D

 

Oldalamon feküdve élvezem a nap melengető sugarait, míg a két kicsi egymásra morogva bukfencezik át rajtam a nagy birkózásuk közepette. Nem mondanám, hogy nem zavar… egyszerűen tudom, hogy felesleges rájuk morogni ennyiért. Elevenek, egészségesek, s igaz Leela megfontoltabb és szófogadóbb, Ehan mégis könnyedén beleviszi egy kis rosszaságba. Még kicsik, nem bánom. Kell, anyám is sokszor mondta, hogy az eleven kölyök az egészséges, de mikor már két oldalról rágják a füleimet, rájuk morgok.

- Elég lesz! - egyszerre cuppannak le a megkínzott füleimről, majd bűnbánóan pillognak rám. Sejtem, hogy lassan elérkezik a vacsoraidő, de van még a múltkori vaddisznóból. A pettyes szarvast ők is jobban kedvelik, finomabb a húsa, de a vaddisznó laktatóbb. Elfogni, nos, mindkettőhöz hasonló erőbedobás kell.

Mivel a kicsik jobb szeretnek tigris alakban enni, s nekem most nincs kedvem őket noszogatni, úgy döntök, hogy aznap vad módon eszünk. Az remekül megy nekik, sikerélményük is lesz aznapra.

Vacsora után fürdés jön, hisz egyik véres tappancs se fog a szépen kikészített bundákba törlődni a két mitugrász által. Nem ám, mindegyik bunda kincs, a pettyes szarvas a földön, a bivaly az ágyon, no meg az egzotikusabbak… nem. Bele se gondolok, csak viszem őket a tóhoz, hogy aztán tisztán, szinte emberien átalakulva rájuk adhassam a kis alvós ruhájukat. Leela valószínűleg alvás közben úgyis visszaváltozik majd tigrissé, de gyakorlat teszi az embert, meg a tigrist is. Mindkettőjüknek sötét haja van, legalábbis az enyémtől sötétebb. Gesztenyebarnának hívnám, enyhe vörös csillogással, főleg, ha tiszta és szépen fésült.

- Leela – intek a kislánynak, aki óvatosan felmászik mellém az ágyra, s fordítja is nekem a hátát, hogy átfésülhessem a haját.

- És én? – kérdi Ehan.

- Elsőnek mindig a lányok, már megbeszéltük – közlöm vele nemes egyszerűséggel, míg a faragott fésűt Leela haján végighúzom. Ehan durcás képpel veti le magát a földre, törökülésbe. A durcás ajakcsücsörítése hamar mosolyba szökik, mikor ő kerül sorra. Ezután jöhet az alvás, hisz kicsik még, nekik többet kell aludniuk. Pluszba, ha ők alszanak, én elmehetek gond nélkül vadászni.

Mikor már alszanak, mint a bunda, el is indulok. Rengeteget esznek, fejlődésben vannak még, s a friss hús jobban a fogukra való, mint a szárított, vagy a főzött. Így aztán ha nagyon muszáj már feltölteni az éléskamránkat, egyedül indulok útnak. Ilyenkor a területjelzéseket is megnézem, meg hogy járt e valaki felénk. Persze, ez már alig fordul elő. Ha érzek is idegen szagot, az már elég halvány.

Most azonban valami nem stimmel. A területhatáromon a szag erős, s nem hogy kifelé tartana, hanem egyre beljebb… mordulva indulok meg sietősen a szag után, teljesen elfelejtem, hogy a vadászat volt a fő tervem. Valaki van itt. A területemen.  Érzem, ahogy az ösztön eluralkodik az agyamon. Ismerős érzés, fiatalabb koromban jóval többször fordult elő, mint szeretném beismerni. Most azonban utat engedek mindennek, ha meg kell védenem a területemet és a kicsiket, nem habozhatok.

Érzem a vér szagát, lehet egy sebesült példány az, de ez akkor se ad okot arra, hogy nálam akarja magát meghúzni. Hím szaga ez, így ha jó kedvemben találna, se hagynám neki… el is felejtem a gondolataimat, ahogy meglátom a fűben fekvő, szuszogó szibériai tigrist. Nem akarok hinni a szemeimnek, mit keres itt? Annak idején én is idejöttem, ez tény, de félvérként ez nem volt oly meglepő. Nekem legalábbis a logikája egész tűrhetőnek tűnt, főleg, hogy a hideg sosem tartozott a kedvenceim közé, vastag bundával se.

Alakváltó, érzem a szagán, s valamennyire ismerős is, de… túl fiatal, hogy ismerhessem, legalábbis így érzem. Ahogy közelebb érek, felnyüszít, ami megállásra késztet. Vérzik, az egyik mancsa, s úgy tűnik elég csúnya. Ha ez nem lenne elég, sokat járt a sárban is, hisz a monszun itt a nyakunkon. Nem támad, nem morog, olyan megalkuvóan lapít az én füvemben, mint egy jól nevelt kölyök. Átfut a fejemen, hogy el kéne látnom, hogy aztán tovább menjen, de a kunyhómba nem vihetem, az éléskamra meg… ki tudja mit zabál fel. Alig van már benne valami, s míg itt van, vadászni se merek elmenni, a kicsiket hátrahagyva.

A szemei mégis oly ismerősen csillognak, az emlékeimbe felrémlik egy kép, hasonló helyzettel, csak egy kölyökkel, a nagy szibériai hóban… Vajon a kor az, mi ily szentimentálissá tesz? Nem tudom, mindegy is, cselekszem, míg meg nem gondolom magam. A hím mellé lépek, aki továbbra is a fűben kushad, majd a nyaka hátuljára harapok, mintha kölyök lenne. Nyüszítve tűri, hogy fogaim a szőrét és bőrét húzzák, de túl nagy ahhoz, hogy rendesen felvehessem. Szerencsére egy idő után összekapja magát, lábra áll, a fájósat pedig óvatosan felemeli. Az egyik hátsó lába az, de ennek ellenére is kitartóan biceg utánam. Mutatom az utat, bár mikor a kis tisztásra érünk, ahol a kunyhóm is áll, hirtelen ugrom neki morogva, fenyegetően a fogaimat csattogtatva. Ez az én területem, az én kölykeim, biztos érzi a szagukat, szóval tanulja meg hol a helye, vagy gondolkodás nélkül megölöm.

Nem ellenkezik, védekezni is alig, nem tudom, hogy ereje nincs rá, vagy csak így mutatja ki, hogy megértette a helyzetét. Az éléskamrához vezetem, majd intek fejemmel, hogy maradjon. Átváltozhatnék, de semmi kedvem egy idegen előtt anyaszült meztelenül tetszelegni, míg kinyitom a vadbiztos ajtót. A kunyhóhoz sietek, átváltozom, majd sebtében magamra rángatom a nadrágomat.  Anyám nevelése, azt hiszem, mai napig kísért. Visszasietek az idegenhez, ki már a földön fekszik újra. Úgy tűnt nem bírta megvárni állva a visszatérésemet. Mindegy is, gyorsan kinyitom az ajtót, de ő csak néz rám erőtlenül.

- Az istenit, mire behúzlak… - morgom, míg kitámasztom az ajtót, majd megragadom az első két mancsát. Húznám, de felmordul, s én rögtön elengedem őt. Nagy nehezen bár, de újra lábra áll, s komótosan bevonul mellettem a kis bódéba. Én csak állok ott és figyelem minden mozdulatát. Sötét van, így miután bent van végre, gyertyát gyújtok, s azzal világítok bent.

- Megnézem a sebedet – szólok oda neki, míg leguggolok a sérült lábához. – Ez… nyílhegy? – tapogatom a sérült területet, amit morogva bár, de tűr. – Talán több is…? – tapogatom tovább a homlokomat ráncolva, ugyanis ilyennel még nem találkoztam. – Oké, kell vérzést csillapító és fertőtlenítő gyógynövény… ha más nem – nézek a kis raktárom végébe egy apró hordóra -, akkor az öreg rám hagyott itókájával mosom ki a sebet. Át tudsz változni? A bundád látná kárát, ha így esem neki az ápolásodnak – nézek a szemeimbe, majd egy kis csend után hozzáteszem -, adok ruhát is.

A szemem láttára változik át, én pedig meglepődve konstatálom, hogy a várt szőke haj helyett egy hosszú, vörös hajú, tigriscsíkos férfi néz vissza rám. Arcvonásai ismerősök, s egyre jobban zavar, hogy nem tudom megállapítani honnan is.  Erős izmok lapulnak meg bőre alatt, itt-ott talán sebhelye is akad, de a gyertyafény ennek megállapítására nem alkalmas. Mégis, örülök, hogy a seb a vádliján, nem pedig a combja közepén van. Így tudok majd valamit kötni, hogy… mindegy. Nem lehetek pont most prűd.

Gondolkodás nélkül esem neki a dolgomnak, ha szólna is hozzám, leintem. Nem kívánok addig beszélni vele, míg nincs ellátva és nem fekszik jól a szénán, ami a padlót borítja gyéren. Elveszi a hús illatát, csakis azért cserélgetem mindig oly lelkesen.

Nehezen bár, de kiszedem a nyílhegyeket, összesen hármat, lefertőtlenítem, bekötözöm, sőt, ruhát is kap tőlem. A gyerekeket lehet nem érdekelné a dolog, de engem feszélyez. Civilizált népség vagyunk, hát úgy is kell viselkedünk.

- Aludj itt nyugodtan, erre nem jár senki. Vizet tudok adni, enni viszont csak reggel – teszem hozzá, míg az ajtóhoz lépek. – Ha netán úgy döntenél, hogy addigra távozol, akkor arra indulj – mutatok keletnek. – Arra békésebb népek élnek.

- Dhiren… - szusszantja nevemet, ami nem enyhén meglep. – Nem emlékszel rám, ugye?

Alaposan végigmérem újra, feszélyez a tudat, hogy ő ismer, s hogy nekem is ismerős, de se név, se emlék nem párosul az arcához.

- Úgy tűnik. Északi vagy, akár csak én, talán láttalak is annak idején – felelek enyhén oldalra fordított fejjel, míg ő engem bámul, enyhe csalódottsággal az arcán. – Talán, ha alszom rá, eszembe jutsz. Jó éjt – lépek ki, majd zárom be magam után az ajtót. Ismernem kéne, szerinte is, s az ösztöneim szerint is, az agyam mégse tud erről az egészről semmit.

 

 J

Hosszú és kimerítő út áll mögöttem, már azt sem tudom, hol vagyok, merre tartok. Utam során sok megmérettetéssel néztem szembe, végeláthatatlan vándorlás, vadászat, hogy legyen erőm tovább menni. Fogalmam sincs, hogy vészeltem túl az elmúlt éjszakát, sebesült lábam magam után vonszolom, egyre mélyebbre a fák közé.

Általában én vagyok a vadász, de most fordított helyzetbe keveredtem, egy ostoba emberhorda próbált meg tőrbe csalni, épphogy képes voltam elmenekülni. Sokan voltak, létszámfölényben, felfegyverkezve. Néha megállok, érdes nyelvemmel próbálom letisztogatni a lábamon a sebet a vér szagára odapofátlankodó bogaraktól. Nem lenne szerencsés, ha elfertőződne, már épp feladnám, amikor megérzek egy régi illatot.

Hatalmasat dobban a szívem, Dhiren, valóban Ő lenne az? Lehetséges lenne, hogy rátaláltam?

Erőt lehelek megfáradt testembe, folytatom az utat, átbukdácsolok a fák girbegurba gyökerein, csúszó leveleken, sártengeren egy kisebb tisztásig.

Nem csak Dhirent érzem, hanem kölykök szagát is. Bölcsebbnek látom, ha nem megyek tovább, erőm így is a végét járja, lekushadok hát ott helyben. Ha nekem lennének kölykeim, valószínűleg a betolakodó torkának ugranék, így mindent elkövetek, hogy a megadást mutassam.

Míg várok felidézem a régi emlékeket, amikor még nagyon kicsi voltam, emberi alakot se tudtam váltani, messzire elkeveredtem hazulról. Egy kis kölyök, védelem nélkül a hatalmas hóban, csontig hatoló hidegben, élelem híján, sérült manccsal… Azt hittem, végem van, anyám meleg bundája után vágytam és kétségbeesetten hívogattam, hogy találjon meg. Végül nem anyám lelt meg, hanem Dhiren, az Erős, a félvér. Még most is emlékszem, ahogy megnyugtatón megnyalta a kobakom, fogai közé csípte a grabancom és haza vitt.

Már akkor tudtam, fogalmam sincs honnan, de tudtam, hogy Ő lesz a sorsom.

Emlékeimből léptek halk zaja riaszt meg. Meg se mozdulok, semmi fenyegetőt nem teszek, amint előbukkan a fák rejtekéből. Még mindig csodaszép, épp, mint az emlékeimben. Közel jön, nem tudom, mire számítsak, ezért felnyüszítek.

Egymást nézzük, tekintete gondolkodó, nyilván próbál a helyére tenni, mit keresek itt, ki vagyok, veszélyt jelentek-e? Végül hozzám lép, nagy bennem a kísértés, hogy felmorogjak, hiszen régen megmentett, de ki tudja, milyen most a természete. Kussban maradok, ismerős érzés cikázik át a testemen, mikor a tarkómra harap, felfelé húz, mint gyerekként.

Sajnos már túl nagy és nehéz vagyok ahhoz, hogy cipelni tudjon, türelmesen vár míg összeszedem erőm maradékát, feltolom magam a talajról. Kegyetlenül sajog a lábam, mégis erőt ad, hogy rátaláltam. Pontosabban megint Ő talált énrám.

Az illatok egyre erősebbek, az otthonához vezet, de mikor feltűnik a kunyhója hirtelen ugrik nekem támadóan. Nyakam, farkam behúzva kissé lekushadok, amennyire a lábam engedi. Eszemben sincs ártani neki vagy a kölyköknek, akik a kunyhóban vannak. Az üzenet világos, mint a nap.

Egy apróbb viskóhoz vezet, a szagok alapján gondolom ez az éléskamra, várakozásra int, de nem tudom talpon megvárni, míg visszaér a kunyhójából egy szál nadrágban. Még mindig csodás a teste, ha most jobb állapotban lennék… De fáradt vagyok, sebesült éhes viszont kevésbé, nemrég jól laktam egy őzgidával. Kinyitja a viskó ajtaját és várakozva néz, én viszont nem tudok felállni…

- Az istenit, mire behúzlak… - rám morog bosszúsan, megpróbál behúzni a mancsomnál, de most én morgok rá. Szerencsére nem veszi magára, de elenged. Én is be tudok menni, magamtól.

Végül csak összeszedem erőm utolsó morzsáit, bebicegek a fedett bódéba, ami még mindig jobb, mint a sziklakiszögellések, barlangok, ahová utam során behúzódtam. Dhiren gyertyát gyújt, én pedig figyelem, ahogy hozzám guggol.

- Megnézem a sebedet. Ez… nyílhegy? – bármennyire is igyekszem behódolni neki, a fájdalomtól csillagokat látok, ezt pedig a tudtára adom, hogy azért ne nagyon tapogassa, ha lehetséges.– Talán több is…? Oké, kell vérzést csillapító és fertőtlenítő gyógynövény… ha más nem akkor az öreg rám hagyott itókájával mosom ki a sebet. Át tudsz változni? A bundád látná kárát, ha így esem neki az ápolásodnak. Adok ruhát is.

Várakozva néz a szemeimbe, nem akartam átváltozni, mert már végképp az erőm végét jrom, az alakváltás pedig újfent energiát vesz ki belőlem, de teljesítem az óhaját. Apró elégedettséggel tölt el, hogy meglepem a külsőmmel. Talán mást várt? Talán halványan emlékszik már? Egy dobozt vesz elő, amiből kipakolja a szükséges felszerelést, többször a nyelvemre harapok, nehogy élesen felszisszenjek. Nem sok hiányzott a sebem elfertőződéséhez, talán már el is indult a folyamat, ki tudja, de a fertőtlenítő pia teszi a dolgát. Szeretnék beszélni, de nem hagyja, addig nem, amíg a sebemmel bíbelődik.

Magamra cibálom a nadrágot és az inget, bár engem nem izgat, hozzászoktam a meztelenségez, de itt alkalmazkodnom kell, ha Dhiren a ruhák híve, hát legyen.

- Aludj itt nyugodtan, erre nem jár senki. Vizet tudok adni, enni viszont csak reggel – szólal meg végre, amint végez mindennel. Csak így itt akar hagyni? – Ha netán úgy döntenél, hogy addigra távozol, akkor arra indulj – mutat keletnek, legalábbis azt hiszem, az kelet. – Arra békésebb népek élnek.

- Dhiren… - nem bírom tovább a szótlanságot. – Nem emlékszel rám, ugye?

Látom rajta, hogy dereng neki valami, érzem, hogy a lelke mélyén már rám ismert.

- Úgy tűnik. Északi vagy, akár csak én, talán láttalak is annak idején. Talán, ha alszom rá, eszembe jutsz. Jó éjt – rám csukja az ajtót.

Egyszerűen itt hagy engem pedig majd megöl a csalódás. Végigvándoroltam majd az egész kontinenst, hogy találkozzak vele, de nem ismer fel. Ugyan, mit is vártam, honnan is ismerne rám?

Viszonylag kényelmes pozícióba kényszerítem a testem, a szénát magam alá gyűröm a padlón, tető van a fejem felett és védett is, ennél többet aligha kívánhattam volna. A fájdalom és a kimerültség hamar erőt vesz rajtam, karom fejem alá hajtom kispárnaként. A sebem holnapra alighanem teljesen be fog gyógyulni, a fajunk áldása és hála Dhirennek, nem fertőződött el.

A nap első sugarai beszöknek a bódé falát övező deszkák résein, szemem felnyitva figyelem a finom porszemcséket a fényben, odakintről a természet zajai szűrődnek be, csiripelő madarak, kavicsokat nyaldosó hullámok, fakoronákat átrezegtető szél.

