Karakter: Daniel Satro Megjegyzés: ~Modellemnek-William-nak~
„There’s no one like you, even if I look around it’s just like that, where else to look for?
A good person like you, a good person like you, with a good heart like you, a gift as great as you.
How lucky that I’m the person who will try his hard to protect you, where else to look for?
A happy guy like me, a happy guy like me, the guy with the happiest smile like me.Your two warm hands gets cold when I’m cold.
Your heart that used to be strong becomes sensitive when I’m hurt.
Take my hands silently, hold me silently, I’m only wishing for such little comforts,
You don’t know my heart that wanted to do more just for you,
Call out my heart, free my soul,
It always felt like the first time, these remaining days are more than the time that I came to love you!”
Ez az új dalom. Legalábbis egy részlete. Szerintem nagyon jó lett. Jól eltalálták az ízlésemet. Mivel nem volt időm írni magamnak egy dalt, így meg kértem egy profi dalszöveg és zeneszerzőt, hogy írjon egyet. Mivel ebben a hónapban egy komoly, nagy kaliberű fotózáson vagyok túl. Calvin Klein-nek az új kollekciójában kaptak lencsevégre. Nagyon örültem neki, hogy engem választott és nem azt a narancssárga hajú személyt. Ketten versengtünk a felkérésér, mivel szerintem mi ketten vagyunk a leghíresebb modellek egész világ szerte. Férfi modellek, akik ráadásul melegek, és fiatalok is vagyunk. Ebben a szakmában nem mindegy a kor. Nem mindegy, hogy 30 éves vagy 25 éves vagy. Másképp kezelnek.
Az új dalomnak a szövegét, a zenéjét már felvettük stúdióban, de még nincs meg hozzá a klipp. Amihez kéne egy fiú. Igaz, csak pár jelenethez, de kéne. Nem is olyan, aki ismeretlen, vagy elég ismert, hanem olyan, aki nagyon ismert. Legalább olyannyira, vagy kicsit talán jobban, mint én!! Az a narancssárga hajú srác, akivel versengtem a fotósorozatért. Ő pont jó lenne. Persze, ha elvállalja. Szólok is a jobb kezemnek, hogy hívja fel. Addig én legalább nyugodtan tudok készülni, a bemutatóra. Mivel ma lesz egy divatbemutató, azokkal a ruhákkal, amikben volt a fotózás. Természetesen egy Calvin Klein ruhában kell megjelennem. Igaz, mindegy, hogy új vagy régi, csak Calvin Klein legyen.
Felveszek egy fekete csőnadrágot, majd egy neonosabb sárga pólót, amit külön nekem csináltatott, hisz jóban vagyunk. Én szerencsére most csak egy sima néző leszek. Vagyis lehet, hogy elő kell adnom a dalomat, de az semmiség. Azt szívesen megteszem. Úgyis szeretek villogni a tudásommal.
Egy napszemüveget felvéve, be is ülök a limuzinba, ahol már vár rám vagy 5 uke. Mivel eléggé szeretem a szexet, így biztos vagyok benne, hogy a bemutató után egy hatalmas orgiát fogok csapni. Azonban mielőtt elindultam volna, mondta a jobb kezem, hogy a srác – akit William Lester-nek hívnak, mint ez is kiderült –, lehet, hogy elvállalja, persze ezt még meggondolja. A kocsiban ülve több csók is elcsattan köztünk. Persze a bemutatóra, csak egyet viszek be, míg a többi bent marad a kocsiba.
Kilépve a vörös szőnyegre, rögtön kattogni kezdenek a vakuk. Még jó, hogy van rajtam napszemüveg, különben már kifolyt volna a szemem. Pár pózer kép, aztán megyünk be a terembe, ahol lesz ez az egész hacacáré. Már javában folynak az előkészületek, mikor mi beérünk. Helyet foglalunk a díszpáholyban, ami a kifutótól nem messze, szinte közvetlenül előtte található.
- Jó estét kívánok a kedves vendégeknek! Ma egy különleges bemutatónk lesz, aminek két helyesbítek 3 sztár vendége is lesz. Az egyik, a kifutó sztárja: William Lester, a másik ott ül a díszpáholyban: Daniel Satro, a harmadik pedig maga a mesés ruhák tervezője: Calvin Klein. – hatalmas taps szólal fel.
- Kérem szépen a három felsorolt név tulajdonosát, fáradjanak fel egy röpke pillanat erejéig a színpadra! – mondja a csajszi műsorvezető. William a függöny mögül jön ki, míg Calvin és én a díszpáholyból lépünk fel a színpadra.
- Elnézést – néz rám hosszú csend után. Nem értem, miért kér bocsánatot. - Nem szerettem őt. A főnök úr miatta gondol mindig hamis kétkedéseket, úgy kerültem hozzá, hogy azt hiszem negyvenkét kiló voltam, aluszékony és beteg. Nem sokra emlékszem már, az utolsó pár hétből, de nem tett olyan jót. Ő volt az egyetlen ember, akit megütöttem, szándékosan, azért, hogy fájjon neki, vagy hogy sírjon, pedig sosem éreztem ilyet, nem akartam. Miatta félek a viharoktól is. Tudja, ő egy olyan pszichopata volt, kedvteléssel töltötte el, hogy adom magam hozzá, engedem, hogy használjon. Szekrénybe zárt valamiért, és ezt sokszor megismételte, tudja, ez egy gardrób volt, beépített lámpával, meg mindig ütögette a szélét, idegesített. Rémisztő volt, hogy rendszertelenül jönnek a hangok felém, és a fények, nem tudtam merre menni, kicsi volt. Nem okozott olyan traumát, talán csak a viharok, ha sötét van, ezt az érzetet keltik. Nem haragszom már rá, mert ő ilyen volt, a gyermekei talán elutasították maguktól, és beteg magányában kellett valami, amit úgy bánthat, amin kiül a saját félelme. Szerette, ha félek, és mindig megpróbált rettegésben tartani, de igazából gyenge volt. Hagytam, hogy éljen, és nagyon erőssé tett, azért nem akarom, hogy az ön testvére egyedül maradjon, mert olyanná válik, mint ő, és egyszer lesz valakije, mint én, aki talán nem olyan teljesen. Aki sírni fog, és elpusztul a rémület fátyolos mocsarában. Nem hiszem, hogy önt ez annyira meghatja, de…
- Miért? – kérdem meg, ő pedig felhúzza a lábait, úgy néz rám. - Lehet, hogy érdekel, amit mondasz nekem. Nem tudod elképzelni?
- Nem tudom – mondja, a hangja őszintén cseng. Megmozdulok, de nem segít, talán haragszik rám.
- Amiket mesélsz Kaiji, azok többet mondanak rólad, mint amiket te magad állítasz. Ha azt mondod, kék, talán nem is a színre gondolsz.
Nem válaszol, én meg lassan állásba küzdöm magam. Már egyre jobban megy, de még nem igazán tudok járni.
- A főnököm mindig azt mondja rólam, olyan vagyok, mint egy liliom. Kiszedték a bibéim, hogy ne legyek mérgező az emberek számára. Talán igaza van, hiszen, ha őszinte vagyok, azt nem mindenki szereti. De én nem tudok mást mondani. Nem is igazán őszinteség ez, hiszen ha kell, hazudok. Ha megkérdezi ön, jól vagyok-e, bármit érzek, jól leszek. Mert előbb van, amit ön szeretne, mint amit én. Mert én sosem tettem olyat másoknak, mint ön. Nem varrtam ruhákat. Én csak létezem, és olyan embereknek vagyok, akik adnak, én vagyok nekik a jutalom. Jobban szeretem ezt, mint adni. Azt hiszem, képtelen leszek arra, hogy énekeljek.
- Én szeretném, ha énekelnél – fordulok felé, de ő csak megvonja a vállát.
Ezután nem beszélünk. Talán megbántottam, vagy azt hiszi, ő bántott meg engem. De bármit mondanék is, nem hinné el.
~*~
Másnap reggel Shinji aniki érkezik. A látogatása váratlan, így igyekszem magam valahogy rendbetenni. Kaijit egy takaróba csavarva hagyom aludni ott, ahol van. Nem akarom felébreszteni, ha éhes lesz, majd felébred és lejön enni. Shinji rossz hírt hozott. Griff verekedésbe keveredett, ráadásul részegen, és most kórházban fekszik. Nem különösebben sajnálom, és aniki sem, de apánk a családnak együtt kell lennie. Viszont meg akarom várni, míg Kaiji felébred, nélküle nem akarok menni. Előbb vissza kell vinnem a klubba. Nagy érvágás ez nekem, és pont azon gondolkodom, hogy mit is mondjak Kaijinak, amikor az emlegetett személy megjelenik. Végül mégis meg kell szólalnom.
- Az a bolond bátyám kórházba került, úgy hogy most együtt kell lennie a családnak, sajnálom Kaiji ezt a felesleges időtöltést, hogy elvettem a figyelmed másokról. Szeretném, ha összeszednéd a holmid, a bátyám hazavisz.
Kaiji nem mond semmit, de látom, hogy tudja, szomorú vagyok. Már kezdtek volna jól alakulni a dolgok, de most Griff mindent összezavart. Kaiji megköszöni, hogy itt lehetett, majd összeszedi a cuccait. Mikor lejön, már az eszemben van egy ötlet.
- Ha csak nem akarsz örökre velem maradni. Akkor megveszlek – ajánlom fel, de lehet, rossz ötlet.
Rám néz, és van valami a szemében, ami arra utal, nemet fog mondani. Még soha senki sem mondott nekem nemet, és nem azért, mert kedveltek. Hanem azért, mert nem mertek. De ő nemet fog mondani, mert nem fél tőlem, mert talán jobban megért, mint bárki más.
- Ön a barátom. szeretném ezt megtapasztalni, az érzést, hogy ez milyen. Egyetlen barátom van, és ő is messze van. Ha egy kicsit is kedvesnek tetszik lenni, hagyja a dolgokat, így haladni.
Bólintok. Megértem. Ha megvenném, csak egy lennék a gazdái közül, és ő nem akarja. Talán attól fél, hozzáérnék. De nem akarok, ő is tudja. Nem érnék hozzá addig, míg ő nem akarja. Tiszteletben tartom a döntését, és hagyom elmenni anikivel.
~*~
A nyár lassan elmúlik, és már augusztus van. Néhány hét, és kezdődik az egyetem utolsó évének második harmadéve. Egész nyáron kerestem Kaijit, sokszor jártam a klubjában, de a főnöke mindig azt mondta, nincs ott. Talán nem is volt, de van egy olyan érzésem, hogy nem akarta, hogy lássam. Talán Kaiji mondott valamit rólam, ami nem tetszett a főnökének? Meglehet, de ha igaz is, nem tudom, mi rosszat tehettem. Sosem érintettem meg Kaijit, vagy ha igen, akkor is elnézést kértem tőle. Talán az az éjszaka az oka, vagy, hogy azt mondtam, megveszem, ha nem akar velem lenni, vagy nem akar a klubban élni. Hiba volt, tudom, de nem tehetek semmiről.
A nyaram mindenféle partikkal telt, meg munkával, és két divatbemutatóval is. Ma is egy partira készülődöm az egyik gazdag fószer házába, aki apámnak valami üzletfele. Előre unom. Ha Kaiji velem lenne, nem unnám, nem lenne semmi baj, de így…
Közben Griff is meggyógyult, kiengedték a kórházból, de nem akarom látni. Gyűlölöm, és nem értem, Kaiji mit látott benne. Griff gonosz, habár az is igaz, nem volt mindig ilyen. De már az, és sosem fogom neki megbocsátani a húzásait.
