|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2011. 08. 17. 10:04:01 | #15933 |
Karakter: Fuyu Shinya
Megjegyzés: (Sho-nak) VÉGE!
Kár, pedig jó játék volt. De nem haragszom rád. :(
|
| Andro | 2011. 04. 10. 10:34:37 | #12888 |
Karakter: Fuyu Shinya
Megjegyzés: (Shonak)
Még nem járok messze Nosaka-san házától, amikor rezegni kezd a telefonom. Előkapom és megnézem. Nosaka-san írt. Talán valami baj van? Megnyitom az üzenetet és meglepődöm.
Állj meg ott, ahol vagy. Valamit nálam hagytál. Nem értem, mit hagyhattam nála. Nem szokásom otthagyni semmit. Hamarosan Nosaka-san tűnik fel előttem, és rám mosolyog. Én meg egy elég érdekes fejet vághatok. Nem értem a dolgot. Mikor odaér, írni kezdek. Aztán a táskámban turkálok, de mindenem megvan.
Mit hagytam ott? Mindenem megvan. Írom kíváncsian, mire még jobban elmosolyodik. Nem értem, miért mosolyog.
- Csupán csak engem hagytál ott - jelenti ki, mire elpirulok. Nem értem, miért mond nekem ilyen zavarbaejtő dolgokat. Ideges leszek tőle. - Gyere, menjünk. Hazakísérlek. Nem szeretném, ha valami bajod lenne - elindul. Én meg sietek utána. Mikor beérem, mosolyogva nézek fel rá. Régen mosolyogtam, és meg kell állapítanom, jólesik, hogy valaki gondol rám. Nee-channal sosem jöttem így ki.
Egymás mellett haladunk csendben. Nem szól hozzám, én sem írogatok. Pont így jó. Még nem vagyok kész rá, hogy bármit is megosszak vele. Még túl mélyek a sebek, még túlságosan fáj ahhoz, hogy közel engedjek valakit. Végül fájdalmasan rövid idő alatt érünk a lakásomhoz. Elbúcsúzom Nosaka-santól, megköszönöm neki, hogy hazakísért, mire ő is jelbeszéddel válaszol. Megvárja, míg bemegyek. Igazán kedves tőle, majd integetve köszönök el tőle és becsukom az ajtót. De azonnal kapom is elő a telefonom, hogy egy rövid üzenetet küldjek neki.
Köszönöm, hogy elkísértél. Jó éjszakát! Sho Írom, majd elküldöm neki. Remélem, tetszeni fog neki. Tényleg örülök, hogy hazakísért. Kis idő múlva rezeg a telefonom. Megnyitom Nosaka-san üzenetét. Elmosolyodom.
Téged bármikor elkísérlek. Neked is Jó éjszakát Shinya!
Amikor elolvasom az üzentet, elvörösödök. Ez... ez majdnem olyan, mint egy szerelmi vallomás. De az nem lehet! Ugye... ugye nem szerelmes belém?! Remegő kezekkel teszem le a telefonom az asztalra. Aztán kimegyek a konyhába, hogy valami vacsorát csináljak magamnak. Közben végig Nosaka-san üzenete jár a fejemben. Bármikor hazakísérne... Ezek szerint, jól érezte magát velem. Ennek módfelett örülök, de annyi fura dolgot tesz. Nem tudok dűlőre jutni vele. Lehet, tényleg tetszem neki. De nem ragadtathatom el magam. Már annyiszor csalódtam az emberekben, hogy meg sem tudom mondani, hányszor. Inkább nem is szeretnék rá gondolni, mi várhat rám, ha ismét csalódom, mert Nosaka-san is csak játszik velem.
~*~
A szombat délelőttöm eseménytelenül telik. Tanulok hétfőre, mert muszáj. Tesztet írunk matekból és fel kell rá készülnöm. Nem szeretem a matekot, tele van rakás hülye képlettel, meg számolással. Végül olyan egy körül készülődni kezdek. Megebédelek, aztn felveszek egy világos farmert, fehér, mintás pólót és fehér, szőrmés mellényt. Imádom a fehéret, mert a telet juttatják eszembe, a kedvenc évszakomat. Alig várom a telet. De még csak ősz van. Aztán fogom a táskámat és útnak indulok. Pontosan háromkor érkezem Nosaka-san lakásához. Csengetek, és hamarosan nyílik is az ajtó. Jelekkel üdvözöl, és végignéz rajtam, mire enyhén elpirulok. Vajon mit néz ennyire? Aztán látom, hogy beszélni kezd. Figyelni kezdek.
- Nagyon akarsz most tanulni? Nem ér rá egy kicsivel később? - kérdi, mire előveszem a kis füzetem és írni kezdek. Fogalmam sincs, mit akar csinálni helyette.
Természetesen ráér később is. De mit szeretnél helyette csinálni, Sho?
- Az legyen meglepetés - mondja, mire bátortalanul bólintok.
Remélem, semmi rossz nem fog belőle kisülni. Megfogja a vállam, jelezve, induljunk. Megremegek az érintésre, de nem ugrom el. Az egyik bevásárolóközpontba megyünk, ott is egy gyorsétterembe. Kár, hogy előtte már ettem, de nem közlöm vele, nem akarom elrontani a kedvét. Vesz nekem epres desszertet. Ezek szerint tudja, hogy szeretem az epres dolgokat. Ez igazán kedves tőle.
Van testvéred? Írom.
- Két bátyám van, bár ritkán látom őket, de jó a kapcsolatunk - válaszol mosolyogva. Ezek szerint szereti őket. De szerencsés. - És neked van testvéred? - kérdi.
Van egy nővérem, de nem jövünk sajnos ki egymással. Rég láttam. Írom. Nem mintha érdekelne, de kissé szomorú vagyok, hogy Nosaka-san ilyen jól kijön a családjával. Az én nővérem koloncnak tartott mindig is, anyuék se keresnek, mióta eljöttem otthonról. Mintha nem is számítanék semmit és ez néha nagyon fáj. Végül távozunk. Fizetnék, de Nosaka-san megelőz, mondván, ő hívott meg, ő fizet. Aztán felmegyünk egy emeletet. Itt van a mozi. Megkér, hogy várjam meg, míg ő elintéz valamit. Bólintok. Közben a moziplakátokat nézegetem. Jó lenne moziba jönni, de reménytelen. Maximum feliratos filmre jöhetek el, mert a többit nem hallom.
Sóhajtok egyet. Nosaka-san épp akkor jön vissza.
- Remélem szereted a vígjátékokat? - kérdi csillogó szemekkel. A kezében két mozijegy van. Elpirulok.
De én ...de én nem … írom, de nem tudom, mit írjak. Ő meg megfogja az állam, és felemeli a fejem. A szemembe néz.
- Nyugi. Feliratós film. Te is megtudod így nézni, de ha nem akarod, akkor nem muszáj - engedi el az állam. Látom, hogy úgy érzi, megbántott, pedig erről szó sincs. Nagyon szép gesztus, hogy gondolt rám. Soha senki nem csinált még ilyet értem, mióta süket vagyok.
De szeretem a vígjátékot. És, ha téged nem zavar a felirat akkor megnézhetjük. Írom, mire látom, hogy megkönnyebbül.
Sok popcornt és nagy kólát veszünk. Alig látok ki mögüle. Mikor beérünk, Nosaka-san eltéveszti a sort, és egy izompacsirta jól rákiabál. Én csak nevetek rajta. Végül leülünk, és a film is elkezdődik. Nagyon jó film, sokat mosolygok rajta. Aztán érzem, hogy valaki az én popcornomat dézsmálja, és végül már középre teszem. Majdnem két órát tart a film, és mikor vége, úgy érzem, érdemes volt nem tanulni, hanem kimozdulni. Furcsa, de Nosaka-san közelében mintha el tudnám engedni magam.
Egyáltalán nem vagyok fáradt, tudnék még mit csinálni. De nem akarok ma tanulni, inkább beszélgetni, vagy valami.
- Jól érezted magad? - kérdi Nosaka-san, mikor épp ránézek.
Igen, nagyon jól, és a film is szuper volt.
Halványan elpirulok. Jólesik, hogy ennyit törődik velem, ugyanakkor nagyon félek, hogy csak egy játékszer vagyok neki. Elindulunk, majd egy lépéssel előttem terem, mire neki ütközök. Megfogja a derekam és eltol magától. Zavartan nézek rá, amikor tekintete a szemeimbe mélyed. A szívem gyorsabban dobog, mint szokott, a levegőt is gyorsabban veszem.
- Meg akarlak csókolni - mondja az ajkaimnak.
Ledermedve állok. Nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni. Persze, volt már, aki megcsókolt, de utána ágyba vitt és aztán másnap már nem is hallottam róla. Én csak erre kellek másoknak. Hogy meggyalázzanak, mert nyomorék vagyok. Erre a gondolatra ellököm magamtól Nosaka-sant, és elrohanok. Nem akarom! Nem akarom! Nem akarok újra csalódni! Könnyes szemekkel rohanok végig az utcán, majd felugrom az első buszra, amely megáll a megállóban. Kit érdekel hová, csak el innen! El a rossz emlékektől! El akarok futni. Sírva kuporodom össze egy ülésen, amely a legközelebb van. Nem akarok látni senkit. Hagyjon mindenki békén!
~*~
Az egész vasárnapot otthon töltöm. Tanulok, de valójában ez csak ürügy. Nosaka-san számtalan üzenetet írt nekem a hétvégén, de egyikre sem válaszolok. Tudom, hogy bocsánatot kell kérnem tőle, amiért otthagytam, és nem szóltam semmit, de képtelen vagyok rá. Nagyon félek, hogy ismét csalódni fogok. Nem akarok ismét csalódni.
