgõt? Attól garantáltan jó kedved lesz! – nevet fel, mire Hiroya –san lemondó sóhajjal ingatja meg a fejét.
- Apa… Ne kísértsd!
Elmosolyodom, és halkan felkuncogok, még a becézésen se akadok fenn.
Innentõl a vacsora tényleg jó hangulatban telik. Kuroi-sannak valóban nem semmi a humora, és nekem pezsgõ nélkül is jobb kedvem lesz, a nyelvem is megered. Elmesélem a férfinak, hogy találkoztunk Hiroya-sannal, és milyen a kiskutya.
Még azt is elújságolom, hogy a fia tanítgat sakkozni, és már egész jól megy, bár még egyszer se tudtam legyõzni.
- Egyszer igen – szól bele Hiroya-san mosolyogva, mire megrázom a fejem.
- Hagytad magad, az nem ér! – vágok vissza durcásan. – Még én is láttam, hogy jöhettél volna ki a sakkból úgy, hogy ne legyen matt.
- Én is lehetek figyelmetlen, teljesen akaratlanul, nem?
- Lehetsz, de nem szoktál az lenni – nevetek fel, vidáman kanalazva a desszertnek kért csoki szuflét. Nem vág vissza, csak rám mosolyog, majd hirtelen halkan felkuncog. Ez még szokatlanabb tõle, mint a mosoly, amit már egészen kezdek megszokni.
Addig nem is értem az okát, míg közelebb nem hajol, és az ujjával letörli az orrom hegyérõl a csokit. Mélyen elvörösödöm, és gyorsan megtörlöm szalvétával az egész arcomat.
- Hjaj… ezt romantikusabban is intézhetted volna! – sóhajt fel Kuroi-san színpadiasan, ha lehet még inkább pirulásra késztetve, és bezsebelhet Hiroya-santól egy fedõ pillantást is, de csak felnevet rajta.
A vacsora végére teljesen feloldódok, még a pezsgõbõl is elfogadok egy kortyot, bár Hiroya-san kijelenti, hogy ez ügyben mossa kezeit, kiskorú itatásával csakis az apját vádolhatják.

- Köszönöm, hogy itt lehettem! – hajolok meg illedelmesen, majd viszonzom Kuroi-san ölelését.
- Én pedig örülök, hogy megismerhettelek! – túr a hajamba mosolyogva. – Remélem látjuk még egymást! – Ezt félig velem, félig Hiroya-sannal közli, aki csak biccent, majd õ is elbúcsúzik az apjától, és elindulunk kifele az étterembõl.
Már nyitnám a számat, hogy megköszönjem neki az estét, de bennem reked a mondandó, mikor az ajtó nyitódásával egyetemben, vagy egy tucat vaku villan az arcomba. Halkan felcsuklom meglepettségemben, Hiroya-san pedig morogva elkáromkodja magát, majd visszahúz az étterembe.
Riadtan simulok hozzá még bent is, nem vagyok hozzászokva a fotósokhoz, ilyen mértékben.
- Lebuktunk? – sóhajt fel Kuroi-san mögöttünk, közben õ is beért minket.
- Nagyon nem jókor… - morran fel Hiroya-san.
- Menjetek ki hátul, itt majd én terelem a figyelmüket! – mosolyog ránk bátorítóan Kuroi-san, majd búcsút intve kilép. Megszólalni sincs idõm, Hiroya-san elindul az egyik pincér vezetésével, maga után húzva engem is.
Hátul tényleg gond nélkül kijutunk, és mire visszaérünk Hiroya-san lakásába, én már meg is nyugszom. Õ azonban továbbra is feszültnek tûnik.
- Juichi, azt mondtad két hét múlva tizennyolc leszel, ugye? – szólal meg hirtelen, mikor már a kanapén ásítozom, õ pedig elõttem sétál fel alá, nyomában Kuroval.
- Igen – felelem tanácstalanul.
- Két hét… - motyogja, majd ismét normál hangerõre váltva fordul felém. – A fotósok apám, és miattam jöttek ma oda, nem voltam elég óvatos. Viszont azzal, hogy sikerült képet csinálniuk, amin te is rajta vagy… a mostohád rájöhet hol vagy!
Elkerekednek a szemeim, és minden álmosság kiröppen belõlük. Összerezzenve húzom fel a térdeim, és karolom át õket, hogy visszatartsam a feltörni készülõ reszketést. Látva, hogy kezdek kétségbeesni, Hiroya-san mellém ül, és magához húzva ölel meg.
- Ezért mondtad, hogy nem jókor… ugye? – kérdezem remegõ hangon. Biccent, és a fejemet simogatva próbál vigasztalni. Könny szökik a szemembe, és hozzábújok. – Sajnálom! – szipogom halkan, mire eltol kissé, hogy kérdõn a szemembe nézhessen.
- Te? Mégis mit?
- Hát… ezzel most neked is gondot okozok majd… - habogom könnyeimet törölgetve. – Most, hogy a nevelõanyámnak már csak két hete van… biztos nagyon elszánt lesz… Ki tudja, mit csinál majd… Én nem akarom, hogy neked is teher legyen a dolog! Akár még ma is elmehetek, ha azt mondod…
Kétségbeesetten fúrom az arcomat a felsõjébe. Annak ellenére, hogy ezt mondtam, nem szeretnék elmenni tõle.
Annyira jó volt vele az elmúlt pár nap, egyáltalán nem volt olyan hideg, és távolságtartó, mint amilyennek mutatta magát. Most pedig õ az egyetlen, akire számíthatok, amíg Genda nem jelentkezik.

