Lenyalom a vért a szám sarkáról és idegesen a hátam mögé pillantok, miközben megdörzsölöm a sajgó felkaromat ott, ahol az a köcsög belemélyesztette a koszos ujjait. A rohadék magához képest is sokáig kergetett, és bár vagy háromutcányira innen sikerült leráznom, fõ az elõvigyázatosság. Csak akkor fordulok vissza, mikor végre feltárul az ajtó, és hatalmas megkönnyebbülést érzek, mikor Julien otthoni ruhákban, teljesen nyugodtan nyitja ki az ajtót.

- Szia – üdvözöl meglepve. – Hát te? Azt hittem, tanulni akartál a hétvégén.

- Én is azt hittem... – sóhajtok fel.

Nem is kell többet mondanom, rögtön megérti, mi a gáz. Õ az egyetlen ember, akit a barátomnak nevezhetek, bár egy átlagos ember biztosan nem a „barátság” szót használná a kapcsolatunk leírására, inkább azt mondanák, hogy „két szerencsétlen egymásra talált”. Egy éve találkoztunk elõször, annak köszönhetõen, hogy viszonylag közel lakunk egymáshoz. Annak a faszfejnek, aki az apámnak nevezi magát, sikerült rohadt csúnyán elvernie, és miután elmenekültem otthonról, Julien kapart össze az utcán. Elhozott magához, ellátta a sérüléseimet és néhány napig nem is engedett haza, aztán még az egyik kuncsaftján keresztül segített orvosi igazolást is szerezni a suliba.

Kiderült, hogy egy évvel idõsebb nálam, a családi hátterünk pedig annyiban különbözik, hogy az õ anyja tényleg jó ember volt, de az én apámmal ellentétben az övének sikerült kinyírnia szerencsétlen nõt, amikor Julian még csak tízéves volt. Az anyja tehát halott, az apja az életfogytiglaniját üli a sitten, õt meg 18 évesen kidobták a nevelõintézetbõl, hogy boldoguljon, ahogy tud. És mi máshoz tudott volna kezdeni családi vagy bármilyen támogatás nélkül egy 18 éves fiú? Julien ráadásul különösen sikeres, ami nem is csoda, elég ha ránéz az ember a csinos arcára, a dús, szõke loboncára és az élénk kék szemeire.

Talán ezért is értjük meg egymást olyan jól. Õt nem nézem semmibe a foglalkozása miatt, teljesen más, mint az anyám. Neki nem volt választása és nem is fekszik össze gondolkodás nélkül fûvel-fával, arról nem is beszélve, hogy akár pénzért kefél, akár nem, még a biztonságra is oda szokott figyelni.

- Gyere be! – fogja meg a kezem és behúz a lakásba, de ahogy belépek a fényre, rögtön fel is szisszen. – A fenébe, el is kapott?

- El, hogy baszódna meg – morgom.

- Mi történt? – kérdezi, miközben a fürdõszoba felé terel.

- Anyám megint haza akarta hozni az egyik fazont, az a köcsög meg felhúzta magát. – Engedelmesen leülök a kád szélére, míg õ a szekrényben turkál. – Késõn értem haza, úgyhogy nem számítottam rá, de már megint az ökle üdvözölt.

A fejét ingatva lép elém, aztán a szám sarkára szorít valami folyadékkal átitatott vattát. Csak akkor jövök rá, mi lehet rajta, mikor felszisszenek, mert átkozottul elkezd csípni, de tûrök.

- Ütött meg máshol is? – kérdezi közben.

- Csak a kezemen hagyta ott a nyomát – mutatom meg neki a sötét, ujjformájú foltokat –, meg bevertem a hátam, de az nem vészes.

Nagyot sóhajt, majd ismét megcsóválja a fejét, de legalább az alkoholos vattát leveszi végre a számról. Ken rá valami kenõcsöt, aztán megszemléli az ujjnyomokat és a pólómat felhúzva a bordáimon díszelgõ kékülõ foltra és vet egy pillantást.

- Oké, van egy ötletem – mosolyog rám. – Itt maradsz mára, hogy apád lenyugodjon, de mivel szombat este van és én is szabad vagyok, kapsz egy kis fájdalomcsillapítást.

- Hová viszel? – vigyorodom el.

- Elmegyünk a Noirba és én fizetem az elsõ három kört – kacsint rám.

***

Három órával késõbb már mindketten a bár egyik félreesõbb asztalánál ülünk, és jócskán túl vagyunk már a kétszer harmadik körön is, de nem estünk túlzásba a poharak tartalmának erõsségét illetõen, úgyhogy szerencsére csak jókedvünk van. És persze mûködik a fájdalomcsillapítás is, bár ez részben annak is köszönhetõ, hogy miután megfürödtem, Julien bekente a zúzódásokat is valami csodakenõccsel. Nem tudom, honnan szerzi ezeket a cuccokat, de tényleg hatásosak, és egy kis sminkkel minden eltüntethetõ... Sosem lehet tudni, rajtam marad-e a pólóm egész este. Illetve Julien pólója, mert az õ egyik testre simuló felsõje van rajtam, ahogy a szintén rám simuló farmer is az övé. Tele van mutatós és szexi cuccokkal, és õ is tudja, hogy mi tudná igazán feledtetni velem az apám viselkedését, úgyhogy mindig minden eszközt meg is ad hozzá, ha kell.

Bár bevallom, elég hosszú ideje itt vagyunk már és eddig nem túl ígéretes a felhozatal. Sokan kacsintgatnak az asztalunk felé, de még egyik sem érte el a hûha-faktort, márpedig nekem ma este arra van szükségem. Még a végén tényleg Juliennél kell aludnom. Azzal sem lenne semmi bajom, de azért jobban örülnék valami... aktívabb társaságnak.

- Ó... te jó ég – szólal meg hirtelen Julien, szinte felnyögve. Felvonom a szemöldököm, de õ a fejével a hátam mögé int. – Éppen most jött be egy félisten. Basszus... A pulthoz mennek, most fordulj meg, most!

Követem az utasítást és kíváncsian oldalra és kissé hátra fordulok, hogy rálássak a pultra. Rögtön ki is szúrom azt a bizonyos félistent, egy fekete hajú fickó mellett áll a pultnál, de szerencsére pont rálátok és nem átallom alaposan végigmérni. Nem túl magas de nem is alacsony, pont az a nekem való fajta, akinél nem törném ki a nyakam, mikor felnézek rá, viszont a lábai szép hosszúak... Ráadásul az a farmer megmutatja azt is, hogy egészen biztosan élvezetes lenne belemarkolni a fenekébe is. Egy lazább ing van rajta, ami pont annyira feszül meg a kellemesen széles vállain, amennyire kell, az ujjai pedig fel vannak tûrve az alkarjáról, és ez valami borzasztó szexi látvány. Arról nem is beszélve, amikor az arcára pillantok... Profilból látom, így tökéletes rálátásom nyílik a férfiasan szögletes állkapcsára és a borostánál kicsit hosszabbra hagyott arcszõrzetére is, de akkor veszek el végleg, mikor az ajkaira siklik a pillantásom. Uramatyám...

A lelki szemeim elõtt már meg is jelenik a kép, ahogy azokkal a telt ajkakkal a nyakamat csókolgatja, miközben a szakálla csiklandozza a bõrömet, és azok a hosszú ujjak meg az ingbõl elõbukkanó alkar bõre a hátamat simogatja a felsõ alatt. Megborzongok a túlontúl is csábító gondolatokra és elgyengülve felnyögök.