Hétfőn kénytelen vagyok suliba menni. Hála égnek, ma nem kell melóznom, mert a főnök leltároz, és ilyenkor nincs rám szükség. Jobb is, mert ma nem hiszem, hogy sok hasznomat venné. A suliban nincs semmi különös. Megírjuk a tesztet, azt hiszem, elég jól sikerült. Nosaka-san egész délelőtt nem küld üziket. Talán feladta, és úgy érzi, hogy nem érdekel engem. Pedig érdekel, nagyon is, de képtelen vagyok válaszolni neki. Egyszerűen, túlságosan félek. Órák után pár srác odajön hozzám, hogy nem megyek-e el velük enni valamit. Igent bólintok, elvégre nincs semmi dolgom. Nem hiszem, hogy Nosaka-san a sorozatos ostromlások után felkeresne, ha nem válaszoltam egy üzenetére sem.
Annál jobban meglep, amikor kilépve a többiekkel a kapun, ő ott áll az utcán, mintha engem várt volna. Az arcán aggodalom tükröződik, de mikor meglát, mintha megkönnyebbülne. Egyszerre nagyon bűnösnek, szégyenteljesnek és gonosznak érzem magam, amiért hagytam, hogy aggódjon. Elindulok felé, miközben intek a többieknek, várjanak meg, mindjárt megyek. Dobogó szívvel lépek oda hozzá, az arcom sápadt. Remélem, nem fog velem ordítozni, vagy megrázni, mint apám tette egyszer, amikor a balesetem után elszöktem, mert nem akartam otthon maradni.
- Szia! - köszön rám, majd előkapja a könyvet, amit adtam neki, és fellapozza valahol. Aztán jelbeszéddel kezd beszélni. - Jól vagy? Aggódtam miattad - mutogatja.
Jól vagyok. Ne haragudj, hogy szombatom úgy elrohantam, de megijedtem. Írom.
- Semmi baj. De nagyon aggódtam miattad - mondja most már normálisan. - Van valami dolgod?
Épp enni megyek a barátaimmal. Nincs kedved velünk tartani? Ma nem dolgozom, mert leltárazás van. Írom, és szívdobogva várom, mit fog válaszolni.
Hála égnek igent mond, és mosolyogva jön velem. Bemutatom a barátaimnak, Hitsuginak, Akirának és Makotonak, majd elmagyarázom, hogy Nosaka-san még csak tanulja a jelbeszédet és nem is megy neki még olyan jól, csak kevés jelet ismer, de majd belejön. A többiek egyáltalán nem ütköznek meg, hogy halló emberrel vannak. Mindent leírok Nosaka-sannak, majd elindulunk.
Hamarosan meg is érkezünk a kedvenc helyemhez. Ez egy kizárólag süketek számára fenntartott étterem, amelyet süketek üzemeltetnek. Nosaka-san nagy szemekkel néz, mikor látja, hová hoztam. Leülünk a kedvenc helyemre, egy sarokasztalhoz. A pincér már jön is, hogy felvegye a rendelést. Mindenki rendel, csak Nosaka-san nem, ő szemmel láthatóan, el van veszve.
- Mi a baja a barátodnak? - mutogat a pincér.
- Hogy ő nem ismeri a jelbeszédet és össze van zavarodva - válaszolok. Majd Nosaka-sanhoz fordulok és leírom, hogy bökjön rá az ételre, amit szeretne. - Neki kissé lassabban megy - fordulok újra a pincérhez.
- Megértem - mutogatja nevetve. Nosaka-san arca piros. Elpirul.
Végül szerencsésen rendelünk. Közben Hitsugi és Akira beszélgetnek. Mosolyogva nézem őket. Nosaka-san pedig megütögeti a vállam. Ránézek.
- Miről beszélgetnek? - kérdi.
Hitsugi éppen egy lányról mesél Akirának, akit a múlt héten ismert meg. A lány mikor megtudta, hogy Hitsugi süket, kiabálni kezdett vele, hátha meghallja, amit mond. De egyáltalán nem lett belőle semmi baj. Szélesen mosolygok, mikor Nosaka-san elé teszem a füzetet. Tényleg mókás volt az az eset. A többiekkel vagy fél órát nevettünk, mikor elmesélte.
Ahogy látom, Nosaka-sant is mulattatja a dolog. Majd ismét felém fordul.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide - mondja. - Volt vele célod, igaz?
Reméltem, hogy így jobban megismered a süket embereket. Nem szeretném, ha tévesen ítélnél meg minket. Írom, majd várom, mit fog reagálni.
|
| haaaani | 2011. 04. 06. 22:26:01 | #12813 |
 Karakter: Nosaka Sho
Megjegyzés: (Andronak és Shinyanak)
Semmi gond, csak kissé megijedtem. Nem szoktam hozzá az ilyesfajta kontaktushoz. De nem haragszom rád.
Elolvasom, és mire végre felfogom, hogy mit is írt, megnyugszok. Fogalmam sem lett volna, hogy mi történt volna, ha azt írja, hogy haragszik rám, és soha nem akar látni. Biztosan elfogadtam volna, vagy talán harcoltam volna, azért, hogy bocsásson meg, és ne üldözzön el magától. Megkedveltem ezt a fiút. Szeretek vele lenni, a közelében.
- Akkor, menjünk! - szólalok meg, még a végén meggondolná magát, és elmenekülne tőlem. Jobb, ha ezt a dolgot elkerülöm. Miközben sétálunk le se veszem róla tekintetem. Nem akarom vagy inkább nem tudok más felé nézni. Csoki barna szemei csillogóan szemléli a világot, olyan könnyű elveszni azokban a szemekben. Igaz nincs semmi ellenvetésem abban, hogy elvesszek bennük.
Egy kis séta után elérünk a házamhoz, én udvariasan előre engedem, kinyitva neki az ajtót. Belegondolva rég volt már valaki nálam. Barátaimmal is inkább beülünk valahova beszélgetni, vagy csak szórakozni. Szeretőm meg már rég volt főleg olyan, aki sok időt töltött volna a házamban. Valamiért soha nem sikerül hosszú távú komoly kapcsolatot összehoznom. Ebben egy kicsit szerencsétlen vagyok. Béna.
Leveszi cipőjét, és kabátját, milyen kicsi és törékeny. Szerencse, hogy nem veszi észre, hogy a testét bámulom ezerrel. Biztosan nagyon zavarban lenne, és cipő, kabát nélkül rohanna ki a házból.
- Erre! - intek neki, hogy kövessen. A nappaliba sétálunk, és ő lassú létekkel halad mögöttem. Leültetem az egyik kényelmes fotelbe, és elrohanok a konyhába, hogy egy kis üdítőt és harapnivalót kihozzak. Lehet, hogy szomjas vagy éhes. És nem akarok rossz vendéglátónak tűnni. Egy tálca kíséretében vissza is libbenek a nappaliba. Asztalra pakolom a tálcát, és töltök neki egy kis üdítőt. Én hülye meg se kérdeztem, hogy milyet hozzak, milyet szeret. Szerencsémre a hűtő mindig tele van, hála édes anyámnak. Odaadom neki a poharat, és egy kis idő múlva iszik belőle. Elmosolyodik. Jól áll neki a mosoly.
- Ízlik? - kérdem meg, mire egy aprót bólintok. Huu..szerencsém van. Hirtelen táskájáért nyúl, és valami bőszen elkezd keresni, érdeklődve figyelem. Két könyvet vesz ki a táskájából, és felém nyújtja. Ez az enyém lenne? Meglepődve nézek rá.
- Az enyémek? - kíváncsiskodok. Füzetéhez nyúl, és elkezd írni bele. Türelmesen megvárom míg megírja.
Igen. Ezekkel könnyebb lesz elsajátítanod a jelbeszédet. De persze én is segítek. Olvasom el. Milyen figyelmes. De a segítségének sokkal jobban örülök, mint a könyveknek. Mert ez azt jelenti, hogy sokat leszünk a közeljövőben együtt. Soha nem gondoltam volna, hogy én jelbeszédet fogok tanulni. Bár, ha rá nézek erre a fiúra az ő kedvéért sok mindenre képes lennék.
- Azt megköszönném - gyengéd mosolyt küldök felé.
Meglepődök, hogy egyben milyen nehéz megtanulni, de Shinya nagyon türelmes velem, és nagyon jól tanít. Örömmel tölt el mikor magamtól sikerül az igen, vagy a köszönöm szót kifejeznem. Bár még nagyon az elején vagyunk, de legalább ezekkel is előrébb. Élvezem, és látom szép arcán, hogy ő is örül neki, hogy taníthat. Biztos jól esik neki, hogy valaki képes a jelbeszédet tanulni, csak azért, hogy jobban tudjunk kommunikálni. Bevallva elég hamar elfáradtam. Bár ezért a dologért boldogan fáradok el. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, de Shinya abba hagyja a tanítást.
Nagyon jó voltál, Nosaka-san. Mikor tudnánk folytatni? Mert még sok gyakorlásra van szükséged. A könyveket mindenesetre itthagyom, hogy gyakorolhass.
Mivel a melók elvannak intézve ráérek a hétvégén, és ha még is jön meló, akkor az éjszaka elintézem.
Ráadásul tényleg rám férne bőven a gyakorlás, és így legalább láthatom is őt.
- A hétvégém üres - bólint, ezek szerint neki is jó lesz. Remek. Vagy is remélem, hogy jó lesz neki. - Ha
neked jó, akkor holnap délután mondjuk háromkor találkozhatnánk itt, nálam? A könyveket pedig köszönöm szépen. Nagyon fogok rájuk vigyázni. - vázolom, hogy én nekem ez lenne az ötletem a holnappal kapcsolatban.