- Ne aggódj, minden rendbe jön majd – szólalok meg halkan.

- Megígéred? – kérdi suttogva, reszketeg hangon, mire erõsebben ölelem magamhoz. Olyan, mint egy kisgyerek, aki most törõdésre, szeretetre, megerõsítésre vágyik.

- Tudod mit? Megígérem! Megvédelek, ha szükséged lesz rá! – jelentem ki megnyugtató hangon.

- Köszönöm – pillant rám könnyes szemmel, majd még egyszer hozzám bújik, mielõtt elindulna a fürdõ felé. – Ígérem, nem leszek terhedre – mondja csendesen, majd bezárja az ajtót.

Hallom, ahogy zuhanyozik. Én meg a dolgozószobámba megyek, és nekiülök dolgozni. Amíg alszik, sok idõm lesz, hiszen kimerült, fáradt, ráadásul nekem sem lesz most idõm rá. Meg fogja érteni, hogy az írók élete elég rendszertelen, mint az enyém is. Ha felébred, és éhes lesz, talál magának kaját, de ha kéri, csinálok neki.
Órákkal késõbb kelek csak fel, és mikor kinézek az ablakon, már este van. Sötét az ég, csak a szemközti házakból szûrõdik ki fény. Kilépek a dolgozószobából, és úgy döntök, végre lefekszem aludni. A nappaliban találom meg Juichit, amint a kanapén alszik eldõlve, felhúzott lábakkal. Közeledtemre Kuro felül, de nem hallat hangot. Megsimogatom a kutyus fejét, majd felveszem Juichit, és a hálószobába viszem. Berakom az ágyba, betakarom, majd megsimítom már kisimult, puha arcát. Olyan, mint egy kisgyerek. Most milyen nyugodt az arca, és milyen gyönyörû. Ám még mielõtt bármi olyat tennék, ami nem helyes, fogom magam, és kimegyek a nappaliba. Kuro elvackolja magát a szõnyegen a kanapé elõtt. Holnap rendelnem kell neki egy kosárkát, amiben alhat, meg tálakat és minden mást is. Reggel ez lesz az elsõ dolgom. Meg a kaja.

~*~

Reggel korán kelek. Kuro már nyüszög, így elõbb megsétáltatom, majd  rendelek kutyakaját, meg mindent, ami kell. Mire hazaérünk, a küldönc már meg is hozza, kifizetem, majd az egyik tálkába kutyakaját töltök, a másikba vizet engedek. Épp Kuro elé tolom a reggelit, amikor Juichi belép a konyhába.

- Jó reggelt! – mondom, majd az asztalra bökök, ahol rengeteg péksütemény illatozik. Rám mosolyog, de elég színtelen az a mosoly.

- Neked is – válaszol halkan, majd az asztalhoz telepedve kiválaszt egy péksüteményt, és falatozni kezd. Legalább étvágya van.

- Már megsétáltattam Kurot, nem kell kimenned. Én most megyek és folytatom a munkám, ha akarsz, keress könyvet a polcokon, vagy nézz tv-t – ajánlom fel, mire Juichi bólint. Én pedig elhagyom a konyhát, mivel elég sok munkám van még.

Juichi tényleg halk, annyira, hogy a szavát sem lehet hallani. Azt elvállalja, hogy megcsinálja az ebédet, de azon kívül egy szót sem szól. Én szeretem a csendet, de ez már nekem is sok, így mikor ebédelünk, szóvá is teszem a dolgot. Ez a gyerek olyan, mint valami szellem, halk, nesztelen és nem igen mozog. Pedig alapjáraton én is tudom, hogy mennyire szeret beszélni, és milyen mozgékony.

- Juichi, tudom, hogy azt mondtam ne zavarj, de beszélni azért beszélhetsz – szólalok meg ebéd közben, mire felkapja a fejét, és halványan elmosolyodik.

- Ha egyszer belekezdek, nehéz leállítani – vonja meg a vállát. De ez akkor sincs így jól.

- Nem mondom, hogy a túl sok beszéd nem zavar, de házi kísértetet se akarok. Márpedig te úgy kóvályogsz egész nap, mintha az lennél, nem vagy túlzottan önmagad – jegyzem meg. De hogy is lenne akkora megrázkódtatás után?

Nagy szemekkel rám néz, majd kissé szélesebben mosolyog rám.

- Igaz, de nem kell aggódni, jobban leszek, csak… csak nem szeretek csalódni az emberekben. Csak hogy tudd – teszi hozzá hirtelen -, még mindig optimistán látom az életet, csak kicsit… ümm… jobban fogok hinni a meséknek! A gonosz mostohákról szólóknak.

Mosolyogva ingatom a fejem. Olyan gyerek még, de nem mondok rá semmit. Nem akarom, hogy fájjon neki. Végül hosszú idõ után újra megszólal.

- Tudod… az ijesztett meg a legjobban, hogy belegondoltam, miért is akarna valaki megvenni. Nem vagyok én se ostoba, tudom, hogy zajlik az ilyesmi, de én… én nem vagyok… szexjáték – nyögi ki halkan.

