Adrian

Azt kérdezed, kedves barátom, miért vagyok itt, mi fújt erre az elátkozott helyre? Hosszú történet ez, és nem is vidám. Figyelj, elmondom neked, de csak most neked, mert részegek vagyunk mind a ketten, és holnap úgysem emlékszel majd semmire. Hallgass most, ne szólj közbe!

Had meséljek neked a félelemrõl! Nem, ne állj fel, hé, ülj vissza! Úgy. Nem tetszik a téma? Pedig ti nem is tudjátok, fiatalok, mi a félelem. Ültök a bádogházaitoknál, a tüzeitek mellett, nyársakon sütve a nyúlhúst és csak attól féltek jön-e a medve, vagy a szomszéd, hogy elvegye. Ne nézz így rám, nem szidom a nyúlhúst! Jó az, én is szeretem.

De amikor a bombák lehullottak, mi azt hittük a világ véget ér. A TV-ben láttam – az az üvegizé az, amivel a tyúkjaidat szoktad az ólba zárni, az. Híreket mondtak benne annak idején, hogy mi történik a nagyvilágban. Õk mondták, igen, a dobozból. Nem baj, ha nem érted.

Arról van szó, hogy ha most az ingednél megfogva a falhoz vágnálak, és a nyakadhoz szorítanám azt a szilánkot, ha megkötöznélek itt és most és egy izzó nyárssal lassan közelítenék feléd, te fehérebbé válnál, mint a hold az égen, reszketnél, nyüszítenél, mint a kutya, amit tegnap maron rúgtál, rettegnél és összehugyoznád magad. És ez még mindig nem lenne az a félelem. Persze nem tervezek semmi ilyesmit, ne nézz így rám. Csak azt akarom, hogy megértsd még a legelején, kedves barátom, miért tettem azokat a dolgokat, amiket tettem. Azt mondod a haláltól te is félsz, persze. A legtöbben félünk, otthon, a nyugalmunkban, vagy mikor elkerülhetetlen a végünk, de mi nem a haláltól féltünk, nem. Abban az idõben – te még akkor gondolat sem voltál – mikor körbenéztél magad körül, embereket láttál, akikrõl tudtad, hogy menthetetlenül meg fognak halni. Leesnek a bombák és belõlük csak rohadó, kifacsart, felpüffedt holttestek maradnak, ocsmány, eltorzult arcokkal. A kétségbeesés, a félelem az elkerülhetetlen végtõl megbénított minket. Megõrjített minket. Nem csak a te halálod, de minden általad ismertnek a vége. Aztán rájöttünk, kedves barátom, hogy nem fog mindenki meghalni és már csak attól rettegtünk ezután, hogy nem leszünk azon kevesek közt, akiknek ez sikerül. Túlélni, persze, hogy túlélni, ezt mondom. Néha elfelejtem kivel is beszélek.

Azokban az idõkben nem féltél mi lesz a halál után: attól féltél, rettegtél, hogy nem férsz be az óvóhelyre, hogy nem jut elég étel, vagy víz, hogy lesznek ott majd nálad erõsebbek. És a félelem, kedves barátom, egy vérszomjas szörnyeteg. Ezreket téptek szét az utcán, a boltokban, mészároltak le a saját otthonaikban, hogy biztosra menjenek, majd ezreket és még ezreket, hogy teljesen biztosak legyenek. Az utcák kihaltak, vérben áztak.

Majd lehullottak a bombák.

Persze a világ nem ért véget akkor, kedves barátom, nem, addig még éveket kellett várni. Most már nagyjából ott tartunk, a ti generációtok a vég kezdete. Nem, semmi bajom veled, ne háborodj fel, nem tettél semmit rosszul. Csirkéket nevelsz, nyulakra vadászol, mákot rágsz, mi baj lehetne? De te és én már nem is ugyanabba a fajba tartozunk. Adj egy kis szeszt, ide az öregnek! Ez az. Mi? Igen, jó ez. Jó ez. Rosszabb dolgokat is megittam már.

Amikor újra kijöttünk a föld alól nem ismertük fel a világot. Ugyanaz volt és mégis teljesen más: ott voltak a városok, ahol hagytuk, csak nem voltak városok többé - mint a napon hagyott döglött békák. Nem mertünk egyedül elindulni, nem mertünk fegyvertelenül elindulni, nem mertünk inni a vizekbõl, enni a megmaradt élelembõl és rettegtünk, hogy ennyi viszontagság után most fogunk megdögleni. Emlékeztünk a történetekre, amikben az atomháború után hatalmas lények járták a vidéket és minden neszre, minden zajra, mozgásra támadtunk, vagy futottunk, mint az eszetlenek. Az ember nem egy nagy túlélõ a fegyveri nélkül. A te testvéredet is gond nélkül széttépte a medve. Ja, hogy nem a testvéred. Nem tudod. Értem, jó, csak azt hittem.

