|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2011. 08. 08. 19:11:11 | #15664 |
 Karakter: Tonogata Muyoku
Megjegyzés: ~ L-samanak
Muyoku:
El sem hiszem, hogy itt az utolsó év ideje. Sokak szerint húzós lesz, talán szerintem is, de csak alig lett vége a szünetnek, szeretnék nem ezen aggódni. Hanem inkább azon, hogy milyen napra fog esni az edzés. Mert persze ez mindig az első nap derül ki, hogy a tanár is hogyan ér rá, de ha minden igaz, és mázlim lesz, akkor minden marad úgy, ahogy tavaly.
Örülök, hogy nem vagyok elsős abból a szempontból, hogy nem kell korán bemenni az első napon, 1-2 órával tovább aludhatok. Vagyis aludhatnék, ha o-baa-chan hagyna. Lezuhanyozom,
felkapom az egyenruhát, reggeli, és indulhatok is, persze csak kényelmesen.
A suliban azonnal Ken-el futok össze, kezes-pacsi után mehetünk fel, a termekhez. Míg a tanár nem jön, unottan ülök a padban, figyelve a társaságot. A lányok már egész elhidegültek az első nap óta, amit nem bánok. Jönnek majd az új elsős lányok, és még itt vannak a másodikosok is.
Nem rossz érzés, hogy tetszem az embereknek, sőt… De sajnálom a rossz választásukat.
- Hé… pszt! – Ken bököd oldalba folyamatosan, és lassan feleszmélve fordulok felé. Teli vigyorral lengeti orrom előtt a labdát.
- Komolyan behoztad? – vigyorodok el én is – Csak te lehetsz ilyen hülye.
- Inkább örülhetnél, na gyere.
- De ha a tanár jön…
- Hagyd már, úgyis késik vagy fél órát, mindig ezt csinálja az első napon – Hát… jó. Engem nem kell sokáig győzködni.
~*~
A folyosóra kiérve azonnal passzolgatni kezdünk, egyre távolodunk egymástól hátrálva, ide-oda dobálva a lasztit, lassan már a folyosó két szélére érünk, amikor Ken ugorva kapja el a labdát, és zakkan egyet a földön, nem egyedül.
Azonnal feléjük futok, és látom, hogy egy aprócska fiút zúdított magával ez a barom.
- Te meg mit rohangálsz itt? – förmed rá, de én inkább a fiúhoz sietek, hogy felsegítsem. A mappája szétszóródott, és szegény még mindig a földön fekszik.
- Jól vagy? – nyújtok neki kezet, és ahogy lassan felnyitja szemeit megdübben mellkasom. Istenem… de szép arca van.
- Azt hiszem… igen – válaszolja édes kis hangon, ujjait a tenyerembe csúsztatja, és mire egyenesbe állítom kipirul az arca.
- Bocsi, hogy ez az állat feldöntött – leguggolva segítek összeszedni a rajzait.
- Hé! – méltatlankodik mögöttem Ken, de nem törődöm vele. Ő tarolta le a fiút, bármit mond.
- Semmi gond… köszönöm - veszi el tőlem félénken a mappát, és mellkasához szorítja.
- Elsős vagy? – fejrázással válaszol. Hm. Pedig teljesen annak nézem.
- Csak nem találom a termünket. – zavart mosollyal vakargatja meg tarkóját. Már épp szólásra nyitnám a számat, amikor mögöttem egy ismerős hang csendül fel.
- Tonogata. Mondtam, hogy a folyosón nincs labdázás – afene, a tanár. Hehe… Tudtam, hogy ez lesz.
- Elnézést tanárnő. Többet nem fordul elő – vágom ki magam vigyorogva, szerencsére ennyi elég a meggyőzéséhez. Visszafordulok a fiúhoz aki még mindig mellettem toporog, de az ablakon figyel ki, mintha teljesen elkalandozott volna.
- Segítsek megkeresni a termet? – kizökkenve gondolataiból visszafordul felém, és mintha megint jobban magához szorítaná a mappát védekezésképp.