Tekintetem elsötétül. Pontosan tudom, mire gondol, ettõl nem õt fogom megvetni, hanem az olyan embereket, akik fiatal fiúkat adnak-vesznek kilóra, mint más a cukrot a boltban. Juichi felugrik, majd a mosogatóhoz siet, hogy elmossa az edényeket. Nem bírom ki, meg kell értetnem vele, hogy nem utálom amiatt a nõ miatt. Felállok, és hátulról átölelem. Meglepetten néz rám, kicsit meg is remeg, de nem mozdul. Óvatosan kiveszem a kezébõl a szivacsot, meg az edényeket, és megmosom a kezét. Aztán apró puszit nyomok a homlokára, mire picit elpirul.

- Nem a te hibád, Juichi – suttogom. – Nem téged utállak, csak az olyanokat, akik ezt teszik veled. Nem a te hibád, érted? – aprót bólint, de szemeiben könnyek ülnek. – Te nem csináltál semmi rosszat.

Hirtelen magam felé fordítom, és úgy ölelem át. Érzem, hogy kapaszkodik belém. Talán az apja halála óta senki sem figyelt rá, senki sem foglalkozott vele, nem törõdtek az igényeivel. Bár én sem vagyok valami szociális fajta, de nem vagyok szívtelen. Nem fogom magára hagyni csak azért, mert másnak úgy tartja úri kedve. Nem tudom, mennyi idõ múlva nyugszik meg, de amikor kibontakozik az ölelésembõl, már nyugodtabbnak tûnik. Kuro is ott sertepertél körülöttünk. Befejezzük a mosogatást, majd a nappaliba megyünk. Azt hiszem, délután én is lazíthatok kicsit, így megkérdem Juichit, nincs-e kedve sakkozni velem. Szeretek sakkozni, és õ boldogan mond igent.
Aztán persze kiderül, nem tud játszani, de elkezdem tanítgatni. Gyorsan tanul, és egész ügyes annak ellenére, hogy kezdõ. Kuro persze próbálja ellopni a figurákat, amin mindketten nevetünk. Aranyos kis állat. Azt hiszem, kezdem megszeretni.

- Juichi – szólalok meg hirtelen -, lenne kedved velem és apámmal vacsorázni? Szombaton õ is ráér, és ha szeretnéd, elviszlek.

- De… nem veszélyes ez? Úgy értem, ha a mostohaanyám meglát, akkor… - tépelõdik halkan.

- Vigyázni fogunk rád, ígérem – simítom meg az arcát. – Nem kell félned, nem hagyom, hogy hozzád nyúljon, rendben?

- Rendben – bólint, bár látom, hogy kissé fél. – Bízom benned. Te nem bántanál, igaz?

- Miért bántanálak? – kérdem meglepve. – Nem ártottál nekem semmit, nincs okom bántani téged.

~*~

Eljön a szombat, és igyekszem kicsípni magam. Bár csak apámmal találkozom, szeretnék jó benyomást tenni. Egy elegáns fehér nadrág, fehér ing, világoskék mellény és fehér zakó. Hozzávaló fehér cipõ és nyakkendõ. Juichi azonban szemmel láthatóan gondban van, így végül én öltöztetem fel egy világoszöld ingbe, fekete nadrágba és hozzávaló fekete zakóba. Még nyakkendõt is kap. Tudom, hogy a vidám színeket szereti, de egy étterembe illik kiöltözni.

- Ha hazajöttünk leveheted. De apám ad a formaságokra – magyarázom. – Sajnos ritkán látom apámat, õ is író, és nem sûrûn találkozunk. Tudod, elég elfoglalt emberek vagyunk. De õ is rendes ember, majd meglátod. Ha õ nem lenne, ma én sem lennék itt.

- Hogy érted? – kérdi kíváncsian, de a fejem rázom. Megérti, hogy majd máskor.

Ezt szeretem Juichiban. Nem kérdez, ha látja, hogy nem illik. És nagyon jól néz ki. Amikor ezt közlöm vele, elpirul, pedig tényleg édesen elegáns. Még megfésülöm a haját, aztán indulhatunk is. Tudom, hogy nem szeret kiöltözni, de néha muszáj. Talán ezek a ruhák azokat az estélyeket juttatják eszébe, amikre az a nõ elrángatta. Juichi mesélt róluk, és egyáltalán nem tetszik, amikor azt mesélte, hogy néztek rá a férfiak. Undorító, hogy valakinek a kisfiúkra áll fel a farka. Nem mondom, Juichi igen szemrevaló, csinos fiú, de sosem közelednék felé addig, míg õ nem akarja.
Pontosan vagyunk, és mikor odaérünk, a pincér már kísér is minket az asztalunkhoz. Egy nem túl feltûnõ, de elegáns étteremben vagyunk, és Juichi ide-oda nézeget, hiszen tényleg hangulatos hely. Apám már vár minket, és mikor meglátja, hogy jövünk, feláll. Megölel, majd Juichit is.

- Szóval te vagy az a fiú, akirõl a fiam már mesélt – mosolyog rá Juichira. Igen, meséltem róla apámnak, hiszen így tudhatta, hogy még valaki jön rajtam kívül. – Örülök, hogy megismerhetlek.

- Én is örvendek, Kuroi-san! – hajol meg Juichi, és csak azután foglal helyet, hogy mi már leültünk.

- A fiam végre talált valakit – nevet apám, mire elhúzom a szám, Juichi meg elvörösödik. – Aztán vigyázz ám rá, rendben? – kacsint a fiú felé. – Nem szeretném, ha bajba kerülne.