A lábam sokkal jobb, mint tegnap volt, még nem tökéletes, de képes vagyok lábra állni. Óvatosan dugom ki a fejem az ajtón, kölyköknek és Dhirennek semmi nyoma, a víz viszont nagyon csábító.

Nagyobb körben elkerülöm a kunyhót, a partig sétálok, ahol levetem a kapott ruhákat. Szépen egymásra hajtogatom őket, aztán meztelenül belemerülök a vízbe. Sehol semmi, se krokodil, se egyéb kellemetlen jószág. Derékig érő vízben állok a felhajtó erő miatt elég az ép lábamra helyeznem a testsúlyom. A hajam csupa sár, így külön élvezet kibontani a fonatomat, karmaimmal próbálom kifésülni, végül veszek egy nagy levegőt és eltűnök a víz alatt. Hagyom, hogy átázzon a hajam, kicsit rá is segítek, csak utána egyenesedek ki vissza. A hajam a hátamra tapad, pár nehéz tincs a mellkasomra, szépen megmosakszom. Pontosan tudom, mikor kezdenek el bámulni, ég a tarkóm, biztosan valamelyik kölyök az. Dhirent nem biztos, hogy megérezném, ha les rám, de a kölykök még tapasztalatlanok. Még véletlenül sem teszek semmi hirtelen mozdulatot, jelét sem adom, hogy észrevenném, amíg meg nem hallom a hangját.

- Milyen hosszú haja van – ámul a kislány.

Lassan fordulok meg, ügyelve rá, hogy a kényes részek a víz alatt maradjanak.

- Leela, nem illik megbámulni másokat.

A parton a két gyerkőc, hat év körüliek ácsorognak, Dhiren tisztes távolságban tartja Őket tőlem.

- Engem nem zavar – felelem, de kapok egy szigorú pillantást.

- De engem igen.

Megadón emelem fel a kezeim, hogy megértettem.

- Nekem is lehet ilyen hosszú hajam?

- Meglátjuk.

- Ehan vagyok – mutatkozik be az egyik kölyök.

- Én meg Leela – integet a kislány. – Téged hogy hívnak?

- Jormun vagyok – mosolygok rájuk.

- Menjetek be a kunyhóba, szeretnék szót váltani a vendégünkkel.

A gyerekek integetnek, én visszaintek nekik.

- Szia – köszönnek illedelmesen és tűnnek el szem elől.

- Sziasztok – mosolygok utánuk, de Dhiren szúrós pillantása lehervasztja a mosolyt az arcomról.

- Jormun? Ismerős a neved, kik a szüleid?

- Kochur és Prilá. Azt reméltem, hogy emlékezni fogsz rám, de tényleg régen volt már, hogy találkoztunk. Nagyon kicsi voltam, kisebb, mint Ehan és Leela. Egyszer elvesztem a fenyvesben, megsérült a mancsom és te találtál meg.

Felismerés csillan a szemeiben, karba tett kezekkel áll a víz mellett, tanulmányoz, én pedig állom a tekintetét.

- Már emlékszem rád, a kis bajkeverő, aki mindig elcsatangolt.

Szélesen elmosolyodom, boldoggá tesz a tudat, hogy végre emlékszik, annyira kerestem, kutattam, szinte el sem hiszem, hogy ez valóságos.

- Igen, én vagyok! – kicsit felnevetek a megnevezésre.

- Mit keresel ilyen messze távol az otthonodtól? – idestova hozzáfűzi - Megint?

Nem válaszolok azonnal, nem tudom, mit mondana rá, ha bevallanám neki az igazat, de ha hazudok, akkor azt kiszúrja és nem fog bízni bennem. Maradok az igazságnál.

- Többé nincs otthonom – rázom meg a fejem. – Már senki sem él a családomból, a hely pedig, amit ismertél, már nem olyan, mint régen. A területért vívott harcokban úgy cserélődnek a jogok, mint a víz a folyóban. Nem maradt senkim, akiért érdemes lett volna maradnom.

- Tehát területet keresel.

- Nem, téged kerestelek.

- Engem? – kúszik a szemöldöke a homloka közepére. – Miért?

- Kérlek, ne gondolj rosszat rólam… Eszemben sincs ártani neked vagy a kölykeidnek, esküszöm. Azért keltem útra, mert olyan hirtelen eltűntél rég, mindig meg akartalak találni, megkeresni, hogy elmondjam, amit akkor nem tudtam. Nélküled akkor ott a fagyban meghaltam volna… Az otthonom megszűnt létezni, hát útra keltem, meredekebbnél meredekebb kalandokba keveredtem, már majdnem feladtam, amikor rám támadt egy vadász horda.

- Egy horda? – sikerült felpiszkálnom a kíváncsiságát.

- Hallottam Őket, arról beszéltek, hogy minden útjukba kerülő alakváltót kivégeznek. Még dicsekedtek is, hogy elválasztják a kölyköket a szüleiktől, a szülőket megölik, a kölyköket pedig összefogják és eladják gyűjtőknek… Megpróbáltam kiszabadítani egyet, egy kis nőstényt, alig lehet több egy évesnél, de egymagam kevés voltam… Alig tudtam elmenekülni előlük. Onnan már csak menekültem, amerre láttam, aztán ide keveredtem.

Szinte a bőrömön érzem a haragját, szeme szikrákat szór, emlékeztetnem kell magam, hogy ez most nem ellenem irányul, így nem is reagálok rá védekezőn. Egy ideig nem szól, aztán témát vált.

- A kamrában találsz reggelit. A kunyhóba nem jöhetsz be, de ott meghúzhatod magad, míg rendesen felépülsz. Addig maradhatsz, amíg én azt jónak látom, és ha csak egyetlen rossz mozdulatot teszel a kölykeim felé, megöllek. Világos?

- Megértettem – bólintok komolyan, a jobb kezem mutató ujját a bal vállamhoz emelem, körmömmel egy X-et karcolok a bőrömbe. Ez a fajunk esküje, amit nem szeghetek meg.

D

Ahogy beérek a kunyhóba, csak morogni tudok. Bolond vagyok, ostoba bolond. Beengedtem egy idegen hímet a területemre! Lehet, hogy a kölykök miatt lágyszívűbb lettem, de bolond is? Érzem, hogy alig fogok aludni, az idegenen fogok gondolkodni, árgus szemekkel fogom az ajtót figyelni, no meg az ablakokat is… lehet sérült, de nekünk egy ilyen seb, ha ellátták, nem probléma.

Óvatosan mászom be a két apróság közé, hogy érezzék a testem melegét, s nagyobb biztonságban érezzék még álmukban is magukat. Alig hogy elhelyezkedem, Leela a levegőbe szagul, hozzám nyomja kis orrát, s pillanatok alatt változik vissza tigrissé. Ah, mennyi gondom lesz vele, nem fogja szeretni tán emberibb mivoltát? Pedig sokszor hasznos ám… Ehan ezzel szemben továbbra is szinte emberi formában alszik, s biztos szépet álmodik, mert boldogan csámcsog valamin. Mosolyogva túrok bele váll alá érő hajába, majd fúrom bele arcomat. Nem engedem, hogy bajuk essen.

A reggel első sugaraival a kicsik is végre felkelnek. Nem tudom, hogy áldás ez, vagy átok, hisz magam sem tudom biztosra, a vendég távozott e. Mielőtt Leela kiszökne, elkapom a farkánál fogva, amit morogva konstatál.

- Átváltozni. Most – szólok rá, mire ő egy kis nógatás után végre megteszi. Szerencse, hogy az alvós inge elég nagy, nem szakadt így szét, de vehetem le róla, s moshatom újra át, hogy elvegye a tigris szagát. Anyám annyi éven át nyúzott ezek miatt, az öltözködésre is nagy figyelmet fordított, de én magam sem tudnám megmondani miért. Mindegy is, gondom ebből nem akadt még, s remélhetőleg a kicsiknek se fog.

Nem tudom őket maradásra bírni, hamar kicsörtetnek a kunyhóból, miután felvilágosítom őket, hogy vendégünk van. Igyekszem a nyomukban maradni, s bár megértem a lelkesedésüket, hisz anyjukon és rajtam kívül alig láttak más tigrist, főleg nem alakváltót, félek eme gyermeki naivságtól. Félek, mert tudom mikhez vezethet. Szerencsémre a kezdeti lelkesedésük alábbhagy, mikor megpillantják a fiatal hímet emberi alakban a tavunkban fürödni. Ők is szeretnek pancsolni, de a férfi mélyebb részen is van, s teljesen más, mint én. Figyelik, ahogy a haját mossa, s csak ámulnak és bámulnak. Az én hajam nem ilyen hosszú, rendszeresen vágom, nem adok már arra, hogy minél hosszabb, annál erősebb a harcos. Sok teendőmben csak hátráltatott, nehezemre esett már mosni és ápolni. Emellett imponálni se kívántam senkinek.

- Milyen hosszú haja van – csodálkozik Leela nagy áhítattal, mire a vendégünk is felé fordul. Ez már kevésbé tetszik, jól láthatóan meztelen a férfi.

- Leela, nem illik megbámulni másokat – szólok oda a kicsi lánynak. Nem mintha engem nem látott volna így megszámlálhatatlan alkalommal, de ha az esőerdő közepén is vagyunk, tudni kell bizonyos szabályokat, főleg, ha nősténynek teremtett az élet.

- Engem nem zavar – feleli a szóban forgó díszpéldány, mire én szúrósan ránézek.

- De engem igen – közlöm vele nemes egyszerűséggel, mire ő felemeli a két kezét a megértését és megadását mutatva. Én házam, én váram, én szabályaim. Ehan egy gézengúz, Leela meg jobb szeret tigris lenni, ha két meztelen gyerek után kell szaladnom kétfelé, akik mindenbe belemásznak, elesnek és megsérülnek… az emberi test ezerszer sérülékenyebb, mint a tigris, hamar beleöregednék a helyzetembe.

- Nekem is lehet ilyen hosszú hajam?

- Meglátjuk.

- Ehan vagyok – lép előrébb a fiú, kiben több kurázsi lapul. Eddig csak állt és figyelt.

- Én meg Leela – integet.  – Téged hogy hívnak?

- Jormun vagyok – feleli a fiatal hím mosolyogva, mire bennem szöget üt a neve. Este gondolkoztam azon, amit mondott, miszerint ismerjük egymást. A neve is ismerős, mégse akar beugrani.

- Menjetek be a kunyhóba, szeretnék szót váltani a vendégünkkel – szólok oda a kölyköknek, akik szerencsémre ellenkezés nélkül indulnak vissza, lelkes integetések közepette.

- Szia – köszönnek el illedelmesen, én pedig roppant büszke lennék rájuk, ha nem épp egy egérszorító helyzetben lennénk. Közösségre nevelem őket, mert elengedhetetlen lesz számukra. Ki tudja, talán ők visszatérhetnek a közösségbe, ha igényük lesz rá.

- Sziasztok – mosolyog még utánuk Jormun, én azonban nem értékelem így a kedvességét. Még nem.  

- Jormun? Ismerős a neved, kik a szüleid? – szegezem neki rögtön a kérdést.

- Kochur és Prilá. Azt reméltem, hogy emlékezni fogsz rám, de tényleg régen volt már, hogy találkoztunk. Nagyon kicsi voltam, kisebb, mint Ehan és Leela. Egyszer elvesztem a fenyvesben, megsérült a mancsom és te találtál meg. – Míg mesél, közelebb lépek a vízhez. Mégis, a fenyveses emlék az, ami segít nekem abban, hogy emlékezzek rá. Az anyja nem bírta nekem elégszer megköszönni, hogy hazavittem, méghozzá élve. Épp vadásztam, kihívást kerestem, a nagy hó és a fenyves pedig annak tűnt. Főleg, hogy már akkor utáltam a csontig hatoló hideget…

- Már emlékszem rád, a kis bajkeverő, aki mindig elcsatangolt – jegyzem meg kicsit halkabban, enyhe nosztalgikusérzéssel a mellkasomban. Ő erre elmosolyodik, őszintén, boldogan.

- Igen, én vagyok! – nevet fel egy aprót.

- Mit keresel ilyen messze távol az otthonodtól? – kérdezek rá.  - Megint? – Ennyire lehetetlenség eltévedni. Hallgat is rendesen, engem figyel bőszen. Biztos gondolkodik mit mondjon s hogy kezdjen bele. Egyszer már rátámadtam, figyelmeztetésként, tudja jól, hogy nem fogok habozni most sem, ha úgy adódna.

- Többé nincs otthonom – kezd bele egy apró fejrázással, mintha az emlékeket próbálná magától távol tartani.– Már senki sem él a családomból, a hely pedig, amit ismertél, már nem olyan, mint régen. A területért vívott harcokban úgy cserélődnek a jogok, mint a víz a folyóban. Nem maradt senkim, akiért érdemes lett volna maradnom.

- Tehát területet keresel – összegzem.

- Nem, téged kerestelek – feleli nagy meglepetésemre.

- Engem? – kérdezek vissza, míg szemöldököm vonom fel. – Miért?

- Kérlek, ne gondolj rosszat rólam… Eszemben sincs ártani neked vagy a kölykeidnek, esküszöm. Azért keltem útra, mert olyan hirtelen eltűntél rég, mindig meg akartalak találni, megkeresni, hogy elmondjam, amit akkor nem tudtam. Nélküled akkor ott a fagyban meghaltam volna… Az otthonom megszűnt létezni, hát útra keltem, meredekebbnél meredekebb kalandokba keveredtem, már majdnem feladtam, amikor rám támadt egy vadász horda.

- Egy horda? – kérdezek rá, ez jobban érdekel most, mint a motivációja. A környéken sérült meg, vagyis a horda itt van.

- Hallottam Őket, arról beszéltek, hogy minden útjukba kerülő alakváltót kivégeznek. Még dicsekedtek is, hogy elválasztják a kölyköket a szüleiktől, a szülőket megölik, a kölyköket pedig összefogják és eladják gyűjtőknek… - meséli, míg az én szívem egyre jobban zakatol. Mocskos férgek! - Megpróbáltam kiszabadítani egyet, egy kis nőstényt, alig lehet több egy évesnél, de egymagam kevés voltam… Alig tudtam elmenekülni előlük. Onnan már csak menekültem, amerre láttam, aztán ide keveredtem.

Gusztustalan fattyak. A legtöbbünk békésen él a területén, s ha territórium felosztás is zajlik, ők abból aligha éreznek valamit. Ez tigrisek között zajlik, más nincs. Erre ők bemerészelik tenni a lábukat hozzánk, bántják a kölyköket, megölik az anyákat… A mérgem elönt, a saját kezemre marok, hogy csillapítsam magam. Nem. Nem tehetek ez ellen semmit. Át kell gondolnom mindent, amit hallottam, de végig arra kell gondolnom, hogy a két kicsinek mi a jó. Ez a lényeg, semmi más.

- A kamrában találsz reggelit – morgom oda neki. - A kunyhóba nem jöhetsz be, de ott meghúzhatod magad, míg rendesen felépülsz. Addig maradhatsz, amíg én azt jónak látom, és ha csak egyetlen rossz mozdulatot teszel a kölykeim felé, megöllek. Világos? – kérdezek rá kerek-perec.

- Megértettem – bólint komolyan, míg bal vállához emeli kezét, s egy körmével X-et vés rá. Megkönnyebbülök kicsit, ha tényleg azoknak a kölyke, akiket mondott, jó nevelést kapott, és ez az eskü tényleg jelent neki valamit. Biccentek felé egy aprót, hogy tudomásul vettem az áldozatát, s szavát, majd hátat fordítok neki, s visszamegyek a kunyhóba. Ott a két apróság lelkesen csacsog nekem, kérdeznek és hadarnak, én addig megmosom az arcukat, hogy se csipásak, se nyálmintásak ne legyenek. A csacsogásuk egészen addig megy, míg Ehan gyomra hangosan meg nem kordul.

- Ó-ó – susogja, míg a pocakjára helyezi a kezét.

- Értem, értem – sóhajtom. – Éhesek vagytok.

- A bácsi is velünk eszik? – kérdezi lelkesen Leela.

- Jormun, azt mondta az a neve, te buta – szól rá Ehan, mire én rámordulok. – Bocsánat…

- Gyümölcs lesz reggelire – jegyzem meg, mire mindkettő jajgatni kezd. – Este nem sikerült vadat ejtenem. Múltkor is ízlett a gyümölcs, nem? Finom édes – noszogatom őket kifelé. Így már nem is izgalmas az evés a vendéggel, ha nincs finom szaftos hús, de meg kell szokniuk a vegyes táplálkozást.

Jormun már visszaöltözött, épp egy szimpatikus, nagy kövön ücsörög, s élvezi a napsütést. Nem tudom evett e, de én nem fogom tőle megkérdezni, felnőtt már, ki tudja magát szolgálni. Bemegyek a kosárért, amiben mindenféle gyümölcs van, majd kiviszem a kicsiknek, akik biztos távolságból nézegetik. Ehan a saját csíkjait nézegeti, majd a vendégét, Leela pedig rendületlenül a vörös tincsekben gyönyörködik.

- Ha ennyire csodáljátok, még a végén elbízza magát – lépek oda hozzájuk a kosárral, mire a két kicsi felnéz rám értetlenül. – Túl boldog lesz a sok figyelemtől – magyarázom nekik.

- Oh, és az nem jó? – kérdi Ehan enyhén oldalra fordított fejjel.

- Egy kicsi talán igen – felelem egy kis gondolkodás után. – Jormun – szólok oda neki, míg ő halvány mosollyal figyel minket -, ettél?

- Még nem – vallja be. – Nem vagyok éhes. – Ehan erre olyan döbbenten szusszan fel, hogy mindhárman ránézünk.

- Szóval tényleg lehet olyat… - susogja teljesen elképedve.

- Mit? – kérdez vissza Jormun, láthatóan értetlenül.

- Nem éhesnek lenni.

- Oh, igen – feleli a szibériai.