- Nem szükséges, csak… a kiírást keresem.
- Oh, az a tanári mellett van, pont a faliújságon – segítek neki szóban, ha már nem szeretné, hogy elkísérjem, elmosolyodik és biccent.
- Köszönöm – gyorsan el is siet, olyan lelkesen megy a mondott hely felé, hogy egyszer majdnem elbukik, de megtalálja egyensúlyát. Remélem tényleg nem lesz baja.
~*~
Hát persze, hogy ma van az edzés, délután. Még az a szerencse, hogy elhoztam a cuccomat, persze azt terveztem, hogy a szekrényben hagyom, de így legalább használhatom is.
Az edzésen sok az új arc, persze csak a nézőtéren, tagokat majd később toborzunk, az iskolai fesztiválon, az ősz közepén. Hiányzott már nagyon ez a környezet, és az edzés, a többiek. Szeretem ezt a hangulatot, ami mindig körüllengi az egészet.
Az edzés második felében mindig egymás ellen játszunk. Először mindig logikátlannak tartottam, hisz hamar kiismerjük a másik játékát, és egy idő után könnyű kicselezni, vagy felismerni a lépéseit. De rájöttem, hogy ez sokszor jó hatással van, főleg hosszú távon. Ha mindenki kiismeri a másikat, egy újjal kell mindig előrukkolnia, így fejlődnek a tagok. A tanár is erre hajt szerintem.
Egy nagy ugrással megkaparintom a labdát, halk sikolyfoszlányokat hallok a távolból, és ez persze csak buzdít. Fordulok, cselezek, majd cipőmet csikorgatva a parketten, a labdát pattogtatva indulok meg szlalomozva az emberkék között, hogy végül egy szépséges három pontosat dobhassak. Nekem sokat segített az, hogy nyáron apámmal jártam folyton, és a csapata is megtanított sok mindenre.
- Ez nem ér! Muyoku, te már megint túlnőttél minket! Azt hittem a japánok kicsik – méltatlankodik Ken, de csak vigyorgok. Én mondtam, hogy nem veszi el tőlem a posztot.
- Nem véletlenül vagyok a csapatkapitány – egyik szemem alatt lehúzom arcomat, és nyelvet öltök rá, mire a többiek is felnevetnek.
- Szünet! – rikkantja el magát a tanár, és veszek egy mély levegőt. Észre sem vettem, hogy elkezdtem leizzadni. Felmérem a terepet, főleg a sok új arcot, és amikor a reggeli fiút pillantom meg megállok, elmosolyodom, és intek neki. Nem hittem volna, hogy érdekli a kosárlabda.
Megkerülöm a padokat, magamhoz veszek egy törülközőt, és a nyakamba akasztom, majd megközelítem őket. Mert úgy látom, egy lánnyal beszélget.
- Sikerült megtalálni a termet? – azonnal felém fordulnak, én pedig leülök velük szemben a másik padra. A fiú nem válaszol, csak bólint. Pedig, igazán szeretném hallani a hangját. - Ennek örülök. Remélem, tetszik a kosármeccs, keresünk ám új tagokat, hehe – ahogy jobban megfigyelem a környezetét, látok pár ismerős arcot. Oh, igen… az alsóbb osztályokból a lányok, akik majdnem minden edzést végignéznek. – Heló – hogy ne legyek olyan nagy tuskó köszönök nekik is, de zavarba jövök attól, hogy mennyire örülnek neki. Pedig… nem is beszéltünk még igazán… mármint én velük. – Az osztálytársaid? – kérdem újra felé nézve. Valamiért… vonz a megjelenése.
|
| Kita | 2010. 09. 27. 19:08:40 | #8195 |
 Karakter: Micah Ghilonsteel
Megjegyzés: VÉGE
VÉGE
durván érthető okok miatt
Szerkesztve Kita által @ 2010. 09. 27. 19:09:05
|
| Kita | 2010. 09. 26. 16:12:56 | #8135 |
Karakter: Micah Ghilonsteel
Ez a tag… az agyamra megy. Még ha tudnám is, miért viszket az arcodtól a tenyerem…
- Nem véletlenül repültem át az egyharmad földtekét, hogy csupán nézegesselek. Reményeim szerint emlékszel rám, és ahogy a szemedbe nézek… tutira emlékszel rám.