- Valószínûleg meghaltam és a mennyországba kerültem – sóhajtom. – Ne haragudj, de ma este mégsem nálad szeretnék aludni... Illetve egyáltalán nem szeretnék aludni.

- Nekem mondod? – csatlakozik hozzám Julien is. – Atyaég, milyen szexin feszül a bicepszén az a zakó!

Felvont szemöldökkel ránézek, majd visszafordulok a pult felé.

- Vak vagy? Ing van rajta, nem zakó.

- Te mirõl beszélsz? – kérdez vissza. – Mert én a fekete hajúról.

Elszakítom a pillantásom a félistenemtõl, és csak akkor látom meg, hogy a mellette álló fekete hajú valóban zakót visel. Felnevetve fordulok újra Julienhez.

- Hát, rajtuk sem veszünk össze – kacsintok rá, mire õ is elneveti magát.

- Nem a zsúfolt részre kellett volna ülnünk – biggyeszti le az ajkait, hátrapillantva pedig én is meglátom, hogy bár erre az oldalra indulnak el a poharaikkal a kezükben, kissé távolabbra ülnek le, mert körülöttünk már minden asztal foglalt.

Anyám, azok tényleg világító kék szemek?! Végem van. Kell nekem az a férfi.

Az elkövetkezendõ egy óra azzal telik, hogy felváltva nézegetünk az asztaluk felé, nem túl feltûnõen csorgatva a nyálunkat. A fekete hajú is erre pillant néha, és amikor elkapja valamelyikünk tekintetét – illetve az én esetemben inkább azt szúrja ki, hogy a barátját bámulom –, mindig szélesen elvigyorodik és mond valamit a félistennek. De õ miért nem néz ide?! Legalább annyira, hogy elkaphassam a pillantását, és onnantól nyert ügyem lenne.

- Kezdem azt hinni, hogy egyenesen bele kell huppannom az ölébe – sóhajtok fel gondterhelten, aztán az üres poharainkra mutatok. – Inkább hozok valami erõsebbet.

Julien felnevet, de bólint és int, hogy húzzak el balfenéken. A pulthoz lépek és le is adom a rendelésemet az odalépõ pultos srácnak. A türelmes várakozás közben éppen arra készülök, hogy még egy célzatos pillantást lövelljek a félisten irányába, de még meg sem mozdítom a fejem, mikor megérzek egy tenyeret a vállamon.

- Szia – szólal meg a kézhez tartozó hang is.

Kíváncsian pillantok fel, de nem biztos, hogy sikerül elrejtenem a csalódottságomat, amikor a fekete hajút látom meg. Õ is jó pasi, de... A fenébe, miért nem a félisten jött ide? Ennek a fazonnak Julien akar a gatyájába nyúlni, nem én, de azért nem vagyok vele bunkó, mert talán õket még összehozhatom.

- Szia – üdvözlöm én is, de a tekintetem kérdõ marad.

- Ne haragudj, hogy így letámadlak ilyesmivel... – Barátságos mosolyra húzza az ajkait. Mármint tényleg barátságosra, cseppet sem tolakodóra vagy olyanra, ami azt sugallná, hogy rám akar startolni, úgyhogy most már végképp nem tudom, mit gondoljak. – Nem akarok indiszkrét lenni, de láttam, hogyan néztél az öcsémre.

Na erre felszalad a szemöldököm. Az öccse? Hát, ha azt mondom, hogy egy hangyányit sem hasonlítanak egymásra, akkor erõs túlzásokba esek. Azt viszont még mindig nem tudom, hogy Mr. Feketehaj mit akar tõlem.

- Mindig szívesen adózom egy ilyen esztétikai élménynek – értek vele egyet, mire felnevet.

- Jól ismerem õt, és tudom, hogy önszántából soha nem jött volna ide hozzád – kezdi, én pedig már kezdem kapizsgálni, hogy mire megy ki a játék és lassan elmosolyodom. – Viszont azt is tudom, hogy biztosan tetszenél neki, és hogy ma este nem az én társaságomra lenne szüksége.

- Ezen könnyen segíthetünk – szélesedik ki a mosolyom, miközben újra a félisten felé pillantok.

- Ülj csak oda hozzá, én nem foglak zavarni titeket – kacsint rám.

Elégedett mosollyal bólintok, megragadom a két poharat és ellépek a pulttól. Ez a koktél pont jó lesz ahhoz, hogy kellõen ellazuljon a drága... Elindulok felé, útközben elkapva Julien pillantását is, és az asztal irányába intve a fejemmel, mire õ mindentudóan elvigyorodik és felmutatja mindkét hüvelykujját. Az asztalhoz közeledve még egyszer felmérem a félistent hátulról, és közben elõre örülök annak is, hogy éppen egy olyan asztalt választottak, amiben az egyik oldala a bõrrel letakart padokhoz tartozik... õ pedig épp ott ül. Így a lehetõ legközelebb lehet férkõzni hozzá.

- Szia – köszönök rá melléérve, elõvéve a legfinomabb hangomat.

Ha puhítani kell elõtte egy kicsit, akkor azt fogom tenni. Felkapja a fejét, vagyis inkább a hangom irányába fordítja, látom az arcán a meglepetést, de ellenségeskedést szerencsére nem. Az nehezebb ügy lenne.

- Szia – köszön vissza õ is, a baritonjától végigfut a borzongás a gerincem mentén.

- Remélem nem baj, hogy így ismeretlenül ideállítottam – göngyölítem tovább a kedves ismerkedés szalagját. – A bátyád azt mondta, hogy talán örülnél a társaságomnak.

A sóhajából ítélve arra köveztetek, hogy Mr. Feketehaj gyakran uszíthatja rá az általa neki kiszemelt partnereket, de azt egyikük sem tudhatja, hogy most tényleg olyat választott neki, aki meg tudja róla gyõzni, hogy mi lenne számára a legjobb. Az meg ismételten az én malmomra hajtja a vizet, hogy a sóhaj ellenére megajándékoz egy igazán kedves és nem kevésbé szexi mosollyal.

- Semmi baj, ülj csak le – invitál, én pedig leülök mellé, egyelõre nem túl közel, nem kell rögtön rámászni. – Elliot mindig ezt csinálja, de most talán nem is bánom annyira.

Rápillantok a szemem sarkából és elmosolyodom, miközben leteszem a poharakat is az asztalra. Ez egészen biztosan egy bók volt, és az a mosoly az ajkain különösen tetszik. Talán mégsem lesz olyan nehéz dolgom.

- Nos, én kifejezetten örülök, hogy engem szemelt ki neked – reagálok a bókjára némi hízelgéssel, aztán felé nyújtom a kezem. – Egyébként Nathanael vagyok, a barátaimnak csak Nate.

Az az imádnivaló mosoly még mindig ott van az arcán, ahogy kissé a kezem irányába fordul a feje.

- Gabriel – fonja az ujjaim köré a sajátjait, finoman meg is szorítva õket.

Tetszik, ahogy szinte eltûnik a kezem a hosszú ujjak között. Alig várom, hogy egészen más helyeken érezzem a tenyerét...

- Nagyon örülök, Gabriel. – A kelleténél talán egy kicsit tovább is tart a kézfogás, de nem úgy tûnik, mintha õt zavarná a dolog.

- Szintén – tartja fenn a mosolyát.

- Szóval – kezdek bele, miután elengedtük egymás kezét és a poharamért nyúlok –, hogy lehet az, hogy még soha nem láttalak itt?