- Biztos nem a gyümölcstől – grimaszolja, mire én megrovóan nézek le rá. Kis füleit hátracsapja, motyog valamit az orra alatt, nekem pedig kedvem lenne a fejére pakolni a kosarat, hogy ezzel is józan eszet verjek a kobakjába.

- A gyümölcs az… az jó – jegyzi meg Jormun.

- Csak jó? – kérdezek rá meglepetten. Ha már segíteni akart a kölyöknevelésben, kitalálhatott volna valamit.

- Isteni! – javítja ki magát, mire én szórakozottan felhorkantok.

- Majdnem – hagyom rá. – Estére majd lesz hús, de kell a növényi alapú táplálék is - magyarázom a kicsiknek. – Erősebb leszel tőle, persze nem olyan erős, mint a hústól, de enélkül a hús se tesz jót.

- Anyuval sose ettünk gyümölcsöt – grimaszolja Ehan, mire én felsóhajtok. Kezdem elveszíteni a türelmemet, ezzel mindig kiakasztanak. Csak húst hússal, desszertnek is húst… ennyi az égvilágon nem tudok vadászni. Nem akarok velük veszekedni, s szerencsére a kamra zárát se érik el. Egy vállrándítással tudom le a dolgot, majd megindulok a kosárral a kunyhó felé. Leela követ, de Ehan nem akar mozdulni. Hol Jormunt nézi, hol engem és a távozó testvérét.

- Nem baj, nekünk több marad. Akkor majd vacsorázol, Ehan – hagyom rá a dolgot, de mielőtt belépnénk a kunyhóba, futni kezd felénk kétségbeesetten. Tudtam én, hogy az éhsége fog győzni, s végül utánunk jön. Beterelem hát őket, veszek magamnak pár falatot, majd hagyom őket enni. Persze, csak azzal a feltétellel, ha nem kennek össze semmit se a gyümölcsök levével. Nekem meg kell néznem pontosan mennyi hús van még.

- Meddig kívánsz maradni? – kérdezem a fiatal hímtől, aki épp összefonja a már megszáradt haját.

- Ameddig engeded – tudja le ennyivel, mire hümmögök egyet. Ameddig engedem, azt mondja…

Kinyitom a kamrát, majd belépek, hogy az ajtón beszűrődő fényben jobban szemügyre vegyem a készletünket. Hamar megérzem Jormun közelségét, majd az illata is megcsap. Kellő távolságban áll tőlem, láthatóan ő is a kis kamra tartalmát nézegeti.

- A kölykök sokat esznek – jegyzi meg.

- Nekem mondod? – kérdezek vissza enyhén felvont szemöldökkel, majd sóhajtok egyet. Hogy bírná ezt szegény anyjuk? Belegondolva… lehet azért is pusztult el, mert már túl közel vitte éhes kicsinyeit az emberekhez. Gyenge leány, túl hamar lett anya. Mindegy is, beljebb lépek és végignézem mi van a kosarakban, hogy azokat is feltölthessem.

- Hol van… hol van az édesanyjuk? – kérdez egyszer csak rá Jormun, az ajtóban állva. Ujjammal megbillegettem a kosarat, amiben pár szem gumós növény van már csak. Ah, ásnom kell. – Ne haragudj, nem akartam tolakodni, én…

- Meghalt – emelem rá a pillantásomat. – Pár hónappal ezelőtt a területemen, hátrahagyva a kölykeit.

- A kölykeit? – kérdez vissza, majd mielőtt válaszolnék, folytatja. – Nem a tieid?

- A legnagyobb tudásom szerint, nem – válaszolom, majd lépek a hordóhoz, amiben kis zsákban rizs található. Ah, nem akarok a közösséghez menni, s cserélgetni. Utálom, de ha nem tudok valamiért vadászni…

- Értem – hallom halk hangját. – Mégis neveled őket.

- Az én területemen árvultak el, nem hagyhattam őket ott – tudom le, majd nézek felé. – Téged se hagytalak ott, pedig az lett volna az ésszerű.

- Igen, de mégse tetted – feleli halkan, ellágyult arckifejezéssel. – Tényleg nagyon köszönöm.

Felé pillantok, de csak fél szemmel, majd halovány mosolynak nevezhető ajakgörbülettel biccentek neki, miszerint nem kell. Nem akarom vele közölni, hogy még kiderül, van e oka megköszönni, vagy sem.

J

Eskümet egy apró biccentéssel veszi tudomásul, majd hátat fordít nekem, nem tartva tőle, hogy neki ugranék. Nem vagyok bolond és tényleg a jóindulatát szeretném elnyerni. Míg a kunyhóban látja el a kölyköket én leheveredem egy nagyobb kőre, ami inkább szikla, mint kő és hagyom, hogy a meleg napsugarak leszárítsák a bőrömről a vizet.

Halvány mosollyal nézem, ahogy Dhiren a nyomában a két kicsivel a kamrához megy valami harapnivalóért. Én nem ettem semmit onnan, mert nem az enyém és sosem ennék el semmit kölykök elől.

Ehan látványosan próbálja összehasonlítani a bőrét keresztező csíkokat az enyémekkel, a kislányt a hajam foglalkoztatja.

- Ha ennyire csodáljátok, még a végén elbízza magát. Túl boldog lesz a sok figyelemtől – alig bírom visszafogni a nevetést Dhiren magyarázatán.

- Oh, és az nem jó? – kérdi a srác.

- Egy kicsi talán igen – feleli. – Jormun – szól nekem, én pedig csupa fül vagyok. - ettél?

- Még nem. Nem vagyok éhes. – a kisfiú olyan szusszanást hallatt, hogy értetlenül nézek rá.

- Szóval tényleg lehet olyat… - nem tudom hova tenni az elképedést.

- Mit? – kérdezek vissza.

- Nem éhesnek lenni.

- Oh, igen – rég voltam kölykök közelében, de aranyosak, valóban, ilyenkor még egyfolytában esznek. Én is visszaemlékszem a gyerekkoromra, apám egyfolytában vadászaton volt, hogy el tudjon látni minket anyámmal.

- Biztos nem a gyümölcstől – a grimasz aranyos, főleg, ahogy meglapul Dhiren mellett. Nem lehet könnyű a két kölyökkel, az biztos.

- A gyümölcs az… az jó – próbálom kisegíteni.

- Csak jó? – Dhiren kérdésére igyekszem kivágni magam.

- Isteni! – láthatóan nem nyűgözte le a mentésem, de szórakoztatja.

- Majdnem. Estére majd lesz hús, de kell a növényi alapú táplálék is. Erősebb leszel tőle, persze nem olyan erős, mint a hústól, de enélkül a hús se tesz jót.

Szívet melengető, ahogy a kölyköket okítja, remek apa. Szigorú, de nagyon gondoskodó.

- Anyuval sose ettünk gyümölcsöt – Ehan láthatóan eltalálta Dhiren gyengepontját. Dhiren láthatóan mindent megtesz értük, de Ehan még kicsi ahhoz, hogy megértse, egy kölyköt is nehéz ellátni, mert egyfolytában éhes, hát még kettőt. Szó nélkül hagyja a dolgot, inkább megindul a kosárnyi gyümölccsel a kunyhó felé, Leela a sarkában szökdécsel.

- Nem baj, nekünk több marad. Akkor majd vacsorázol, Ehan – nem követem őket, hisz a kunyhóba nem tehetem be a lában, hát kint várakozom, míg Dhiren visszatér.

- Meddig kívánsz maradni? – kérdez, miközben én hosszú tincseim igyekszem újra fonatba rendezni.

- Ameddig engeded – ezt világosan kimondta, egy perccel sem fogok tovább maradni annál, mint a nagylelkűsége megszab. Szeretnék neki segíteni valahogyan, viszonozni azt, hogy segített rajtam. Kétszer is. Ő nem látja, vagy nem akarja látni, de bizonyos szempontból Ő is segítségre szorul. Talán itt a lehetőség, hogy levehessek némi terhet a válláról.

Szemrevételezi a kamra tartalmát, el kell mennie vadászni, ha nem akarja, hogy estére a kölykök Őt falják fel. Megállok nem messze tőle, épp annyira, hogy jól érezze a közelségem. Jobb, ha hozzá szokik.

- A kölykök sokat esznek – pedzegetem a dolgot.

- Nekem mondod? – sóhajt beletörődve. Az utolsó kosarakat is átnézi.

- Hol van… hol van az édesanyjuk? – megpróbálok minél tapintatosabb lenni, hiszen, ha van párja, akkor… Bele se merek gondolni. – Ne haragudj, nem akartam tolakodni, én…

- Meghalt – néz fel rám. – Pár hónappal ezelőtt a területemen, hátrahagyva a kölykeit.

- A kölykeit? – kérdezek. De hát nem az Övéi? Erre rá is kérdezek külön– Nem a tieid?

- A legnagyobb tudásom szerint, nem – válaszol, a rízs tartalékát is szemügyre veszi. Egyre biztosabb vagyok abban, hogyan tudnék neki segíteni.

- Értem. Mégis neveled őket.

- Az én területemen árvultak el, nem hagyhattam őket ott. Téged se hagytalak ott, pedig az lett volna az ésszerű.

- Igen, de mégse tetted – felelem halkan, a mellkasom megtelik meleggel, legszívesebben hozzá dörgölőznék, megosztva vele az erőmet, de még korai. – Tényleg nagyon köszönöm.

Sikernek könyvelem el az apró rándulást a szája sarkában, már nem akar legyilkolni és ez nagyon jó. Mégiscsak jelent neki valamit, hogy ki vagyok. Bár… Nem akarom, hogy kölyökként tekintsem rám is, hiszen régen az voltam, de már felnőttem. Ezt neki is be kell bizonyítanom.

- Megengeded, hogy körbejárjam a területed?

- Ha nem csinálsz felfordulást – jelenti ki ellentmondást nem tűrően.

- Igyekszem. És… engedélyt kapok a vadászatra?

- Vadászni akarsz?

- Megőrülök a semmittevéstől, sosem bírtam nyugton megülni a hátsómon…

- Igen, ez rémlik. Rendben van, csak ne légy láb alatt, a szabályok világosak, amíg betartod, csinálj, amit akarsz, csak ne bosszants.

- Köszönöm! Öhm… van erre felé közösség a magunk fajtának? Mindenemet hátra hagytam, és szükségem lenne ruhákra, meg apróságokra, de nem akarom, hogy azt hidd, rajtad lógok én is.

- És mégis miből akarsz vásárolni?

- Anyám ragaszkodott hozzá, hogy szakmát tanuljak, értek a burkolásokhoz, ács- és asztalos munkákhoz.

- Hm.

Nem fűz hozzá többet, csak elmagyarázza merre találom a legközelebbi falucskát, ahol a magunkfajta alakváltók cserélgetik a portékáikat. Nem kizárólag tigrisek, minden féle faj, akik nem a magányos Elraktározom az információt, de még nem ma megyek, előbb felfedezem a környéket és megpróbálok vadászni a kölyköknek. Dhirennek van elég baja, szeretném kivenni a részem abból, hogy itt vagyok és tényleg nem piócaként szeretnék a nyakán csüngeni. Bizonyítanom kell azt is, hogy felnőtt vagyok, nem egy kölyök.

Míg Ő visszatér a gyerekeihez, én bevetem magam az erdőbe. Megtalálom a saját nyomaimat, így a másik irányba folytatom az utat, hamarosan pedig találok is egy szép kis szarvascsordát.

Széllel szemben közelítem meg őket, szorosan az aljnövényzetbe lapulva, nem akarok gidákat, sem süldőt, még nincs itt az idejük, a hímek párzás előtt vannak. Apám idejekorán megtanította, hogy melyik példányokat célszerű levadászni. A lábam sem tökéletes még, ezt is figyelembe kell venni.

Aztán kiszúrok egy öregebb példányt, akinek a lába eltört korábban és rosszul forrt össze a csont. Ez az egyed kiszolgálta már az idejét és a feladatait, most az a dolga, hogy a kölyköket jóllakassa a húsával.

Türelmesen várok, míg közelebb legelészik, mozdulatlanul lapítok a megfelelő pillanatig, amikor villám gyorsasággal lövök ki a növényzetből. A szarvas felkapja a fejét, nekilódul ijedtében, ahogy a többi fajtársa, még deformálódott mellső lábbal is fürge, de én is tudok nagyokat ugrani. A lábam kissé húzódik, ahogy a hátára vetem magam, fogaim morogva a nyakába mélyesztem, elroppantva a csigolyákat.

A földre rogy, érzem, ahogy az állat kimúlik, így pár perc pihenőt engedélyezek magamnak. Nem futottam sokat, de az elejtés volt a legkisebb része a dolognak, még vissza is kell cipelni a kunyhóhoz a zsákmányt. Egy ekkora szarvast nem egyszerű átvonszolni az erdőn, de essünk neki.

Eltart egy darabig visszaverekednem magam a prédával, de amint a tisztásra érek a szél már előre fújta az illatomat a finom szarvassal együtt. Ehan és Leela is felbukkannak a kunyhó ajtajában és izgatottan kiabálnak, hogy husit hoztam. Dhiren is megjelenik a kunyhó teraszán, onnan néz le rám és a zsákmányra. Szépen eléjük vonszolom a nyakánál fogva a tetemet, majd kicsit lihegve hátra húzódom, a víz felé veszem az irányt, hogy igyak pár korty vizet. Végül le is heveredek a szimpatikus sziklára pihenni, a mancsomra teszem a fejem, onnan nézem a gyerekeket körbeugrálni a szarvast.

Nem tudom, mit gondol most Dhiren, de egyértelműen nekik hoztam, hátha ezzel viszonozhatok valamit abból, amit segített nekem. A nap sugaraiban sütkérezve el is szundítok.

D

- Megengeded, hogy körbejárjam a területed? – töri meg hirtelen a csendet Jormun, amivel egy pillanatra meglep.

- Ha nem csinálsz felfordulást – közlöm vele ellenmondást nem tűrően.

- Igyekszem. És… engedélyt kapok a vadászatra? – feszegeti tovább a témát.

- Vadászni akarsz?

- Megőrülök a semmittevéstől, sosem bírtam nyugton megülni a hátsómon… - feleli.

- Igen, ez rémlik. Rendben van, csak ne légy láb alatt, a szabályok világosak, amíg betartod, csinálj, amit akarsz, csak ne bosszants – figyelmeztetem.

- Köszönöm! Öhm… van erre felé közösség a magunk fajtának? -  Annyi kérdése van, mint egy minden lében kanál kölyöknek. - Mindenemet hátra hagytam, és szükségem lenne ruhákra, meg apróságokra, de nem akarom, hogy azt hidd, rajtad lógok én is.

- És mégis miből akarsz vásárolni? – érdeklődöm kedves kioktatással. Még a nadrágja is az enyém, ne vicceljen.

- Anyám ragaszkodott hozzá, hogy szakmát tanuljak, értek a burkolásokhoz, ács- és asztalos munkákhoz – feleli.

- Hm.

Az én anyám vadászni tanított meg, és hogy ne támaszkodjak senkire. Lehet egy emberi szakma se lett volna rossz, ki tudja mire használhattam volna. Mindegy is, elmondom neki mit merre talál, majd visszamegyek a kunyhóba. Félő, hogy a figyelmeztetésem ellenére a két kicsi kikente azt belül a gyümölcsökkel. Szerencsém van, csak az arcuk látta kárát, szóval foghatok egy vizes rongyot, hogy letöröljem róluk a ragacsos gyümölcslevet.

Ha Jormun tényleg vadászni megy… akkor egy fővel kevesebbet kell etetnem, ami a kamrának is jót tesz. Elküldhetném, az lenne a legjobb. Mégis, ahogy beszélt arról, hogy már nincs sehova se mennie, hogy senkije sincs már a földön, ahol felnőtt, ahol a fajtársai voltak vele…

Vajon mi lehet anyámmal? Él e még? És a féltestvéreim? Sose kötődtem úgy hozzájuk, mint ahogy talán kellett volna. Ahogy illő lett volna. A vadvér, az ösztön, a tigris, valahogy ezek mindig jobban kiütköztek rajtam, mint a többieken. Mégis sikerült itt megragadnom, s jobban ragaszkodom valaki más kölykeihez, mint a saját szülőanyámhoz tettem annak idején. Mi ez, ha nem a sors fintora?

Ehan felpattanása ráz ki a gondolkodásból, lelkesen járó orral szagol a levegőbe. Miután Leela is követi ebben, én ki beleszagolok a levegőbe, ami a kinyitott ablakon keresztül áramlik be. Vér. Friss vér. Hús. Jormun.

A két kicsi hamar otthagy csapot-papot és kiszalad a teraszra, hogy onnan figyeljék a friss vacsorájuk jöttét. Követem én is őket, de nem megyek oly közel, mint ők. Jormun azonban ahelyett, hogy nekilátna, lerakja a földre, majd ama kis szikladarabhoz vonul, amin a haját is szárította. Rég láttam szibériai tigrist, s immár, hogy tudom ki is ő, nosztalgiával tölt el a megjelenése. Emellett vadászott is, s ahelyett, hogy megette volna, idehozta, s itt hagyta… Nem akarhat akkor rosszat, nem használja ki önzően a helyzetet, sőt, hálás is.

Ehan és Leela már a szarvast ugrálja lelkesen körbe, de mielőtt átváltoznának és lakomába kezdenének, rájuk morgok. Mindkettő lecsapott füllel kushad lejjebb, s ez egészen addig nem is változik, míg oda nem lépek hozzájuk.

- Vacsorára.

- De… - kezdene bele Ehan, mire újra rávillantom fogaimat. – Értettem - konyulnak le fülecskéi, majd vet egy szomorú pillantást az állatra. Én is alaposan megnézem, érdemes e megnyúzni, s a bőrét kikészíteni. Jormun úgy ölte meg, hogy nem vérezte vészesen össze, s ha másért nem is, egy zsák rizsért megérné. Nekem se kell több, a két kicsi bevonva neki is esek a munkának. Addig is kaphatnak falatokat, ha ügyesek. Héba-hóba odanézek a szundikáló Jormunra, aki úgy tűnik bőségesen beéri a napsütötte adott élvezettel egyelőre.