- Majd… megpróbálom – Juichi szemmel láthatóan zavarban van, és még én is elmosolyodom.

Hála égnek jön a pincér, és egy üveg pezsgõt rendelünk, Juichinak pedig narancslét. Még kiskorú, nem ihat alkoholt. Megkapjuk az étlapokat is, így Juichi beletemetkezhet anélkül, hogy kínosan érezné magát. Pedig apám még bele sem lendült. Néha nem tudja, hol kell abbahagyni.

- Apa, kérlek, ne hozd zavarba! – mondom halkan. – Juichi sok mindenen ment keresztül, és még nincs egészen jól.

- Rendben van, csak vicceltem, te is tudod – mosolyog apám. Már elmúlt ötven, de tíz évet nyugodtan letagadhatna. Talán a szeretõi teszik. Bár most hogy elnézem, nem látom az oldalbordáját.

- Hol hagytad Kaorit? – kérdem körbenézve. – Nem jött veled?

- Európában van – érkezik a válasz. – Párizsban vásárolgat.

Bólintok. Látom, hogy Juichi figyel, így elmondom neki, hogy apám nem nõs, sosem volt az, csak barátnõi vannak, akik elég hamar el szokták hagyni. Fõleg apám fura humora miatt. Ezen Juichi is elmosolyodik, és úgy tûnik, kezd lenyugodni, és feloldódni.

- Szóval a nõk nem bírják a humorát? – kérdi mosolyogva Juichi. – Sokan azt nem bírják, ha beszélek, mert ha egyszer elkezdek beszélni, nem tudok leállni. Apám egyszer azt mondta, ha ennyit beszélek, le fog hûlni az agyam és meg fogok halni, mert sosem tudom csukva tartani a szám. Ön szerint ez baj? Hiroya-san szerint nem baj, de nem szereti, ha túl sokat beszélek, mert akkor zavarom. De ha meg nem beszélek, azt mondja, hogy olyan vagyok, mint házi kísértet. És nem tudom, melyik a jó.

Apám elneveti magát, mire én is elmosolyodom. Juichi pedig értetlenül néz ránk. Szerintem apámmal nagyon jól egymásra fognak találni. Az egyiknek gyászos humora van, a másik meg folyton beszél. Megsimogatom Juichi fejét, hogy tudassam vele, semmi gond, apám nagyon is kedveli õt. Csak ne felejtsem el, hogy ne hagyjam õket kettesben.

- Nos, akkor most mondd el szép nyugodtan, hogy mi a baj – szólal meg komolyan, mikor már nyugodtabbnak tûnök, és a bögrét félretéve, újra Kurot dédelgetem.
- A mostohaanyám el akar adni – felelem színtelenül, szemeim ismét megtelnek könnyel. - Apám feleségül vette annak idején, mert nekem nem volt anyukám. Õ meghalt. De amikor apa meghalt... ez az nõ... mindig rosszul bánt velem. Mindig mindenért... én voltam a hibás. És apa rám hagyta a vagyont, de õ most... most... – elcsuklik a hangom, képtelen vagyok folytatni.
- Értem – bólint türelmesen, a tekintetébõl nem tudok kiolvasni semmit. - És miért hozzám jöttél? Nem féltél, hogy kidoblak? 
- Kicsit – vallom be, szinte lehelve a szavakat. - De... megértem, ha nem akarsz itt tartani. Én... elmegyek ha...
- Dehogy mész – legyint, én pedig még inkább megnyugszom. - Maradhatsz, de csak ha nem zavarsz a munkámban, és nem beszélsz annyit - halványan rám mosolyog, ami nem egy megszokott dolog tõle. - Lehet, hogy nem vagyok társasági ember, de nem vagyok szívtelen szörnyeteg. Megkaphatod a hálószobát. 
- És... Kuro... – pillantok az elégedetten nyújtózkodó kutyusra. Nem akarok megválni tõle, de gondot se akarok Hiroyának. - Tudom, hogy itt nem lehet állatot tartani.
- Majd elintézem a szipirtyóval - von vállat. - Amiatt ne aggódj. Éhes vagy?

Aprót bólintok, mire felpattan, és elindul a konyhába, de kifelé beleborzol a hajamba. Akaratlanul is összerezzenek, utána persze szidom magam. Nem viselkedhetek vele így, azok után, hogy befogadott, még ha meg is vagyok ijedve.

Hamarosan egy tál gõzölgõ rizst rak elém, én pedig felcsillanó szemmel húzom magamhoz. Reggel óta nem ettem, és most, hogy már nyugodtabb vagyok, a hasam is korogni kezdett.
- Sajnos csak ez van. De majd felhívom a boltot, hogy mi kell és elhozzák - von vállat.
- Szívesen elmegyek vásárolni – ajánlom fel rögtön, nem mintha nem lenne tökéletes ez is, de õ csak megrázza a fejét.
- Most, hogy a nevelõanyád keres, nem lenne okos dolog elhagynod a lakást –világít rá, én pedig lassan bólintok, és enni kezdek. Nem örülök a bezártságnak, de Genda azt ígérte, pár nap. - Ha végeztél, megmutatom a szobád. Aztán szerintem fürödj le és pihenj egyet. Rád fér ezután a megrázkódtatás után – teszi még hozzá, én pedig tétován felpillantok rá.
- Miért vagy ilyen rendes velem? – kérdezem értetlenül, hisz eddig csak az agyára mentem.
- Mert tudom milyen érzés elveszíteni valakit, és kihasználva lenni – túr a hajába, de kérdõ pillantásomat látva, megrázza a fejét. - Majd máskor. Az idõpont nem alkalmas a múltam boncolgatására. Egyszer elmesélem, ígérem. 
Megértõen bólintok, és ismét a kajára fordítom a figyelmem. Mikor végzek, felkapja a cuccaim, és megmutatja a hálószobát, meg a fürdõt, és elnézést kérve, menne tovább dolgozni.