- Hizaki! – hallom meg aniki hangját. Ma ő is velünk jön a partira. – Igyekezz, mert el fogunk késni.
- Azonnal megyek, aniki! – válaszolom, majd felveszem hófehér zakómat.
Fehér zakó, fehér nadrág, fehér cipő, nyakkendő, halványkék ing. Hajam megfésülve, összefogva, ahogy azt kell. Megnézem magam a tükörben. Jól nézek ki, mégis hiányérzetem van. Hiányzik a kis varjú, aki mindig megkritizál, és kimondja, amit gondol. Kíváncsi vagyok, mi lehet vele, de nem érek rá ezen filózni, indulni kell.
~*~
Egy órával később már a partin unatkozom. Habár sok csinos lány és fiú próbál beszélgetni velem, meg odadörgölőzni hozzám, én inkább választom az egyik fotelt, és a kezemben egy pohár pezsgővel gubbasztva nézem a jónépet. Semmi érdekes, unalmas emberek az unalmas feleségeikkel, szeretőikkel. Néhol pár host is feltűnik, talán a házigazda, vagy azok barátai hozták ide őket. A legtöbbjük alig tűnik tizenháromnál idősebbnek. Szépek, de egyiküknek sincs olyan kisugárzása, mint Kaijinak. Az egyik odajön hozzám, illegeti magát, de elhajtom. Bosszús képpel megy el, én pedig megunva a semmittevést, így fogom a poharam, és sétálok egyet. Zárt helyen vagyunk, így kedvenc helyemre, az erkélyre megyek. Itt beszélgettem először igazán Kaijival. Még mindig emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, hogy pezsgővel kínáltam, ő meg elfogadta. Nosztalgikus élmények szállnak meg, ahogy nekidőlök a párkánynak, és iszogatni kezdem a pezsgőt. Aztán hirtelen valami kizökkent a mélázásból.
Hangos veszekedés hangja szűrődik fel hozzám, és amikor lenézek, két alakot pillantok meg a kertben. Egy magasabb, és egy alacsonyabb. A magasabb az alacsonyabbat ráncigálja, aki ellenkezik. Aztán egy kiabálást hallok.
- Mondtam, hogy nem akarom! Eresszen el, uram! – ordítja.
A szívem megdobban, olyan ismerős a hang. Ez… nem lehet! Azonnal berontok a terembe, majd azon átrohanva lerohanok az emeletről, ki a házból, és ki a hátsókertbe. Látom, hogy a nagyobbik a hajánál fogva ráncigálja a kisebbet, aki sikít, sír, hadakozik. Majd pofon csattan, és a kisebbik alak elesik. A nagyobbik utána nyúl, megragadja, és már ismét ütne, amikor elkapom a karját. A férfi rám néz, és akkor látom, a vendéglátóm fia az. Meglepetten néz rám.
- Hagyd őt békén! – förmedek rá. – Mondhatom, nagy bátorságra vall gyengébbeket bántani!
- Gyengébb?! – néz rám megütközve. – Nézze, mit csinált ez a vadállat a ruhámmal – mutatja a széttépett zakót és inget. Karján és mellkasán vér csorog végig.
- Ne is csodálkozz, kölyök! – hajolok közel hozzá, szemeim vészjóslóan villannak. – Takarodj innen, és ha jót akarsz, ne merj többé hozzáérni!
Taszítok rajta egyet, mire futásnak ered. Én pedig leguggolok a kisebbik alak elé. Szívem hevesen dobog, és mikor végre felemeli a fejét, szemeim elkerekednek. Tényleg Kaiji az, bár megviseltebb, mint mikor nálam volt. Ruhája kissé tépett, haja borzas, arcán tenyérnyom látható. Szemmel láthatóan kissé meg van ijedve, de amikor végre rájön, hogy ismer, mintha megnyugodna. Nem nyúlok felé, hiszen nem szereti.
- Jól vagy? – kérdem hosszú szünet után.
- Jól – válaszol. – Ön mit keres itt?
- Meghívtak a partira – mondom. – És te? Most neki dolgozol?
- Az apjának. De a fia is igénybe vesz – von vállat. – De nem szeretem. Durva és erőszakos.
- Azt láttam – mondom. – Fel tudsz állni, Kaiji?
Bólint, és feláll, de felszisszen. Ránézek és látom, hogy a jobb lábát fájlalja. Így akármennyire is tiltakozik, felveszem. Teste megfeszül, de amikor megérzi, hogy ez nem bántás, bár nem nyugszik meg, de már nem akar görcsösen szabadulni. Olyan gyorsan viszem be, ahogy tudom, hogy ne okozzak neki túl sok kellemetlenséget az érintésemmel. Útközben szólok az egyik szobalánynak, hogy kerítsen egy orvost, mert Kaiji kificamította a bokáját.
Beviszem egy szobába és leteszem a kanapéra, hogy pihenjen. Én egy fotelba ülök, ami a kanapé mellett van.
- Ne haragudj, de jobb, ha most kíméled a lábad. Elnézést, ha sokkot okoztam neked – mondom békülékenyen.
- Nem haragszom, uram – rázza a fejét. – Ön hogy van? Meggyógyult a lába?
- Már kitűnően van. Rendesen meggyógyult, és már tudok bot nélkül járni is – mondom mosolyogva, majd komolyra fordítom a szót. – Hiányoztál. Nagyon hiányzott a legjobb barátom. Sokszor voltam a klubban, de azt mondták, nem vagy ott. Pedig mindig máskor mentem.
- Sajnálom – suttogja, és látom, hogy őszinte. – Nem akartam önnek fájdalmat okozni.
- Te nem okoztál fájdalmat. Csak nagyon hiányoztál. Nélküled olyan üres volt a nyár, hiába volt tele partikkal, meg divatbemutatókkal – vallom be. – Te nem voltál ott, és nélküled az egész nem ért semmit. Azt hiszem, nagyon megkedveltelek azalatt a rövid idő alatt, míg velem voltál.
Elgondolkodva néz rám. Nem tudom, mi járhat a kis fejecskéjében, de remélem, nem fog idióta, szentimentális szamárnak titulálni. Az nagyon fájna. De nem akarok sürgetni. El akarom innen vinni, de ezt nem mondhatom meg neki, mert akkor újra visszautasítana. Azt pedig nem szeretném. Nagyon kedvelem, jobban mint egy barátot.
- És – kezdek bele újra -, én nem hiányoztam neked? Bár valószínűleg nem, hiszen én is csak egy kuncsaft voltam – sóhajtok szomorúan. – Pedig szeretnék a barátod lenni, ha megengeded. Kedves fiú vagy, értelmes, okos, szókimondó és makacs. Pont ezeket kedvelem benned – látom, hogy a szemei elkerekednek a csodálkozástól. – Még sosem mondott neked senki ilyet, igaz? – kérdem.
Befejezzük az étkezést és hozatok innivalót is. Kaijinak csak semmi alkohol, így őszibaracklevet iszunk.
- Én is el tudok enni érte Gazdám, nem kell mindig…
- Ezért fizetek neki, ne aggódj! - mondom, miközben papírok után kotorászok. Meg is találom őket végre valahára.
- Azon gondolkoztam, hogy én szeretnék önnel is, és vele is beszélgetni, a vacsoránál. Biztos nincs még messze. Szabad?
Ránézek. Azok után még beszélgetni akar Griffel? Ha én a helyében lennék, igyekeznék minél messzebbre elkerülni.
- Nekem nem voltak testvéreim. Tudom, hogy a kurvák élete nem fontos, és senki nem kíváncsi rá. Egyet szeretnék csak kérni öntől, ha szabad. Ha lefekszik velem, kérem, a nevemen hívjon. Még senki nem hívott a nevemen - mondja, mire elég furán nézek rá, majd akartlanul is megérintem az ajkait. Olyan puhák és selymesek. Ám elcsapja a kezem és zilálva néz rám. Elfelejtettem, hogy nem szereti, ha hozzáérnek. Biztos sok rosszon van túl.
Feláll és visszatolja az asztalt a helyére, míg én felküzdöm magam a székembe és kimegyek. Ha ennyire akarja, akkor legyen. Nem akarok neki bánatot okozni, és talán még jól is elsülhet a dolog. Habár ezt kétlem. Felhívom Griffet.
- Mit akarsz? - kérdi köszönés helyett.
- Kaiji beszélni akar veled - közlöm, majd visszagurulok és a kezébe adom a telefont. Én meg kigurulok a konyhába, kezemben a dobozokkal.
- Mit akarsz ezzel?
- Üdvözlöm! - mondja, miközben látom, hogy oldalra lép kettőt. Egyik kezében a mobilom, a másikban a poharak. Ügyes gyerek, remélem, nem ejti el. Hallom, mit beszélnek. - Rá tetszik érni?
- Nem hagytad, hogy megdugjalak, most még el is veretnél a testvéreimmel?
- Sushi rizst eszünk tofu zsebekben. Még rendelhetek önnek is. Lesz rizsleves is, a két bácsi mást nem igen tud főzni. Tudom, hogy a férfiak szeretik a hasukat. Én nem haragszom önre - rám néz, tudja, hogy figyelem. - Ön viszont haragszik a Gazdámra. Azt szeretném, ha beszélgetnének.
- Engem csak a segged érdekel.
- Engem elsősorban a Gazdám, a boldogsága, a kiegyensúlyozottsága, de én mindenkit szeretek, szeretném megtudni az okaikat, hogy miért tesznek rossz dolgokat, amikor nem is kéne. Egy vacsora, Kuroyume-sama, és ha akarja, összetörhet minden tányért a fejemen.
Összeroppantok egy dobozt mérgemben. Inkább Griff fején törném össze azokat a tányérokat.
- Griff. Nyolckor.
Visszaadja a telefont. Nem értem, minek keverte bele ezt a vadállatot. De ha Kaijinak baja lesz, megölöm Griffet. Végül rendelünk három személyre vacsorát és várunk. Hamarosan megjön Griff, mankóval a hóna alatt. Nem kéne ennyire túljátszania a szerepét. Nem áll jól neki.
- Már nem vagy én - mondom kimérten, miközben Kaiji lesegíti a kabátját. - Kaiji, hagyjad!
- Kiment a bokája. Láttam, amikor futott - mondja, majd mindhárman a konyhába megyünk és leülünk.
A hangulat feszült, ezt Kaiji is érzi, de nem szól, csak kirakja nekünk az ételt. Némán eszünk. Griff zaklatott és dühös, csak nem értem, mire föl. Hiszen nekem kéne dühösnek lennem, amiért majdnem megerőszakolta az én hostomat, akit én vettem igénybe. De mindig ilyen volt. Irígy és féltékeny, már kiskorában is. Mintha én tehetnék róla, hogy jobb vagyok nála, és mindig engem toltal előre. Pedig ha tudná - de hiszen tudja -, hogy mennyivel szívesebben lennék a háttérben. De akárhányszor is kezdtem neki el ezt magyarázni, nem hitte el, azt hitte, előnyt akarok kovácsolni abból, hogy aniki és apám is mindig engem ajnároznak. Az hiszem, Takuminak van igaza, hogy lelépett, és szarik mindenkire. Ő legalább azt csinálja, amit akar, és nem azt a szerepet játsza, amit rákényszerítenek. Mikor végzünk, Griff távozik. Azt hiszem, irígy, mert ő is akarná Kaijit, a kölyöknek meg akkora szíve van, mint egy tízemeletes tömbház. De nem fogom engedni, hogy kihasználják.