Persze nem voltak szörnyek, meg kellett oldanunk nélkülük. Mindenki mindenkinek az ellensége volt, rettegtünk, kétségbeesetten akartunk a legerõsebbek lenni, igazolni, hogy jogosan éltünk túl, megszerezni, felhalmozni az élelmet, hogy ne kelljen folyamatosan kiszolgáltatottan élni, érezni. Õrjöngtünk. Mindenki mindenkivel harcolt, mindenki mindenkit gyûlölt, mindenki vetélytárs volt. Levágtuk egymást, mint az állatokat.

Egy csapattal jártam akkoriban a környéket, négyen vagy öten lehettünk, még az óvóhelyrõl ismertük egymást. Nem bíztunk egymásban és nem bírtuk egymást, csak – hogy is mondták régen? – összefújta a szemetet a szél. Amikor összefutottunk a másik csapattal… Nézd, ezt nem meséltem még senkinek. Így nem, részletekkel nem. Persze egy páran tudták, de… Mi? Rendes tõled, hogy ezt mondod, de most már, ha elkezdtem, elmondom. Nem miattad, magam miatt, mert épp itt az ideje helyretenni a történteket annyi év után.

Szóval mikor összefutottunk a másik csapattal mi… megvadultunk? Elborult az agyunk? Mondhatnám, de ez azt jelentené, hogy elõtte minden rendben volt, és az lenne ám az igazi hazugság! Soha semmi nem volt kibaszott rendben. Végtelenek voltak, tudod? Fáradtak, legyengültek, csak néhány harckész emberrel, mi pedig erõsek akartunk lenni, bizonyítani, hogy rátermettebbek vagyunk, igazolni az életben maradásunkat, hogy igen, a jó élet bassza meg, jogos volt életben maradni akkor, mikor mindenki más meghalt, mert mi vagyunk erõsebbek, mi vagyunk érdemesek, ez a mi új földünk, ez a mi új hazánk! „Uralkodjatok a föld halain, madarai és mindenen, amit teremtettem!” Vagy csak elérni, hogy végre elmúljon az a retkes bûntudat és a kétely, hogy megnyugodhassunk benne, hogy mindig a legerõsebbek élnek, és mi semmit nem tettünk rosszul, minden úgy történt, ahogy történnie kellett. És hogy bizonyítsuk, lemészároltunk mindenkit. Magunknak persze azt mondtuk a vizük kell, hogy az életben maradásunkhoz kell. De tudod mi a nagy, kibaszott igazság, drága barátom? Egyáltalán nem volt szükségünk a vizükre. Volt mit innunk, volt mit ennünk, csak azaz egy palack, tudod, az mindig hiányzik: az az egy palack, ami egy hajszállal több biztonságérzetet ad, amivel csak egy kicsit nyugodtabbnak érzed magad, de soha a büdös életben nem nyitod ki, csak viszed magaddal lepecsételve, mint „vésztartalék”. És ez még nem a vége, nem a teljes igazság. Mi nem csak golyót küldtünk a fejükbe, kedves barátom. Órákig húztuk. Nem tudtak védekezni. Esélyük sem volt védekezni, mi pedig ettõl csak vérszemet kaptunk. Mocskos volt és kegyetlen. Megégettünk egy embert, – néha még ma is érzem a szagát – volt egy, akinek a tagjait fûrészeltük le, – fülemben csengnek a sikolyai – voltak, akiket félholtra vertünk. Volt ott egy nõ… Nem tudtuk, hogy terhes. Mondták. Könyörögtek az életéért, de mi nem hittünk nekik. Olyan vékony volt, olyan apró, alig volt hasa. Biztosak voltunk benne, hogy hazudnak…

Láttál már magzatot, drága barátom? Kérlek, ne kérlelj, nem hagyhatom itt abba. Látom, hogy rosszul vagy, hogy nem akarod hallani, de most már végig kell mondanom. Magam miatt. A nõ és a gyereke miatt. Csak bírd még egy kicsit.

A vezetõnk… Mi. Egyikünk sem tett semmit, hogy megállítsa. Szóval, mi felhasítottuk a nõ hasát és a gyerek csak… kiesett. Ott volt a földön, véresen, nyálkásan, holtan, a haldokló anyjához kötve a köldökzsinóron. Megmozdult, és mi csak álltunk ott sokkolva. Hánytam. Bõgtem. Ordítottam. Ott hagytunk mindent, felgyújtottunk magunk mögött mindent és rohantunk. Senki nem akart megállni, még mikor a lábaink már reszkettek a kimerültségtõl, akkor is csak futottunk tovább. A világvége sem lett volna elég távol attól a helytõl.

