|
Kedves Whaler!
Először is, hadd legyek őszinte. Akkor figyeltem fel a létezésedre, amikor megláttam a hozzászólásodat a saját firkálmányom mellett. Ezt a gesztust, akkor és ott meg is köszöntem neked. Kíváncsiságból kattintottam rád, és láttam, hogy te is írtál már egy művet a Fanfiction fül alá. Az ok-okozati részből elég ennyi, azt hiszem.
Szóval nekiálltam olvasni az írást, novellát – végül is nevezhetjük így, nem? -; még nem értem a végére, de muszáj leírnom a gondolataimat, mielőtt elfelejteném. (Ne aggódj, a kritika végére én is befejezem az olvasást.) Nem baj, ha pontokba szedem, ugye? Nekem így kényelmesebb, és neked is átláthatóbb lesz, azt hiszem.
1.) Az öregember és a lepusztult világ képe
Hogy is mondjam? Fogtad a kis tekercsedet, beillesztetted a gépbe, aztán háromtól számoltunk visszafelé és levetítetted a történetet a fejemben. Az a jó az olvasással, hogy szinte filmként peregnek a szemünk előtt az események. Ez persze nem minden esetben van így, de a legtöbb jó könyv rendelkezik ezzel a varázslatos képességgel.
Ez mind abban rejlik, ahogy a szavakat formálod és tudatosan, nem tudatosan, vagy pusztán érzésből helyezed el őket a saját szövegkörnyezetükben. Lévén, hogy a mesélőnk egy „öregember”, nem bonyolítod túl a fogalmazásmódot, ami miatt a szöveg letisztult, szimpla és érthető. Bár személy szerint ellenzem a káromkodást, itt nem az E/3 perspektívájú író káromkodik, hanem az E/1 személyben lévő mesélő, akinek ez a személyiségéhez hozzátartozik, s ez miatt lesz emberszerűbb és közvetlenebb a történet is.
Nagyon tetszik továbbá az is, hogy nekem/nekünk mesél a nomád, tyúktenyésztő, nyúlhús evő suhancon keresztül az öreg. Ez még közelebb hozza az olvasót a történethez, és érzelmileg is hozzáköti. Személy szerint igyekeztem megfogalmazni magamban a kérdéseket, vagy válaszokat, amiket a kölyök mondhatott az öregnek. Ez olvasónkként változó, hiszen nem gondolkodunk egyformán. Remek dolog, hogy ennyi szabadságot hagytál az olvasónak, rákényszerítve, hogy igenis gondolkodjon! Nem rágsz a szájába semmit, hogy „Béla ekkor ezt, meg azt mondta, és az öregember így fojtatta...” és a többi, és a többi.
És, hogy az olvasó szabadságánál maradjunk. Olyan szépen és lassan vezeted fel a környezeted, olyan finoman hagyod kibontakozni, mintha csak egy festő vázolná fel nagy vonalakban egy csendélet hátterét. Mert kezdődik a történet a mesélővel, aki nekem mesél. Később kibővül a világunk azzal, hogy talán egy tábortűz mellett ülünk, iszogatunk. És így tovább. Egyre tágabb a világunk és nem csak a mesélőről, de a hallgatóról is egyre többet tudunk meg, például, hogy nyúlhúst eszik, csirkéket tart, nomád életet él, hiszen a vadak vándorlását követi. Ezeket mind remekül vezetted fel, mint ahogyan azt is, hogy mi is történt a Világgal, és mindez hová vezetett.
2.) A mesélő érzelmei
Az első szakaszban megtapasztaljuk az ember igazi természetét. Azt, aki küzd az életbemaradásért és átgázol mindenen és mindenkin csak azért, hogy ne ő legyen az, aki ma este holtan végzi. A rettegés, az agresszió és az „azért gyilkolok, mert erősebb vagyok és megtehetem” pillanatok mély benyomást hagytak bennem. Átéreztem, megértettem, elfogadtam és én is magamhoz öleltem őket. Mintha én magam éreztem volna, mintha én magam lettem volna ott, azokban a pillanatokban és helyzetekben.
Aztán jött a megbánás, a kétségbeesés, a bizalmatlanság, az újabb rettegés. Borzongató volt a jelenet a magzattal, ami azt hiszem minden normális embert sokkolt volna. Engem is sokkolt. Nem ragoztad túl, de bőven elég volt az a pár mondat róla, hogy örök emlék maradjon a koponyám mélyén. Még nem tudom, hogy ezért köszönetet mondjak-e, vagy átkozzalak. Kérdezz meg róla pár év múlva. :D
3.) A mesélő kapcsolata Johnnal
Én vagyok a bűntudatod és te az enyém.
Koránt sem szerelem volt kettejük között. Csupán egymás sebeit nyalogatták, miközben akaratlanul is azon versenyeztek, hogy melyikük sebzi meg lelkileg jobban és mélyebben a másikat. Ezeket az érzelmeket talán azért is sikerült ennyire intenzíven átéreznem, mert volt egy hasonló kapcsolatom, ami soha nem szólt szerelemről. De nyilván sokan mások feltehetik még a kezüket, hogy bizony nekik is volt.
Itt is tetszett a megfogalmazásod egyszerűsége és a mögöttük megbúvó érzelmek bonyolultsága és fájdalmas mélysége. Az a progresszió, ami mindkét szereplő jellemfejlődését képezi olyan, mint amikor két kő egymás mellett csiszolódik simára a folyó medrében.