Miért õ kér elnézést, mikor én vagyok aki rátört? Halványan elmosolyodok, és inkább én kérek bocsánatot, hogy zavarom és feltartom. Alaposan meglepõdök, mikor ezt követõen, hirtelen magához ölel, de annyira jólesik a melegség, hogy ösztönösen bújok hozzá, és ölelem vissza.

A konyhában találok rá, amint éppen Kuro elé tol egy adag kutyakaját. Tehát tényleg rendelt a boltból.
- Jóreggelt! – pillant fel, majd kiegyenesedve, az asztalra bök, ahol többféle péksütemény is illatozik. Hálásan rámosolygok, de még én is érzem, hogy színtelenebbre sikerült a gesztus, mint ami megszokható tõlem.
- Neked is – felelem halkan, majd letelepszem az egyik székre, és kiválasztva egy ínycsiklandozó süteményt, enni kezdek.
- Már megsétáltattam Kurot, nem kell kimenned. Én most megyek és folytatom a munkám, ha akarsz keress könyvet a polcokon, vagy nézz tv-t – ajánlja fel, majd mikor bólintok, elhagyja a konyhát. A lábamat lógázva ücsörgök tovább, kicsit lassabban folytatva az evést. Ezzel még magamat is meglepem, hisz eléggé édesszájú vagyok.

A gondolataim viszont minduntalan a „családomhoz” térnek vissza, így elmegy kissé az étvágyam. Merengésembõl Kuro riaszt fel, aki nagy szemekkel bújik a lábamhoz, és mikor végre rá figyelek, félrebillentett fejjel, aggódva néz fel rám. Õszinte mosoly kúszik az ajkaimra, és leugorva a székrõl, törökülésben huppanok le mellé, és kezdem el simogatni. Igaza van Hiroyának, az állatok sokszor jobbak, mint az emberek.

Elsötétül a tekintete, és hallgat egy darabig. Persze neki megvan a véleménye az ilyen emberekrõl, könyve is van, ami ilyesmikrõl szól. Talán azért nem mond semmit, mert nem akarja az arcomba vágni, hogy õ már megmondta, milyenek az emberek.

Lecsusszanok a székrõl, és a mosogatóhoz lépek, hogy eltakarítsam az ebéd után maradt edényeket.  

- Olyasmiket, amik nem valók egy gyereknek – feleli végül, némi agyalás után. - De ha annyira érdekel, nézd meg egy boltban. Csak utána ne gyere nekem sírva.

- Kissé bunkó vagy, nem? – fortyanok fel sértõdötten. Engem csak ne kezeljen gyerekként! -  Egy egyszerû kérdést tettem fel, miért nem tudsz válaszolni?

Nem felel azonnal, talán nem is tudja mit mondjon. Tudom, hogy nem bízik az emberekben, de azt hiszem, én igazán nem adtam okot neki arra, hogy rám is haragudjon. Bezzeg Kuróval milyen kedves… Nem, nem vagyok féltékeny a kutyámra! Ráadásul biztos van rá oka, hogy így viselkedjen.

Csak féloldalasan figyelem, ahogy ölbe veszi Kurot, és simogatni kezdi, de továbbra is morcosan húzom a számat.
- Nem igen szeretem az embereket – szólal meg végül. - Hazugok, bántják egymást. Nem tudok bennük bízni. Nem akartalak megbántani, ne haragudj!

- Semmi baj – vonom meg a vállam, és próbálom úgy is gondolni. - Tudom, hogy nem szeretsz beszélgetni, ezt tegnap kifejtetted az étteremben. De csak egy kérdést tettem fel. Nem volt vele rossz szándékom. Én...

- Homoszexuális tartalmú regényeket írok. Tudod, BL-t – vág hirtelen a szavamba, és felfogva mit is mond, nagy szemeket meresztek rá. - Igen, melegpornót. Most örülsz?

Hát, az hogy örülök, ismerjük be, túlzás. Inkább meglepõdtem. Nem érzek semmi ellenszenvet, vagy bármi negatív dolgot, csak kíváncsi lennék, õ miért tartja ezt akkora titokban elõttem. Hisz nagyon sokan szeretik a könyveit nem? Magam elé meredve, rakom helyre az infókat a kobakomban, és párszor próbálok reagálni rá, de nem igazán tudom mit kéne mondanom. Végül arra eszmélek, hogy feláll mellõlem, és elindul. Nem várom meg, hogy eltûnjön, felpattanva vetõdök utána, és a ruhájába kapaszkodva, megállásra késztetem

Most mit mondjak, mit mondjak, mit mondjak?
- Most hová mész? – bököm ki végül, a helyzethez leginkább passzoló, de tök idióta kérdést. Vállat von, majd gyengéden lefejti karjáról az ujjaimat.

- Haza. Elmegyek, mielõtt elkezded a szokásosat, amit már annyiszor hallottam – feleli egyszerûen. - Tudom, mi a véleményed a hozzám hasonlókról.