Később ketten unozunk Kaijival, aztán mikor végzünk, felül az asztalra. Csak egy póló és egy fiútanga van rajta, igazán édes ebben a kevéske ruhában. Próbálja kioldani a felsőt, de megfogom a kezét, mire elhúzódik tőlem. Tudom mit akar, de a jelenlegi állapotomban bajosan tudnék ennek eleget tenni. Amúgysem azért hoztam ide.
- Mit szeretne? - kérdi.
- Megismerni - nyúlok felé, mire riadtan menekül előlem.
- Fenn alszok, mert oda nem tud követni. Ha tényleg szeretne engem, és nem a testemet, akkor jöjjön fel, egyedül.
Már iszkol is felfelé, én pedig lenn maradok. Semmi kétség, nagyon megijesztettem. Óvatosabbnak kell lennem és sokat kell fejlődnöm. De megígérem, a saját lábamon fogok felmenni az emeletre és akkor majd megismerhetem ezt a különleges fiúcskát.
~*~
Majdnem két hét telik el. Szorgalmasan járok be minden nap a kórházba. Csak Kaijira tudok gondolni, miközben járni tanulok és közben hallgatom az orvosokat, akik szerint nem szabadna magam megerőltetni. De muszáj, mert különben soha többé nem látom, azokat a gyönyörű kék szemeket, azt a fekete hajat, a csinos arcot, a porcelánfehér bőrt. Aztán két héttel később egy este kiszállok a tolószékből és próbálok felmenni. Lassan megy, minden lépésért meg kell küzdenem, ráadásul Izawa ott van mellettem, és minden lépésemet figyeli, hogy ha kell, elkaphasson. Lihegek, mire a feléig érek, de nem adom fel.
- Pihennie kéne, uram - mondja Izawa. - Nem szabad magát megerőltetnie, az orvos is mondta.
- Pofa be! - lihegem dühösen. - Inkább menj vissza!
Visszamegy, de nem nagy örömmel, ahogy látom. Nem szeretem, ha kémkednek utánam, vagy sajnálnak. A saját erőmből akarok feljutni és látni őt. Aztán mikor már fenn vagyok, nem veszem észre, hogy egy asztalkán egy vázában virág van. Azt kapom el, mire leesik és összevizez, mielőtt ripityára törve bukdácsolna lefelé a lépcsőn. A hangra azonnal lépéseket hallok, és Kaijit pillantom meg, amint döbbenten áll a lépcső tetején. A korlátba kapaszkodom, de pont, mikor odaér, elesek és ő megfog. A karjaiba zuhanok.
- A lábain jött Gazdám. És vizesnek tetszik lenni.
- Ez még nem siker, de sokat úsztam - mondom, miközben belekapaszkodva próbálok újra talpraállni.
Alig bír el, hiszen nem vagyok egy könnyű ember. De végül sikerül a két lábamra állnom és ránéznem.
- Fenn vagyok. Te jössz!
Csak néz rám azokkal a kék szemeivel, majd bólint és segít elmenni a könyvtárig. Tehát itt rendezkedett be magának. Okos fiú, itt sok minden van. Mikor belépünk leültet és kényelmesen az asztalra helyezkedik. Nem tudom, mit is mondjak. Meg akarom ismerni, de nem tudom, hol kezdjem. Nem szeretnék olyasmit kérdezni, ami fájna neki. Hátradőlök, és a fejemet masszírozom. Kimerítő volt felfelé az út.
- Mit szeretne tudni? - kérdi hirtelen, mire értetlenül nézek rá. - Azt mondta, meg akar ismerni, és állta a szavát, hogy feljön ide a két lábán. Így nekem is állnom kell.
- Valóban meg akarlak ismerni - bólintok. - Kaiji, én nem egy kurvát akarok magam mellé, hiszen azt minden utcasarkon találok. Te társalkodó host vagy, tehát az elsődleges feladatod a kíséret és a beszélgetés. És a jelenlegi állapotomban nem is lennék képes a szexre - mosolyodom el halványan. Értetlenül mered rám. - Amíg nem gyógyulok meg teljesen, addig nem fekszem le veled. És mivel amúgysem engeded, hogy hozzádérjek, a szex legfeljebb akkor történhetne meg, ha én erőszakolnám ki. Ezt pedig nem szeretném. Nem szeretnélek elijeszteni.
- Nem igazán értem, Gazdám - rázza a fejét.
- Először is, nem vagyok a gazdád. Én csak bérbe vettelek a főnöködtől - emlékeztetem. - Másodszor, hívj Hizakinak, kérlek. Ha ez nem megy, a Hizaki-san, vagy Hizaki-sama is megteszi. Azt mondtad, ha egyszer szeretkezünk, hívjalak a neveden. Én ugyanezt kérem most tőled, rendben?
- Igen, Gaz... Hizaki-sama - bólint.
Sóhajtok egyet, majd a mobilomhoz kapva szólok le Izawának, hozzon nekünk inni, meg némi harapnivalót is. Kaiji már tiltakozna, de leintem. Nem kell neki rohangálnia. Az ital - ezúttal almalé - és némi keksz hamarosan meg is érkezik. Kaiji tölt mindkettőnknek és a poharamat a kezembe adja. Rendes gyerek, habár gondolom, erre is kiképezték. Nem fogom a kínos részletekről faggatni, ha akarja, elmondja.
- Mondd csak, hol születtél? - kérdem hirtelen. Gondolom, ő sem egy bokorból ugrott ki.
- Egy kis faluban, itt Japánban. - mondja. - De azt hiszem nem voltam jó gyerek, mert anyáék mindig mérgesek voltak rám. És ön? Önre is mérgesek a szülei?
- Az anyám meghalt, mikor három éves voltam. A nagynéném és egy dadus nevelt fel engem és a testvéreimet. Anikin és Griffen kívül van egy nálad egy évvel idősebb öcsém, Takumi. Ő már nem lakik otthon, két éve lelépett és azóta éli világát. Belegondolva, neki volt igaza - kortyolok egyet az almaléből. - Legalább megszabadult a képmutatástól, meg attól, hogy mindig mindenkihez igazodjon. Aniki pedig katona, tizedes a hadseregben. Griff és én pedig egyetemre járunk. Én divattervezést tanulok, ő pedig közgazdaságtant.
- Én nem jártam iskolába - von vállat. - Anyáék szerint felesleges lett volna, mert úgyse tanultam volna meg semmit - halványan elmosolyodik. Szép, amikor mosolyog. A lábait lógázza lefelé. - Így jobb, van hol laknom, van mit ennem és a bácsik fizetnek ha beszélgetek velük.
- De nem szereted, ha megérintenek - vetem közbe, mire bólint. - Semmi baj, majd ha megismersz rájössz, hogy nem bántani akarlak. Tudod, sosem bántok nálam gyengébbeket. Habár abból ítélve, amit Griffel műveltél, szerintem nem vagy egy gyenge gyerek - kuncogok. - Meg tudod védeni magad.
- Nem szabad másé lennem, csak azé, aki fizet érte - jelenti ki. - Van kedve unozni?
Bólintok és hamarosan hatalmas játszmába kezdünk. Kaiji komolyan veszi a dolgot, hogy próbál szórakoztatni, ha már itt vagyok vele. Hirtelen esőcseppek hangjára leszek figyelmes. Kaiji is odakapja a fejét, és hallgatózik. Odakinn esik. Az ablakhoz siet és kinéz. Hallom a szelet, majd megdördül az ég és Kaiji összeugrik. Aztán egy villám hasít át az égen és hirtelen kialszik a villany. Kaiji felsikít és lelapulva nyöszörgni kezd. Áramszünet, a fene vinné el. És úgy tűnik, Kaiji fél a sötétben. Vagy inkább, a viharban. Újabb villámlás és úgy ugrik össze, mint egy riadt kis állat. Lassan felkecmergek a fotelből és odasántikálok hozzá, majd leülök az ablak alá. Megérintem a vállát, mire remegve néz rám. Az ég megdörren és nyomában egy villám hasít az égbe. Sikítva ugrik a karjaimba, mire átölelem. Tényleg fél a vihartól.
- Semmi baj - simogatom lágyan a hátát. - A vihar nem tud bántani téged. Itt vagyok és megvédelek.
Csak vad remegés fut át a testén. Nem akarja, hogy hozzáérjek, de a vihartól sokkal jobban fél. Zilál és remeg, nyöszörög és mintha sírna is. Az ingembe kapaszkodva fúrja magát szinte belém.
A napok Kaiji nélkül unalmasan telnek. Megműtenek, a doktor szerint legalább négy hónap kell hozzá, hogy normálisan tudjak járni, de jók az esélyeim, mert a műtét sikeres volt. De akkor is hiányzik az én kicsi varjúm. A főnöke rendkívül dühös, amikor meglátogat, az orvos először nem is akarja hozzám beengedni, de aztán megmondom neki, hogy nyugodtan beeresztheti.
- Nagyon sajnálom, hogy így magára török, Kuroyume-sama, de beszélnünk kell - közli idegesen, miközben meghajol, és megáll az ágyamnál. - Kaijiról van szó. Nem is tudom, hogy kérjek elnézést Öntől, amiért az az ostoba kölyök ilyen helyzetbe hozta. Természetesen, megfizetettem vele a kezelés költségeit, és azonnal hatállyal felbontom az Önnel kötött szerződését.
- Egy pillanat! - állítom meg a szóáradatban. - Először is, nem Kaijit terheli a felelősség a balesetért. Ha nem ő ült volna mellettem, az a kocsi akkor is belénk rohant volna. Kaiji teljesen vétlen. Így is önmagát okolja, semmi szükség rá, hogy még ön is letolja azért, amiről nem is tehet. Ami pedig a szerződést illeti, szeretném még fél évvel meghosszabbítani, hogy Kaiji velem lehessen akkor is, ha már járni tudok.
- De... de hát... az a gyerek kis híján megölte magát - hebeg a fickó.
- Nem Kaiji vezette az autót. Egyiket sem. Miért akarja büntetni olyasmiért, amit nem látott előre? Az ő dolga, hogy szórakoztasson. A védelmemre ott vannak a testőrök. Szóval, ha meg akarja büntetni, lesz önhöz pár keresetlen szavam, úgy vigyázzon! A Kuroyume név elég sok hatalommal bír, és ha nem vigyáz magára, rövid úton bezárathatom azt a kócerájt, amit maga vezet - a szemeim megvillannak.
A fickó végül meghunyászkodik, bár sejtem, hogy nem érti, miért teszek meg ennyi mindent a egy hostért. Én sem tudom pontosan, de valami megfogott abban a fiúban, ahogy még soha senkiben sem. Bár eleve nem szeretem a hostokat, őt mégsem akarom hagyni elkallódni és megöregedni egy olyan helyen. Ha az idő alkalmas lesz, kiváltom onnan. Persze, ehhez előbb meg kell ismernem.
Végül a főnöke hajlandó rá, hogy még ott megírjuk az új szerződést, le is pecsételjük, alá is írjuk. Minden hivatalos. Haitani-san is itt van, így van egy tanú is, aki előtt hitelesek lehetünk. Azután távoznak.
~*~
Eltelik pár nap, most már mozoghatok is, lassan elkezdek járni tanulni, habár még nem nagyon megy. Inkább kerekesszékkel közlekedem, az nem megerőltető. Kaiji nem láthat így, de nekem már nagyon hiányzik, így egy este felhívom a házat, hogy másnap reggel hozzák be. Az egyik emberem veszi fel a kagylót.
- Halló, tessék! - szól bele. Izawa az, az alacsonyabb emberem.
- Itt Kuroyume Hizaki - mondom, mire meglepett nyögést hallok. - Valami baj van?
- Elnézést, de... honnan hív, uram?
- A kórházból, honnan máshonnan? - a hangom kiváncsi. - Miért?
