Ukita:

Vége az iskolának és elindulok hazafelé. Gyönyörûen ragyog a nap, kellemes lesz a mai sétám Chuuval. Mosolyogva megyek az úton, hisz olyan szép ez a nap. Nem tehetné tönkre semmi...
Egy mellékutcába érve megáll mellettem egy fekete autó. Gyanakodva pillantok be a lehúzódó, elsötétített ablakon.
- Segíthetek valamiben? – kérdezem félénken. Talán eltévedtek. Az utóban ülõ alak letolja orrán a napszemüvegét és végigmér. Miért néz rám így? Arcomra pír fut, nem szoktam meg, hogy így méregetnek…
Az ember int egyet kezével, de nem nekem szól, mert a kocsi hátsó ülésébõl rögtön kipattan két ember. Rémülten hátrálok el, azonban egyikük hirtelen mozdulattal elkap, és a szám elé nyom egy szövet darabot. Valami vegyszertõl bûzlik… Elkábulva fogom csak fel, ahogy beraknak a kocsiba és ez ellen nem tehetek semmit…

 

***

Egy szörnyû helyre vittek. Több fiú is volt ott, mindegyikük az én korombeli. Fogvatartóink elmondták mi vár ránk… Figyelmeztetnek, ha ellenkezünk megölnek… Hogy történhetett ez velem? Mint egy szörnyû rémálom, amibõl nem tudok felébredni…
Pár nap elteltével összeválogattak egy kis csoportot. Engem is beleértve. Nem mondták meg, hogy hova megyünk, sõt… Valami kábítószert adtak be nekünk, és ezután nem emlékszem sok dologra…
Fények… Egy monoton nõi hang… Hangos koppanás…

***

Lassan felnyitom a szemem és egy idegen helyen találom magam. Egy tágas hálószoba, luxusholmikkal ízlésesen berendezve. Felülök és még mindig az álomtól kissé kábán pillantok ismét körbe. Nincs itt senki. Pár perc alatt megpróbálok magamhoz térni, ami úgy-ahogy sikerül is. És ekkor kinyílik az ajtó.
Megszeppenten figyelem a belépõ magas alakot. Vállára omló, hosszú fekete haja szinte lebeg utána, szürkés szemei határozottan csillognak. Markáns arca nem fejez ki érzelmeket, és ijesztõ tekintettel mér végig.
- Szervusz Ukita-kun – ül mellém az ágyra, zavarba ejtõen közel. Lehajtva fejem kicsit arrébb araszolok. – Takamo vagyok – mutatkozik be.
- Nagyon örvendek Takamo-sama – mondom halk hangomon. Közelebb hajol és hideg tekintetét az enyémbe fúrja. De kínos… Elpirulva érzem, hogy ujjaival megcirógatja arcom. Összerezzenek a puha érintéstõl.
- Hogy érzed magad? A kábítószertõl amit beadtak neked, elõfordulhat egy kis hányinger vagy szédülés… - kérdezi elhúzva kezét.
- Jól vagyok, köszönöm – fordítom el tekintetem.
- Helyes – biccent elégedetten. - A szolgák mindent megmutatnak és elmagyaráznak neked. Kapsz ruhákat, és két testõrt. A házat nem hagyhatod el, de egyébként szabadon mozoghatsz. Két óra múlva találkozunk a vacsoránál.
Testõrök? Minek? Bizonytalanul pillantok utána, ahogy az ajtóhoz megy. Visszanéz, és megejt egy üdvözlõ mosolyt.
- Üdvözöllek a házamban – mondja.
- Köszönöm Takamo-sama – válaszolok illedelmesen, félénken viszonozva mosolyát. Így nem is annyira ijesztõ. Egy pillanatnyi néma állás után kimegy.
Pár perc múlva egy szolgálólány lép be az ajtón és maga után invitálva vezet körbe a hatalmas házban. Díszes értéktárgyak, hatalmas terek mindenütt. Leesik az állam, ahogy egyre csak jön az újabb, nagyobb szobák sora.
Óriási ez a ház… de mégiscsak fogoly vagyok benne. Ezzel a nemsokára csatlakozó két robusztus alak szembesít. Miután a szolgálólány körbevezetett, elköszön és elsiet további dolgára.
Visszaindulva a szobámba húzom össze magam a lehetõ legkisebbre. Nagyot nyomasztó ez a helyzet… Persze a két testõr nem marad látótávolságon kívül. Még ez is… Vajon mikor szabadulhatok innen? Elszabadulhatok egyáltalán?
Ezen rágódva megyek be a szobámba, a két férfi megáll kint az ajtó elõtt. Legalább ide nem követnek…
Az ágyon egy adag ruha fogad. Kíváncsian nézem meg õket és meglepetten fedezem fel, hogy egyiken kis cetlin, szép betûkkel üzenet virít. Csak egy rövid mondat áll rajta: „Vedd fel vacsorára”. Átöltözve állok be egy majd’ két méter magas tükör elé, hogy megszemléljem a darabokat. Egy drága selyem ing és mellé egy hasonlóan értékes anyagból készült fekete nadrág.
Kopogtatnak az ajtón és egy nõi hang szól be rajta:
- Takamo-sama várja az ebédlõben – mondja, majd hallom léptei kopogását, ahogy elmegy. Feszengve lépek ki a szobából, az ing sarkát gyûrögetve pillantok a szoborként álló testõrökre. Nagyot nyelve indulok az ebédlõ felé.
Odaérve óvatosan kinyitva az ajtót kukucskálok be, és megpillantom az asztal végénél helyet foglaló Takamot. Gyorsan beljebb lépek, kissé meghajolva köszönök.
- Foglalj helyet – mutat az üres székre.

 

Ukita:

Leülök mellé és kissé zavartan nézek rá, ahogy egy intésére megérkezik a vacsora. Figyelmemet az ennivaló felé fordítom. Francia ételeket raknak elénk, a legtöbbet ismerem, de van köztük néhány újdonság.
- Nem elõször eszel ilyet, igaz? – kérdez hirtelen Takamo, mikor épp egy kagyló felbontásával foglalatoskodom.
- A szüleimmel jártunk néhányszor Párizsban – válaszolok. Az asztalra könyökölve hajol hozzám közelebb. Zavarba ejtõen közel… Ráadásul ez a sejtelmes mosoly… Érzem, ahogy arcom elvörösödik.
- Franciául is beszélsz? – kérdezõsködik tovább, mélyen a szemembe fúrva szürkéskék tekintetét. Akár egy megfagyott tó.
- Igen… és zongorázom is – válaszolom halkan, lesütve szemem. Hátradõl székében és szemem sarkából látom, hogy elégedetten elmosolyodik.
- Ennek nagyon örülök… - mondja kedvesen. – Holnap veszek neked egy zongorát – jelenti ki nemes egyszerûséggel. Egy zongorát??
- Ez igazán nem szükséges… én… - makogom zavartan. Nem azért mondtam… Megfogja a kezem és lágyan megsimogatja tenyerem. Megszeppenve pislogok fel rá.
- Szeretném, ha játszanál nekem – kúszik vonzó mosoly az arcára, majd apró puszit hint kézfejemre. Puha ajkai forrón simogatják meg bõrömet. Megilletõdve pislogok rá, majd gyorsan lehajtom a fejem. Érzem, hogy megint pír színezi be arcom.
- Szívesen játszok – mosolyodok el zavaromban, tekintetemmel az elõttem lévõ tál tartalmát szuggerálva.
- Kérdezhetek? – nézek fel rá kissé bizonytalanul, rövid némaság után. Egy kicsit biccent fejével és érdeklõdõ tekintettel várja kérdésemet.
- Van háziállata? – teszem fel. Épp belekortyol a vörösborába, de megakad a mozdulatban és leengedve poharát köszörüli meg a torkát. Valami rosszat mondtam? Mosolyogva fordítja újra felém tekintetét.
- Olyan értelemben nincs, mint te gondolod – válaszol kicsit furcsán. Nem értem… hogy lehet ezt másképp gondolni? Kutya, macska satöbbi. Nincs ebben semmi különös.
- Nekem van egy kutyám… - motyogom. – Chuunak hívják.
Szegény Chuu… Remélem a nõvéreim gondoskodnak róla… Bárcsak hazamehetnék.
Idõközben megérkezik a desszert, ami történetesen francia krémes. A hozzá való kis villával kezdem eszegetni. Hm, finom. Takamora sandítok, aki borát kortyolgatva figyel. Megint zavarba hoz bekebelezõ tekintetével.
Befejezzük a vacsorát és ruhán sarkát gyûrögetve várom a következõket. Takamo feláll és kezét nyújtja felém.
- Gyere Ukita-kun – mondja lágy hangon. Zavartan pislogok fel rá, de elfogadva kezét csúsztatom ujjaim tenyerébe. Egész közel húzva magához kezd el terelgetni a kijárat felé. Öklöm idegesen a szám elé húzva  pirulok bele közelségébe, ahogy átkarolja a vállamat. Mit fog most tenni?

 

 

Ukita:

Beérünk a nappaliba, és halkan felnevetve ül le a kanapéra, magával húzva engem is. Az ölében ülve engedem le kezem, és félretekintek. Annyira furcsa ez a helyzet…
Mutatóujjával lágyan simogatja meg arcom, mire kicsit összerezzenek. Ujjával nyakamat is gyengéden megcirógatja.
- Nézz a szemembe… - duruzsolja halkan, és kezével végigsimít hátamon. Bõröm tiszta libabõr lesz érintése nyomán. Félénken pillantok rá. Pár másodpercig csak mélyen a néz a szemembe, arca leolvashatatlan, de a szürke íriszei szinte magukba zárnak. Nem tudom levenni róluk a tekintetem.
Halkan felsóhajtva ültet maga mellé.
- Holnap kapsz új ruhákat – mosolyodik el kedvesen, és a kanapé támlájára támasztott kezével lágyan tekergeti egyik hajtincsemet. Elpirulva, zavartan pislogok továbbra is lágy kedvességet sugárzó arcára.
- Este pedig egy fogadásra kell mennem és te velem jössz – mondja.
- Fogadásra? – pillantok rá kérdõen. Miért kellek én egy ilyen eseményre? Kicsit bólint, majd folytatja.
-  Te leszel az én… kísérõm – mondja kicsit kiszélesedett mosollyal. Kísérõ?
- És mi lesz a dolgom? – kérdezem, újra ingem szélét kezdve babrálni. Azonban megfogva kezem húzza ajkaihoz, apró puszit hintve rá.
- Semmi különös. Csak mellettem leszel és figyelsz. Ha kérek valamit, teljesíted – fejezi be.
Értem, biccentek.
Hirtelen feláll ültébõl, és az ajtóhoz siet. Kis habozás után követem. Valamit mondott a kint álló két testõrnek, de nem hallottam. Mire mellé érek, felém fordul.
- Jó éjszakát – mosolyog le rám kedvesen és lehajolva megpuszilja a homlokom. Elpirulva, zavarban mosolygok fel rá.
- Jó éjszakát Takamo-sama – búcsúzok kilépve az ajtón. Itt a lefekvés ideje…

***

Másnap reggel van, a nap bevilágítva az ablakon tölti fel színekkel a szobát. Szememet dörzsölve ülök fel, majd kinyújtóztatva tagjaimat kelek fel. Felöltözve, rendbe szedve magam lépek ki a szobából és rögtön a két testõr látványa fogad. Megszeppenve nézek egyikrõl a másikra, majd figyelõ tekintetük kereszttüzébõl próbálva elsompolyogni indulok el az étkezõ irányába. Nem tudom várnak-e reggelivel, vagy Takamo már elment, de az nem árthat, ha körülnézek. Elhaladtamban bepillantok a nyitott nappali ajtón és megtorpanok. Elkerekedett szemekkel pislogok be.
Tényleg vett egy zongorát…
Megfeledkezve utam eredeti céljáról lépek be a nappaliba, becsukva magam mögött az ajtót. Szerencsére a két férfi nem jön utánam.
Végigsimítva a hangszer ében fáján, ülök a hosszúkás, vörös bársonnyal bevont székre. Lenyomok pár billentyût és… gyönyörû hangja van. Óvatosan, féltõn kezdek játszani egy szép, lágy számot (zene). Lehunyva szemeim élvezem a hangok simogatását… Mikor újra felpillantok meglepetten akad meg a kezem.
Takamo nem messze az ajtótól, vállát a falnak vetve figyel. Mondanék valamit, de csak hangtalan hápogás jön össze.
- Folytasd – mondja halkan, kedvesen mosolyogva. Félénken viszonzom mosolyát, és elõröl kezdve játszom tovább. Kis idõ múltán ellöki magát a faltól és leül mellém. Pirulva folytatom a játékot. Miután befejezem félénken pillantok fel lágy mosolyára.
- Nagyon szép… - mondja halkan.
- Köszönöm – hajtom le fejem zavaromban. Azonban megfogva állam gyengéd erõszakkal késztet rá, hogy a szemébe nézzek. Szürke szemei kifejezéstelenül csillognak, megbénít velük…

 

Ukita
Ujjaival lágyan megsimogatja bõrömet, majd azon veszem észre magam, hogy arca egyre közelebb kerül az enyémhez. Szívem ritmusa azonnal az egekbe szökik, és döbbenetemben elkerekedett szemekkel figyelem közeledtét. Aztán el is ér hozzám, ajkaival puhán cirógatva meg enyémeket. Testem rögtön remegni kezd, s egy meleg tenyér simul a hátamnak. Életem elsõ csókja…
Takamo óvatosan megharapdálja alsó ajkamat, mire egy elhaló sóhaj csusszan ki számon. Úristen… Hogy ez milyen jó… Azonban a földöntúli érzés lassan megszûnik, és agyam egyelõre fel se fogta igazán, hogy mi történt…
Lassan felnyitom a szemem. Mitõl homályosodott el hirtelen a szoba?
Levegõért kapkodva próbálok magamhoz térni, normális fokozatba visszakapcsolni hevesen verdesõ szívem.
- Gyere, reggelizzünk – mondja mély hangján, kedvesen elmosolyodva. – Biztosan éhes vagy.
Alig láthatóan biccentek, még mindig kissé kába tekintettel. Takamo feláll, és kezemet megfogva terelget el az étkezõbe. A torkomban lévõ gombócot próbálva figyelmen kívül hagyni, gyûröm le reggelimet. Közben elmondja a mai napom programját.
Miután végzek az evéssel, máris asszisztense gondjaira bízva küld ruhát venni. A két tagbaszakadt testõr is jön. Mi történhetne? Elszökni úgyse tudok…
Tulajdonképpen a két férfit figyelmen kívül hagyva, az asszisztens rendkívül figyelmes és kedves velem. Majd’ az egész napot azzal töltjük, hogy elegánsabbról a drágább helyekre megyünk, és fordítva. Mit kezdjek ennyi ruhával? Ha mindegyiket csak egy napig hordanám, akkor is több hónapig nem kerülne ismét sorra az elsõ.

Visszaérkezve Takamo már kastélynak is beillõ házához rögtön elé vezetnek.
- Takamo-sama – hajtom le fejem üdvözlésképp, majd ismét rá pillantok. Mint eddig mindig, most is sugárzik belõle az elegancia, és a határozottság. Halvány mosoly bujkál ajkain, de nem tudom mi okból.
- Gyere ide Ukita-kun… - hív közelebb. Kicsit zavarban engedelmeskedek. Ahogy mellé lépek, ingemhez nyúlva gombolja ki a felsõ két gombot, majd lágyan végigsimít nyakamon, mibe beleborzongok.
- Kérsz egy italt? – kérdezi.
- Én… nem… nem iszom… köszönöm… - motyogom zavartan. Egy vállrándítással nyugtázza.
- Akkor induljunk – áll fel, kezét nyújtva felém. Pirulva fogadom el.
Az udvaron már vár  minket a Rolls Royce, hogy aztán rövid idõn belül egy nagy kastélyhoz szállítson minket. Felmenve a nagy márványlépcsõn félve húzódok közelebb az ismeretlen helyen biztos pontot nyújtó Takamohoz. Ahogy belépünk lehajolva hozzám suttog pár szót.
- Maradj végig mellettem. Ne kószálj el – eszem ágában sincs. Nagyon idegennek érzem magam ezen a helyen… Voltam már elegáns helyeken, bálokon és vacsorákon is, de ez valahogy más mint a többi.
Lépten nyomon Takamo sarkában vagyok, néha köszönve egy-egy embernek aki megszólít. De szerencsémre legtöbbször teljesen Õ van a figyelem középpontjában. Pár óra múlva pár emberrel elvonulnak egy külön szobába; persze Takamo ide is magával hoz. Leülve egy széles kanapéra ültet az ölébe. Elpirulva sütöm le szemeimet. Miért érzem úgy, hogy minden tekintet rám szegezõdik? Talán mert így is van… Pontosabban Takamo vonja teljesen magára a figyelmet, felsõbbrendûségével és határozottságával. És mivel az ölében ülök… Zavarba ejtõ… Miközben beszélgetnek ujjaival karomat cirógatja. Akár a mozifilmekben a fõgonoszok az állatkájukat…
Ahogy ezen agyalok, elhangzik egy név.
- Már a halakat eteti… - válaszol kérdezõjének Takamo. Mi…? Jól értettem…? Bármennyire próbálom visszafogni magam, testem megremeg. Az eddig karomat simogató ujjak lágyan simítanak végig a nyakamon, mire nagyot nyelek. Az egyik tag feláll.
- Rendben uraim. Mára ennyi lenne – mondja.
Felállok, hogy Takamo is elköszönhessen, majd kezemre kulcsolva ujjait vezetget ki az autóig, ami már vár ránk. Beülünk a hátsó ülésre, és a kocsi lassan elindul, kerekei alatt halkan ropog a sóderes talaj.
Takamo halvány mosollyal arcán von közelebb magához, egész közel húzva. Pirulva pislogok rá, ahogy megcirógatja arcom és mellkasom.
- Takamo-sama… - motyogom megszeppenten. Mély hangon morran fel és ujjai a tarkómra simulnak. Fejem megtartva hajol hozzám, hogy ajkaival cirógassa meg enyémeket. Milyen finom puha… Reszketve sóhajtok fel és testem szinte elernyed, ahogy lehunyom szemeim.
Lágy tapintás kúszik a derekamra, és meglepetten kerekednek el szemeim, ahogy Takamo az ölébe ültet, és akaratlanul is lovagló ülésbe érkezem. Sejtelmes, halvány félmosollyal húzza el arcát, láthatóan mulattatja zavarom, ami teljes erõvel tör rám. Egy szívdobbanásnyi ideig csak mélyen a szemembe néz… Szürke szemeiben megcsillan valami, de egyáltalán nem a ridegség… nem tudom mi lehetett az… Azonban mielõtt tovább töprenghetnék rajta, szorosabban húz magához és hajamba túrva billenti fejemet arcához közelebb. Mielõtt megcsókolna, valami keményet érzek magamhoz simulni. Pár pillanatnyi értetlenkedés után halkan nyikkanva lepõdök meg. Na de…
- Ne félj Ukita-kun… - duruzsolja, halkan, nyugtatóan felnevetve, majd befejezve az iménti mozdulatot húzza lejjebb fejem. Forró nyelvével gyengéden ível végig ajkaimon, majd fogaival is megcirógatja azokat. Csendesen sóhajtok fel, mire hirtelen nyelve beljebb hatol a számba. Erõsen markolom meg ruhája gallérját… Szûzanyám…
Mintha álomba zuhannék, homályosodik el tudatom. Mi ez az érzés?

 

 

Ukita:

Érzem, ahogy kezével végigsimít hátamon, lúdbõrössé téve azt. De még csak ha ennyi lenne… azonban keze fenekemre téved. Elkerekedett szemekkel nyögök fel, és elhúznám a fejem, ha nem tartana meg. Istenem… Visszatartó kezével hajam közé túr, másikkal pedig nyugodtan folytatja útját, hogy végigsimítson combomon.
- Megérkeztünk uram – hangzik fel a sofõr hangja, mintegy megmentõként. Takamo elenged, és azonnal az ülés túloldalára rebbenek. Zavartan pislogok rá, ahogy próbálok levegõhöz jutni. Mi volt ez…?
Félve érintem meg duzzadt ajkaimat.
- Gyere Ukita… késõ van. Ideje lefeküdni… - duruzsolja. Megint szinte izzik a tekintete, hanghordozása sem sejtet túl jót… Megrettenve húzom másik kezem is a számhoz, és érzem, ahogy kifut az arcomból minden vér. Ezt meg hogy érti…?
Kinevetve borzolja meg a hajamat. Milyen hirtelen váltás… nem tudhatom mire számíthatok tõle…
- Ne aggódj, nem kell velem aludnod – mondja halkan, halvány mosollyal, majd közelebb hajolva fülembe súg. – Egyedül fogsz aludni a nagy szobácskád nagy ágyacskájában – leheletével fülemet perzseli, mire megremeg a testem. Nem tudom miért… egész hátam újra libabõrös lesz tõle.
Elemeli fejét, és szelíd mosollyal pillant le rám. Elhúzódik, hogy kiszálljon, majd engem is kisegít. Zavart pírral arcomon hagyom, hogy beterelgessen a házba. A folyosón röviden elköszön, majd mielõtt bármi megfordulhatna a fejében elslisszolok.
- Jó éjt Takamo-sama – hadarom.
Bemenve a szobámba gyorsan becsukom az ajtót, majd hátamat nekivetve csúszok le a tövébe. Jajanyám… Hova keveredtem?

***

Másnap reggel fáradtan ébredek. Nem sokat aludtam az este, csak forgolódtam… Miután felkelek és összeszedem magam, óvatosan kikandikálva az ajtón pillantok körbe. Már megint a két testõr függeszti rám szemeit. Van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog megváltozni jó pár reggelen keresztül.
Elmegyek megreggelizni, és egy szolga elmondja, hogy Takamo már elment. Befejezve az étkezést újból körbejárom a házat. Van itt TV, számítógép és miegymás, de legtöbb idõmet a zongoránál töltöm. Olyan gyönyörû hangja van…
Már közeledik a dél, mikor egy szolgáló szól, hogy kint vár egy kocsi. Lecsukom a zongora billentyûinek fedelét, és a sarkamban a két testõrrel kimegyek a várakozó jármûhöz.

