 Karakter: Alain Souris
Megjegyzés: (Bűvészemnek)
Fázósan húzom össze magamon a vastagnak éppen nem nevezhető mellényt, és lépteimet megszaporázva igyekszem szálláshelyem felé. Szerencsére ma is bőven gyűjtöttem össze annyit, hogy kifizethessem. Nem lenne szerencsés, ha kiraknának az utcára.
Elnyomok egy ásítást, és színtelen tekintettel pillantok az előttem elterülő utcát bevilágító lámpák beteges fényébe, melyek még így is képesek elhalványítani az égen a csillagokat. Mesterséges fény, fakó és élettelen, mégis legyűri a természetes ragyogást. Nem mintha csillagnak tartanám magam, de vajon az én sorsom is hasonló véget ér majd?
Eltűnök az emberek tömegében, mintha sose lettem volna önálló személyiség? Jelenleg… az vagyok egyáltalán?
Megrázom a fejem, és bosszankodva húzom még inkább az arcomba a sapkámat. Ostoba gondolatok, melyek időnként megkörnyékeznek, hogy aztán távozásukkal ismét egy üres bábot hagyjanak maguk után. Nem szeretem, mikor a jövőm miatt kell aggódnom.
Most szerepelhetek, és még meg is tudok ideiglenesen élni belőle. Akkor még is miért kell azon agyalnom, mennyire nem érzem elememben magam?
Sóhajtva lököm be a bérház ajtaját, miután az utcán söprögető tulajdonos biccent, hogy menjek csak. Természetesen nincs saját lakásom, egy fekvőhelyet bérlek, pár munkással egy szobában.
Ledobom táskámat az ágyra, majd mellé feküdve, magamhoz ölelve fészkelődöm el az alváshoz. Nem bízok senkiben és semmiben, mindig jobb, ha ügyelek a felszerelésemre, másom nincs.
Másnap reggel kifizetem az éjszakát, majd ismét a főtér felé veszem az irányt, ahol tegnap már sikerrel jártam. Nem ajándékozom meg túl sok figyelemmel a környezetem, nem érdekelnek a lovas hintókat egyre inkább felváltó kocsik, és a város szerte egyre inkább elterjedő újítások se. Igazából, nem sok minden érdekel.
Sapkámat és táskámat ledobva, pár nyújtózással és hajolással melegítek be, majd két hegyes végű pálcámat elővéve, megpörgetem őket ujjaim között. Nincs nagy hangom, hogy felhívjam magamra a figyelmet, így olyat kell mutatnom, ami újdonság nekik.
Ahogy elkezdem a mutatványokat, érzem, hogy vérem felpezsdül, megfeledkezve a külvilágról, egyre inkább beleélem magam az előadásba. Elfelejtem hol is vagyok, miért adom elő magam, egyszerűen kizárok mindent, ami nem az álmaimról, vágyaimról szól.
Már csinálom egy ideje, néha váltogatva az eszközöket, de végül a kedvenceimnél kötök ki ismét.
A két pálca tökéletes ívet leírva repül a levegőbe, hegyes végükön szikrákat vet a fény, elég egy rossz mozdulat, és azok állnak belém. Ösztönösen kapom el őket a jó végüknél, szinte oda se figyelve, majd ujjaim között kezdem el forgatni az ezüstszín rudakat.
Zsonglőrködni kezdek velük, miközben hídba hajtom a testem. Az utolsó pillanatban dobom őket a levegőbe, majd tenyereimre támaszkodva lököm lábamat a levegőbe, hogy a leérkező rudakat talpammal lendítsem fel úja. Visszaállok a talpamra, és elkapom őket, megforgatva még őket párszor.
Tapsvihar, és éljenzés fogadja a mutatványt, én pedig hálás meghalással fogadom az aprókat, melyek sapkámba érkeznek.
Ahogy a tömeg oszlani kezd, arcomról eltűnik az előadás alatti mámor és élettel teli szín, unottan állok neki összeszedegetni a sapka mellé dobott aprókat.
Hirtelen azonban egy férfi lép közelebb hozzám, és annak ellenére, hogy közömbösen tekintek fel rá, kissé meglepődök az enyémhez hasonló, ezüstös hajkoronától.