- Mert... mert ha Ön a kórházban van, akkor... ki van itt Kaiji-samával? - kérdi Izawa, nekem meg elönti az agyam a vér. Ugye nem?
- Ki van vele? Hogy néz ki?! - dühös vagyok, mert ha a sejtésem beigazolódik, akkor baj van.
- Úgy néz ki, mint ön. Lehetséges, hogy... Ó, uramisten! - Izawa lecsapja a kagylót.
Azonnal hívom anikit, hogy nézzen utána, nekem meg küldjön valakit, aki hazavisz. Aniki először nem érti, de amikor elmagyarázom, hogy Griff engem játszva a kis házban van Kaijival, már veszi a lapot, és azonnal intézkedik. Én pedig visszakocsikázok a szobámba, kérek egy nővért, aki felöltöztet, és közlöm az orvossal, hogy sajnos mennem kell, de rehabilitációra vissza fogok jönni. Az orvos persze tiltakozik, de megjelenik aniki egyik embere, és elvisz.
~*~
Suhanunk a ház felé, nekem minden egyes perc egy életnek tűnik, és reménykedem, hogy aniki már ott van, és elhárította a veszélyt. Csak attól félek, milyen állapotban találom majd Kaijit. Griffet nem érdekli, hogy Kaiji fél az emberi érintéstől, akarata ellenére fogja leteperni, vagy akár bele is lő a feje mellett a falba, ha arra van szükség. A szívem ki akar ugrani a helyéről, és mikor megérkezünk, alig bírom kivárni, míg Ozawa - aniki embere - végre előveszi a kerekesszékemet és segít beleülni, majd betol a házba. Odabentről hangokat hallok, majd egy tompa puffanást. Az nem kerüli el a figyelmem, hogy vagy négy kocsi áll a ház előtt, tehát aniki itt van, és remélem a hang sem jelent rosszat. Griff erős, de anikivel ő sem bír. Ahogy beérünk a házba, Izawa siet felénk, és mélyen meghajolva kér elnézést a szörnyű incidens miatt. Én csak egy legyintéssel lerázom, ideges vagyok. A hangok a raktáram felől jönnek, talán Kaiji oda rendezkedett be magának. Intek Ozawának hogy siessünk, amit ő meg is tesz, így néhány pillanattal később már meg is érkezünk. Az ajtó nyitva, odabenn Kaijit pillantom meg az egyik falnak húzódva, ruhái tépettek. A másik oldalon aniki szorítja le Griffet, akinek az arcán és kezén számtalan harapásnyom és karmolás nyoma látszik. Kaiji tehát védekezett.
- Ő nem a tiéd, Griff! - löki az egyik falnak aniki a bátyámat. - Ha hozzányúlsz, nagyon megjárod.
- Nem is nyúltam hozzá - morog Griff. - Unom, hogy minden a kis kedvencé, Hizakié. Mindig mindent ő kap meg, mindig mindenki neki kedvez, holott én vagyok az idősebb!
- Én meg a legidősebb! - aniki arcán megfeszül egy izom, látszik, hogy nagyon dühös. - És csak hogy tudd, Hizakinak a kisujja is többet ér nálad! Most pedig kotródj, és ha még egyszer be mered ide tenni a lábad, azt is megbánod, hogy a világra jöttél!
Látom, hogy Griff dühösen néz rá, majd Kaijira. A fiú szemei villognak, látszik, hogy elárulva érzi magát, becsapva és kihasználva. Amikor Griff kifelé jövet meglát, megvetően rám morran, de nem jön közelebb. Végigmér, és gúnyosan elmosolyodik, majd távozik. Aniki előbb Kaijira néz, majd észrevesz engem. Hálásan pislogok rá, aztán mikor ő kijön, én odagurulok Kaijihoz. Nem túl közel, nem akarom megijeszteni, és nem szeretnék én is pár karmolást. Ő rám néz, szomorúan, félve, megtörten, mintha várná, hogy megverjék, mert baj volt vele. Aniki tapintatosan mindenkit elküld, csak Izawa marad a közelben, hogy vigyázzon ránk. Kaiji szemei könnyesek.
- Sajnálom... - suttog halkan. - Én... megint elszúrtam.
- Dehogy szúrtad el - rázom a fejem. - Griff nálad okosabb embereknek is túljárt már az eszén - a földre nézek. - Szarvasgomba? De hát tudod, hogy utálom - mosolygok rá gyengéden.
- Későn jöttem rá - meséli. - Örültem, hogy... hazajött és... megmelegítettem, de csak később jöttem rá, hogy Ön nem szereti. Ő pedig... majdnem evett belőle, mikor rávilágítottam. És olyan fura volt.
- Fura?
- Fura. Nem olyan, mint Ön - bólint. - Aztán...
- Megpróbált megerőszakolni, igaz? - kérdem, mire aprót bólint. - Ne gyötörd magad. Áldom az eszem, hogy felhívtam a házat. Hiányoztál, és szerettelek volna látni. Izawa akkor mondta, hogy itt vagyok, és azonnal tudtam, hogy baj van. Felhívtam anikit, mert beláthatod, hogy ilyen állapotban - mutatok végig magamon - semmi esélyem nem lett volna, hogy megvédjelek egy ilyen szörnyeteggel szemben, mint Griff.
Bólint. Olyan szomorú szegénykém. Úgy döntök, hogy a kényes kérdéseket hagyom holnapra. Izawát hívom, aki segít nekem a földre ülni, majd hoz mindkettőnknek enni. Aniki elköszön, de pár emberét itthagyja, hogy biztos ami biztos alapon vigyázzanak ránk. Kaiji meg csak ül, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem is hibáztatom szegényt, szörnyű napjai voltak. Nem fogom faggatni.
- Egyébként, bent járt a főnököd - mondom, miközben eszünk. Leejti a villát, és riadtan néz rám. - Ne félj, nem történt semmi baj. Minden rendben. Meghosszabbítottam a szerződést hat hónappal. Így most másfél évre hozzám vagy láncolva - mosolygok rá. - Azért ne félj, nem lesz rossz. Az orvos szerint négy hónap is járni fogok.
Látom, hogy mintha kissé megkönnyebbülne, bár az istenért nem mosolyog. Talán még túl nagy rajta a nyomás, nagyon fél, hogy mi fog ezután történni. Ki kell pihennie magát, és minden meg fog oldódni.
Kaiji egy ideig még ül, gondolom most dolgozza fel a hallottakat. Aztán Kano-san felveszi és kikísérik, én meg ottmaradok a főnökkel. Egy ideig nem szól semmit, majd felém fordulva kezd beszélni.
- Kaijival adódhatnak problémák - közli. - Vérzékeny és klausztrofóbiás.
- Tudom - bólintok. - De majd megoldom. A magángépem elég nagy ahhoz, hogy kényelmesen érezhesse magát.
- Altatót fog kapni, és ezt ő is tudja, de fontos, hogy előtte egyen - mondja a férfi. - Mielőtt felszállnak, etesse meg. Akármi megfelel, egy szendvics, vagy vagy egy hotdog, lényeg, hogy készkaja legyen.
- Tisztában vagyok vele, hogy mást nem eszik meg - jelentem ki. - Haitani-san már tájékoztatott róla, mikor Kaiji összeesett azon az estélyen a bemutatóm után. Nem vagyok annyira ostoba, hogy elfelejtsek egy ilyen fontos információt.
A férfi bólint, azt hiszem megértette, én pedig aznap nyugodt szívvel mehetek haza, miután aláírjuk a papírokat. Kaiji velem fog jönni, és ha minden jól megy, talán ki is vásárolom majd innen. Azt akarom, hogy szabad legyen, hogy ne kelljen másokkal mászkálnia, csak velem lehessen. Meg fogom őt hódítani. Mindenekelőtt a kinti orvosomat hívom fel, hogy álljon készenlétben, mert Kaijinak állandó orvosi ellátásra lesz szüksége.
~*~
Másnap már a kocsiban ülünk. Kaiji ideges, látom rajta, így gyors tempót diktálok a sofőrnek, hogy ne kelljen sokáig a kocsiban maradnunk. Az üléseket a gépen már előző nap kiszedettem, még este, hogy Kaijinak elég helye legyen. Bár, ha aludni fog, nem lesz szüksége olyan sok helyre.
- Kedves öntől, hogy elhívott - mondja az ablaküvegnek simulva. Riadt és az idegei pattanásig feszültek. - Még bírom, nem olyan rossz - teszi hozzá, de látszik, hogy nincs rendben semmi.
Válaszolnék, de ekkor valami robajt hallok, és a kocsi élesen nekilódul valaminek. Még időben kapom el Kaijit, hogy neki ne üsse magát az üvegnek, de én kapok a fejemre egy ütést, és elsötétül a világ.
~*~
Nem tudom, mikor térek magamhoz. Azt sem tudom, hol vagyok, de a fejem nagyon fáj, az egész testem nehéz, és mintha feküdnék valamin. Talán egy ágy az, de nem tudom megmondani. Próbálok megmozdulni, de nagyon nehezen megy, és a látásommal sem lehet minden rendben, mert mikor kinyitom a szemem, semmit sem látok. Talán éjszaka lenne? Fogalmam sincs. Megmozdítom a kezem és felnyújtom, de semmit sem látok. Tök sötét van. Vajon hol lehetek? Aztán gyengén érezni kezdem a szagokat, és mintha a látásom is tisztulna. Egyre jobban látok, az orrom pedig fertőtlenítő, és gyógyszerek szagát érzi. Kórházban lennék? De... hol van Kaiji? Mi történhetett? A látásom kitisztul, és ahogy látom, egy kórteremben vagyok, egy ágyban. A fehér falak és a berendezés legalábbis erre utal. Pánikba esek, és felülök, ám akkora fájdalom hasít az oldalamba és a hátamba, hogy ordítva fekszem vissza. Nyílik az ajtó, és egy orvos lép be rajta.
- Végre magához tért? - kérdi rám nézve. Szerintem elég hülye kérdés, mert láthatja, hogy nem alszom. - Hála égnek. Egy hétig volt eszméletlen, és már azt hittük, sosem tér magához.
Egy hétig?! Nem tudom felfogni. Akkor én kómában voltam? De... mi történt? Azonban csak egyetlen kérdés jön ki a számból.
- Hol van Kaiji? - kérdem.
- Kaiji? - néz rám az orvos, majd mintha megvilágosodna neki a dolog. - Á, a fiú aki magával volt, igaz, Kuroyume-sama? Jól van, egy karcolás sem esett rajta. Kinn várja magát. Behívjam?
- Hogy van? Úgy értem... lelkileg - teszem fel a döntő kérdést.
- Rosszul - vallja be az orvos. - Állandóan azt hajtogatja, hogy az ő hibája. Az igazság az, hogy magukba rohant egy kocsi, ön pedig megsérült. Beverte a fejét és a hátát, így jó ideig a vendégünk lesz. Hatalmas agyrázkódást szenvedett, csoda, hogy életben van. De sajnos úgy hiszem, hogy egy ideig nem igen fog lábraállni.
- Hogy érti, hogy... - a szemeim kitágulnak és akkor jövök rá, nem érzem a lábaimat. Mintha nem is léteznének. - Megbénultam? - kérdem.
- Ideiglenesen igen - bólint az orvos. - De ne féljen, műtéttel rendbe tudjuk hozni a gerincét, amint összeforrt. Jó pár műtétet elvégeztünk magán, mikor behoztuk, különben most nem beszélgetnénk. Mellesleg, Takamura-sensei vagyok - mutatkozik be. - Beküldöm a fiút.