***

Egy hatalmas irodaház elõtt fékez le a kocsi és ahogy kiszállok egy középkorú nõ lép hozzám. Mosolyogva köszön, s miután viszonzom megkér, hogy kövessem. Bemegyünk az épületbe, majd a lift felé vesszük az irányt. Azonnal nyílik az ajtaja, majd a belépünk rajta, elmaradhatatlan kíséretemmel. Sokáig haladunk felfelé, és az ajtó felette kis számokon nézem melyik emeletnél járunk. Végül csilingelve megáll a lift, és a titkárnõ nyomában sietünk tovább. A nõ benyit az ajtón, aminek a túloldalán Takamo fordul felénk. Haját a szél tépázza, kezében golfütõ. Golfütõ?? Körülpillantva megszemlélem a tetõn kialakított kis minigolfpályát és kert szerû kiépített részt.
Takamo egy intésére távozik a titkárnõ és a két férfi. Huh, már kezdett kisebbségi komplexusom lenni mellettük.
- Jó napot Tak… - motyognám, azonban elém lépve hirtelen megcsókol. Megremegek és elkerekedett szemekkel tûrök, mintha csak egy filmet néznék, amibe nincs beleszólásom. Erõs karok kulcsolódnak a derekamra, és Takamo erõsen magához húz, szinte magába présel. Beletúr hajamba és vágyakozó hangon sóhajt fel.
- Szia – húzza el fejét és lágyan elmosolyodva simít végig gerincem mentén. Elvörösödött arccal pislogok fel rá. – Induljunk… - duruzsolja fülemhez hajolva.
- Hova? – kérdezem halkan.
- Ebédelni – világosít fel, majd megfogva kezem indul el az ajtó felé. Lemegyünk a földszintre és beszállunk az autóba, ami rögtön elindul, miután csukódik az ajtaja.
Takamo ujjaival végigsimítva arcomon fordítja maga felé fejem, majd ajkaimhoz hajol.
- Ukita… - leheli.
Hirtelen megszólal egy dallamos csengõhang, mire Takamo halkan szitkozódva húzódik vissza és elõhalászva mobilját morran bele.
- Ki zavar? – ráncolja dühösen a homlokát. Vélhetõleg a válasz miatt, de arcvonásai enyhülnek, de még mindig nem szállt el teljesen a mérge.
- Majd máskor, most ebédelni megyünk – még beszél vele pár mondatot, majd elköszön.
- Viszhall, Danzou… - majd leteszi a telefont. Újra felém fordul, de mielõtt bármit tehetne vagy mondhatna a kocsi megáll. A sofõr hátraszól, hogy megérkeztünk.
Kiszállunk az autóból és már azon elkerekednek a szemeim, hogy meglátom, milyen helyre jöttünk. Ez egy piszok drága étterem…
Elmosolyodva terelget beljebb. Egész az éterem egy kis takart zugába, mellettünk ablakból lehet kinézni egy apró kis parkra. Egymással szemben ülünk le az ébenfa asztalhoz és zavartan sütöm le a szemem, a fa erezetét tanulmányozva.
Takamo helyettem is rendel valamit, a bájait igencsak kivillantó kis pincérnõtõl, aki mézes-mázos hangon kérdezget vissza. Végül a hölgy távozik. Takamora sandítok, aki zavartalanul, halvány mosollyal arcán figyel. Tekintetével szinte felfal. Pirulva kapom visszatekintetem eddigi szemlélõdésem tárgyához. Zavarba ejtõ, ahogy ilyen furcsa tekintettel méreget…
Nemsoká megérkezik az étel és megköszönve nézem meg mi az. Fehér hús, mártással és ízléses körítéssel. Visszafogottan megkóstolom, és kicsit meglepõdõm. Édes a mártás.
Jóízûen kezdek falatozni, persze csak illendõen. Reggel óta nem ettem…
Befejezve az étkezést pillantok fel ismét Takamora. Folyamatosan engem figyel. Kezdem valamiféle prédának érezni magam… Õ pedig egy ragadozó, aki fel akar falni…
Megint belepirulok a tekintetébe, de most megállom, hogy levegyem róla a tekintetem.
- Takamo-sama… - kezdem halkan, zavarban. – Szükséges a két testõr? Tudom, hogy nem mehetek el… – pillantok rá elszontyolodva. Remélem nem kérdeztem semmi rosszat… Most nincs itt a két férfi, de fenyegetõ jelenlétük állandóan megszeppent.
Takamo arcán halvány mosollyal hunyja be szemeit, és egy fehér kendõvel megtörli a száját. Leeresztve kezét pillant fel rám, sejtelmes tekintettel.
- Tudod Ukita-kun, van egy pár ellenségem, akik legnagyobb bosszúságomra bármit elkövetnének, hogy keresztbe tegyenek nekem – rövid hatásszünet… Nem értem. Ettõl miért kell nekem két testõr? Látván a helyzetet folytatja. – Könnyen lehet, hogy merõ bosszantásból elrabolnának tõlem.
De…de miért? Nagyot sóhajtva fáradtan pislog egyet.
- Hagyjuk ezt… - mondja halkan. – Majd még elgondolkodok rajta – teszi hozzá, sármos mosolyt varázsolva arcára. Asztalon nyugvó kézfejemre simítja tenyerét és szájához emelve csókolja meg. Érzem, hogy ismét elpirosodik az arcom.

 

Ukita:

- Gyere ide… - susogja halkan. Arcom színe akár a túlfûtött kazán, de engedve gyengéd húzásának felállok és óvatosan az ölébe ülve pillantok körbe. Csak nehogy meglássa valaki… nagyon kínos lenne…
Halk nevetés csendül és zavarban pillantok a jókedvû Takamora. Nevetséges lennék? Ujjaival lágyan simít végig arcomon.
- Édes vagy, amikor így elpirulsz… - duruzsolja fülemhez hajolva, mire még sötétebb árnyalatú vörös színt vesz fel arcom. Érzékien harapdálja meg fülcimpámat és szorosan magához von egy ölelésben.
- Takamo… - sóhajtom alig hallhatóan, ahogy hozzásimulok. Olyan biztonságot sugároz, amit már rég nem éreztem és valamiféle jólesõ érzés szaladgál fel-alá a gyomromban, mikor a közelében vagyok. Még ha állandóan zavarba is hoz… Puha tapintás simul az államra és felpillantok határozott arcára. Behunyva szemem várom a finom csókot, felé nyújtva ajkaim. Pár másodpercig nem történik semmi, majd megérzem forró leheletét és ajkamon végigívelõ nyelvét. Éhes vággyal mélyíti el a csókot, sóhajtva engedek utat kutató nyelvének. Levegõhiánytól kifulladva húzza el a fejét, pihegve pillantok szemeibe.
- Menjünk… - mondja kissé zihálva. Feláll és egy hanyag pillantást vetve a számlára az asztalra hajítja a pénzt, majd megragadva csuklómat gyors léptekkel húz ki a kocsihoz. Zavaromról is elfeledkezve próbálom tartani vele az iramot. Odavetve pár szót a sofõrnek közli, hogy haza megyünk, és amint becsukódik a kocsi ajtaja Takamo a szemközti ajtóhoz nyomva hajol rám. Meglepetten nyikkanok fel, és teljesen elvörösödve fogadom vad csókját.
- Ukita… - duruzsolja vággyal fûtött hangon ajkaimba. Jaj istenem… Mi ütött belé…?
Derekamra simítva egyik kezét szorít magához. Egész testem megremeg, ahogy megérzem hozzám nyomódó merevedését, és rémülten nyikkannék fel, ha nem lenne betapasztva a szám. Egész testét hozzám dörzsöli, mire forró bizsergés szalad végig gerincemen. Meglepetésemben felnyögve nyílnak tágra a szemeim. Mi volt ez??? Azonban nincs idõm sokat idõzni a témánál, mert újonnan kigombolt ingem gallérját félresöpörve Takamo a nyakamra veti magát.
- Thakamoh… shamah… - sóhajtozom, mert máshogy nem tudom kifejezni mennyire új nekem ez az érzés… És mivel nem ismerem, félelmetes… Csábítóan harapdálja meg nyakam érzékeny bõrét. Egész testemen megállíthatatlan remegés lesz úrrá.
Csak akkor veszem észre, hogy megállt a kocsi, mikor Takamo elhajol tõlem. Pihegve, elhomályosult szemekkel figyelem, ahogy kiszáll az autóból és a karjaiba kapva visz be a házba. Mi… mi történik…?
Átsietve a sok szobán állapodik meg hirtelen és leereszt valami nagyon kellemesen puhára. Kissé magamhoz térve pillantok körül. Úristen, ez egy hálószoba, de nem az enyém… és nem is az én ágyam… Izzó vörös arccal pillantok fel halvány mosolyára, ahogy fölém mászva hajol le ajkaimhoz egy szenvedélyes csókra.
Hollófekete haja arcomat csiklandozza és nyelvével éhesen nyal végig ajkamon, de nem csókol meg, lejjebb hajolva hint futó csókot nyakamra, kulcscsontomat kezdve kényeztetni szájával.
- Takamo-sama…! – nyögök fel meglepetten, kipirult arccal. Mit mûvel…? És miért bizsereg minden porcikám..?

 

 

Ukita:

- Ne félj kicsikém… - susogja lágyan, megnyugtatóan. – Gyengéd leszek.
Hiszek neki, de az újtól való félelmem nem igazán lankad. Szóra nyitnám ajkaim, de rám hajolva fojtja belém. Puha simításokat érzek egész felsõ testemen, ahogy alig észrevehetõen lelopja rólam az inget. Az újonnan feltárult bõrfelületre hajolva csókolja végig mellkasomat, s ahogy kutató ajkai rátalálnak egyik mellbimbómra érzékien felsóhajtva hunyom le szemeim. Jajanyám… ez a forróság… hihetetlen…
Már a combomon is érzem, ahogy végigsimító kezével eltûnteti rólam a nadrágot.
- Nyisd ki a szemed… - noszogat halkan. – Ne félj…
Engedelmesen pillantok fel lágy mosolyára, csillogó szemeire. Már szinte teljesen levetkõzött, izmos teste magával ragadó látvány… Átkarolva nyakát ölelem magamhoz, mire halkan felnyögve simul hozzám közelebb. Kezei egész testem bebarangolják, kellemes simogatásokkal ajándékozva felhevült bõrömet. Lassan megnyugszom, de szívverésem nem csillapodik, s tapintása nyomán egyre jobban szikráznak a bõröm alatt erdõtûzként terjengõ lángok. Perzselõ csíkot hagyva maga után nyal végig mellkasomon, hogy letérjen hasam kényeztetéséhez. Ah…
Megszeppenve érzékelem, ahogy utolsó védõbástyám képében alsónadrágom is lekerül rólam. Elvörösödve, szégyenlõsen takarom el magam, mintha már nem lenne úgyis mindegy…
- Gyönyörû vagy Ukita… - duruzsolja elhúzva kezeimet. – Ne takard el magad…
Ez akkor is annyira zavarba ejtõ… Istenem… Elfordítva arcom sütöm le szemem. Azonban ujjai államra kulcsolódnak és maga felé kényszeríti pillantásom.
- Tudod mi következik most ugye…? – kérdezi halkan komor arccal. Gyakran elõfordul, hogy nem értek egy helyzetet vagy reakciót, de a mostani félreérthetetlen… Óvatosan, alig láthatóan biccentek, elvörösödött arccal.
- Szeretkezni fogunk… - teszem hozzá motyogva és nagyot nyelek. Ajkain bujkáló mosollyal simít végig merevedésemen, majd hirtelen a szájába veszi. Felnyögök, ahogy szájának édes forrósága bársonyként öleli körül. Nyöszörögve kapkodok levegõ után, mert úgy érzem mintha az ágyékomból kiinduló forróság felemésztené minden levegõmet… Lábaim széthúzva halad még lejjebb, nyelvével bejáratomat kezdve kényeztetni. Reszketõ sóhajban török ki… ah… ez az érzés… még sosem…
Abbahagyja testem kényeztetését és megszabadul utolsó kis ruhadarabjától… Nagyot nyelve hunyom le szemeim, de megfogva kezemet vezeti magához és férfiasságára kulcsolja ujjaim. Istenem…    
- Érzed mennyire kívánlak? – búgja élvetegen. Persze, hogy érzem… itt van… itt van a… kezemben…
- Nyisd szét a lábaid – utasít halkan, mire egy dobbanást kihagy a szívem. – Szeretnék beléd hatolni.
Két dobbanás kimaradás… Testem minden porcikája remeg, de lassan engedelmeskedek. Lábaim közé fészkelõdik, és megérzem pénisze érintését. Jesszusom…
- Lazíts Ukita… egy kicsit kellemetlen lesz… - figyelmeztet, hangja megcsuklik. Nagyot sóhajtva próbálom ellazítani a testem. De nem igazán megy…
A feszítõ érzés szinte villámcsapásként hasít belém, és a meglepetéstõl és a hirtelen jött fájdalomtól felsikoltok.
Takamo a nyakamba hajolva szuszog, és apró csókokkal hinti tele.
- Nyugi… - mormogja halkan. Ezt most nekem mondta, vagy magának? Mindegy… Szorosan átölelve nyakát húzom magamhoz, zihálva próbálom túltenni magamat a testemet ért sokkon. Ahogy lassul a zihálásom, úgy kezd szûnni a fájdalmas érzés, ha nem is tûnik el teljesen.
Takamo megmozdul, mire bennem szorul a levegõ. Türelmesen újból megáll. Azonban mikor látja, hogy semmi bajom, lassan, ritmikusan mozgatni kezdi csípõjét. Valami különös, fantasztikus érzés lopakodik érzékelésem határai közé, egyre intenzívebben hatva rám. Lassan a kellemetlen fájdalmat is elnyomja… Ah, Istenem…
Teste mozgása enyémet is lágy hullámzásra készteti, tudatom elmerül gyarló testem élvezetében. Sóhajtozva, nyöszörögve adom át magam az elemésztõ érzésnek. És ahogy egyre növekszik… Hirtelen elemésztõ erõvel tör rám, mintha feljutottam volna a legmagasabb hegy csúcsára, a fellegekbe… Felkiáltva adom tudtára a világnak elsöprõ érzésemet, vakító világosság árasztja el tudatom. Majd a sötétség párnái közé zuhanok, elsötétül minden.

 

 

Ukita:

Mire magamhoz térek, már mellettem fekszik.
- Ukita… - duruzsolja. – …nézz rám.
Kábán nyitom fel szemeim. Homályos minden… Kivéve ez a szempár. Kiolvashatatlanul fürkészi arcomat. Azonban ez is eltûnik, mert Takamo a fülemhez hajol.
- Segíts egy kicsit… - búgja élvetegen, csábítóan harapdálva meg fülemet.
- Ho… hogyan…? – próbálok még mindig levegõhöz jutni. Elhúzva fejét mosolyog le rám kedvesen, arcomból kisimít pár kósza hajtincset. Mellkasának támaszkodó kezemet megfogva, vezeti lejjebb testén. Elvörösödve konstatálom, hogy merevedése a célpont.
- Megmutatom… - mondja elcsukló hangon, és ujjai az én tagomra kulcsolódnak. Elkezdi mozgatni a kezét, mire felsóhajtok.  Kezem reflexszerûen utánozza le mozdulatait, bódultan ”segítek” neki. Felmorranva temeti arcát a nyakamba, teste megremeg. Én is remegek…
Pár mély lélegzetvétel után, karjait körém fonva húz magához. Fáradtan simulok ölelésébe, s hallom ahogy felsóhajt. Fejemre apró puszit nyom gyengéden.
- Jól vagy? – kérdezi halkan.
- Igen… - motyogom mellkasa bõrének, közelebb fészkelõdve hozzá. Szinte azonnal elnyom az álom.

***

Arcomon finom cirógatás ébreszt fel, úgy-ahogy.
- Csak még egy kicsit… - nyammogom kábán, fejemre húzva a takarót. Halk nevetés hallik át a paplanon, így álmos szemekkel húzom le orromig azt, hogy kikukkantsak alóla. Egy szürke szempár figyel és kis idõbe telik mire eszembe jutnak az események. Elpirulva pislogok fel rá.
- Takamo-sama… - motyogom, a takaró még mindig orromig húzva.
- Jó reggelt Ukita-kun… - mondja bazsalyogva és óvatosan lejjebb kényszeríti rólam a paplant, hogy lehajolva érzékien megcsókolhasson. Kipirulva engedek utat kutató nyelvének, hogy ismét feltérképezhesse szájam minden szegletét. Bizonytalanul simogatok vissza.
Ez jobb ébresztõ, mint a reggeli zuhany…
Elhúzza a fejét és felül.
- Jó reggelt… - pihegem továbbra is feküdve.
- Kelj fel Ukita-kun… - hajol vissza kissé, leheletével ajkaimat cirógatja. – Ma még sok dolgunk van…
Dolgunk? Vetek rá kíváncsi pillantást, de nem válaszol néma kérdésemre. Ajkai alig pár milliméternyire vannak, de nem csókol meg, csak halvány mosollyal arcán elhúzódik. Felkel és bemegy az egyik ajtón. Víz csobogása jelzi, hogy nagy valószínûséggel a fürdõszobába tûnt el. Nekem is le kéne fürdeni…
Feltápászkodom az ágyon s megdörzsölve szemeim próbálok felébredni. Annyira kifáradtam…
Végül csak felkelek és magamra kapva a nadrágom (mégsem rohangálhatok fel-alá a házban meztelenül) indulok el saját szobám, saját kis fürdõjének az irányába. Gyorsan letusolok és már frissen, üdén lépek ki a folyosóra.

 

Ukita:

Az étkezõbe érve már kávézgatva, újságot olvasva vár, de amint belépek félrerakja a napilapot. Illendõ köszönés után csatlakozom hozzá a reggelihez. Miután befejezzük, máris kimegyünk a kocsihoz, s beszállva rögtön közelebb húz magához.
Halkan meséli el délelõtti programját, miközben a hajamat birizgálja.
- És délután? – kíváncsiskodom.
- Hmm… Nem tudom. Elvileg nincs semmi programom… Szerintem visszajövünk a házamba – mondja sejtelmes mosolyra húzva ajkait.
Kicsit elpirulva sütöm le szemem, belegondolva a szavak mögötti jelentésbe. Halkan elneveti magát, majd megfogva államat fordítja maga felé arcomat egy csókra. Már megint ez a bizsergõ érzés… Hnh…
Kezével ingem alá lopódzik, végigsimítva hátam majd mellkasomra tér át. Remegve dermedek le, mintha elvarázsolt volna. Ujjaival megtalálja egyik mellbimbómat…
- Ah… - sóhajtok bele a csókba.
- Milyen kis érzékeny vagy… - búgja kis mosollyal az arcán. Arcomra már az eddigiektõl is pír szökött, de a következõ pillanatban nadrágomat kigombolva siklik le a keze. Testem akaratlanul is kicsit összerándul, ahogy sóhajtva végigsimít ágyékomon. Jajistenem… Úgy érzem elolvadok… 
- Megérkeztünk, uram – hallom a sofõr hangját, habár elég tompán. Takamo egy ideig nem tesz semmit, majd magához térve húzódik el kissé. Jajanyám… gyorsan igyekszem magamhoz térni, miközben összekaparom magam.
Kedves mosollyal arcán várja meg míg összeszedem magam, majd megfogva kezem húz ki a kocsiból. Ahogy belépünk a magas irodaházba mindenki tisztelettudóan köszön Takamonak, amíg el nem tûnünk a lift ajtajai mögött. Figyelem a lift kijelzõjét, ahogy az emeleteket mutatja. Elsõ… Második… Har… Ám ekkor egy meleg test simul a hátamnak és érzem, hogy arcomon rögtön pír robban szét. Puha ajkak csókolnak nyakamba, mire megremegek.
 A test elhúzódik mögülem és mikor felnyitom a szemem, megrettenve látom a közeledõ titkárnõ áradatot. Gyorsan Takamo mögé bújva követem. Mikor eljutottunk irodájának ajtajához hátrafordul.
- Hölgyeim… - mondja halkan, mire azonnal elcsitul a tájékoztató társaság. – Õ itt Ukita, a szeretõm. Amíg tárgyaláson vagyok, álljanak mindenben a szolgálatára – fejezi be.
Elpirulva pillantok fel rá. Azt hiszem felesleges minduntalan visszatérnem eredeti arcszínemhez…
- Igen, uram! – hangzik rögtön a válasz kórusban. Egyiküket kiválasztva lép beljebb az irodájába én pedig megyek utána. Leülnek megbeszélni pár dolgot, de figyelésük helyett jobb elfoglaltságot találva szemlélõdök körbe. Már futólag jártam itt, de az tényleg csak egy futólagos alkalom volt. Most legalább van idõm tüzetesebben feltérképezni a terepet. Szép nagy iroda, hatalmas ablakokkal és egy tetõkerttel. Épp az utóbbit szemlélem, mikor hallom, hogy csukódik az ajtó. A következõ másodpercben Takamo hajol hozzám, leheletével fülemet perzselve.
- Most mennem kell. Nem maradok sokáig. Addig nyugodtan menj ki a kertbe, vagy amihez csak kedved van. Az irodát nem hagyhatod el.
- Rendben… - egyezem bele halkan, aprót bólintva. Felpillantok a szürkés szemekbe.
- Adsz egy búcsúcsókot? – kérdezi halvány mosollyal arcán, mire arcom színét egy fõtt rák is megirigyelné. Zavartan pislogok fel várakozó arcára. Na jó… tegyünk egy próbát… egy… kettõ… csók!
A csókból csak egy futó puszi lesz, ez után is még jobban kipirosodott arccal sütöm le szemeim. Búcsúzóul kedvesen megborzolva hajam megy el, és én egyedül maradok az irodában.

Egy ideig még érdekes a tágas szoba, de aztán megunva kimegyek a kertbe. Szép. Kifejezetten. Itt is körbemászkálva fedezem fel a kis lugast. Egyik sarkában székek, fotelek vannak elszórva. Ezeket célzom meg és leülve szemlélõdök tovább.
Egyszer csak kijön egy titkárnõ.
- Óhajt valamit? – kérdezi kedvesen mosolyogva. Már épp mondanám, hogy nem, de aztán elgondolkodom.
- Van itt valamilyen érdekes könyv?

