|
|
Szerepjáték
(Yuri)
| Miria | 2010. 12. 08. 20:06:36 | #9695 |
 Karakter: Bernadett Wolf
Megjegyzés: (Maiaamnak)
Csak mered rám, gyönyörű szemeit tágra nyitja.
- De… de hát, nem hagylak itt! -csattan fel hirtelen... Ez a lány érez irántam valamit... Elmosolyodom naivitásán.
Én vagyok az utolsó ember a Földön, akiért aggódnod kell, kedvesem. -mosolygok, közben végigsimítom arcát, de ő csak mered rám. – Neked csak azt kell tenned, hogy elmész a gettóból és soha többé nem teszed be a lábad a saját érdekedben.
- De én nélküled nem megyek sehova! -csattan ki újra, szemében mostmár látok valamiféle rendíthetetlenséget... De édes. Talán kicsit furcsán nézhettem rá, kissé elvörösödik, s elengedi a derekam -Ne haragudj! Kicsit elszaladt velem a ló. -elgondolkozom. Komolyan fontos lenne egy utcai rosszéletű picsa egy ilyen gyönyörű, gazdag lány számára?
- Meglátogatlak. -nézek rá.
- Tudom, hogy nem… még azt sem tudod merre lakom. -olyan édesen duzzog, mindjárt elkapom és megcsókolom... Na, de feltűnő lesz a srácoknak, hogy így eltűntem...
- Hiába nagy ez a város, Nelsonékat nem nehéz megtalálni. -vigyorgok, majd az a házam felé indulok, méghozzá rohanva.
-Cső -nyitok be a házba, az ikrek PS-eznek, Micah keresztrejtvényt fejt... -Ja, és még ti rimánkodtok, hogy magas a villanyszámla, pöcsfejek! -nézek az ikrekre ridegen, de csak ugatva felröhögnek, majd folytatják... Levágódom melléjük, és nézerm, ahogy játszanak... Pár perc múlva Micah megszólal:
-Bernie... Ideges vagy? Vagy mivan?
-Mi? Miért? -nézek rá értetlenül, gondolataimból kiszakadva.
-Mire gondolsz? -leesik... Mióta megérkeztem, csak rá gondolok...
-Csak gondolkozom mindenfélén...Miért?
-Izegsz -mozogsz, mint a sajtkukac.
-Ja, neharagudj... -mosolyodom el.
-Sztem a délutáni gyors numerára gondol... -szól Joe, majd újra röhögni kezdenek, ekkor két párnát felkapok, és hozzájuk vágom.
-Ki lesztek baszva, ha így viselkedtek. -vigyorgok rájuk, mire mindannyian nevetünk egyet -na megyek, kajálok. -ugrok föl. Általában az evés eltérít a gondolataimtól. Feltépem a hűtőt, de csak valami beazonosíthatatlan dolgot látok egy edényben... És egy tábla csokit. A csokit kiveszem, és majszolni kezdem, de semmi... Még mindig rá gondolok... Bemegyek a szobámba, tisztogatom a pisztolyom... Semmi, csak rá tudok gondolni, de azóta változott valami... Azóta még az ágyékom is bizsereg...
Felidegesítem magam, a fiókom kihúzom, a fegyvert belevágom, majd berúgom a fiókot... Micah nyit be:
-Biztos nincs semmi baj?
-Nincs, Micah! -mosolygok rá, de látja, nem őszintén. Bérletem felkapom, és indulok, de még visszaszólok:
-Ne várjatok este...
Elég nagy város London. Mire odaérek a lányhoz, két és fél óra, háromszori metró, egyszeri busz átszállással.
Mikor lelépek a buszról, megrökönyödve nézek körül, főleg a földre... Hatalmas vízcseppek érnek földet, majd fröccsennek a betonon. Mire odaérek, úgy fogok kinézni, mint egy kivert kutya... Körülbelül fél órát sétálok, rossz helyen szálltam le a buszról... Itt, ebben a milliomosnegyedben se jártam sokszor...
Megpillantok egy hatalmas, gyönyörű házat, kovácsoltvas kerítéssel, medencével, mindennel, ami a gazdagok nagykönyvében meg van írva... Ez lesz az.
A Vaskapun gyönyörű, íves felirat díszeleg:
Nelson
Ki gondolta volna...
Át kell másznom, ugyanis lehetséges, ha csöngetnék, ebben az ítéletidőben fülük botját sem mozgatnák. Milyen érdekes lenne, ha kinyitná nekem az apuka... Lelki szemeim előtt látom a beszélgetést...