Bólintok, ő meg kimegy. Aztán néhány pillanattal később nyílik az ajtó, és Kaiji lép be rajta. Látszik, hogy lefogyott, szinte csont és bőr, a szemei riadtak, szája remeg, arca falfehér, ahogy belép és rámnéz. Rettentően rossz bőrben van, az orvos nem túlzott, habár azt mondta, testileg rendben van. Az oké, hogy nem esett baja, de ez a kis butus most azt hiszi, minden az ő hibája. Nem mer közelebb jönni, és láthatóan megrémül az állapotom láttán. Na igen, nem festhetek valami jól, gondolom hulla sápadt vagyok, be van kötve a fejem is, mert érzem a kötést rajta, nagyon nyomja. Végül én szólalok meg.
- Örülök, hogy egyben vagy - mosolyogni próbálok, de csak egy halvány grimaszra futja. - Hála égnek, nem esett semmi bajod.
- Bocsásson meg... - a hangja halk, félős, majdnem sír. - Az... az én hibám. Nem vigyáztam önre.
- Nem a te hibád, Kaiji. Azt a karambólt nem láthattad előre - válaszolom, de ő a fejét rázza.
- De ha nem lennék... ha nem lenne bajom, akkor... akkor... nem... - az első könnyek kibuggyannak a szeméből.
- Gyere ide, Kaiji! - intek, mire remegő térdekkel indul meg felém, majd lerogy az egyetlen székre, ami az ágyam mellett van. Nem merek hozzáérni, nehogy megijedjen, de meg szeretném nyugtatni. - Nem a te hibád. Arról, hogy klausztrofóbiás vagy, nem tehetsz, ahogy arról sem, hogy az az autó belénk jött.
Nem válaszol rögtön, nekem meg a szívem szakad meg a látványtól. Nem hisz nekem, és önmagát okolja, amiért nekem lett bajom. Az én hangom is még gyenge. Nem tudom, tudja-e, hogy lebénultam, de ha nem, akkor még nem mondom meg neki. Azzal csak tovább tetézném a bűntudatát. Aztán arra gondolok, mi lesz az exkluzív szerződéssel. Ha most hónapokig kórházban fogok lenni, akkor lehetséges, hogy Kaiji bontja a szerződést, amihez joga lenne. Végtére is nem azért akartam magammal vinni, hogy majd ápoljon, ha bajom esik. Arra ott vannak az orvosok, meg a nővérkék. Végül Kaiji megtörli az arcát. A szemei tiszta vörösek, és elég nyúzott is. Talán nem is aludt?
- Nem... nem fog tudni... járni - böki ki végül, mire elkerekednek a szemeim. - A doktorbácsi azt mondta, hogy... baj van a lábával.
- Tudom - mondom, mire látom, hogy meglepődik. - De nekem azt mondta, van esély rá, hogy járni tudjak. Meg fognak műteni és akkor fogok tudni járni. Persze nem azonnal, de idővel igen.
- És... a szerződés? - kérdi óvatosan. Tehát ez aggasztja.
- Ez aggaszt, igaz? - kérdem, mire bólint. - Ne félj, ha nem szeretnéd, nem vonom vissza. De akkor talán meg kéne hosszabbítani, hiszen bénán és betegen nem tudlak elvinni magammal. Persze, ha ez neked nem okoz gondot.
- Ha önnek megfelel, akkor nekem is - válaszolja halkan. Még mindig fél. - De... a főnök meg fog engem büntetni, mert... nem vigyáztam a vendégemre.
- Beszélek a főnököddel, ne félj! - mosolygok rá halványan.
- A haját is levágták - teszi hozzá -, mert azt mondták, különben nem tudtak volna segíteni a fején. De majd kinő ugye?
- Persze, hogy kinő - biztosítom.
Még egy ideig beszélgetünk, illetve én kérdezgetek, ő meg válaszolgat. Megtudom, hogy a sofőröm is a kórházban van, bár ő könnyebben sérült, a családom is benn volt, aggódnak értem. Na persze, maximum aniki aggódik igazán. Kaiji elmondása alapján ő is itt járt, habár ő csak egy katonai egyenruhás férfit említ, aki hasonlít rám. De nem beszél sokat, én pedig nem is erőltetem. Végül az orvos bejön és elküldi pihenni. Rá is fér. Én meg megkérem az orvost, szóljon Kaiji főnökének, hogy majd ha jobban leszek, beszélnem kell vele, de addig is Kaiji velem marad. Haza nem akarom engedni, és bár utálja a kórházakat - ezt is a főnöke mondta -, itt nagyobb biztonságban van, mint Griff közelében. Gondolom Griff milyen szemeket mereszthetett a fiúra. Szegénykém. De majd én elrendezem. Úgy döntök, megkapja a kis házamat, ami az egyik szép park mellett van. És kap két embert, akik gondot viselnek rá. Nem tudom, hogy fogja fogadni az ötletet, de remélem, belemegy.
Lefelé megyünk, amikor Kaiji hirtelen megáll a folyosón. Már nincsenek sokan, így elférnek mellettünk. Megfordul és rám néz, én pedig nem tudom mire vélni a dolgot. Talán nem tetszett neki a koncert? Vagy velem van baja?
- Meghívhatom vacsorázni. Általában ilyet nem szabadna, de… Rosszul érzem magam, mert nem figyeltem önre, hanem lekötöttek a saját dolgaim - így már értem. Rosszul érzi magát, amiért a zenére figyelt. Elgondolkodom, végül rábólintok. Kiváncsi vagyok, hová akar vinni.
~*~
Hamarosan megérkezünk. Nem túl nagy hely, de igen hangulatos, kellemes sötétes fények, nem bántóak. Kaijival egy hátsó asztalhoz ülünk, és olyan otthonosan mozog, hogy muszáj azt hinnem, ismerős itt. Talán így is van. Hamarosan megkapjuk az étlapot, és elkezdjük nézegetni.
- Kaiji! - szólítom meg, mire felnéz rám. - Rendelsz nekem? Kiváncsi vagyok az ízlésedre.
- Ahogy óhajtja - válaszolja.
Hamarosan egy pincérnő jön, Kaiji pedig leadja a rendelést. Tavaszitekercs, jakitori, saláta, hozzá öntet, angolosan sütött marhaszeletek, agedasgi tofu, japán csirkés húskenyér és innivalónak fehérbor. Csak lesek, mert ezek többsége az enyém, Kaiji magának alig rendelt valamit. A pincérnő meghajol és elmegy.
- Neked elég ennyi? - kérdem, mert nem akarom, hogy éhen maradjon. Ő bólint.
- Nem tartom illendőnek, a vendég előtt nagy kajálást rendezni. Otthon bőven jól tudok lakni, Uram.
Bólintok. Megértem, betartja az illemet. Tehát jól kitanították. Nem sokat beszélgetünk, csak míg megkapjuk az első fogást. Olyan gyönyörű. Meg akarom ismerni, és akaratlanul is az eszembe jut, talán magammal vihetném egy évre Szicíliába. Hiszen keresve sem találhatnék jobb társat nála, míg ott vagyok. Remélem belemegy.
- Mondd csak! - szólalok meg végül, mire rám néz. - Mondd csak, eljönnél velem Sziciliába? Kötök veled egy egy éves exluzív szerződést.
- Ha úgy akarja. Elmegyek önnel.
Elmosolyodom. Nem gondoltam volna, hogy belemegy, ráadásul ilyen könnyen. De jobb, hogy nem kell könyörögnöm neki. Ő elcsodálkozik.
- Köszönöm Kaiji. Hálás vagyok.
Nem válaszol. Nincs is idő rá, mert hozzák az ételt. Gyönyörűen néz ki, és amikor belekóstolok, az íze is nagyon finom. Néhány marhahúsdarabot azért átcsempészek Kaiji tányérjára. Gondolom nem sűrűn eszik ilyesmit, de ha mégis, akkor ehet most is. Nem szól semmit, nem utasítja vissza, és nekem is jobban esik az étel, ha látom, hogy a másik is élvezettel eszik. Nem sok szó esik köztünk, mert már kezdek kissé fáradt lenni, és Kaijinak is hosszú napja volt, így mikor befejezzük az étkezést fizetni akarok. Ám Kaiji megállít.
- Nem kell - rázza a fejét. - Egy ismerősöm étterme, így ingyen ehetek itt. Ne aggódjon a fizetés miatt, és amúgyis én hívtam meg.
- Ez igaz - mosolygok rá. - Menjünk! Visszakísérlek, hacsak nem szeretnél még egyet sétálni.
- Ahogy ön szeretné - mondja.
- Akkor járjunk egyet a parkban - jelentem ki. - Jólesik ilyenkor egy kis séta a friss levegőn.
Bólint, és kilépünk az utcára. Az emberek megbámulnak, ahogy elhaladunk mellettük, de amikor beérünk a parkba, már senki sem foglalkozik velünk. Néhány padon szerelmespárok ülnek, akik úgy össze vannak cuppanva, hogy minimum feszítővas kéne, ha szét akarná az ember választani őket. Itt túl sokan vannak, így inkább a park egy kevésbé népes részére vezetem Kaijit. Van itt egy kis tó, amely nappal tele van vizimadarakkal, de most csak néhány bagoly és denevér suhan el a fejünk felett. Odalépek a tó partjához és a vizet nézem. Ha arra gondolok, hogy egy hét múlva el kell hagynom Japánt, és egy évet Szicíliában kell leélnem, már beleborzongok a gondolatba. Viszont az ottani egyetem jóhírű, és az olasz divattervezők jó része is kezdi felfedezni az országot. Na és persze távol lennék Grifftől végre. Talán ez a fő ok, amiért elfogadtam a felajánlást.
Észre sem veszem, hogy Kaiji mikor lép mellém. Egy bagoly halk huhogással húz el az égen.
- Huhog, hallja? - kérdi, és a hangjában mintha valami gyermeki lelkesedés villanna fel.
- Egy bagoly. Ilyenkor járnak vadászni - mondom. - Szereted az állatokat?
- Igen. Főleg a varjakat. Ők is szeretnek engem - válaszol. - Okos madarak, de sokan félnek tőlük. Rossz a hírük, mert feketék, és hangosak.
- Így van. Sok ember a baglyoktól és a denevérektől is fél. Pedig az állatok többnyire jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük - jegyzem meg. - Volt egy kutyám. Egy mopsz, Winstonnak hívták. De két éve elpusztult. Öreg volt, és nagyon beteg is, nem lehetett rajta segíteni, csak szenvedett szegény. Muszáj volt elaltatnunk. Jobb volt így neki, mintha csak szenvedett volna még hónapokig - nem is tudom, miért mesélem el. De valahogy jó elmondani. - Tizenhat évig élt. Szép kor egy kutyának.
- Ha öreg leszek engem is elaltatnak? - néz rám kiváncsian, én pedig elég furán nézhetek rá, mert oldalra dönti az okos kis fejét. Fura egy kölyök.
- Téged soha - nevetek halkan. - Menjünk vissza, már elég későre jár, nekem meg holnap sok dolgom lesz. Gyere!
Elindulunk vissza. Megfognám a kezét, de nem szabad. Fél az érintésektől. De majd szép lassan az egy év alatt megszelidítem a kis varjút. De valami szöget üt a fejemben. Szerintem nem igazán tudja hol van Szicília. De ha elmondom neki, hogy repülni fogunk, akkor lehet, hogy pánikba esik. Habár, ha igénybe veszem a magángépünket, talán nem fog majrézni. De nem most fogom neki elmondani. Visszaérünk a klubba. Pont jön le Haitani-san, amikor belépünk.
- Jó estét! - hajol meg. - Kellemesen telt az este?
- Remekül - válaszolom. - Kaiji kiváló társaság. És ha nem baj, szeretnék beszélni a főnökével egy exkluzív szerződéssel kapcsolatban.