Befészkelve magam az egyik széles fotelbe olvasom a kapott könyvet. Egész belemerülök az olvasásba, mikor egy fekete foltot pillantok meg a szemem sarkából. Felkapva fejem, eresztem le a könyvet. Takamo lép mellém, elmaradhatatlan mosolyával arcán. Így elrepült az idõ?
- Látom nem unatkoztál – mondja, leülve a fotel kartámlájára.
- És Ön? – kérdezem visszamosolyogva. Kicsit elneveti magát.
- Hát, rólam ez nem mondható el – állapítja meg.  – De most, hogy itt vagy… - duruzsolja, és lehajolva hozzám, tapasztja ajkait a számra. Újra végigfut az a különös, kellemes bizsergés minden porcikámon. Kicsúszik az ujjaim közül a könyv… Kezem megmozdul, mintha nem is én irányítanám. Mit csinálok?! Kezem nyaka köré fonódik. Takamo halkan felmorranva dõl lejjebb, és kezével végigsimít hátamon, amitõl a zsizsegõ érzés csak fokozódik.  
- Otthon ebédelünk… – jelenti ki zihálva, hirtelen elhúzva fejét. Kicsit kábán biccentek. Miért van rám ilyen hatással?

 

Ukita:

Felsegít, de a következõ pillanatban az eggyel arrább lévõ kanapéra lök. Mi… Mit csinál??
Megszeppenten kerek szemekkel mérem végig, ahogy fölém térdel. Arcomba hajolva csókol meg, gyengéden mégis szenvedélyesen harapdálva meg ajkaimat. Jajistenem…
Reszketõ kezekkel kapaszkodom meg ingjében, görcsösen szorítva össze a markomat.
- Nem kell félned… Csak megkóstollak egy kicsit… - duruzsolja, leheletével nyakam bõrét perzselve.
- Ezt… hogy érti? – nézek fel rá megszeppenten. Úgy érzem magam, mint egy rémült kisnyuszi… Nincs menekvés a farkas karmai közül…
Válasz helyett csak sejtelmes vigyorra húzza a száját, majd lehúzva ruháját szorító kezem egy hanyag mozdulattal dobja félre zakóját. Hasonló mozdulattal válik meg nyakkendõjétõl. Félve figyelem, ahogy ingét kezdi kigombolni, és lassan feltûnik alóla bársonyos bõre. Érzem, hogy arcom pillanatról pillanatra változtatja sötétebbre színét, s félénken harapok alsó ajkamba. Úristenúristenúristen…
- Segíthetsz ha van kedved… - duruzsolja halvány mosollyal arcán. Nagyot nyelve emelem fel kezem és ingéhez nyúlok. Reszketõ kezekkel nehéz gombolkozni… Végül hosszas veszõdés után teljesen szétnyílik a ruhadarab. Félénken, teljesen vörös arccal pillantok fel a szürke szemekbe, halvány mosolyra.
- És most…? – kérdezem nagyon halkan. Mosolya kicsit szélesebbre húzódik és fölém hajolva, gyors mozdulatokkal szabadít meg ingemtõl. Nyakamhoz dõl és megharapdálja érzékeny bõrömet, mire meglepetten sóhajtok fel.
Kezeimet magam elé húzva támaszkodom meg mellkasán, de fél kezével összefogja mind a két csuklóm. Lassan megmozdul a kezem az irányítása alatt, s remegésem egyre fokozódik, ahogy egyre lejjebb simítja testén. Tenyereim végül nadrágjának szélénél állapodnak meg. Jajistenem… azt szeretné… ha…
Nagyot nyelve, lassú mozdulatokkal kapcsolom szét övét. Elégedetten morran a nyakamba és kezével végigsimít mellkasomon keresztül a hasamon át. Reszketõn sóhajtok fel és arcom valósággal lángra gyullad, ahogy ruhán keresztül ágyékomon is végigsimít.
- Szép vagy Ukita… - duruzsolja mellkasom bõrébe. Hosszú haja bõrömet csiklandozza, mély hangja fülemet simogatja, finom illata orromba kúszik… Ledermedten  heverek alatta, zihálva kapkodva a levegõt. Pedig még nem csinált szinte semmit… A puszta közelsége megbénít.
Mellkasomat csókolgatja, én pedig tehetetlenül sóhajtozom alatta. Elmémre ráborul egy homályos fátyol, eltompítva a külvilágot, érintéseire koncentrálva felfokozott érzékeimet. Ajkaival eléri egyik mellbimbómat…
- Ahh… - nyögök fel ívbe feszült testtel, ahogy kicsit megszívja. Már a tudatba is még jobban belepirulok, hogy ennyire élvezem. Jajanyám… de kínos…
Végül otthagyja az érzékeny pontot és nyelvével nedvesen forró csíkot szánt hasfalamra. Nyöszörögve markolom meg vállait, ahogy elidõzik köldökömnél.
- Thakamoh… samahhh… nh…. – nyögdécselem, ahogy lassan szétgombolja a nadrágom.
- Ukita – pillant fel rám hirtelen. – Jól figyelj… - utasít halkan és nekem eszembe se jut, hogy másképp tegyek. Lejjebb húzza utolsó eltakaró ruhadarabomat is, kiszabadítva merevedésemet. Pirosabb lehetek már, mint egy paradicsom…
A tövére markol és lassan végigível rajta nyelvével. Felnyögve dobom hátra fejem, ívbe feszül a testem, ahogy hirtelen vad hullámmal csap le tudatomra az élvezet. Zihálva szedem össze magam, és addig Takamo sem mozdul, amíg nem pillantok le rá újból. Mikor ismét megpillantja rá forduló homályos tekintetem kaján mosollyal arcán hajol péniszemre. Újból felnyögök… Olyan forró és nedves… ah…
Péniszemet lágyan, mégis erõsen masszírozza ajkaival és nyelvével, õrjítõ kéjt okozva ezzel számomra. Rövid idõ után testemre tör a gyönyör, felsikoltva élvezek el. Magába ragad az orgazmus vakító fehérsége, lebegés érzése kígyózik minden tagomba.
Zihálva hullok vissza a kanapé párnáira.

Ukita:

Puha ajkak simogatják meg enyémeket, majd szenvedélyesen mélyül el csók. Ahogy abbamarad, felnyitom a szemem és egy lágy mosolyt pillantok meg. Kábán, szinte öntudatlanul viszonzom és átkarolom Takamo nyakát, ujjaimat kissé tincsei közé fúrva.
- Menjünk haza… - mondja halkan, továbbra is mosolyogva. Lemászva rólam rakja rendbe ruháit. Kábultan ülök föl, és megpróbálom szalonképesebb állapotba hozni magam. Ezek a kis gombok kifognak rajtam… akárhogy igyekszem vagy félrecsúszik a sor, vagy nem akar bemenni a megfelelõ helyre a gomb… Látva szerencsétlenkedésemet Takamo hirtelen maga elé ránt és segít. Álmatag tekintettel figyelem gyors kezeit.
- Gyere, menjünk… - áll föl, és kezemet megfogva húz magával egész a kocsiig. Beülünk, de rossz hiányérzetem van… Mellékúszva bújok hozzá és máris jobb.
- Kiscica… - állapítja meg mosolygós hangon. Mi? Elpirulva pillantok fel rá. Tényleg elmacskásodtam… Jajistenkém… ilyen hatással lenne rám?
Gyengéden átkarolva derekamat húz az ölébe, puha csókokban részesítve. Megadóan simulok hozzá. Hozzábújok és ujjaimmal haja közé fúrok. Finom selymes… Ez most annyira jól esik… Egy kis törõdés, szeretet…

***

Miután hazaérünk elmegyünk ebédelni. Közben beszélgetünk. Olyan jó lenne hazamenni… A családomat meglátogatni. De félek, erre hosszú ideig nem lesz lehetõség.
Valaki belép az ebédlõbe és az irányába pillantva az inast látom meg.
- Uram – szólítására Takamo kicsit összerezzen, és dühös szemekkel pillant az emberre.
- Mi van? – morogja.
- Hikizuru-sama óhajt önnel beszélni, a kék szalonba kísértem – jelenti a szolgáló.
Takamo feláll és kíváncsian pillantok rá. Kinyújtja felém a kezét és engedelmesen csúsztatom tenyerébe ujjaimat.
- Gyere Ukita…
Követem a megadott szobába és ahogy belépünk kicsit megszeppenten mérem végig a társaságot. Bent majd’ egy tucat ember áll, mindegyiküknél fegyver. Minden tekintet felénk fordul és én félénken bújok Takamo mögé, aki köszön az egyik férfinak, majd leül egy fotelbe.
Nagyot nyelve hallgatom, ahogy beszélgetni kezdenek. Betörtek egy klubba, s megöltek néhány embert. Én mindezt nem akartam hallani…  
Takamo feláll ültébõl és idegesen gondolkodva kezd sétálni a szobában. Ez nekem cseppet sem tetszik…
Egyszer csak megtorpan és bepötyög egy számot a mobilján, valakivel beszélni kezd. Ha jól hallom a történtek gyanúsítottjával. Közben mögém lép, és puhán simít végig a nyakamon, mire megborzong a hátam. Ujjaival hajamat tekergeti, simítgatja miközben beszél, én pedig egyre jobban vörössé válok. Mindenki minket néz…
Befejezi a beszélgetést és visszaül a fotelbe, engem is maga után hívva. Zavartan, teljesen elpirulva megyek utána és szófogadón az ölébe ülök. De kínos… Mindenki minket bámul…
- Õ lenne az, akit a klubban vettél? – kérdezi hirtelen Eito, akivel eddig is beszélgetett Takamo. Egyik magasabb rangú embere lehet.
- Mit szólsz? – fonódnak Takamo ujjai az államra és embere felé fordítja arcom. Mit csinál…?
- Szép darab… - jelenti ki a férfi és végigfuttatja rajtam a tekintetét. Úgy érzem magam, mint egy kirakati bábú… Azonban következõleg olyat mond, amitõl teljesen ledöbbenek. – Ha majd ráunsz, megvehetem tõled, uram? – kérdezi.
A válasz még megdöbbentõbb…
- Ühüm… - és egy egyszerû biccentés. Kétségbeesetten pislogok hol egyikükre, hol másikukra.
- Na és megkóstoltad már? – vigyorodik el Eito.
- Még csak egy kicsit… - duruzsolja élvetegen Takamo és derekamat átkarolva kicsit közelebb húz magához. Lúdbõrös lesz tõle egész testem…
- És milyen?
- Finom… - mondja halkan egy sejtelmes kacsintással fûszerezve meg mondandóját. – Nincs valami más dolgod, Eito?
- De igen… - Eito azonnal felkel és meghajolva távozik, embereivel együtt.

Még mindig a hallottaktól döbbenten, kétségbeesetten kezdem gyûrögetni ruhám sarkát. Hogy bánhat velem úgy mint egy tárggyal? Rám senki nem gondol? Megint felötlik bennem a kérdés: Hogy kerültem ide?
- Hol is tartottunk? – zökkent kis duruzsoló hangja gondolataimból, közvetlen a fülem mellett perzselve bõrömet leheletével. Orrával végighúz nyakam érzékeny bõrén és beleremegek még ebbe az apró kis érintésbe is.
- Takamo-sama… -motyogom, kétségbeesetten összehúzva szemöldököm. Nem figyel, csak felsóhajtva hajtja arcát nyakamba, megcsókolva bõrömet. Remegõ testtel húzom össze magam. Minél kisebbre, annál jobb…
Térdem alá nyúlva áll fel, velem a karjaiban. Itt még jobban összekuporodom, kezeimet szám elé húzva. Átsétál velem kényelmesen a hálószobába, s letesz az ágyra, majd élveteg mosollyal arcán válik meg zakójától és nyakkendõjétõl, ingét szétnyitva mászik fölém. Teste rám nehezedik, és forró csókban részesíti ajkaimat. Jajistenem… Már megint ez az érzés… Bekígyózik minden porcikámba, magával ragad.
Égõ arccal sóhajtok fel, mire elégedetten morran a csókba és ágyékomnak dörgöli merevedését. Izzó vágy cikázik végig testemen, mégis teljesen zavarban vagyok az érzéseim miatt, és elkeseredett, mert csupán egy tárgy vagyok számára, amit kihasznál. És egyszerûen eldob, ha megunja…
Belenyöszörgök a csókba, ahogy testem akaratlanul reagál ingerlésére, forró alakjának közelségére.
Feltámaszkodik és egy hirtelen, vad mozdulattal rántja szét ingemet, a gombok szanaszét repülve, halk koppanással földet érve adják meg magukat. Megsimogatva mellkasomat, élvetegen figyeli arcomat és keze útját, hasamat is megcirógatva. Keze azonban visszasiklik felfelé, végighaladva nyakamon, a hajamba markol a tarkómnál és gyengéd erõszakkal húzza fejem mellkasához. Halkan, elhalóan felsikkantok, amint rájövök mit akar, azonban összeszorított szemekkel kezdem csókolgatni puha bõrét. El se hiszem, hogy ezt én csinálom… Remegek mint a kocsonya…
Õ viszont elégedetten morran fel, mély hangján dorombolva. Hajamat markolva irányít testén, és egyre lejjebb kezdi tolni fejem. Jesszumpepi…
Hirtelen átfordítja a helyzetet, de nem hagy elhúzódni bõrétõl, teste forróságának közelébõl, masszívan tartja fejem egyhelyben. Már a köldökénél járok, és félek, innét nincs visszaút… Kétségbeesetten pillantok fel arcára, vad tûzzel égõ szemeire.
- Takamo-sama… - nyöszörgöm félve nézve rá. Elengedi a hajamat és ujjaival megcirógatva arcom, gyengéden pillant le rám.
- Mutasd meg mit tanultál Ukita-kun…- duruzsolja élvezetten, amitõl ha lehet, én még jobban elvörösödöm, és még kétségbeesettebbé válik ábrázatom. Visszafordulok eddigi dolgomhoz és remegõ kezekkel gombolom ki nadrágját, s elõbukkan merevedése. Nagyot nyelve hunyom be a szemem. Képzeld azt, hogy fagyi… rágógumi ízû… igen… óvatosan ajkaim közé veszem… fagyifagyifagyifagyifagyi… Ez nem fagyi…!
Kelletlenül, teljes szégyenemben fürödve fogadom mélyebben magamba, és nyögését hallva megremegek. Jajistenem, mit csinálok??

 

Ukita:

Hirtelen lehajol hozzám és felránt magához. Szégyenemben összeszorított szemekkel, érzem, ahogy forró könnyek csorognak végig arcomon. Puha ajkak csókolják le a kis cseppeket.
Megfordul a világ, már én fekszem hanyatt, Takamo pedig felettem támaszkodik.
- Ukita… nézz rám – mondja halkan.
Lassan felnyitom a szemem, és egy halvány mosolyt kapok.
- Sajnálom… én csak… - habogom akadozva, de lehajolva óvatos csókkal vág közbe. Sóhajtva dönti homlokát az enyémnek. Nagyot nyelve hunyom be én is a szemem. Balzsamos lehelete arcomat simogatja.
Mellém fekszik és szorosan magához húzva takargat be. Vörös arcomat mellkasába temetem és próbálom nyugtatni testem reszketését. Nyugtatóan cirógat és simogat, remegésem csak lassan csillapodik.
- Ukita… - mondja halkan. Megvárja, míg felpillantok szürke szemeibe, csak aztán folytatja. – Tudod, te gyönyörû vagy és kívánatos, és nekem baromi nehéz visszafognom magam… El sem hinnéd mennyire – susogja halkan. Tényleg ennyire törõdne velem?
- Takamo-sama… - érzem, ahogy fülig elpirulok. Jajj… Mellkasába rejtem zavarom árulkodó jeleként vörös színben virító arcom. Állam alá bújó ujjak fordítják vissza fejem egy puha csók erejéig. Annyira lágy…
Közelebb szorít magához, és érzem, ahogy merevedése hasamnak nyomul, és arcom ismét egy árnyalattal sötétebbre válva tükrözi zavarom. Lassan megfordulásra késztet, s másik oldalamra feküdve fészkelõdöm ismét hozzá, kiscicaként összegömbölyödve simulok forró testéhez.
Mély hangján felmorranva hint érzéki csókot nyakam hajlatába, s kezével vándorolva simogatja meg egész testemet. Körkörös mozdulatokkal cirógatja meg mellkasomat, majd egyre lejjebb haladva végigsimít a hasamon is. Ujjaival péniszemre találva kezd el masszírozni, mire testem azonnal reagál. Félénken szám elé szorítom a kezem, ahogy elhaló sóhajok és nyögések törnek fel torkomból. Jajistenkém…
Nedves érintést érzek bejáratomnál és felnyögve hajtom oldalra a fejem, ahogy belém hatol egyik ujjával. Ajkai rögtön enyémekre tapadnak, mámorítóan csókolva, figyelmemet magukra terelve. Egész testem remeg az élménytõl, és akaratlanul sóhajtozok bele a forró, csábító csókba, ahogy élvezetet okozva simogat meg egy kis pontot. Csak nyöszörögni tudok keze alatt.
Ujjait kihúzza, majd valami más érint meg ott lent.
- Készülj, kicsi… - duruzsolja figyelmeztetõen. Rájõve mire gondol, alsó ajkamba harapva igyekszem ellazítani a testem. Majd lassan, egyre mélyebben hatol belém, feszítõ érzést okozva.  Elhaló sóhajomat elnyomva élvezettel telt hangon nyög fel, és arcát nyakamba temeti.
Pihegve szokom az érzést, majd lassan megmozdul. Felsóhajtva fogadom a testemet lágy hullámban simogató, borzongató az érzést.  Érzékien lassan hullámzik a testünk, minden egyes pillanatot hosszabbra nyújtva, tovább élvezzük a gyönyörködtetõ ritmust. Puha csókokkal és simításokkal kényezteti bõrömet, fokozva az alatta hömpölygõ forró tajtékokat. Ah… istenem…
Öntudatlanul simogatom derekamat átkaroló kezét, ezt az érintést is kiélvezve, teljesen átadva magamat az engem ostromló érzések több felõl érkezõ bódításának. A testemet simogató, élvetegen cirógató tapintás péniszemhez ér, és puha forrósággal kulcsolódnak rá ujjai. Nem bírom tovább…
Felsóhajtja, ívbe hajol testtel hagyom hogy elnyeljenek az orgazmus habjai, elmerülök meleg tavában, hogy a lebegés érzését adva kússzon be minden porcikámba.
Elhaló nyögés hangja jut el tudatomig, és egy forró lehelet érintése a nyakamon. Magához szorít erõsen, mégis gyengéden, odaadóan.
Pihegve, laposakat pislogva igyekszem magamhoz térni, és álomba hívogatóan tör testemre a fáradtság. Lágy simogatások segítenek csillapítani remegésem és lassacskán csitul a reszketés.
Az ágy süppedésébõl érzem, hogy Takamo felkel mellõlem, majd már azt, hogy óvatos gyengédséggel nyalábol fel. Álmosan döntöm fejem a mellkasának és lehunyva szemem hallgatom normális tempóra visszaálló szívverését. Úgy érzem, mintha elnyúlna az idõ és már csak arra eszmélek, hogy a puha ágyon érkezem. Ahogy mellém fekszik, kimerülten bújok hozzá, gyengédségre vágyakozva.
- Pihenj… - susogja halkan, megsimogatva, majd átölelve. Szavára szinte azonnal elmémre terülnek az álom pihentetõ fátylai.

***

Felébredek és álmosan félig lehunyt szemekkel nézek körül. Takamo nincs itt… Valahogy hiányzik közelsége, finom érintése és ahogy óvón ölel karjaiba. De furcsa… Sosem éreztem még így, ilyen módon valakinek a hiányát.
Feltápászkodom, és kissé zavartan konstatálom, hogy nincsenek itt a ruháim se. Bemegyek a közvetlen innen nyíló fürdõszobába, és a zuhany alá állva megnyitom a csapot. Beszappanozom magam és a langyos cseppek lemossák testemrõl a fehér habot. Mire végzek, már felébredek és elzárva a vizet keresek törülközõt. Egyet a derekamra csavarok, egy másikkal pedig nedves hajam dörzsölve lépek ki a fürdõbõl. A törölközõ arcomba lóg, így szerencsétlenül ütközök neki valaminek. Kihúzom szemembõl, hogy megnézzem mi az és egy mellkassal találom szemben magam. Lassan haladok feljebb tekintetemmel végül szemem egy szürke íriszen, mosolygó szemeken állapodik meg.
- Bocsánat… - mondom megszeppenten elpirulva, arcom elé húzva a fehér szövetet.
- Semmi baj, Ukita-kun… - duruzsolja mosolyogva, majd átkarolva derekamat egész a falig tol, lágyan hozzám simulva szorít neki, egyáltalán nem erõszakosan. Szám elé szorított kezeimet gyengéden megfogva húzza el arcom elõl, hogy szabad utat teremtsen el élveteg csókhoz. Nyelve érzéki táncra csábítja az enyémet, szolidan próbálom viszonozni.
- Megvárhattál volna a fürdõvel… - bazsalyogja, ujjaival vizes tincseim közé túrva. Én csak még mélyebben elpirulva pislogok rá. Együtt akart fürödni?

