Belphegor- Morpheus Yanno reag, kezdés.
" A Saint Michel Psychiatrie, Franciaország legnívósabb helye, ahol mindennapos dolog a napkirály kergetése, Jean D’Arc megégetése, valamint a nácik támadása. No persze ettől akár évszázadok is elválaszthatnak minket, de a színjáték ugyan az marad.
Röhely.
Egy keresztény szanatóriumban vagyok, melyet az egyház vezet. A szanatórium neve pedig a keresztények által hitt szent angyal nevét viseli, akit kineveztek Franciaország védelmezőjének.
Azonban a probléma az, hogy ÉN, BELPHEGOR VAGYOK FRANCIAORSZÁG PATRÓNUSA.
Ettől függetlenül a színház, és a szerep mind ugyan azok, ahogy az általános dráma is...
Mindig ugyan az.
Legyen szó a sötét középkorról, a felvilágosulásról, a kapitalizmusról, vad germán támadásról.
Kedvelem az irodalmat, ez mindig megnyugtat. Talán ezért is olvasok annyit. Ez tesz különbbé ezeknél a sültbolondoknál. Bolondok mind. S legbolondabb mind közöttük a két személy, kinek szeszélye miatt most itt kell raboskodnom. Milyen anya az, aki a farkasok elé veti gyermekét mentve saját bőrét?
Különös, régi pogány dallamot fütyörészve csattognak mezítelen talpaim a hideg kövön. Előttem, és mögöttem ostoba népek ingatag korzózása. A húgyszag, mely megcsap egy-egy ajtóból, a dohos penész ami a falak tövében burjánzik. Az élveteg vigyor, melyet megtapasztalhatsz egy-egy fehérruhás arcán.
Hogy kik azok a fehér ruhások?
Nem mi.
A mi uniformisunk egyszerű. Akár az egyszer egy. A hölgyeknek világoskék hálóing, az uraknak hosszú nadrág és lezser ing. Azonban viselkedésem miatt büntetésként magam is női ruhát viselek. Így rendelte el a főápoló. Rehabilitációs célból.
Nem mindenki kedveli, ha visszautasítják.
Ahogyan én sem kedvelném, ha esetleg még ferde hajlammal is meggyanúsítanának, aminek az egyetlen gyógyítási módja a sokkterápia.
Így hát kezemben papírjaimat és tollam gyűrve sétálok tovább, száraz ajkaim között a shakespearei sorokat.
- "Színház az egész világ,És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében, melynek hét felvonása
A hét kor.
Első a kisded, aki
Dajkája karján öklendezik és sír.”
Hosszú menetünk közepette tekintetem lassan járatom végig társaimon.
Tekintetem megakad Pepperen, aki gyermekként gügyög, forog néha maga körül, leharcolt rongybabáját rázza, rágja. Meg sem kell említenem, ha elveszik tőle bömböl. Példa már volt rá, hogy ujjpercet is harapott érte.
- „Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
Táskás nebuló: csigamódra és
Kelletlen mászik iskolába.”
Itt meglelem Tammyt, aki szimplán dawn kóros. Talán nem is ő tette, de azzal gyanúsították az egész családját kivégezte és feldarabolta. Ennek ellenére nyugodt mosollyal sétál az egyik jót akaró ápolónő által varrt apró kézitáskácskát lengetve.
- „Mint a
Kemence, sóhajt a szerelmes, és
Bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.”
Különös pár Jean és Jane, a gyilkos.
Jean Monten féltékenységből végzett feleségével ide s tova húsz éve. Azonban tettén soha sem tette túl magát, elméje meggyengült. Egy idő után dolgokat kezdett látni, majd felfedezte, hogy szeretett felesége – Jane- szelleme belé szállt. Azóta ketten élnek egy testben. Együtt, boldogan. Általában mindenkit kiráz a hideg a házaspár civakodását hallva. Most is valahol a sor elején marják egymást.
- „Jön a párduc - szakállú katona:
Cifra szitkok, kényes becsület és
Robbanó düh: a buborék hírért
Ágyúk torkába bú.”
Adolphe Alden, talán a legszigorúbb és legkegyetlenebb ápoló.
Neve rengeteg régi háborús katonát ihletett meg, kikben megbújt a paranoia. Ez a férfi a kedvenc börtönőröm, és legnagyobb bánatomra az érzés is kölcsönös. Neki köszönhetem gyönyörű gúnyám, és állandó kíséretét. Most is látom, tekintetével mohón zaklat, nem messze haladva tőlem.
Következő találmányommal a szívét fogom kikanalazni. Varjak martaléka lesz.
Esküszöm a hét pokolra.
- „És jön a bíró:
Kappanon hízott, kerek potroh és
Szigorú szem és jól ápolt szakáll:
Bölcseket mond, lapos közhelyeket,
S így játssza szerepét.”
Alexandre Brotte, az intézmény vezető főorvosa.
Rebesgetik csupán a különleges, s mocskos kísérleteit, melyeket leginkább fiatal női betegeken szeret végrehajtani, illetve olyanokon, akiknek viselkedésében valami érdekeset talált. Felfedeztük egymást a pocakos vénséggel.
Azt hiszem ekkor fenyegettem meg, hogy a májából fogok lakmározni. Talán…
- A hatodik kor
Papucsos és cingár figura lesz:
Orrán ókula, az övében erszény,
Aszott combjain tágan lötyög a
Jól ápolt ficsúr - nadrág; férfihangja
Gyerekessé kezd visszavékonyodni,
Sípol, fütyül.
Az idős Basile atya.
Talán ő a legtisztességesebb ember, akivel valaha találkoztam. Az egyetlen problémám vele, hogy keresztény. És vallásos.
És gyűlöl.
Illetve, elhiszi amit Robert sivít neki néhány alkalommal. Azokkal az alkalmakkal, amikor feszületet próbál hozzám nyomni a vénember, és lányos zavaromban átengedem egy kissé az irányítást. Szeretem Robertet, és Robert testét is. És már nem sokáig kell megvédenem ahhoz, hogy kiszabadulhassak.
Hamarosan erőm beteljesül, és visszatérhetek.
Ostoba fogadás!
Ostoba, hiú Belphegor!
- „A végső jelenet,
Mely e fura s gazdag mesét lezárja,
Megint gyermekség, teljes feledés,
Se fog, se szem, se íny tönkremenés!”
A halál maga.
Ez az a szerep, melyet mindenkinek el kell játszania.
Előbb vagy utóbb.
Az öreg Betty, vagy ismertebb nevén ’Marie Antoinette’ – követelte, hogy így szólítsuk- béke poraira, de nyolcvanhetedik életéve után jobblétre szenderült. Így szobáját kiadták valakinek.
Valaki egészen másnak, akinek minden bizonnyal ma kell debütálnia.
Így izgalommal lelkemben lépek be a tágas és fényes, hatalmas közösségi térbe.
Valami ócska gramofon muzsika recseg, mely a normál embert is őrületbe kergetné.
Az első procedúra, mellyen át kell esnünk a kígyózó sor.
Gyógyszerosztás.
Türelmesen várok, papírom egyre izgatottabban gyűröm.
Végül arrébb lökve pár „alattvalómat” lépek Adolphe elé, számat nagyra tátom, kacéran figyelem arcát.
Mogorván szórja bele a gyógyszereket, utána durván a számba nyomva két ujját ellenőrzi lenyeltem-e.
Erősen harapva ujjára vigyorodok el, majd hátracsapva hajam sétálok tovább.
Új jövevény…
Új jövevény, merre vagy.
De nincs itt." |