Tökéletesen megfelel. Akkor holnap háromkor. Na ez remek. Feláll ezzel jelezve, hogy indulnia kell haza. Tényleg későre jár. Kikísérem udvariasan, és már úgy köszönünk el, hogy használom a jelbeszédet.
Figyelem távolodó alakját, ahogy befordul az utca sarkán, és ekkor jut eszembe, hogy én mekkora egy barom vagyok. Előkapom telefonomat a zsebemből, és egy gyors sms-t írok neki.
Állj meg ott, ahol vagy. Valamit nálam hagytál. Gyorsan elküldöm neki az sms-t, és felkapom a cipőmet, és magamhoz kapom a kabátot. Utána rohanok, és látom, hogy táskájában kutat, hogy mit hagyhatott nálam, én csak mosolyogva figyelem. Rám nézz mikor meglát, és érdeklődve figyel.
Mit hagytam ott? Mindenem megvan. Kis aranyos. Engem hagyott csak ott. Olyan bunkó vagyok, elhívom magamhoz, de hazakísérni már nem. Ráadásul jobb, ha nem kóricál egyedül.
- Csupán csak engem hagytál ott.... - kijelentésemre elpirul, és értetlenkedve néz rám. - Gyere menjünk. Hazakísérlek. Nem szeretném, ha valami bajod lenne - zsebre teszem kezeimet, és elindulok. Gyors lépteit hallom meg, ahogy utánam rohan, mikor mellém ér mosolyogva néz fel rám.
Egymás mellett haladva, olyan nagy a késztetés, hogy megfogjam kezét, de nem teszem nem akarom elijeszteni magamtól. Bár nem csodálkozok, hogy ennyire fél az emberektől. Biztosan sokan bántották. De mikor lesz az mikor teljesen megbízik bennem?
Remélem hamarosan. Bár, ha róla van szó kitartó vagyok, már túlságosan is. Elérünk a házához, és már zsebéből előveszi kulcsait. Jelbeszéddel mondja felém, hogy köszöni, én pedig visszamutogatom neki, hogy szívesen.
Megvárom míg kinyitja az ajtaját, és integetve köszön el tőlem, és becsukja.
Elhagyva rezegni kezd telefonom, sms-t kaptam. Előveszem, és kijelzőmre pillantok. Shinyatól jött. Mosolyogva nyitom meg az üzenetet.
Köszönöm, hogy elkísértél. Jó éjszakát Sho! Arcomon hatalmas mosoly terül szét. Kezdek nagyon, de nagyon odalenni, ezért a fiúért.
Téged bármikor elkísérlek. Neked is Jó éjszakát Shinya!
Most biztosan piros kis arca, bár csak láthatnám.
Reggel mondhatni korán kelek.... 11 óra. Megint nagyon jó az alukálom. Tegnap este mikor hazaértem az interneten böngészve egy jó dolgot találtam, és le is foglaltam két jegyet. Egyet nekem egyet pedig Shinyanak.
Pár szendvicset csinálok reggelire, amiket elég gyorsan be is vágok. Letusolok, azért büdösen csak nem találkozhatok vele. Egy fehér fekete csíkos inget, és egy fehér halásznadrágot veszek fel. Két karkötőt is magamra aggasztók egy kis parfüm, ha minden igaz kész vagyok.
Pénztárca, telefon nálam. Cipő a lábamon. Rosszabb vagyok, mint egy lány. Mennyit tudok készülődni,...hihetetlen. Bár a legjobb oldalamat akarom előtte mutatni. Épp három óra múlt pár perce mikor meghallom a csengőt. Biztosan ő az.
Izgatót léptekkel megyek ki, és meglátom őt a kapum előtt. Egy világos farmer nadrág van rajta egy fehér mintás pólóval, és egy fehér szőrme kabátos mellényben. Ezek szerint szereti a fehér színt, bár nagyon jól is áll neki. Jelekkel üdvözlöm, és mosolyogva köszön vissza.
- Nagyon akarsz most tanulni? Nem ér rá egy kicsivel később? - kérdem tőle, és belül majd megörülök. Remélem azt fogja mondani, hogy később is ráér. Előveszi kis füzetét és buzgón írogatni kezd. Csak ceruzájának sercegése köti le izgatottságomat. A lábam jár ezerrel.
Természetesen ráér később is. De mit szeretnél helyette csinálni, Sho?
Nyert ügyem van. Belement. Na már annyira lábam se ugrál.
- Az legyen meglepetés - mondom neki, mire bátortalanul bólint. Vállát megfogva jelzem, hogy induljunk. Érintésemre megremeg, de nem ugrik el mellőlem.
A város egyik centerébe megyünk, ahol beülünk egy gyors étterembe. Rendelünk magunknak, jó, hogy megjegyeztem, hogy szereti az epres dolgokat. Kértem neki egy epres desszertet magamnak meg egy kávét.
Van testvéred? Fordítja felém a füzetet.
- Két bátyám van, bár ritkán látom őket, de jó a kapcsolatunk - válaszolom jó kedvűen, miközben cukrot beleöntöm a kávémba. - És neked van testvéred? - kérdezem meg.
Van egy nővérem, de nem jövünk sajnos ki egymással. Rég láttam. Látom, hogy szomorú, de nem akarja kimutatni. Ha nekem lenne egy ilyen aranyos kis öcsém, biztosan mindent megtennék azért, hogy jól kijöjjek vele. A család számomra sokat jelent. Meg minden embernek sokat kéne jelentenie a család. Ez természetes dolog. Még pár apró dologról beszélgetünk, de mikor órámra pillantok jelzem, hogy ideje indulnunk. Shinya, ellenkezett, hogy én fizetek, de mosolyogva és nagyon gyorsan megelőztem a fizetéssel. Én hívtam el, és így alap, hogy én fizetek.
Egy emelettel feljebb megyünk, ahol a mozi terem van. Megkérem, hogy itt várjon meg, amíg elintézek valamit. Gyorsan elrohanok a pénztárhoz, és tegnap este megrendelt jegyeket kifizetem, és elhozom.
Mikor visszasietek hozzá látom, hogy vágyakozva a plakátokat nézi, amiken a filmeket hirdetik. Biztosan, hogy nem sokat jár moziba. Nehéz lehet számára.
- Remélem szereted a vígjátékokat? - szemeim csak csillognak, és arcomról süt a mosoly. Pirulva nézi meg a kezemben lévő jegyeket.
De én ...de én nem … Mögé lépve látom, hogy nem tudja megfogalmazni, és mintha keze is remegne. Álla alá nyúlok, és gyengéden megemelem, hogy rám tudjon nézni.
- Nyugi. Felíratós film. Te is megtudod így nézni, de ha nem akarod, akkor nem muszáj - engedem el állát, és nyugodtan megvárom válaszát. Remélem nem bántottam meg semmivel. Nem ez volt a célom egyáltalán, csak az, hogy egy jó délutánt töltsük el együtt.
De szeretem a vígjátékot. És, ha téged nem zavar a felirat akkor megnézhetjük. A szavak láttára egy hatalmas kő esik le szívemről, vállamról. Gyengéden megborzolom haját, és húzni kezdem a kaja pult felé. Filmet sok pop-cornnal lehet csak nézni. Ja és egy hatalmas üdítővel. Szegény Shinya, alig lát ki a kaja halom mögül. A jegy ellenőröknél odaadom a jegyet, és már irány is a terem. Persze, amilyen izgatott vagyok eltévesztem a sort, és mások helyére ülünk. Shinya, persze a jeleneten csak mosolyog, mikor egy hatalmas izompacsirta elküld a fenébe, mert pont a helyére ültem. Végre megvan a helyünk, és a film is elkezdődött.
Sokszor nem is a filmet nézem, hanem lopva mellettem ülő szépséget figyelem, aki a vicces jeleneteknél elmosolyodik. Természetesen a film felénél megettem minden kajámat, és Shinyatól lopok pár falatot, aki végén már csak középre teszi a zacskót. Ez van szeretek sokat enni.
Majdnem két óra múlva vége a filmnek, és mi már haza felé tartunk. Vagy is az én házam felé. Ahogy látom Shinya nem annyira fáradt. Ha nem is tanulunk, legalább kicsit még beszélgethetünk, és nincs is még késő, és holnap csak vasárnap.
- Jól érezted magad? - kérdezem meg mikor épp rám néz.
Igen, nagyon jól, és a film is szuper volt. Arcán halovány pír jelenik meg, ami nagyon cukivá teszi. A fenébe túlságosan kívánom, ahogy piros, nedves ajkait figyelem. Megakarom csókolni, egyszerűen lehetetlen mellette türtőztetni magam.
Egy nagyobb lépéssel elé kerülök, és így nekem ütközik. Megfogva derekát, csak egy picivel tolom el magamtól. Egyenesen lenézek szemeibe amikben zavartság játszik. Minden rezdülésemet figyeli, és mintha közelségemtől gyorsabban venné a levegőt. Bár nekem a szívem akar kiugrani.
Ajkaimon pihen meg írisze.
- Megakarlak csókolni.
|
| Andro | 2011. 01. 31. 09:59:51 | #10969 |
Karakter: Fuyu Shinya
Megjegyzés: (Shonak)
- Rendben benne vagyok. De van egy feltételem … - mondja, mire értetlenül nézek rá. Feltétele? - ha nálam tartod az órát - arcom elvörösödik, ahogy arra gondolok, hogy nála legyek. Még sosem jártam idegen emberek lakásán. Úgy értem, persze volt, hogy segítettem egy társamnek ebben-abban, de az nem ugyanaz. - Ott kényelmesebb, mint az utcán, vagy cukrászdában - teszi hozzá, mire elgondolkodom.
Végülis, igaza van, mégis meg vagyok ijedve egy kicsit. Mi lesz, ha bántani akar? Habár, nem tűnik egy vérszomjas fenevadnak, de sosem lehet tudni. Végül előkapom a noteszem és írni kezdek.