Most veszem csak észre, hogy utcai viselet van rajta, ami azt jelenti, hogy visszament dolgozni, vagy valamit elintézni. Ilyen sokáig aludtam volna?    
Ahogy hozzám simul, a törölközõ lassan elkezd lecsúszni a derekamról. Csuklásnak beillõ hangot kiadva, szégyenlõsen ragadom meg szélét, hogy magamon tartsam. Takamo mosolya élvetegen kiszélesedik és visszahajolva ajkaimhoz, bódítóan csókol meg újból. Belefeledkezem a csábító csókba, és már csak azt veszem észre, hogy a törülközõt tartó kezem közé siklanak ujjai és óvatosan felbontja markomat. Lassan végleg lecsúszik rólam a takaró lepel, és Takamo kezével végigsimítva combomon markol bele fenekembe. A céklát megszégyenítõ vörös színt vesz fel arcom, de a testemen végigcikázó forróság elhaló sóhajt csal ki ajkaim közül.
- Takamo-sama… - motyogom a csókba, elhomályosuló tekintettel és tudattal. Kezem mellkasára siklik és bódultan simogatom le róla zakóját, majd remegõ ujjakkal gombolom ki ingét. Mikor feltárul fahéjszínû bõre, térek csak magamhoz, de ahogy megtorpanok, halakan, élvezettel felmorranva hajtja arcát a nyakamba, lány csókkal kényeztetve bõrömet. Visszafogott nyögés szalad ki számon és a nyakába ejtem fejem. Karjaimat köré fonom és ujjaimmal hajába túrok, miközben ajkaimmal puhán ízlelem meg bõrét. Magam is belepirulok ténykedésembe… De be kell vallanom magamnak, jól esik…

Ukita:

- Ó igen, ott jó… csináld még… - susogja élvezettel a nyakamba, s közben felemel. Engedelmesen kulcsolom derekára lábaimat, s közben nyakát csókolgatom, nyalogatom. Úgy tûnik tetszik neki, mert egy nyögés hagyja el ajkait.
Az ágyhoz visz, majd óvatosan le is tesz rá, velem együtt borulva. Gyorsan ledobja magáról még felsõtestét takaró öltözetét, és a látvány ismét elkápráztat. Férfias, széles mellkasa, halványan napbarnított bõre. Remegõ kezekkel simítok rajta végig, úgy érzem érintenem kell… Kezem lejjebb csúszik barázdált hasán, végül nadrágjának szélénél állapodik meg. Kissé ügyetlen mozdulatokkal kapcsolom szét övét és gombjait. Lassan sikerül csak eltûntetni mindent, s mikor végzek Takamo rögtön ajkaim után kap. Készségesen csókolok vissza. Milyen finom, kábító csók…
Mellém fekszik és kíváncsian pillantok utána, majd halvány, bíztató mosolyát látva fölé mászom és combjaira ülök. Piruló arccal viszonzom mosolyát, majd remegõ kezekkel simítok végig mellkasán és izmos hasán, s halkan felnyög érintésemtõl. Olyan jó tapintani, simogatni a bõrét. Olyan, mint a legfinomabb bársony…
Közben õ is megcirógatja combomat, egyre feljebb haladva. Kíváncsian figyelem kezét, és leutánozva a mozdulatot húzom végig ujjaimat az õ combján. Így?
Ujjai végül merevedésemre kulcsolódnak s felsóhajtva, készségesen másolom le ezt is.
- Okos fiú… - búgja, és mélységesen elpirulva simítok végig péniszén, ahogy õ az enyémen. Akadozó mozdulatokkal simogatom, mert a testemben cikázó forró kéj remegésre ingerli kezemet, és sóhajokra, nyögésekre ajkaimat. Ah… mintha kellemesen meleg, selymes folyadékkal öntöznének. Nagyon finom érzés…
- Tetszik ez az utánzós játék… - mosolyodik el. Az élvezet vakító függönye hullt már szemem elé, mégis minden arcvonása, izma és szürkéskék szemei tisztán látszódnak számomra.
Abbahagyja a simogatásom, és maga mellé fektet, fejjel lefelé. Hm..? Mi… mit csinál?
- Csináld amit én – mondja halkan.
Furcsállva pillantanék le rá, de szemeimet lehunyva nyögök fel, ahogy szájába veszi péniszemet. Ohistenem… Most… most én is..?
Bizonytalanul fogadom számba férfiasságát. Nyögéseimet és sóhajaimat próbálva visszafojtani, igyekszem leutánozni gyönyört hozó mozdulatait. Felnyög, és ahogy hozzám simul forró teste, érzem, ahogyan megremeg. Istenkém… ez miattam volt..?
Nem tudok tovább gondolkodni rajta, mert a következõ percben nagyobb vehemenciával esik nekem, szájának forró, bársonyossága részegítõen ölel körül. Az élvezettõl felnyögve dobom hátra fejem.  
- Takamohh… samahh… - sóhajtozom zihálva. Egyre határozottabban közeledik a testemre lecsapó gyönyör, egyre hangosabb nyöszörgést és sóhajokat csalva ki ajkaim közül. Ám ekkor abbahagyja, és pihegve, homályos tekintettel figyelem, ahogy mellém fordul. Egy pillanatig kipirult arcomat fürkészi, ajkian halovány mosollyal, majd éhesen, mégis lágyan megcsókol. Kezeivel lágyan simogat, és egyre inkább elkábulok tapintásától, ízétõl és érzéki illatától. Már csak azon veszem észre magam, hogy hasra fordított és hátamat simogatja és csókolja.
Ajkai nyakamra vándorolnak és csábítóan harapdálja meg érzékeny bõrömet. Felsóhajtva fordítom oldalra fejem, szája után ácsingózva. Szeretném érezni, ahogy elkábít és magával ragad csókjának édessége…
Óvatos tapintást érzek meg ott lent, majd a csókba sóhajtok, ahogy belém vezeti egyik ujját. Rögtön megtalálja azt a pontot, aminek érintésétõl felborzolódik tarkómon a szõr, és kéjes zsizsegés kúszik végig testemen, felhevítve minden porcikámat, fülledtté téve körülöttünk a levegõt. Nyöszörögve vergõdöm édes kényeztetése alatt, egyre nagyobb vágy dagad bennem, hogy még közelebb érezhessem magamhoz, testünk szinte eggyé olvadjon a fullasztó hõségben.
- Ukita… - susogja fülem mellett, majd meg is harapdálja cimpámat. Egész testemben beleremegek mély, vonzó hangjába.
- Takamoh… oh…- nyöszörgöm elhalóan, és ekkor egy nyögés kíséretében mélyen belém hatol. Felsikkantva markolok a lepedõbe, s lazítani kezdem testemen. Szép lassan, porcikáról, porcikára… Nyakamba zihálva hagy idõt és hozzádomborodva lazulok el teljesen. Felnyög, és elkezdi csípõjének élvezetes mozgatását. Nyöszörgök és sóhajtozok alatta, õ pedig mély hangján nyög és morran. Hangja elvarázsol, kábultan élvezem, akárcsak illatát és ahogy péniszével mozog bennem, kitölt és simogatja bennem azt a kis pontot… mámorító…
Kezeivel szorosan tart, forró teste hozzám simul, lehelete hajamat borzolja. Hangosan felnyög és altestemben forróság érzése kígyózik szét. Elakadt lélegzettel követem az orgazmusba, nyöszörögve próbálva levegõhöz jutni.

Úgy érzem, testünk tényleg egybeforr, együtt lebegünk a végtelenségben, súlytalanul, akár ha a mennyországban lennénk...

Legördül rólam, és kiscica módjára húzódom hozzá. Felpillantok arcára, majd mosolyát látva szegyellõsen elpirulva, bujkáló mosollyal ajkaimon temetem arcom mellkasába. Egyre nyugvó légzéssel és szívveréssel hallgatom, ahogy az õ szervezete is kezd visszaállni normális tempóra. Ujjai közben hajammal játszanak, én pedig alvásra készen kuporodom még inkább karjaiba.

***

Álmosan pislogva ébredek fel és mocorogva térek magamhoz. Az éhség ébresztett, de tûröm, mélyet sóhajtva élvezem a mellettem heverõ test melegségét és illatát. Felnézve egy nyugodt arcot pillantok meg, Takamo békésen alszik. Felkönyökölök és lepillantok arcára. Tekintetem kicsit szétnyílt ajakaira vándorol és az jut eszembe, hogy én még sosem csókoltam meg. Vajon szabad? Pár pillanatig hezitálok, majd lehajolok hozzá. Az utolsó pár milliméternél megtorpanok, majd erõt véve magamon, elpirulva simogatom meg ajkaimmal az övéit. De furcsa érzés… valahogy más, mint mikor õ csókol engem.
Kicsit elhúzom a fejem, de nem túl messzire, és úgy figyelem, ahogy lassan felnyílnak szürkéskék szemei. Piros arccal, mosolyogva billentem kicsit oldalra a fejem, s pár hajtincsem szemem elé libben.
- Jó reggelt – mondom halkan.

 

Ukita:

- Jó reggelt – köszön vissza, tincseimet megborzolva. Halkan nevetgélve menekülök arrébb borzolása elõl, de elkapja a csuklómat és visszahúz magához.
- Adj egy puszit… - duruzsolja halkan. Elpirulva teljesítem a kérését, s közben közelebb von magához, készségesen simulok hozzá. Elhúzom tõle a fejem és lepillantok a szürkéskék szemekbe, s közben hasam fájóan kordul meg. Észreveszi töprengésem és halványan elmosolyodik.
- Mit szeretnél? – kérdezi halkan, ujjaival lágyan megsimogatva arcom. Ettõl a tekintettõl mindig úgy zavarba jövök. Fejemet kicsit lejjebb hajtva pillantok fel rá, szokásos arcpírommal.
- Éhes vagyok… - mondom halkan.
- Megismételnéd? – vigyorodik el. Nem csodálom, hogy nem hallotta.
- Éhesvagyok… - szusszanom kicsit hangosabban.
Felnevet, mire jobban elpirulok, mert nem értem, mi ezen olyan vicces. A következõ pillanatban felkel, engem is magával ragadva. Megszeppent nyikkanás hagyja el szám, ahogy könnyed mozdulattal a vállára dob.
- Takamo-sama… tegyél le… - kérem zavartan, ám ahogy az ajtó nyílását hallom, elkerekedett szemekkel vörösödik arcom legalább két árnyalatot. -…de hisz meztelenek vagyunk! Takamo-sama…
- Takamo-sama, Takamo-sama… - parodizál ki nevetve. Kicsit odébb letesz a földre és zavartan eltakarva magam pillantok körül. Fehér falak, zuhany, csap… huh, ez csak a fürdõszoba…
Takamo ellép mellõlem, be a zuhany alá, és hívogató mosollyal pillant rám.
- Megmosod a hátam? – kérdezi halkan. Piruló arccal lépek be mellé, s takargató kezemet megfogva önt bele tenyerembe egy kis szappant. Megfordul és nekikezdek hátának simogatásának. Csodálva, még mindig kissé piros arccal figyelem a hátán a fehér habot, és bámészkodásomból egy halk sóhaj ragad ki.
Visszafordul és kezeimet mellkasára simítja. Bõre meg-megrezdül az érintéstõl ahogy egyre lejjebb vezeti tenyeremet. A fõt rák színével hasonlatos arccal figyelem, ahogy merevedésére is ráirányítja kezemet.
Elenged és kezeivel engem kezd simogatni, beszappanozva testemet. Lehunyom szemhéjaimat és mély levegõt veszek. Élvezem kezeinek lágy cirógatását a bõrömön.
- Te sportoltál valamit? – szólal meg egyszer csak. Felpillantok rá és óvatosan bólintok.
- Úsztam – mondom halkan. A barátaimmal rendszeresen jártam uszodába. Kicsit elszontyolodva gondolok rá, milyen régen találkoztam velük.
- Hé… - búgja halkan, magára terelve figyelmem fonja ujjait az állam alá. Megemeli a fejem és lágy csókkal simogatja meg ajkaim. Testemben kellemes melegség árad szét, és sóhajtva ölelem át nyakát. Megremegve bújok hozzá, nedves testünk összesimul, s keze közben lassan lecsúszik hátamon egész a fenekemig. Hnh…
Pár röpke pillanat után elenged és mosolyogva cirógatja meg kipirult arcomat. Félénken viszonzom mosolyát és figyelem, ahogy elzárja a csapot és törülközõkért nyúl. Egyet egy finom puszi átadása után rám terít, és én rögtön bebugyolódzom a selymes szövetbe. Õ is megtörölközik, majd egy felvéve egy köntöst, felém is nyújt egyet a fürdõköpenyek közül. Belebújok, de nagy rám, ezért a földet söpri. Én is elnevetem magam, a vicces látványon, ahogy felcsippentve egy kicsit szélibõl estélyi ruhaként emelem fel.
Végezve a fürdõben elmegyünk reggelizni. Az ebédlõben leülve az asztal mellé kíváncsian szemlélem meg éhségem csillapítóját. Szemem megakad egy gyümölcsdarabkákkal teli kis tálon és elmerengve húzom magam elé. Eszembe jut pár emlék, és akarva, akaratlanul kezdem el mesélni Takamo-samának életem apró kis részleteirõl, miközben reggelizünk.
-…és egyszer vendégek voltak nálam. Egyikük bólét hozott, és letette a földre. Chuu, a kutyám azonnal megtalálta és már késõn vettem észre hogy rá jár, így egy kissé benyakalt tõle… - mesélem mosolyogva.
Tekintetem Takamo üres tányérjára siklik és kicsit meglepetten pillantok fel rá.
- Te nem eszel? – pislogok rá érdeklõdve.
- Nem vagyok éhes… - mondja érdektelenül.
- Vajazzak neked egy brióst? – kérdezem. Jó lenne ha enne valamit. Rég ettünk. Beleegyezõen bólint és újra elmosolyodva kenek meg neki egyet a péksütemények közül.

***

Reggeli után beszél valakivel telefonon, majd felém fordulva szól, hogy nemsokára látogatóba megyünk egyik ismerõséhez. Mire végzek az öltözéssel már vár, és együtt megyünk ki a kocsihoz.
Beszállunk és meg is indul a jármû. Nem tart túl hosszúnak az út, legalábbis nem tûnik fel, hogy sokat kocsikáznánk. Egy nagy ház elõtt áll meg az autó, és ahogy kiszállunk kíváncsian pislogok az épületre. Itt lakna Takamo ismerõse?
Ahogy megérkezünk azonnal egy szolgáló jön elénk fogadni, és egy hatalmas kertbe vezetve kér minket egy kis várakozásra, míg gazdája megérkezik. Csodálva figyelem a gyönyörû virágokat, amik mellett pont megálltunk. Nagyon szépek… olyan sok fajta van, hogy némelyiket még nem is láttam.
Takamo a fülemhez hajol, rögtön rájövök, hogy õ az, ahogy selymes haja megcirógatja arcom és finom illata orromba kúszik.
- Nekem is ilyen a kertem, és a lugasom sokkal szebb. Majd megmutatom ha hazaértünk – duruzsolja a fülembe. Ámuló tekintettel pillantok fel rá. Még nem is voltam kint a kertben. Tényleg még ennél is szebb?
- Gyere… - mondja mosolyogva és átkarolva vállamat terel a nem messze lévõ díszes padokhoz és az asztalhoz.
- Barátooom…! – hallok meg egy idegen hangot a hátunk mögül. Ahogy megfordulunk, kíváncsian pillantok a hang forrására, egy mosolygó férfit pillantok meg és nem messze mögötte egy fiatal fiút.
Az üdvözlés és a bemutatkozás után leülünk a kovácsoltvas padokra. Takamo maga mellé húz, kicsit elpirulva pillantok rá, majd félénken elmosolyodva sütöm le tekintetem.
Takamo és Danzou (most már tudom hogy hívják vendéglátónkat) elkezdenek kedélyesen beszélgetni. Csupán fél füllel hallgatom õket, a körülöttünk szép virágokat, fákat nézegetem, finom szõlõ majszolása közben. Danzou nemsokára közelebb hívja a fiút.
- Yuko-kun! Menj, vezesd körbe Ukita-kun, amíg mi beszélgetünk.
A fiú mosolyogva bólint, majd mellém lép és megvárva míg felállok, újra elindul, hogy körülnézzünk.
Nagyon szép és nagy ez a kert. Akár egy liget. Még egy kis tó is van benne. De szép!
- Gyere Ukita – mosolyog rám kísérõm és odasétálunk a vízpartra. Miután Yuko leül, én is mellételepszem a fûre, a tó vizét nézegetve.  
- Ukita… - szólal meg ismét. Felpillantok rá és kíváncsian várom mit szeretne. – Te mióta vagy Takamo-samával? – kérdezi csevegõ hangnemben.
- Hát… nem rég… - motyogom elpirulva elfordítva arcom.
- Én már fél éve vagyok itt… - meséli egyszerûen. Fél éve? Ennyi ideje nem is találkozott a családjával és a barátaival? – Eleinte rossz volt, sokat szomorkodtam. De nagyon megszerettem Danzou-samát… - billenti oldalra kicsit pirulva fejét. –…és rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog petnek lenni.
- Petnek? – pislogok rá meglepetten. Viszonozza pillantásom, azonban tekintete feljebb siklik és gyorsan felpattan. Meghajol, majd el is siet. Miért nem válaszolt..?
Kutatón pillantok a hátam mögé, és elõször egy pár lábat látok meg. Lassan fordítom egyre feljebb a fejem, végül egy halvány mosolyon és csillogó, szürkéskék szemekkel állapodik meg tekintetem.
- Takamo-sama… - motyogom megállapítón és elkezdek felkászálódni a földrõl, de kinyújtja felém a kezét. Elfogadom segítségét és egy könnyed mozdulattal ránt talpra. A lendülettõl a mellkasának ütközöm és közelségétõl piruló arccal nézek fel rá.
- Gyere Ukita-kun – mondja mosolyogva. – Hazamegyünk.
Óvatosan bólintok és mellé állva hagyom magam derekamnál átkarolva vezetgetni. Gyors léptekkel haladunk végig a kerten, egyenesen a kocsiig. Kicsit meglepetten pislogok körbe. Nem kéne elköszönni Danzou-samától?
Beülünk az autóba, s amint csukódik az ajtó már el is indulunk. Odabent közelebb húzódom hozzá, zavartan összebökdösve mutatóujjaimat.
- Takamo-sama… - motyogom halkan, de azért hallhatóan.
- Igen, Ukita-kun? – mosolyog le rám, és ujjaival hajamba túrva kezd el játszani tincseimmel.
- Mi az a pet? – bököm ki végül. – Mármint… tudom mit jelent a szó… De Yuko-kun olyan furcsán használta…
Pár pillanatig csak néz, és kezdem egyre inkább zavarban érezni magam. Remélem nem mondtam semmi rosszat…
- Nem fontos. Csak egyfajta kifejezés – mosolyodik el újra.
Fél kezével megfogja kezeimet, és magához húzva õket hint apró puszit összefonódó ujjaimra. Elpirulva, bujkáló mosollyal ajkaimon fordítom el arcom. Halkan felnevet, és derekamat átölelve von az ölébe és pironkodva karolom át nyakát. Ében tincsei kézfejemet cirógatják, ahogy leomlanak vállára és hátára. Nagyon selymes a tapintása… Jó érinteni.
Óvatosan hajolok közelebb arcához és egy félénk puszit nyomva ajkaira, pirulok el még inkább.  Ahogy kicsit visszahúzom a fejem, mosolyogva pillant utánam, szürkéskék szemeivel fürkészve piros arcomat.
- Gyönyörû vagy Ukita… - duruzsolja halkan, mire arcszínem még pár árnyalattal rákontráz elõzõ vörös kinézetére. Lassan letérek vele a színtartományról…
Mosolyogva hajol le hozzám, egy finom érzéki csókot adva. Nyelvével bebarangolja és újra felfedezi számat, megsimogatja szájpadlásomat és élveteg táncra hívja enyémet.
Kezével idõközben lassan végigsimít hátamon, de még ingen keresztül is perzselõen hat rám érintése. Ahogy végigér, már ruhám alá besimítva kezét teszi meg visszafelé is az utat. Belesóhajtok a csókba és egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a hátamra döntött a kocsi ülésén. Ahogy kéjes mosollyal az arcán elhúzza a fejét, megszeppenten, égõ ábrázattal pillantok utána.
- Takamo-sama… a kocsiban vagyunk… - emlékeztetem halkan.
- Na és? – vigyorodik el, mire csak némán habogni tudok. Megnyom az ülés karfáján egy gombot és a sofõr fejénél lévõ apró kis ablak halk zúgással becsukódik.
Nagyot nyelve nézek vissza a kaján vigyorra, majd Takamo éhes szenvedéllyel tapad ajkaimra. Egyik kezével mellettem támaszkodik, másikkal viszont ingemet kezdi kigombolni. Remegõ kezekkel simítom le róla zakóját és nyakkendõjét fellazítom nyakában. Nem jutok odáig, hogy befejezzem, mert lejjebb csúszik és forró nyelvével nedves csíkot húz nyakamra.
Halkan felnyögök a testemben felparázsló érzéstõl, de azon nyomban a számra is szorítom a kezem. Nem túl valószínû, hogy az autó hangszigetelt…
Nyakam bõrébe nevet halkan, és megszabadítja magát a nyakkendõtõl és ingétõl is. Ahogy egyre lejjebb halad, szabad kezemmel, amivel épp nem számat fogom be, hogy elfojtsam sóhajaim és nyöszörgésem hangjait, vállába kapaszkodok, mint valami mentõövbe, ami meg óv attól, hogy elsodródjak a kéj hullámain.
Lábaim már automatikusan kulcsolódnak derekára, s megérezve ágyékomhoz feszülõ merevedését nagyot sóhajtva feszül meg testem egy pillanatra.
- Ukita-kun… - hallom Takamo mély duruzsolását. – Így nem tudom levenni a nadrágodat… - mondja széles vigyorral arcán. Végletekig elpirulva, homályos tekintettel pillantok fel rá, és lassan erõt véve remegõ tagjaimon eresztem el lábaimmal.
Vigyora élveteg mosollyá szelídül és elhúzva szám elõl kezem, éhesen csókol meg újból. Közben kezével szakszerû mozdulatokkal simogatja le rólam utolsó ruhadarabjaimat. Ahogy alteste újra hozzám simul, már azt is érzem, hogy rajta sincs már semmi.
Ajkaimat hátrahagyva tér le újra a nyakamra és mellkasomra, így kénytelen vagyok újra kezemet használni vágyam hangtompítójaként. Nedves tapintást érzek meg bejáratomnál, majd azt a gyönyörködtetõ kis feszítõ érzést. Fejemet dobálva, tenyerembe nyöszörögve élvezem ahogy újra és újra megérinti bennem azt a kis pontot. Forró hullámok csapnak át fejem felett, kéjes gyönyört okozva ezzel egész testemben, minden porcikában.
Abbamarad a kényeztetés és Takamo fölém mászva kap újra ajkaim után. A következõ pillanatban mélyen belém hatol, s egyszerre nyögünk bele a csókba.