"-Szép napot, maga kicsoda, és miért zavar ilyen későn...?
-Én, hát őő... A lánya barátnője vagyok.
-Honnan ismeri magát?
-Természetesen egy fogadásról, amikor gyönyörű koktélruhában, vígan beszélgettünk a dollár-, ó bocsánat, Fontmilliókról. "
Egyetlen ablakon keresztül szűrődik ki fény a sötét viharba. Szép is lenne, ha az apuka, szivarral a szájában, újsággal a kezében, köntösben jönne ki az erkélyre... Ez a kép úgy él bennem, mintha megtörtént volna az imént. Elmosolyodom, majd kisebb köveket keresgélek. Ha ő jön ki, szerencsém van, viszont ha az apja...
Elkezdem dobálni az erkélyt, hátha meghallják, közben reménykedek.
Gyönyörű hálóingben lép az ablakhoz... A zsinórt megfogja, hogy lehúzza a redőnyt... Most megszívom.
Megpillant, én pedig végre megnyugszom, és elmosolyodom. Először csak fürkész, majd rájön, ki is vagyok, mintha izgatottság lenne úrrá rajta... Eltűnik...
A bejárathoz lépek, s várok. Lassan a kulcs zörgését, majd az ajtó halk nyikorgását hallom, ő pedig végre velem szemben áll, és kezdi..
- Hát itt vagy! Azt hittem soha többé nem látlak már! -közelebb lépek, derekát átkulcsolva lehelek csókot ajkaira. Mintha kissé megremegne, bár lehet, hirtelen hideg, nedves érintésem váltotta ki ezt a reakciót.
- Gyere be, csak megfázol. -Hangja erőteljes, mosolyogva lépek beljebb... -Adjak, törölközőt vagy inkább szeretnél lezuhanyozni? -gyönyörű ez a ház... A csillár, a márványpadló, a teakfa bútorok, minden a legjobb minőségben, horror árakon...
- Lezuhanyoznék, ha nem probléma. -nézek rá végül.
- Akkor kövess! -mosolyodik el, majd elindul, én pedig azt teszem, amire kért. Benézek a szobájába, majd a saját fürdőszobájába vezet - Ha bármire szükséged van, csak szólj. Én itt leszek a szobában. -csengi édes hangján... Értem én a célzást... Bólintok, ő pedig bemegy a szobájába szöszmötölni. Természetesen véletlenül hagyom nyitva az ajtót... Bemegyek tusolni, a hajamat is gyorsan megmosom, majd egy kicsit engedem magamra a kellemesen meleg vizet... Csak rá tudok gondolni, és itt van tőlem karnyújtásnyira... Lüktet az ágyékom... Elzárom a vizet és körülnézek... Nincs törülköző.
-Lydia, hoznál be törölközőt? -kérdem ércesen, de közben vigyorgok... Egy ideig csönd...
-Természetesen! -remeg, egyszer meg is csuklik a hangja... Istenem, de élvezem. Kilépek a zuhanykabinból, és az ajtónál megállok. Nem diszkrét sóhajt hallok az ajtó mögül, mire mégjobban elönt a vágy... Végre kitárja.
Gondolom arra számított, hogy a zuhanykabinban fogom várni, hatalmas lendülettel lép a karjaimba, kissé fel is sikkant a meglepetéstől. Egyik kezemmel a hajába túrok, a szemébe nézek... Ő is az enyémbe... Nem mer lejjebb nézni. Szabad kezemmel elveszem a törülközőt, és testem elé lógatom. Elködösült tekintettel hajolok közelebb, megmarkolja a törölközőt. Finoman alsóajkába harapok, mire felsóhajt, a törülközőt elengedve kulcsolja kezeit a vállam fölött.
Csak azért marad rajtam a törülköző, a két test közelsége nem engedi leesni. Hátamba kapaszkodik, már-már karmolja... Könnyedén felemelem testét, amin kissé meg is lepődik, majd az ágyhoz viszem. Ekkor esik le a törölköző félúton. Leteszem az ágyra, ő pedig nem bírja tovább, végigméri a testem. Felé mászok, Belenyalok a nyakába, majd megharapom az érzékeny, bőrt...
Libabőrös...
Végigsimítom egész testét, mikor az ágyékához érek, görcsösen kapaszkodik a kezembe, tágranyílt szemekkel néz rám. Egyik kezemmel megtámaszkodom, másikkal végigsimítom arcát, majd ajkain kezdek körözni az ujjammal. Mélyeket lélegzik, nem tudja, mihez kezdjen magával, kezeit a derekamra teszi, néha megsimít. Újra megcsókolom, majd lejjebb haladok...