Álmodok róla, tudod? A gyerekrõl. Sokat. Állandóan. Magam elõtt látom gyakran ébren is: számon kéri rajtam a hibáimat. Az összeset. Az elõtt jó embernek tartottam magam, barátom, majd rossznak, gyûlöletesnek, késõbb azt hittem megjavultam, újra jó lettem. Ma már nem használom felelõtlenül ezeket a szavakat. Az eset után összetörtem: képtelen voltam enni, aludni, agresszív lettem, rátámadtam a saját társaimra. Szerek úgy emlékezni, hogy otthagytam õket, de miért hazudnék neked most, drága barátom? Az igazság, hogy kitettek, otthagytak félholtan, összeverve az út szélén.

Ocsmány történet, egyetértek. Ocsmány világ volt akkor, ocsmányabb, mint a mostani. Ti legalább újra próbálkoztok rendet tenni: jól, vagy rosszul, csak az idõ fogja majd megmondani. Szurkolok nektek, tudod, nem sírom vissza a fajom. Nem mindig. Mi elbuktunk, talán nektek jobban fog sikerülni. Ne kérdezd, miért jövök megint ezzel! Egy öregember már ki sem mondhatja, amit gondol? Hogy nem is vagyok még öreg? De, barátom, öreg vagyok, csak még nem látszik. Megéltem a nagy háborút, megéltem az ismert világom végét, a fajom bukását, egy új felemelkedését, többet láttam, mint egy fiatal elme felfogni képes. Miért mondom ezt? Miért hívlak új fajnak, mikor ugyanúgy nézel ki, mint én? Új faj vagy, drága barátom, új faj, csak te még nem érzed, mert nem láttad a régit. Én tettelek új fajjá, tudod? Nem baj, a történet végén majd megérted.

Hogy mi történt ezután, kedves barátom? Igyunk még, mert kezd megjönni az eszem! Ah, ez jobb, mert már nem érzem az ízeket. Hiszel a sorsban, barátom? Nem, az nem ugyanaz, mint az atom istene. A sors az, mikor minden valószínûtlensége ellenére úgy történnek a dolgok, ahogy. Ti ezt istennek hívjátok, valamikor mi is úgy hívtuk.

Összeszedtek az út szélérõl, de akkor már nem voltam eszméletemnél. Rendbe hoztak… Egy abból a csapatból való túlélõ férfi, akiket annak idején azt hittük mid megöltünk. Ne röhögj, és ne rázd a fejed, drága barátom, a legkisebb mértékben sem vicces semmi, amit mondok. Minden úgy történt, ahogy azt neked elmesélem, nem fantázia, nem hazugság. Ha ez megnyugtat, elõször én sem fogtam fel, azt hittem újra a bûntudatom láttat velem dolgokat, amik nincsenek, de ahogy a napok múltával egyre jobban lettem sem változott semmi. Onnan való volt, emlékeztem az arcára, a tekintetére, ott voltak az égési nyomok és sebhelyek a karján, arcán, az egész testén. Megmondtam neki, hogy tudom ki õ. Azt mondta, õ is tudja, én ki vagyok.

Nem, nem ölt meg drága barátom, hiszen, hogy lennék itt akkor? És én sem bántottam õt. Az igazság az, hogy tudomást sem vett rólam, életben tartott, de nem beszélt velem, nem kért számon, nem vádolt, vagy kínzott meg, csak tette a dolgát körülöttem a betegszobámban, mintha én ott sem lennék. Újfajta pokol volt az, kedves barátom. Minden éber percemben marcangolt a bûntudat, a harag, az önvád és a félelem, hogy mi fog történni. Nem hittem, hogy megúszom ennyivel. Nem akartam megúszni ennyivel, de nem mertem felhozni elõtte a történteket – fogalmam sem volt, mit mondhatnék –, õ pedig nem foglalkozott velem.

Amikor jobban lettem, biztosan álltam a lábamon és el tudtam végezni a dolgom egyedül, elvitt a vezetõjükhöz. Egy magas, erõs testalkatú, amazon típusú nõhöz, aki addigra már két gyermekét temette el ebben az elfajzott világban, és akkor egy húsz ember kíséretében tartott éppen az Emberek Városa felé. Igen, az az a nagy elpusztult telep a hatalmas falnál, gondoltam, hogy ismered. Akkoriban virágzó város volt még. Az én megmentõm helyettes-parancsnok volt mellette és a csapat egyetlen orvosa, bár végzettségileg nem az volt, hanem kutató, valamilyen biológus. Tudom, hogy nem tudod mi az, szóval csak figyelj! Elintézte nekem, hogy a csoporttal maradhassak. Hogy mi volt a neve? Nem mintha ismernéd, vagy halhattál volna róla bárhol. Nekünk a nevek nem jelentettek soha olyan sokat, mint nektek. John. Johnnak hívták. Igen, ilyen egyszerû.