- Csak nemrég költöztem a környékre és eddig nem ismertem ezt a helyet.

- Talán új állás? – vonom fel a szemöldököm kíváncsian.

- Pontosan – mosolyodik el. – Hétfõn kezdek.

- Akkor elõre is sok szerencsét – mosolygok én is és koccintásra emelem a poharam.

Legalább egy órán keresztül beszélgetünk, és bár azon kapom magam, hogy meglepõen élvezem egyszerûen csak a társalgást is vele, nem feledkezem meg az eredeti céljaimról sem. Eleinte egy kicsit furcsállom, hogy soha nem néz egyenesen az arcomra, de végül hamar megszokom és nem is tulajdonítok neki nagy jelentõséget, fõleg mert lekötnek azok a bizonyos célok. Sokszor emlékeztetõt is kapok, akárhányszor csak megérzem az illatát, ami valami fenséges és nem kevésbé csábító. Biztos vagyok benne, hogy nem tudatosan választotta, engem mégis teljesen beindít, akárhányszor csak közelebb hajolok hozzá egy kissé, hogy biztosan értsem a szavait.

A koktél, amit hoztam – és közben még egy kör fogyott belõle –, szintén megteszi a hatását. Nem lehet rajta érezni az alkoholt, mégis megfelelõ mértékben fejbe tudja vágni az embert. Nem részeg lesz tõle az ember – hiszen nem célom leitatni –, de eléggé ellazít és... nos, a gátlásokat is oldja valamelyest. Ennek köszönhetõen talán észre sem veszi, de biztosan egyáltalán nem nehezményezi, hogy beszélgetés közben egyre közelebb kerültem hozzá a padon, egészen addig, hogy a lábunk most már szinte össze is ér az asztal alatt.

Nem tudom, a sors miféle játékokat ûzhet, de egyre inkább úgy tûnik, hogy ma este nagyon is a kezemre játszik. Éppen azon gondolkozom, hogy hogyan kerülhetnék még közelebb hozzá, amikor jóformán ezüst tálcán kínálkozik a lehetõség. Miután kortyolt egyet az italából, a szomszédos asztaltól távozó már meglehetõsen részeg alak egy egészen kicsit meglöki a kezét, éppen csak annyira, hogy ahogy elemeli a poharat a szájától, egy-két csepp végigfolyjon azon a bûnre csábító ajkán. Gyorsabb vagyok, mint õ, mielõtt letörölhetné, én nyúlok oda és itatom fel a hüvelykujjammal a cseppeket, finoman végigsimítva az alsóajkán.

Érzem, ahogy megfeszül mellettem a teste és a pohár is egy kicsit erõsebben koppan az asztalon, mint kellene, és ez elégedettséggel tölt el. Tehát valóban nem vagyok neki közömbös, egyáltalán nem. Tökéletesen alakítom azt, akit csak magával ragadott a pillanat varázsa, és lassan, lágyan újra végighúzom az ujjam az alsóajkán. Enyhén elnyílnak az ajkai, forró lélegzete az ujjbegyemre csapódik, nekem pedig ismét végigbizsereg a gerincem. Az ujjaim lassan tovatáncolnak a szájától, a rövid szõrszálak finoman csiklandozzák a bõröm, miközben a tenyerem az arcára simítom, folyamatosan figyelve a reakcióit, de egyáltalán nem ellenkezik. Készen áll.

Valóban hagyja, hogy egy kicsit magam felé húzzam, miközben én is közelebb hajolok hozzá, hogy végre rátapaszthassam az ajkaimat arra a szemtelenül csábító szájra. Majdnem fel is nyögök, még sokkal puhábbak, mint képzeltem... Nem tudom, mivel érdemeltem ki azt az isteni szerencsét, hogy éppen most és éppen ide sétált be ez a félisten, de roppant hálás vagyok érte. Eleinte érzek rajta egy egészen enyhe bizonytalanságot, de nem hagyom magam, és ahogy lassan, lágyan megmozdítom az ajkaimat az övéin, máris érezni kezdem annak a kis ellenállásnak is a gyengülését.

Finom csókokat szórok el a száján, arra számítva, hogy egy idõ után majd õ is viszonozni kezdi, ehelyett azonban csak arra figyelek fel, amikor hosszú ujjak érintését érzem meg a tarkómon. Kiráz a hideg, ahogy beletúr a hajamba, attól meg egyenesen bizseregni kezd a gyomrom, amikor õ maga húzza még közelebb az arcomat, miközben a nyelve megérinti az ajkaimat. Engedelmesen szétnyitom õket, hogy elmélyíthesse a csókot, az illata egyre jobban megrészegít és... te atyaúristen, milyen kibaszottul jól csókol! Még egy halk nyögés is feltör a torkomból, amire egy olyan mordulás szerû hanggal válaszol, amitõl legszívesebben itt helyben belemásznék az ölébe, de annyira azért én sem vagyok erkölcstelen...

Na jó, inkább csak nem szeretném, ha azért menne el a kedve a dologtól, mert megbotránkoztatjuk a körülöttünk ülõket.

Fogalmam sincs, mennyi idõ telik el, de igazság szerint én azt is elfelejtem, hol vagyunk. Sok férfi csókolt már meg sokféleképpen, de ez mindenképpen díjnyertes... Még el sem jutottunk az ágyig, de én már azért imádkozom, hogy lehetõleg minél többször sodorjon majd minket egymás útjába az élet. Mikor végül elengedjük egymást, mindketten szaporán vesszük a levegõt, és bár nekem kicsit furcsa, hogy egy puszta csók ilyesmit ért el nálam, az õ reakciója nagyon is elégtétellel tölt el.

- Ne haragudj, én... – szólal meg kissé rekedt hangon.

- Ó, ezért nehéz lenne haragudni – sóhajtom olyan hangon, mintha épp ez lett volna a célom végig.

Újabb szexi mosolyra húzza az ajkait a válaszom hallatán.

- Én csak... nem szoktam igazán... – keresi a megfelelõ szavakat, aztán megrázza a fejét. – Csak nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy kihasználom a helyzetet.

- Nekem sem szokásom ilyen gyorsan haladni – hazudom szenvtelenül, ártatlan arccal és hanggal –, de most nagyon is szeretném, ha kihasználnád a helyzetet, hidd el.

Mély torokhangon nevet fel, a hangtól újra kiráz a hideg.

- Örülök, hogy egyetértünk.

- Mármint abban, hogy használd ki a helyzetet? – simítom a kezem a combjára az asztal alatt.

Érzem, hogyan feszülnek meg az izmai a tenyerem alatt és hallom, milyen élesen szívja be a levegõt. Még bizonytalan, de én már tudom, hogy nyert ügyem van.

- Én tényleg nem...

Egy újabb csókkal fojtom belé a szót, és az minden elárul, hogy rögtön viszonozza is, a hajamban felejtett ujjai pedig megszorulnak a tarkómon.

- Nem kell mentegetõznöd – suttogom az ajkaira, miután egy egészen kicsit elhúzódtam tõle.

Fél órával késõbb már a lakása ajtaja elõtt állunk. Mikor elindultunk kifelé a bárból, Juliennek és Mr. Feketehajnak már nyoma sem volt, de hogy együtt mentek-e el vagy utóbbi nem is érdekelt a mi köreinkben, azt nem tudhatom... És igazából sokkal jobban érdekel az elõttem álló férfi. Már idefele jövet is többször megállítottam, tudatosan tapadva az ajkaira és simulva a testéhez, nehogy meggondolja magát, most pedig már õ az, aki hevesen csókolva az ajtónak szorít engem, miközben megpróbálja kinyitni a kulcsával a zárat.