- Miért, mi a véleményem? – pillantok fel rá kérdõn. Mintha annyira ismerne.

- Csak a szokásos. Aberrált, szexuálisan infantilis, szatír, pedofil, beteg elméjû állat vagyok, aki abban leli az örömét hogy buzikról ír pornókönyvet. Hidd el, tapasztalatból beszélek. – Még fel se fogom az önmagára felsorolt szidalmakat, mikor keserûen elmosolyodik. - És most gondolom majd jön az a rész, hogy húzzak a retkes picsába, és többé a közeledbe se merjek menni, mert hívod a zsarukat. Igazam van, vagy igazam van?

- Szerintem... semmi rossz nincs abban, ha valaki ilyeneket ír – motyogom halkan, de teljesen õszintén, habár hangom kissé bizonytalan. Még sose olvastam Bl-t. - És... amúgysem olvastam még egy könyvedet sem, szóval... honnan tudnám, milyenek? Nem szokásom látatlanban ítélkezni – mosolygok rá szelíden. - Majd azután mondok véleményt, ha olvastam tõled.

- Csak meg ne bánd – sóhajt fel, és már el is fordult. - Nekem most mennem kell. Sok dolgom van még. Szia!

- Szia! – köszönök el én is, és még egy darabig némán álldogálva figyelem, ahogy távozik. Ez fura volt… nagyon is. De ezek után, muszáj lesz elolvasnom, minimum egy könyvét. Habár belepirulok kissé a gondolatba, hogy én melegekrõl olvassak, de kíváncsi lettem. Szép lassan elindulok haza, közben Kuróval szórakozva, de gondolataim minduntalan Hiroyához térnek vissza.

Sok mindent terveztem, a következõ hétre, de egyáltalán nem azt, ami otthon várt. Mostohám ismét alakított, és Genda meghódítása érdekében, ezúttal arra hajt, hogy féltékennyé tegye. Megint egy új pasit hozott haza, velem pedig úgy bánik, mint egy szolgával. Három napig, fogcsikorgatva tûröm, de végül kibukik belõlem a felháborodás, és eszem ágában sincs, tovább engedelmeskedni.

Bezárkózok a szobámba, ahová egyébként is fogságra ítélt, és ha nem is éppen a leglegálisabb úton, de neten megszerzem Hiroya egyik könyvét, és abba temetkezek. Nem mondom, hogy mindent értek, azt se, hogy a kedvencem lesz, de lenyûgözõ. A végén még sírva is fakadok, és nagyon remélem, hogy a fájdalom ami benne van, nem a sajátja.

Egy hét után, végre elmehetek hazulról, nem csak suli idõben, és utam rögtön a parkba visz. Ugyan azon a padon ücsörög, amin máskor is, én pedig felvidulva lépek mellé, és egy apró köhintéssel hívom fel magamra a figyelmet.

- Szia! – nevetek fel, egy hét óta, elõször õszintén. - Rég nem láttalak.

- Szia! – Hallatszik, és látszik, hogy meglepett. Csak nem azt hitte, hogy megszabadult tõlem? - Hát te, mit keresel itt?

- Én... elolvastam az egyik könyvedet. A Vörös Kamélia címût – kezdek bele rögtön, de látszólag ideges lesz a hírtõl. Hupsz…

- Na és? – Majdnem elhiszem az érdektelen közönyt, de az idegesség elõvibrál a hangjából. Tényleg érdekli a véleményem?

Csodálkozva huppanok le mellé, majd töprengõ arccal kezdem fixírozni az eget.

- Nagyon szép volt, õszinte és mély, de elszomorított, sírtam rajta. Tudod, én jobban kedvelem a vidám történeteket, meg a hõsöket – nevetek fel zavartan. – De szívesen olvasnék tõled mást is! – fordulok felé mosolyogva.

Mintha megkönnyebbülne, majd kissé megrázza a fejét.

- Az élet nem habos torta, nem csak vidámságról szól – kezd bele komolyan, a szemeimbe nézve. – Valakinek meg kell mutatnia az embereknek, a rejtett árnyakat is. A szenvedést és reménytelenséget, az álnokságot ami mellett nap, mint nap mindenki elsiklik.

Lehorgasztom a fejem, akaratlanul is saját mostohám jut eszembe. Mikor azonban felemelem a fejem, már újra vidámságot csempésztem a tekintetembe.

- Te megmutatod azt az embereknek, én megmutatom neked a másik oldalt! – vágom rá, és már pattannék is, de meglepett képpel nyom vissza a helyemre.

- Nyughass, kölyök! Egyáltalán nem mondtam, hogy engem érdekel!

- De azt se, hogy nem – mutatok rá az igazságra, de azért nyugton maradok. Fáradtan felsóhajt, és a hajába túr.

- Benned aztán van energia – morogja az orra alá. Vigyorogva hajolok közelebb hozzá, és kissé lehalkítom a hangom.

- Mert el akarlak vinni, az állatkertbe, vagy a vidámparkba, és azokat imádom. Vagy mit szólnál a város melletti erdõhöz? Van ott egy gyönyörû patak, ami egy tóba fut, ott szoktam fotózni, és… - bennem reked a levegõ, mikor megunva a szóáradatom, befogja a számat.

Pirulva pislogok rá a keze felett, õ pedig megingatja kissé a fejét.