- Mit szeretne? – kérdezem színtelenül, hátraejtett fejjel pillantva fel rá. Magas, és különös a kisugárzása, van benne valami ami egyszerre vonz, és rémiszt.
Elmosolyodik, és kesztyűs kezével az államhoz nyúlva fordítja oldalra a fejemet, úgy vizsgálva, mint egy kirakati bábut. Nem moccanok, nem lépek el, vagy ütöm félre a kezét, engedelmesen tűröm, a jegesen kék szemeket figyelve.
- Hogy hívnak fiú?
- Alain… Souris… - bököm ki a nevem tétován. Elhalványul a mosolya, és egy tincsemet a fülem mögé tűrve, az orrom alá nyom egy névjegykártyát.
- Tudsz olvasni?
- Igen – felelem halkan, majd bizalmatlan tekintetemet a papírra vezetem.
- Az én nevem Renard Lamiraqui. Hallottál már rólam? – Megrázom a fejem, és újra kíváncsian végigmérem, majd a névjegyre fordítom tekintetem ismét. Nem tudom mihez kötni a helyet, azt se tudom hol van, és a neve se ismerős.
- Nem igazán ismerem a várost – jegyem meg, hogy erről ő is tudjon.
- Másik ismert nevem Lyrarris. – Felkapom a fejem, ismerős a név, mintha anno a mutatványosok beszéltek volna róla.
- Ismerős…
- Egy helyi cirkusz igazgatója vagyok. Nem vándorcirkusz, talán ezért nem ismered. – Cirkusz? Értelmetlen remény csillan fel bennem, de nem merek túl nagy esélyt adni neki, inkább tisztázom, mit is akar tőlem.
- És mit szeretne tőlem?
- Többet tudok neked adni ennél a kis koldulásnál. Szállást, társaságot és ételt… munkát, ha úgy tetszik.
- A cirkuszában? – Jól palástolom a mohó reménykedést és vágyat, ami a színpadra vonz, de tudom, hogy még nem mondta ki, milyen munkára szán. Mégis biccent, sétapálcáját a hóna alá csapva. – De fellépőként vagy csak kisegítőként? – kérdezem óvatosan. Nem mindegy. Ha takarítanom kell, annál már az utcai fellépés is közelebb áll a szívemhez.
- Ne légy telhetetlen – villant meg egy gúnyos mosolyt. – Ügyes vagy, de nekem a színpadra tehetség kell. Jöjj velem, mutasd meg mit tudsz s ha van benned elég spiritusz műsoridőt is kaphatsz. Te döntesz – int a kocsija felé. Ha elég jó vagyok, enyém a színpad…?
Töprengve pillantok a különös, koromfekete hintó felé, és egy pillanatra még az én arcomon is megjelenik a meglepettség. Nem mindennapi kocsi, ahogy a gazdája se átlagos.
Tekintetem újra kifejezéstelenné válik, ahogy Lyrarris felé fordulok, és kissé hezitálva ugyan, de bólintok. Elégedetten igazítja meg a kalapját, majd indul el a sötét kocsi felé.
Felkapom a táskámat, és anélkül, hogy visszanéznék a térre, követem őt. Beültet magával szemben, és ahogy fészkelődve, gyanakvó tekintettel mérem fel a környezetem, szól a kocsisnak, hogy indulhat.
Szó nélkül figyelem, merre is megyünk pontosan, de mivel nem vagyok ismeretes a városban, csakhamar elvesztem a fonalat, és azon kapom magam, hogy már fogalmam sincs, merre járunk.
Innen ha akarnék se tudnék magamtól visszatalálni a főtérre. Pedig ez a környék se lepukkant, sőt, az épület ami előtt magállunk, egyszerűen lenyűgöző.
Ugyan az a hangulat lengi körül, ami a fekete hintót, és az igazgatóját. Cirkusz… Sötét, rejtelmes, mégis lélegzetelállítóan különleges hely, közel se olyan, mint a színes, vidám társai. Nekem való…
Némán lépkedek az előttem haladó nyomában, mindent felmérve a környezetemben, ám semmit se árulva el a rám gyakorolt hatásáról arcjátékommal.