Ez a szöveg… Ó, már tudom. Persze, a tag Amerikából. Így már össze tudom kötni. Bár ne kellene…
- Nem tudom, meleg vagy-e – ha mondani is akarok valamit, a torkomra forr a szó. Eddig azt hittem, simán csak nem teljesen ép agyilag, az IQ szintje valahol lent van, de hogy engem egyszerűen lebuzizzon… hát minek, kinek képzeli ez magát? Felháborodásomban szóhoz sem jutok. Higgadtság, fegyelem…
- Remek – veszek élesen egy mély levegőt. – Egyéb mondanivaló? – hát ilyen se történt meg velem…
- Kihívlak egy párharcra – megdermedek, hátam mutatom felé, de a vérnyomásom hirtelen az egekbe szökkent. – Ha nyerek, eljössz velem teázni. Ha te nyersz, lekopok – ezt enélkül is a hiszti nélkül is megcsinálhatnád, de sebesen. Lassan elindulok a szekrényem felé; nem fogok belemenni egy ilyen felesleges heccbe.
- Egy senki ellen nem állok ki – morgom.
- Ahh, sejtettem, hogy nincs benned annyi kurázsi, hogy kiállj velem – Felvillannak a szemeim és lendületből bevágom a szekrényajtót. Megfordulok, a szemeibe mélyedve.
- Három pontig játsszuk a menetet – mondom csendesen és oldalra dobva a törülközőt kiléptem a terembe. Amúgy is minimum halált érdemel; cipőstül begázolt a dojoba.
Felkapom a kardom, és próbálom lenyugtatni az elmém. Hogy nekem mit meg nem kell tennem, hogy végre békén hagyjanak… ennek meg fel sem tűnik, ha golfcipővel trappol az ember személyes zónájában. Kezembe fogom a bambuszkardot, és végigmérem. A háta, a mellkasa és a karjai impozáns tetoválások borítják; bár számomra érthetetlen elcsúfítása az emberi testnek, ha összefirkálják, akármennyire szép és művészi is. Veszek egy mély, higgadt levegőt, és alapállásba állok.
A mester éppen hogy int, máris csattant az oldalán az ütésem.
***
Azt el kell ismernek; jó. Alattomos és undorítóan aljas dolog volt eltitkolnia, hogy három danos szintje van, de nem említem fel. Sportszerűtlen volt, de akkor sem adom fel.
A bambusz erősen és fájdalmas hangon csattan a bal alkaromon, mire az ujjaim megfeszülnek és meginog a kezemben a kard. A rohadt életbe… felmordulok, de visszaállok alapállásba, a csapás helye feldudorodik csúnyán és máris vörösödni kezd, a véraláfutásból lassan vérpöttyök ütköznek ki.
Ezért meghalsz. Inkább előbb, mint utóbb. Bár a nyakad tört volna ki…
Újabb égető érzés csattant rajtam, mire gyűlölködve, de megadóan eresztem le a kardot. Három-kettőre megvert… összeszorítom az öklöm, a körmeim mély árkokat vájnak a tenyerembe. A francba, a francba, a francba… főhetek a saját levemben, amikor mellém lép és megérintene. Tüntetően elhúzódom tőle, tapogasd ám a tudodkidet…
- Kint várlak a lépcsőn, nyugodtan készülődj; nem sietek – mondja. Elcsaphatna egy busz, miközben vársz…
Mogorván vágom a földhöz a kardot, és bementem az öltözőbe.
Alaposan lemostam magam hideg vízzel, felvettem az ingem és a bő zöld pulóverem. Megint engem ver a sors, hogy nem lehetek békén, most meg rám akaszkodott ez a… hülye is. Mogorván kapcsolom be a színes gombokat és a hátamra kapom a táskát. Elköszönök a mestertől, és kilépek a kissé hűvös levegőre. Hát, nincs szerencsém, még itt van.