- Nézd, kölyök. Nem vagyok társasági ember, és rendes vagy meg minden, de ne várj tõlem csodát, ez nem fog változni. Megígérem, hogy itt még összefuthatunk, de most mennem kell! – közli velem halkan, és mikor bólintok, elenged.

Feláll, én pedig nagy szemekkel nézek rá, nem akarom megint zavarni a szómenésemmel. Látja rajtam, hogy mennyire küzdök a csöndben maradással, és halványan elmosolyodik.

- Örülök, hogy tetszett a könyvem – mondja, majd búcsút intve, távozik.

Vigyorogva nézek utána, és nem is érzem csalódottnak magam, hogy nem akar eljönni velem sehová. Majd egyszer…

Jókedvûen indulok haza, de ahogy belépek a házba, Genda toppan elém. Látom az arcán, hogy veszettül rossz kedve van, és aggódik. Már épp kérdeznék, mikor sietve belevág.

- El kell menned Jui! Nem tudtam lebeszélni róla, egyszerûen legyõzte a kapzsisága. Bepakoltam a cuccaid, és Kuro is készen vár. Pár napra menj el valakihez, és tégy úgy, mintha nem is léteznél! Ígérem mindent elintézek, de addig nagyon vigyázz magadra!

Döbbenten, elkerekedett szemekkel nézek rá, egy szót se értek.

- Genda, mi történt? – nyekkenem, miközben kutyámat a kezembe nyomva, egy táskával a karján, már tol is az ajtó felé.

- El akar adni! – sziszegi maró dühvel. – Talált egy rohadékot, akinek már régebben is megtetszettél az estélyeken amire elcibált, és most a kezére akar játszani, a mai jótékonysági bálon!

Bennem reked a levegõ, és riadtan kapom felé a fejem. Érzem, ahogy a könnyek készülnek feltörni, erõsen kell koncentrálnom, hogy visszatartsam õket.

- De… de miért? – nyöszörgöm elkeseredetten.

- A pénzedért – sóhajt fel keserûen, és a kezembe nyom egy nagy, egész nehéz borítékot. – Tessék, rakd ezt el, és vigyázz rá, elég pénz, hogy el legyél, amíg nem intézem ezt el! Fogj taxit, és menj, majd telefonon beszélünk!

Kábán engedelmeskedek, és miután magához ölelt, magamról mit se tudva sétálok végig az utcákon. Kuro nyüszögve bújik a mellkasomnak, de nincs szabad kezem, hogy megsimogassam, egyikben õ van, a másikban a táskám. Halkan csitítgatom, miközben magam se tudom merre téblábolok, csak azt veszem észre, hogy már be is sötétedett.

Egyszer csak megtorpanok, és kétségbeesetten nézek végig az utcaneveken, mígnem tekintetem megakad egy ismerõsön. Láttam a neten… Megrázom a fejem, és fordulnék meg, de képtelen vagyok rá, valami hozzá vonz.

A házhoz érve, egy középkorú nõt pillantok meg, aki az utcát sepri. Megtudom tõle, hogy valóban itt lakik, és mikor látja, hogy könnyes a szemem, riadt és kába vagyok, még Kuróval is beenged. Azt mondtam neki, az unokaöccse vagyok, és muszáj volt eljönnöm hozzá. Hogy mennyit hitt el, nem tudom, de láttam az aggodalmat a szemében. És végül is megmondta merre kell mennem, hogy megtaláljam.

Az ajtaja elõtt állva, leteszem a földre Kurot. Izgatottan kapkodok levegõ után, és lassan már képtelen vagyok megálljt parancsolni könnyeimnek. Nekidõlök a csengõnek, és mikor ajtót nyit, szinte nekicsapódom, táskámat a földre ejtve. Zokogva bújok a mellkasának, érzem, ahogy a döbbenettõl, és a frontális támadástól megfeszül az egész teste.

- Sa… sajnálom… de nem tudom… hova mehetnék… kérlek… ne küldj el… - sírom kétségbeesetten. – A mostohám… el akart adni… el kellett jönnöm, aztán nem tudom hogy jutottam ide… beengedett a néni, és idejöttem… - Alig lehet érteni, amit halk csuklásokkal elmotyogok, mégis úgy hiszem, felfogta a lényeget.

Remélem… nem küld el.

- Amúgy miket írsz? – kérdi Juichi, és mellém telepedik. Elhúzom a szám. Nincs kedvem neki válaszolni, õ ehhez még kisgyerek.

- Olyasmiket, amik nem valók egy gyereknek - válaszolok végül. - De ha annyira érdekel, nézd meg egy boltban. Csak utána ne gyere nekem sírva.

- Kissé bunkó vagy, nem? - fortyan fel. - Egy egyszerû kérdést tettem fel, miért nem tudsz válaszolni?

Nem válaszolok azonnal. Sosem tudtam mit kezdeni az emberekkel, pláne azok után nem, amik történtek. Nem tudok bízni az emberekben, és nem is akarok. Jó nekem így. Kuro nekem nyomja a nedves nóziját, mire megvakargatom a füle tövét. Az állatok sokkal õszintébbek, mint sok ember. Nem ítélnek el, nem csapnak be, nem vágnak át, és nem azért szeretnek, mert híres vagy, és sok pénzed van. Végül felveszem az ölembe, a kis kópé meg azonnal kezelésbe veszi az arcom pici, rózsaszín nyelvével. Szeretnék kutyát, de a házinéni agybajt kapna, és nem akarok vele összetûzést. Fél szemmel Juichit figyelem, aki még mindig morcos, láthatóan haragszik rám. Úgy tûnik, tényleg túl kemény voltam vele, de nem szeretem, ha az emberek megkérdik, miket írok. Nem egy példa volt már rá, hogy mindenfélének elmondtak a hátam mögött, közben meg sorra vették a könyveimet. Álszent bagázs!