Végül filmbeillõen szinte beesünk az ajtón, mire mindketten elnevetjük magunkat, de aztán a hajába túrva újra magamhoz húzom, miközben az irányítása alatt lassan behátrálok a lakásba. Sorban hagyjuk el a ruhadarabjainkat út közben, elõször csak a cipõnket rúgjuk le, aztán õ áthúzza a fejemen a pólómat, én pedig lefejtem róla az ingét, közben nagyon haragudva a gombokra.

A szemem sarkából már kiszúrom az ágyat, így tudom, hogy a hálószobába értünk, mikor újabb adag bizonytalanságot érzek meg felõle, amit rövidesen szavakba is önt.

- Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy...

- Tényleg most akarsz megállni? – dorombolom.

Közben a kezemet kettõnk közé csúsztatom és szakértõ módon kitapintom a farmerja elején, hogy valahol nagyon is biztos a dolgában. A nyögése zene füleimnek, de jobbnak látom bebiztosítani a dolgokat, azért újra megcsókolom, miközben néhány ügyes mozdulattal kigombolom a farmerját és a sliccét is lehúzom. Talán nem meglepõ, hogy mikor letérdelek elé és megmutatom, mit hagyna ki, ha most leállítana, már egyáltalán nem ellenkezik... Arról nem is beszélve, én mennyire meg vagyok elégedve a méreteivel.

Hamar újra felegyenesedem elõtte, sokkal jobb terveim vannak, mint hogy csak a számat használjam, de õszintén meglep, milyen hévvel ránt magához rögtön. Az ajkai éhesen tapadnak az enyémekre, és amikor hosszú ujjaival belemarkol a fenekembe, akaratlanul is belenyögök a csókba. Ahhoz képest, hogy nem az egyéjszakás kalandok híve, nem néztem volna ki belõle, hogy ilyen kis heves. Persze a kettõ nem zárja ki egymást, de azért reménykedtem benne, hogy ennyire nem tökéletes.

Amikor már a nadrágokat is lerúgtuk magunkról és az ágyra löktem, az ölébe mászva csókolom tovább, de újabb meglepetésekkel szolgál. A csók semmit nem veszít a hevességébõl, mégis vannak olyan furcsa mozdulatai, amiket nem tudok hova tenni, de pozitív értelemben ráz ki tõlük a hideg. Például amikor a fejem tetejétõl indulva végigsimít a hajam teljes hosszán, eleinte meggyõzõdésem, hogy megint a fenekemet vette célba, de mikor végül mégsem markol bele, be kell látnom, hogy egyedül a hajam volt a célja. Mintha a tapintását és a hosszát akarná mélyen az emlékezetébe vésni a tapintása segítségével...

Aminek nyilván semmi értelme.

De aztán késõbb valami hasonló ismétlõdik meg az arcom esetén is. Ez már csak azután következik, hogy hátrébb tereltem az ágyon, és gondoskodtam a gumiról meg a síkosítóról is, mielõtt újra az ölébe telepedtem volna – és ezúttal már nem a számat érezheti. Imádom a gondolatát, hogy megint sikerült megrontanom egy ilyen egyébként normális férfit, aki alapvetõen nem ment volna bele egy egyéjszakás kalandba, velem mégis megteszi. Éppen ezért fel vagyok készülve arra is, hogy még úgy is én fogok uralkodni rajta, hogy én vagyok a szó szerinti befogadó fél. Nem mintha egy kicsit is bánnám, a lovaglótudományomra soha nem volt panasz, és az õ esetében kifejezetten élvezem, hogy közben végig a nagyon is kedvemre való felsõtestében és a világító szemeiben gyönyörködhetek.

Csak az a bizonyos mozdulat zökkent ki, többször is. Elõször az lep meg, amikor felül, hogy újra megcsókolhasson, miközben a csípõmre szorítva ösztönöz, hogy ne álljak meg a mozgásban, mert kezdek rájönni, hogy tényleg nagyon rosszul tippeltem azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz az ágyban. Sokkal szenvedélyesebb, mint azt eleinte gondoltam volna róla, de aztán ahogy éppen ezen jár az agyam, jön a következõ mozdulat. Még mindig nem fekszik vissza, de az ajkait elszakítja az enyémektõl, így a zihálásunk és a halk vagy éppen hangosabb nyögések újra betöltik a szobát, miközben õ az arcomra simítja az ujjait. Van benne valami furcsa, de egyben rohadt izgató is, ahogy szinte feltérképezi az arcomat, de akkor veszek el végleg, amikor visszafekve ugyanezt eljátssza a felsõtestemmel is.

Ezúttal én hajolok le és csókolom meg hevesen, amit készségesen viszonoz is, miközben mindkét kezével felsimít a combjaimon. Szent meggyõzõdésem, hogy csak hevesebb mozgásra akar ösztönözni, de aztán jön a túl sokadik meglepetés: megragadja a derekam és egy határozott mozdulattal maga alá fordít. Ívbe feszült háttal nyögök fel, ahogy késlekedés nélkül heves tempót vesz fel, a lábaimat összekulcsolom a dereka körül és teljesen átadom magam neki. Közben végre azt is érezhetem, ahogy valóban a nyakamba csókol azokkal a telt ajkakkal, a szakálla tényleg csiklandozza a vállam, mégis sokkal jobb, mint a képzeletemben volt...

Ahogy minden más is. Tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyire szenvedélyes és odaadó szeretõ. Hozzá vagyok szokva, hogy minden szexpartneremmel kölcsönösen csak egymás igényeinek kielégítésére használjuk egymást, de õ kifejezetten figyel rám, amit alapvetõen nem igényelnék, de kár lenne tagadni, mennyire tetszik. Ráadásul játszi könnyedséggel juttat el egy észbontó orgazmushoz, amibe õt is magammal rántom, és még az sem zavarja, amikor a körmeimmel végigszántom a hátát.

Mikor már csak izzadtan, zihálva heverünk az ágyban, hagyom, hogy a delíriumos állapotban magával ragadjanak a gondolataim. Sok férfival volt már dolgom, de egyikükkel sem jártam még úgy, hogy éppen befejeztük, de én máris epekedve várom a következõ alkalmat. Ez a ma este rengeteg meglepetést okozott, az már biztos, és én egyikre sem voltam felkészülve.