De tisztességesen győzött le, tartani fogom a szavam, még ha nincs is ínyemre; a kötelesség az kötelesség.
- Nem tudom, hol lehet itt teát inni – mondja, de én mereven előre szegezem a pillantásom. Legszívesebben rámorognék, hogy még jó, de lenyelem a nyelvem inkább. Volt egy hely, ahova iskola után néha beültem, színvonalas, kedves kis hely.
- Jó napot, uraim. Mit hozhatok? – lép oda a pincérlány, kedves mosollyal.
- Egy zöld teát kérek – mondom csendesen.
- Kettőt – toldja meg Ő is, én pedig hátradőlve, kifejezéstelenül bámulok el a válla fölött. Megérintem a karom.
- Ne haragudj, hogy bántottalak, csak… ha nem teszem, most nem itt ülnénk – szabadkozik. Nem lett volna számomra nagy érvágás, az biztos.
- Semmiség – mondom halkan. Kaptam már ennél nagyobbakat is… Addig csendben ültünk, amíg a pincérnő meg nem érkezett; de ez már másik volt.
- Micah! – ujjongott fel vidáman. Vörös, dús loknis haja az álla végéig ért, fekete rövidujjúja kellemesen feszült az alakjára, fekete farmer és vörös kötény volt a csípőjére kötve.
- Amelie – álltam fel, apró csókot nyomva a kezére. – Nem is tudtam, hogy itt dolgozol – néztem rá meglepődve kissé.
- Új hobbi – legyint szórakozottan, szélesen mosolyogva. Ragadós a jókedve, egy pillanatra megrebbent a szám széle. – Zöld tea? Na, várjatok csak – kacsint egyet és a rendeléssel együtt visszafordul. Hamarosan ismét megjelent, légies lépteivel egyensúlyozza a tálcát, rajta két különös, csodálatos égkék csészével. Érzem Hisashi érdeklődő pillantásait, de fel sem veszem. Igen, még neheztelek rá.
- Csak mert tudom, hogy így szereted – mosolyog rám, én pedig hálásan rápillantok. A tea színe sokkal tisztább, ha kék csészében szolgálják fel.
- Köszönöm – mosolygok rá. Érdeklődve pillant rám, én pedig feleszmélek. – Sajnálom. Amelie, bemutatom neked Hisashit – mondom kissé kényelmetlenül. A lány azonnal a kezet fog vele.
- Amelie LeFay – mutatkozik be mosolyogva. Angliai nemesi családja révén ő francia, de ez hossz és történelmi mese. – Örvendek.
- Részemről a szerencse – biccent Hisashi.
- Mégis, honnan ismeritek egymást? – érdeklődik Amelie. Kényelmetlenül sötétednek el a szemeim, de válaszolni nincs is időm.
- A legutóbbi fellépésén találkoztunk – mondja kedvesen. Megfogtam a csészém és belekortyoltam.
- És erről nekem miért nem meséltél, Micah? – érdeklődött vidám, incselkedő szemrehányással Amelie. Letettem a csészét és némi meggondolás után válaszoltam.
- Mert eszembe sem jutott – mondtam nyugodtan.
|
| Kita | 2010. 09. 22. 22:00:42 | #8030 |
Karakter: Micah Ghilonsteel
Csendesen ülök az autóban, majd kiszállok az operaháznál. Csendes sóhajjal simítom meg a hegedűtokot, majd egyenes háttal, megvárva a többieket dőlök neki a falnak.
- Micah, minden kész?
- Igen, tanár úr – biccentek, mire elégedetten rázza meg a fejét.
- Tökéletes, tökéletes… - motyogja és bemegy, majd utána az egész orchestra. Halvány mosollyal megyek utánuk, szinte az ujjaim alatt éreztem a húrok rezgését…
***
Megigazítom a nyakkendőmet és a fehér mellényt a frakk alatt.
- Micah, kezdünk.