- Nem igen szeretem az embereket - mondom végül. - Hazugok, bántják egymást. Nem tudok bennük bízni. Nem akartalak megbántani, ne haragudj!

- Semmi baj - von vállat, de látom, hogy még mindig kissé bosszús. - Tudom, hogy nem szeretsz beszélgetni, ezt tegnap kifejtetted az étteremben. De csak egy kérdést tettem fel. Nem volt vele rossz szándékom. Én...

- Homoszexuális tartalmú regényeket írok. Tudod, BL-t - vágom rá, mire elhallgat, és nagy szemekkel néz rám. - Igen, melegpornót. Most örülsz?

Na, pont ezt vártam. Most majd elküld a fenébe, és kijelenti hogy egy beteg, aberrált, szexuálisan infantilis, elmebeteg egyén vagyok, aki kisfiúkat molesztál. Nem egyszer hívtak már szatírnak, pedofilnak is. Már semmi sem tud meglepni. Ránézek a kölyökre, aki látszólag próbálja megemészteni a hallottakat, mert nem szólal meg. Néhányszor kinyitja a száját, majd becsukja, de nem szól semmit. Már kezdem feladni, így felállok, hogy elinduljak haza. Nem akarom most megvárni a szokásos dörgedelmet, hogy mekkora szar alak vagyok, és nincs semmi jobb dolgom, mint buzipornót írni, hogy a sok nõ arra élvezzen mert nincs pasijuk. Ám alig teszek pár lépést, amikor valaki megfogja az ingem ujját. Hátranézek, és Juichit pillantom meg, amint belém kapaszkodik és rám néz. Szinte látom, ahogy az agya fogaskerekei forognak, végül megszólal.

- Most hová mész? - kérdi, mire vállat vonok, és gyengéden lefejtem a kezét a karomról.

- Haza. Elmegyek, mielõtt elkezded a szokásosat, amit már annyiszor hallottam - mondom egyszerûen. - Tudom, mi a véleményed a hozzám hasonlókról.

- Miért, mi a véleményem? - néz rám ártatlanul.

- Csak a szokásos. Aberrált, szexuálisan infantilis, szatír, pedofil, beteg elméjû állat vagyok, aki abban leli az örömét hogy buzikról ír pornókönyvet. Hidd el, tapasztalatból beszélek - savanyúan elmosolyodom. - És most gondolom majd jön az a rész, hogy húzzak a retkes picsába, és többé a közeledbe se merjek menni, mert hívod a zsarukat. Igazam van, vagy igazam van?

- Szerintem... semmi rossz nincs abban, ha valaki ilyeneket ír - hallom meg halk hangját. Kissé bizonytalanul hangzik. - És... amúgysem olvastam még egy könyvedet sem, szóval... honnan tudnám, milyenek? Nem szokásom látatlanban ítélkezni - rám mosolyog. - Majd azután mondok véleményt, ha olvastam tõled.

- Csak meg ne bánd - sóhajtok. - Nekem most mennem kell. Sok dolgom van még. Szia!

- Szia! - köszön el, én pedig sietõsen továbbállok.

Azért nem kis félsz van bennem, mi lesz, ha tényleg elolvassa egy mûvem. Azok a könyvek tele vannak erotikával, sokszor vérrel, szenvedéssel, és drogokkal. Nem a szép és jó világot festik le, amit az emberek látni akarnak. Félek, hogy meg fog utálni. De miért érdekel ez engem? Maximum egy emberrel több fog utálni. 

Hazaérve töltök magamnak egy kis bort, majd elmegyek zuhanyozni. A zuhany alatt állva ismét eszembe jut Juichi. Ez a gyerek teljesen megbabonázott. Nagyon csinos, okos is, de túl sokat beszél, ez az egy hibája.

~*~

Utána majdnem egy hétig nem hallok semmit Juichiról. Bár minden nap kimegyek a parkba, de õt nem látom. Persze, miért is látnám? Most biztos undorodik tõlem, amit meg is tudok érteni. Fura, mert eddig nem igazán érdekeltek az ilyen emberek, na nem mintha a rajongóim érdekeltek volna valaha is. Ameddig veszik a könyveimet, addig jól elvagyok, és szarok mindenre. Mégis... most aggódom, hogy ez a fiú mit fog szólni, ha ismét látom. Leülök a szokásos padomra, és meredek magam elé. Gondolatban a könyvemen dolgozom, és tudom, hogy egy hónap múlva van a határidõ, de csak a felénél tartok. Aztán valaki halkan elköhinti magát mellettem. Felnézek, és elkerekednek a szemeim.

- Szia! - nevet rám Juichi. - Rég nem láttalak.

- Szia! - a hangom meglepett. - Hát te, mit keresel itt?

- Én... elolvastam az egyik könyvedet. A Vörös Kamélia címût - kezd bele, mire idegesen nézek rá.

- Na és? - próbálok nyugalmat erõltetni a hangomba, és igyekszem érdektelen arcot vágni, holott belül nagyon is ideges vagyok.