-Ne...! -erősen szorítja a vállam, mellkasa szakadatlanul jár föl-le... Istenem... Legutóbb nem is tudom hány éves lányok voltak ilyen szemérmesek... 13-14... Ez nagyon tetszik, ő még érintetlen... Azthiszem.
Megpróbálom lenyugtatni magam, de rettenetesen lüktet az ágyékom... Nem kérhetem meg, hogy tegye meg nekem... Mást már rég megkértem volna, de őt egy ideig biztosan nem...
Lefekszem mellé, próbálok olyan pózt találni, amelyben nem érzem annyira a lüktetést, de reménytelen. Látja, ahogy vergődöm... Elvigyorodom, majd átölelem az ágyban. Ő takarót húz rám. Milyen kedves... Talán nem elégedett a látványommal? Najó... Tudom, hogy nem erről van szó...
Cirógatom a haját, simogatja az oldalam, de nem szólal meg... Én sem... Minek jártassam a számat fölöslegesen? Még közelebb bújok hozzá...
Tükörtojás és bacon illatára ébredek... Kinyitom a szemeimet, ő ül az ágyhoz közeli asztalkánál, két adag reggelivel... Meghaltam, és a mennyországban vagyok.
Reggel is gyönyörű...
-Jó reggelt! -mosolyog rám. Felülök, ő pedig elkapja a tekintetét. Mivan?
Észreveszem, hogy a derekamig csúszott a takaró, mutatva a melleimet. Elvigyorodom.
-De azért tetszenek, nem? -kérdezem kajánul, nem válaszol. Felkelek, a fürdőszobába megyek a ruháimért, magamra rántom őket, majd az asztalhoz ülök, de előtte odahajolok hozzá, és a fülébe harapok óvatosan. Összerezzen, én pedig elégedetten huppanok a székre, enni kezdek...
Telefon csörren. Az enyém... Magammal hoztam? Nem romlott el a víztől? Kikapom a zsebemből.
-Halló?
-Bern! Hol vagy?
-Nyugi Micah, jó helyen, nem haltam meg. -válaszolok a kétségbeesett hangra.
-Csak mert nem jöttél éjjel...
-De mondtam, hogy nem jövök...! -pillanatnyi csend...
-Ó, igen...
-Sietek haza. Szia! -leteszem, majd felnézve Lydia szúrós tekintetével találkozom.
-Együtt élsz valakivel?
-Csak nem vagy féltékeny? -vigyorgok rá két falat között, de ő továbbra is kérdőn néz rám, komolyra kell vennem... Itt véres kihallgatás folyik! -Igen, négy barátommal. Kiskorunk óta ismerjük egymást, és egyedül nem tudnám fizetni a rezsit. Nem mondom azt, hogy bárcsak ismernéd őket, mert ritka nagy szélhámos mind. -mosolyodom újra el, erre megnyugszik, ő is mosolyog -És hogyhogy nincs itt senki?
-Szabadságon vannak.
-Szüleid?
-Tárgyaláson.
-Nem félsz egyedül? -nézek rá, az utolsó falatot nyelem, majd a kenyeret kezdem tunkolgatni a tányér maradékába. Hezitál.
-Hát... Egy kicsit.
-Szeretnéd, hogy ma este visszajöjjek?
-El kell menned?
-Igen... Van egy pár dolgom. -nézek rá, mosolygok, majd emelem a tálcát az edényekkel.
-Majd én! -ugrik fel.
-Már késő! -vigyorgok -merre van a konyha?
-A földszinten... majd jobbra kell menni... -mindketten indulunk, lent a mosogatógépbe pakolom az edényeket, majd felé fordulok.
-Ki engedsz?
-Visszajössz? -néz rám.
-Igen -nézek rá, majd magamhoz húzom, és megcsókolom.
A kapunál a földet bámulja, én még visszaszólok:
-Ja, és köszönöm a reggelit! -most pedig futnom kell, hogy elérjhem a buszt...
|
| Miria | 2010. 09. 21. 19:03:24 | #7992 |
Karakter: Bernadett Wolf
Megjegyzés: (remélem tetszik, maiaa)
Csöndben marad... Pislog rám néhányat, majd vonakodva, de elveszi... Nincs alkoholhoz szokva, de nem féltem a kis 4%-os bacarditól. Hármat kortyol belőle, talán azért, hogy ne tűnjön annyira kívülállónak, majd visszaadja az üveget. Végre rámnéz a kis szende szűz, és olyan kérdés hagyja el ajkait, amitől igen elképednék, ha ki akarnám mutatni az érzelmeimet.