 

Ukita:

Nyakára fonva karjaimat, derekára lábamat, sóhajtozva veszem fel teste ritmusát. A feszítõ érzés okozta gyönyör keltette kis lángnyelvek tekeregnek a bõröm alatt, eltompítva, mégis egy dologra kiélezve érzékeimet. Minden idegszálam a felettem lévõ férfitestre koncentrál, ahogy vadul csókol és mozgatja csípõjét, én pedig ernyedt testtel heverek alatta.
Hörgése és morgása eltompulva jut el a tudatomig, mégis olyan hatással vannak rám, mint eddig soha semmi. Elképesztõ…
- Nem fáj…? – kérdez hirtelen, mély hangján nyögve.
- Nem… - sóhajtom. Bár durván csinálja… mégse okoz fájdalmat. Sõt… egyre inkább úgy érzem elveszek, elmerülök ha nem kapaszkodom meg belé, magukkal ragadnak ennek a gyönyörteli érzésnek a hullámai. Arcát a nyakamba temetve morran és nyög, s én hajába túrva simulok hozzá még jobban.
Testemet magába szippantja az orgazmus, remegve rándulok össze, az Õ nevét nyöszörögve.
Ahh…

Ködös tekintettel pillantok fel a felettem görnyedõ testre, és szürkéskék szemek pillantanak vissza rám. Pihegve figyelem lágy arcát, s behunyva szemeim élvezem ahogy finoman cirógatja meg ajkaival enyémeket.
Ahogy felül, én is követem példáját, és zavartan pirulva hallom, ahogy halkan felnevet. Nem értem…
Kábán, még reszketõ tagokkal szedem össze ruháimat, hogy felöltözzek. Takamo már rég kész van, s már engem öltöztet, látva, hogy ügyetlenkedek. Ez azért már tényleg kínos… egy inget se tudok felvenni rendesen. Ahogy végre szalonképes állapotba kerülök külsõre, elõre szól valamit a sofõrnek, de még olyan tompán érzékelem a külvilágot, hogy nem értem mit mond.

Hazaérkezve elmegyünk megebédelni. Kellemesen beszélgetünk, és megtudok pár dolgot vendéglátónkról. Majd Takamo a házáról, gyûjteményeirõl is mesél, s kíváncsi érdeklõdéssel hallgatom szavait. Szeretem a mûtárgyakat, rendkívül szépek tudnak lenni.
- Majd megnézhetem? – kérdezem halk hangomon, ahogy befejezi a beszélést.
- Persze. De elõször a kertet mutatom meg, ahogy ígértem… - nyújtja felém mosolyogva segítõ kezét, ahogy feláll az asztaltól. Elfogadva csúsztatom ujjaim a tenyerébe, és izgatottan várom, hova visz. Ahogy leérünk a lépcsõn, már nyílik is a kertre nyíló ajtó…
Csodálattól elkerekedett szemekkel pillantok körbe, ahogy kilépünk. Mindenütt gyönyörû fák, színpompás virágok és smaragdzöld fû… Finoman érzõdik a természet finom illata… Csodaszép…
Izgatottan, magamról megfeledkezve sietek az egyik irányba, hogy közelebbrõl megcsodáljak egy ízléses szobrot, és a köré ültetett virágokat. De szépek…
Hatalmas a kert, szép szobrokkal és növényritkaságokkal teli. Még sosem láttam ilyen kertet… Mintha egy mesébõl pattant volna elõ…
A csillogó vízfelületet megpillantva széles mosollyal arcomon szaladok a tóhoz, s a felette átívelõ fahídon állok meg csupán. Lepillantok a tiszta vízre, a sekélyben úszkáló színes halakra, piros, fekete, narancs és még kitudja hány színben pompázó koipontyokra.
Takamo lassú léptei kopognak mellém.
- Ez… ez… gyönyörû… - mondom halkan, elbûvölten.
- Tudom. De még nem láttál mindent – válaszol, s felkapom rá a tekintetem.
- Igen? – pillantok rá izgatottan. Elõre mutat, és ujja irányát követve fordulok affelé. Izgatottan felsikkantok, és csodáló, elkerekedett szemekkel szaladok az ezüst függönyként aláhulló vízeséshez.
Leguggolva a tó partjára simogatom meg tenyeremmel a vízfelszínt. De jó… Nem bírom visszafogni mélyrõl feltörõ gyermeki örömömet, ledobva cipõmet mártom lábam a vízbe. Eléggé hideg, de hamar megszokom. Ez a hely… csodálatos.
- Hogy tetszik? – ér utol ismét Takamo, és arcomon boldog mosollyal felpillantok rá.
- Tényleg sokkal szebb a tied mit Danzou-samáé.
Halványan bólint, és letelepszik mellém a fûre.
- Bármikor kijöhetsz ide, ha kedved támad olvasni vagy hasonló – ajánlja fel.
- Úgy lesz… - billentem kicsit oldalra a fejem. Igen, ez a hely meseszép… gyakran ki fogok járni ide, azt hiszem…
Egyik karja körém fonódik, s készségesen simulok mellkasához. Olyan meghitt most itt. Csendesen hallgatom szívdobogását, s a vízesés zubogását.
Pár perc múlva megszakítva az idillt áll fel, és segítõ kezet nyújtva húz engem is talpra. Felvéve cipõim a földrõl megyek utána, ahogy kezemet fogva megindul az egyik irányba.
- Megmutatom a lugast is… - mondja lepillantva rám. Mosolyogva viszonzom tekintetét, majd újra a tájat kezdem tanulmányozni, ahogy egyre másra elhaladunk egy-egy szobor mellett, vagy csodaszép virágok között.
- Ezek a szobrok is a gyûjteményedhez tartoznak? – érdeklõdöm kíváncsian. Ahogy nemet int fejével, ében tincsei lágyan követik mozdulatát, s bámulva függesztem rá tekintetem.
- Nem. Rendelésre készítette nekem egy szobrász – magyarázza, majd újra elõre pillant. – Na, itt is vagyunk…
Követem tekintetét, és bámulattól elkerekedett szemekkel fogadom be a csodálatos látványt. Gyönyörû, faragott kerítéssel határolt rész, bíbor és a vörös minden árnyalatában játszó rózsák fonják össze a léceket. Szebbnél gyönyörûbb virágok tarkállanak mindenfelé, és egy hatalmas, tiszteletet sugárzó öreg cseresznyefa ontja rózsaszínes szirmait mindenfelé, ameddig vastag ágai elérnek, vagy a szél elhordja a kis szirmocskákat.
- Nahát… - sóhajtom elvarázsoltan. Kezemet kicsit meghúzva noszogat mozdulásra, s ragyogó arccal követem a fotelekhez és díványhoz, amik a nagy fa alatt terpeszkednek. Ahogy leül, halvány mosollyal, kis pírral arcomon ülök az ölébe és újból körülpillantok. Fantasztikus ez a kert… nem is kert… egy csipetnyi éden...
Az asztalon lévõ tálkából elvéve egy kis süteményt kezdek majszolgatni. Finom. Szeretem az édességet.
- Holnap estélyt rendezek – mondja egyszer csak. Felpillantok az engem figyelõ, szürkés szemekbe.
- Itt a házadban? – kíváncsiskodok. Bólintással igazol, és hüvelykujjával végigsimít szám sarkán.
- Van megfelelõ ruhád, és a dolgod ugyanaz lesz mint legutóbb – mondja, arcomat fürkészve tekintetével.
- Rendben! – húzom mosolyra a számat. Közelebb hajolva susog a fülembe, leheletének forró érintésére libabõrõs lesz a nyakam és alig érezhetõen megborzongok.
- Viszont szeretnék kérni valamit tõled. Játszanál a vendégeimnek a zongorádon valamit? Mondjuk egy kis Mozartot vagy mást. Amihez csak kedved van.
Lelkesen bólintva egyezek bele.
- Persze! Nagyon szívesen, Takamo-sa… - mondanám, de hirtelen éhesen veti magát ajkaimra. Megremegve hunyom be szemeim, ahogy nyelvével végigível ajkaimon, majd élvetegen elmélyíti a csókot. Testem automatikusan elernyed, s bizseregni kezd minden porcikám.
Ruha hangos recsegése tudósít arról, hogy az ingem használhatatlan állapotban letépõdött rólam, majd hasonló hirtelenséggel kerülök vízszintes helyzetbe. Takamo odavet valamit a szolgájának, aki már a távozás mezejére is lép, majd még nagyobb vehemenciával csókolja, harapja nyakamat izgatóan. Leráncigálja rólam a nadrágot is, és õrjítõen nyal végig forró, nedves nyelvével testemen. Kipirult arccal, izgalomtól reszketve kapaszkodok vállaiba, ám ahogy még lejjebb siklik, kicsúszik ujjaim közül támasza.
Szájának forrósága simul péniszemre, és ívbe feszült testtel, nyöszörögve keresek kapaszkodót a fotel oldalában. Testemben csak nõ, és dagad az élvezet, s kéjesen nyögdécselve, sóhajtozva adom ezt a világ tudtára.
Ahogy abbamarad a kényeztetés, és erõs rántás húz ülõ helyzetbe, egyenesen Takamo ölébe. Vágytól ködös szemekkel, kipirult arccal gombolom ki nadrágját, és reszketõ kézzel simítom végig értem ágaskodó merevedését.
- Nem tudok betelni veled… - lihegi rekedtes hangon, s gerincem mentén végigszaladó ujjai elérnek a fenekemig, hogy õrjítõen markoljanak bele. Felnyögve nyújtom felé ajkaim, és éhes vadsággal veszi birtokba õket. Remegõ testemen újabb hulláma a borzongásnak fut keresztül, ahogy egyik ujja belém siklik, belesóhajtozok a csókba, ahogy a kis feszítés mellett egyre elhatalmasodó gyönyör kavarog fel bennem.
Kihúzza belõlem ujjait és fenekembe markoló erõs kezek felemelnek, majd ahogy visszaültet az ölébe, merevedése belém csusszan. Felnyögve feszül ívbe testem, homályos szemeim félig lecsukódnak az élvezettõl, de amúgy is látom a szemem elõtt táncoló, villogó csillagocskákat. Takamo nyakába dõlve nyöszörgök, minden egyes lélegzetvétellel magamba szippantom érzéki illatát is, ami csak még inkább vágyat szít bennem.
- Mozogj, kicsi… - zihálja a fülem mellett. Remegõ testtel engedelmeskedek neki, és felsikkantok az élvezettõl, ahogy mozgásom hatására még inkább ingerel. Fel-le ringatózok ölében, Õt átkarolva és nyakába lihegve, nyöszörögve.
- Thakamohh… ahh… samaaah… - nyögdécselem elhalóan. Felhördülve túr ujjaival hajamba, hogy aztán kicsit elõre húzva a fejem, vadul kapjon ajkaim után. Úgy érzem mintha felfalna, bekebelezne és magával ragadna… de nem bánom, hagyom magam elsüppedni a kéj sötét tengerében.
Testemet hirtelen görcsbe rántja az élvezet, és hangosan nyögve merülök el teljesen az orgazmus forró, s jeges habjaiban.
- Ukitahh… - hörög ajkaimba, mire testem újra megremeg.

Pihegve, kábán dõlök mellkasának s hallgatom heves pulzusát, és gyors légzését. Az én szívem is úgy verdes, akár egy kismadár… Mély levegõket véve igyekszem megnyugtatni magam, s pár pillanat múlva a hátamat cirógató kéz segít még ebben. Karjai közé bújok, akár egy kiscica… Olyan jó itt… nagyon kellemes.
- Gyere, menjünk be – súgja Takamo a fülembe. Halványan biccentek, s elengedve õt mászok ki ölébõl. Még mindig kissé reszketnek térdeim, így lecsüccsenek mellé a díványra és álmos szemekkel nézek nadrágom után. Meg is találom az ingem mellett, utóbbi, drága darab immár használhatatlan. Miután felcibálom magamra a nadrágot, szomorú szemekkel nézegetem a szakadt felsõt, azonban állam alá csempészve ujjait fordítja Takamo maga felé arcom.
- Majd kapsz másikat – mondja bazsalyogva. Félrebillentve fejem mosolygok vissza, s miután kapok egy puha puszit ajkaimra, fel is segít ültömbõl. Pirulva hozzábújok, ahogy beterelget a házba.

***

Céltalanul mászkálok fel-alá a házban. Pontosabban nem egészen céltalanul; Takamo-samát keresem. Azt mondta elmegy edzeni. Vajon mit? Kíváncsiságomtól hajtva nézek körül a villában, s nemsokára rá is találok egy ajtóra, ami mögül tompa puffanások hangjai hallatszanak át. Bekopogok, de mivel nem jön válasz, óvatosan kinyitom és bekukkantok.
Takamo oldalt áll nekem, és íves rúgásokkal csépel egy erre a célra kipárnázott oszlopot.
- Hello – köszönök félszegen, mire felém fordul. Haja most hátul össze van fogva, gondolom, hogy ne zavarja az edzésben. Kissé szaporán szedi a levegõt, de nem vészes.
- Szia Ukita – biccent. Kicsit beljebb araszolok és körbepillantok.
- Bejöhetek? – kérdezem halk hangomon.
- Persze – mosolyodik el, és ahogy közelebb lépek, õ is tesz felém egy lépést. – Szeretnél valamit? – kérdezi, vállaimra téve a kezét.
Megrázom a fejem és elmosolyodok.
- Csak… gondoltam megkereslek… - biccentem oldalra a fejem. – De ha zavarok…
- Nem zavarsz – vág közbe, megfogva államat és finoman csókot hintve ajkaimra.
- Akkor jó – kicsit elpirulok lágy mosolyát látva, így inkább bujkáló, zavart mosollyal ajakaimon nézek megint körbe.
Egy nagy edzõterem, ebben a részében a földön kemény szivacs, és mindenféle kirögzített párna.
- Nézhetem ahogy gyakorolsz, Takamo-sama? – kérdezem kíváncsian. Milyen sokszínû! Rengeteg mindennek hódol, úgy tûnik a harcmûvészetek is kedvelt elfoglaltságai közé sorolhatóak.
- Nyugodtan. Nemsokára amúgy is végzek.
Nem messze, de azért tisztes távolságban leülök a földre és érdeklõdve figyelem mozdulatait. Milyen erõs! Elképesztõ… és mindamellett gyors.
Ahogy végez az edzéssel odajön hozzám, és leül mellém, s meglepetten pillantok meg egy nagy lila foltot felém esõ alkarján. Talán rosszul ütött?
- Fáj? – fogom meg aggódva kezét, kissé felemelve, vigyázva, véletlenül se okozzak neki fájdalmat.
- Nem – jelenti ki, hangján hallom, hogy mosolyog. Mégis félve pillantok karjára. Szegény… biztos kellemetlen, akkor is, ha nem fáj…
Óvatosan nyomok a foltra egy leheletnyi puszit. Nekem az õ csókjaitól és puszijaitól mindig olyan jó érzésem van… talán neki is kellemesebb lesz.
Halkan felnevet, és másik kezével derekamat átkarolva dönt a földre, s arcomon halovány pírral arcomon pillantok fel rá.
- Édes vagy, Ukita… - leheli ajkaimra, és élveteg csókban részesít. Megremegve simítok végig mellkasán, lassacskán szétnyitva felsõjét.
Azonban hirtelen kopogtatnak, s Takamo fáradt sóhajjal pillant az ajtó felé.
- Mi az? – kérdezi kissé morcos hangon. Egy szolgáló nyit be, mélyen meghajolva.
- Talamo-sama, telefonja van – mondja görnyedve a cseléd.
- Nem érek rá – jelenti ki felettem támaszkodó.
- Masashi az, uram.
- Megyek már… - kel fel cseppet sem jókedvûen sóhajtva és kimegy a terembõl. Pislogva pillantok utána, majd lassacskán összekanalazom magam a földrõl.

***

Másnap, a késõi lefekvés, azaz elalvás után, korai az ébredés, ami szintén nem egyenértékû a felkeléssel. Minden esetre, mire reggelizni megyünk, a szolgák már sürögnek, forognak, az estélyre készülve. Délután is nagy még a nyüzsi, de estére minden elkészül. Takamo teljesen nyugodt én viszont kissé izgatott vagyok. Nem akarok csalódást okozni számára az estén…
Ahogy elkezdenek szállingózni a vendégek szégyenlõsen Takamo mellé menekülve figyelem, ahogy egyre-másra térnek beljebb az elõkelõbbnél-gazdagabb kinézetû emberek. Milyen sok ismerõse van…

Takamo:


- Mozogj, kicsi... - súgom.
Testem lángol, és a látvány ahogy az ölemben ülve gyönyörtõl remegve élvezi... ahogy mélyen benne vagyok... ahh csak hörögni vagyok képes.
Ahogy mozogni kezd, kéjes kis sikolyai és nyögései olyan hatással vannak rám, hogy fogaimat összeszorítva kell visszafognom magam. Különben elélvezek. Bizony...
Egymás nevét nyögve, sóhajtva jutunk el a paradicsomba... a gyönyörök fellegvárába...

Édesen pirulva kaparja össze magát. Annyira édesen közvetlen. Imádnivaló, pedig ilyet soha nem mondok senkire.

*

Kicsit magára hagyom délután, hogy gyakoroljak. Nem szeretnék kijönni a formámból, hiszen kiváló vagyok a küzdõsportokban, aminek alapvetõ feltétele a jó kondi.
Halk köszönésre figyelek fel, és meglepetten pillantok oldalra. Ukita mosolyog rám félénken.
- Szia Ukita - vigyorodom el. Magától jött ide. Kis drága.
- Bejöhetek?
- Persze - naná hogy bejöhetsz kis húsom. - Szeretnél valamit?
- Csak gondoltam megkereslek... - hajtje félre kis fejecskéjét. - De ha zavarok...
- Nem zavarsz - teszek pontot a végére, és elé lépve puszilom meg. Kissé izzadt vagyok, de nem zavar. Alig várom, hogy õ is csatakos legyen...mmrrr...
- Akkor jó - pislog fel rám. - Nézhetem ahogy gyakorolsz, Takamo-sama?
- Nyugodtan, nemsokára amúgyis végzek. - - intek neki. Aha, és utána rámászom. Már alig várom.
Élvezem csodáló pillantásait, ahogy engem figyel... ez tetszik. Mindig is imádtam, ha istenítenek.

Befejezem az utolsó rúgást is, és lihegve vetõdöm mellé a tatamira amin kucorog. Megragadva kezemet az alkaromat nézi aggódón csillogó szemecskéivel.
- Fáj? - kérdezi. Lepillantok, mert gõzöm sincs mirõl beszél. Oh, megüthettem véletlenül edzés közben és most belilult.
- Nem - válaszolom a haját megsimogatva, ellágyult mosollyal. Kis drága...csak nem belém estél? Óh, ennek csak örülök.
Megpuszilja a foltot. Elõször meghökkenek, majd valami különös csiklandozás ingerel és kitör belõlem a halk nevetés. Komolyan aggasztó... kezdek túlságosan odalenni érte... Leteperem, és puhán megpuszilom.
- Édes vagy Ukita... - súgom. Kezdem vetkõztetni, és elakadó lélegzettel csókolom. Teljesen elveszi a józan eszem... ah isteni illata van...

Hát nem megzavarnak??? Masashi te...te...te...

Ajánlom, hogy alapos indokkal szakítsd félbe legjobb szórakozásomat.

Szomorúan hagyom magára kedvenc kis játékomat. Sebaj, majd bepótolom.

*

Elégedett mosollyal pillantok végig a báltermemen, ahol a vonósnégyes már rázendített, a pincérek szaladgálnak, öltönyös férfiak és estélyi ruhás nõk pezsgõznek és beszélgetnek. Hiába, értek a rongyrázáshoz. A bejáratnál állva üdvözlöm a vendégeket.
Néha lepillantok a mellettem álló Ukitára, aki ma este igazán szemet gyönyörködtetõ látvány sötétkék szatén ingében és a hozzá illõ nadrágban. Nemrég dugtam meg és már megint kívánom… belõle sosem elég.
Megérkezik a másik jakuza vezér Masashi is a kis nyuszikájával. Mosolyogva üdvözlöm õket.
- Ma is gyönyörû vagy nyuszika… - duruzsolom élveteg mosollyal, és megcirógatom szép kis arcát. Még jól emlékszem milyen készségesen szopott le engem egykor. Feledhetõ volt. Mi több, Ukita még nála is gyönyörûbb. Masashi felé fordulok, komor tekintetét látva gonoszul elmosolyodom, és a mellettem álló kis cicusom vállára vetem lezserül a kezem.
Nem mutattam be eddig még senkinek, hisz õ a tulajdonom, de ezúttal kivételt teszek.
- Õ itt Ukita… Ukita, õ itt Masashi, õ pedig Reito-nyuszi.
- Nagyon örvendek – reagál azonnal jól nevelten az én kis petem, Masashi pedig elismerõen pillant végig rajta.
- Látod? – mondom gúnyos vigyorral. – És még beszélni is tud, nem úgy mint a tiéd.
A hosszú hajú kis szépség mormog valami sértést az orra alatt, de Masashi rávillantja szemeit, hogy elhallgattassa. Hehe, ez felettébb szórakoztató...
Bemennek, és Ukitával kettesben maradunk. Hm... mielõtt belevetem magam a társasági élet sûrûjébe, még van vele egy kis dolgom. Átölelem karcsú derekát, az egyik nagy erkélyre kivezetem.
Puhán megcsókolom, és elõveszem a kis dobozkát, kivéve belõle a vékony fehérarany láncot, amin egy kis medál van. Könnycsepp alakú kék gyémánt. Kurva drága volt, de nekem nem számít. Elkerekednek a szemei, ahogy a nyakába teszem.
- Takamo-sama... – motyogja.
- Szeretném ha hordanád Ukita-kun... – súgom a fülébe, és felegyenesedve pillantok le rá. A gyémánt szikrázik és csillog, szinte életre kel rajta, de nem uralkodik el a szépségén, hanem vele együtt széplik, kiemelve gyönyörû bõrét, csillogó szemeit. Ahh... és az enyém...
- Köszönöm szépen - rebegi édesen. Mosolyogva biccentek, és hagyom hogy nyakamba csimpaszkodva bújjon hozzám. Hajába temetve arcomat szívom mélyen magamba jázmin illatát... Finom...
- Gyere, vessük be magunkat. Te csak maradj mellettem - utasítom halkan, és elengedve õt lépünk be a vendégsereg közé.