- Értem Megyek – kapom fel a hegedűt, pár láthatatlan porszemet leseperve a lakkozott cseresznyefáról. Kisétáltam a folyosóra, majd a színpadra. Mindenki állt, én kicsit bal oldalt, meghajolunk, majd mindenki leül, rajtam kívül… Eleinte az egész orchestra játszott, majd elhalkultan zengtek a basszushegedűk… és én játszottam. Sebesen jártak az ujjaim a kecses hangszer nyakán, nekem nem kell kotta, pórias dolog… Beleélem magam amikor hirtelen elcsúszik az ujjam. Kikerekednek a szemeim és döbbenetemben meg hirtelen fellángoló dühömben elsápadok.
ELRONTOTTAM. Én.
Olyan kínos… lendületesen végigjátszottam a darabokat, lehunyt szemmel, összehúzott szemöldökkel, de alig várom, hogy vége legyen… Elrontottam, a rohadt életbe…
Az öltözőben kibújok az elegáns ruhából, felveszem a rendes ruháimat, majd felveszem a kabátom is. Kezembe fogom a hegedűtokot és sötét pillantással, még sötétebb gondolatokkal megyek ki a csoport után. Mindenki gratulál, csodálatos volt, igazi tehetség, zsenialitás…
Tévednek, ostobák, elrontottam, ilyen hibát, épp hogy ki nem szúrta a fülüket; mindenki hallotta, csak próbálnak udvariasak lenni, de már látom a kritikákat… Sötét gondolataimmal karöltve megyek ki, nyakamon megfeszülnek az izmok, kezem finoman remeg az idegességtől.
Otthon le kell fárasztanom magam.
Hirtelen valaki elém perdül – jegesen nézek rá, összeszorítom a fogaim, ajkaim összepréselődnek.
- Lépjen félre! – szólok csendesen, de annál idegesebben. Még egy idióta amerikai a nyegle stílusukkal… az agyamra mennek.
- Hisashi vagyok, nagyon örvednek! – mosolyog. Mosolya ragadós, jókedvű, fogaimat csikorgatom. Lépj már le! Kezet nyújt, majd némi habozás után visszaveszi. Kicsit kisebb lett az a százfogas cápavigyor a képén. – Lenne kedved beülni velem valahová, ha már úgyis végeztetek? – kérdezi lágyabban, de meg sem rezdülök. Menj… Innen. Továbbra is kifejezéstelen pillantással mérem végig, mire vonakodva félreáll.
Helyes.
- Várj már! – lép mégis utánam, éppen megforgatom a szemeim, mikor elkapja a csuklóm. Reflexből csapnék felé, de visszafogom magam, a vérnyomásom az egeket veri. Elrántom a karom és épp készülök kulturáltan vagy vulgárisan leordítani a haját,amikor az egyik fuvolás lány csendesen benyomja a fejét az ajtón.
- Micah? – kérdezi halkan. Kiegyenesedek és kifejezéstelen arccal elvonulok újdonsült ismerősöm előtt.
- Megyek.
- A tanár r már rád vár.
- Rettenetesen sajnálom. Feltartottak – morgom az orrom alatt, és beszállok az autóba.
***
Valahogy nem rajongok annyira a repülésért, vagy egy éjszakát igazán maradhattunk volna… elgémberedett tagokkal szállok le a gépről, ahol az autó már azonnal vár minket a terminál előtt.
- Micah úrfi – hajol meg finoman a férfi, én biccentek és beszállok az autóba. Kifárasztott eléggé az út, már csak pihenni kívánok az ágyamban elnyújtózni… - Hallottam, csodálatosan sikerült a koncert.
- Ez csak pletyka – morgom az orrom alatt.