- Csak tessék. – suttogja fülembe és megharap. Ez elég rosszul érint és hangot is adok neki egy morranással. Nem csípem, ha fel akarnak falni, ez az én szerepem.
- Ne harapj. – megragadom haját és durván hátra rántom, hogy kapjon a kis agyáéhoz. Velem ugyan nem fog szórakozni egy ilyen taknyos kölyök. Ettõl persze ismét könnyezni kezd, de most valószínûbb, hogy a fájdalom miatt. Nem tud vele meghatni és csak csúnyán nézek rá.
- Ez fáj. – nyöszörgi fájdalmasan, majd csókolgatni kezd. Ez azért tetszik, még akkor is, ha nem mutatom ki és még mindig csak magamban morgok és szidom azt a hülye fejem amiért nem bírok a farkammal. Lassan mozgatni kezdi csípõjét férfiasságomon, ami szintén nem hagy hidegen és lassan kezdek megkeményedni. Ez veszélyes játék mind a kettõnkre nézve. Az apjáról nem tudom mennyit tud, legalábbis az üzleti dolgairól, de õ sem az a kedves fickó akinek mutatja magát, szóval ha kiderülne, hogy kefélgetem drága pici fiát, talán morcos lenne. Ezért már pláne le kell valahogy koptatnom. Mondjuk amúgy sem akarok lehorgonyozni mellé, sõt senki mellé.
- Megtennéd, hogy abbahagyod? – sóhajtok fel, mire felnéz rám és megcsókol, mintha csak zöld utat engedtem volna neki. Rendben, viszonzom csókját, de azért vannak aggályaim.
- Nem, mert kellesz nekem, most, érezni akarlak. – milyen kis határozottan állít ilyen merész dolgokat, fõleg ha figyelembe veszem tapasztalatlanságát. Csókját egyre jobban viszonzom, édes kicsi nyelve kergetõzik az enyémmel, szinte fel akar falni. Egyértelmûen komolyan gondolja amiket mond és ez számomra csak egyet jelent. Kénytelen leszek durvábban elutasítani õt, de elõtte még kiélvezem törékeny, csábító testét. Nem mondok semmit, csak kimászom alóla és kihúzom a kocsiból, némi támaszt nyújtva, hogy ne essen össze. Rendesen felöntött a garatra. Beérve lakásomba azonnal vetkõzni kezd és ismét rám akar tapadni. Olyan akár azok a tapadós plüssök a kocsik szélvédõjén, mire a kezére csapok.
- Lassíts. – mondom elég nyugodtan és eltolom magamtól, aminek köszönhetõen hnyatt vágódik és beveri a fejét. Négykézláb mászva próbál felállni, nem nagy sikerrel, így megkönyörülök rajta és megcsóválva fejem  felsegítem.
- Beütötted magadat? – kérdezem és egy igennek mondható fejbólogatást kapok válaszol. Ez az idétlen kölyök kezd az agyamra mászni. Fõleg azért mert kicsit sem értem miben reménykedik. Nehéz elhinnem, hogy ennyire ostoba és naiv.
 - Fenébe buta kölyök. – hosszasan és fájdalmasan nyög fel, miközben a fejéhez akar nyúlni ami szépen vérzik, így nem hagyom neki és fölkapom karomba. Még itt sem fér a bõrében és mikor lerakom az ágyra vetkõzni kezd. Kimegyek némi fertõtlenítõért, hogy letöröljem a vért róla, a végén még ezért fognak kicsinálni, hogy kárt teszek ebben a kis hülyében. Mire visszaérek már a farkával játszik, ami megmosolyogtat, de fel is húz. Leülök mellé és elveszem kezét farkáró és letörölgetem róla a vért. Szerencsére nem komoly.
- Hova rohansz? – kérdezem fejcsóválva.
- Kellesz nekem, és kívánós vagyok. – fejti ki és tovább vetkõzik, majd négykézláb odamászik hozzám és kigombolva nadrágom úgy cuppan farkamra, mintha valami nyalóka lenne. Ez persze nem hagy hidegen és felsóhajtva hagyom, had élje ki magát. Ez az utolsó alkalom, hogy hozzám érhet, ha már ennyire akarja megadom neki amire vágyik. Vetkõztetni kezd, amihez én is segítõkezet nyújtok, majd megragadva haját hátra húzom és a hátára fektetve fölé tornyosulok. A kis idióta, olyan képet vág, mint aki mindjárt itt helyben elélvez, ez persze nagyon is imponál, sõt imádom ezt a kéjes látványt. Be kell vallanom, hogy ez a kis srác tudja mire gerjedek, lehet nem tudatos, de akkor is eltalálja. Ujjaim belé vezetem és gyönyörpontját izgatva figyelem, ahogy vergõdik a gyönyörtõl. Persze nem hagyom sokáig, mivel én is rendesen rá vagyok izgulva, így kihúzva ujjaim belé hatolok egy nagyobb nyögés kíséretében, majd azonnal vadul mozogni kezdek édes pici testében. A hangját vissza fogja, ami nem tetszik és ennek hangot is adok, miközben mellkasát csókolgatom és ráharapok mellbimbójára.
- Ne fogd vissza magad kicsike. – suttogom fölébe és finoman beleharapok, mire a hátamba mar.
- Ahhh. – hangosan felsóhajt, de nekem ez nem elég. Azt akarom, hogy sikítson alattam és adja ki minden szégyentelen érzését.
- Sikíts te ribanc. – adom a határozott utasítást, aminek eleget is tesz és hangos nyögdécselésbe kezd. Elégedetten fojtanom tevékenységem és hangjának, no meg látványának köszönhetõen nem is kell sok, hogy bele élvezzek szûzies testébe. Erre persze õ is elélvez, mire kicsusszanok belõle és a hátamra heveredem. Kapva kap a lehetõségen és szépen hozzám simul, de eltolni már nincs idõm, legalábbis látványosan, hisz mint egy jóllakott óvodás be is alszik rajtam. Lenézek rá és felsóhajtok.
- Az ébredés nem lesz ilyen finom, ezt garantálom kicsikém… - kuncogom el magam és letolva magamról elmegyek zuhanyozni, majd lefekszem mellé aludni. Másnap reggel én ébredek elsõnek és azonnal a reggeli kávámért lépek, meg egy szál jól megérdemelt cigiért. Nyöszörgésére leszek figyelmes, ezért bemegyek az erkélyrõl, cigimmel a kezemben. Micsoda macska nyávogásokat hallat, ami minden bizonnyal a másnaposság eredménye.
- csipkerózsika felébredt? – mondom gúnyosan, miközben cigimbe szívok.
- Mi? – kérdezi kómás hanghon, majd kinyitva szemét rám néz.
- Szia. – köszön és mosolyog akár a tejbe tök.
– Hogy kerültem ide? – kérdezi, mire felvonom szemöldököm. Nem is emlékszik? Ez igazán remek.
- Nem emlékszel? – kérdezem higgadt hangon.
- Hát nem sokra, ezek szerint veled voltam este. – Néz rám édesen, mintha azt hinné ezzel le tud venni a lábamról. Sokaknál ez be is jönne, de nem nálam, engem ez hidegen hagy és csak gyermeteg stílusát bizonyítja.
- Igen, de most már tünés van. – vágom fejéhez kicsit sem kedvesen.
- Tegnap este mást ígértél, még bocsánatot is kértél, azt mondtad, hogy érjem el, hogy belém szeress. – miket nem mond. Mondtam dolgokat, hogy bebizonyítsam mennyire buta, de nem ígértem semmit, arra azért emlékeznék. Mondjuk mindegy, hisz amennyit ivott, talán még hallucinált is. Ez a kijelentése mégis nevetésre ingerel.
- Te most ennyire hülye vagy, vagy iszonyatosan naiv és átverhetõ? – érdeklõdöm egyre gúnyosabban.
- Egyik sem. – suttogja.
- Nekem nem úgy tûnik, mert iszonyatosan naiv gyerek vagy, az csak kamu volt, sose fogod elérni, hogy beléd szeressek, mert egy kis seggdugasz vagy, akit élvezettel dugok meg, és annyi. – fejtem ki õszintén. Jobb, ha nem táplál reményeket, most talán meg is érti milyen alak vagyok valójában és végre leszáll rólam.