 A beilleszkedés a csoportba nem volt zökkenõmentes. Én… errõl beszéltem eddig, nemde? Nem bíztam bennük, nem bíztam a csapatban, nem éreztem jól magam közöttük. Szavaztak és tanácsokat tartottak, központból osztották az ételt, és én rettegtem. Próbáltak befogadni, de én nem hagytam magam: ételt loptam és tettem félre magamnak, eszközöket néha. Nem végeztem jól a rám bízott dolgokat, nyomoztam és leselkedtem mindenki után, akitõl a legkisebb fenyegetésre is számíthattam. De leginkább John után jártam, a nyomában voltam mindig, ha csak tehettem. Ott voltam, ott kószáltam körülötte, mindig elég messze és mindig elég közel, hogy õrületbe kergessem. Annyira kétségbeesetten akartam tõle kicsikarni valami reakciót. Bármilyet. Bármire hajlandó voltam, csakhogy magamra vonjam a figyelmét, kivéve persze, hogy elé álljak és rákérdezzek. Mindazok után, amin keresztülment miattam, mindazok után, amit tett értem nem értettem, hogyan lehet ennyire nemtörõdöm, tudod? Hogy tud meglenni mellettem azzal a nyugodt arcával és élni tovább az életét mindazok után, ami vele történt, míg én az õrület határán egyensúlyozom? Annyira fájdalmasan egyedül éreztem magam, annyira mocskosnak, kiszolgáltatottnak, annyira haragudtam mindenre az egész világon.

Nem tudom miért nézték el a tetteim olyan sokáig, mint ameddig tették, de aztán egyszer persze túl messzire mentem. Felderíteni küldtek elõre egy másik vadásszal, de én magára hagytam, elõre mentem egyedül, míg a másikon rajtaütöttek a vadállatok. Túlélte. Igen, szerencséje volt tudod, mert nem volt túl messze egy másik csapatunk és meghallották az ordítását. Hazavitték, John idõben összefoltozta. Én olyan messze jártam már akkor, nem hallottam az egészbõl semmit. Amit kapta ezért kedves barátom… Megszidtak, megbüntettek, megaláztak, megfenyegettek… Nem dobtak ki, de azt kívántam bár megtették volna, bár öltek volna meg akkor és ott. Emlékszem, a tábor szélén álltam, bámultam be a fák között megbúvó éjszakába és menni akartam. Ott akartam hagyni az egészet, meg akartam halni kint a vadonban, azt kívántam bár nyelt volna el egy ragadozó gyomra, egy radioaktív láp, egy éles hasadék. És mégsem mentem, drága barátom. Azt kérded miért. John miatt, a lezáratlan ügy miatt, a fekélyként emésztõ bûntudat miatt. Minden büntetésnél jobban fájt a lelkiismeretem: nem tudtam megbocsátani magamnak, nem tudtam elég mélyre lökni magam a pokol bugyraiba, hogy megbocsátást nyerjek, és ez a tudat békében meghalni sem engedett. Szükségem volt Johnra. Szükségem volt a vezeklésre.

Ott volt, tudod? Akkor, ott, ahogy álltam a jeges hidegben, a csikorgó hóban – akkor már tél volt, igen –, utánam jött. Megállt mögöttem egy pár méterre és annyit mondott: „Nem kell menned.” „Csak beszélj vele, mond el neki min mész keresztül és maradhatsz.” Nem lettem mérges, rég túl voltam azon a ponton, hogy képes legyek haragra, de akkor végre túl sok volt bennem az indulat. Számon kértem, csak kiszakadt belõlem, mint genny a sebbõl. „Miért?” Kiabáltam, üvöltöttem, sírtam, mint egy elhagyott kisgyerek. Rátámadtam, elõtte álltam, meg akartam ütni és nem tudtam. Képtelen voltam bántani. „Miért teszed ezt?” „Miért tartasz itt?” „Kinek vagyok én itt büntetés: neked, vagy saját magamnak?” Azt válaszolta… Azt válaszolta, drága barátom, hogy: „Ha megérte életben tartani, akkor mindkettõnknek.”

Bizony nehéz dolgok ezek, drága barátom, nehéz és kegyetlen dolgok. Azt mondod, erre inni kell? Nincs neked annyi szeszed, kedves, amennyit most inni akarok. Nem akarok felejteni, nem, sosem akartam, csak végig akarom mondani egyszer, csak neked, barátom, hogy legalább te tudd ezeket a dolgokat akkor is, ha én már nem fogom. Nincs hozzá jogom, tudod? Nincs jogom felejteni. Jó, rendben, nem merengek tovább, ne morogj, most úgyis egy kicsit vidámabb dolgok jönnek.