Oké, akkor tartsuk nálad. És neked mikor lenne jó? Írom, mire elmosolyodik.
- Holnap a munkád után eléd megyek. Ma elintézem a melómat, hogy holnap teljesen a tiéd legyek - elpirulok a mondata végére. Az enyém? Ez olyan, mintha randira hívna. Azt hiszem, ő is észreveszi a zavarom, mert mosolyog.
Az teljesen jó lesz. De biztosan szeretnéd megtanulni? Tényleg nem akarom erőltetni. Írom a választ, mire még mindig mosolyog. Jól áll neki, szép mosolya van. Gondolatban azonnal fejbevágom magam, hiszen hogy jövök én hozzá, hogy ilyeneket gondoljak? Csak tanítani fogom, semmi más. Ő a tanítvány, én a tanár.
- Tényleg szeretném, és téged meg még jobban megismerni - hajol közel hozzám, mire riadtan hátrálok egy lépést. Nem szeretem, ha az emberek közel jönnek hozzám, ő pedig olyan hirtelen tette. - Jobb, ha indulunk neked még holnap iskola, ahogy nekem is - teszi hozzá, majd elhajol tőlem.
Hazáig kísér, de nem lakom messze, így számomra is fájdalmasan rövid idő után érünk a lakásomhoz. Látom, hogy meglepi, hogy egyedül élek, de muszáj magamra támaszkodnom, hiszen nem számíthatok rá, hogy mindig lesz mellettem valaki, aki segít. Elővesz egy lapot, majd felírja a számát, és odaadja nekem. Én is leírom a számom, habár egyszerűbb lenne belepötyögni a mobilomba az övét, és írni egy üzenetet. Rám mosolyog, úgy tűnik, örül a számomnak. De ha kérte volna is megadtam volna, így viszont egyszerűbb és elkerülöm a kínos konfilktust.
Elköszönünk egymástól, majd ő elmegy, én pedig előkapom a kulcsaimat, hogy kinyissam a bejárati ajtót. Jó lesz végre otthon, a csendben és magányban, ahol nem kell félnem, hogy bántanak. Épp nyitnám ki az ajtót, amikor egy kéz visszacsapja. Én rémülten perdülök meg, a hátam a falnak ütközik. Ijedten meredek rá, hiszen nem hallhattam, hogy jön, és most riadtan figyelem, vajon mit akarhat tőlem. Hozzám simul a testével, a szívem pedig hevesebben kezd verni. Nem tudok mozdulni, hiszen szó szerint nekipasszíroz a falnak. Lassan lehajol, miközben én félig bénult vagyok az ijedtségtől, majd ajkait érzem meg az ajkaimon, ahogy apró puszit nyom rájuk. Akaratlanul nyögök fel, nagyon is jólesik, de még mindig félek. Mi van, ha megerőszakol? Mi van, ha az egész csak ürügy volt, hogy felrángasson magához, és belém törjön? Lehet, hogy csak ki akart használni, mert nyomorék vagyok. Óvatosan csúsztatja nyelvét a számba, majd keringőre hívja nyelvemet, amit én bátortalanul viszonzok. Aztán amilyen hirtelen megcsókolt, úgy válik el ajkaimtól, én pedig remegve, reszkető tekintettel meredek rá. Az arcom ég.
- Sajnálom, de nem tudtam ellenállni neked - mondja, majd ellöki magát az ajtótól, és gyors léptekkel távozik.
Én még sokáig nem merek mozdulni, csak meredek utána, és próbálom feldolgozni az engem ért sokkot. Meg... Megcsókolt! Egy fiú megcsókolt, és az igazat megvallva, nagyon jólesett. De ugyanakkor nagyon félek is.
Sok időbe telik, mire végre képes vagyok bemenni az ajtón.
~*~
Hazaérve, a biztonságos lakásba még mindig remegek, de lassan rájövök, ez jófajta remegés. Nem tudott nekem ellenállni. Eddig ezt még soha senki nem mondta nekem. Na jó, egyszer egy iskolatársam, de akkor sem történt semmi. A legtöbb ember sajnálkozik, vagy megpróbál kihasználni, mert süketnéma vagyok, és azt hiszik, az ilyenek könnyű prédák, vagy szánalmat érdemelnek. De Nosaka-san annyira más, holott csak két napja ismerem. Mégis, ő valahogy más.
Levetem a kabátomat, cipőmet, majd a konyhába megyek, hogy készítsek magamnak egy kis vacsorát. Közben egyre Nosaka-san jár a fejemben. Aztán eszembe jut, van pár könyvem kezdők részére, hiszen én is azokból tanultam. A jelek nem évülnek el, maximum új jelek is adódnak hozzájuk. Míg fő a kajám, a nappaliba sietek, és előkaparom a könyveket, amik valahol az egyik alsó szekrény hátsó polcán vannak. Persze, hiszen eltettem őket, mert nekem már nem kell. Most áldom az eszem, hogy nem dobtam ki őket. Pedig megtehettem volna, de nem volt hozzá szívem.
Hamarosan a vacsora is megfő, és mialatt eszek, a híreket nézem. Nagyon jól tudok szájról olvasni, mindössze a képek alatti szöveget nem hallom, de a Híradó nagy részét így is megértem. Majd megkérem Nosaka-sant, hogy magyarázza el nekem, miről szólt a mai híradó, bár kérdés, hogy ő nézi-e. Aztán a papírfecnire téved a tekintetem, amit nekem adott. Hála égnek, a mai telefonokkal lehet rövid üzenetet és emailt is küldeni. De majd elkérem inkább az email-címét, hiszen az gyorsabb.
Későn fekszem le, mert még tanulnom is kell. Hiába, mégis csak diák vagyok, és holnap még melózok is délután. De holnap már péntek, így a hétvégém szabad, hála égnek.
Tanulás után még lefürdök, aztán irány az ágyikó.
~*~
Reggel a szokott időben kelek, és úgy határozok, hogy órák után írok Nosaka-sannak. Nem akarom addig zavarni, mert ki tudja, hogy mennyire elfoglalt. Így megvárom, míg az én óráim is véget érnek, és a többiek elmennek. Integetnek nekem, én pedig előkapom a telefonomat, és belepötyögöm az üzenetet.
Akkor hatkor a fotóstúdió előtt.
Elégedett vagyok, mikor elküldöm. A táskámban lapulnak a könyvek, amiket neki hoztam. Remélem, hasznukat veszi majd. A sulit elhagyva egyenesen a stúdióba megyek, ahol már vár rám a munka. A főnök úr nagyon kedves, mindig hagyja, hogy egyedül legyek hátul, ahol senki nem zavar. Tudja, hogy feszélyez, ha vendéggel kell törődnöm. Őt nem zavarja a fogyatékosságom, de engem zavar, hogy a vásárlók szánakozva néznek rám, vagy a hátam mögött pusmognak rólam, mintha idióta lennék és nem hallanám. Így az én dolgom a képek szétválogatása és csomagocskákba rendezése. Imádom ezt a munkát, saját kis kuckóm van, ahol dolgozom.
Pontosan hatkor lépek ki a stúdió ajtaján, és tekintetem azonnal Nosaka-sanra téved. Pontos, mint ahogy megbeszéltük. Amint meglát, azonnal megdermedek, és nem megyek oda hozzá. Még mindig nem igazán tudom, hogyan viselkedjem vele a tegnapi után, de talán nem kéne akkora feneket keríteni a dolognak.
- Szia! - köszön, mire biccentek. - Én sajnálom a tegnapit lehet, hogy elrontottam mindent ezzel, de tud nem bántam meg. Tényleg szeretnék veled lenni, és bár egy nagy ökör vagyok, és talán megbántottalak, de nem akartam. Sajnálom - mondja, az arca őszinteségről tanúskodik.
Előveszem a jegyzetfüzetem, és írni kezdek.
Semmi gond, csak kissé megijedtem. Nem szoktam hozzá az ilyesfajta kontaktushoz. De nem haragszom rád. Írom, majd megmutatom neki. Látom, hogy megnyugszik, majd rám mosolyog.
- Akkor, menjünk! - szólal meg, mire bólintok, és elindulunk.
Útközben nem beszél, inkább engem néz, amitől újfent égni kezd az arcom. Észreveheti, hogy zavar, meg elfordul. Nem tudom, mennyi ideig megyünk, mígnem megállunk egy ház előtt. Csinos ház, szóval itt lakik. Ez egy kertes ház, kicsi, de azért lakájos. Nosaka-san kinyitja az ajtót, és beinvitál. Engedelmesen lépek be, majd leveszem a kabátomat és a cipőmet, majd azonnal kapok egy papucsot.
- Erre! - mondja, és int, hogy kövessem.
A nappaliba vezet, ami igen szép, mégis modern. Leültet az egyik fotelbe, majd eltűnik. ÉN meg eközben a berendezést tanulmányozom. Tévé, fotelek, egy asztal, heverő, minden, ami a kényelemhez kell. Nosaka-san nemsokára felbukkan egy tálcával, amin két pohár, egy üveg gyümölcslé, és némi harapnivaló van. Visszautasítanám, de nem akarok gondot okozni neki, így csak elfogadom a poharat, miután tölt nekem. Szórakozottan forgatom a kezemben, majd iszok belőle egy kortyot. Finom eperlé. Akaratlanul is elmosolyodom.
- Ízlik? - kérdi, mire bólintok.
Aztán eszembe jut, hogy hoztam neki valamit, így leteszem a poharat a tálcára, és a táskám után nyúlok, majd kotorászni kezdek benne. Hamarosan a kezembe is akad a két könyv, amiket neki hoztam. Átnyújtom neki, mire elkerekedett szemekkel néz rám.