- Cigid nincs? -nem szólok semmit, előveszem a dobozt a zsebemből, felé nyújtom. Én is kiveszek egy szálat, majd öngyújtót is előveszek, hogy rágyújthassunk. Közben méregetem... Így akarsz beilleszkedni, édesem? Bár nem örülök neki, hisz nem épülsz így...
– Csak óvatosan, erős cigi…-szólok, gondoltam, figyelmeztetem, mielőtt megfulladna... Kár lenne érte -bár a te vastüdődnek… -ironikusan dallamosra nyújtom a kiejtett mondatot, s őt fürkészem továbbra is. Rágyújt az általam adott öngyújtóval, majd a falhoz dől, mint a "nagyok"... Miután elszívtam a cigit, eldobom a csikket, elindulok, s szótlanul intek neki... Most velem jön, és kifaggatom. Ezer százalék, hogy ő volt.
Bevezetem egy sötét sikátorba. Félve pillant körül, gondolom rossz érzése támadt a kicsikének. Látom, agyilag nem itt van, nekilököm a falnak, úgy, hogy ne fájjon neki. Két kezemet fejével egy vonalban, a falon támasztom meg.
- Ki vagy te? -fúrom a tekintetem az övébe.
- Miért akarod ezt tudni? -kérdezi elszántan... Tekintete azt mutatja, betörhetetlen, a hangja mégis kissé megremegett...
- Tudod… -kezdem a kisregényt, ellépek tőle, hogy tegyek egy kört. A cigisdoboz újra előkerül, rágyújtok...
– Tegnap a barátaimmal, kinéztünk magunknak egy ékszerboltot a gettóból kivezető úton. Balfaszok voltunk és elkaptak minket a zsaruk és ideiglenes cellákba zártak… -ránézek, hátha beindultak a metakommunikációs folyamatok a drágában... Próbál figyelni, mintha nem tudná. Aranyos, de engem biztos nem téveszt meg... -azonban, ma délután magas pénzösszegű óvadék letételével kiengedtek minket.
- Hát, örülök a szerencséteknek. -néz rám, szeme se rebben.
- De neked ez nem furcsa? -lépek hozzá, s a füstöt arcába fújom - Hirtelen a semmiből kiváltanak. Óriási óvadék letételével… ráadásul nekünk, gettósoknak nincsenek milliárdos rokonaik.
- Sosem tudhatod. -hadarja, én pedig hitetlenül pillantok rá.
- Mondd csak, ki vagy te? -kérdezem, s nem bírom tovább, hogy ne érjek hozzá, gyengéden végigsimítom ápolt, fekete haját.
- Apukám azt mondta, soha senkinek nem szabad elmondani, hogy ki vagy, főleg nem a gettó negyedben. Ott sosem bízhatsz senkiben! -kezd feltörni a jég... Remek. komoly arccal néz rám, úgy, mint egy általános iskolás kisgyerek, akit feleltetnek. olyan kis ártatlan... Combjához nyúlok, belső combját simítom végig, egészen kincséig... Ahol egy pillanatig elidőzik a kezem, majd elnyúlok... Így is eléggé megszeppent.
- Nos? -sürgetem halkan, közben végig a szemébe nézek, nem csigázhatom fel magam, ő nem olyan...
Lydia. – alig hallom... – Lydia Nelson. – Nelson? Nelson, a politikus? Mit keresel itt, kicsikém?! Csodálom, hogy a sajtó még nem kapott rá, bár ezekben a ruhákban nem olyan felismerhető. Szeméről vastag, formás ajkaira téved tekintetem.
- Te váltottál ki minket? Néhány másodperc csönd, majd megszólal:
-Igen… -na, végre kimondta. Már csak azt nem tudom...
- De miért? -tekintetem nem veszem le asz ajkairól.
- Magam sem tudom… -suttogja alig hallhatóan, majd keze megmozdul... Felém. Hirtelen, mielőtt hozzám érne, elkapom a kezét. Ha a szemfedőmet akarja levenni, az ég irgalmazzon neki... Végre elkapom tekintetem a szájától, újra a szemébe nézek. Lassan elengedem a kezét, s elindulok... Mondtam volna neki még dolgokat, megjegyzéseket, de... Most zaklatott vagyok.