***
Egy teljes napot átaludtam, majd jóízűen reggelizek. Hétvége lévén csendesen megírom a leckéimet, megtanulok, az esszéimet befejezem és egy stócba rakom, hogy már csak beadni kelljen. Fehér ingem felső két gombját meglazítom, meztelen talpaimmal finoman dobolok a sötét égkék szőnyegen. Még van egy kis időm, hogy elinduljak… de végül is…
Zoknit és cipőt húzok, felkapom a zöld meleg pulóverem, amelynek nyaka majdnem a két vállamat veri, kedvenc barna kabátom; szórakozottan megdörzsölöm a színes gombok közül az egyik vöröset. Ellenőrzöm, mindenem megvan-e: ruha, ital… felkapom a zenelejátszóm és kilépek az ajtón. Bekopogok a konyhába, ahol a komornyikunk, Lewis sürgölődött.
- Edzésre mentem – szólok be.
- Kívánja, hogy előkészítessem az autót? – lépett hozzám.
- Nem, köszönöm. Gyalogolni szeretnék.
- Jó szórakozást, fiatalúr – hajol meg kissé én pedig felkapva két csokis kekszet a kupacból és egy almás nyalókával felszerelkezve állítom be a kedvenc zenémet és kilépek. A fülhallgató a fejem hátsó részén ível át, lapos, fülre fekvő alkalmatosság, hogy ne roncsolja a hallásom, majd kisétálok az ajtón.
A hatalmas, mély barna zsebekben még melengeti az ujjaimat a friss sütemény, de inkább a nyalókát forgatom a számban. Busszal beutazok a centrumba, majd gyalog vágtam át a Piccadillyn, hallgatva a nyugtató zenét. Csendesen ácsorgok a járdán, amikor egy különös, vörösesbarna lobonc akad meg a szememben… Milyen ismerős. És a gyomromban ugráló ordító belső hangom ordít, hogy maradjak szépen ezen az oldalon és a meleg vajas perec helyett toljam a seggem edzésre.
Hallgattam rá, mert a legtöbbször igaza van.
A dojoszerű teremben meleg van; fehér haori feszül a mesteren is, vékony.
- Micah – hajolok meg felé.
- Örvendek.
- Korán jöttél.
- Remélem, nem probléma – bújok ki a barna kabátomból, megdörzsölgetve a zöld és sárga gombokat.
- Természetesen nem. Melegíts be – int felém, mire meghajolok és megyek átöltözni.
Meleg van. Csak a nadrágot veszem fel, a fekete övet fűzöm a sötétkék, bőszárú nadrágra, de a felső részt most mellőzöm.
Melegítés: hasazás, fekvőtámasz, lassú izommunka, hogy fájjon, lüktessen… elromlott a légkondi vagy mi?
Aztán felveszem az egyik bambuszkardot és egy ajánlkozóval nekiállok harcolni. A többiek a fal mellett ülnek és néznek, a mester nyugodtan állít meg minket, ha megfelelő ütést viszek be. Nem kell ide védőfelszerelés, ha rendesen akarod csinálni, érezd azt is, ha fáj…
Kinyílik az ajtó, végigsöpör a hideg szélroham és beviszek egy vágást a nyakra.
- Ütés! – jelenti ki a mester, én pedig magam mellé tartva a kardot meghajoltam a mesterem felé, majd szabályosan a vendég felé fordultam. Az ismerős tag, a nem tudom honnan.
- Segíthetünk valamiben? – kérdezi a mester, én pedig meredten nézem a férfit. Különös, mit keres itt egy valószínűleg kezdő tag? Legalábbis nem helybeli.
- Igen – biccent, széles mosollyal. A francba, de ismerős vagy. – Micah-val szeretnék beszélni.
- Fiam? – néz rám a tanárom. Hirtelen viszketni kezdett a tenyerem.
- Sajnálom, de mennem kell – fordítok hátat, és a helyére teszem a kardot. Fedetlen mellkasomon csillogott a veríték; otthon tusolni akarok.
Megmosom az arcom, és mikor felemelkedve a tükörbe nézek, megpillantom az arcát a tükörben. Mi a halál…
- Segíthetek? – fordul meg.
- Ja, éppenséggel igen – dől a falnak. Törülközőt csapok a nyakamba, és felé fordulva a mosdó szélének dőlök. Keresztbe fonom a karom és félrebiccentett fejjel nézek rá.
- Nos?
|
|