- Az enyémek? - kérdi.
Igen. Ezekkel könnyebb lesz elsajátítanod a jelbeszédet. De persze én is segítek. Írom a füzetembe, majd megmutatom neki.
- Azt megköszönném - mosolyog rám.
Azután segítek neki egy kicsit. Az alapvető jeleket gyakoroljuk, mint az igen, nem, köszönöm, kérem, szia, viszontlátásra. Ezek könnyű jelek, és Nosaka-san nagyon jó tanítvány, mert gyorsan tanul, és látszik, hogy őszintén érdekli a dolog. Szeretne velem kapcsolatba kerülni, aminek nagyon örülök. Nem akarom leterhelni, így egy órás gyakorlás után úgy döntök, mára elég volt. Ahogy látom, ő is kifáradt, hiszen nem könnyű dolog a jelbeszéd, főleg ha az ember csak elején tart.
Nagyon jó voltál, Nosaka-san. Mikor tudnánk folytatni? Mert még sok gyakorlásra van szükséged. A könyveket mindenesetre itthagyom, hogy gyakorolhass. Írom.
- A hétvégém üres - mondja, mire bólintok. - Ha neked jó, akkor holnap délután mondjuk háromkor találkozhatnánk itt, nálam? A könyveket pedig köszönöm szépen. Nagyon fogok rájuk vigyázni.
Tökéletesen megfelel. Akkor holnap háromkor. Írom neki, majd felállok, mert mennem kell.
Felöltözöm, ő pedig kikísér, és mikor megfordulok, már jelbeszéddel búcsúzik tőlem. Jólesik, hogy ilyen hamar megtanulta, és használja is. Valami meleget érzek a szívem körül, és hálásan rámosolygok, hogy tudja, jólesik a gesztus. Aztán elindulok hazafelé. Alig várom a holnapot, hogy együtt tanulhassunk. Valahogy olyan fura, mert eddig sosem akartam, hogy bárki közel kerüljön hozzám, de Nosaka-san fura fickó, és talán benne megbízhatok.
|
| haaaani | 2011. 01. 04. 12:54:53 | #10263 |
Karakter: Nosaka Sho
Megjegyzés: (Andronak és Shinyanak)
Együtt sétálunk be a suliba, a folyósokon mindenki megnézi szegény fiút, nem is csodálkozok hiszen fiatalabb náluk. Pár ismerőst látok, akik meglepetten néznek, azt sunyi mosolyra húzzák szájukat. Idióták.
Neki kezdenek sugdolózni, amire kicsit ideges leszek. Nem értem, miért kell ekkora gondot csinálni ebből. Nem épp a fiú kezét kérem meg a folyosón, csak bekísérem az igazgatóhoz.
Megérkezünk az igazgató ajtaja elé, Shinya bekopog, és mikor beér meghajol. Én is követem, csak azt nem tudom miért. Lényegtelen.
- Á, biztosan te vagy az, aki a fényképeket hozta - szólal meg az igazgató, mire Shinya bólint.
- Nem tudsz beszélni, vagy mi? - kérdezi meg egy kicsit ridegen a pasas, amire a fiú ledermed. Ez a vén hülye pontosan beletalált. Enyhén szólva egy gerinctelen az ürge.
Látom, hogy kicsit meg van ijedve a fiú. Leteszi az asztalra a képeket, és a nagyfőnök elkezdi nézegetni. Halovány mosolyra csúszik szája széle. Tetszenek neki a képek. Végre valami jó is történik.
Shinya, elővesz egy lapot, és valamit ráfirkant, amit megmutat mi hőn szeretett igazgatóknak.
- Te... süket-néma vagy? - teszi fel kérdését, de úgy, mintha egy hülyéhez beszélne. Kicsit megrándul a karom az idegességtől. - Szegény fiú - teszi még hozzá, és arcán csak folyik a szánakozás. Úristen ez a pasas nem normális. Nem értem, miért kell ekkora ügyet csinálni abból, hogy süket-néma.
Kis teste megrezzen, és hátat fordítva rohan is ki a szobából. Biztosan sok lett neki.
- Ebbe a fiúba meg mi ütött? - fordul felém érdeklődve a diri, mintha nem tudná, miért rohant ki. Vagy bár, amilyen hülye lehet, hogy nem tudja.
- Sho, tessék a pénz ad oda a fiúnak - nyomja a kezembe a pénzt, és már ki is rúg szinte. Ennek milyen gyorsan vannak hangulat váltózásai.
Kicsit szaporábbra veszem lépéseimet, hogy utolérjem jobb lenne, ha itt nem járkálna egyedül. Még a végen valaki belé kötne, és én azt nagyon nem akarom.
Végre utolérem egy ház falának dőlve fújja ki magát. Odasétálok hozzá, és kezemet vállára teszem.
Érintésemre hirtelen megpördül arcom egy kicsit ijedté válik, hogy talán nem kellett volna hozzá érni, vagy a fene se tudja.
Elkezdi szemeit törölgetni, olyan mint egy cica. Aranyos, még így piros, kisírt szemmel is.
Odanyújtom neki a pénzt, amit kis habozás után fogad csak el. Meghajol előttem köszönés képen, és már menne is el. Automatikusan kapok utána. Nem akarom, hogy elmenjen, testem magától mozdult. Fura.
- Ne törődj azzal, amit a diri mondott - arcomon megjelenik egy biztató mosoly. - Nem akart megbántani - hangom nyugtató.
De sikerült neki. Mindig mindenki ilyen és napjában megkapom az ilyen jelzőket, meg a lesajnáló pillantásokat. Azt hiszik, ha valaki fogyatékos, akkor már csak szánalmat érdemel, semmi mást. Mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint az egészségesek. Írja le nekem egy lapra.
Mély levegőt veszek. Teljes mértékben igaza van a fiúnak, de sajnos az emberek, ha olyat látnak ami nem természetes, nem megszokott, csak egy kicsivel is másabb, azt már le kell nézni, és sajnálni kell.
A legtöbbjük sajnos ilyen.
- Tudom - csak ennyit vagyok képes kinyögni. Nincs értelme erről beszélni, és nem akarom még jobban felzaklatni. - Van valami dolgod? Meghívlak egy fagyira, vagy sütire, vagy amire akarod. Szeretnék veled beszélgetni - kérdem meg tőle, és egy barátságom mosolyt küldök felé.
Kis hezitálás után hála a jó istennek bólint, hogy lenne kedve velem lenni. Szívemről hatalmas kő esik le a megkönnyebbülés miatt. Elteszi a pénzt, és elindulunk.
Az egyik kedvenc cukrászdámba viszem, szeretek odajárni. Kellemes a hangulat, és nagyon finomak az édességek. Remélem édesszájú.
Beülünk, és rendelek magunknak, szerencsém volt szereti az édes dolgokat például az epret, azt én is nagyon bírom. Kihozzák az édességeket, és neki állunk elfogyasztani.
- Jársz suliba? - kérdem meg tőle, elsőre nem vette észre, ezért megkellet ismételnem.
Egy süketnémáknak fenntartott felső-gimibe járok. Itt van nem messze, csak pár utca. Holnap csak délután dolgozom, mert kettőig óráim lesznek. Olvasom el.
Ha jól olvasom, és ha az agyam jól dolgozza fel az információkat, akkor én holnap nem fogom látni.
Ez nagyon nem jóóóóó.
- Akkor holnap nem látlak? - kérdem meg, és arcomról tuti, hogy lefogja tudni olvasni, hogy szomorú vagyok.
Ha szeretnéd, munka után megvárlak. Hatkor végzek. Na ez nagyon jól hangzik, akkor mégis látni fogom. De ha szeretnéd, akár a sulinál is megvárhatsz. Megmutathatom hol is van. Firkantja még mellé. Van egy olyan érzésem, hogy nem csak én akarok többet lenni a másikkal. Bár nem szabad a medve bundájára innom.
- Remek lenne - nevetek fel jókedvűen.
Még pár órát beszélgetünk, jól érzem magam velem. Aranyos egy kölyök, és szép is. Ráadásul nagyon okos is, és még a vicceimen is nevet. Mikor végzünk kifizetem a számlát, ami egy kis hadakozással járt Shinyaval, mert ő akart volna fizetni, de én jöttem ki győztesül.
Elvisz a sulijához, ami tényleg nem volt messze. Semmivel nem különbözik, mint bármi más iskola.
Épp a suli mellett sétálunk el, amikor meghúzza a ruhámat, érdeklődve tekintek rá.
Valamit elkezd írni a lapra, és mikor befejezi, felém fordítja.
Ha szeretnéd, akkor szívesen megtanítalak a jelbeszédre. Így nem lenne olyan fáradságos a kommunikációnk. Persze, nem erőltetem.
Kissé meglepődök, az én hülyeségekkel teli agyammal nehéz lenne megtanulnom egy ilyen komoly dolgot. Bár leolvasom arcáról, hogy neki ez sokat jelent, és biztosan örülne neki. Bevezetne az ő kis világába. Ráadásul tényleg könnyebb lenne a kommunikálás.
- Rendben benne vagyok. De van egy feltételem … - kis szünetet tartok, és arca már értetlenkedve csillog, kis aranyos. - ha nálam tartod az órát - arca kicsit pirossá válik. Így sokkal aranyosabb.
- Ott kényelmesebb, mint az utcán, vagy cukrászdában - teszem hozzá. Nem akarom, hogy azt higgye valami kanos perverz állat vagyok. Na jó talán a kanos vagy talán perverz vagyok, de mindkettő kizárt.
Látom kissé megvan szeppenve, de összeszedi magát, és el kezd írni.
Oké, akkor tartsuk nálad. És neked mikor lenne jó? Milyen kis türelmetlen.