Egy újabb sokkhatásként ért, amikor kiderült, hogy a nő és a magzat John rokonságába tartozott. Hogy a sógornője és az unokaöccse voltak. És a néma, gyászos fájdalom, ahogy kénytelen volt tétlenül végignézni a halálukat.
Ennél a pontnál tettél fel egy nagyon fontos kérdést. Vajon meg tud bocsájtani annak az embernek, aki – ha nem is közvetlenül – lemészárolta azokat az embereket, akik a szó legszorosabb értelmében a családot jelentették neki? Itt egy nagyon érdekes pszichológiai folyamatról van szó, mert John szavaiból hallatszik, hogy szeretné Adriant, és ha másképp alakultak volna a dolgok, valószínűleg minden sokkal simulékonyabban működött volna. De képtelen megbocsájtani, ami teljesen érthető.
Adrian könyörgése csak egy újabb lapát a tűzre. Egy újabb bizonyítéka az emberi kétségbeesésnek és önzőségnek, hiszen annyira végtelenül vágyik a törődésre, hogy szinte ráerőszakolja magát a társára, hogy akarattal próbálja elhitetni vele, hogy ő ártatlan. És mivel az ember gyenge és esendő, főleg akkor, ha érzelmi krízisen megy keresztül, John végül enged neki.
A Fellegvár motívuma érdekes elemként kerül hirtelen előtérbe, és a jelentése is, ahogy az elmúlt világ sírkövének, mauzóleumának fested le. S, hogy ezt a hallgató fél milyen csalódottan fogadja.
A Fellegvár pusztulása és annak a módja is érdekes. Egy atomháború után az lenne a cél, hogy minél több túlélő megmaradjon. És ők mégis úgy döntöttek, hogy áldoznak a pusztítás oltárán. Kényszerből. Mert kettejüknek már nem volt vesztenivalójuk.
A vége váratlanul ért. Hogy John végül Adrian nélkül indult útnak, s hogy Adrian csak a történet végén indult útnak. Ki tudja, hány évvel, vagy évtizeddel később? Mindenesetre sok olyan elgondolkodtató, morális kérdést hagytál a történetben, amiken az olvasónak lesz kötelessége gondolkodni.
4.) Nyelvtan és stilisztika
Nálad ez egy rövid fejezet lesz, aminek kettőnk közül, azt hiszem én örülök jobban. Borzalmasan kényes vagyok a nyelvtani helyességre, és sokszor a hajamat tépem, egy-egy fanfiction olvasása közben. De nálad pár elíráson és elenyészően kevés vesszőhibán kívül nem találtam szinte semmit, ami meg előfordult, említésre sem érdemes, mert profik is hibázhatnak néha.
Tetszettek a hasonlataid, mint például az éhes kullancs a döglött tehénen. Ezek elérik a kellő hatást, de nagyon óvatosan kell bánni velük, mert, ha túl sokszor használsz ilyen és/vagy hasonló kifejezéseket, az olvasó akaratlan is arra gondol: „Megint egy?”. Persze napirendre lehet térni fölötte és élvezhető marad a történet, csak kényes jószágok ezek. (És másba nem nagyon tudtam belekötni)
A bekezdéseid szépen tagoltak. Nincsenek – vagy nagyon kevés van – feleslege sortörések. Az idézeteket ügyesen kiemelted dőlt stílussal, így az nyomon követhető, ám hadd említsek meg valamit ezzel kapcsolatban is. Rögtön az elejéről emelnék ki egy idézetet, ha lehet.
[…] Megállt mögöttem egy pár méterre és annyit mondott: „Nem kell menned.” „Csak beszélj vele, mond el neki min mész keresztül és maradhatsz.” […]
Ha Józsi mondja az első és a második mondatot is (kérlek ne haragudj a Bélázás meg a Józsizás miatt, ez nálam valami beteges szenvedély), szerintem felesleges két külön idézőjelbe tenni őket, mert egy ember gondolataihoz tartoznak és így különvéve csak megkeverik az olvasót egy pillanatra. „Nem kell menned. Csak beszélj vele, mondd el neki, min mész keresztül és maradhatsz.” Így sokkal tisztábban látszik, hogy még mindig John beszél a második mondatban is. Ha idézőjellel nem húzol két mondat közé ilyen éles határt, akkor az olvasó sem akad meg és kényelmesebben tudja fojtatni a történet olvasását.
És azt hiszem ezzel be is fejeztem a billentyűzetem koptatását. Sajnálom, hogy ilyen hosszú lett. Komolyan. Szokás szerint elragadott a hév.
Vagy, írhattam volna annyit is, hogy „Hű, ez nagyon jó lett! Csak így tovább és hajrá!” Ettől függetlenül remélem, hogy hasznos voltam a számodra. Legutóbbi kritikám nem ért célba és öt percen belül törlésre került a művel együtt. :(
És most jöhet a köszöngetések sora. Először is köszönöm, hogy volt türelmed ezt a borzalmat végigolvasni, bámulatos a kitartásod! Másodszor, köszönöm az élményt, amit az írásod nyújtott, szívesen olvasnék tőled hasonlót, vagy akár ennek a fojtatását is. Harmadszor pedig, köszönöm, hogy rám találtál. Hű, hát ez most elég hülyén hangzott. De semmi esetre se hagyd abba az írást! Biztos alapokon állsz, és innen már csak magasabb szintekre fejlődhetsz.
További szépeket.
~Last |