Mire végzünk, mindkét apróság tigris alakban bosszant már. Megerőltető még nekik folyamatosan ügyelniük arra, hogy ne változzanak vissza minden apróság miatt. Szundikálnak is egyet, míg én elpakolok. Felkeltem őket enni, majd én magam is átváltozom, hogy Jormunhoz lépdeljek. Mielőtt azonban orromat a fejéhez bökhetném, hogy keljen, lassan rám emeli a tekintetét. Fejemmel bökök a két kicsi felé, hogy jöjjön ő is, hisz ő ejtette el, de ő csak fekszik tovább. Legyen hát, akkor nem marad neki sok finom falat. Én magam is csatlakozom a kicsikhez, s igyekszem a nehezebben emészthető részeket elenni előlük. Úgy tanulnak, ha tapasztalnak, de korainak tartom még bizonyos részek elfogyasztását. Odafigyelek arra is, hogy Jormunnak is maradjon még, majd a két telipocakos kicsit a tóhoz kísérem inni.

Mosakodni kezdünk, de a két kölyök a teli hasuktól már igen laposakat pislog. Elsőnek Leelát kapom el, hogy megmosdassam, amit szuszogva élvez, sőt be is alszik közben. Jormun ekkorra már a szarvas maradékát rágcsálja, s mivel Ehan is beszundított a földön, egyedül merem hagyni annyi időre, míg Leelat beviszem a kunyhóba. Nem keltem már fel őket, hogy visszaváltozzanak, aludjanak csak így, fárasztó napjuk volt.

Mikor azonban Ehanért megyek vissza, hogy őt is rendbe rakjam, majd a helyére fektessem, döbbenten figyelem, hogy épp Jormun nagy fejéhez dörgöli az ő apró fejét kedveskedve, amit a fiatal hím hősiesen tűr. A kis mitugrász biztos épp körbeugrálja a finom husiért, amit most tőlem nem igen kapott volna meg ilyen formában. Odalépdelek hozzájuk, majd mindenféle morgás nélkül fekszem le, hogy aztán Ehant magamhoz húzzam mosakodásra. Jormun figyel minket ülve, Ehan játékosan néha felé kap, egészen addig, míg fel nem kapom, hogy a helyére vigyem. Futólag még hátranézek a fiatal hímre, egyfajta búcsúzásul az estére való tekintettel, majd bevonulok a kunyhóba, ahol én magam visszaváltozom emberibb formába.

Másnap reggel korán kelek, egy rakat koszos ruha vár arra, hogy átmossam őket. Ahogy nekikezdek, Jormun jelenik meg mellettem, felöltözve, engedélyt kérő tekintettel. Arrébb lépdelek, hogy mellém férjen, s hagyom, hogy a kicsik koszos ruháját, vagy a főzéshez használt rongyot kezdjen el velem együtt mosni. Én nem igen beszélek, esetleg ő mesélget a tájról, amit annak idején töviről-hegyire ismertem, ha úgy van a kicsikhez is szól tisztes távolságból, akik szinte már nem is foglalkoznak azzal, hogy alig ismerik, félelem nélkül közelítik meg.

Így telik el két nap, egy újabb Jormun által hozott vaddisznóval. Feszéjeznie kéne, hogy talán ezzel utalna arra, hogy képtelen vagyok vadászni, de nem érzek felőle ilyen indíttatást. Inkább… segíteni akar. Hasznos lenni. Fiatal hímként, otthontalanként biztos zavarja, hogy csak így van itt. Ezért is toporog, hogy segítene. Rendes kölyök, a szülei büszkék lehetnek rá. Egy nap, ha saját területe lesz, jó apa lehet belőle.

Talán már kezdem megszokni a jelenlétét, a szagát az én szagom mellett, mikor a vaddisznóbőr tartósítása közepette mellém somfordál.

- Dhiren… - szólít meg halkan, mire felnézek rá. – Ma este elindulok a közösségbe.

Nézek rá egy darabig, feldolgozom a hallottakat, majd végül bólintok, hogy megértettem.

- Aztán ne hagyd, hogy éhbérért dolgoztassanak – jegyzem meg neki félvállról.

- Eszemben sincs! Fontos kötelességeim vannak, amiket teljesítenem kell.

Lelkes kölyök ez még, kinek nem nőtt be a feje lágya – gondolom magamban, s talán egy pillanatra el is mosolyodom ezen. Magam sem tudnám megmondani.

- Akkor ne tartson vissza semmi se, Jormun – nézek fel rá. – Vigyázz magadra, legyen jó utad s sok szerencséd – közlöm vele az ilyenkor szokott dolgokat, majd tovább körözök sós kezemmel a bőrön. Igaza van, addig kell kiharcolnia magának egy jó kis helyet, míg fiatal és erős. Megtartani már sokkal könnyebb.

J

Félálomban hallgatom a megnyugtató zajokat, léptekre leszek figyelmes, így felpillantok, hogy tekintetem találkozzon Dhiren ragadozó szemével. Csak a fejével bök a zsákmányom felé, hogy vacsorázni hívjon, de én még nem eszem. Gyerekként mindig én ettem először, meg persze anyám. Hiába apám vadászott, mindig utoljára evett, hogy mi jól lakhassunk. Ez bennem is megmaradt, majd később eszem, ha a kicsik végeztek. Dhiren jól neveli őket, meglepően gondoskodó, hajlandó a nála gyengébbeket pártfogásába venni. Magamból kiindulva tudom, mennyi energiát felemészt egy kölyökre felügyelni egy ilyen veszélyes világban, hát még kettőre, csoda, hogy egyáltalán vadászni elszabadult napnyugta után. Sajnos a gyereknevelés éjjel-nappali meló, ezért is nagyon nehéz, ha egyedül csinálja valaki. Miután a kölykök jóllaktak Dhiren a vízhez viszi Őket fürdeni, így én is megehetem a vacsora maradékát. Örülök, ha egy kis terhet le tudok venni Dhiren válláról. Míg eltűnik a kislánnyal a kunyhóban az addig szundikáló Ehan felébred, hozzám somfordál és a fejét az enyémhez dörgöli.

Jól esik, hogy elfogadta a jelenlétem, engem is jó érzéssel tölt el, hogy bizonyíthatom a szüleim emléke előtt, hogy igenis képes vagyok arra, amire Ők. Nem teszek semmit, főleg, hogy Dhiren jön vissza, nehogy bármilyen mozdulatomat is ellenséges szándéknak vélje. Van valami megnyugtató ebben az estében, figyelni ezt a kis családot, már-már olyan gondolatok is a hatalmukba kerítenek, hogy az enyémek. Messze vagyok még az eredeti célomtól, hogy Dhirent meghódítsam, de kitartó vagyok.

Ehan úgy látszik még nem álmos annyira, de fogadott apja nyakon csípi, hogy aludni vigye. Még felém fordul a fejével, amolyan búcsú módjára. Az égen megjelennek az első csillagok, a szarvas csontjait elásom, hogy a szag ne vonzza a többi kis dögevőt a környéken. A kamrába megyek a helyemre, talán majd egyszer, ha ügyes vagyok, beenged a kunyhójába is. Addig beérem a vendég státusszal, már ez is több, mint amit reméltem.

Másnap szó nélkül besegítek a mosásban, közben fejben írom a listát, hogy szükség lesz mosószappanra is, majd szépen mindent beszerzek apránként. Apróságokat mesélek Dhirennek a régi otthonomról, a végeláthatatlan hóról, a fákról, a viharokról. Itt annyira más, mégis egy valamiben nem különbözik, számtalan veszély rejtőzik a bozótban, a mérges pókoktól kezdve a kígyókon át az esetleges vadászhordáig. A kölykök biztonságban vannak Dhiren mellett, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyedül talán nem lesz képes megóvni Őket, ha azok az átkozottak úgy döntenek, bemerészkednek a területére. Többet kell tudnom a vadászhorda szokásairól, erről pedig a közösségben többet is megtudhatok.

Két napig lábadozom, ezalatt levadászok még egy vaddisznót, hogy a kicsiknek legyen husi, Dhiren pedig minél jobb erőben legyen, míg nem vagyok itt, egyúttal kiismerem magam a környéken. Nem szívesen megyek el, de azzal nyugtatom magam, hogy csak ideiglenesen hagyom el Őket, meglepetést akarok szerezni nekik, és azt, hogy Dhiren is elismerjen.

- Dhiren… - lépek hozzá, amikor a vaddisznóbőrt cserzi épp – Ma este elindulok a közösségbe.

Csak néz rám, kifejezéstelenül, fogalmam sincs, mit gondol, aztán csak bólint. Talán megkedvelt?

- Aztán ne hagyd, hogy éhbérért dolgoztassanak – megfogadom ezt a tanácsot.

- Eszemben sincs! Fontos kötelességeim vannak, amiket teljesítenem kell.

- Akkor ne tartson vissza semmi se, Jormun. Vigyázz magadra, legyen jó utad s sok szerencséd – enged utamra.

Ő még nem tudja azt, amit én, hogy nemsokára viszont látjuk egymást, nem örökre megyek el. A kölykök is kikeverednek a kunyhóból, mire én eléjük térdelek.

- Itt az ideje búcsúzni, srácok.

- Elmész? – lepődnek meg.

- Miért?

- Muszáj elmenned?

- Visszajössz?

Képtelen vagyok nem elmosolyodni azon, mennyire marasztalni akarnak.

- Van némi dolgom, amit el kell intéznem – felelem nekik sejtelmesen.

- De ugye találkozunk még? – kérlel Ehan.

- Mindenképpen – ígérem meg.

- Ha legközelebb visszajössz, hozol nekünk ajándékot? – legyeskedik körül Leela.

- Hozok – nevetek fel. Előre sajnálom azt a hímet, akit egy napon majd az ujjai köré csavar, és Dhirent, aki majd elkergeti a kérőket a közeléből. Ez elegendő vidámsággal lát el napnyugtáig, amikor végleg elköszönök tőlük. Jól esik, hogy pár nap alatt így megkedveltek. Ha minden a terveim szerint halad, akkor hamarosan viszontlátom Őket.

Hajnalra el is érem a közösség határát, a ruhát, amit Dhirentől kaptam, megtarthattam, így gond nélkül elvegyülhettem az alakváltók között. Minden féle népséggel találkozom, leopárdtól kezdve, aligátoron át még pávákkal is. Főleg azok az emlős alakváltó családok élnek a faluban, akik sokan vannak, de nem szívesen élnek egyedül a vadonban. Nem véletlenül közösség az elnevezésük, itt mindenkinek van dolga, legnagyobb szerencsémre pedig hiány az a munkaerő, mint én. A borkereskedőnek gondja van a pincével, a szabónak a műhellyel, a gazdag páva kereskedő család pedig fel akarja újíttatni a padlóját a tekintélyes palotájukban, mert az inkább palota, mint ház. Szekrényt szerelek össze, kerítést javítok, falat vakolok és rengeteget szenvedek a márvány-gránit mozaik padlóval, amit a páva kért tőlem.

Bár nehéz a munka, mégis örömmel csinálom, mert fizettségként leadtam a listámat, mire lenne szükségem. Hat napot vesz igénybe a kitartó, majdnem szünet nélküli munkám, csak aludni állok meg egy kicsit, viszont a kívánt célt teljesítettem.

A fizetségem két nagy zsák rizs, ugyanennyi liszt és gabona, szemes kukorica, hagyma, egy hónapra elég mosószappan, újonnan szőtt ruhák, két gyönyörű szőnyeg, négy elefántcsont fésű, és tíz tyúk, fűszerek, na meg apróságok, amik jó szolgálatot tesznek a ház körül. Egy háziasított vízibivaly is a része a munkabéremnek, hogy segítsen mindent haza cipelni, egyedül beleszakadnék.

A bivaly kissé csökönyös, nem örül neki, hogy egy tigris vezeti hámon, na meg, hogy irtatlan mennyiségű holmit cipel, de én is fel vagyok rendesen pakolva.

A hordáról is sokat megtudtam, szerencsére ezt a területet messzire elkerülik, a magányosabb, kiszolgáltatottabb fajtársainkra vadásznak, ez mondjuk, nem nyugtat meg annyira, mint szeretném, de a semminél több. Azt is megtudom, hogy időszakosan jönnek-mennek, mivel most jártak itt, egy jó darabig nyugi lesz.

Miközben átverekszem magam a sűrű erdőn imádkozom, hogy az eső ne kapjon el, az elmúlt két napban rendszeresen esett, így nagyobb sártengeren kell keresztülcibálni a makacs jószágot, méghozzá vigyázni, hogy a zsákok, kosarak se legyenek sárosak.

- Gyere már, te átok öszvér! Így is-úgy is kaja lesz belőled, ha nem engedelmeskedsz! Így legalább gyors és fájdalommentes lesz, nem elég neked? Haza kell érnünk, mielőtt megint esni kezd.

Átvonszolom egy árkon a csökönyös állatot, mire kicsit muszáj megpihennem nekem is.

- Inkább tehenet kértem volna! Nem tigris vagyok, hanem marha, akkor tej is lenne. Legközelebb tehenet hozok – dühöngök egy sort, de már nem vagyok messze.

Dhiren már rég tudja, hogy jövök, mert a szél felőlem fúj, így nem jön elém, csak türelmesen vár a tisztáson. A gyerekek viszont, amint kilépek az állattal mögöttem a fák közül megindulnak felénk. A bivaly megriad, de erősen fogom a kantárt, intek a gyerekeknek, hogy álljanak meg, mert nem akarom, hogy megbokrosodjon a jószág.

- Jormun!

- Visszajöttél?!

- Merre voltál?!

- Mit hoztál?

- Megehetjük?

Egymás szavába vágnak, míg én csak rájuk mosolygok, aztán Dhirenre emelem a pillantásom. Láthatüan nem tudja hova tenni, hogy visszatértem és nem is üres kézzel.

- Igen, sok mindent hoztam, mindjárt szétosztom – kérek türelmet a gyerekektől.

- Azt hittem, nem jössz vissza – lépdel közelebb Dhiren is végül. – Nem területet keresni mentél?

- Nem, csak nem tudtam, meddig fog tartani – nyújtózom, szegény izmaim sajognak a hátamban. – Segítesz lepakolni? – intek a bivaly felé.

- Mi ez a sok holmi? Tyúkot is hoztál?

- A fizetség, amit a munkámért kaptam a közösségben. Szerencsére volt bőven dolgom, és meg is fizettek.

- És miért hoztad ide?

- Mert ezzel törlesztem az adósságom.

- Nem vagy az adósom – segít leszedni egy jókora zsákot az állatról.

- De igen, mondtam már. Kétszer is kihúztál a pácból, most rajtam a sor.

- Azt hiszed, egyedül nem boldogulok? – azonnal rájövök, hogy veszélyes terepre tévedtem, rögtön szembe fordulok vele és mergázom a fejem.

- Eszemben sincs! Nekem… nincs már senkim rajtad kívül. Te vagy az egyetlen, aki még jelentett nekem valamit, ezért kerestelek meg. Nagyszerű munkát végzel, de magamból kiindulva tudom, hogy egy kölyök nevelése is teljes figyelmet követel, nemhogy kettő. Megtűrsz magad mellett a területeden, kétszer is megmentettél, így ha csak egy kicsi terhet is, de levehetek a válladról, mert van rá lehetőségem, akkor megteszem.

Figyelmesen néz, igazat beszélek-e, de be kell látnia, hogy nem hazudok. Tényleg úgy gondolom, ahogy mondom. Végül nem firtatja tovább a miértet.

- Miket hoztál nekik?

Elkezdtem sorolni melyik zsákban és fedeles kosárban mi van, a tyúkok kotkodácsolnak egy kicsit a ketrecükben, nekik még össze kell eszkábálni egy ólat, ahová a kicsik nem mehetnek be, de még a kígyók dolgát is meg kell nehezíteni, mert ahol tyúk van ezen a területen, oda néha napján kósza kígyók is betévednek.

Leela is ott tekereg a lábunk alatt, így kibontom az egyik zsákot és egy gyönyörű, rózsaszín kelmét húzok elő, némi pirossal és sárgával. Egy szép ruha, ami picit nagyobb, hogy ha nő, még hordhassa, illetve átalakítható legyen, ezért a bő anyagot a derekán a szalaggal lehet átkötni.

- De szép! – nézi elbűvölve. – Az enyém?

- Látsz itt más lányt is? – evődöm vele. – Esetleg Ehanre adom, bár nem hiszem, hogy kedvelné a rózsaszínt.

- Fúj – berzeng meg a gondolattól a srác. – Az olyan lányos.

- Akkor kizárásos alapon a tiéd – adom oda neki a ruhácskát.

- Mit kell mondani? – emlékezteti Dhiren a kicsit.

- Köszönöm szépen! – a kislány átöleli a derekamat. – Felvehetem? – néz könyörögve a férfira, akit apjának tekint.

- Később, ha minden a helyére kerül és megfürödtél, felpróbálhatod. Most vidd be, nehogy összekoszold.

És huss, már ott sincs.

- Ha jól áll neki, majd kap még, egyelőre csak egyet hoztam, nem tudtam, hogy fog reagálni – magyarázom elgondolkodva.

- Tervezel vissza menni? – érdeklődik.

- Igen, elég sok megbízást kaptam, első körben azokat csináltam meg, amik sürgősek voltak vagy jól fizettek. Egyébként se bírok hosszú távon nyugton megmaradni, időről-időre megéri visszamenni, pár nap munka és pár nap pihenés. Most úgy is beszakad a hátam, kicsit sok volt a márvány-gránit padlózás a páváknál – nyújtok megint, kicsit fájdalmas grimasszal.