- Holnap a munkád után eléd megyek. Ma elintézem a melómat, hogy holnap teljesen a tiéd legyek - a mondatom végére ismét elpirosodik. Cuki, mikor zavarban van. Rájöttem, imádom zavarba hozni.
Füléig piros szegényke, úgy írja a válaszát.
Az teljesen jó lesz. De biztosan szeretnéd megtanulni? Tényleg nem akarom erőltetni. Elmosolyodok.
- Tényleg szeretném, és téged meg még jobban megismerni - hajolok közel hozzá. Közelségemre kicsit megijed, de még se távolodik el. Kellemes illata van, eper. Még mindig érezni rajta. - Jobb, ha indulunk neked még holnap iskola, ahogy nekem is - fűzöm hozzá, és elhajolok tőle nem akarom ráhozni a szívbajt.
Hazáig elkísérem ő is egyedül él, ahogy én. Pedig fiatalabb nálam. Ilyen fiatalon dolgozik iskolába jár, és egyedül él. Le a kalappal előtte. Nekem se olyan könnyű, neki meg még nehezebb.
Az egyik lapra leírom a számomat, hogy bármikor küldjön egy sms-t. Ő is le írja számát, amire persze, csak mosolygok, mint a tejbe tök. Nem akartam pofátlan lenni, és elkérni tőle, de ő magától megadta, aminek nagyon örülök.
Elköszönünk egymástól, és a bejárati ajtóhoz indul, én pedig a járda felé, hogy elinduljak haza felé, de valami visszatart. Visszafordulok, és pár lépéssel átszelem a köztünk lévő távolság. Már épp nyitná az ajtót, de én kezemmel visszacsapom. Rögtön megfordul, és háta a falnak ütközik. Arcán hirtelen félelem suhan át, hiszen nem hallhatott, hogy visszamegyek hozzá, de mikor felismer értetlenkedve figyel.
Testünk összesimul, hiszen hátrálni se tud, mert az ajtó útban van, én meg csak szimplán nem akarok hátrálni. Kicsiny piros ajkaira repül tekintetem. Nem bírom ki.
Lassan lehajolok hozzá, és apró puszit adok rá. Hirtelen tettemtől, akaratlanul felnyög. Óvatosan csúsztatom nyelvemet szájába, és gyengéden keringőzök nyelvével, ami bátortalanul viszonozz.
Mikor a vörös köd elszáll agyamról el válok tőle. Nem lett volna szabad ezt tennem.
- Sajnálom, de nem tudtam ellenállni neked - mondom, és ellököm kezem az ajtóról, és kicsit messzebb állok tőle, most tényleg ideje mennem. Gyors léptekkel hátrálok, ő nem mozdul, csak kipirosodott arccal figyel. Vajon, mire gondolhat?
Hátat fordítok neki, és hazafelé indulok.
Lehet, hogy most mindent elrontottam.
Hazaérve kicsit idegesen figyelem a fax gépet, megint csomó melót küldtek a fenébe. Megdörzsölöm szemeimet, fáradt vagyok, pedig még elég korán van. Ledobom magamról ruháimat, és egy gyors hideg zuhanyt veszek, hogy egy kicsit felfrissüljek. A konyhába érve, pedig jöhet egy koffein bomba. Most már tuti, hogy nem fogok bealudni.
Hajnali 1. Végre befejeztem mindent, és még a házban is rendet tettem. A szomszédok biztosan örültek mikor este 11-kor bedobáltam a gépbe a koszos ruhákat. Ja, és éjfélkor a porszívózás.
Visszaküldöm a kész papír kupacot, és küldök a főnökömnek egy sms-t, hogy holnap sokat kell tanulnom szóval nem tudok melót vállalni.
Nem kell tudnia, hogy egy fiú, miatt nem vállalok melót, tuti lekiabálná a szép hajamat a fejemről.
Ki hitte volna, hogy ma is elaludtam, most meg maratont futok. A fene vinné el. Csörög a telefonom egy sms, remélem Shinya az.
Persze, hogy nem ő az, hanem egyik haverom, hogy a tanár üvöltözik, hogy mindig kések.
Végre ez jó reggel, sikerült kikészítenem a tanárt, pedig még bent se vagyok a suliban.
Unalmasan telnek az órák, az egyiken sikerül még be is aludnom. Így jár, aki későn fekszik le.
Lassan vége vannak az óráknak mikor a nadrágom zsebében rezegni kezd a telefon. Gyorsan előveszem.
Sms, Shinyatól. Végre. Gyorsan elkezdem olvasni.
Akkor hatkor a fotóstúdió előtt.Egy kicsit megnyugszok, hogy nem mondta le a mai napot, a tegnapi incidens miatt.
Suli után a haverokkal maradok az osztályban, jegyzeteket cserélünk, átbeszélünk egy két anyagot, amiből lassan írni fogunk, a beadandó anyagokról is beszélünk ki mit fog írni. Elég sok tanulni valónk van, de nem panaszkodunk, ha sikerül elvégezni az iskolát, és jó helyre kerülünk akkor a pénz kereséssel nem lesz gond.
Pontosan érkezek, Shinya is akkor jön ki az ajtón. Most is nagyon jól néz ki, nagyon aranyos és szép.
Mikor meglát rögtön megáll. Végig néz rajtam, de meg se moccan. Én meg nem nagyon tudok megszólalni. Lehet, hogy akkor elrontok mindent. Pedig jó lenne tudni, hogy mit gondol rólam, és a tegnapi napról.
- Szia! - köszönök neki, mire csak biccent fejével. - Én sajnálom a tegnapit lehet, hogy elrontottam mindent ezzel, de tud nem bántam meg. Tényleg szeretnék veled lenni, és bár egy nagy ökör vagyok, és talán megbántottalak, de nem akartam. Sajnálom - mondom el őszintén minden gondolatomat. A papírja után nyúl, és írni kezd.
Vajon mit fog írni?....
|
| Andro | 2010. 10. 13. 11:40:20 | #8583 |
Karakter: Fuyu Shinya
Megjegyzés: (Shonak)
A mai nap munkával telik. Ma nincs iskola hála égnek, így egész nap dolgozhatok. Előhívtam azokat a képeket is, amiket az egyik egyetem kért. Állítólag ma jön értük valaki. Engem nem zavar, remélem nem valami bunkó alak, mint a múltkor. Hiába, nem tudok beszélni és nem is hallok és utálom, ha bunkók velem ezért. Bemegyek a hátsó szobába, ahol a fényképeket tartjuk, majd előkeresem azt, ami kell mára. Utána átnézem a többit is. Sok van, mostanában megy az üzlet, és ez nekem is jó. Sato-san kedves hozzám, és mindig ad munkát, bár nekem a fő dolgom a fényképezés és a válogatás. Éppen egy tucat képet rendezgetek, amikor valaki megérinti a vállamat. Akkorát ugrom, hogy leverem a képeket. Hátranézek, megijedtem. Egy fiú áll mögöttem, talán ha pár évvel lehet idősebb nálam. Magasabb nálam, rövid, barna haja, barna szemei és gyönyörű arca van. A fején barna kalap csücsül. Egész elpirulok. Ám ekkor meglátom, hogy mozog a szája.
- Ne haragudj! - mondja, mire bólintok és elguggolok, hogy összeszedjem a képeket.
Ő is segít, ami meglep, de nem teszek semmit. Hagyom, hadd segítsen. Mikor mindent összeszedtünk, csak azután szólal meg megint.
- Fuyu Sinyát keresem - mondja.
Én azonnal előveszem a jegyzettömbömet, amit direkt ilyen esetekre tartogatok. Ez a srác valószínűleg nem ismeri a jelbeszédet, így egy mondatot firkantok a papírra és megmutatom neki.
Én vagyok Shinya, miben segíthetek? Ez olvasható a papíron, mire meglepetten néz rám, de szemében nincs rosszallás, van ellenszenv, esetleg viszolygás, mint más normális ember szemében szokott lenni. De láthatóan meglepte, hogy süketnéma vagyok.
- Nosaka Sho vagyok, nem messze lévő suliból jövök, valami helyszín képek miatt – mondja, és lassan mondja a szavakat, így el tudom olvasni.
Már készen van egy pillanat, és adom. Írom a lapra, majd előkeresem a képeket tartalmazó mappát és odanyújtom neki. Átveszi és érdeklődve nézi a képeket. Szerintem tetszenek neki, mert még senki sem mondta, hogy rossz képeket készítettem volna.
- Nagyon jók – mosolyog rám.
Van még egy rendelése a sulidnak, azokat a képeket előkell még hívnom, holnap beviszem. Írom a papírra.
- Egyig suliban vagyok, ha gondolod, kimegyek a kapuhoz, és kalauzollak - mondja mosolyogva.
Elgondolkodom. Nem akarom elfogadni, pedig sosem jártam még abban a suliban, de nem akarok elfogadni ilyesféle könyöradományt. Végül visszautasítom. Köszönöm a segítséget, de megoldom egyedül is.
- Ahogy gondolod – az arcán csalódottságot vélek felfedezni, pedig ez így jó. – Örülök, hogy találkoztunk, Shinya – köszön el, mire bólintok. Aztán távozik.
Én tovább dolgozom, de valahogy a fiú, Nosaka Sho nem megy ki a fejemből. Valami nem stimmel. Így inkább beletemetkezem a melóba. Nem is értem, minek foglalkozom ezzel a fiúval. Csak egy vásárló, mint az összes többi.