- Azért ne sértegess, ha lehet. – Könnyei ismét elerednek, de ez még inkább nevetésre ingerel.
– lehet, hogy naiv vagyok, de tetszel nekem. – száll ki az ágyból és öltözni kezd. Nem csak naiv vagy édesem, de ostoba is, hogy így kiadod magad.
- Elhiheted, hogy ez engem rohadtul nem érdekel, van öt perced, hogy elhúzd azt a csinos kis fenekedet. – vonok vállat és hátat fordítva ott hagyom. Nem nagyon érdekel, hogy kikészítem lelkileg, vagy, hogy most hazáig biztos bõgni fog. Õ kezdett ki velem és lehet, hogy nem önmagam adtam, de az isten szerelmére hanyatt akartam dönteni. Mégis ki adja magát egy ilyen szituban? Kinn az erkélyen nyugodtan cigizgetek tovább és mikor az ajtó becsukódik, elégedett vigyorral kortyolok kávémba. A rákövetkezõ napok simán mennek és a kis hülyének még a színét sem látom, aminek nagyon örülök. Azt hittem nehezebb lesz lekoptatni, de úgy tûnik neki is van némi sütnivaló a kobakjában. Visszatérek régi üzleti megbízásaimhoz és még a kis haldokló Willel sem kell foglalkoznom, aki külön öröm számomra. Egyik nap azonban fura hívást kapok Kárminétõl, hogy menjek be hozzá, sürgõs megbeszélésre, de részleteket majd a helyszínen mond. Mindig utálok Kárminéhez menni, mert akkor tuti valami veszett szar melót sóz a nyakamba, de ez még annál is vacakabb lehet, ha telefonba nem is hajlandó elmondani. Mindegy, nem sokat tehetek, hisz õ a családfõ és nekem követnem kell az utasításait. Megbeszélés után el is megyek az otthonába, de belépve a magán irodájába nagy meglepetés fogad. Karmine Sethel beszélget és mikor meglátnak Kármine elvigyorodik.
- Véghre Matteo, már azt hittem ide sem érsz… Gyere ülj le, valami fontosat kell megbeszélnünk nekünk hármunknak…  - rühellem mikor így beszél, mintha egy hülyegyerek lennék és a srác jelenléte sem tetszik. Mégis mit kellene nekünk megbeszélni?
- Mégis minek üljek le és mit kellene pont hármunknak megbeszélni? – vonom fel szemöldököm és gyilkos pillantást vetek Sethre. Ettõl persze összerezzen, de Karmine ott van, hogy kisegítse.
- Azért drága barátom, mert ha ezt meghallod, úgy is le fogsz ülni… - kuncog sejtelmesen és gúnyosan. Kezdem kutyaszorítóban érezni magam, mint aki hurokba dugta a fejét és várja, hogy a kötél jó szorosan fonódjon nyakára.  Leülök és Sethet figyelem, mire Karmine odasétál mellé és megfogja a vállát.
- Gondolom nem kell bemutatni a fiút, hisz te jobban ismered nálam… Szóval Seth  ez a bátor srác, azzal jött ide hozzám, hogy te már megint nem bírtad kordában tartani a farkad és kikezdtél vele.
- Te kis idióta, mégis mit adtál be neki?! – morranok fel dühösen, mire persze próbál védekezni.
- Én nem… nem így… - Karmine csendre inti és leülteti, majd hozzám fordul ismét.
- Ezt majd én intézem. Matteo higgadj le és ne kiabálj az otthonomban. A fiatalember nagyon határozott szándékkal jött ide hozzám és bár nem értem az okát a vágya te vagy… - persze ezt nem akarom végig hallgatni ezért felháborodva ismét felemelem a hangom és Karminélek megyek.
- Mi a francot képzelsz magadról? Nem érdekel, hogy mit akar ez a kis hülye!! – Karmine karja hirtelen lendül és szép nagy pofont kapok tõle, aminek köszönhetõen felreped a szám. Fejem oldalra biccen és a padlót figyelem dühösen. Seth ismét föláll, hogy közbe szóljon, de én ré se nézek és Karmine ismét leinti.
- Megmondtam, ne emeld fel a hangod. Willnek pihennie kell és Anna is itthon van… Szóval állítsd le magad és hallgass végig, mert ha ezt elcseszed és a srác apjának beszámol róla, hogy hogyan viselkedtél az õ drága fiával én rád kenek mindent és mosom kezeim, akár Poncius Pilátus. – még a kézmozdulatot is bemutatja amitõl csak még jobban nõ haragom, hisz biztosra vehetem, hogy tényleg megtenné.
- És te drága barátom te vagy a játékban Jézus… Remélem felfogtad ezt a szemléletes hasonlatot. – felemelem tekintetem és letörlöm ajkaim.
- Fel… Mond, mit kell tennem. – nagyon mérges vagyok, de már inkább magamra. Kármine elvigyorodik és vállon vereget.
- Van neked eszed. Ha legközelebb bármit akar tõled azt te szépen teljesíted… Ha azt kéri, hogy állj egy lábon egész nap, akkor azt fogod tenni és eszedbe se jusson újra kirakni a lakásodból. Egész pontosan hat hónapig kell így tenned, utána rátok bízom, hogy mit akartok, de amíg nincs meg az üzlet te azt teszed amit a kicsi mond… - fejti ki igazán bõven. Tudomásul veszem és bólintok.
- Felfogtam… - Sethre nézek, igazán csúnyán.
- Bemegyek Annához, hoztam neki valamit… Téged meg lenn várlak, ha kibeszélgetted magad drága új barátoddal… - ezzel hátat fordítok és kisétálok. A folyosón pont Annába botlok aki meghallotta hangom és meglátva a nyakamba ugrik. Imádom a csöppséget, talán az egyetlen nõnemû lény anyám után akit imádok és persze sosem jövök üres kézzel a házba, így biztosra veheti, hogy most is akad nálam némi ajándék. Lemegyek vele a nappaliba játszani. Lenn ülök a szõnyegen Annával mikor  megjelennek . Anna azonnal felpattan és Kárminéhoz rohan, hogy megmutassa mit kapott tõlem, én pedig szépen komótosan állok föl  és intve kisétálok a kocsimhoz. Seth követ, de egy szót sem szól. Mondjuk elég hallgatag vagyok én is, hisz erre nincs mondanivalóm. Sarokba szorítottak és egy patkányt a legrosszabb módszer sarokba szorítani, mert kiszámíthatatlanul reagál.
- Hová akarsz menni? – kérdezem meg végül a kocsinak támaszkodva. Seth elég halkan válaszol, talán szégyelli magát, amin kicsit sem lepõdnék meg, de sokkal inkább félhet tõlem.
- Hozzád… - suttogja.
- Matteo én nem így akartam… - erre csak felhúzom szemöldököm és kinyitom neki az ajtót.
- Szállj be… - jelentem ki semmilyen hanghon és mikor beszáll én is beszállok és elindulok haza, hozzám. Egész úton próbál valamit kinyögni, de nem jönnek a szavak a nyelvére, én pedig kicsit sem könnyítem meg a dolgát.  Ugyan miért is tenném, ha már keménykedik akkor viselkedjen férfi módjára. Eddig kisgyerekként kezeltem, de ezzel a húzásával bebizonyította, hogy az alma nem esett messze a fájától, még akkor sem, ha egy igen ártatlan csomagolásba szállították. Most mégis iszonyat higgadtan viselkedem, sõt még kedves is vagyok,. mikor kiszállva kinyitom neki a kocsi ajtajáét lés segítõ kezet nyújtok neki, akár egy úriember. Csakhogy ez kicsit sem én vagyok, ami nyilvánvaló. Felérve lakásomba ledobálom kulcsaim az asztalra és zakómtól is megszabadulok. Seth úgy jön be, mintha most járna itt elõször. Félénk és visszahúzódó, valószínûleg tele van a feje, de nem adja ki magából. Végül összeszedi magát és miközben kávét fõzök magamnak odasétál hozzám és maga felé fordít.