- A folyosó végén vannak a szállások, majd valaki megmutatja neked – torpan meg Lyrarris, és a jobbról nyíló folyosóra mutat. Ugyan úgy a sötét szín, a barokk és a gót stílus dominál itt is mindenhol, de engem a szállásoknál jobban leköt a kérdés, hogy milyen a színpad.
A világom, az álmaimnak szabad teret adó helyszín…
Az igazgató lepillant rám, valószínűleg várja, hogy reagáljam le az előző mondatát. Hangtalanul bólintok, de tekintetemmel a lehetséges útvonalat keresem, mely a színpadra vezethet.
Elhúzódik a csend, így végül csak visszanézek a férfira, aki kíváncsian figyelte eddig csapongó tekintetem.
- Mit keresel ilyen nagyon? – érdeklődik, és mély, mégis lágy hangjába, önkéntelen beleremegek ismét. A szemébe nézek, és pár pillanatnyi hallgatás után, kibököm.
- A színpadot. Ez egy cirkusz. Van, ugye?
Halvány mosoly kúszik az arcára, majd anélkül, hogy felelne, tovább indul. Megint a nyomába szegődöm, és hamarosan a kulisszák mögött találom magam. Ismerős eszközöket és jeleneteket pillanthatok meg, ahogy pár sötét, különleges ruhába öltözött ember a produkcióját gyakorolja.
Nem függesztik fel megjelenésünk miatt, viszont biccentenek Lyrarris felé, vagy enyhén meghajtják magukat.
Itt senki se tűnik átlagosnak, mindenkit különös, kissé talán rémisztő aura leng körül, mégis úgy érzem, teljes mértékben itt a helyem. Itt talán nem fognak furán nézni rám halszínem miatt, és ha igazat mondott, csak meg kell felelnem az elvárásainak, és szerepelhetek.
Nem érdekel a közönség, de a színpad az én világom, ott érzem igazán, hogy élek. És ki ne akarná érezni a létezését?
- Tetszik? – kérdezi Lyrarris halkan, pálcájával ráérősen kopogva a földön. Ösztönösen találom meg a színpadra vezető utat, és miután kilépve az egyedi díszletek közé, felmértem a terepet, visszafordulva felé, bólintok.
- Lenyűgöző… - lehelem őszinte csodálattal, és szememben ismét teret kap az izgatott csillogás. Igen, én itt szerepelni akarok! Bármit megteszek, hogy ez lehetségessé váljon. Keményebben edzek ha kell, és minden tudásomat bevetem. Menni fog, érzem. Mennie kell! – Mit kell tennem, hogy szerepelhessek?
- Mutasd meg, hogy méltó vagy rá! – mosolyodik el, közelebb hajolva az arcomhoz. Tanácstalanul fordítom el a fejem, ez nem volt igazán informatív utasítás. – Kezdetnek, lehetsz a segédem.
- Segéd? – ismétlem, elhalványuló lelkesedéssel. De ha ez kell, hogy elérjem a célom, nem utasíthatom el, nem kockáztathatom, hogy kirak az utcára. – Miben?
- Bűvész vagyok, ebből gondolom ki tudod találni.
- Ki… - felelem halkan, újra a szemébe nézve. Elképesztően jég kék, mégis megbabonázó, ha nem szoktam volna hozzá, hogy érzéseim mélyen rejtőznek, valószínűleg kiülne az arcomra a lenyűgözöttség.
- Remek, akkor holnap kezdhetjük a közös gyakorlást. Közben természetesen dolgozz a saját mutatványaidon. Használhatsz bármilyen eszközt a cirkuszban, és kérheted mások segítségét. Vagy adnak, vagy nem… Sim! – kiáltja el magát, mire a gyakorló kötéltáncosok közül, az egyik felénk kapja a pillantását, majd leereszkedve a magasból, mellénk lép.
- Mutasd meg Alainnek a szállását!
A lány bólint, és meglepő módon, barátságosan rám mosolyog. Koromfekete haja kibontva hullámzik le, majdnem a derekáig, és világoszöld szeme közel se olyan hideg, mint főnökéé.
- Gyere! – Megragadja a kezemet, és visszahúz a folyosó felé, amin érkeztünk. Vágyakozva pillantok vissza a színpad felé, ám tekintetemet foglyul ejti Lyrarrisé, aki távozásunkat figyeli. Képtelen vagyok koncentrálni a színpadra… életemben először.
|