Az este után nagyon sok minden megváltozott. Beszéltem a vezetõvel, adtam egy rendes esélyt a helynek. A dolgok lassan a helyükre kerültek, látod: már nem éreztem úgy magam, mint éhes kullancs a döglött tehénen. Lassan újra megtaláltam a helyem, a célom, a szerepem, még akkor is, ha csak John két lábon járó bûntudata voltam. Rendben volt, mert õ pedig az enyém. A többiek nyitottak felém. Biztos azelõtt is nyitottak voltak, csak képtelen voltam felfogni, de abban az idõben minden világosabb és egyszerûbb lett. Nem egyik napról a másikra, nem is egyik hétrõl a másikra persze, de ahogy lassan helyre tettük Johnnal egymás bûntudatát, úgy tisztult ki lassan az agyam, a szemem, a lelkem.

Nem, nem beszéltünk a történtekrõl. Megmondta a legelején, hogy nem hajlandó beszélni róla, felhozni, vagy utalni rá és én is megnézhetem magam, ha megpróbálom. Az elején örültem neki, ragyogónak találtam, késõbb mindenemmel gyûlöltem. Az elején elég volt, tudod, hogy ott volt, nem fordult el, ha meglátott, köszönt és beszélt velem, hogy együtt ettünk néha, egymás mellett, kidõlt fatörzseken, hogy láttam a sebeit, láttam az arcát, láttam, ahogy a munkájába mélyed, láttam rezignáltnak, dühösnek, és láttam nevetni. Az elején elég volt, hogy együtt harcoltunk, ha megtámadtak minket, hogy mert fegyvert adni a kezemben, hogy bízott bennem és vadászni küldött, hogy nem félt velem egyedül maradni. Elég volt, hogy beengedett a sátrába, hogy engedte néznem, ahogy dolgozik, hogy tudtunk beszélni, vagy csak ülni csöndben. Elég volt, hogy néha a kezünk találkozott, ha néha véletlenül, vagy muszájból megérintett, ha a vállára tehettem a kezem, ha a szemembe nézett, ha a nevemen szólított. Elég volt, hogy ott volt velem. Persze másoknak is feltûnt a változás. Volt egy lány a csapatban, fiatal, szinte még gyerek. Megkérdezte egy nap, hogy Johnnal ismertük-e egymást, mielõtt az út szélén rám találtak. Megkérdezte barátok vagyunk-e?

Mit mondtam volna neki? Azt, hogy nem tudom. Visszatekintve azt mondanám, jobb szó híján barátok voltunk, és tudom, hogy sok formát ölthet, mégis furcsa így nevezni – minden után. Õ sosem nevezett a barátjának, sosem nevezett a semmijének. Én pedig függtem tõle, mint ti függtök a nagyvadak vándorlásától. A kapitány figyelmeztetett, hogy vigyázzak vele, ne bízzak benne, mert Johnt minden vezérli csak a jó szándék nem. Azt mondta azért mentett meg, azért tart itt, mert a csatlósának akar, a legnagyobb bûnben is hûséges emberének. Azt mondta az érzelmeimmel zsarol, hogy eszembe se jusson õt elárulni, mikor átveszi a konvoj felett az irányítást és a többiek ellen fordul. Próbált rám hatni, próbált kimenteni John bûvkörébõl, a saját emberei közé állítani. Elmondta, hogy John nem az az ember, akinek láttatni akarja magát, nem az egyszerû orvos, nem az ügyes vadász, hanem egy összetört ember, akit megõrjített az õt ért traumák sora, aki a háttérbõl áskálódik, aki hazugsággal az emberek jó részét a maga oldalára állította, aki terveket szõ és gonoszul a társai életére tör.

Azt kérded igazat szólt-e? Igen és nem. John valóban nem volt az az ember, akinek láttatni akarta magát, tényleg terveket szõtt és embereket gyûjtött maga mellé és valóban átvettük a konvojt néhány héttel késõbb, de mindenre, ami még számít ezen a sárgolyón, megesküszöm neked, drága barátom, hogy egy csepp gonosz nem volt benne. Összetört? Biztos. Megõrült? Talán. Haragudott? Mindenre. Eszelõs stratéga volt, aki mindig tíz lépéssel a többiek elõtt járt, aki túl nyugodt és túl higgadt volt, mikor nem szabadott volna annak lennie. Nem volt egyszerû ember, és nem volt veszélytelen ember, de meggyõzõdésesen hiszem, barátom, hogy az összes ember közül, aki akkor körbevette, én ismertem õt egyedül. Õ ismert engem egyedül. Ismertem minden rezdülését, minden mozdulatát, az arca minden fájdalmát. Menthetetlenül hozzá tartoztam. A vezetõnek esélye sem volt.

Hogy miért engedték, hogy velük maradjon, ha ennyire féltek tõle? Ez egyszerû: õ volt az egyetlen orvosuk.