- Sajnos Kano-san ma már nem tudja fogadni. De holnap délután a rendelkezésére áll. Mondjuk három óra megfelel?
- Tökéletesen. Kérem említse meg neki, hogy Kaijiról lenne szó. Nekem mennem kell. Viszontlátásra! - hajolok meg. - Jó éjt, Kaiji!
- Jó éjszakát, Hizaki-sama! - hajol meg Kaiji, én pedig már indulok is haza.
~*~
Másnap rengeteg dolgom van, muszáj beszélnem a szicíliai ismerősökkel, akik előkészítik a házat és a birtokot az érkezésemre, aztán persze el kell intéznem, hogy apám odaadja a gépet, és szereznem kell egy nagy limuzint is, amiben a reptérre megyünk. Remélem Kaiji hajlandó lesz beszállni. A testőrök már ott fognak várni rám a célállomáson, ezzel nem lesz gondom. Mire mindennel elkészülök, már indulnom is kell a klubba, hiszen Kano-san háromra vár.
Mikor odaérek, akkor lép ki egy férfi, karján egy csinos kinézetű fiúval, aki kacérkodik vele. És alig lépek be, egy tizenéves-forma fiúcska már rám is akaszkodna, ha nem látnám meg Haitani-sant.
- Jó napot, Kuroyume-sama! - hajol meg, majd a fiúhoz fordul. - Akira, hagyd békén az urat, nem hozzád jött, hanem a főnökhöz. Menj a dolgodra!
A fiúcska morog valamit az orra alatt, de elenged és eltrappol. Azt hiszem, személyes sértésnek vehette, hogy nem kellett nekem, pedig egész formás kis hátsója van. Habár Kaijival nem ér fel. Haitani-san elkísér a vendégek liftjéhez, mivel elég hosszú út lenne felfelé gyalog. Nem kérdi mit akarok Kaijitól, de nincs is rá szükség. Nem tűnik ostobának, és ahogy érzem, pontosan tudja, miért vagyok itt.
Végre felérünk, és mikor kilépünk, Haitani-san egyenesen elindul előre, én pedig követem. Egy ajtó előtt áll meg, majd kopog.
- Tessék! - szól ki egy idősebb hang, mire belépünk.
- Főnök, megérkezett Kuroyume-sama - jelent be. - Kuroyume Hizaki-sama, ő itt Kano-san.
- Örülök, hogy megismerhetem - hajol meg az idősebb úr. - Fáradjon be, és helyezze magát kényelembe. Teát, kávét parancsol?
- Jó napot, és köszönöm - hajolok meg enyhén. - Teát kérnék, ha lehet.
Hallom, hogy a főnök szól Haitani-sannak, intézkedjen, én pedig ezalatt az egyik székben foglalok helyet. Gyönyörű berendezése van az irodának, ízléses, mégis egyszerű. Olyan személy dolgozik itt, aki tudja mit akar, mert a színek határozott emberre vallanak. Végül a főnök rám néz, és vizslat.
- Szóval, úgy hallottam, hogy exkluzív szerződést szeretne kötni Kaijival - szólal meg végül. - Sajnos, ha Kaiji nemet mond, én nem tehetek semmit.
- Ő már igent mondott - mondom. - Különben el sem jöttem volna ma önhöz, uram. Szeretném egy évre Szicíliába vinni Kaijit. Az ügy sürgős, mivel már a jövő héten indulok, így kérném, hogy mielőbb essünk át a formaságokon.
- Megértem - bólint a férfi. Közben a tea is megérkezik, és Kaiji is megjelenik. - Kaiji, gyere ide, és ülj le! Épp a jövődről beszélgetünk Kuroyume-samával. Igaz, hogy már beleegyeztél az útba?
- Igen - bólint a fiú, és a padlóra telepedik. Mikor kérdően nézek rá, magyarázatot ad. - Jobban szeretek itt ülni. Kényelmesebb, mint a széken.
- Nos, akkor szerintem nincs akadálya, hogy két napon belül elkészítsük az iratokat - mondja Kano-san. - Apropó Kaiji, tudtad, hogy Szicília Európában van? Csak repülve juthatsz oda. Ezt azért mondom, hogy ne érjen meglepetés.
Látom, hogy Kaiji elsápad, majd az arca elfehéredik. Azt hiszem, nem most kellett volna közölni vele a rossz hírt, hogy be lesz zárva egy gépbe. Rám néz, majd a főnökére, végül Haitani-sanra, és sóhajt egyet. Aztán bólint, én pedig azt hiszem ezt beleegyezésnek vehetem.
- Ne félj, magángéppel megyünk, ahol ha akarod kiszedetem az üléseket, hogy neked kényelmesebb legyen. Csak én és te leszünk rajta, na meg a kapitány és egy légikísérő. Nagy gép, nem fogod magad rosszul érezni - próbálom oldani a feszültséget. - A lényeg, hogy neked a lehető legkényelmesebbé tegyem az utazást.
A válaszára várok, ő pedig elgondolkodva néz rám. Remélem, nem gondolja meg magát, csak mert repülni kell.
A nap hamar eltelik. Nem akar beszélgetni, én pedig nem erőltetem a dolgot. Később szundizik egyet az ágyon, míg én csendben teszek-veszek, tévét nézek. Estefelé ébresztem fel, ami elég nehéz művelet, mert mélyen alszik, így piszkosul kifáradok, mire sikerül felráznom. Már én is felöltöztem, odaadom neki a ruháját, majd összepakolom a motyómat és elindulunk a klubja felé.
Az odafelé vezető úton sem beszélünk sokat, nem erőltetem. Távolságtartó kisfiú, holnap mindenképpen eljövök a klubba, hogy megbeszéljem a főnökével a szombati koncertet. Remélem, Kaijinak nincs programja, mert valóban érdekel a fiú. Különös kis teremtmény, aki sok figyelmet érdemel. Hirtelen megáll, lehajol a földre és egy kerek, átlátszó tárgyat vesz fel, majd odanyújtja nekem.
- Remélem, tetszik. Beleépítheti valamelyik ruhája kiegészítőjéhez, mondjuk egy nyakláncnak.
- Remek ötlet – mondom, kissé meglepve, mert nem gondoltam, hogy kapok tőle valamit. Valami kerek üvegdarab lehet.
- Innen hazatalálok – rám néz, én pedig bólintok. Meghajol, én is, ő pedig ezután elsétál, egyedül hagyva engem.
Megmosolygom, de nem szólok, csak a zsebembe csúsztatom az apró tárgyat. Jó lesz arra az új övre, amit most terveztem. A tervből amúgyis hiányzott még valami, ez tökéletes lesz. Mosolyogva, és annak reményében indulok útnak, hogy talán szerencsém lesz. Talán.
Hamar hazaérek, hála égnek semmi mozgást nem látok, tehát apám és a nénikém nincsenek itthon. Griff bizonyára valamelyik bárban issza részegre magát, pedig még elég korán van. Takumi az egyik kórház intenzívosztályán fekszik, miután a múlt héten bedrogozva belefutott pár erősebb fickóba. Úgy kell neki. Minek drogozik, meg iszik annyit?
A szobámba megyek, lefürdök, majd eszek egy keveset, és lefekszem. Kaiji merül fel az agyamban. Vajon ő most mit csinálhat? Alszik már? Vagy esetleg vendégeket szórakoztat? Meglehet.
~*~
Másnap reggel később kelek, mint szoktam. Mikor kinyitom a szemem és ránézek az órára, már fél kilenc is elmúlt. Ma hála égnek nincsenek óráim, holnap már muszáj lesz bemennem. Felülök az ágyban és előkeresem a névjegykártyát, amin Kaiji klubjának a neve van. Előkapom a mobilom, és már hívom is őket. A második csengetésre felveszik.
-Tessék, Elyseé Host Klub! – szólal meg egy fiatal hang.
-Jó reggelt kívánok! Kuroyume Hizaki vagyok. Én telefonáltam tegnap az egyik hostjuk, Kaiji ügyében – mondom, hátha így felismernek.
-Á, igen! – mondja a hang. – Üdvözlöm, Haitani, vagyok Kano-sama titkára. Nagyon köszönjük, hogy vigyázott Kaijira és visszahozta. Miben lehetek a szolgálatára?
-Szeretném kibérelni Kaijit szombat estére, ha ez megoldható – térek a tárgyra.
-Egy pillanat türelmét kérem, azonnal utánanézek, szabad lesz-e aznap este – hallom a választ, majd papírsuhogást, mintha egy nagy könyvben lapozgatnának. – Igen, úgy néz ki, szabad. A vendége délelőttre bérelte ki, így délután egykor már a klubban lesz. Hány órára jönne érte?
-Este hatra – válaszolom. – Természetesen kifizetem azt az egy napot is, amelyet Kaiji velem töltött tegnap.
Haitani-san hümmög, ahogy hallom jegyezget valamit, majd megbeszélünk még pár fontos tényt. Aztán elköszönök és bontom a vonalat. Olyan boldog vagyok. Kaiji ráér. Csak kérdés, szeretne-e jönni, habár azt vettem ki a szavaiból tegnap, örülne neki.
Gyorsan felkapok egy köntöst, aztán a zakóm zsebéből kihalászom Kaiji kis ajándékát. Már tudom, mire fogom felhasználni. Azon sebtiben a műtermembe megyek, ami közvetlenül a szobámból nyílik, felkattintom a villanyt, majd előkaparom az új övemről készült vázlatot. Lázasan kezdek neki a munkának, és egy pár órán belül az új terv már készen is van. Elégedetten nézegetem. Most már csak megfelelő anyagot kell keresnem, amiből elkészítem ezt a kis kiegészítőt. Végigfuttatom szemem az asztalra és székekre dobált anyagokon, majd felállok és az egyik nagy szekrényhez lépve kinyitom, és elkezdek turkálni az egyik fiókban. Kell itt lennie valaminek. Végül diadalmasan emelem fel a megtalált, tökéletes anyagot. Kreppselyem, fekete színű anyag, tökéletes lesz, ha egy kis csipkével és bőrrel ötvözöm. Igazán csinos kis övecske lesz.
~*~
Szombatig szinte repül az idő, szinte észre sem veszem, hogy már eljön a nap, amikor újra láthatom a kis varjút. Olyan izgatott vagyok, mint egy szende szűz kislány az első randija előtt. Muszáj vagyok fegyelemre inteni magam. Ráadásul, Griff is folyton megjegyzéseket tesz, hogy túl izgatott vagyok. Kaján vigyorral vágja a képembe, hogy biztos felszedtem valakit. Ha tudná az igazat, még ennél is szemetebb lenne.
Szombat délután megfürdök, megmosom a hajam és már fél ötkor elkezdek öltözködni. Makulátlan fehér inget, világosbarna nadrágot és zakót veszek, hozzá sötétbarna cipővel és kikészítem rozsdabarna kabátomat is, melynek zsebébe apró csomagot rejtek. Estefelé hűvös lesz az idő, azt mondják. Bekapok pár falatot, majd pontosan fél hatkor a kocsi kigurul, benne én és a sofőröm.
-Jó mulatást, Hizaki! – vigyorog rám Griff. – Aztán ne csak csevegjetek, vágd gerincre rendesen!
-Én nem te vagyok – morgom halkan, de nem adom más jelét annak, hogy meghallottam Griff hozzám intézett piszkálódását.
Végighajtunk a városon, majd pontosan hat óra előtt néhány perccel érkezünk meg a klubhoz. Kiszállok, és mivel tudom, hogy Kaiji utál autóba ülni – Haitani-san erre is figyelmeztetett -, kényetlenek leszünk sétálni. Hála istennek, a koncert helyszíne nincs innen túl messze, így nem fogom őt túlságosan kifárasztani.