Az ég megint borulni kezd, így sietnünk kell, hogy mindent el tudjunk pakolni. Sajnos a kamra eléggé megtelik a holmikkal így kiszorulok, a tyúkoknak pedig még össze kell eszkábálni egy helyet, ha az eső eláll. A gyerekek és Dhiren bemennek, hogy a kölykök délutni szundíthassanak egyet az eső alatt, én a teraszon maradok, végignyúlok a deszapadlón, miután a bivalyt kikötöztem a kunyhó mellé. Úgyis kaja lesz belőle. Szemeim behunyva hallgatom az esőcseppek kopogását.

D

Míg én tovább dolgozom, a két kicsi is felbukkan a kunyhóból. Jormun rögtön feléjük lép, amit én fél szemmel figyelek is. Nem tehetek róla, az ösztöneim továbbra is kiéleződnek, ha látom őt a kicsikkel.

- Itt az ideje búcsúzni, srácok – szólal meg.

- Elmész?

- Miért?

- Muszáj elmenned?

- Visszajössz?

- Van némi dolgom, amit el kell intéznem – jegyzi meg Jormun, míg én tovább folytatom a bőr cserzését. A kicsik megkedvelték, ez tény.

- De ugye találkozunk még? – kérdi Ehan szomorúan, mire picit hátranézek a vállam felett.

- Mindenképpen – jön az ígéret a hím felől. Nem szép dolog, de… kicsik még. Ki tudja, talán ha úgy döntenek, hogy a közösségbe költöznek, összefuthatnak vele.

- Ha legközelebb visszajössz, hozol nekünk ajándékot? – veti fel Leela a dolgot. Hamar megtanulták mi az ajándék szó jelentése.

- Hozok – neveti Jormun a mély, karcos hangján. Futó pillantást vetek újra rá, bárkit is szán mellé a sors, jól fog vele járni.

¤ ¤ ¤

A kölykök mellett sose éreztem, hogy a reggel csendes lenne, azonban Jormun távoztával újra bekúszik eme érzés a mellkasomba. Örömmel csapódott mellém teendőim alatt, segített és szórakoztatni próbált. A kicsik szerencsére jobban alkalmazkodnak a hiányához, kérdeznek róla igaz, de nem sírnak utána. Ez megkönnyíti a dolgomat, hisz a vigasztalás sose tartozott az erősségeim közé.

Telnek a napok, vadászni is elmegyek, sikerül ezt-azt elejtenem: egy közepes vaddisznó, több madár, s máris van estére mit ennünk. Tigris alakban kevesebbszer eszem, de emberként több kedvem van csipegetni. A kicsik, nos, nekik mindegy az alak, az étel jöhet. Elviszem őket bogyókat szedni, megmutatok nekik pár növényt, hogy mire jók. Leelát jobban leköti, Ehan túlságosan vadóc még ehhez, de majd ha meglesz az első küzdelme, rádöbben mennyit ér eme tudás.

Egyik délután, mikor új kosarat fonok a régi helyett, hisz készülni kell a monszun végére, ismerős szagot hoz a levegő. Szemöldök ráncolva állok fel, míg lerakom a félkész kosarat. Miért jött vissza? S miért van bivaly szaga…? Hamar kiszagolják a kölykök is, de nem indulnak meg az irányába addig, míg meg nem jelenik a tisztáson. Úgy szedik apró lábaikat, hogy majd elesnek bennük, de Jormun megállásra inti őket. A bivaly érzi a szagunk, sejti mik vagyunk s nem örül a túlzott lelkesedésnek.

- Jormun!

- Visszajöttél?!

- Merre voltál?!

- Mit hoztál?

- Megehetjük?

Úgy repülnek a kérdések, mint madarak az égen, gyorsan, szabadon, gondtalanul. Úgy tűnik a fiatal hím értékeli a figyelmet, mosolyog, majd rám emeli tekintetét. Én nem tudom mit szóljak hozzá, hisz úgy gondoltam, ott marad, s kezd magával valamit.

- Igen, sok mindent hoztam, mindjárt szétosztom – szól oda a kicsiknek, amit jelnek veszek. Csak akar tőlem pár szót, igaz?

- Azt hittem, nem jössz vissza – közlöm vele őszintén, míg közelebb lépek.  – Nem területet keresni mentél?

- Nem, csak nem tudtam, meddig fog tartani – feleli nyújtózása közepette.  – Segítesz lepakolni? – int fejével a bivaly felé.

- Mi ez a sok holmi?  - kérdezek rá, míg a portékáját nézegetem. Azok ott…? - Tyúkot is hoztál?

- A fizetség, amit a munkámért kaptam a közösségben. Szerencsére volt bőven dolgom, és meg is fizettek – feleli.

- És miért hoztad ide?

- Mert ezzel törlesztem az adósságom.

- Nem vagy az adósom – mondom ezt úgy, hogy épp lepakolom az állatról az egyik zsákot. Liszt lenne? Rég elfogyott, a kölykök találása előtt még. Készítettem magam lelkileg a közösségre, de a kicsik megtalálása újabb indok volt, hogy itt maradjak… Pedig a kenyérlepény isteni.

- De igen, mondtam már. Kétszer is kihúztál a pácból, most rajtam a sor. – Abba marad az ételen való merengés, amit hallok cseppet sem tetszik.

- Azt hiszed, egyedül nem boldogulok? – szegezem neki a kérdést, míg érzem, hogy a szívem hevesebben kezd el verni. Nem azért, mert mérges vagyok, hanem azért, mert a büszkeségem ordít eme kijelentése miatt, s arra biztat, harapjam át a torkát a bitangnak… jó, a lába is elég lenne most.

- Eszemben sincs! – vágja rá, miután felém fordul. - Nekem… nincs már senkim rajtad kívül. Te vagy az egyetlen, aki még jelentett nekem valamit, ezért kerestelek meg. Nagyszerű munkát végzel, de magamból kiindulva tudom, hogy egy kölyök nevelése is teljes figyelmet követel, nemhogy kettő. Megtűrsz magad mellett a területeden, kétszer is megmentettél, így ha csak egy kicsi terhet is, de levehetek a válladról, mert van rá lehetőségem, akkor megteszem. – Úgy tűnik, hogy igazat mond. Túlságosan kölyök még, nem gondolja át miket, és hogy mond.

- Miket hoztál nekik? – terelem a témát inkább a kicsikre. Azt jobban elfogadom, ha őket s nem engem támogat.

Neki se kell több, büszkén és boldogan kezdi el sorolni miket sikerült beszereznie. A tyúkoknak való ól építésről is csak úgy csacsog, a kicsik és a kígyók ellen is jónak kell lennie. Komolyan nem értem miért jött ide vissza, ő igazi közösségi tigris, nem oly szélsőséges eset, mint amilyen én mindig is voltam.

Leela zavar bele a gondolataimba, lábatlankodik lelkesen. Jormun érti ám a célzást, hamar egy zsákért nyúl, kibontja, s kiemel belőle egy igazi, nemes kisasszony ruhát. Az erdőben nevelkedett kislány csak tátja a száját, s gyönyörködik benne. No, csak van valami a génekben, hogy a ruha láttán ő, s nem Ehan van elájulva…

- De szép! Az enyém?

- Látsz itt más lányt is? – érdeklődik bazsalyogva Jormun. – Esetleg Ehanre adom, bár nem hiszem, hogy kedvelné a rózsaszínt.

- Fúj – borzong bele csupán a gondolatba is az említet. – Az olyan lányos.

- Akkor kizárásos alapon a tiéd – nyújtja át a ruhát Leelának, aki a nagy áhítatban elfelejt valamit.

- Mit kell mondani? – emlékezteti Dhiren a kicsit.

- Köszönöm szépen! – csimpaszkodik hálásan a fiatal hím derekára.  – Felvehetem? – pillant immár rám is. Bizony, én is itt vagyok még.

- Később, ha minden a helyére kerül és megfürödtél, felpróbálhatod. Most vidd be, nehogy összekoszold – mondom neki, amit ő kérdés nélkül teljesít is.

- Ha jól áll neki, majd kap még, egyelőre csak egyet hoztam, nem tudtam, hogy fog reagálni – jegyzi meg Jormun, de mintha magának, s nem nekem mondaná. Eközben Ehan lelkesen figyeli a ketrecben a tyúkokat… túl lelkesen. Tényleg kell nekik az az ól.

- Tervezel vissza menni?

- Igen, elég sok megbízást kaptam, első körben azokat csináltam meg, amik sürgősek voltak vagy jól fizettek. Egyébként se bírok hosszú távon nyugton megmaradni, időről-időre megéri visszamenni, pár nap munka és pár nap pihenés. Most úgy is beszakad a hátam, kicsit sok volt a márvány-gránit padlózás a páváknál – ecseteli, míg újra nyújtózkodik egyet. Biztos elfáradt az úton is, sokat cipekedett, s még biza sok munka áll előtte és előttem is.  Esőfelhők gyülekeznek, mindent el kell pakolnunk, a helyére raknunk, gondosan, mert úgy szeretem.

Felesleges tagadnom, hogy jól esik a teli kamra látványa. Sőt, sose láttam még ennyire telinek. Magamra nem vigyáztam annyira, nem figyeltem oda mit s hogyan eszek, de a kölykök óta ez erősen él bennem.

A tyúkok egyelőre a ketrecben maradnak, a kamra szabad földjén, így Jormunnak egyáltalán nem jut hely már. A ház teraszán fekszik le pihenni, míg én a kicsikkel nekilátok a liszt felavatásának. A kis tűzhelyen rég raktam tüzet, s száraz fám is kevés van, de nem baj. Újabb teendő került fel a listámra, amit majd megtaníthatok a kicsiknek. Lelkesen segítenek alvás helyett, sose csináltak vagy láttak ilyet, s a gyümölccsel ellentétben ez nem tűnik olyan borzasztóan furának nekik. Remélem a tyúkok tojást is tojnak… könnyebb lesz így, mint a vadmadarakét ellopdosni.

Miután kész vagyok a lepénykenyerekkel, fogok egy faragott tányért, rakok rá párat, majd a teraszra néző ablakhoz lépek.

- Jormun – szólok ki neki, mire ő érdeklődve néz fel rám. Elgondolkodom, hogy hagyjam e odakint enni, mint valami kutyát, aki jól végezte a dolgát. Nincs igaz hideg, este se… de a teraszon aludni…

- Tessék? – kérdez rá, mert túl sokáig vagyok csendben.

- Tudod hol az ajtó – jegyzem még végül, majd visszalépek az ablaktól, mielőtt jól megnézhetném az arcát.

- Jormun velünk eszik? – kérdezi lelkesen Ehan.

- Nos, ti mindjárt befaltok mindent, szóval inkább csak próbál majd – jegyzem meg szórakozottan, míg visszaülök a kölykökhöz. Ekkor lép be az említett, de miután bezárja maga mögött az ajtót, meg is áll ott.

- Ülj már le – mordulok rá, míg a neki szánt tányért nyújtom felé motiválásnak.

- Igenis – lép oda hozzánk, veszi el a tányért, majd köszöni meg egy biccentéssel.

A két kicsi lelkes csacsogásba kezd, amihez Jormun is hozzá-hozzászól, no meg én is. Mind a háromnak nagy az étvágya, nem tudom a hím mennyit evett távolléte alatt… Mindegy is, a lényeg, hogy az utolsó lepény is elfogy, s a két kicsi elszenderül a parázsló tűz körül. Én törökülésben ülve, a hátam mögött két kezemen megtámaszkodva figyelem a kinti időt, s gondolkodom, hova kéne az ólat rakni.

- Mióta élsz itt? – kérdi meg halkan, mire én felé nézek.

- Nem tudom – vallom be őszintén. – Több mint tíz éve, ez biztos – felelem egy kis gondolkodás után.

- Kölyök voltam még, mikor elmentél. Húsz év is eltelt azóta.

- Húsz? – kérdezek vissza kicsit meglepetten. – Hogy szalad az idő – sóhajtom.

- Igen, szalad – feleli halkan, de oly furcsa hangsúllyal, amit nem tudok hova rakni.

Egy darabig csendben ülünk, tele vagyok, nincs kedvem mozdulni, ő meg szerintem az engedélyem nélkül nem igen mer a házamban járkálni.

- Finom volt a lepény – jegyzi meg hirtelen.

- Oh, igen, te is most ettél ilyet először - ugrik be. – Itt tanultam a bengáliaktól. Sokkal fűszeresebben esznek, mint mi északon – jegyzem meg, míg ránézek. – Ki kellett volna próbálnod a közösségben, isteni.

- Nos – simít a tarkójára enyhe zavarral. – Siettem a munkával, hogy visszajöhessek.

- Ej – dorombolom szórakozottan. – Fiatal vagy még, szórakozni is kell. Sőt. Ha nagy területre nem is vágysz úgy, de a munkáddal sok elismerést vívhatsz ki a gazdag népeknél. A leendő családodnak tökéletes lesz – szusszantom oldalra billentett fejjel. Nem felel, sőt, olyan csendben ül ott, mintha elvitte volna a kígyó a nyelvét. – Mert hát… szeretnél, nem? – kérdezek rá felvont szemöldökkel.

- Igen… azt hiszem – feleli végül.

- Hm.

Nem feszegetem a dolgot, jobb ez így. Inkább elkezdem a két kicsit levetkőztetni, ugyanis láthatóan szőrösödik már az orruk, lassan visszaváltoznak tigrissé. Komolyan, édesanyám hogy verte belém azt, amit? Türelemmel, ez biztos, de ezen kívül?

Épp hogy sikerül levennem róluk a ruhákat, máris két szőrös kupac fekszik a tűz körül, két kisgyermek helyett. Este megint vígan lesznek, érzem.

Elpakolom az edényeket, a ruhájukat, előkészítem a mosószappant is, mert annyira boldogan érint, hogy ezt is sikerült szereznie. Szeretem az illatát, elnyomja az erőteljes alakváltó szagunkat, s ez sokszor jól jön. Ez a szappan pedig még erősebb, nem fájdalmas az orrnak, szóval tökéletes.

- Hol szerezted? – mutatom fel, mire Jormun a kicsikről rám emeli a tekintetét.

- A borkereskedőnek volt egy rakattal, szóval ezzel is fizetett – feleli, mire én újra megszagolom a mosószappant.

- Jó minőségű – konstatálom neki is, majd rakom vissza a mosókosárba. Láthatóan nem mozdul, semerre se. Lehet vár valamire tőlem, vagy egyszerűen nem tudja mikor mehet el… Sose voltam jó az ilyenekben, nem hiába élek távol a közösségtől.

- Míg nincs kész az ól, aludhatsz itt – jegyzem meg neki háttal állva.

- Itt?

- Ahol a kicsik vannak épp. Ők úgyis velem alszanak a kunyhó másik végében – teszem hozzá. El van választva a szoba, fontosnak láttam, hogy ha valaki rám tör, egy újabb ajtón kelljen átjutnia. hogy áldottam az eszemet, mikor a kicsik hozzám kerültek! Így könnyebb volt rájuk is vigyáznom, s nem aggódtam értük úgy.

J

 

Elszundítok, míg odabentről kiszálló finom illatok meg nem cirógatják az orromat. Elégedett vagyok, látszólag Dhiren jól fogadta, hogy visszatértem és segíteni akarok, de túl büszke én pedig ügyesen belegyalogoltam. Még jó, hogy hamar megbékélt.

A nevem hallom, hát felülök és az ablak irányába nézek.

- Jormun.

- Tessék? – miért van csendben?

- Tudod hol az ajtó – ez most… ez most egy meghívás volt? Nem látom az arcát, hogy jeleket keressek rajta, de ez eléggé egyértelmű célzás volt.

Gyorsan kezet mosok az esőben, majd megtörlöm a lábam, hogy ne sározzak össze semmit. Belépek ugyan az ajtón, be is teszem magam mögött, de nem merészkedek beljebb, arra várok, mikor gondolja meg magát.

- Ülj már le – a türelmetlen morgás térít észhez.

- Igenis – leteszem a szép, formás hátsómat, elveszem a felém nyújtott tányért egy hálás biccentéssel. Isteni az illata…

A közös étkezés emberként felidézi a gyerekkori emlékeimet. Csak akkor még én szájaltam mindenről, ami csak az eszembe jutott. Szegény szüleim egyfolytában válaszolgattak a leg különfélébb kérdéseimre, sose volt nyugtuk, csak, ha aludtam. Akkor is attól féltek, hogy újult erővel mibe keverem magam megint. A gyerekek jól lakott gyomorral hamar elszunnyadnak, de ennek meg lesz még a böjtje, gyanítom estére Dhiren küzdeni fog velük egy sort, mire lefáradnak alváshoz.

- Mióta élsz itt? – próbálok némi beszélgetést kezdeményezni, ahogy Dhirent figyelem. A kunyhó nem újonnan épült, mégis gyönyörűen karban van tartva, szépek a faragások, a sok állatszőr, otthonos.

- Nem tudom. Több mint tíz éve, ez biztos – felel elgondolkodva.

- Kölyök voltam még, mikor elmentél. Húsz év is eltelt azóta – világosítom fel.

- Húsz? Hogy szalad az idő – sóhajt. Valóban, kicsit úgy éreztem, amikor elment, mintha cserben hagyott volna. Holott semmi közöm nem volt még hozzá, de egy kölyöknek nem lehetett úgy elmagyarázni, mint egy felnőttnek.

- Igen, szalad.

Sokáig nem szólalok meg, csak élvezem a parázs melegét, odakint alaposan lehűtötte a levegőt az eső, de még dolgunk van, ha nem is tudjuk befejezni az ólat ma, holnap muszáj.

- Finom volt a lepény – töröm meg a csendet, beszélgetni szeretnék és kipuhatolni, hogy mi a szándéka velem az itt maradásomat illetően. Csak remélem, hogy nem küld vissza. A lepény pedig tényleg fantasztikus volt, az illatát éreztem a közösségben is, de csak a legalapvetőbb étkeket ettem, ki se élveztem az ízüket.

- Oh, igen, te is most ettél ilyet először. Itt tanultam a bengáliaktól. Sokkal fűszeresebben esznek, mint mi északon. Ki kellett volna próbálnod a közösségben, isteni.