~*~
Másnap meló után átugrom a suliba. Remélem, már nem lesz ott, mire odaérek. Azt mondta, egyig van neki suli és én is egyig dolgozom. Ha mázlim van, nem akadok össze senkivel. A főnök a kezembe nyomja a paksamétát, amit át kell adnom a dirinek, én pedig meghajolok, és már megyek is. Szép idő van, sok ember van az utcán, én pedig igyekszem, mert nem szeretem, ha megszólítanak, vagy megráncigálják a kabátom, mert útbaigazítást kérnek. Nem mintha nem segítenék szívesen, de a legtöbben lenézik a fogyatékosokat, mint amilyen én is vagyok. Ahogy odaérek a sulihoz, látom, hogy Nosaka-san is kinn van, mintha várna valakit. Remélem, nem engem. Megállok, ahogy észreveszem, hogy figyel. Bizalmatlan vagyok, kissé félek, de újra elindulok, habár a lépteim nem éppen magabiztosak, a lábam enyhén remeg. Amikor eléérek meghajolok és ő is köszön nekem. Remélem nem azért vár itt, mert bántani akar, vagy mutogatni, mint egy vásári majmot.
- Elég nagy a suli könnyű eltévedni. Hagy segítsek – mondja, felajánlva a segítségét.
Köszönöm, de megoldom magam is. Írom gyorsan. Ő is csak lenéz, azt hiszi, mert süketnéma vagyok, már nem tudok egyedül boldogulni. Szánalmas alak ő is, mint a többi ember. Meglátnak egy fogyatékost, és egyből szánakoznak, de tenni senki sem tesz semmit. Nem vagyok egy állat, amit mutogatni lehet.
- Mielőtt félreértés esne. Nem azért segítek, mert süket vagy – mondja, mire kétkedve nézek rá, ugyanakkor meglep, hogy valaki ilyesmit mond nekem. - Aki olyan képeket csinál, mint te, nem lehet kis pályás – halványan elvörösödök a dicséretre. – Simán, csak körbe akarlak vezetni, és elvinni a képeket a tanárnak. Nem bántani akarlak, sőt, meg akarlak ismerni – a tekintete őszintének tűnik, és a kételyeim kezdenek eltűnni. Talán ő nem olyan, mint a többi ember, de nem bízhatok benne túlságosan. - De, ha nem, akkor nem. Nem fogom erőltetni – teszi hozzá, majd elfordul, és már menne is, azonban elkapom az ingjét. Meglepetten fordul hátra én meg enyhén piros arccal kezdek írni.
Megköszönném, ha segítenél. Mosolyogva bólint és int a kezével, hogy kövessem.
Együtt megyünk be a suliba. A diákok megfordulnak utánam, látom, hogy összesúgnak. Ritkán jár itt náluk fiatalabb, hiszen ez egy egyetem. Én is először vagyok itt és tudom, hogy ebben az iskolában nem tanulhatnék. Sem ehhez hasonlóban. Ez a normálisoknak van fenntartva. De nem is zavar. Nosaka-san nem szól semmit, de látom, őt is idegesíti, hogy a diákok sugdolóznak. Én igyekszem figyelmen kívül hagyni, hiszen napjában százszor is látom ezt, ha rájönnek, hogy fogyatékos vagyok. De lehet, ők nem ezért suttognak.
Hamarosan megérkezünk az igazgatóhoz. Kopogok, majd belépek és meghajolok. Ekkor veszem észre, hogy Nosaka-san is velem van.
- Á, biztosan te vagy az, aki a fényképeket hozta – mondja az igazgató, mire bólintok. – Nem tudsz beszélni, vagy mi?
Ledermedek. Leteszem a képeket az asztalra, jelezve, hogy itt vannak, amiket kért. A diri megnézi őket. Ideges vagyok, de ahogy elmosolyodik tudom, hogy tetszenek neki.
Hatezer-ötszáz yen lesz. Írom a lapra és megmutatom neki, hogy mennyit kell fizetniük nekem. Látom, ahogy a férfi arca megnyúlik, majd rám néz. A kezeim remegnek.
- Te… süketnéma vagy? – kérdi olyan arckifejezéssel, amit nem tudok hová tenni. – Szegény fiú – teszi hozzá, és kimondja azt, amit gyűlölök, ráadásul az arca is szánakozó.
Nekem pedig elegem van. Megfordulok és kirohanok az irodából. Mindennél jobban gyűlölöm, ha lesajnálnak, mert nem hallok. Kirohanok az utcára, és csak futok, míg végül lihegve állok meg és támaszkodom egy ház falának. Kifulladtam és még mindig remegek. A szemeim könnyesek a dühtől és a fájdalomtól. Megint megtörtént. Mindenki lesajnál, aki megtudja, hogy nem vagyok egészséges. Mi a fene baj van az emberekkel? Miért nem tudnak úgy nézni rám, mint minden más emberre?
Hirtelen gyengéd érintést érzek a vállamon, mire megpördülök. Nosaka-san áll mögöttem, láthatóan ijedt arccal, a kezében a pénzem. Letörlöm az arcom, a szemem biztos piros és szánalmasan nézhetek ki. Leszarom. Ő azonban nem megy el, csak odanyújtja a pénzt. Kis habozás után veszem csak el, és ránézek. Meghajolok és mennék, de megállít.
- Ne törődj azzal, amit a diri mondott – mondja halvány mosollyal. – Nem akart megbántani.
De sikerült neki. Mindig mindenki ilyen és napjában megkapom az ilyen jelzőket, meg a lesajnáló pillantásokat. Azt hiszik, ha valaki fogyatékos, akkor már csak szánalmat érdemel, semmi mást. Mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint az egészségesek. Írom a lapra és megmutatom neki. Remélem, megérti.
- Tudom – mondja. – Van valami dolgod? Meghívlak egy fagyira, vagy sütire, vagy amire akarod. Szeretnék veled beszélgetni – mosolyog.
Kis gondolkodás után igent bólintok. Elteszem a pénzt, hiszen csak holnap kell leadnom, a főnök tudja, hogy ma már nem megyek vissza munka után. Majd kell egy üzenetet írnom Sato-sannak, hogy minden rendben ment, holnap iskola után megkapja a pénzt. Igen, holnap már suli van, de legalább pár órát még együtt lehetek Nosaka-sannal. Ahogy észreveszem, ő is szeret velem lenni, nekem meg még igazából, mióta balesetem volt és nem hallok, nem volt halló barátom. Talán ő meg fog érteni engem, hiszen nem gúnyolt ki eddig sem.
Egy kedves kis cukrászdába ülünk be. Nosaka-san mindkettőnknek rendel. Én egy epershaket kérek és egy erdei-vegyes tortát, ahogy látom, ő jeges teát iszik és hozzá epertortát eszik.
- Jársz suliba? – kérdi hirtelen, majd mikor látja hogy nem látom, megismétli megint.
Egy süketnémáknak fenntartott felső-gimibe járok. Itt van nem messze, csak pár utca. Holnap csak délután dolgozom, mert kettőig óráim lesznek. Írom.
- Akkor, holnap nem látlak? – kérdi és látom, hogy szomorú.
Ha szeretnéd, munka után megvárlak. Hatkor végzek. Válaszolom írásban. Ez felvidítja. De ha szeretnéd, akár a sulinál is megvárhatsz. Megmutathatom hol is van. Teszem hozzá.
- Remek lenne – látom, hogy nevet, de nincs benne semmi gúnyos.
Még egy ideig „beszélgetünk”, eszünk-iszunk, aztán Nosaka-san fizet. Én szerettem volna, de azt mondja, meghívott, így annyiban hagyom. Valamivel majd viszonoznom kell a kedvességét. Elvezetem a sulihoz, de nem megyünk be. Ilyenkor már úgyis véget ért a tanítás, és amúgy sincs semmi látnivaló odabenn. Ekkor eszembe jut valami, hogy hogyan is hálálhatnám meg mindazt, amit tett értem a mai nap. Meghuzigálom a ruhaujját, mire kíváncsian néz rám.
Ha szeretnéd, akkor szívesen megtanítalak a jelbeszédre. Így nem lenne olyan fáradságos a kommunikációnk. Persze, nem erőltetem. Írom, majd megmutatom neki. Kíváncsi vagyok, mit fog rá reagálni.
|
| haaaani | 2010. 09. 30. 13:07:13 | #8280 |
Karakter: Nosaka Sho
Megjegyzés: (Andronak és Shinya-nak)
Egyedül sétálok az utcákon, épp a suliba tartok. Ezen a héten kezdtem. Producer szeretnék majd lenni, ezért kezdtem el ezt a sulit. Apámék valami ügyvédnek akartak, de engem az rohadtul nem érdekel. Fene sem fog több ezer örvényt bemagolni. Igaz jól keresnék vele, de producerként még többet.
Belépek a suli kapuján már csődülnek be a diákok, lassan kezdődik a tanítás.
Az első két órán filémet nézünk, és a tanár meg magyaráz mellé, kamera beállításokat, bakikat mutat meg hasonlok. A következő órán forgató könyveket nézünk át, és a tanár mesél, amin bőszen jegyzetelek. Az utolsó órán pedig kamerákat tanulmányozunk. Mit, hogyan kell beállítani meg ilyesmik.
A csengő szó ment meg végre, lefáradtam, mint az állat. Sensei, épp a padomhoz sétál.
- Sho - szólal meg a középkorú tanár. Kérdően tekintek rá.
- Pár utcával arrébb van egy fotóstúdió, kértük onnan képeket egy helyszínről. Egy fiú megcsinálta nekünk, de el kéne menni érte. Megtennéd? - kérdezi az öreg, miközben egy kis cetlit vesz elő, és odaadja nekem. Elolvasom a cetlit egy név van ráírva: Fuyu Shinya. - Ez a fiú neve - folytatja az öreg.
Na ennyit arról, hogy hazamegyek pihenni. Mindegy nem halok bele egy kis kitérőbe.
- Persze, elintézem sensei - válaszolom semleges hangon.
- Köszönöm, Sho - búcsúzik el tőlem a tanár.