Mikor belépek a klubba, egyből egy fiatalabb férfi siet elém.
-Jó estét! Üdvözlöm, Haitani vagyok – mutatkozik be.
-Kuroyume Hizaki. Jó estét! – hajolok meg enyhén.
-Ön jött Kaijiért, igaz? Egy perc és lenn lesz – mosolyog rám.
Még ki sem mondja, máris halk lépteket hallok, és Haitani-san háta mögött megjelenik Kaiji. A szám is kis híján eltátom, mert tündérien néz ki. Édes, majdnem térdi érő sötétlila szoknyát visel, alján fekete csipkés szegéllyel. Felül szintén sötétlila blúz fedi testét, melyen fehér és fekete csipkék, szalagok vannak. Lábán fekete harisnya és fekete bakancs. Kissé félszegen, talán szégyenkezve és félve néz rám, majd meghajol.
-Jó estét, Kuroyume-sama! – köszön.
-Jó estét! – válaszolok. – Csinos vagy. Most csukd be a szemed! – mondom, mire bizalmatlanul néz rám. – Nem fog fájni, sem viszketni, sem szúrni és égetni sem. Ígérem.
Végül nagy nehezen becsukja szemecskéit. Előveszem zsebemből a csomagot és kibontom. Haitaninak eláll a szava. Az öv az. Bőrből készült, rajta kreppselyem és csipkeberakás fekete színnel. Az öv közepén ott csücsül a Kaijitól kapott kis kiegészítő, amelyet nehéz munkával tudtam csak rögzíteni. Odalépek Kaijihoz és érzem, ahogy megfeszül a teste, ahogy derekához nyúlok és felcsatolom az övet. Aztán hátrálok és végül megszólalok.
-Kinyithatod a szemed – mondom, mire kinyitja, és első pillantása az övre esik.
-Ez… ez… de miért? – néz rám kiváncsi, elkerekedett szemekkel.
-Mert ez így tökéletes. És neked akartam adni, hálából. Ajándék – válaszolom.
-Köszönöm – suttogja. – Megyünk? – kérdi, majd szája elé kapja a kezét. – Elnézést!
Bólint, majd elindulunk. Szótlanul tesszük meg az utat, én nem erőltetem, ő pedig nem akar beszélgetni. Azért remélem, a koncert tetszeni fog neki. Körülbelül fél óra alatt érünk oda. Egy nyitott helyen tartják, így felkapaszkodunk a magasba, ahol még rengeteg hely van. Az emberek többsége lenn nyomorog, innen viszont jobban látni, ráadásul Kaiji is jobban érzi magát. Körülnéz, és látom, hogy tetszik neki, megnyugszik, amiért nem vagyunk emberek között. Kerüli a tekintetem, de nem kényszerítem, elég nekem az is, hogy ő itt van velem.
Végül pontosan hétkor hatalmas ovációval lép színpadra a Seventh High Road nevű jazz-banda. Amikor elkezdenek játszani, Kaiji minden idegszálával oda koncentrál, sőt, ahogy hallom, halkan még dúdolja is a dallamot. Olyan aranyos, így nem zavarom meg, bár tény, a koncert közben többet nézem őt, mint a bandát.
- Gondolhattam volna, hogy túl különleges vagy ehhez az egyszerű száz éves italhoz - mosolydom el. Túlságosan is elegáns, különleges, mégis van benne valami gyermekiesség, ami még vonzóbbá teszi, habár nem vagyok pedofil.
- Ha tényleg nem akar megdugni, mit akar tőlem? - kérdi kissé flegmán. Mintha bizony bántottam volna. - Illetlenség csak úgy leszólítani az embereket.
- Bizonyára egy egészen más világból jöttél.
- Nem akarok a világomról beszélgetni magával - megremeg és kiejti a poharat a kezéből. Talán lázas lenne? Megérintem a fejét, de ő azonnal pofán vág és elhúzódik. Nem szereti, ha megérintik? - Elnézést! - szólal meg kis idő múlva. Talán nem is igen tudja, mit tett. Lehetséges, talán nincs magánál? De akkor mit keres itt? - Elnézést kérek. Egyszerűen utálom. De megsértettem önt, valamivel kárpótolni fogom, ígérem!
Érzem, hogy fél. Talán attól fél, hogy bántani fogom, megverem, vagy szólok a főnökének. Hallottam, hogy néhány klubban hogy bánnak a hostokkal. Mintha nem is emberek lennének. Előveszem a zsebkendőm és letörlöm a vért az arcomról. Erős a kicsike, bár inkább a körmöcskéi hosszúak. Annyira nem fájt, mint inkább meglepett a dolog. Ahogy látom, őt is meglepte, csak nem tudom az-e, hogy hozzányúltam, vagy az, hogy megütött.
- Hizaki.
- Nem értem - rázza a fejét, mire elmosolyodok. Ő hátralép, mint aki menekülni készül, pedig eszem ágában sincs bántani.
- A nevem - elteszem a zsebkendőt. Ez sajnos a kukában fog landolni. Hirtelen észreveszem Kaiji kísérőjét. Ez Kajiwara-sama, apám egyik távoli ismerőse. - Itt van a vendéged.
Kaiji megfordul, én pedig arcom takarva lépek el mellette. Nem haragszom a fiúra, nem tehet róla, hogy megütött. Nekem nem kellett volna talán hozzáérnem.
- Elnézést! - hallom a hangját. Olyan, mint a méz. Édes.
-Semmi gond, én hagytalak egyedül, de nagyon köszönöm, hogy elkísértél - mondja Kajiwara-sama. - Ideje indulni Kaiji. Nekem még dolgom van, de előtte vissza viszlek. Valami gond van?
Rámnéz. Látom a szemeit. Olyan furcsák, mintha némi megbánás lenne bennük. Félelem, és talán egy kis közöny is. Alig indul el, hirtelen összeesik. Azonnal odarohanok, mialatt Kajiwara-sama letérdel mellé.
- Kaiji! - szólongatja halkan. - Kaiji!
- Elájult - mondom. - Jöjjön, vigyük be. Az egyik szobában jó helye lesz és hívjon egy orvost, kérem - mondom, mire a férfi már siet is.
Én felnyalábolom a fiút és elindulok vele az egyik szoba felé. Sokan utánam bámulnak, de ez most hidegen hagy. Az egyik pincérnek meghagyom, melyik szobában leszek, értesítse Kajiwara-samát. Ő csak bólint, én pedig már ott sem vagyok. Kaiji olyan, mint aki meghalt, csak mellkasa emelkedése és süllyedése jelzi, hogy életben van. Alig érünk be, már le is teszem az ágyra, lehámozom róla a zakóm, ami még mindig rajta van, majd felsőjét és szoknyáját is leveszem a cipőivel együtt. Teste vékony, bőre halovány. Hozzáérek homlokához és enyhén meleg. Talán megfázott, vagy hőemelkedése van. Esetleg a túl sok nyüzsgés nem tett jót neki? Nem tudhatom, hiszen nem ismerem. Gondosan betargatom, hamarosan pedig megérkezik az orvos is. Egyedül van, és ekkor eszembe jut, hogy mintha Kajiwara-sama mondta volna, még dolga van az este. De miféle dolga lehet, ha egy fiú itt fekszik ilyen állapotban? Habár, talán ő is csak annyira becsüli a hostokat, mint mások. Jópofizik előttük, de ha betegek, akkor már nem érnek neki semmit. Mind egyforma. Egy se különb. Az orvos megvizsgálja Kaijit, aztán megkérdi, hogy hol dolgozik. Sajnos erre nem tudok választ adni, így az orvos csak annyit mond, hogy tartsam melegen és ha felébred, akkor adjak neki inni. Én meg bólogatok szorgalmasan, mint egy kiskutya.
- Köszönöm, sensei! - hajolok meg. - A számlát küldje el a Kuroyume Divatvállalatnak - apámnak ennyit megérhet, úgyis kifizeti. - Mondja azt, hogy én lettem rosszul, máskülönben ön nem kap egy fillért sem.
- Értettem, Kuroyume-sama - hajol meg a doktor, majd távozik.
Okos férfi, tudja mit kell tennie, ha pénzt is akar látni az életben. Én pedig leülök Kaiji mellé egy székre. Tudom, hogy haza kéne mennem, de majd intézkedem, hogy maradhassak. Kifizetem a szobát, hiába egy drága ötcsillagos luxushotel, nekem van erre pénzem. Valahogy, nem is tudom miért, de ez a fiú vonz engem, mint lepkét a gyertya lángja. Engem is el fog hamvasztani az ő tüze? Így alva még gyönyörűbb, még fennségesebb, mint egy nemesi származású személy, holott kizárt, hogy nemes legyen.
~*~
Az éjszaka eltelik és már reggel fél hét körül jár az idő, amikor megmozdul. Én egész éjjel nem húnytam le a szemem, talán csak egy órácskára, de nem mutathatok fáradtságot. Lassan mozdul, majd kinyitja szemecskéit és körbenéz. Nem szól semmit, de látom, tudja, hogy idegen helyen van, mert hirtelen úgy pattan ülő helyzetbe, mintha teste rugóra járna. Meg van rémülve, zilál és szaporán szedi a levegőt, szemei kerekre tágulnak, ahogy felméri a helyzetet. Majd visszaesik hátra. Rám néz, és szemei végre rám fókuszálnak.
-Hol… vagyok? – zilálja halkan.
-A hotelben egy szobában. Összeestél az este és idehoztalak. A vendéged meg szépen lelépett valami munkára hivatkozva – magyarázom, mire aprót bólint. – Ne félj, nem akarlak bántani.
-Azt merem ajánlani – mondja komolyan -, különben megbánja. Hallja?
-Vizet – sóhajt, mire lenyúlok a minihűtőhöz és kiveszek egy kibontatlan flakonnal.
Töltök neki egy pohárba, majd odanyújtom neki. Nehezen felül és elveszi, de keze remeg, én pedig attól félek, kiönti, de nem merek hozzányúlni. A végén még ismét kicsipkézi az arcom. Nincs jól, látom rajta, de nem tudom, mit tehetnék érte.
-Hogy érzed magad? – kérdem, mikor odaadja nekem a poharat és lefekszik.
-Jobban – suttogja. – Maga itt volt végig? Minek?
-Mert először is, senki sem maradt itt, másodszor nem tudom hol dolgozol, így nem is tudtam szólni a főnöködnek.
-A főnök! – tápászkodik fel, de kis híján elesik, így megfogom.
Megremeg, de nem húzódik el, talán érzi, hogy csak segíteni akarok. Visszafektetem és végül sikerül kifaggatnom, majd felhívom a klubot és elmondom a főnökének hogy Kaiji jól van, estefelé visszaviszem és természetesen kifizetem a velem töltött idejét. Kedves ember a főnöke, vagy akárkivel is beszélek. Aggódik Kaijiért, de megnyugtatom, hogy Kaiji jól van, csak kimerült. Végül megtudom, hogy Kaiji csak a készkaját eszi meg, így telefonon rendelek neki némi készételt a boltból. Mikor végzek visszaülök mellé.
-Nem kell ennyit tennie értem – mondja. – Egyáltalán, semmi köze hozzám! De… azért köszönöm – motyogja a végén olyan halkan, hogy alig hallom.
-Semmiség – rázom a fejem. – A szobának van külön fürdője. Ha gondolod, fürödj meg, tedd rendbe magad. Este visszaviszlek a klubba. Addig pihenj egyet.
-Most már hárommal tartozom önnek – morogja halkan és nagy nehezen talpra küzdi magát.