*

Elérkezik az idõ, és kis szépségemet a zongorához vezetem. Néhány bevezetõ mondat után elcsendesedik a vendégsereg, és Ukita játszani kezd. Nem csak gyönyörû szép, szemet gyönyörködtetõ, de amit játszik, és ahogy játssza...
Csodálatos.
Ahogy vendégeimen végigpillantok, elégedetten elmosolyodom. Áhítattal figyelik. Ukita nagyon tehetséges... Holnaptól zongoratanárt bérelek mellé.
Befejezi varázslatos játékát, és ahogy felnyitja kába kis szemecskéit és körbe pillant, olyan mint szex után. Kis mosoly az ajkai körül... Gyönyörû.
Elégedetten lépek mellé a kitörõ tapsviharban, és miután udvarias meghajlással megköszöni az ovációt, megfogja a kezem. Büszkén mosolygok le rá. Jól van...
Füléhez hajolva súgom:
- Csodálatos voltál...
Hát nem elpirult? Édes...

*

A hangulat tetõfokára hágott már, és kedélyes, vidám beszélgetésbe merülök a Kínai attaséval és néhány üzlettársammal. Fogy a pezsgõ, jó a hangulat. Én csak keveset iszom.
Valami nem stimmel.

Hm.

Eitoval találkozik tekintetem, aki egy falhoz támaszkodva figyeli a vendégeket. Õ magának való, nem szokott belefolyni a mulatozásba.

Hol van Ukita? Körbe futtatom tekintetem, de nem látom. Eh, pedig megmondtam neki, hogy ne kószáljon el... Intek Eitonak.
- Ukita hol van? - kérdezem halkan. Megrázza a fejét. Nem tudja. - Keressétek meg. - morranok, és õ engedelmesen bólint. Int egyet, és a fal mellett álló embereim azonnal megindulnak. Kezdek ideges lenni. Ukita nem szófogadatlan. Nem tûnne csak úgy el szó nélkül...
Az attasé kezébe nyomom a poharam, és én is elindulok a keresésére. Kilépek az üres folyosóra, és találomra a kert felé indulok. Nyöszörgés hangjaira leszek figyelmes, mint amikor valakinek befogják a száját. Berúgom az egyik ajtót, ami mögül hallom, és az elém táruló látványtól ledermedek. Egy idegen férfi a földön hever, az alatta lefogott Ukitán, aki teljesen meztelen. Kezeit feje fölött szorítja le fél kézzel, másikkal pedig a száját fogja be.

Elfutja agyamat a vörös köd.

Õrjöngve ragadom meg a férfit hajánál fogva, és egy mozdulattal lerántva róla hajítom félre, hogy csak úgy nyekken. Már hallom embereim lábdobogását, ahogy dühös kiáltásomat meghallva sietnek ide. Arrrghhhh de dühös vagyok!
Eito már mellettem áll. Pont jó. Benyúlok zakójába, és elõkapva egy magnumot egyenesen a pasi homlokának szegezem. Kibiztosítom a fegyvert, és õ felnyüszít a félelemtõl.
- Hogy mertél hozzányúlni ahhoz, ami az enyém? - dörrenek rá, dühömben vicsorítva, kegyetlenül és fagyosan szikrázó szemekkel. Meghúzom a ravaszt, de valaki félrerántja a kezem, és így csak a falat találom el.
- Mi van? - dörrenek Eitora.
- Bocsáss meg, de õ a rendõrfõnök fia... Most, ráadásul a házadban semmiképpen nem ölheted meg.
- Kurva életbe! - szûröm a fogaim között. Hiába vagyok az ország leghatalmasabb jakuza vezére, akkor sem lõhetem le a helyi város rendõrfönökének csemetéjét amíg tele a ház vendégekkel...
Megfordítom a pisztolyt, és a tussal verem be az orrát. Ahogy reccsen a csont, és spriccel a vére, egy csapásra megnyugszom. Ennyi elégtétel épp csak elég nekem. Visszaadom Eitonak a fegyverét, és Ukita felé fordulok, aki remegve szorítja maga köré a nagy zakót, amit egyik emberem adott rá közben. Olyan kicsi és törékeny... Könnyes arcocskája, reszketõ ajkai és félelemtõl csillogó szemei csak még jobban feldühítenek.
Dühösen fújok egyet, és a fotelba vetõdöm.

 

- Hívjátok ide a rendõrfõnököt. - mosolyodom el gonoszul és kegyetlenül. Alig egy perc múlva meg is jelenik a középkorú férfi, és a látványtól a küszöbre dermed. Eito taszít rajta egyet, és végre belép.
- Mi ez az egész? - hebegi. Fagyosan pillantok rá. Mocskos kis ügyleteirõl mindent tudok, és mellékesen pedig õ az egyik üzletfelem. Tudja, hogy velem nem szarozhat.
- A fiad kárt tett a tulajdonomban. - jelentem ki egyszerûen. - Jakuza szokás szerint követelek elégtételt.
Elsápad. Tudja jól, hogy ez mit jelent.
- De hát mit tett? - nyögi. Ukitára mutatok, és ismét elborul tekintetem a haragtól. Szegénykém már Eito mögött reszket, kétségbeesetten kapaszkodva öltönyébe. Nem izgat, Eito sosem merné kihasználni a helyzetet, tudja mi várna rá akkor.
- Persze felvállalhatod magadra az adósságot, hiszen ez is jakuza szokás. - intek nagylelkûen.
Összerezzenve pillant le vérzõ arcú fiacskájára, aki még mindig térdel a fal mellett, és halkan nyöszörögve szorítja kezeit betört orrára.
- Nem tehetem... - súgja szomorúan. Na igen, egy rendõrfõnök nem lehet félkezû.
Gonosz mosollyal figyelem ahogy halkan beszélgetnek, és szidja le fiát. Szeretem ezeket a kegyetlen kis játékokat... Jakuza vezérként szükség is van rá, hogy ilyen legyek.
Felállok, és eléjük lépve komoran pillantok le a kis rohadékra. Talán 24 éves lehet, és nem csúnya.
- Mi ütött beléd, hogy ezt tetted? - hallom apját.
- Olyan gyönyörû... egyszerûen csak... meg akartam kapni... - nyöszörgi. Biccentek.
- Az angol koronaékszerek is gyönyörûek. Azokat is elvennéd egy kurva szó nélkül? - kérdezem kegyetlen kis félmosollyal. Embereim mellé lépnek, egyik lefogja, másik kifeszíti kezét a dohányzóasztalra, és a harmadik elõhúzza halk, fémes szisszenéssel katanáját, ezt a méltán híres és félelmetes kardot, amire a japánok évezredek óta büszkék.
Segítségért és könyörületért sikoltozna, de a saját apja fogja be a száját.
- Viselkedj férfiként te ostoba! - sziszegi a fülébe. Hátrébb lépek, hogy ne legyek véres, és egy másodperc alatt lezajlik. A kard villan, tenyérbe fojtott halk sikoly, és a levágott kéz tompán puffan a szõnyegemen. Bassza meg a szõnyegem!
Egy ruhadarabot csavarnak a vérzõ végtagcsonkra, és én, aki az egész jelenetet kifejezéstelen arccal és hideg szemekkel, zsebre vágott kezekkel néztem végig, lazán kisétálok a szobából, embereimmel. Ukitát Eito viszi a karjaiban. A folyosón intek neki, és átadja. Egész testében reszket, szemei szorosan behunyva, így temeti nyakamba kis arcát, kétségbeesetten csimpaszkodva belém. Magamhoz szorítom, és dühöm ismét fellángol.
- Az a rohadt szemét... - mormogom. - Eito... törõdj a vendégekkel. - vetem hátra, és a hálószobámba sietek. Olyan pipa vagyok, hogy arra nincs is szó!
Berúgom az ajtót, és egyik emberem halkan csukja be mögöttünk. Egyenesen a fürdõszobába viszem, és a zuhany alá állítom. Legszívesebben vicsorognék tehetetlen dühömben! Szipogva, behunyt szemekkel sír hangtalanul, ahogy a víz rázúdul, és én szinte már durván beszappanozom.
- Hol ért hozzád? - morgom, és kíméletlenül dörzsölöm bõrét. - Mit tett veled? Meg is dugott?
Egyre dühösebb vagyok, és elkeseredettebb. Bemocskolták és összetörték a játékomat, pedig olyan jól szórakoztam vele!
Megrázza a fejét és valamit mond, de olyan halkan és elhalóan, hogy nem értem.
- Ismételd meg! - bõszülök rá, és szájához hajolok, hogy jobban értsem.
- Csa...csak csókolgatott és az...az ujjait...izé... - nyöszörgi halkan zokogva. - Más...ne...nem történt...
Felsóhajtok. Idõben érkeztem ezek szerint. Magamhoz ölelem, és õ nyakamba csimpaszkodva simul hozzám reszketõ kis testével. Most tûnik csak fel, hogy ruha van rajtam, ami már csuromvizes. Kinyúlok egy nagy törülközõért amit ráterítek, gyengéden megszárítgatom, és a hálómba viszem. Lefektetem az ágyamba, ledobálom vizes ruháimat és mellé fekve ölelem magamhoz. Úgy bújik és simul, hogy szinte elvész karjaimban... Álla alá nyúlva emelem fel fejecskéjét, hogy megcsókoljam.
- Letakarítom rólad annak a mocsoknak az érintéseit... - morgom dühösen, és elmélyítve a csókot mászom rá.
Végigcsókolom és nyalogatom csodás testét, nyomokat keresve rajta. Nem jelölte meg sehol szerencsére. Csak az enyémek vannak rajta. Remegve kapaszkodik a lepedõbe ahogy a számba veszem kis éledezõ farkát. Gyengéden és lágyan kényeztetem, majd hasra fordítva csókolom végig a hátát is, lecsókolva és nyalogatva róla minden rossz és borzasztó emléket. Nevemet sóhajtozva adja át magát teljesen nekem, és amikor már úgy érzem, hogy elég tiszta, gyengéden tágítom kicsit a nyelvemmel és fölé mászva hatolok belé óvatosan. Tényleg nem dugta meg. Annak jelei annyira egyértelmûek, hogy azonnal észrevenném. Kurva nagy mázlija van, mert ha most újra bedühödnék, kinyíratnám azt a mocskot, rendõrfõnök apuci ide vagy oda...
Lágyan, szelíden mozgok benne, édes nyögései és sóhajai zene füleimnek. Nem bírom elviselni a tudatot, hogy más is hozzáérjen így... nem bírnám.
- Te az enyém vagy... - súgom a fülébe zihálva. - Csak az enyém... nem engedem, hogy bárki más érintsen...
- Takamo-sama... - sóhajtja.
- Ukita... kicsi Ukitám... - nyögöm, és nyakába temetett arccal hördülök fel a gyönyörtõl. Zihálva hallgatom ahogy kéjesen felsikoltva követ...

 

Ukita:

Egy páros áll meg elõttünk. Egyikük egy magasabb férfi, mögötte egy középmagas fiú követi. Takamo mosolyogva üdvözli õket, és a fiúhoz fordulva búg neki valamit. Kicsit szorongva harapok ajkamba.
Azonban mikor a másik férfihez fordul, vállamra téve kezét húz magához.
- Õ itt Ukita… Ukita, õ itt Masashi, õ pedig Reito-nyuszi – mutatja be õket.
- Nagyon örvendek – köszönök udvariasan meghajolva kissé.
- Látod? És még beszélni is tud, nem úgy mint a tiéd – mosolyodik el elégedetten Takamo, mire a fiú morog valamit, de Masashi egy pillantására elcsendesül.
Miután õk is bemennek Takamo derekamat átkarolva terelget ki az egyik erkélyre. Odakint végigpillantok a csillagokkal teleszórt égbolton. Nagyon szép az este. Finom csókot kapok, s halvány mosollyal ajkaimon pillantok Takamora, aki elõvesz valamit zakója zsebébõl. Felnyitja a kis dobozkát, és kihúz belõle egy szép láncot, a végén egy ragyogó kék drágakõvel. Elakadó lélegzettel figyelem, ahogy elõbukkan egy csodaszép ékszer a kis dobozból. Hozzám hajol és a nyakamba akasztja.
- Takamo-sama… - hebegem meglepetten. Ezt… ezt én kapom?
- Szeretném, ha hordanád Ukita-kun… - duruzsolja fülem mellett, ujjaival leheletnyien megsimogatva nyakamat. Ahogy elhúzódik lepillantok a nyakamban lógó ékszerre.
- Köszönöm szépen – mondom halkan, gyönyörködve a szikrázó gyémántban. Még… sosem kaptam senkitõl ilyen szép dolgot…
Újból felpillantok rá mosolyogva, s átölelve nyakát bújok hozzá. Hosszan élvezem a meghitt pillanatot, és…
boldognak érzem magam…
- Gyere, vessük be magunkat. Te csak maradj mellettem – mondja halkan, majd elenged, s szorosan mellette megyek utána a vendégekkel zsúfolt bálterembe.

***

- Ukita-kun, megtennéd, amit kértem tõled? – hajol fülemhez nemsokára Takamo-sama. Mosolyogva bólintok és az oldalán a zongorához megyek. Takamo nem emeli fel a hangját, mégis pár mondat után mindenki ránk figyel, és elcsendesül minden vendég. Kissé zavarban vagyok, hogy most mindenki engem figyel. Szégyenlõs mosollyal hajolok meg a vendégek felé, majd leülök a zongora elé. Óvatosan nyitom fel a billentyûket védõ fedelet, és végigfuttatom tekintetem a fekete fehér csíkokon. Ujjaimat a kezdõ hangokra teszem… majd mély levegõt véve kezdek játszani.

Belemerülve a zenébe, halvány mosollyal arcomon, behunyva szemem lágy ringással játszom, élvezem a hangok dallamos simogatását. Nagyon szép ez a szám… szeretem zongorázni…
Pár percig csak a zongora hangjai töltik be a termet, mindenki csendben figyel és hallgat.
A zenének vége és halk sóhajjal rakom kezeim az ölembe és nyitom fel szemeim. Pár másodperc csend… majd szinte egyszerre kezdenek tapsolni a vendégek. Elpirulva állok fel és szégyenlõsen lesütve szemem hajolok meg.
Ahogy újra felegyenesedek Takamora pillantok, piros arccal mosolygok rá, és boldogan fogadom elégedett mosolyát. Szégyenlõsen menekülök közelségébe a figyelem középpontjából.
- Csodálatos voltál… - súgja halkan.
Mosolyogva, piros arccal fordítom el szégyellõs tekintetemet.

Az est zavartalanul folytatódik tovább, én Takamo mellett maradva figyelem a vendégeket. Az egész teremben jó hangulat uralkodik, mikor valaki mellém lép. Takamo pár lépéssel arrébb beszélget egy ismerõsével, de kettõnk közé egy magas, mégis fiatal férfi áll. Megszeppenten pislogok fel az illetõre, engem fürkészõ szemeibe.
- Bocsánat… - motyogom halkan, és megpróbálok visszaaraszolni Takamohoz, de a férfi az utamat állja.
- Szia – mosolyodik el, szemében különös fény csillan. – Ukita, nemde bár?
Félszegen bólogatok, s ruhám sarkát kezdem gyûrögetni.
- Nagyon tetszett a játékod. Szeretek gyönyörködni a hasonló szépségekben – mosolyog továbbra is, de cseppet sem bizalom-gerjesztõen.
- Örülök, hogy tetszett… ha nem bánja én most… - habogom halkan, ám ekkor hátamra téve tenyerét fordít meg és kezd el tolni az egyik irányba.
- Megmutathatnád nekem kertet – sandít le rám, és én félve kapkodom tekintetemet Takamo-samára, de egyre távolodunk tõle.
- Én nem mehetek el – dadogom.
Hirtelen kinyit egy ajtót és berántva húz maga után. Becsukódik mögöttünk és szembe fordul velem a sötét szobában. Megszeppenten pillantgatok körbe, de nincs másik kijárat.
- Kérem, engedjen ki! – makogom. Ebbõl nagy baj lesz. Nagyon nagy baj…
- Dehogy engedlek – kuncogja el magát halkan a férfi, mire félve hátrálni kezdek. Azonban elkapva csuklómat ránt vissza magához, és közvetlen közelrõl néz elkerekedett szemeimbe.
- Most, hogy végre kettesben vagyunk…
- Ne… - nyekkenem, azonban számra tapasztja ajkait, belém fojtja a szavakat.
Pár másodperc döbbenet után, vergõdni kezdek, szabadulást remélve, de egyik kezével erõsen fenekembe markolva szorít magához. Meglepetten felnyögök, ahogy valami kemény nyomul a hasfalamnak.
- Eresszen! – rántom oldalra a fejem, s számra hirtelen egy kéz szorul.
- Csss… ne hangoskodj… - susogja halkan a férfi. Kétségbeesetten, könnyeimmel küszködve pillantok az izzó szempárba. Ne… nem akarom…
Könnyed mozdulattal dõl velem a földre, s én tenyerébe sikkantva fogadom, ahogy rám nehezedik. Könnyeim már forró patakokként csordogálnak végig arcomon. Kezeim mellkasomhoz szorítom, de nem sokat érek vele. Elengedve számat ajkai ismét hangom tompítójaként tapadnak az enyémekhez, miközben könnyedén szorítja le mind a két kezem a fejem fölé. Gyors mozdulattal tépi le ingemet, s nyöszörögve felsóhajtok, ahogy végignyalja mellkasomat.
- Ne… - zokogom elhalóan. Hasonló gyorsasággal szabadít meg nadrágomtól is. – Eresszen el… kérem!
- Hogy lehet, hogy ez a gyönyörû test csak egy férfi ágyát melegíti? – engedi el füle mellett könyörgésem, éhes szemekkel végigmérve. – Kár lenne ezt hagyni… - neveti gonosz hangon.
Félelemtõl remegve, döbbenten elkerekedett szemekkel merevedek le, akár egy sóbálvány. Közben kezei végigsimítanak testemen, egészen fenekemig, s ujjaival bejáratomnál kezd körözni. Felocsúdva hirtelen felsikoltanék, de kezét ismét számra szorítja, mielõtt akár megnyikkanhatnék. Kiáltásom elhal a tenyerében, könnyeim folyamatosan arcomat mossák.

Hirtelen nagy robajjal kivágódik az ajtó, és a következõ másodpercben a rám nehezedõ férfitest egy pillanat alatt tûnik el fölülem. Takamo dühös kiáltással, könnyedén rántja le rólam a férfit, és a következõ pillanatban már az emberei is megékeznek a hangzavarra. Felkecmergek ülõ helyzetbe, s valaki rám terít egy nagy zakót. Valahonnét elõkerül egy fegyver…
- Hogy mertél hozzányúlni ahhoz, ami az enyém?! – Takamo hangja akár a mennydörgés, vagy a tajtékzó óceán. Megrémülve pillantok fel a jelenetre, ahogy Takamo pisztolya a férfi homlokának szegezõdik, s összerándulva szorítom össze a szemem, ahogy eldördül a fegyver. Minden olyan gyorsan történik… Zokogva szorítom arcomra a kezem.
Szitkozódásra pillantok fel. A férfi még életben van, de ebben a pillanatban Takamo egy lendületes csapással töri be az orrát. A vér szétspriccel, és elõttem alig egy méternyire szennyezi be a szõnyeget. Zihálva, rémülettõl elkerekedett szemekkel nézem a vörös foltot.
Takamo leül az egyik fotelba, hivat valakit. Valami rendfõnököt… igen, az elõbb mintha hallottam volna, hogy ez a férfi az õ fia…
Remegõ lábakkal tápászkodom fel a földrõl, s ha nem lépne mellém valaki, hogy megtartson, összeesnék. Reszketve, menedéket keresve fúrom könnyes arcom az elõttem álló zakójába. El akarok menni… nem akarok itt maradni…
Ahogy bejön az idõsebb férfi, döbbenten néz végig a szobán, a fián, Takamon, s rajtam is. A továbbiakból csak a hangokat fogom fel, ahogy arcom teljesen a menedékként szolgáló háthoz szorítom. Halk veszekedés, Takamo mély hangja, penge szisszenése, rémült kiáltozás, ami elhal valószínûleg egy tenyérben… egy sikoly és tompa puffanás…
Lábaim egyre inkább remegnek és minél kissebre összehúzva magam kapaszkodom a zakóba. Valaki a magasba emel, és szinte összegömbölyödve hagyom magam cipelni. Egy másik kéz vesz át, és ahogy ehhez a testhez is oltalmat keresve bújok, megérzem Takamo illatát. Reszketve, összeszorított szemekkel karolom át nyakát, szorosan magamhoz szorítva.
- Az a rohadt szemét… - hallom a dühös morgást. – Eito, törõdj a vendégekkel…
Takamo bevisz a hálószobába és az onnan nyíló fürdõszobában áll csak meg és beállítva a zuhany alá kezd el megfürdetni. Meleg víz zúdul a nyakamba, elvegyülve még mindig potyogó könnyeimmel. Erõsen, már már durván dörzsöl a szivaccsal, s ez sem segít a helyzeten.
- Hol ért hozzád? Mit tett veled? Meg is dugott? – zúdítja rám ingerülten a kéréseit. Felszipogva motyogok pár szót, mi szerint nem, nem tette AZT.
- Ismételd meg! – dörren mély hangja és összerezzenve húzom össze magam.
- Csa… csak csókolgatott és az… az ujjait… izé… - hebegem akadozva, sírásommal küzdve. – Más.. ne… nem történt…
Megkönnyebbülten felsóhajt és nyugtatóan magához ölel. Igen, most ez kell… A biztonságot nyújtó közelsége, egy kis gyengédség és törõdés…
Puha törülközõ kerül a testemre, majd ahogy megszáradok a karjaiba emelve visz be a hálószobába. Letesz az ágyra, és ahogy mellém fekszik védtelenségemben oltalmat keresek a karjaiban.
Ujjai az állam alá fonódnak, és felemeli fejem, hogy arcomat maga felé fordítsa.
- Letakarítom rólad annak a mocsoknak az érintéseit… - mondja halkan, finoman megcsókolva.
Fölém gördül, nyelve a számba csusszan és érzékien simogatja végig minden zugát. Ajkaimat hátrahagyva hajol lejjebb, hogy mellkasomat hintse tele finom csókjaival, bõröm minden egyes négyzetcentiméterét kényeztetve puha ajkainak érintésével. Lassan leér ágyékomhoz és tagomat szájába véve kezd el lassan kényeztetni. Testemen hullámokban halad végig a kellemes forró érzés, és sóhajokat, nyögéseket csal ki ajkaim közül.
Abbahagyva a kényeztetést fordít meg óvatosan, hogy hátam ívét is lágy csókokkal szórja tele. Elsöpörve ezzel a tudatomat szomorúsággal ostromló fellegeket.
- Takamoh… samah… - nyöszörgöm halkan, elhalóan a nevét. Nyelvével ott lent is elkalandozik, rövid tágítás után fölém mászva nehezedik rám, közben lassan belém vezetve merevedését. Elakadt lélegzettel markolok a lepedõbe, majd nyöszörögve adom át magam az érzésnek, ahogy lassan, lágyan mozogni kezd.
- Te az enyém vagy… - susogja, lehelete fülemet simogatja. – Csak az enyém… nem engedem, hogy bárki más érintsen…
- Takamo-sama… - sóhajtom elhaló hangon a nevét, elködösült szemekkel és elmével.