Magamra kapom oldaltáskámat, és a sapkámat. Imádok sapkát hordani. Elköszönök egy két ismerőstől, és irány a stúdió.
Kikapom a fülhallgatót a fülemből, mikor a stúdió bejáratához érek. Nem olyan nagy, de nem is kicsi helyiség, pont megfelelő. Belépek, és körbenézek egy középkorú pasas halad el mellettem.
- Elnézést, Fuyu Shinyát keresem - szólítom le a pasast, aki megáll, és felém fordul.
- Egyenesen menj végig a folyosón, és jobbra lesz az ajtó ott lesz - válaszolja, és már rohan is tovább. Követem az adott irányt, és mikor belépek a szobába, kis asztalokat látok meg. Kis iroda szerűségnek tűnik. Körbenézek, és egy barna hajú fiút látok meg, aki az asztalnál ül, és képeket pakolászik.
Még nem vett észre, mert háttal ül nekem.
- Ne haragudj - szólalok meg, de reakciót nem kapok. - Bocsi - szólalok meg ismét. Mi van ezzel a kölyökkel a fülén ül?
Odasétálok az asztalhoz, és megérintem vállat, amire felugrik leborítva az asztalán lévő képeket.
Ettől a hirtelen ugrástól én is hátrálok egy két lépést. Szegény kölyökre a szívbajt hoztam. Rám pillant ijedten, és én egy percre lefagyok. Alacsony nálam sokkal. Arca fiatalos és meseszép. Barnás szemei, csak úgy csillognak. Gyorsan veszi a levegőt, szegényt nagyon megijesztettem.
- Ne haragudj - mondom neki, és nem szemeimbe nézz, hanem számat figyeli. Fura átlagban az emberek egymás szemébe néznek. Lényegtelen. Ő csak biccent, hogy semmi baj, és a képeket veszi fel, amiben rögtön segítek hiszen az én hibám.
Mikor összeszedjük az összes képet összerakosgatja. Kezei néha megremegnek. Ránézek.
- Fuyu Sinyát keresem - mondom neki, mire valamit elkezd keresgélni. Egy nagyobb jegyzettömböt vesz elő, és írogatni kezd rá. Nem látom mit ír, de mikor befejezi felém mutatja, hogy én is lássam.
Én vagyok Shinya, miben segíthetek? Olvasom el a lapon lévő szöveget. Meglepetten nézek rá a fiúra. Nem gondoltam volna, hogy ő lesz az. Ráadásul írt, és nem beszélt. Ráadásul nem is hallotta, hogy szólongatom. Lehet, hogy … a francba. Süket a fiú, azért nézte a számat, és azért nem vett észre.
- Nosaka Sho vagyok, nem messze lévő suliból jövök, valami helyszín képek miatt - mondom neki lassan fogalmazva a szavakat, hogy rendesen letudja olvasni. Ismét írogatni kezd, én pedig érdeklődve figyelem.
Már készen van egy pillanat, és adom. Olvasom el, mikor felém mutatja a füzetet. Fiókjából kivesz egy mappát, és felém nyújtja, amit készségesen elveszek. Kinyitom a mappát, és belenézek a képekbe.
Egy park van lefotózva sok nézetből, egy autópálya, és egy sikátor. Sötétben és nappal. Nagyon jók a képek, minden szögből, precízen le van fotózva. Biztosan sok munkájába került, de nagyon jók. Nagyon fiatal lehet, de ennek ellenére nagyon jó a fiú.
Visszarakom a képeket ügyelve, hogy ne maszatoljam össze.
- Nagyon jók - válaszolom egy mosoly kíséretében. Ő csak biccent. Újból írogatni kezd, és én csak figyelem finom mozdulatait. Felém emeli a lapot. Van még egy rendelése a sulidnak, azokat a képeket előkell még hívnom holnap beviszem.
Ezek szerint holnap látni fogom, valamiért ennek nagyon örülök.
- Egyig suliban vagyok, ha gondolod kimegyek a kapuhoz, és kalauzollak - mondom neki, és mosolygok. Próbálok kedves lenni már ha a hangomon nem hallja, akkor legalább az arcomról letudja olvasni, hogy nem akarom bántani, és megbízhat bennem. Látom arcán, hogy magában nagy harcot vív, hogy mitévő legyen. Elfogadja vagy ne fogadja. Magához veszi a füzetet, és kicsit remegve elkezd írni. Olyan érzésem van, mintha tartana tőlem. Remélem, hogy nem így van. Köszönöm a segítséget, de megoldom egyedül is.
Hoppá, na vissza lettem utasítva arcomon kilométerekről lelehet olvasni a csalódottságot.
- Ahogy gondolod - mondom neki, miközben megigazítom táskámat a vállamon. – Örülök, hogy találkoztunk, Shinya - köszönök el tőle, miközben bólint. Kisétálok a szobából, és a kijárat felé veszem az irányt. A beosztást látom meg a falon, és rögtön a nevét keresem meg. Ez az én szerencsém holnap egyig itt van, tehát csak utána tud bejönni a sulimba. Mázlista vagyok, de ezt már mondták egy páran.
Épp a kulccsal meg a zárral bajlódok. Nagy nehezen sikerül belépne a házamba, vagy is a bérelt házamba. Már egy ideje elköltöztem otthonról nem akartam a szüleimtől függni. Önállóan akarok élni. Ledobom táskámat a kanapára, és a fax géphez sétálok. A fenébe meló van. Most egy kisebb vállalatnál segédkezek.
A szerződéseket át kell szerkesztenem, és a hibákat kijavítani, és utána, ha minden jó vissza kell küldeni.
Előveszem laptopomat, és bekapcsolom. A konyhába sétálok, és kinyitom a hűtőt. Anyámnak hála telis tele van minden földi jóval. Előveszek egy kis rizst, és húst, bedobom a mikróba, és mikor készen van a pultnál gyorsan bevágom magamba. Elmosogatok, és beülök a gép elé, bő egy óra alatt megcsinálom a melót, és vissza is küldöm a cégnek. Átlagban mindig hamar megcsinálom a feladatomat, és így panasz sem lehet rám. Igaz attól agybajt kapok mikor hajnalban hallom a fax gépet, és egy köteg szart kapok. Vagy e-mail szarokkal bombáznak, de nagyon nem panaszkodhatok, mert elég jól megfizetnek, és valamiből fizetnem kell az iskolát is.
Fáradtan dőlök el a kanapén, és bekapcsolom a tévét. Miközben a híreket hallgatom a fiú jut eszembe, akit a stúdióban láttam. Soha nem találkoztam még süket emberrel, de bekell vallanom nem sokkal másabb, mint egy normális ember. Nem hall, és akkor meg mi van? … semmi az égvilágon. Pedig sokan inkább belerúgnak az ilyen emberekbe, nemhogy segítenék.
Valamiért nagyon elkezdett ez a kölyök érdekelni, de zavar, hogy visszautasított. Biztosan tart tőlem.
Pedig én nem vagyok ám agresszív ember, csak akkor ha nagyon felhúznak, akkor menekvés van előlem.
Mindegy holnap úgy is látni fogom azt a fiút. A plafont bámulva támad meg a sötétség.
Reggel rohanok a suliba, persze, hogy elaludtam, és amíg összeszedem magam addig vége a napnak. Sebaj csak negyed órát késtem nem vészes. Igaz az öreg szipirtyó a szemével több ezer kést szúrt volna belém, és még szerintem fel is akasztott volna, csak azért mert egy kicsit késtem.
Kicsit fáradtan ülöm végig az órákat, senseinek odaadtam a képeket, és elégedetten mosolygott, tehát neki is tetszettek a képek.
Egy óra múlt pár perccel mikor kilépek a suli épületéből. A kapu felé veszem az irányt, és a falnak dőlve várok. Néha körbe nézve. Egy két ismerőstől elbúcsúzok, és persze mondják, hogy majd menjek velük inni, amit persze nem szokásom kihagyni. Meg is látom a kis barna szépséget, ahogy lépked a suli felé.
Felé tekintek, és mikor közelebb ér, és meglát, megáll. Szemeiből kiolvasom a bizonytalanságot, és talán a félelmet is. Újból elkezd sétálni, de már nem olyan magabiztosak azok a léptek. Megáll előttem, és kicsit meghajolva üdvözül. Mikor rám néz megszólalok.
- Elég nagy a suli könnyű eltévedni. Hagy segítsek - ajánlom fel segítségemet, és mélyen tekintetébe fúrom saját tekintetemet.
Másodpercek alatt előveszi füzetét, és gyorsan írni kezd.
Köszönöm, de megoldom magam is. Ez a kölyök nagyon nehéz esett. Lesznek még itt gondok. Sebaj nem adom fel egy hamar.
- Mielőtt félreértés esne. Nem azért segítek, mert süket vagy - szemeiben meglátom a meglepettséget, és látom, hogy furcsállja is. - Aki olyan képeket csinál, mint te, nem lehet kis pályás - arcán egy halvány pír jelenik meg. – Simán, csak körbe akarlak vezetni, és elvinni a képeket a tanárnak. Nem bántani akarlak, sőt megakarlak ismerni - mondom neki, és szemeimben csak az őszinteséget lehet kiolvasni. - De, ha nem akkor nem. Nem fogom erőltetni - teszem még hozzá, miközben megfordulok. Nem kér a társaságomból legyen. Tényleg nem erősködök.
Elkapja ingemet hátulról, amire meglepetten fordulok meg, enyhén szólva piros a kis arca, amitől még bájosabb. Gyorsan firkálni kezd a füzetbe.
Megköszönném, ha segítenél. Ez az egy mondatot bármikor eltudnám olvasni. Mosolyogva bólintok, és kezemet felemelve jelzem, hogy akkor menjünk.
|
|