-Majd kitalálom, hogy fizesd vissza – mosolygok. – Mire kész vagy, az étel is megérkezik, de ha nem kéred, nem kell megenned.
Ő csak bólint, majd bevonul a fürdőbe. Hallom, ahogy megengedi a vizet a kádban, majd néhány perccel később csobbanást hallok, ahogy beleül a kádba. Remélem, jobban lesz, nem szeretem, ha valaki beteg. Talán használhatnám modellnek, hogy ledolgozza a tartozását. Aztán eszembe jut egy jobb ötlet. A hétvégén lesz egy jazzkoncert. Remélem, szereti a zenét, mert akkor elvihetném oda. Azzal visszafizetheti nekem azt, hogy megütött.
Mialatt ő fürdik megjön a takarító, aki kicseréli az ágyneműt, kitakarít és feltölti a hűtőt is. Én azonnal kiveszek egy csomag pockyt és eszegetni kezdem. Hamarosan Kaiji is kész van és a kaja is megérkezik. Egyszerű műkaja, a mekiből, de legalább meleg. Kaijin csak egy fehér fürdőköpeny van, ami túl nagy rá, így szint elveszik benne. Amikor meglátja a hamburgert és más kajákat, mintha kicsit megkönnyebbülne. Tehát ezt megeszi. Jól tippeltem. Leül, jó messzire tőlem és eszegetni kezd, habár nem túl gyorsan, és szótlanul. Én elfordulok és inkább kidobom az immár üres pockys zacskót, mert a főnöke mondta, hogy Kaiji nem szereti, ha nézik evés közben. Én sem szeretem és szerintem sokan nem szeretik. Udvariatlanság belebámulni valaki képébe, ha eszik.
-Szereted a zenét? – kérdem meg hirtelen, mire azonnal abbahagyja az evést és rám figyel.
-Miért kérdi? – szemei gyanakodva méregetnek.
-Szombaton lesz egy jazz-koncert és szeretném, ha megtisztelnél azzal, hogy elkísérsz. Mármint, ha van kedved – mondom.
-Nem én döntöm el – válaszol. – De ha a főnök azt akarja, elkísérem. A zenét pedig nagyon szeretem.
-Helyes, legalább van egy közös témánk – nevetek. – És milyen műfajt szeretsz?
-Mindenfélét. Csak zene legyen.
Muszáj mosolyognom. Igazán tündéri, bár tudom, több van ebben a gyerekben, mint látszik. Igen okos és értelmes fiú, de érzem, ő nem így gondolja. A múlt estét nem hozom szóba, és ahogy látom, ő sem szándékozik emlékezni arra, mit is tett velem. De jól van ez így, az a múlt este, ma meg ma van.
Ismét egy divatbemutató. Már nem is tudom, mennyi ideje várom ezt a percet, hogy újra felléphessek, és megmutathassam a világnak, hogy én, Kuroyume Hizaki is képes vagyok eladható ruhákat gyártani. Eddig ugyanis csak hecceltek, kinevettek, de megmutatom nekik, mire is vagyok képes. Hónapok óta dolgozom a ruhákon, a modellek igen segítőkészek voltak, bár jórészük inkább fiatal fiú, mint lány. Hiába, nőkre nem tudok, de nem is akarok ruhákat tervezni, hiába olyanok a ruháim, amit sokan csak úgy emlegetnek „ezt a kurvák hordják”. Griff is gyakran tesz megjegyzéseket. Már a divatbemutató helyszínére tartok, és a ruhaterveket, valamint a programot böngészem át újra és újra, hogy biztos legyek benne, semmi sem kerüli el a figyelmemet. Az ország sok előkelősége ott lesz, valamint sok politikus, híresség és apám ügyfelei is mind tiszteletüket teszik az eseményen. Nem bukhatok el, mert azzal szégyent hoznék apámra és a vállalatra is, amely egy nap az én kezembe fog kerülni. Épp ezért készítettem néhány hagyományosabb, szolídabb ruhát is, hadd ugráljon a sok pénzeszsák.
-Megérkeztünk, uram! – szólal meg a sofőr, majd a kocsi valóban megáll.
Testőreim már ugranak is ki, hogy biztosítsák a helyszínt, majd mikor észlelik, hogy semmi veszély, én is kiszállhatok. Egy mellékutcában állunk az épület háta mögött, amely helyet ad a rendezvénynek és az utána következő partinak. Már előre unom a partit, de muszáj lesz megjelennem. Belépünk a hátsó bejáraton, amely előtt ott pózol két emberem. Nem bízom másra a biztonságot. Egy hosszú folyosón megyünk végig, ahonnan bejutunk a színpad háta mögé. Kikukkantok a függöny mögül. Már sorjáznak szépen az emberek, gazdagok, híresek, tömött bankkártyával, ahogy kell. Hirtelen észreveszek egy igen feltűnő jelenséget az egyik politikus mellett. Egy fiúcska az, és azonnal megragadja figyelmemet. Ébenfekete haja van, mely elöl a szemébe lóg, oldalt az állát karcolgatja. Szemei mint a legtisztább kék, mint a tenger, olyan mély, hogy el lehetne veszni bennük. Vékony, deszka alkat, de a rajta levő ruha tökéletesen simul kecses testére, amely merész, pimasz, mégis valahogy elegáns, ahogy ő viseli. Fehér bőre szinte világít a ruha alatt. Engedelmesen üldögél a férfi mellett, mint aki ügyet sem vesz a külvilágról. Megkapó jelenség, el tudnám képzelni, ahogy végigsétál a kifutón és megpördül, mutogatva a ráadott ruhát. De nem időzhetek sokáig őt kukkolva, muszáj elvégeznem az utolsó simításokat, így visszabújok. Nem tudom, meglátott-e, de nem hiszem, hogy túl sok figyelmet szentel az egész dolognak. Úgy láttam, mintha unatkozna. De ilyen fiúk sosem jönnek divatbemutatóra. Talán valakinek a rokona, bár ahogy apám ismerőseit felidézem, nem hiszem, hogy bárkinek a gyermeke így merne öltözni. Megrázom a fejem. Nincs nekem erre most időm.
A modellek is beöltöznek első ruhájukba, sminkesek és fodrászok veszik kézbe őket, én pedig körbejárok és szemrevételezem a készülődést. Mindenkihez van egy pár szavam, hol dícséret, hol korholás, mikor melyikre van szükség.
-Emberek! – szólalok meg végül hangosan, mire mindenki rám figyel. – Szeretném, ha ez a bemutató sikeres lenne!
-Igenis, Kuroyume-sama! – válaszolják kórusban.
-Helyes, ezt már szeretem – nézek végig elégedetten az embereken. – Akkor most fejezzétek be a készülődést, tíz perc és kezdünk.
~*~
Tíz perccel később az első modellek már a helyükön vannak és végre felgördül a függöny, kezdetét veszi a bemutató. Néha kikukkantok, hogy mégis mi folyik odakinn és nagy meglepetésemre, a legtöbb vendég elég jól fogadja mostani cseppet sem szokványos, cseppet sem hagyományos kollekciómat. Akaratlanul is a kis fekete hajúra téved a tekintetem és észreveszem, hogy elkerekedett szemekkel bámulja a ruhákat. Tehát tetszik neki. Nem is tudom miért, ez nagy örömmel tölt el. Kiváncsi vagyok, ki lehet ez a fiú, de a partin feltétlenül meg kell keresnem majd, feltéve, hogy tiszteletét teszi. Remélem igen, mert az első látásra elbűvölt az egész lényével, holott a nevét sem tudom. A divatbemutató folytatódik, én pedig igen elégedett vagyok akkor is, ha látom, hogy páran morognak, és látszólag nemtetszésüket fejezik ki a ruhák miatt. A lényeg, hogy van, akinek tetszenek, ez az, ami számít. Na meg az, hogy a legnagyobb japán tévék és újságok vannak itt, hogy tudósítsanak. A fényképészek sűrűn villogtatják gépeiket. Remélem, siker lesz.
Végül jó két órával később véget ér a divatbemutató, én pedig kilépek a színpadra, két oldalamon egy-egy kívánatos fiatal modellfiúval, akikre már most sokan csorgatják a nyálukat. Én azonban csak a kis feketét figyelem, aki immár unott képpel néz maga elé. Látszólag a ruhák után minden érdeklődését elvesztette. Nem baj, majd én felkeltem az érdeklődésed, kis szívem.
-Jó estét kívánok mindenkinek! – hajolok meg a közönség felé. – Azoknak, akik nem ismernek, bemutatkoznék. Kuroyume Hizaki vagyok és az én új őszi kollekciómat láthatták. Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek, és kérem, érezzék jól magukat a bemutató után tartandó partin!
Hatalmas tapsot kapok, amikor újra meghajolok és újra a fiút nézem. Rám néz, de nem tudom, mit gondol. A tekintete olyan furcsa, így jobbnak látom inkább távozni.
~*~
Egy órával később már a partin vagyok. Rettentő unalmas, mindenki mindig ugyanazokkal a szlogenekkel jön, sokan odajönnek gratulálni, kérdezősködni. De engem mindez hidegen hagy. Szemeimmel egyre a kis fekete hajú fiút keresem és egyszercsak meg is pillantom az egyik falnál állva, amint unottan bámulja a tömeget. Ahogy látom, ő sem nagyon van oda az ilyen felhajtásért. Innen nézve a fekete hajával, okos tekintetével és a ruháival pont úgy néz ki, mint egy kis varjú. Hirtelen ötlettől vezérelve elveszek két pohár pezsgőt az egyik tálcáról és elindulok felé. Nem vagyok már messze tőle, mikor észrevesz és érdeklődő, ugyanakkor kissé bizalmatlan pillantásokkal méreget.
-Szép este, igaz? – szólítom meg.
-Inkább unalmas – morogja. – Jók a ruhái.
-A tiéd is szép – mosolygok rá, majd odanyújtom neki a pezsgőt. – Nem jó egyedül inni.
-Akkor igyon azokkal! – mutat a hátam mögé, mire vállat vonok.
-Én sem igen kedvelem őket. Hizaki vagyok. És te?
-Kaiji – válaszolja. A neve is gyönyörű.
-Illik hozzád – jegyzem meg, mire szúrósan rám néz.
-Vendéggel vagyok. De ha akarja mondja meg hol és mikor – mondja, mire megrázom a fejem. Tehát egy host.
-Host vagy, igaz? – kérdem, mire bólint. – Nem akarlak megdugni. Inkább csak beszélgetni. Gyere, szívjunk egy kis friss levegőt!
Nem válaszol, de követ kifelé a teraszra. Nincs túl hideg odakinn, de látom, hogy megborzong, így leveszem a zakómat is ráterítem a vállára. Értetlenül néz rám és végre hajlandó elfogadni a pezsgőt is. De nem szól semmit. Én sem. Látom, hogy már nem feszeng annyira, talán nem szereti a tömeget, és itt kinn egy teremtett lélek sem jár. Ha Griff megtudná hogy egy hosttal vagyok most és iszogatunk, azt hinné, elment az eszem, hogy még nem döntöttem meg. De Kaiji túl gyönyörű ehhez.
-Valóban tetszettek a ruháim? – kérdem puhatolózva.
-Nem szoktam hazudni – néz rám. – Valóban szépek. Kár, hogy eddig nem igen láttam ilyet boltokban.
-Mert a cég szerint eladhatatlanok – magyarázom. – Túl merészek, túl újak, túlságosan is szokatlanok.
-Akkor a cég hülye – jegyzi meg komolyan, mire halkan felnevetek.
Való igaz, nem mond hülyeséget. Azt hiszem Kaiji igencsak szórakoztató társaság lesz számomra.