***
Még elmentem néhány ismerősömhöz, és néhány üzlettárshoz, akik tartoztak nekem. Jó kis summát szereztem, végre nem állunk az éhhalál és a megfagyás küszöbén így ősz közepén. Annyit gondolkodtam rajta, hogy eltakarodok ebből a köcsög országból... Állandóan csak az eső... Hazaérve Micah fogad. Ül, úgy látom elég letargikus állapotban van.
-Mi a helyzet? -huppanok le mellé a kanapéra. Ő rámnéz, s csillog a szeme, mindjárt elsírja magát.
-Ó, Bern...
-Na, mi baj, öcsi? -veregetem meg a vállát.
-Én nem vagyok olyan, mint ti! -szipog, és egyből tudom, mire gondol... Szegény Micah... Ő normális körülmények között nőtt fel a szüleivel, mikor 14 éves volt, akkor hunyt el az édesanyja rákban, majd 16 éves volt, akkor pedig az apja adta be a kulcsot... Persze a mostoha ribanc máris kirakta a szűrét... Nem volt ideje dörzsölődni szegény fiúnak. Most annyi idős, mint én -elvesztettem kártyán a maradék pénzem is!
-Dehát csal az összes! -vigyorgok, ő pedig továbbszipog... Hihetetlen erő kell, hogy kimondjam, de végül megteszem:
-Adok egy kis pénzt... DE csak kölcsön! -vigyorgok rá. Rám emeli tekintetét, hirtelen átölel... Tűröm, megsimogatom a hátát, majd elhajol.
-Köszönöm... Amint tudom, visszafizetem...
-Remélem is! -majd előveszek pénzt, odanyújtom neki, el is veszi, elsüllyeszti a saját zsebébe.
-Azt is utálom, hogy ilyen kupi van! -Folytatja -nem lehet így élni!
-Látod, hogy lehet. -közlöm gépiesen, majd körbenézek... Tényleg olyan a dzsuva, hogy az elképesztő -Holnap nagytakarítás -nézek rá -segítek, Micah.
-Köszönöm, Bern! Köszönöm! -mintha most adtam volna neki egymillió fontot... A konyhapultra nézek, látom, hogy bevásárolt... Főzni fog?
-Egyébként... -kotkodácsol tovább -Joe és Elen még szerintem éjfélig kártyáznak... David azt üzeni, lehet, hogy egy hetet is együtt tölt a családjával... -Micah-hoz fordulok:
-Helyes! Nagyon helyes... Mi történt vele, hogy megvilágosodott? -erre Micah nevetni kezd.
A nap további részében csak kóválygok a ház kicsi kertjében, és nem tudom a Nelson lányt kiverni a fejemből... Most nem a gazdagság vonz, mint eddig... Az a kisugárzás... Senki nem fogott meg még ennyire.
Másnap reggel:
Joe és Elen a kanapén alszanak kicsavarodva, mint két macska. Még az ágyukig se tudtak elvánszorogni... Úgy berúgtak az éjjel, hogy azon se csodálkoznék, ha megtudnám, hogy a gatyájukba ürítették hólyagjuk tartalmát... Milyen arconmenés lehetett az éjjel! Kár, hogy most nem maradtam fenn addig, hogy végignézhessem, és hangosan kiröhögjem őket, de kárpótlom magam érte!! Előveszem a porszívót, a cigit a számba nyomom, s mellettük kezdek porszívózni. Micah a falnak dőlve röhög, az ikrek meg mint két kocsis, küldenek oda, ahova épp kívánnak..-utálok pakolni, és port törölni, ezért azt Micah csinálja...
Reggel 8-tól délután 5-ig dolgoztunk... És nem lettünk kész... De Micah felderült, sokkal otthonosabb a ház... A 2 éve nem kimosott függönyöket is végre leszedtük.
Újra asztalhoz ülünk enni, mikor Elen körbenéz:
-Még mindig nem tudjátok, kiváltott ki minket?
-Nem. -néz rá Micah, majd mind engem bámulnak, lenyelem a falatot...
-Nem -felelem közönyösen, s tovább eszem.
-Ez nagyon érdekes... -Szólal meg Joe -nagyon kiváncsi vagyok pedig... Ma láttunk egy kis fekete cicát a babdások közelében -ábrázatát vigyorra váltja, mire torkomon megakad a falat -látszik, hogy nem idevalósi, és igen szemrevaló... De ami a legfontosabb, gazdag... El kéne rabolni, és váltságdíjat követelni érte... Na, mit gondoltok?