- Miért nem kiabálsz velem? Nem vagy mérges? Ezt erõsen kétlem. Nagyon fáj a szád? Sajnálom én nem akartam, hogy bántsanak téged. – erre megint csak felhúzom szemöldököm és felsóhajtok.
- Nem, nem fáj a szám… és eszemben sincs kiabálni veled. A kérdés, hogy te mit szeretnél elérni ezzel? Oké, itt vagy… és kerek hat hónapig azt fogom tenni, amit csak szeretnél. Kaptál egy szép kutyát magadtól, de hogy mit vársz az nem tiszta. Szóval fejtsd ki szépen mi járt a fejedben, mikor megzsaroltad Kárminét és ezzel együtt a szépen felépített életem hazavágtad. – nézek tekintetébe és tényleg nem látszik rajtam, hogy belül bizony dühöngök a tehetetlenségtõl. Alapban már rég leordítottam volna a haját és elküldöm melegebb égtájakra, de most meg van kötve a kezem.
- Én csak esélyt akarok, hogy bebizonyítsam nem jársz rosszul velem és ki tudja, talán a hat hónap végére képes leszek elérni, hogy szeress engem.
- És az mégis miben lenne jó neked? Mégis honnan veszed, hogy egy olyan ember mint én képes téged boldoggá tenni és megadni, amire szükséged van? Nem gondoltad te ezt át rendesen, mert velem akarsz lenni, még ha ez nem is látszott rajtam. Most viszont gyûlöllek. Olyan érzések keringenek bennem, mint Kárminével kapcsolatban, hogy egy senkiházinak gondollak, aki mindig mindent megkapott ebben a nyomorult életben és mikor akad egy valami ami nem adja magát önként, nem bírja elviselni és cselhez folyamodva szerzi meg, még akkor is, ha az a bizonyos valami nem akarja. – fejtem ki teljesen higgadtan, majd megfogom és a falhoz nyomom. Kezem feje mellett támasztom meg. Nekem nem okoz gondot a szemébe nézni, de neki már annál inkább, így kénytelen vagyok magam felé fordítani tekintetét.
- Miért beszélsz úgy magadról, minta egy tárgy lennél? Én nem tekintelek…
- Tulajdonnak? Hát akkor minek tekintesz jelen pillanatban? Bár még nem érzed, ebben a helyzetben te fogsz sérülni… Vond szépen vissza amit mondtál. Mond meg Kárminének, hogy tévedtél és elfelejtem ezt az egész ballépésed… - nézek rá egyre ravaszabban. Érzem nem fogja sokáig bírni, hisz én tapasztaltabb és ravaszabb dög vagyok nála. Ki fogom szívni a vérét és olyan lelki nyomás alá teszem, amit nem lesz képes elviselni, de persze Kármine biztos kioktatta, mit tegyen ebben a helyzetben. Ennyire ismerem már, hogy imád engem kényelmetlen helyzetben látni. Kicsit elgondolkodik végül megrázza a fejét.
- Nem… Eszemben sincs! Nem fogok visszakozni, ezt eldöntöttem, esélyt akarok és te nem vagy hajlandó önként adni. Lehet, hogy azt hiszed meg akarlak szerezni, de ez nem így van, csak és kizárólag esélyt akarok… - vág vissza, kicsit harciasan. Nocsak micsoda hevesség, hát jó. Elmosolyodom és megsimogatom ajkait.
- Jól van kicsi, akkor csináld végig, majd meglátjuk van e elég kitartásod hozz. mivel biztos nem fogod elérni a célod és sosem fogod megtudni mit gondolok komolyan és mit nem, de gondolom erre már felkészültél… - kuncogom és közel hajolva megnyalom ajkait, majd derekán végig siklatva kezem megcsókolom. Lassan és érzékien simogatom. Sokkal finomabban érek hozzá, mint eddig tettem . Fenekére simítok és belemarkolva fölemelem, miközben tovább csókolom, majd elindulok vele az ágy felé.
- Szeretnéd, hogy kielégítselek? Akarod tudni milyen mikor téged elégítenek ki és nem fordítva? – suttogom ajkaira, mire remegõ ajkakkal válaszol.
- Igen, de… - próbálna valamit még hozzá fûzni, amire nem vagyok kíváncsi, ezért szépen betapasztom ajkait és elterítem az ágyon. Fölé kerekedve lassan vetkõztetni kezdem. Kigombolom ingét és elindulok testén lefelé. Tudom, hogy én voltam számár az elsõ, így nem lesz nehéz lenyûgöznöm. Mellbimbóját jó darabig kényeztetem és közben kezemmel nadrágját kigombolva farkára simítok.
- Hogy vagy képes… ahhh így hozzám érni, ha annyira… gyûlölsz? – nyögdécseli édesen. Felemelem tekintetem és elvigyorodom.
- Talán hazudtam és nem gyûlöllek, hanem kifejezetten élvezem ezt a helyzetet. Ez a te tiszted, hogy eldöntsd édesem. – kuncogom és visszatérek csodás testéhez. Ehhez nagyon értek, hogy szépen összekavarjam édes kicsi buksiját. Ismét elindulok lehelé és végig kényeztetem minden egyes porcikáját, miközben lefejtem nadrágját, majd lágyékánál megállapodva, tovább izgatom. Nagyon sexi hangokat ad ki közben és ha nem lennék annyira pipa, most biztos fel is izgatna. Még így is hat érzékeimre és szépen lassan én is megkeményedem. Farkát kezdem nyalogatni, majd egyik ujjam benyálazva belé hatolom, miközben szabad kezem érzékien simogatja mellbimbóját. Hangja egyre kiéhezettebb, de ez nekem nem elég. Hevesen szopni kezdem férfiasságát. Nagyon profi vagyok és tövig nyelve néha még heréit is megnyalogatom. Nem is kell sok és hatalmas nyögéssel élvez bele számba, amit szépen le is nyelek, majd felemelkedve megnyalom ajkaim és kipirult pofijára nézek.
- Lenyelted?... – néz rám zavartan és alig bírja elhinni. Ezen elkuncogom magam.
- Le és ha tudnád milyen finom vagy… - kuncogok még jobban zavarán, majd megölelem és megcsókolva szépen lassan kigombolom nadrágom, ami már igencsak szûkös.
- Még nincs vége… - suttogom ajkaira és elõvéve merev tagom feltolom lábait, hogy elhelyezkedve karcsú lábai közé szépen lassan belé hatoljak. Lassan mozgok ami számomra annyira nem élvezetes, de most nem is ez a cél. Az õrületbe akarom kergetni és ez nem is megy nehezen. Csókolom, ölelem és közben folyton gyönyörpontjára összpontosítok. Sikerül is még kétszer eljuttatnom a csúcsra, mire én egyszer élvezek el, de tapintatosságból nem belé. Na igen, ez sem kifejezetten én vagyok, majd lágy csók után mellé heveredek és magamhoz ölelve cirógatom a hátát.
- Még sosem éreztem ilyet… - pihegi és könnyeivel küzd.
- De nem várom el, hogy másként viselkedj, mint amilyen vagy… Kérlek Matteo én csak veled akarok lenni, nekem pont úgy vagy jó ahogy vagy… - bújik hozzám édesen, de ez kicsit sem hat meg. Számomra õ most csak egy zsaroló és elégedettségemre kezd kiesni a szerepébõl, hisz pont ez a célom, hogy elbizonytalanítsam.
- Semmi baj kicsike… Megkaptad amire vágysz, legyen ennyi elég. Nem doblak ki és addig maradsz amíg jól esik, kívánságod számomra parancs… Élvezd ki ezt a hat hónapot… - csókolom meg.