- Nos – kissé zavarba jövök, mert megfogott. - Siettem a munkával, hogy visszajöhessek.

- Ej – legalább jól mulat. - Fiatal vagy még, szórakozni is kell. Sőt. Ha nagy területre nem is vágysz úgy, de a munkáddal sok elismerést vívhatsz ki a gazdag népeknél. A leendő családodnak tökéletes lesz – basszus. Ezt a témát kerülni szerettem volna még egy darabig, de úgy látom Ő is puhatolózik a szándékaimat illetően. Nem szívesen ismerném el, hogy én már most is úgy tekintek rájuk, mint családra, de attól félek, ha ezzel előrukkolok estére a lábam nem érné a földet, úgy elzavarna. – Mert hát… szeretnél, nem? – kérdez, mikor hosszúra nyúlik a hallgatásom.

- Igen… azt hiszem – nem mondhatom el, hogy nem leendő, mert már meglévő van. Ő és a kölykök már most a szívembe lopták magukat, a munkával pedig igaza van, de nem egy jövőbeli családot akarok támogatni vele, hanem Őket. Dhiren viszont büszke hím, aki ki tudja, mióta a maga ura.

- Hm.

Ehan és Leela lassan alakot öltenek, csodálkozom, hogy eddig bírták emberbőrben, én az Ő korukban aligha voltam ember, anyám mindig morgott velem, de túlságosan szerettem a bundámat a csontig hatoló hideg tájon.

Szótlanul figyelem, ahogy Dhiren rendet tesz, nagyon kínosan ügyel arra, hogy minden pedánsan a helyén legyen, én már kevésbé vagyok ennyire rendszerető. Ezért is hallgattam anyámtól eleget. Lem tudom nem észrevenni, mennyire tetszik neki a szappan illata-

- Hol szerezted? – mutatja fel, én meg azonnal válaszolok. Ha szereti, hozok még.

- A borkereskedőnek volt egy rakattal, szóval ezzel is fizetett – újra megszimatolja, örülök, hogy ennyire tetszik neki.

- Jó minőségű – kis idő múlva hozzáteszi - Míg nincs kész az ól, aludhatsz itt.

- Itt? – tényleg beenged aludni a kunyhójába?

- Ahol a kicsik vannak épp. Ők úgyis velem alszanak a kunyhó másik végében.

- Nem muszáj ezt tenned – billentem oldalra a fejem.

Megfordul, úgy néz rám felvont szemekkel, szavak nélkül.

- Úgy értem – köszörülöm meg a torkom. – Nem akarlak zavarni titeket, szívesen elalszom a teraszon is az eresz alatt, odahaza nem egy éjjelt töltöttem a hóban, itt legalább nem süllyed fagypont alá az idő.

- Kibírok egy éjszakát veled egy fedél alatt – jelenti ki. – Ha akarsz bent maradsz mára, ha nem, kimész.

- Dhiren?

- Hm?

- Én tényleg nem akartalak megbántani – felhúzom az egyik lábam és a fejem a térdemre hajtom. – Tudom, hogy erős és független vagy, aki nem szorul mások segítségére én csak… - beharapom a szám szélét, ahogy keresem a megfelelő szavakat. – szerettem volna hasznos lenni. Viszonozni valamennyit abból a figyelmességből, amit tőled kaptam. Igazából… nem tudtam, hogy fogsz fogani, ha egyszer rád találok. Felkészültem arra is, hogy elküldesz a fenébe, hiszen már nem vagyok gyerek, akit a szárnyaid alá kell venned. Talán ostobának tartasz, hogy visszajöttem, de sehol nem lennék most szívesebben, mint itt – lesütöm a pillantásom, mert nem tudom, hogyan fog reagálni erre.

Egy kis ideig nem szól, mérlegeli a hallottakat, aztán legnagyobb meglepetésemre mesélni kezd a szüleimről.

- Nem mondhatnám, hogy túl jól ismertem Kochurt és Prilát, de többször összefutottam velük régen. Apádat még a régi korok szerint nevelték, tisztességre és kötelességtudatra, Prilá pedig remekül szót értett másokkal, igazi közösségi lélek volt. Igazából, ha akarnád, se tagadhatnád le, hogy a vérük vagy, ott van benned apád bátorsága, lojalitása és mindaz a felelősségtudat, ami a család boldogulásához elengedhetetlen. Ezért nem haragszom a meggondolatlan kijelentésedért, mert abban a szellemben mondtad, amit apád beléd nevelt. Erre csak rátesz egy lapáttal Prilá közvetlen természete, ezért nem feszélyez mások jelenléte, mint engem.

- Hiányoznak – a szívembe belemar a hiányuk, talán ezért is nem akarok elmenni innen, Dhiren az egyetlen, akihez kötődöm, illetve a két kis rosszcsont, akik belopták magukat a szívembe.

- Ha még élnének, büszkék lennének rád – ez sokat jelent nekem.

- Tényleg így gondolod?

- Sosem dobálózom a szavakkal feleslegesen – mordul, jelezvén, hogy megelégelte a szócséplést.

Odakint időközben eláll az eső, így kimegyek, hogy körbenézzek a tyúkól lehetséges alapanyagainak. Dhiren több deszkát gyalult le annak idején a teraszhoz és a kamrához, így az esőtől fellazított talajon nekikezdek az alapot kiásni ott, ahol Dhiren mondja, nem messze az éléskamrától. Nem kell olyan mély, de elég magas kell legyen, ha a tó megduzzad, illetve sok lenne a sár. Nekikezdek a környékről összehordani az alapba szánt köveket, sziklákat. Óvatos vagyok, mert ezek alatt szeretnek dagonyázni a rusnya hüllők, de ha kész lesz az alap, kitöltöm a réseket agyaggal, így nem tudnak az ól alá kúszni.

Sokat dolgozom, a munka legalább leköti a gondolataimat és nem agyalok annyit. Mire jön az alkony én nyakig sáros leszek, ezért még lefürdöm a tóban. Minden izmom visítozik a pihenésért, egy tiszta, kék nadrágot és egy szintén kék, bő inget a nyakánál gyöngy hímzéssel magamra kapok, a kunyhóba pedig óvatosan lépek.

Hallom, ahogy az ajtó túloldaláról Dhiren küzd a gyerekekkel, de olyan fáradt vagyok, hogy az sem zavarna, ha rajtam birkóznának keresztül. Halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy megpillantom a nekem készített fekhelyet a kialudt tűzhely mellett. Dhiren egy nagyobb vaddisznóbőrt terített le nekem egy pokróccal takaró gyanánt és egy kancsó vizet. Kényelmesen elhelyezkedem, hallgatom a kintről egyre hangosodó tücsök muzsikát, a ciripelés pedig hamar az álmok világába repít.

Nem tudom, mennyi lehet az idő, de arra riadok, hogy egy mancs nyomódik a képembe, ahogy megpróbál keresztül evickélni rajtam, hogy megrághassa a hajfonatom. Kómásan tapogatózom a kölyök grabanca után, aztán lassan nyitogatva csipás szemeim ülök fel vele, igyekezvén elhelyezni magam térben és időben.

Ehant a levegőben tartva tézünk egymás szemébe, a kölyök pedig bocsánatkérőn megnyalintja az orromat.

Kitör belőlem a röhögés, elengedem, így a mellkasomra pottyan. A kistigris felbátorodik, újfent a hajfonatom szeretné elcsípni, a vadászatba pedig a húga is becsatlakozik. Ekkora túlerőben csak röhögni és vergődni vagyok képes, hogy ne faljanak fel elevenen. Leela megrágcsálja a fülem, Ehan pedig az ujjaim.

- Gyerekek, elég lesz.

A szigorú hangra mindhárman összerezzenünk, meglapulunk, mint az a bizonyos a fűben, hisz rajtakaptak minket a csínytevésen.

Dhiren csípőre tett kézzel áll a konyhája közepén, rosszallón csóválja a fejét.

- Mit tanítottam nektek az alvó tigrisről?

A kölykök lemásznak rólam, hogy Dhiren lábához dörgölőzzenek, így próbálva meg levenni Őt a lábáról.

- Szép próbálkozás, de nem jött be – kapja a hóna alá mindkettőt. – Akkor is megeszitek a kukoricakását, ha tetszik, ha nem.

Hatalmasat ásítva nyújtózom egyet, de még nem akarok felkelni, így engedek magamnak még egy kis pihenőt hanyatt dőlök a vaddisznóbőrön. Kezemmel eltakarom a kintről beszűrődő napfényt.

- Te nem kelsz fel, álomszuszék? Hasadra süt a nap – jegyzi meg kedves kioktatással Dhiren.

- Az a nap baja – vigyorgok az orrom alatt. – Csak még egy kicsit… - gördülök az oldalamra, horkolást tettetve.

- Hihetetlen – hallom, ahogy motyog az orra alatt. – Gyerekek, átváltozni. Most – adja ki a parancsot, mire a kölykök engedelmeskednek.

- Muszáj kását ennünk? – nyüszög Ehan. – nem ehetnénk husit? Tyúk husit? – teszi hozzá reménykedve.

- A tyúkokra a tojásaik miatt van szükség, amíg ki nem öregednek, nem esszük meg őket.

Én kimondottan örülök, hogy ebből kimaradok.

- Jormun is szívesen enne husit, igaz? – szólít meg Leela, mire én látványosan tettetem az alvást. – Nem is alszik – bosszankodik.

- Persze, mert Jormun tudja, hogy ha ellenkezik, a szűrénél fogva penderítem ki, akármilyen hasznos is.

Képtelen vagyok elfojtani egy kuncogást, ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom.

D

- Nem muszáj ezt tenned – jegyzi meg, mire hátra nézek rá, felvont szemöldökkel. - Úgy értem – próbálja javítani a dolgot. - Nem akarlak zavarni titeket, szívesen elalszom a teraszon is az eresz alatt, odahaza nem egy éjjelt töltöttem a hóban, itt legalább nem süllyed fagypont alá az idő.

- Kibírok egy éjszakát veled egy fedél alatt. Ha akarsz bent maradsz mára, ha nem, kimész.

- Dhiren?

- Hm?

- Én tényleg nem akartalak megbántani – susogja, míg felhúzza egy lábát, és a fejét a térdére hajtja. Mi ő, egy tetten ért kisgyerek? – Tudom, hogy erős és független vagy, aki nem szorul mások segítségére én csak… szerettem volna hasznos lenni. Viszonozni valamennyit abból a figyelmességből, amit tőled kaptam. Igazából… nem tudtam, hogy fogsz fogadni, ha egyszer rád találok. Felkészültem arra is, hogy elküldesz a fenébe, hiszen már nem vagyok gyerek, akit a szárnyaid alá kell venned. Talán ostobának tartasz, hogy visszajöttem, de sehol nem lennék most szívesebben, mint itt.

Persze. Ő sokkal szociálisabb, mint én. A változás is megviselhette, nem mindenki vágyik úgy rá, mint a fiatal énem tette. Remegtem azért, hogy új dolgokat érezhessek, hogy minél messzebb jussak. Egyik szülője se volt. Sőt…

- Nem mondhatnám, hogy túl jól ismertem Kochurt és Prilát, de többször összefutottam velük régen – kezdek bele. - Apádat még a régi korok szerint nevelték, tisztességre és kötelességtudatra, Prilá pedig remekül szót értett másokkal, igazi közösségi lélek volt. Igazából, ha akarnád, se tagadhatnád le, hogy a vérük vagy, ott van benned apád bátorsága, lojalitása és mindaz a felelősségtudat, ami a család boldogulásához elengedhetetlen. Ezért nem haragszom a meggondolatlan kijelentésedért, mert abban a szellemben mondtad, amit apád beléd nevelt. Erre csak rátesz egy lapáttal Prilá közvetlen természete, ezért nem feszélyez mások jelenléte, mint engem.

- Hiányoznak – vallja be. Szülők nélkül érezzük igazán halandóságunkat s magányunkat…

- Ha még élnének, büszkék lennének rád.

- Tényleg így gondolod? – kérdezi.

- Sosem dobálózom a szavakkal feleslegesen – közlöm vele egy mordulással. Eleget beszéltünk, s szerencsére az időjárás is így gondolja. Ideje csinálni valamit a tyúkoknak, vagy legalább elkezdeni. Az ablak nélküli kamra nem fog nekik jót tenni…

Míg Dhiren az ásással és a gyűjtögetéssel van elfoglalva, én elmosok mindent, s kimosom a koszos ruhákat… bár talán túl hamar, mert mire Jormun végez, nyakig sáros. Mindegy is, elmegy fürdeni, s hozott magának váltás ruhát, majd holnap az ő dolgait is elmosom, ha hagyja. Inkább visszamegyek a kunyhóba, mert a kicsik már túl hangosak. Arra még rá tudom őket venni, hogy fekhelyet csináljunk a fiatal hímnek, de utána már annyira bepörögnek, hogy ő itt alszik, hogy alig tudom őket visszahúzni a szobába.

A fél éjszakát végig rosszalkodják, mire újra aludni hajlandóak egy kis hús után. Nem hiszem el, ha csak teli hassal lesznek hajlandóak aludni, kisemmiznek pillanatok alatt.

Minden próbálkozásom ellenére is reggel már korán fent vannak, s mikor már nem igen bírok velük, kiengedem őket a szobából. Ehan rögtön az alvó Jormunt figyeli, míg én elkészítem nekik a reggelit. A szaga se tetszik nekik, Leela még el is bújik, csak ne kelljen ennie. Míg őt próbálom előszedni a szekrény alól, Ehan a fiatal hímet célozza be egy kis reggeli rosszaságra. A nagy nevetésére figyelek oda, de addigra a kölyök már a mellkasán fekszik, majd támadásba lendül, s a férfi haját próbálja elkapni. Leela a nagy jókedvre előbújik, s szalad is a testvéréhez, hogy vele mókázhasson.

- Gyerekek, elég lesz – szólok rájuk, mire mind a hárman abbahagyják a huncutkodást. Csípőre tett kézzel csóválom a fejemet, hogy hihetetlenek.  - Mit tanítottam nektek az alvó tigrisről? – kérdezem a két kicsitől, mire ők lemásznak a vendégünkről, s inkább hozzám jönnek udvarolni.

- Szép próbálkozás, de nem jött be – kapom fel őket.  – Akkor is megeszitek a kukoricakását, ha tetszik, ha nem. - Persze, hogy nem tetszik. Jormun se mozdul, tovább lustul. - Te nem kelsz fel, álomszuszék? Hasadra süt a nap – oktatom cseppet sem rosszindulattal.

- Az a nap baja – feleli pimasz vigyorral. – Csak még egy kicsit… - szusszantja, míg az oldalára fordul, s roppant hamis horkolást kezd el utánozni.

- Hihetetlen – motyogom. -  Gyerekek, átváltozni. Most.

- Muszáj kását ennünk? – nyüszögi immár emberibb alakjában Ehan, míg én szépen ráadom az ingecskéjét, és segítek neki felvenni a nadrágját. – Nem ehetnénk husit? Tyúk husit? – puhatolózik a tyúkpopulációnk alapos megritkításával.

- A tyúkokra a tojásaik miatt van szükség, amíg ki nem öregednek, nem esszük meg őket – közlöm vele a fájdalmas tényt, mire ajkai lefelé görbülnek.

- Jormun is szívesen enne husit, igaz? – vált taktikát Leela. – Nem is alszik – morogja.

- Persze, mert Jormun tudja, hogy ha ellenkezik, a szűrénél fogva penderítem ki, akármilyen hasznos is – felelem, mire az említett felől egy halk kuncogást lehet hallani.

- Nem viccelek – szólok oda neki. – Ha még lustulni kívánsz, legyen hát, kapom fel a két kukoricakásás tányért. – Gyertek – intek a fejemmel a két kicsinek. – Utána halászunk.

- Igen! – sikkantják együtt boldogan, s máris nem bánják a dolgot, megindulnak velem együtt kifelé.

- Jövök én i… - kezdene bele Jormun, mikor elhaladunk mellette, de én gondolkodás nélkül nyomom vissza a földre a lábammal.

- Nem. Aludj csak – nézek le rá, míg lábam a mellkasán pihen. – Délután úgyis munkára foglak – közlöm vele a tényt, majd visszahúzom a lábamat, s a két kuncogó kistigrissel folytatom az utamat kintre.

A kezdetleges lelkesedésük rögtön elmúlik a kásától, de csak biztatom őket, hogy utána mehet a pancsolással vegyes halvadászat, szóval inkább gyorsan belapátolják nyüszögve. Túl vannak rajta, rögtön szaladnak is a kis halászós botjukért, amiknek a vége igaz meg van nyesve, de nem túlzottan. Inkább gyakorlás ez, mint igazi halászat. Jól szórakoznak, addig befejezhetem a kosarat, aztán csatlakozom majd hozzájuk. Legalábbis ez a terv, de beugrik, hogy lehet könnyebb, ha az ólhoz lévő kerítést is fonom az erős gallyakból.

Jormun nem sokáig élvezi az egyedüllétet, nem sokkal a kosár befejezte előtt, kijön ő is. Felvázolom neki a tervet, s arra kérem, hogy verjen majd le pár cölöpöt is, addig én a két kicsivel elmegyek gallyakat keresni. Kicsit nehéz őket a vízből kicsalogatni, de végül a tudat, hogy együtt csinálhatunk valamit a tyúkoknak, mozgásra készteti őket.

Egész délelőtt elvagyunk, a kicsik fonni is segítenek, míg Jormun az ólat építi. Ehan nem győzi kérdezni, hogy a tyúkok mikor lesznek öregek, hány nap kell hozzá, én pedig türelmesen mondom el neki újra és újra, hogy ez nem így működik. Nem végzünk teljesen az eső előtt, ami hirtelen kap el minket. Mindannyian felpattanunk és a kunyhó felé igyekszünk. jormun automatikusan a terasz felé veszi az irányt, mire én rámordulok.