-Nem érhetsz hozzá! -fúrom a tekintetem Joéba -senki nem érhet hozzá, világos??! -nézek körbe, mindenki megszeppenve néz rám...
-Az e heti fogás...? -viccelődik Joe, illetve próbál.
-Nem, ez annál sokkal komolyabb. Ha bántani meri valaki, megölöm. Titeket bizony nem akarlak megölni...
-Ezt megbeszéltük -néz rám Elen -de vigyázz, mert nem csak mi figyeltünk fel a kicsikére... -ekkor állok fel az asztaltól, lefürdeni, fogatmosni. Majd elindulok...
Szokásos utamat teszem meg a babdások felé... Fordulok a jól ismert sarkon, s ott állnak, ugyanazok az emberek... Lydia nincs köztük... Lehet, hogy elkéstem? Ezer lehetséges szituáció fut át az agyamon, mire odaérek. Martin vigyorog rám:
-Bern! Lydiát keresed, mi?
-Láttad ma? -borzolom a fiú haját.
-Háát... -nyújtja, ami hihetetlenül feldühít, de ekkor veszem észre, hogy az egyik utca sarkából, egész közel már engem les a lány, azzal a barátnőjével, akivel szoktam látni, és még néhány csavargóval. Ránézek Martinra, egy kis zsibbasztót nyomok a vállára, a fiú röhögve kap oda, ahol az ütést kapta... Na mivan? Teszteltetek? Most lebuktam. Feléjük veszem az irányt... Lydia... Mintha megszeppenne a látványomon... Az első pillanattól kezdve kívántam... Amint odaérek, karját erősen megszorítva magamhoz rántom a lányt. Kissé felnyög, lehet, hogy erős volt a szorítás. Lesüti a tekintetét, én pedig körbenézek:
-Hagyjatok magunkra! -értenek a szóból, s távolodnak... Engedek a szorításon, de továbbra is húzom magamhoz.
-Nézz rám! -erre elfordítja a fejét, mintha bűnt követett volna el... Másik kezemmel az álla fölött fogom meg kétoldalt, s arcát arcomhoz fordítom.
-Itt nem vagy biztonságban!
-Miről beszélsz? -kérdezi kissé vörös arccal. Ekkor elengedem az arcát, hogy végigsimíthassam. Engedi, hogy megtegyem, közben nézzük egymást. Meg akarom csókolni... Most azonnal! Közelebb hajolok hozzá, arcáról tarkójára siklik kezem, s belemarkolok fekete hajába. Közel hajolok, s ajkaimmal csak megcirógatom az övéit... Ennyit terveztem, de miután ezt megtettem, úgyéreztem, nem bírom abbahagyni. Kezeit bizonytalanul átkulcsolja a derekamon, közben kisebb csókokat adok ajkaira, majd a fülébe súgom:
-Menj el... Mindenki rólad beszél. Azt várják, mikor kaphatnak el... Ezt nem akarom, megértetted?
Szerkesztve Miria által @ 2010. 09. 22. 19:39:35
|
| Miria | 2010. 09. 17. 22:35:37 | #7881 |
Karakter: Bernadett Wolf
Megjegyzés: (Remélem tetszeni fog, maiaa)
-Bern! -ha nem hagyja abba, előveszem a pisztolyom a párnám alól.... -Berni!!!!! Bernieee!!!!!!
-Mivan?! -Nézek rá ingerülten a nyurga, virító zöld szemű, fekete hajú, életvidám Davidre.
-Csak annyi, hogy délután 4 óra van, és szeretnénk enni valamit...
-Ahhoz csak értesz, hogy kinyisd a hűtőt. -förmedek rá.
-De már unjuk a hidegkaját, főzz valamit! -hát ez hülye.
-Menjetek étterembe. Hogy ma nem főzök, az holtbiztos! -morgok, s fejemre húzom a takarót. Eleve nagyon ritkán főzök, nem az erősségem. Erre 4 férfi elvárja tőlem, hogy főzzek. Az egyiket ráadásul egy nő, és 2 gyerek várja haza nap mint nap. Scott ugrik az ágyamra, belenyal a kezembe. Ekkor döntök úgy, hogy felkelek. Az egyetlen normális élőlény ugyanis ebben a házban nem tudja megetetni magát. Az pedig Scott, a kutyám. Megindulok az ágyamtól, átverekedem magam a szemétdomb nappalin, majd beérek a konyhába. Finom illat csap meg, a látványtól pedig elcsodálkozok. Micah szalonnás tükörtojást süt. Mindannyiunknak! Mikor megpillant, széles vigyor húzódik a szájára.