- Keizo, vigyázz! Uff, ez fájhatott. – morogja legjobb haverom, miután figyelmeztetése túl késõn érkezett, én pedig lendületbõl nekicsapódtam egy rosszhelyen felállított oszlopnak. Még szép, hogy nem én vagyok a hibás.

- Aucs, aucs, aucs…- fájó hátsómat dörgölve talpra kecmergek és leszedem a szememet takaró kendõt, majd megkeresem kissé arrébb gurult gördeszkámat.

- Nyertem! – jelentem ki, pár odébb ácsorgó fiúhoz fordulva.

- Eltaknyoltál. – húzza fel az orrát a vezérük.

- Nem az volt a fogadás tárgya, hogy állva maradjak, hanem az, megmerem e csinálni az ugrást bekötött szemmel. Ráadásul az ugrás meg is volt, csak utána mentem neki az oszlopnak. – felelem vállat vonva, mire vonakodva ugyan, de elismerik a gyõzelmem, és a fogadásra feltett pénz a zsebemben landol.

- Õrült vagy Keizo. – lép mellém Arata, de azért nagyban vigyorog. Viszonzom a gesztust legjobb haveromnak, majd deszkámat megragadva elindulok hazafelé.

- Ha az nem is, mázlista az igen. – csapok a zsebemben megbújó pénzre.

- Azért az nem olyan sok, hogy ezt még egyszer megcsináld érte. – megcsóválja a fejét, de én csak megvonom a vállam, és szaporázom a lépteim. Így is lehet, hogy elkések a melóból, mert elõtte még haza kell mennem rendbe szedni magamat.

A lakásom elé érve elköszönök Aratától, aki megígéri, hogy ma este beugrik a bárba. Felspurizok a lépcsõn, és rekordidõ alatt letussolok, majd magamra kapok valamit, és már otthon se vagyok.

Épp idõben esek be, még nem késtem el. Fõnököm csak a fejét csóválja, de nem tesz szemrehányást. Õ is tudja, hogy mennyire népszerû vagyok az idejárók körében, legyen szó nõkrõl vagy fiúkról.

- Genda-san! – kiabálok ki az öltözõbõl fõnökömnek. – Muszáj a nyakkendõ?

- Ne kezd megint Kei-kun! Minden este közlöm veled, hogy muszáj, így ez ma sincs másképp!

Morgok valamit az orrom alatt, majd hagyom a mellém lépõ Yumének, hogy kuncogva megkösse helyettem. Õ a bár egyik pincérlánya, rajta kívül csak egy nõi felszolgáló, velem együtt pedig három fiú van. Habár én sokszor mixerként dolgozom inkább.

Végül a nyitásig is eljutunk, és ezúttal a pult mögül fogadom a vendégeket. Jól érzem magam, szeretem ezt a munkát. Habár néha feltûnnek zaklatók, hamar letudja õket Aki, a nagydarab kidobó. De a hangulat kitûnõ, és itt nem a bár vendégeire (habár õk se panaszkodhatnak), hanem az alkalmazottakra gondolok.

A sok ugratás és heccelés már mindennapi.

Olyan tíz óra körül a legnagyobb a forgalom, így segítség kell a pult mögé. Yume vidoran keveri az italokat mellettem, én pedig hümmögve hallgatom folyamatos szóáradatát.

- Hé, Kei-chan! – hallom meg hirtelen az ismerõs megszólítást, és durcásan fordulok a vigyorgó Arata felé.

- Ha még egyszer így szólítasz…

- Inkább fejezd ki örömödet, hogy eljöttem meglátogatni téged. – szélesen elvigyorodik, és habár nem elõször van itt, mindent alaposan megfigyel. Majd kérdõn visszanéz rám. – Nem látom egyik bátyádat sem, pedig ez a számonkérés napja, nem?

Felsóhajtok, és átadom Yuménak az elkészült italokat. Való igaz, hogy valamelyik bátyám mindig beesik kedden és pénteken, hogy ellenõrizzék minden rendben van e velem.

Arata azonban nem tudja, hogy közel se a tanulmányaim, vagy karate eredményeim érdeklik õket, sokkal inkább az, élek e még. Nem mintha anyám nem csörögne rám minden nap…

- Ma letudtuk a dolgot mobilon. – bököm ki végül, és elé teszem a kedvencét.

Mielõtt felelhetne, egy idegen telepedik le mellé, én pedig kénytelen vagyok az õ rendelésével foglalkozni.

- Mit adhatok? – lépek elé, de mikor feltekintek, kissé bennem reked a levegõ. Uh, anyám! De sötétkék szeme van. Na meg az arca…

Gyorsan összeszedem magam, de ahhoz már késõn, hogy elrejtsem elõle a reakciómat, mert kissé hidegen ugyan, de engedélyez magának egy féloldalas, gunyoros mosolyt.

- A ház specialitását kérem. – szólal meg végül, és leplezetlenül végig mér.

- Az nem én vagyok. – billentem kissé félre a fejem, és pimaszul rámosolygok.

Tekintete hidegsége nem változik, de valami csillan benne, és halkan felnevet.

- Azonnal hozom. – folytatom kissé komolyabban, majd hátat fordítva neki, hozzálátok az ital elkészítéséhez.

Hiro, az egyik srác aki idõközben felváltotta Yumét, mellém lép, és egyik karjával átkarolva a nyakamat, a fülemhez hajol.

- Tyû, Kei-kun, szép fogás. Még a végén féltékeny leszek. – nevet fel halkan. Morcosan rázom le magamról a nálam magasabb fiú karját.

- Hülye. Ne csináld ezt, mert könnyen pletyka lehet belõle.

- De hát flörtöltél, pedig nem szokásod bárkivel. Mit nem adnék, ha egyszer én is sorra kerülnék. – sóhajt fel drámaian, mire vigyorogva felé fordulok.

- Megér neked néhány nap túlórát?

- Kegyetlen. – biggyeszti le az alsóajkát, majd az õ arcán is mosoly terül szét, és vidáman folytatja a felszolgálást.

- És íme. – pakolom le az italt a kékszemû elé, aki biccentve megköszöni. Már fordulnék el, mikor megszólít.

- Mond csak …Minami Keizo-kun…ugye? – olyan fura hangsúllyal ejti ki a vezetéknevemet, hogy akaratlanul is összerezzenek. Pedig nem tudhatja, hogy ez nem az igazi.

- Úgy van. – bökök a mellkasomon díszelgõ névtáblára, ahonnan valószínûleg elõzõleg leolvasta. – Mit tehetek még önért?

- Önért? Nem vagyok én olyan öreg. – húzza el a száját, mire elvigyorodom.

- Érted? – végül mást is hozzáteszek. Apropó, így nem igazságos. Te tudod az én nevem, de nekem fogalmam sincs, te ki vagy. Márpedig otthon azt tanították, idegenekkel ne álljak szóba.

Talán ezzel túl messzire megyek, de ez van. Ha akar valamit, úgy is bemutatkozik. Ha nem…nem töröm magam hiába.