Ukita(2):

- Ukita… kicsi Ukitám… - nyögésének mély hangja megborzongatja egész testemet, és átszakít bennem minden gátat… felsikoltva süppedek a lebegésszerû gyönyörbe.

Pihegve próbálok levegõhöz jutni, ahogy magamhoz térek, és kiscicaként gömbölyödök a mellém gördülõ testhez.
- Takamo-sama… - motyogom halkan, mellkasába fúrva arcomat.
- Cssss… - csitít lágyan, megcirógatva arcomat. – Vigyázok rád…
Kissé megnyugodva, normalizálódó légzéssel és szívveréssel hunyom be szemeim, s lassan elmerülök az álmok ringató tengerében…

***

- Gyere Ukita-kun… - segít ki Takamo-sama a kocsiból. Reggel nem mondta, hogy hova megyünk, csak miután beszálltunk a kocsiba. De ott is csak annyit árult el, hogy üzleti útra megy, és engem is magával visz.
Ahogy kiszállok elkerekednek a szemeim. Egy reptéren vagyunk, és nem messze elõttünk egy magánrepülõgép áll. Takamo elindul a gép felé, és felocsúdva követem. Felmegyünk a lépcsõn, s ahogy odabent körülpillantok, résnyire nyílott szájjal fedezem fel tekintetemmel a teret. Akárcsak egy luxusszálloda egy lakosztálya, a bútorokat vörös bársony fedi, a padlón puha padlószõnyeg.
Takamo lehajol hozzám, és egy finom csókkal térít magamhoz. Elpirulva csukom be szám, ahogy elhúzódik tõlem. Derekamat átkarolva terelget beljebb és utánunk már csukódik is az ajtó.
Egy stewardess jön be lép az ajtóhoz.
- Kérem üljenek le, és csatolják be az öveiket a felszállás ideje alatt! – mondja kedvesen mosolyogva, majd elmegy.
Ahogy leülünk, a gép lassan gurulni kezd. Izgatottan pillantok ki az ablakon, s habár ültem már repülõn, azért ez teljesen más helyzet.
- Utaztál már repülõvel, nem? – simogatja Takamo lehelete fülemet. Pirulva fordulok felé. Ennyire látszana, hogy izgatott vagyok?
Félénken biccentek, majd az ajkamba harapva rendszabályozom meg magam és nehezedek vissza az ülésbe. Nem tudom megállni, hogy szemem sarkából ne tekintgessek kifelé az ablakon. Lassan felemelkedünk és kíváncsian pillantok le az egyre kisebb városra. Vízszintesbe áll a repülõ és a hölgy újból felbukkan.
- Kikapcsolhatják az öveiket – mosolyogja. – Hozhatok valamit, Takamo-sama?
- Nem, köszönöm – utasítja el Takamo, majd a stewardess megint eltûnik valamerre. – Minden itt van, amire ebben a pillanatban vágyom… - duruzsolja kissé elvigyorodva, miközben hozzám fordul.
Fülig vörösödve nyitom pislogok nagyokat. Itt… most… a repülõn…?
Néma kérdéseimre néma, mégis egyértelmû választ kapok. Gyors mozdulattal kapcsolja ki övemet, és az ölébe húzva éhes csókkal tapad az ajkaimra. Megremegve, paradicsompiros arccal sóhajtok fel, s mentõövként kapaszkodok meg nyakában, ujjaimmal selymes tincsei közé túrok. 
Nyelve végigsimít szájpadlásomon, érzéki táncra csábítja enyémet, elkábít és feltüzel. Istenkém…
Combom alá nyúlva, hátamat megtámasztva emelkedik fel, és elindul a gép hátulja felé. Hova visz? Egy elválasztófal mögé fordul be és meglepetten pislogok a szemem elé kerülõ bútorra. Ezen a gépen még ágy is van? Nem tudok tovább foglalkozni vele, mert óvatosan leültet az ágyra, majd zakóját és nyakkendõjét elhajítva fekszik le. Bátortalanul, kipirult arccal pislogok rá, õ viszont csak megfogva kezemet húz le magához, majd hajamba túrva csókol meg érzékien. Homályos szemekkel pillantok le rá, s végül rájövök, hogy mit szeretne.
Combjaira ülve nyomok újból csókot ajkaira, majd lehunyva szemeim kicsit lejjebb hajolva puszilgatom meg nyakát. Finom illata orromba kígyózik, és teljesen elszédít, ahogy bõrét ízlelgetem finoman. Reszketõ kezeim közben ingét gombolják szét, majd széthajtva a ruhadarabot simítok végig felfelé hasán és mellkasán.
- Ah… Ukita… - sóhajtja a nevem, mire zavaromban még pirosabb színt vesz fel arcom. Kiegyenesedve felülök combjain, és szép lassan kezdem levenni magamról szatén ingemet. Gõzöm sincs miért így csinálom… teljesen zavarba hoz, ahogy Takamo vágytól izzó szemekkel figyeli minden egyes lassú mozdulatomat, mégis valamiért jól esik, hogy ilyen hatással vagyok rá.
Lesimogatom vállaimról az ing ujjait, majd mélyen Takamo szemébe nézve, kezemet leeresztve hagyom, hogy lassan lecsússzon testemen a finom anyag. Takamo mellkasa egy pillanatra megáll az emelkedésben… majd eddig csípõmön nyugvó kezeivel végigsimít felsõtestemen, és lehúz magához, hogy sóvárgón vegye birtokba ajkaim. Ahogy elszakadva egymástól hagy a magam útján menni tovább, puszilgatom meg ajkait, állát, végig nyakát. Kulcscsontján finoman ívelek végig ajkaimmal és mellkasát is telehintem izgató csókokkal. Sóhajait hallva egyszersmind megremegek, és továbbra is csak zavartan pironkodok… pedig élvezem, hogy boldoggá tehetem…
Lejjebb helyezkedve lábain, letérek hasára is, közben simogatom selymes bõrét. Tenyerem és ujjaim bizseregnek, akárhányszor csak hozzá érek, testem megreszket minden egyes sóhajára.
Nedves csókot nyomok nadrágja széléhez, és egyre lejjebb húzom, szépen lassan, halogatva a pillanatot. Végül lekerülnek az utolsó ruhadarabok…
- Ukita… - fogja meg Takamo államat, és komolyan pillant le rám. – Nem muszáj… - simogatja meg az arcom.
Pirulva nézek fel rá, szürkéskék szemeibe, és arcomon lévõ kezére simítva tenyerem lágyan elmosolyodom.
- Se… Semmi baj, Takamo-sama… - dadogok zavaromban. Elfordítom tekintetemet, s kezemmel végigsimítok lefelé Takamo hasán, le egészen ágyékáig.
Felnyögve ejti maga mellé a kezét, ahogy óvatosan ajkaim közé veszem. Egész testemben reszketek, mégis igyekszem odafigyelni rá, hogy közben simogassam, és hogy jó legyen neki.
- Ukita… - nyögi hangosan. Teste megremeg és félénken hagyom abba, felpillantva rá.
Hirtelen mozdulattal nyúl le értem, és felrántva magához támad hevesen ajkaimra.
- Takamo-sama… - pihegem kábán, lepillantva rá. Látásomat köd homályosítja, szívem vadul zakatol és egész testem izzik. Takamo átkarol és átfordulva csókolgatja meg nyakamat, mire felnyögve hajtom hátra a fejem, nagyobb teret adva neki. Ah, istenem…
Hasamra fordít, forró nyelve végigível gerincem mentén, bizsergõ csíkot hagyva maga után bõrömön. Ahogy leér, egyszerû mozdulattal rántja le rólam nadrágom, és nyelve ánuszomhoz siklik. Kéjtõl felnyögve feszül meg testem, s a lepedõbe markolva lihegek, nyöszörgök a takaróba. Nedves nyelve izgatóan kényeztet, egész testem vadul remeg a vágytól.
Lassan felém mászik, és hátamhoz simul forró teste. Arcát nyakamba temeti, és egyszerre nyögünk fel, ahogy belém hatol. Zihálva torpan meg lehelete fülemet és nyakamat perzseli.
- Ukita… neh… mozdulj… - mondja rekedt hangon. Pihegve maradok nyugton, közben egyre inkább szokom a feszítõ érzést, a szokásos kis fájdalom enyhül, vágytól izzó testem már a folytatás után áhítozik.
Takamo lassan megmozdul, elõször lassú tempóban, majd egyre inkább begyorsulva kezd mozogni. Csak nyöszörögni, és sikoltozni tudok alatta, arcomat a párnába temetve fojtom el hangjaim. Érzem, ahogy egyre inkább közeledik az a csodálatos érzés… Oldalra fordítva fejem nyújtom ajkaimat édes csókért, amit Takamo nem haboz megadni, azonnal birtokba veszi ajkaim. Testem lángol és érzem, hogy mindjárt szétrobban bennem a gyönyör…
Egy erõsebb döfés után hirtelen felszabadul az eddig feszítõ érzés, és a csókba sikoltva élvezek el… Mély hörgés kulcsolódik össze hangommal, s egyszerre ránt magába kettõnket a gyönyörûséges orgazmus…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ukita:

Finom puszik és csókok térítenek magamhoz az orgazmus álomszerû kábulatából.
Ahogy a hátamra fordulok finom csók simogatja meg ajkaimat, remegõ test simul hozzám. Együtt csitul a reszketés, és kellemes csiklandozás cirógatja arcomat.
- Kicsim… - búgja halkan, mély hangján. Mosolyogva, kábán pillantok fel rá, arcomat csikizõ ében hajába túrok. Olyan selymes… szeretem érinteni.
Finom puszi után az ágyra dõl, és átölelve húz magához, féltõ gondoskodással. Vele biztonságban érzem magam…
Jó pár percig élvezem ezt a nyugalmat, majd félénken felpillantok rá.
- Hova megyünk? – kérdezem kíváncsian.
- Kínába. A japánban uralkodó kínai maffiának vezéréhez, aki átmenetileg most hazautazott. Fontos tárgyalás lesz, ezért hajlandó vagyok meglátogatni õt – meséli.
Még sosem beszélt nekem az üzleti ügyeirõl, s ez meglep. Egy pillanatig a lélegzet is bennem reked.
- A tárgyalás után pedig elmegyünk egy kicsit nézelõdni… Amolyan nyaralásféle lesz. Kína gyönyörû ebben az évszakban, majd meglátod – susogja.
Elmosolyodva nyújtózok fel hozzá, és kissé pirulva adok puszit ajkaira. Kedvesen pillant le rám, megsimogatva arcom. Melegség tölti el a szívemet, mikor ilyen gyengéd és kedves.

***

A reptéren már várnak minket az autók, és egybõl egy elegáns szállodába visznek, ahol rendbe szedhetjük magunkat. Kíváncsian lesem meg mit vesz magára Takamo-sama, és hozzá illõen öltözködök. Olyan furcsa… még senkinek sem figyeltem ilyen kíváncsisággal minden egyes mozdulatát. De valamiért úgy érzem ez így helyes, így nem is foglalkozom vele sokáig.
- Takamo-sama… - kezdem félénken, ahogy kezébe veszi a fésût. Be se kell fejeznem, elmosolyodva nyújtja felém a hajkefét, én pedig boldogan kezdem megfésülni a haját. Tincsei kezemet simogatják és elmélázva fésülöm meg. Olyan jó ez…

Végzünk a készülõdéssel és lemegyünk a kocsikhoz, ahol Takamo kísérete már vár minket. Intéz hozzájuk pár szót és kissé elpirulva hallgatom, ahogy néhányuk felügyeletére bíz. Beszállunk a kocsiba és bíztató mosollyal öleli át vállamat, de érzem, hogy ideges. Remélem nem történik semmi rossz…

***

Egy szép, nagy házhoz érünk, és kíváncsian pillantgatok körbe, ahogy végighaladunk a bejáratig. Már várnak minket, egy magas, hosszú hajú férfi. Félve pillantok végig rajta, félelmetes kisugárzása van. Felpillantok Takamora, aki épp vendéglátónk társát, egy fiatal fiút mér végig. Valahogy olyan furcsa érzésem támad…
Bizonytalanul csúsztatom ujjaim a tenyerébe, ahogy elindulunk befelé, és mikor lepillant rám, bíztató mosoly csillan meg szájának sarkában. Valamivel jobban megnyugodva fújom ki a levegõt, de nem múlik el teljesen a szokatlan érzés.
- Lian ren, foglalkozz légyszives kis vendégünkkel, amíg Takamo-sannal tárgyalunk – mosolyog vendéglátónk halványan a fiúra. A fiú biccent és kissé bizonytalanul lépek mellé.
- Kaori vagyok – mondja mosolyogva. Viszonzom a kedves mosolyt és én is illendõen bemutatkozom. Ahogy Kaori elindul, lassan követem õt a színpompás termeken keresztül.

Nem megyünk túl messzire, pár szobával odébb ülünk le kényelmes fotelekbe. Pár percig csak nézelõdök kíváncsian, majd Kaorira pillantok ahogy felém nyújt egy teás csészét.
- Köszönöm – fogadom el, és ajkaimhoz emelem a kis pohárkát. Még forró a tea, így csak lassan szürcsölgetem.
- Hogy megy sorod Ukita? – kérdezi a fiú kedvesen. Elgondolkodva sütöm le tekintetem.
- Jól, köszönöm – válaszolok végül halk hangomon, és leteszem a teás csészét. – Ahhoz képest nagyon jól.
Meglepetten vonja fel a szemöldökét és õ is lerakja a saját csészéjét.
- Mihez képest? – hajol közelebb fürkészõen. Zavarba jövök, ahogy így néz és elpirulva kezdek matatni ingem szegletével.
- Hát… izé… - motyogom, de nem igazán jönnek szavak a számra. Mégis hogy beszéljek errõl? Szabad egyáltalán…?
Furcsállóan ráncolja szemöldökét.
- Ukita… te önszántadból vagy Takamonál? – kérdezi gyanakodva, mire azonnal felkapom a fejem.
Érzem, ahogy arcom egy pillanatra elsápad, és akaratlanul is kétségbeesett kifejezéssel pillantok rá. Azonnal leolvashatja arcomról a helyzetet, mert elhûlve pillant rám.
- Fogva tart?! – fakad ki hirtelen, a kelleténél hangosabban.
Összerezzenek és idegesen kezdek matatni ruhámmal. Ebbõl baj lesz, nagyon nagy baj.
- De…! Én… izé… - makogom, de ettõl csak rosszabb lesz a helyzet.
- Egyszerûen elrabolt az utcáról, vagy mi? – néz rám szánakozva, kicsit halkabban beszélve.
- Nem dehogy! – nyögök ki végre valami értelmeset is. – Megmentett… elhozott egy olyan helyrõl ahol… - motyogom, de elcsuklik a hangom, ahogy visszagondolok.
- Megvett? – kerekednek el a szemei. Felpillantok rá, és halványan, alig láthatóan bólintok.
- És miért nem próbálsz megszökni? Tudom, hogy õrültségnek hangzik, de máris jobb mint raboskodni!
- Mert szeret engem – mondom ki határozottan.
- Ukita… pénzért megvett. Mibõl gondolod, hogy szeret? – teszi fel a kérdést, amivel egyszerre mintha a szívembe szúrnának valami hegyeset. – A tulajdona vagy. Milyen szeretet az ilyen...?
Lesokkoltam pillantok rá, remegõ ajkakkal, szemembe gyûlõ könnyekkel.
- De… én… - nyöszörgöm kétségbeesetten, de nem tudok ellentmondani neki.
- Csak egy tárgy vagy neki. Ha megun elad. Ha szerencséd van – teszi hozzá, sajnálkozva pillantva rám.
Kerek, egyre inkább vizesedõ szemekkel nézek rá, a beállt némaságban.
Tényleg csak egy tárgy lennék Takamo számára…? Visszaemlékszek, ahogy a bálokon, és az embereinek mutogatott, dicsekedett velem. Mit valami értékes, de pótolható dísztárggyal.
Ez nem lehet… nem… Nem akarom!   

- Nem! – kiáltom felpattanva, könnyeim elhomályosítják a szemem, tehetetlennek érzem magam, és nem tudok vele mit kezdeni. Mert igaza van…
Könnyeim végigfolynak az arcomon és kiviharzok a szobából. Egyszerûen el akarok tûnni.
- Ukita! – kiáltja utánam valaki, de nem törõdve vele szaladok végig a fényes folyosókon, át a díszes termeken. Nem látok, egyszerûen csak futok. Azt se tudom hova, csak el.
Ahogy kirohanok a házból, hirtelen beleütközök valakibe, és megtorpanva markolok a fehér ingbe. Arcomat a széles mellkasba temetem.
- Takamo-sama… - nyöszörgöm a sírástól akadozó hangon.
- Nyugodj meg – hallom a halk hangot, ami azonban nem Takamoé. Nem pillantok fel, csak halkan zokogok a férfi mellkasába.
- Hazaviszlek – mormogja, és az egyik kocsihoz terel. Beültet, majd még visszafordul egy másik férfihoz és vált vele pár szót.
A kocsiban az ülés szélénél, az ajtóhoz lapulva, összekuporodva sírok. Teljes erejével tör most rám a honvágy és a keserûség. A néma, fájó felismerés, hogy tényleg nem érek többet egy tárgynál.
Egy tulajdonnál.

***

Egész hazafelé vezetõ úton sírtam és mikor megérkeztünk, nem szóltam senkihez, csak a szobámba siettem.
Mostanra már elapadtak a könnyeim és üresen nézek a semmibe. Mint egy tárgy…
Összekuporodok a széles fotel sarkában és nem teszek semmit. Nem akarok semmit se tenni. Egyszerûen képtelen vagyok rá. Úgy érzem, mintha egy ûr tátongana a mellkasomban. Kiürültem…

Nem tudom mennyit ülhettem egyedül a szoba sötétjében. Lehet, hogy csak perceket, lehet hogy hosszú órákat. Egyszerre tûnik végtelennek és elillanónak az idõ. De nem is számít.
Léptek koppannak a folyosón, és lassan kinyílik az ajtó. Felpillantok a magas alakra, végigfuttatom tekintetem a férfias arcon, hosszú hajon, szürkéskék szemeken. A legrosszabb az egészben… hogy nem érzek semmit.
- Ukita – mondja halkan és beljebb lép, becsukja maga mögött az ajtót. Egyetlen dologért vagyok hálás ebben a pillanatban; hogy nem kapcsolja fel a villanyt.
Szótlanul követem tekintetemmel, ahogy közelebb jön. Nem akarok beszélni, nincs mit mondanom.
Leül mellém, könnyedén elfér és magához húz. Csendben hagyom magam, és most nem érzem a bizsergetõ melegséget mint eddig, mikor hozzám ért. El se pirulok. Valahogy nem érdekel mit tesz, hisz úgyis minden az õ kénye-kedve szerint történik.
- Ukita. Szólalj meg – utasít halkan. Lesütöm tekintetem, de nem beszélek. Mintha a hangom is eltûnt volna, mindennel, ami után csak a fájó ûr maradt a mellkasomban.
- Ukita – szólít fel újra, erélyesebben, és maga felé fordítja az arcom. Csendben maradok.
Lehajol és ajkait enyémekre simítja. Érzéketlenül tûröm, mint egy bábú. Nem sóhajtok fel, mint eddig minden egyes alkalommal, még a könnyeim se csordulnak. Azok is elfogytak, eltemettem õket az érzéseimmel együtt…
Elhúzza a fejét, és fürkészõen futtatja végig pillantását az arcomon.
- Mondj már valamit – ráncolja össze homlokát, ahogy végigsimogatja az arcomat.
Lehunyom szemeimet és megrázom a fejem. Némán, csendben.
Vonásai megkeményednek, majd hirtelen a karjai közé kap és egészen az ágyig cipel. Lefektet és fölém mászik.

- Miért nem szólalsz meg?! Az istenedet, mondj már valamit! – mondja dühösen és erõszakosan támad ajkaimra.
Hallgatagon tûrök. Tudom mire készül, de hagyom magam. Most már úgyis mindegy. Nincs értelme bármit is tenni.