- Ne viccelj, tűnés befelé!

 Gyűjtök bent tüzet, míg a két kicsit leöltöztetem, s közlöm velük, hogy bújjanak szépen ágyba aludni. Nem kell nekik kétszer mondani, de azért nógatnak, hogy menjünk velük. Jormunt addig ott hagyom a tűz mellett, míg a két apróság elalszik.

- Este alig aludtak – zárom be magam után a szoba ajtaját sóhajtva.

- Engem nem zavart, úgy aludtam, mint akit agyonvertek – vallja be zavart kuncogással a fiatal hím.

- Nem én voltam – jegyzem meg szórakozottan, mire ő szélesebben elmosolyodik. – Pihenjünk, míg el nem áll az eső. Kérsz enni? – kérdezem, mire ő csak megcsóválja a fejét. – Azért majd vacsorázni vacsorázol, ugye?

- Igen – mosolyogja. – Kész munka után dupla jól esik az étek.

- Igaz – bólintok. – S még mennyi munka vár… - dörmögöm az orrom alatt, míg leülök én is a tűzhöz, s leveszem a vizes felsőmet. Nem szeretem, ha a hideg, vizes ruha hozzám tapad.

- Mit szeretnél még csinálni? – kérdi kicsit halkabban.

- Nos, a tyúkok alá kell széna, de most minden vizes… kéne egy nagyobb kamra, ahol több mindent szárazon tudok tartani. Talán ki kéne bővíteni… meg a kunyhót is – kezdek bele, míg a homlokomat masszírozom két ujjammal. – A kunyhóhoz is toldani kéne. Nem aludhatnak örökké velem…

- Segítek, szívesen – jelentkezik önként a feladatra, mire én nagyot sóhajtok, s ránézek.

- Sejtettem. Azonban ezek hosszú távú tervek,  s annak jobban örülnék, ha megtalálnád a neked szánt helyet.

- Tényleg… tényleg jól érzem itt magamat, míg téged nem zavar – néz mélyen a szemeimbe. Így méregetjük egymást egy darabig, látom rajta, hogy komoly, szóval inkább a csíkjait kezdem el tanulmányozni.

- Apád is olyan csíkos volt, mint te, nem igaz? – kérdezem, míg intek neki, hogy adja a kezét. Egy kis gondolkodás után odanyújtja a jobbot nekem, én pedig úgy fordítom óvatosan a kezét, hogy a kézfején lévő csíkokat jobban megnézhessem.

- Igen, de anyám nem – feleli halkan.

- A legtöbb nőstény nem szokott az lenni, jobban belegondolva – merengek el. – Biztos a párzási szibériai rituálé, vagy valami ehhez hasonló dolog lehet a háttérben.

- Nem tudom – vallja be őszintén. – Annyira mélyen bennünk van, egyfajta ösztön.

- Ez lesz rá a legjobb szó – nézek rá egyetértően, míg elengedem a kezét.

- Az ittenieknek nincs – jegyzi meg halkan. – Ezért sincs neked…?

- Gondolom – tudom le egy vállrándítással. – Apám fehér volt, náluk nem volt sose szokás, a vörös bengáliaknál se láttam sokszor. Inkább a félvéreknél, itt több szibériai keverék van, mint nálunk volt bengáli – ecsetelem.

- Sajnos még nem láttam egyet se – vallja be. – Mármint… ittenit, szóval.

- Értem, ne aggódj – mosolyodom el halványan. – A legtöbbjük nem jár a közösségbe. Valahogy a félvérség egyfajta megbélyegzés is.

- Én nem így gondolom! – vágja rá rögtön.

- Én így érzem – vallom be őszintén, őt nézve. Nem érzem magam attól rosszul, hogy erről kell beszélnem. Félvérségem szóba hozatala sose zavart. – Lehet a közösségek próbálnak minket befogadni, de két féle tigris vér… egy is sokszor sok, nem hogy kettő – foglalom össze.

- Ezért indultál délnek?

- Nem szeretem a hideget – jegyzem meg, míg tenyereimet a tűz felé emelem. – S a pettyes szarvas isteni.

- Oh, igen! – helyesel rögvest. – Olyan puha s ízletes a húsa, északon sose ettem ilyet.

Beszélgetni kezdünk újra a különbségekről, a hasonlóságokról, s egészen addig folytatjuk ezt, míg el nem áll az eső. A két kicsi még igaz alszik, de mi neki látunk az ól befejezésének, s mindketten nyakig sárosak leszünk mire minden, a tyúkokkal együtt, a helyére kerül. Megérte? Meg ám!

J

- Nem viccelek –szól, én pedig el is hiszem, hogy nem. – Ha még lustulni kívánsz, legyen hát. Gyertek. Utána halászunk.

- Igen! – a kölykök nagy lelkesen megindulnak kifelé, hogy a teraszon reggelizzenek.

- Jövök én i… - ülök fel, hogy velük tartsak, talán nem kellene lustálkodnom, mikor Dhiren tappancsa a mellkasomon visszanyom a szőrmére.

- Nem. Aludj csak. Délután úgyis munkára foglak – elemeli a lábát és kimennek. Én csak pislogok utánuk, hogy ez most mi volt? Végül engedek magamnak, ha már Dhiren jóvá hagyta egy kis lustulást. Jól érzem magam velük, tényleg komolyan gondoltam, hogy nem akarok új családot, mert Dhiren, Ehan és Leela már a szívemhez tartoznak.

Szeretek ugyan lustálkodni, ha tehetem, de megint nem bírok megülni a hátsómon, egyedül még lustálkodni se olyan élvezetes. Összehajtom a szőrmét és a plédet, hogy ne legyen rám panasz, aztán csatlakozom kint hozzájuk.

A fél nap el is telik azzal, hogy folytatom az ól építését, a gyerekek játszanak, bohóckodnak, Dhiren pedig szorgosan fonja a kerítést a tyúkólhoz. Megint hirtelen ered el az eső, így mindenki beindul a kunyhó felé. Mivel koszos vagyok, nem akarok bemenni, csak a teraszra kifeküdni, hogy ott várjam meg az eső végét, úgy is csak egy éjszakára engedett be, de rám mordul.

- Ne viccelj, tűnés befelé!

A tűz mellé telepedem melegedni, míg a két tornádót Dhiren végre vízszintesbe teszi. Vicces belegondolni, hogy nagy komoly felnőtteket mennyire megváltoztat a kölykökról való gondoskodás, olyan oldalukat is megmutatják, amit addig nem. Le a kalappal Dhiren idegei előtt, hogy kibírja ép ésszel.

- Este alig aludtak – lép ki sóhajtva a szobából. Ő is elég fáradtnak tűnik, nem mondom…

- Engem nem zavart, úgy aludtam, mint akit agyonvertek – vigyorgok.

- Nem én voltam – megy bele a játékba, ez még inkább feldob. - Pihenjünk, míg el nem áll az eső. Kérsz enni? – nem kérek, általában egy nap csak egyszer eszem, de az kiadós étkezés. - Azért majd vacsorázni vacsorázol, ugye?

- Igen. Kész munka után dupla jól esik az étek.

- Igaz. S még mennyi munka vár… - minden mozdulatát figyelem, ahogy megszabadul a mellkasára tapadt ingtől, fogva tartja a pillantásom a nap csókolta bőre alatt húzódó kemény izomköteg.

- Mit szeretnél még csinálni? – hátha sikerül magamat itt ragasztanom.

- Nos, a tyúkok alá kell széna, de most minden vizes… kéne egy nagyobb kamra, ahol több mindent szárazon tudok tartani. Talán ki kéne bővíteni… meg a kunyhót is. A kunyhóhoz is toldani kéne. Nem aludhatnak örökké velem…

- Segítek, szívesen – a sóhajtása nem tetszik, se a pillantása, amit kapok.

- Sejtettem. Azonban ezek hosszú távú tervek, s annak jobban örülnék, ha megtalálnád a neked szánt helyet.

- Tényleg… tényleg jól érzem itt magamat, míg téged nem zavar – nem akarok elmenni innen, megszerettem itt, jó érzés tartozni valahová.

Nem feszegeti tovább a témát, helyette a csíkjaimra figyel.

- Apád is olyan csíkos volt, mint te, nem igaz? – intésére óvatosan odanyújtom neki a kezem, hogy jobban megnézhesse. Bizsereg a bőröm ott, ahol érint.

- Igen, de anyám nem.

- A legtöbb nőstény nem szokott az lenni, jobban belegondolva. Biztos a párzási szibériai rituálé, vagy valami ehhez hasonló dolog lehet a háttérben.

- Nem tudom. Annyira mélyen bennünk van, egyfajta ösztön – eltűntethetném magamról, ha nagyon akarnám, de akkor egyfolytában arra kellene figyelnem, hogy ne jelenjenek meg újra, így kényelmesebb. Nekem ez a természetes emberi alakom, csíkokkal együtt.

- Ez lesz rá a legjobb szó – elenged.

- Az ittenieknek nincs. Ezért sincs neked…?

- Gondolom – vállat von. - Apám fehér volt, náluk nem volt sose szokás, a vörös bengáliaknál se láttam sokszor. Inkább a félvéreknél, itt több szibériai keverék van, mint nálunk volt bengáli.

- Sajnos még nem láttam egyet se – hamar ráébredek, milyen gorombán hangozhatott ez most. – Mármint… ittenit, szóval.

- Értem, ne aggódj – az apró mosolytól egész megváltozik az arca. - A legtöbbjük nem jár a közösségbe. Valahogy a félvérség egyfajta megbélyegzés is.

- Én nem így gondolom!

- Én így érzem. Lehet a közösségek próbálnak minket befogadni, de két féle tigris vér… egy is sokszor sok, nem hogy kettő.

- Ezért indultál délnek?

- Nem szeretem a hideget – kezeit a tűz felé tartja, mintegy demonstrálva. – S a pettyes szarvas isteni.

- Oh, igen! Olyan puha s ízletes a húsa, északon sose ettem ilyet.

Hosszú eszmecsere veszi kezdetét a hasonlóságokról, miben más minden, mi az, ami hasonló vagy épp nagyon ellentéte az otthoni létviszonyoknak.

Az eső elmúltával folytatjuk a munkát, ketten gyorsabban haladunk úgy, hogy nem kell még a gyerekekre is odafigyelni, egymás keze alá dolgozunk, a tyúkól pedig a kis udvarával együtt elkészül. A tyúkokat kipateroljuk a kamrából a helyükre, Dhiren szór nekik takarmányt, én pedig elégedetten bámulom a végeredményt.

- Jó lett a kerítés.

- A te munkád is.

- Egy alapos fürdés?

- Hozom a szappant.

Mire Dhiren visszajön a vízig, én már anyaszült meztelenül gázolok bele a tóba. Még egész meleg nekem eső után is, hiszen otthon fagypont alatti vízben is fürödtem. Nekilátok kibontani a hajfonatom, hogy megmoshassam, de úgy összegubancolódott a belé ragadt sártól, hogy küzdök vele.

- Segítsek?

Megfordulok, mire Dhiren is a vízbe gázol. Már nem szégyellős, mert fesztelenül csatlakozik hozzám, ruhátlanul.

- Bele ragadt az agyag – nyüszögöm, mire a hátam mögé lépve, gyakorlott ujjakkal bontja szét az összecsomósodott tincseimet.

Mire végez, a hajam szabadon lebeg körülöttem a víz felszínén, már épp megköszönném, mire erős ujjait érzem meg a vállaimon. Felnyögök a csillagoktól, amiket látok.

- Fáj?

- Nagyon, de ne hagyd abba – könyörgöm a folytatásért.

Az izmaim kő keményen be vannak állva a sok megerőltetéstől, Dhiren ujjai pedig módszeresen nekiállnak szétnyomkodni azt. Jólesőn nyögdécselek, dorombolok a kezei alatt, mire nincs bennem félelem, bízom benne annyira, hogy a nyakamhoz engedjem. Tudom, hogy elég lenne egyetlen mozdulat, harapás és elroppantja a torkom, de hiszem, hogy nem teszi.

Felpezsdül a vérkeringésem, hirtelen mordulok egyet, amikor az ujjai végigsimítanak a gerincemen. Megfordulok a vízben vele szembe és intenzíven rabul ejtem a pillantását. Felvont szemöldökkel szimatol bele a levegőbe, érzi rajtam, hogy valami nem stimmel, nem kicsit lepődik meg.

Közelebb hajolok, Ő a helyén marad, talán kíváncsi, mit fogok tenni, az arcom az arcához érintem, beszívom a szappanos illatát, aztán felkúszom az arcához, alsó ajkam végigsimítom az övén, nem lök el magától.

- Úgy vélem, rád férne egy nőstény – jegyzi meg karcos hangon.

- Nem kell nőstény – mormolom a bőrébe, kezdi az eszemet venni a feltörő vágyakozás. Kezét a mellkasomra teszi, mire én megfogom a csuklóját, arcomhoz vezetem és megrágcsálom az ujjait, zene a füleimnek a mély szuszogása.

- Bármikor társaságunk lehet – figyelmeztet, de inkább magát, mint engem.

- Halkan leszünk – harapdálom meg az állát játékosan.

- Eszed vette a vágy, nem gondolkodsz – morog, de nem zavar.

- Lehet, de nem akarok gondolkodni – lecsapok az ajkaira és fullasztó csókot lopok tőle.

Hajamat a kezére csavarja és hátra húzza a fejem egy kicsit.

- Én nem vagyok nőstény – próbál észt verni a fejembe.

- Hidd el, feltűnt – hajolok vissza hozzá egy csókra, megtörve az ellenállását.

Hozzá dörgölöm magam a víz alatt, derekára siklik a kezem és a csíkjaim mélyvörös színre váltanak, amit észre sem veszek.

- Jormun – próbál szóhoz jutni, de nem hagyom, újabb és újabb csókokkal hallgattatom el.

D

- Jó lett a kerítés – jegyzi meg.

- A te munkád is.

- Egy alapos fürdés?

- Hozom a szappant – felelem rögtön, majd sietek be a kunyhóba. Mire visszaérek, Jormun már meztelenül gázol bele a tóba. Míg ő a hajával van elfoglalva, én levetkőzöm, s utána megyek. Láthatóan nehezen boldogul az összeragadt vörös tincsekkel. Ezért sincs nekem ilyen hosszú hajam, sokszor csak nyűg, nem más.

- Segítsek? – kérdezem, mire ő felém fordul.

- Bele ragadt az agyag – nyüszögi, mire én mögé lépek. Akár egy kölyök, ki túl pajkosan játszott a fülig érő sárban… inkább segítek neki, nehogy kitépje a fél haját, ha már ilyen szépen megnövesztette. Igyekszem hát minden szálat a helyén hagyni, míg kimosom neki. Sőt, annyit dolgozott, hogy biztos fájnak az izmai, főleg a vállaiban. Nem habozok hát egy erős masszírozást adni neki, hogy a letapadt, begörcsölt izmok ellazulhassanak. Ahogy nekilátok, fel is nyög.

- Fáj?

- Nagyon, de ne hagyd abba.

Hallgatok kérésére, tovább masszírozom kőkemény izmait. Itt-ott akad egy csomó is, nem csoda, hogy annyit nyújtózkodott, hátha jobb lesz tőle. Egyre jobban ellazul, s ajkait több s több nyögés hagyja el, dorombolással tarkítva. Megbízik bennem, gond nélkül bízza rám magát, ami egy bizonyos szinten meglep, de meg is tisztel vele. Miután a vállával végzek, végigsimítok a gerincén, hogy a hátát is jobban megnézzem. Biztos akad itt-ott még izomgörcs a sok munkától…

Ő azonban oly hirtelen fordul velem szembe, mintha rátámadtam volna. A tekintete mást sugall, vágytól csillog, az enyémet keresi. Ismerős ez nekem, a levegőbe szagolok, s megérzem az illatát. Fiatalság… mi járhat abban a szibériai tigris fejben? Kivárok, hisz valamelyest érdekel mit akar lépni. Közelebb hajol hozzám, megcsap a férfias illata, főleg, hogy ennyire megindultak benne a hormonok. Ajkát óvatosan végighúzza az enyémet, kóstolgat. Érzem én, hogy kóstolgat.

- Úgy vélem, rád férne egy nőstény – közlöm vele.

- Nem kell nőstény – feleli szinte már állati hangon. Megérteném, ha tüzelő nőstény szaga szállna a levegőben, de ezt így csak arra tudom fogni, hogy rég volt dolga bárkivel is. Igazán elintézhette volna ezt a közösségben, nem kell nekem csábítás és hívogató hím szag. Mellkasára simítom a kezemet, hogy határozottan, de gyengéden eltoljam magamtól, de ő elkapja csuklómat, s az arcához vezeti. Egyre gyorsabban zakatol a szívem, nem tudom mit akar, s hogy miért. Ajkához emeli egyik ujjamat, majd gyengéden megrágcsálja azt. Nem bírom ki, felszusszanok, akármit is tagadnék, én is rég élvezhettem bárki intim közelségét.

- Bármikor társaságunk lehet – közlöm vele a tényt, no meg magammal is. Nehezen magyaráznám ki a helyzetet a kölyköknél.

- Halkan leszünk – dorombolja vissza, míg az államat harapdálja. Egyre erőteljesebb az illata, s csak remélni tudom, hogy eme állapota nem ragad át rám. Mindig is remekül tudtam magamat uralni, s igaz voltak kivételek, de azok csak erősítették a szabályt. Józanésszel belevágni mindenbe.

- Eszed vette a vágy, nem gondolkodsz – morgom neki.

- Lehet, de nem akarok gondolkodni – közli velem nemes egyszerűséggel, majd kihasználva, hogy szólásra nyitom számat, megcsókol. Vad, mohó, nem tud betelni velem, s ez talán kicsit imponál, hiába hím, a csók után a vörös tincseit a kezemre csavarom, hogy annál fogva húzzam fejét hátra.

- Én nem vagyok nőstény.