-Felébredtél? -odaérek hozzá, öklömmel finoman beleütök a vállába. -kérlek, akkor vegyél már elő evőeszközöket, mert ezek itt... -eleget teszek a kérésének, a szekrény egyik ajtaját kinyitom, majd 5 tányért veszek ki belőle. Alaposan megnézem őket:
-KI mosogatott el utoljára??! -üvöltök, Elen válasza hallatszik:
-Joe volt!
-Nem! Ne higyj neki, mert ő volt! -üvölt a másik szélhámos, Joe... Ezek az ikrek... Mindig zsörtölődnek valamin. Újra elmosogatok, majd megterítek, Micah felszolgál, meg se kell szólalnunk, már a többi három tökfej is vigyázban ül az asztalnál. Behabzsoljuk a "reggelit", majd David szedi össze, s inkább a mosogatógépet választja. Én megetetem Scottot. Joe szólal meg:
-Fogyóban van a pénz... Akkor kifosztjuk azt az ékszerboltot, amit 2 hónapja kinéztünk magunknak?
-Felőlem... -szólal meg Micah, én pedig Elenre nézek:
-Te hajtod be a tartozásokat, Elen. Ha nem hajlandóak kifizetni most se, lődd le őket a picsába...
-Bernikém, én nem vagyok olyan vérengző állat, mint te... Halottaktól amúgy sem kapunk pénzt, úgyhogy inkább csak megkínzom őket kissé.
-Tégy amit akarsz -vágom hozzá -én viszont megyek, sétálok egyet.
-Megint verekedésben éled ki szexhiányodat? -újabb ugató röhögés, én pedig becsapom az ajtót magam mögött.
Megyek a babdásokhoz...
A babdások általában 8-17 közötti utcagyerekek, mindegyiknek van egy rongyos kis babdája, amit még az életénél is jobban szeret. Azt szokták rugdosni állandóan. Emlékszem egyszer elszakadt a babdája az egyiknek... Olyan mélyről jövő, elkeseredett sírást ritkán hallottam életemben...
Szeretem őket, mert egyszerűek.
Az egyik sarkon szoktak játszani a házamtól nem messze. Épp ezen a sarkon fordultam be, mikor kivételesen nem rúgtak semmit. Felkeltette az érdeklődésem, mit állnak körbe. Közelebb mentem. Legelőször Martin, a kis olasz gyerek vesz észre. (Ha kell erő, vagy netán agyon kéne verni valakit, az ő apjához fordulunk... Akkora férfiakat ritkán látok, mint azok. Ők az utca rendfenntartói. Ide a rendőrség nem jut el...)
-Bern! -szólít, mire az összes rámnéz, s akkor látom meg, hogy nem egy tárgyat álltak körbe... Egy gyönyörű lány áll a kör közepén. Igényes, látszik, nagyon, hogy nem ide valósi. Beérek a körbe, végre közelebbről szemügyre vehetem. Először gyönyörű, tengerkék szemein akad meg a tekintetem. Egy ideig nem is tudok máshová nézni. Majd szépen gondozott fekete tincseit veszem szemügyre...Vastag, csókos ajkait... Gyönyörű bőrét, és alakját. Mire eszmélek, mindenki néma csendben áll, és figyel minket.
-Na takarodjatok innen gyakorolni -érces hanggal szólok, s nézek körbe. A gyerekek szétfutnak, s mindenki úgy tesz, mintha babdázna. Majd újra az ismeretlen hölgyre nézek.
-Te mit keresel itt?! -fürkészem a tekintetét, ő viszont szemeit lesüti, s babrálni kezd a kezével.
-Sajnálom, én csak... Ide jövök néha, sok barátom van itt.
-Barátod? Haha! -nevetek fel hangosan -a ruháid ugyan elhasználtak, de van köztük 1-1 rettentően márkás darab... Azokat legközelebb válogasd ki...
-Ó, hát én... -itt mélyen a szemébe nézek.
-Idefigyelj. Akármilyen rongyos ruhába öltözöl, mindenki tudni fogja, hogy te nem idevalósi vagy. Az illatodból... A visszafogott jellemedből... Nem is ez a probléma. -nézek rá, látom, hogy figyel. -Az a probléma, hogy itt rengeteg olyan lányt erőszakolnak meg, mint te. -Úgy néz rám azokkal a gyönyörű szemeivel, hogy őt most itt nem tudom kihasználni... A jó szívem fog a sírba vinni... Talán mondana valamit, de én tovább lépek.