 

Ukita:

Elszakítja tõlem az ajkait és hirtelen világosság gyúl a szobában. Komoran néz végig arcomon, és mélyen szemembe pillant.
- A kurva életbe… - sziszegi halkan és közelebb hajol, leomló hajtincsei megcirógatják arcomat. Mélyen szemembe fúrja tekintetét, alig pár centire az arcomtól.
- Az a kis mocsok elmondott mindent. A te szádból akarom hallani, hogy valóban csak egy tárgynak érzed-e magad, Ukita…
Szavaira megfacsarodik a szívem és inkább behunyom a szemem, minthogy kérdõ tekintetébe kelljen néznem. Képtelen vagyok válaszolni, mert még magamnak is szívet tépõen fájdalmas a felismerés.
Dühös morranására felpattannak a szemeim, és közvetlen a fejem mellett csap keményen egy kispárnába. Elsápadva nézek fel Takamora, a felszakadt szövetbõl pár tollpihe libben fel. Az ingembe markol és dühtõl szikrázó szemekkel néz, de megtorpan.
Hasonló hirtelenséggel lemászik rólam, és kiviharzik a szobából. Tombol, az útjába kerülõ berendezés törik, szakad, esik. Elakadt lélegzettel, remegve pillantok utána, ahogy hangos csattanással becsapja az ajtót.
Szemeim összeszorítva kuporgok az ágyon. Összezavarodtam… nem értem… Dühös volt, bántani akart… mégse tette… de vajon miért..?
Zaklatottan szunnyadok el, arcomon végfolyó forró könnycseppekkel.

***

Kopogtatnak a szobám ajtaján. Magamhoz ölelem a nagy párnát és arcomat beletemetem. Újabb kopogtatás, majd kinyílik az ajtó. Pár halk lépés, tálca csendes csörgése, és az illetõ kimegy. Felpillantok az asztalra, amin egy tálcán a reggelim fogad. Arcomat visszanyomom a párnába.
Nem vagyok éhes…

Egy idõ után már nem kopogtatnak, csak belép a szobába a két robosztus testõr. Nem kell beszélniük, tudom; menni kell. Felülök az ágyon, majd követem õket kifelé. Zsibbadtnak érzem a tagjaim, a fejem sajog. Nem volt pihentetõ az álmom.
Takamo elé vezetnek, de nem nézek fel rá. Nem beszélünk, csak némán hallgatom, ahogy kiosztja embereinek az utasításokat. Kivisznek minket a reptérre, közben gondolataimba süppedve hallgatom fél füllel szavait, amiket nem hozzám intéz. Változott rajta valami? Nem hinném… Legalábbis nem látszik.

***

Leszállunk a repülõrõl, át egy limuzinba. A repülõ út alatt csak némán ültünk egymás mellett. Nem is baj… nem tudtam volna mit mondani. Megkérdezni, hogy tényleg csak egy tárgyat vett-e… butaság. Hisz az ember nem vesz magának szerelmet. Akkor miért érzem mégis úgy, hogy valami fájó hasadék fut keresztül a szívemen? Azért fáj ennyire, mert szerettem?

A kocsi lassan fékez, és ki pillantok az ablakon. Amit meglátok, attól elakad a lélegzetem és görcsbe rándul a gyomrom. Ez… lehetetlen… Minden bizonnyal csak álmodom… elaludtam a kocsiban és mindjárt felébredek… Nem lehet, hogy… Haza hozott…
Lesokkoltan fogadom el a segítõ kezet, amit nekem nyújt, és kiszállok a kocsiból. Ha álmodom… akkor miért érzem olyan keményen a torkomban gyûlõ sírásgombócot…?
Csak nézem a házat, az otthonomat, kutyámat Chuut, aki boldogan pattog a kerítésnél. Hát tényleg itthon vagyok. Könnyeim megállíthatatlanul buggyannak elõ szemembõl.
Gyengéd tapintás fonódik államra és Takamo maga felé fordítja az arcom. Felpillantok a szürkéskék szemekbe. Elenged. De miért teszi? Nem tenné ha csak a tulajdonának tekintene… jajj… Takamo-sama…
Mondanék valamit, de annyi hallgatás után nem jönnek a számra a szavak. Lágyan elmosolyodik, szívem már hevesen dübörög a mellkasomban.
- Istenem, mennyire fogsz hiányozni… - susogja lágyan, és lehajol hozzám, hogy gyengéd csókkal búcsúzzon. Könnyeimet nyelve ernyedek el karjaiba, ahogy magához húz, és átölel. Gallérjába markolva próbálok talpon maradni, mert úgy érzem, mindjárt térdre rogyok. Megszakítva a csókot arcát a nyakamba temeti, és meg hozzábújva hullatom könnyeimet. Tényleg… tényleg szeretett?
- Ukita… - suttogja halkan a fülembe. – Mondd még egyszer utoljára a nevemet…
- Takamo-sama… - motyorgom sírástól akadozó hangon.
- Ég veled kicsi szeretõm – pillant le rám, finoman letörölgetve arcomat nedvesítõ könnyeimet. Belém szorul a levegõ, ahogy feltekintek mosolyára. Olyan… mint egy szerelmes mosoly…
Gyomrom ugrik egyet, szívemben forróság folyik szét. Mondanék valamit, de…


Némán figyelem ahogy hátat fordít nekem és beszáll a kocsiba. A motor halkan felmorajlik, majd Takamo kilép az életembõl. Összeszorult torokkal figyelem, ahogy eltûnik. Végleg. A lábaim nem mozdulnak, de meghallom Chuu ugatását. Felé, és a régi életem felé fordulok. Ami már sosem lesz újra ugyanaz…

***

Végigpillantok a hatalmas üvegépületen, a szívem a torkomban dobog. Több hónapja láttam utoljára, mégis olyan közelinek tûnik… Azok alatt a hónapok alatt rendbe szedtem az életem. Már amennyire ment… Az elsõ héten az egész család, ismerõsök barátok kérdezgették hol voltam, mi történt velem. Az anyám és a nõvéreim sírva fakadva borultak a nyakamba mikor megpillantottak…
Aztán miután egyre többet õrlõdtem, elhatároztam… megkeresem Takamot. Mert most már tudom, legalábbis tudni vélem, hogy szeret… De még annyi dolgom volt… nagyon sok… és csak telt az idõ…

Kinyílik elõttem az üvegajtó, és szinte visszafojtott lélegzettel lépek be rajta. Remegõ lábaim a lift felé visznek, beszállok pár titkárnõ mellé. Szívem a számok növekedésével dübörög egyre jobban mellkasomban, ahogy egyre feljebb visz minket a szerkezet.
…3…4…5…
Vajon elfelejtett…?
…18..19…20…
Mit fog tenni, mikor meglát…?
…40…41…42…
Én mit fogok csinálni, mikor már elõtte állok…?!
A lift csilingelve megáll a legfelsõ emeleten. Utolsónak szállok ki belõle, és már csak lábaim visznek. Lelkileg legszívesebben visszafordulnék és hazaszaladnék, bíborvörös fejjel bújnék az ágyam alá. De a lábaim csak visznek, egészen a fõtitkárnõ asztaláig.
- Öhm… bocsánat… - motyogom halkan. Csodálkozom, hogy tudok beszélni, mert a torkomban egy hatalmas gombóc próbál ebben meggátolni. – Takamo-sama itt van? – kérdem félszegem.
A titkárnõ felpillant rám, lecsúsztatja orra hegyére a szemüveget. Alaposan megvizsgál. Már találkoztam vele.
- Igen – válaszol rövid idõ után. – Mit szeretne? – kérdi összefûzve ujjait.
- Beszélni vele, ha lehet… - mondom, lesütve szememet.
- Hm… - hümmög, majd egy kis szerkezethez fordulva lenyom egy gombot. – Takamo-sama… Ráér egy pillanatra? Valaki beszélni szeretne önnel.
- Ki az? – morran az ismerõs hang a hangszóróból.
- Egy fontos ügyfél, uram.
- Küldje be.
A nõ elengedi a gombot, és bíztatóan felmosolyog rám. Kissé pirulva, de hálásan viszonzom.
Nagyot nyelve fordulok a nagy ajtó felé, és visszafojtott lélegzettel nyitok be. A nagy karosszéknek csak a háttámlája látszik, arccal a nagy ablakok felé fordul.
- Takamo-sama… - sóhajtom halk hangomon.

 

Ukita:

- Takamo-sama… - mondom halkan.
Torkomban dobogó szívvel figyelem, ahogy lassan megfordul a nagy karosszék, majd még a lélegzet is belém szorul, ahogy a szürkéskék szempárba pillantok. De nem vagyok képes sokáig a tengermély szemekbe nézni, mert látásomat könnyek függönye homályosítja el. Inkább lesütöm tekintetem.
Lassan feláll és elém sétál, ujjai államra fonódnak és gyengéden fordítja maga felé az arcom. Hihetetlenül gyengéd és kedves pillantás néz le rám. Szívem szinte repdesni kezd a mellkasomban, mint a kalitkából szabadult kismadár. Boldogság folyik szét a testemben és bátortalanul mosolygok fel rá, megérintem a szeretett arcot.
Lehajol és ajkai puhán simogatják meg enyémeket. Legszívesebben átölelném a nyakát, és olyan szorosan ölelném magamhoz, amennyire csak bírom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz újra látni… Helyette csak elgyengülve simulok hozzá, beleremegve a még sosem érzett, szerelmes csókba.
Karjai a derekamra fonódnak és megpördül velem a világ. Elnevetném magam, hisz tényleg olyan mintha szárnyalnék… nagyon jó.
Letesz, és megszakítva a csókot pillant le a szemeimbe, homlokát az enyémnek döntve.
- Szia kicsi… - suttogja a borzongató, rég nem hallott hang.
- Szia… - motyogom halkan és újabb csókkal fojtja belém a további szavakat. Elnémulok és szinte elbódulok tõle… nagyon finom és gyengéd…
A nyakamba hajtja az arcát, lehelete a bõrömet cirógatja lágyan.
- Hiányoztam? – kérdi halkan.
- Igen – válaszolok rögtön, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mert számomra már így a természetes… hogy itt vagyok mellette, a karjaiban, csókjait és érintését élvezve.
- Te is nekem… - mondja õszintén, és testemet elönti a szerelem. Ajkai újra enyémekre tapadnak, éhes gyengédséggel csókol meg újra. Reszketve sóhajtok a csókba, ujjaim szinte maguktól lopják haja közé magukat. Átkarolom a nyakát, hosszú tincsei karomat csiklandozzák finoman, lábaimmal ösztönösen ölelem át derekát. Mély hangú nyögését hallva megremegek.
Megrészegülve édes csókjától simulok hozzá, amennyire csak tudok, remegõ testtel, hevesen kalimpáló szívvel. Egy széles bõrkanapéra csüccsenünk, kiélvezzük egymást, minden érintést, simogatást, csókot.
Hamar mindkettõnket megszabadít ruháinktól, és ahogy egymáshoz simulunk, ahogy mély hangján felnyög… szemeim lehunyva sóhajtok fel én is kéjesen.
Kezei egész testem bebarangolják, és én csak izgalomtól kipirult arccal merülök el a tengermély tekintetben.
- Azt hittem soha többé nem érinthetlek, csókolhatlak… majd beleõrültem… - suttogja lágyan.
- Takamo-sama… - nyöszörgöm, de többet nem tudok kinyögni, mert ajkaival végigkóstolja egész testemet. Fejemet hátravetve csukom be reszketõ szemhéjaimat és élvezem minden érintését, minden porcikám bizsereg és Õérte kiáltozik.
Ajkamba harapva fogom vissza magam, hogy ne nyögjek fel hangosan, ahogy egyre érzékenyebb, az õ érintésére kiélezett pontjaimra kalandozik.
- Olyan gyönyörû vagy kicsim… - búgja halkan, és beleremeg mély hangjának borzongatásába.
Csípõjére fonom lábaim, és a következõ percben belém csusszan. Testem megfeszül a mámorító érzéstõl és hangosan felnyögve dobom hátra a fejem, egy pillanatra teljesen elhomályosítja a vágy a tudatomat.
Pihegve fonom karjaimat nyaka köré, és lehúzom magamhoz, hogy csillapítsa szomjúságomat, csókjáért epekedõ ajkaim vágyát. Szája finoman teljesíti néma kívánságom, ében tincsei mint apró tollpihék csiklandozzák, cirógatják bõrömet akár a selyem.
Ahogy felpillantok, szinte magába szippant a szürkéskék szempár, és bár minden más elhomályosul, ez mindvégig tisztán lebeg a szemem elõtt. Takamo-sama…
Egyszerre kiáltunk fel, ahogy elöntenek minket az orgazmus habjai, beborítanak és szorosan körülölelnek. Hátam ívbe feszül, szinte sistergõ bõrrel simulok a forró férfitesthez, majd kábán rogyok vissza a kanapéra.
Pihegve, levegõért kapkodva hunyom be a szemem. Ez más volt… de jó… Nagyon is…
Takamo felül és engem is magával húz. Kiscicaként bújok ölébe, mellkasához simulok és elrejtem kipirult arcomat. Finoman simogat, ujjával körkörösen cirógatja bõröm, kellemesen simít végig karomon.
Sokáig csendben ölelkezünk, kiélvezve, hogy itt vagyunk egymásnak.
- Ugye tudod, hogy mostmár bármi történjen is… - szakítja meg a némaságot - …soha többé nem engedlek el magam mellõl?
Megszeppenten kapom fel a fejem.
- Haza sem mehetek…? – kérdem riadtan, mire csak felnevet, és összeborzolja hajamat.
- Nem úgy értettem… Semmit sem tagadnék meg tõled, bármit is szeretnél Ukita… - lehel finom puszit ajkamra. – Csak maradj mellettem. Légy az enyém mint…
- Mint…? – kérdezem visszafojtott lélegzettel.
-… mint a kedvesem – fejezi be a mondatot.
- Takamo-sama… - érzem, hogy arcom valósággal lángra gyúl, ezért inkább elrejtem a széles mellkasban. Szorosan ölel magához, és halk sóhaját hallva még közelebb simulok hozzá.
- Maradj velem… - kéri halkan.
Felpattannak a szemeim, és a szívem hevesen kalapálni kezd a mellkasomban, szinte érzem, ahogy ki akar törni onnan. Mit válaszolhatnék erre…? A szívem egyértelmûen súgja a választ… de ez a helyes döntés…?
- Takamo-sama... – emelkedek el tõle és felpillantok rá. Mielõtt bármit is mondhatnék, ajkaimra teszi mutatóujját.
- Ha igent mondasz, megígérem, hogy nem rabollak el és kötözlek az ágyamba. Normális kapcsolatunk lesz, és azt csinálsz amit akarsz. Jöhetsz-mehetsz, még csak nálam sem kell laknod ha nem akarsz… de örülnék, ha újra együtt élnénk… nagyon is… - pillant le rám, komolyan. – Szóval?
Kézfejére simítom kezem és elhúzom a szám elõl. Lesütöm a szemem, és felsóhajtva rugaszkodok neki, hogy ki mondjam a döntésemet… mert ez most az én döntésem, nem kényszerít senki.  
- Takamo-sama… - nézek fel rá, és remegõ kezekkel simogatom meg arcát. – Én nem… nem tudom mit…
Újra lehajtom a fejem és szemeim behunyva lélegzek mélyeket. Ukita… szedd össze magad… Most az egyszer ne féld kimondani…
Nagyot sóhajtok és újból felpillantok a szürkéskéken csillogó szemekbe.
- Szeretlek… Szeretnék veled élni de…
- De…? – kérdi elhaló hangon.
Zavartan fordítom el tõle arcom, és nem tudom, hogy meg merjem-e kérdezni… Pár másodperc múltán felnézek a várakozó arcra. 
-… magammal hozhatom Chuut? – pislogok fel rá kérlelõen.
Felvonja a szemöldökét, majd a következõ pillanatban felnevet. Miért nevet…?
- Megígérem nem rág meg semmit! És szobatiszta és… - kezdek elvörösödve mentegetõzni, de bennem reked a szó, ahogy lenéz rám újból. Most miért néz így…? Behúzom kissé a nyakam és érzem, ahogy még inkább kipirulok tekintetétõl.
Megfogja államat és finoman cirógatja meg hüvelykjével az arcom és ajkaim.
- Jöhet – mondja lágyan.
Szélesen elmosolyodom és olyan lendülettel borulok a nyakába, hogy hátraesik. Felnevet és megborzolja a hajam. Egy másodpercre meglepõdök, hiszen még sosem hallottam így nevetni. Majd végül én is elkuncogom magam, szám elé tartott kézzel.
Megfogja kézfejemet és elvezeti onnan, majd magához húz, hogy megcsókolhasson. Finoman, szerelmesen.
- Mit szólnál hozzá, ha hazamennénk? – kérdezi, különös mosollyal a szája szegletében.
Elmosolyodva, halvány pírral az arcomon billentem oldalra a fejem és óvatosan biccentek.
Haza…

***

Beülünk a kocsiba, és amint becsapódik az ajtó, Takamo-sama megragadja a csuklóm és közelebb ránt magához. Nem fájóan, csak hirtelen meglep. Meglepõdve nézek fel rá, már az ölében kucorogva, kissé kipirult arccal.
Derekamat átkarolja és éhesen támad ajkaimra. Felnyögve simulok hozzá közelebb, és kábán viszonzom az édeskés csókot.
- Ta… Takamo-sama… - makogom kicsit elhúzva tõle a fejemet, de utánam hajol és tovább csókol.
Csak a levegõhiány vet neki véget, de ezután a nyakamba hajol.
- Igen, Ukita-kun…? – kérdezi halkan, és kicsit megharapdálja a fülcimpámat.
- Dehisz az elõbb… mármint az irodában… - motyogom paradicsom piros arccal.
Érzéki hangon nevet fel, mire ártatlanul pislogok rá, arcszínem mellett egy forrón izzó kazán is elbújhatna.
Élvetegen rágcsálja meg ajkaim, szemeim lehunyva nyújtózok fel hozzá ösztönösen.
- Belõled sosem elég… - vigyorodik el.
Halvány, szégyenlõs mosollyal sütöm le szemem.
Bújósan simulok hozzá, és mellkasába temetem félszegen az arcom. Magamba szívom kellemes illatát, a testébõl áradó meleget és biztonságot.

- A rohadt életbe! - morgom dühösen, és gyilkos tekintettel pillantok végig a földön térdelõ embereimen. - Nagyot hibáztatok, ezt nem tûrhetem.
Elkísérik õket az embereim, és én komoran lépek a dolgozószobámba, ahol a következõ probléma vár. A hibázó jakuzáim vezetõje. Tudom hogy nem tehet róla, de nem tûröm a melléfogásokat. Szigorú vagyok és kegyetlen. Még ha Eito az, a leghûségesebb emberem, akkor is.
Letérdel elém, és felkészül az ítéletemre.
- Eito... hatalmas csalódást okoztál - morgom, és jéghideg szemeimmel pillantok le rá. Hm. Azt hiszem lelövetem. Mégsem. Az igazságtalanul nagy büntetés lenne. Akkor...

Nyílik az ajtó, és belép rajta Ukita.
- Bocsánat... - fordul meg, és csukná be az ajtót hogy magunkra hagyjon.
- Várj! - szólok utána, és õ megtorpan. Egy pillanat alatt felméri a helyzetet, és nagyon elsápad. Magamhoz intem, és ahogy karcsú derekát átölelve magamhoz húzom, kegyetlen haragom és feszültségem elhussan. Felsóhajtok ahogy félénken megcsókolja a számat és... egy halvány mosolyt kap tõlem. Imádom.

Kijózanodom végre pokoli dühömbõl, és hideg fejjel átgondolom a teendõket. Eito megölése nagy veszteség lenne, és egyébként is vétlen, hiszen semmi köze ahhoz amit emberei mûveltek.
- Elmehetsz Eito - vetem oda neki. - Holnap a szokásos megbeszélésen találkozunk.
Elrejti döbbenetét, és mélyen meghajolva kisiet.
Ukitára pillantok.
Ha nagyon feldühítenek, õ képes megnyugtatni. Sok jakuzám életét mentette már meg így. De azért odafigyelek, hogy ne puhítson el. Bármennyire édes az én kis kedvesem, ha valaki sáros, annak meg kell halnia.

Felültetem az íróasztalra és forrón megcsókolom. Soha nem elég belõle.
- Merre jártál? - kérdezem két csók között.
- Hazalátogattam a szüleimhez... - sóhajtja édesen ahogy végignyalom nyakának kecses ívét.
- És jól vannak? - dörmögöm vágytól elmélyült hangomon.
- Ühüm...
Szétreppennek a ruhák és már csak nyögéseink és sóhajaink beszélnek helyettünk.

Órákkal késõbb, egy kellemes vacsora és néhány szeretkezés után a hálószobánk kellemes félhomályában, összebújva beszélgetünk. Elmeséli mi volt az iskolában, a barátaival és a szüleivel. Szeretem hallgatni biztonságos kis életének minden percét...
Álmos csend telepedik ránk, és én észbe kapok. Oh hát teljesen elzsongított, és majdnem elfelejtettem.
- Holnap leszel tizennyolc éves - cirógatom meg arcocskáját. Szerelmesen ragyogó szemekkel pillant fel rám. Látod? Nem felejtettem el. - Mivel már minden létezõ dologgal elhalmoztalak, sokat törtem a fejem minek is örülnél igazán...
Elveszek valamit az éjjeliszekrényrõl és a kezébe adom. Egy boríték.
Meglepetten felül.
- Boldog születésnapot - csókolom meg puhán, és mosolyogva figyelem ahogy kibontja a borítékot.
Meglepetten felnyögve nézi hosszan a képet. Kezdi megérteni, de azért kérdõen pillant rám.
- Az Eiffel tornyot kapom? - kérdezi kuncogva. Felnevetve ölelem magamhoz és a párnán huppanunk ahogy visszarántom.
- Sajnos a sulid miatt nem mehetünk hoszabb idõre. Egy hosszú hétvége Párizsban...  Csak mi ketten... - súgom.
- No meg a testõreim - teszem hozzá vigyorogva.
- Hû de romantikus lesz... - kuncog, és szerelmes csókot kapok. - Köszönöm Takamo-sama. Szeretlek... - súgja a fülembe.
Magamhoz ölelem szorosan, õszinte szeretettel csókolom meg.
Ezt a szót én még nem mondtam neki. Talán soha nem is fogom, de ezerféle képen éreztetem vele mennyire fontos nekem. Tudja. Tudom hogy tudja, és csak ez számít.

 


VÉGE