Hogy hogy volt ezután? Látom, most már érdekel, örülök, szeretlek a múlttal szórakoztatni titeket, úgyis az lesz a legtöbb, amit tudtok róla, amit a meséinkbõl hallotok. Nem bántás, hiszen ismersz. Persze, megvárlak még elmész hugyozni, hólyagra megy az a sok szesz. Aha, nem, hagyd csak itt az üveget, öntök én magamnak. Igen, én is meglepõdöm néha, mennyire jó bírom.

Már vissza is jöttél? Gyors voltál. Úgy dülöngélsz, mint bólogatós-jancsi a szélviharban, csak a tûzbe ne ess bele, vigyázz! Én bágyadt? Csak elgondolkoztam kicsit: a mesén, amit mondtam, a mesén, amit fogok mondani. Persze, hogy nem mese, csak ez jött a számra, de már te is alig tudsz beszélni.

Hol tartottam… Igen, ott, látom figyelsz. Szóval ismertem Johnt és sok idõt töltöttem vele, egyre többet, ahogy lassan megromlott a kapcsolata a vezetõnkkel és a csoport kettejük mentén egyre inkább kettészakadt. Nem beszélt nekem a terveirõl, nem beszélt a gondjairól, csak néha kifakadt, néha elvonult, néha engedte, hogy vele legyek, néha elmart engem is. Emlékszem egyik este dühös volt, egy kis kinyitható asztalon támaszkodott, amin az orvosi eszközeit szokta tartani és csak lógatta a fejét, ökölbe szorított kezekkel, remegõ vállal próbálta visszafojtani az indulatait. Nem tudom, miért volt éppen dühös, csak arra emlékszem mennyire fájt így látni, mennyire együtt éreztem vele… mennyire bátornak éreztem magam akkor. Mögé léptem, megérintettem. Emlékszem az izmai erejére, keménységére a tenyerem alatt. A hátán tartottam a kezem, cirógattam, lassan lecsúsztattam az oldalára, a csípõjére, mire megremegett. Elakadt a lélegzetem, közelebb léptem, hozzábújtam, homlokom a tarkóján pihent. Emlékszem az illatára, a ziháló légzésére. Hagyta magát, ahogy magamhoz húztam, egyik kezem a mellkasán, másik az oldalán. Nem fordult meg, de nem is lökött el és én csukott szemmel hallgattam, ahogy megnyugszanak a légvételei. Nagyon régen nem éreztem magam olyan biztonságban és egésznek, mint mikor a kezébe fogta az enyémet.

Miért nézel így rám? Nem ezt vártad? Csak azért mesélem így, mert tudom, drága barátom, hogy te nem vetsz meg, nem köpsz le érte, talán egyedül ebben az egész új világban, hiszen a vonzalom és a gyengéd érzelmek két férfi között számodra sem idegenek. Tudom, csak nem számítottál rá, igen, a történtek fényében a te helyedben én sem számítottam volna. Hogy együtt voltunk-e ezután? Miért, az eddig elhangzottak alapján úgy tûnik, kettõnk között bármi is történhetett egyszerûen?

Nem, másnap csak egy újabb tétel lett az egész a dolgok listáján, amikrõl nem beszélünk, de nekem ez már nem volt elég. Csak egy pillanatra megéreztem, hogy milyen lehetne, egy pillanatra megláttam mennyire kell, mennyire akarom. Nem tudtam nem beszélni, tettetni, nem cselekedni, több kellett, a múltunk azonban nyílt, fertõzött sebként élt mindkettõnkben, mint valami fal állta útját mindennek, ami esetleg fejlõdhetett volna. De mindig, mikor éppen csak megpróbáltam volna felhozni a témát, John elment, elfutott, elmenekült és napokig nem beszélt velem utána. Megértem mennyire nehéz volt neki, de ugyanolyan nehéz volt nekem is. A rémálmok és a képek engem sem hagytak nyugodni, sosem koptak le a sarkamból, megkínoztak álmomban, kísértettek nappalaimon. Tudom, hogy John ugyanígy érzett, még ha nem is beszélt róla.

Egy nap aztán sarokba szorítottam. „Miért?” Megpróbált lelépni, de elálltam az útját, visszatartottam. Rám kiáltott, hogy eresszem, de akkor már képtelen voltam. „Miért löksz el mindig magadtól?” Csak nézett rám, olyan ridegen, mint a betegágyamon fekve a kapcsolatunk elején. „Pontosan tudod te is.”