-Martin! Gyerünk, mutasd, mit tanultál! -szólok az olasznak, ő viszont a babdát eldobja, s egy kukázott, foltos focilabdát vesz elő, s azzal dekázgat, célbarúg, közben magyarázza az apja dolgait. Kezeimet farzsebembe temetem. Egy ideig nézem a roppant tehetséges fiút, majd visszanézek. A lány vidáman beszélget a vele nagyjából egykorúakkal... Talán ő lenne a híd? Annyian összeroppantak már, akik ezt megkísérelték... Észreveszi, hogy nézem, tekintetünk újra találkozik, én pedig kaján mosollyal az arcomon intek, majd elindulok.
-Remélem még látjuk egymást! -hallom a lány kissé visszafogott, de életvidám hangját. Én is nagyon remélem...
éjjel 2:
-Na pakoljuk, pakoljuk a zsákokat emberek! -suttog David, látom nagyon élvezi, hogy a "főszerepben pompázhat". Óvatosan, a biztonsági rendszer "eszén túljárva" jutottunk be. Reggel mikor bejönnek, csak az üres vitrineket fogják találni... Már épp végeznénk, mikor valaki kívülről töri be az ablakot... A riasztó természetesen azonnal megszólal.
-A kurva anyád! -üvölti Joe az ismeretlen rosszakarónak.
-Most mi a faszt csináljunk? -nyöszörgi Micah.
-Csak futhatunk! -kiáltok, majd mind megindulunk, de már késő lett... Kiértünk, pár métert futottunk, és elkaptak minket... Mint az amatőröket, komolyan... Ha megtudom, ki volt, egy egész tárat rááldozok... Már ha kievickélek ebből a szar helyzetből.
Rendőrség, adatok lekérése stb, stb... De unom már... Szótlanul tűrök mindent, majd a barátaim hebegnek helyettem, én egy árva szót sem vagyok hajlandó kibökni ezeknek a primitív élőlényeknek.
Gondolom az egész negyedben híre ment a röhejes produkciónknak... Így hogy tarthatnánk félelemben bárkit?!
Bezárnak minket egy ideiglenes cellába. Onnan majd engem visznek egy női börtönbe (remélem lesznek csinos bűnözők), őket meg 1 férfi fegyházban fogják farkalgatni. Már épp kezdek beletörődni a sorsomba, mikor másnap délután 1 órakor az egyik rendőr tipikus, olcsó cipőjének koppanását halljuk.
-Letették az óvadékot, kis köcsög banda... Hazamehetnek szipuzni, meg tovább lopkodni. -mind az öten összenézünk. Mindenki szemében hitetlenség. Ez hülyéskedik? Legelőször Elen áll fel, majd ikertestvére, Joe, és így tovább... Kiengednek... De ki tette le az óvadékot? Magam mögül még meghallom a rendőr hangját:
-Nehéz lehet 4 emberrel, kis ribanc... -hátrafordulok, és a hájas dögöt egy pillanat alatt a falhoz nyomom.
-Ne hidd, hogy olyan erős vagy... Nekünk a gettóban csak céltáblák vagytok... -David szakít le a rendőrről, heves bocsánatkérések közepette hátrál a meglepett disznótól.
-Megőrültél?! -súgja -épphogy kiengedtek, te vissza akarsz kerülni?! -nem válaszolok, csak megyek...
Mindent elintéztünk, kilépünk a rendőrőrsről... Kérdezősködünk, ki tette le az óvadékot, de anonim... Őszintén szólva van egy tippem... Hazaérve a fiúk ledöglenek... David pakol, megy a nőjéhez, és a kölykeihez. A többiek kártyázni mennek. Én is szívesen mennék, de most van egy nagyon fontos dolgom...
Egy lightos, dinnyés kis bacardi breezert veszek ki a hűtőből, asztalra helyezem. Gyorsan letusolok, fogatmosok, átöltözök. Mihelyt ezek megvannak, a bacardit újra kézbeveszem, és elindulok...
A babdásokhoz...
Futok, s messziről látom a szépséget, ott áll ugyanúgy, beszélget. Beérek, észrevesz egyből, maga elé tekint. odaállok elé, kortyolok egyet a bacardiból, majd felé nyújtom.
-Kérsz? Már... ha nem vagy finnyás...
|
|