„Amiatt amit a csapatoddal tettünk.” „Ne merészeld õket a szádra venni!” Kérleltem, könyörögtem neki, hogy maradjon. Fenyegetõztem, ordibáltunk, mindent egymás fejéhez vágtunk, ami csak eszünkbe jutott. El akart menni, félretolt, kétségbeestem. Megragadtam a karját, visszarántottam, de túl erõs voltam dühömben, nem számított rám, és a falnak vágódott, csak centikre tõlem. „NE MERD RÁM EMELNI A KEZED!” Azóta sem hallottam tõle soha azt a hangszínt, dühtõl remegve, kitágult pupillákkal, rettegve. Félt tõlem. Akkor és ott újra félt tõlem. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Lefagytam, a kezem a levegõben, mintha ütni akarnék, de megesküszöm mindenre, ami él, hogy meg sem fordult a fejemben. Leengedtem a kezem, kétségbeestem, õ csak bámult rám kitágult pupillákkal, de félelmében is fenyegetõen. „Nem John, nem, én soha… Kicsim, én soha.” Közel voltunk, ki sem kellett nyújtanom a kezem, hogy elérjem. A kezéért nyúltam, majd a csípõjéhez, magamhoz húztam a faltól. Hagyta magát, mint egy zsák, a vállamra hajtotta a fejét. A tarkójára tettem a kezem, beletúrtam a hajába. „Soha nem bántanálak, kedvesem. Soha.” A hajába temettem az arcom, éreztem, ahogy a karja lassan a derekamra csúszik. Apró csókokat adtam a fejére, arcára, a szája sarkára, mikor följebb emelte e fejét. Megremegett, a homlokunk összeért. Megcsókolt. Én akkorra már alig tudtam magamról, csak követtem õt, ahogy az ajkaimat harapta, ahogy az arcom cirógatta, ahogy a nyelvével a számban játszott. Magamhoz húztam, hozzá simultam.

Minden elõjel nélkül húzódott el tõlem, tolt el magától. Nem ment messze, de ott hagyott és csak messzirõl figyelt, levegõt kapkodva, csóktól vörös ajkakkal. „Mikor rám nézel, ugyanazt az embert látod, mint akkor, ott az erdõben?” Kérdeztem rekedten. „Mégis mit kellene másképp látnom?” „Nem vagyok ugyanaz az ember, John.” „Mikor lehunyom a szemem és csak azokat az arcokat, csak azokat a képeket látom… a lángoló embert, a… és ott vagy te is, fehéren, véresen, vérmesen… Aztán kinyitom a szemem és itt állsz elõttem, ugyanaz az arc, ugyanaz a külsõ és azt kérdezed, miért nem vetem rád maga?” „Mégis megmentettél. Amit akkor tettünk életem legsötétebb órája volt, de már melletted harcolok, melletted élek olyan hosszú ideje. Tudnod kell, hogy nem vagyok ugyanaz!”

Mert az ember változik, nemde barátom? Formál minket… annyi minden formál minket. „Mikor gyermek voltam úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy beszéltem, mint gyermek, de mikor felnõttem elhagytam a gyermeteg dolgokat.” Vagy valami hasonló. Nem vagyok ugyanaz, mint a háború elõtt, nem vagyok ugyanaz, mint a bunkerben, mint a mészárlás után, mint John után, mint a világom vége után. Te most, kedves barátom egy nagyon sokadik Adriant ismersz, és ki tudja hány lesz még ezután. A születés adja meg a kezdõlökést, de a tetteid mondják meg végül ki vagy. Az én tetteim… Az én tetteim zavarba ejtõek, nemde? Embereket öltem, futottam, gyûlöltem, majd mentettem, és… Annyi életet felborítottam, az összes életet, kedves barátom. Van, amit megbántam - olyan nagyon sok mindent. De az idõ kereke nem forog vissza, és a fájdalom, a szégyen nem tûnik el, csak hozzászokik az elme, mint a szagokhoz. Isten áldja az agyunkat! Erre koccintsunk!

Odamentem Johnhoz. „Ne büntess, kicsim…” Az arcára tettem a kezem, egymás szemébe néztünk. „Az az ember meghalt, akkor, ott, azon a téli estén, mikor utánam jöttél. Halott emberrel nem versenyezhetek.” „Beszélj, kedvesem, beszéljünk arról a napról, kérlek, csak most az egyszer, csak beszéljük ki, csak tegyük helyre…” Elvette az arcát a kezembõl. „Mit van ott még tudni? Ránk támadtatok a semmibõl vízért és élvezetbõl! Kivégeztetek mindenkit, megöltétek… Annyira akarod tudni Adrian, min mentem keresztül? Annyira le akarsz feküdni velem?” „A nõ… a bátyám felesége, a sógornõm, a gyereke az unokaöcsém. A bátyám családja. Az én családom. Rám bízta õket, mikor a háború után elváltunk, azt mondta velem nagyobb biztonságban lesznek.” „Nem tudtam megmenteni õket, Adrian. Végignéztem, ahogy a családom maradékát lemészárolják és képtelen voltam tenni bármit ellene és most…” „És most a Fellegvárba tartok, ahol a bátyám vár, várja az öccsét, a feleségét és a gyerekét, akit még sosem látott. Hogy állok elé, mond meg, hogy állok elé a családja nélkül a gyilkosuk kezét fogva?” Elfordult tõlem, zokogott. A vállára tettem a kezem, de õ lerázta. „Hagyj! Beszélni akartál, most beszélünk.” De nem mondott semmi mást és csak álltunk ott, õ nekem háttal, a menedékház falának támaszkodva, én mögötte, sokkolva, legyökerezve.

Átöleltem hátulról, ki akart szabadulni, de én csak tartottam szorosan. Azt mondtam neki sajnálom, újra és újra a saját könnyeimmel, azt mondtam megértem, hogy bár visszamehetnék, hogy nincs egyedül, hogy szeretem, hogy annyira nagyon kétségbeesve szeretem, hogy ha nem fogad el, küldjön el inkább most, mert én nem fogom elengedni. Nagyon sokáig álltunk ott így, emésztve, bánva, feldolgozva, békélve. Kétségek között, drága barátom. A múltunk, az érzelmeink, a tetteik… rám szakadtak, mint ingatag acélfalak. Ránk szakadtak. Olyan óriási dolgokat kértem: felejtést, megbocsátást, vágyódást… Békét. Szerelmet, egy olyan férfitól, akinek már csak a családja mészárosa maradt. Hagytam, hogy megforduljon a karomban. Az õ keresztje voltam, õ pedig az enyém. Megcsókoltam, a falhoz szorítva, szenvedéllyel, fel akartam falni, magamba zárni. Visszacsókolt, vadul, dühösen, a vállamat szorítva, a derekamba marva. Magához húzott, megfordított bennünket, hogy most az én hátam lapult a falhoz. Megcsókolt újra és újra. Kezem bejárta a testét: derekát, lábait, fenekét – csak húztam magamhoz, mintha sosem lehetne elég közel. A pólója alá csúsztattam a kezem, szinte égette a bõröm. Erre elengedte az ajkaim és csak néztük egymást, lihegve, mérlegelve. Tudta mit akarok, tudtam mit akar, mire van szüksége mindkettõnknek, de csak álltunk ott, a homlokunk összeért, az oldalát cirógattam a felsõje alatt, õ az övemmel játszott. Tudod, rá vártam, az õ joga volt dönteni.

Aznap este szeretkeztünk. Gyengéden bánt velem, szeretettel… Az õrületbe kergetve és vissza. Emlékszem milyen forró volt a bõre, milyen durvák a sebhelyei, milyen puha a haja. Emlékszem, hogy égtek a csókjai a bõrömön, milyen érzés volt, mikor a nyakamat, vállamat harapdálta. Milyen érzés volt a kezemben, a számban, mikor a testünk összesimult. Õrjítõ, csodálatos, otthon és biztonságérzet. Emlékszem a hangjára, mikor a nevemet mondta: szólongatott, dicsért, becézett. Emlékszem a nyögéseire, kiáltására, mikor elélvezett, mikor a vállamba kapaszkodott, mikor a lábaimat a derekára kulcsolva mélyebbre húztam magamba. A saját hangomra, könyörgésemre, a testem remegésére, a teltségre, a gyönyörre, a nyugalomra, ahogy belém hatolt…

Sajnálom barátom, sajnálom. Látod elragadtak az emlékek, elragadtak az érzelmek. Túl sok részlet, tudom, te nem erre fizettél be, vörös is vagy, mint a paradicsom. Tudom, tudom, kényelmetlen ez neked, ígérem, nem teszlek ki többet ilyesminek, csak látod az öregek is a legszebb dolgokra szeretnek emlékezni. Az idõ, amit Johnnal töltöttem… Mi? Nem is mosolygok úgy! Ne nevess, és ha szerelmes vagyok, akkor mi van? Szerelmesnek, érzékenynek látni a rettegett nagy vadászt! Értem a problémád, drága barátom, de tudom, hogy téged nem lep meg ez az oldalam sem, hiszen ismersz, nagyon jól ismersz, kedves, második legjobban ezen az elátkozott világon.

Fogalmad sincs mit jelentett õ nekem, mit jelentettünk egymásnak és tiszta szívembõl kívánom, ne is kelljen soha megértened, megtapasztalnod barátom. Büntetés, vezeklés, a múlt folyamatos kísértete, árnya, és ha belegondolsz, már vonzalmunk is csak egy újabb állomás a kálváriánkon. Újabb szög a koporsónkban, ha ezt így jobban érted. És mégis: az egyetlen, aki igazán megért, az egyetlen, akinek az érintése jobban fáj a tûznél, de az egyetlen, ami enyhíteni tudja a lélek fájdalmát. Akinek a csókja biztonságot ad, mert a legsötétebb pillanataid ellenére kapod õket. Megbocsátás, megbánás, megbékélés. Úgy kellettünk egymásnak, mint az újabb dózis a drogfüggõnek.

Persze igazad van, a szex nem oldja meg a problémákat. Nem az ilyeneket. És sajnos a mi gondjaink valahogy mindig a legfájdalmasabb úton oldódtak meg.