- Hidd el, feltűnt – vág vissza pimasz módon, továbbra is vágytól feltüzelve. Nem érdekli, hogy a hajánál fogva húzom, újra az ajkaimra mar, s tovább falja őket. Puha a szája, csábítóan meleg, simogató… kicsit talán túlságosan domináló, de pár csók nem lehet még a világ vége.

Ő azonban nem éri be ennyivel, elemészti a vágy, ölét dörgöli hozzám, derekamra simít, míg csíkjai már pulzálnak.

- Jormun – szólongatom, hátha észhez tér. Ez nem valami párzási rituálé, még mindig nem vagyok nőstény. Ráharaphatnék a nyelvére, de maga a tény, hogy utána újra a kamrában kéne aludnia, fájó szájjal, biztos nagy csorbát hagyna a törékeny büszkeségén. Hagyom neki, hogy tovább faljon, de mielőtt a fenekemre simítana, megelőzőm, s az övére markolok.

- Nem adom magam könnyen, kölyök – morgom az ajkaira, mert az enyhe döbbenettől sikerült elválnom csókra szomjas szájától. – Én tudom mit csinálok, és te? – kérdezek rá, míg ő vágytól csillogó szemeivel vizslatja arcomat. Szusszan egyet, majd egy morranással mar újra az ajkaimra, amit hagyok neki. Igyekszem a csókot lassítani, hogy lenyugtassam, de már úgy vöröslenek a csíkjai, hogy félő, ezzel elkéstem. Az illata is intenzív, talán a kölykök is kiszagolják.

- Jormun – szólítom meg újra, mikor elengedi az ajkaimat, s az állkapocscsontomat kezdi el végigcsókolgatni.

- Dhiren – szólít ő is a nevemen, mintha ez erre ment volna ki. Szusszantok egyet, élvezem ajka puhaságát, ahogy a nyakamra siklik. Nem félek attól, hogy talán kihasználja a helyzetet, annyira ég a vágytól, hogy ilyenre minden bizonnyal nem is gondol. Engedek a haja húzásán, felesleges már, úgyse tudom magamtól visszatartani.

Hallottam már olyanról, hogy két hím élt együtt, bár tudtommal az oroszlánféléknél ez gyakoribb. Hazudnék, ha azt mondanám nem próbáltam még hímmel, de akkor én voltam a domináns. Itt viszont érzem, hogy ő akar levenni a lábamról, úgy cirógatja az oldalamat, majd óvatosan a fenekemet is. Rámordulok ilyenkor, visszahúzza igaz a mancsait, de ajkaival tovább csókolgat, már a kulcscsontomnál jár. Egy sebhely leköti a figyelmét, nagy figyelemmel és sok csókkal halmozza el. Félig lehunyt pillákkal hagyom neki, néha a hátára simítok, olyankor feldorombol.

Aztán egyszer csak egy másik szag kúszik az orromba, elég közelről, amit eddig nem vettem észre Jormun erőteljes aromájától. Próbálom a fiatal, felajzott hímet eltolni immár magamtól, de nem enged. A szívem immár nem azért zakatol, mert élvezem a törődést, hanem mert a lehetséges eseményeket pörgetem le fejemben. A fenébe is! Túl közel van már!

Oly erővel lököm el magamtól Jormunt, hogy ő a meglepetéssel együtt alaposan megtántorodik. Elérem a célomat, elenged, szóval sietősen evickélek kifelé a vízből. Tigris alakban jön, mindig így szokott. Jormun eközben kétségbeesetten szólongat, biztos nem tudja hova tenni a helyzetet. Nem érzi még a szagot, biztos mert az enyémre koncentrál oly bőszen. Én azonban ahogy partot érek, átváltozom. Így ügetek tovább a tisztáson, egészen addig, míg meg nem pillantom a bozótban a fehér bundát. Akkor aztán megállok, ugrásra készen. Ő azonban csak megindul nyugodtan, mint aki otthon van.

- Dhiren! – hallom Jormun hangját a hátam mögül, ahogy a vízből igyekszik kifelé. Hátra morgok rá, hogy maradjon ott, míg a nőstény közelebb jön, cseppet sem zavartatva magát. Szemei huncut módon csillognak, mikor odaér hozzám fejét a fejemhez dörgöli, sőt, ahogy ellépdel mellettem, egész testével hozzám simul. Utálom, komolyan, utálom.

Hátra nézek, farkasszemet néznek Jormunnal, bár, így a csíkjai már kezdenek halványulni, s nem áraszt már olyan erős illatot sem. A nőstény átalakul, a földön guggol tovább s úgy nézi pimasz mosollyal a fiatal hímet világoskék szemeivel.

- Dhiren – ejti ki nevemet, míg felém fordul. – Nem is tudtam, hogy messzi vendéged van.

Morogva változom vissza, mert már nincs mit tenni.

- Az ég áldjon meg, Sundari – szólok oda neki, mire ő elégedetten veti felé fejét, amitől hófehér tincsei szinte már a földet súrolják. – Mit keresel itt? Talán kirepültek a kölykeid? – indulok vissza a ruháimért.

- Hm, ki – feleli. – S úgy hallottam, hogy több mint fél éve nem jártál a közösségben, ami még nálad is sok. No meg hogy – folytatja, míg Jormun felé néz, aki láthatóan egyáltalán nem érti mi folyik ott – egy szibériai van a környéken. Csak nem ő árasztotta azt az a fűszeres illatot?

- Tűnés befelé, csendben, mert a kicsik alszanak – morgom a nősténynek.

- Kicsik? Végre nagynéni lettem, Dhiren? – pattan fel s indul meg utánam.

- Nagynéni? – kérdez rá Jormun is. Úgy tűnik végre megtalálta a hangját. Sundarival egyszerre nézünk rá, ő pedig hol engem, hol a nőstényt nézegeti.

- Sundari a húgom – mutatok az elégedetten mosolygó fehér tigrisre. – A kicsik meg… Csak találtam őket.

- Mi az, hogy csak találtad őket? – kérdez rá. – Nem találni kell őket, csinálni és nevelni!

- Remélem csak enni jöttél és utána mész is – morgom, míg tovább megyek. S remélem, hogy a szagokról, s a lehetséges dolgokról egy szót sem fog szólni senkinek se. Jormunnal ezt még úgyis el kell intéznünk, ketten. Bár nehéz lesz, mert most is úgy néz rám, mint valami magára hagyott idősebb kölyök, ki nagy reményekkel jött, de pofonnal távozott.

Veszek egy mély levegőt, majd intek a fejemmel mindkettőnek, hogy induljanak velem együtt befelé. A ruhát is csak felkapom, mindegy már… mindkettő látott már így, mindkettőben megbízom, s a helyzet ettől rosszabb már nem igen lehet. Ha Sundari itt van, az csak azt jelenti, hogy kell neki valami, s ha azt hamar megkapja, távozik.

J

 Nem adom magam könnyen, kölyök – morog, én meg kicsit meglepődöm, de ez csak jobban felizgat. – Én tudom mit csinálok, és te? – kérdez, de nem tudok rá felelni, nem tudom és nem is akarok gondolkodni.

- Jormun – igyekszik észhez téríteni, de nem elég határozottan.

- Dhiren – felelek oda se figyelve.

Elérek egy beforrt sebhelyet, ezt tűntetem ki a figyelmemmel, külön élvezem, amikor a hátamra simít, nyilván neki sincs annyira ellenére.

Hirtelen ellök magától, akkora erővel, hogy majd kicsúszik a lábam alól az iszapos talaj. Dhiren úgy iszkol kifelé, mintha tűz perzselte volna meg. Nem értem, ennyire felmérgeltem? Szólongatom, de nem foglalkozik velem, tigris alakra vált, úgy szalad, hát én is követem, talán valami baj történt, amit én nem érzek?

Hirtelen áll meg a bozótos előtt, mikor is egy fehér bunda bukkan fel egy nőstény. Szent Egek, hogy lehettem ekkora hülye? Nője van? Szeretője? Az idegen tigris úgy dörgölőzik Dhirenhez, mintha kizárólagos joga lenne hozzá.

A nősténnyel összeakad a pillantásunk, alakot vált és egy világszép nő bújik elő a bundájából. Valóban, esélyem sincs egy ilyen nővel szemben.

- Dhiren, nem is tudtam, hogy messzi vendéged van.

Az említett alakot vált.

- Az ég áldjon meg, Sundari. Mit keresel itt? Talán kirepültek a kölykeid? – indul el a ruháit összeszedni.

- Hm, ki. S úgy hallottam, hogy több mint fél éve nem jártál a közösségben, ami még nálad is sok. No meg hogy – közben rám emeli újfent a pillantását. - egy szibériai van a környéken. Csak nem ő árasztotta azt az a fűszeres illatot?

- Tűnés befelé, csendben, mert a kicsik alszanak – morog a hím.

- Kicsik? Végre nagynéni lettem, Dhiren? – engedelmeskedik a nő, mire én elképedek.

- Nagynéni? – azt hittem hirtelen, hogy a szeretője…

- Sundari a húgom. A kicsik meg… Csak találtam őket.

- Mi az, hogy csak találtad őket? Nem találni kell őket, csinálni és nevelni!

- Remélem csak enni jöttél és utána mész is – morog Dhiren és mindkettőnket a kunyhóba parancsol.

Szó nélkül követem őket, kissé lemaradva. Kerülöm a pillantásaikat, az egyik zsákból, amiben a frissen vett ruháimat tartom kiveszek egy barna nadrágot, bő barna inggel. Dhiren is felöltözik, Sundarinak pedig egy hosszabb inget dob.

- Komolyan, bátyuskám, még mindig ez a ruha mánia? – bújik bele a nő.

- Igen, az én házam, az én szabályaim – éleszti fel a tüzet a tűzhelyen. – Szóval miért is jöttél?

- Jaj, ne légy ilyen ünneprontó! És mi a helyzet északon? – pillant felém csevegő hangon. Legszívesebben távoznék, de nagyon gyorsan.

- Hideg van – felelem kissé morcosan.

- De rossz kedved van, csak nem megzavartam valamit?

- Azt mondd, amiért jöttél – parancsol rá Dhiren.

- Információt akarok.

- Miről?

- A vadász hordáról – keményedik meg a hangja. – A fiaim most keltek útra, hallottam, hogy a közelben vannak, mindent tudni akarok.

- Mint mondtad, én fél éve nem jártam a közösségben, minden, amit a hordáról hallottam, Jormuntól tudom.

- Áh, akkor felvilágosíthatnál – fordul felém a nő. – Dhiren, kiszáradt a torkom, adnál nekem valamit inni? Némi vacsorát sem vetnék meg.

Dhiren valami morog az orra alatt, de neki áll kukoricakását csinálni, az hamar megvan.

- Csak annyit tudok, amit tapasztaltam, illetve a közösségben hallottam – mondom. – Míg úton voltam, beléjük botlottam, egy nőstény kölyköt hurcoltak el épp. Megpróbáltam kiszabadítani, de kevésen múlt, hogy nem hagytam ott a fogam. Dhiren foltozta össze a lábamat, ellátás nélkül biztosan elfertőződött volna.

- Milyen nemes – vigyorog a bátyjára Sundari. – És aztán?

- A közösségben annyit hallottam, hogy időszakosan jönnek-mennek, mivel most jártak itt, visszatérnek oda, ahonnan jöttek. Állítólag. Azok a senkiháziak még dicsekedtek is vele, hogy elpusztítják az alakváltó szülőket, a kölyköket pedig összefogdossák és eladják gyűjtőnek.

- Átkozott mocskok! – szitkozódik a lány, ezzel egyet tudok érteni. – Szóval, ha a gyerekeim párt találnak és családot alapítanak Ők is könnyen áldozatul eshetnek… Dhiren, ezt nem hagyhatjuk!

- És mégis mit akarsz tenni? Egymagad?

- Össze kellene fognunk! El kell törölni a föld színéről ezt az átkozott hordát!

- Ezt támogatom – bólogatok.

- Ugyan! Mindkettőtöket nyársra húznak, a horda ellen nem elég pár tigris, olyan nyilakat szedtem ki Jormun lábából, amilyeneket még nem is láttam.

- Mindenkinek össze kellene fognia! Elviszik a gyerekeinket, Dhiren! A tieid sincsenek biztonságban!

- Nekem megfordult már a fejemben… - adok hangot a kételyeimnek – hogy a kölykök anyja nem-e a horda áldozata lett?

- Nem láttam a tetemén külsérelmi nyomot – ellekezik Dhiren.

- És ha csak végkimerült? Szét kellett váljon a kölykeitől, elcsalnia a hordát tőlük.

- Egy anya, akármilyen fiatal is, sosem hagyná magára a kölykeit, csak ha nagyon nagy a baj, Dhiren – győzködi Sundari is.

Dhiren nem felel erre, alaposan megrágja magában a dolgokat. Az ajtó túloldaláról a kicsik ébredező hangjait halljuk, így mindhárman elkussolunk. Dhiren kiengedi a két gyereket és bemutatja Őket a nővérének.

- Sundari, Ők a kölykeim, Ehan és Leela.

- Ó, de édesek vagytok! – érzékenyül el a lány azonnal.

- Ehan, Leela, Ő itt Sundari, a nővérem.

- Mint nekem Leela? – kérdezi Ehan.

- Igen, mint neked Leela.

- De gyönyörű vagy – pislog Leela áhítattal.

- Ó, te is csodaszép vagy, kicsikém! – ad egy cuppanós puszit a kislány arcára. – Nagynéni vagyok! El se hiszem!

- Te is velünk maradsz éjszakára? – kérdez Ehan.

- Igen, nagy utat tettem meg és kihasználom az időt arra, hogy jobban megismerjelek titeket!

Ez pedig azt jelenti, hogy én újfent kiszorulok. Mindegy is, ma már úgysem tudok beszélni Dhirennel. Szerettem volna bocsánatot kérni, amiért hülye voltam, nem is értem, mi ütött belém. Szó nélkül indulok meg kifelé.

- Jormun – szól utánam Dhiren, de nem akarok belemenni.

- Kicsit sokan vagyunk – mondom. – Beszélgess a nővéreddel.

- Nem várod meg a vacsorát? Ma még nem is ettél.

- Majd vadászom valamit – vonok vállat és már az ajtónál vagyok.

- Nos… Mivel Sundari úgy döntött itt alszik…

- Ne aggódj, tudom hol a helyem.

Azzal otthagyom a kis családot, örüljenek csak egymásnak, én nem illek közéjük. Mekkora hülye vagyok, mit is gondoltam? Vagy mit nem gondoltam? Képtelen vagyok egy helyben maradni, alakot váltok és nekilódulok az alkonynak, hogy éjjeli vadászattal vezessem le a felgyülemlett feszültséget.

D

Odabent első dolgom Sundarinak ruhát keresni, s én is felöltözöm.

- Komolyan, bátyuskám, még mindig ez a ruha mánia? – kérdi, míg a bő inget magára ölti.

- Igen, az én házam, az én szabályaim – közlöm vele nemes egyszerűséggel, míg újra tüzet csiholok. – Szóval miért is jöttél?

- Jaj, ne légy ilyen ünneprontó! És mi a helyzet északon? – intézi utolsó mondatát Jormunnak, ki érezhetően nem rajong a fehér nőstényért.

- Hideg van.

- De rossz kedved van, csak nem megzavartam valamit? – élcelődik Sundari, amit már én se tudok szó nélkül hagyni.

- Azt mondd, amiért jöttél – szólok rá erőteljesen.

- Információt akarok.

- Miről? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel.

- A vadász hordáról – közli komolyan. – A fiaim most keltek útra, hallottam, hogy a közelben vannak, mindent tudni akarok.

- Mint mondtad, én fél éve nem jártam a közösségben, minden, amit a hordáról hallottam, Jormuntól tudom – vallom be.

- Áh, akkor felvilágosíthatnál – villantja kék szemeit a fiatal hímre. – Dhiren, kiszáradt a torkom, adnál nekem valamit inni? Némi vacsorát sem vetnék meg.

Morgok az orrom alatt, de nem közlöm vele hangosan hova menjen. Végtére is megértem, anya, ki félti a kölykeit, hiába felnőttek már. Neki is látok a kukoricakásának, mert az majd biztos nem ízlik neki se, így hamar útnak ered.

- Csak annyit tudok, amit tapasztaltam, illetve a közösségben hallottam – kezd bele Jormun. – Míg úton voltam, beléjük botlottam, egy nőstény kölyköt hurcoltak el épp. Megpróbáltam kiszabadítani, de kevésen múlt, hogy nem hagytam ott a fogam. Dhiren foltozta össze a lábamat, ellátás nélkül biztosan elfertőződött volna.

- Milyen nemes – villantja felém vigyorát a nőstény. – És aztán?

- A közösségben annyit hallottam, hogy időszakosan jönnek-mennek, mivel most jártak itt, visszatérnek oda, ahonnan jöttek. Állítólag. Azok a senkiháziak még dicsekedtek is vele, hogy elpusztítják az alakváltó szülőket, a kölyköket pedig összefogdossák és eladják gyűjtőnek.

- Átkozott mocskok! Szóval, ha a gyerekeim párt találnak és családot alapítanak Ők is könnyen áldozatul eshetnek… Dhiren, ezt nem hagyhatjuk!

- És mégis mit akarsz tenni? Egymagad? – próbálom rávezetni arra, hogy az indulat itt nem segít.

- Össze kellene fognunk! El kell törölni a föld színéről ezt az átkozott hordát!

- Ezt támogatom – helyesel Jormun. Hihetetlen, egyedül én látom itt rendesen a dolgokat?

- Ugyan! Mindkettőtöket nyársra húznak, a horda ellen nem elég pár tigris, olyan nyilakat szedtem ki Jormun lábából, amilyeneket még nem is láttam – világosítom fel őket.

- Mindenkinek össze kellene fognia! Elviszik a gyerekeinket, Dhiren! A tieid sincsenek biztonságban!

- Nekem megfordult már a fejemben… hogy a kölykök anyja nem-e a horda áldozata lett? – pillant rám Jormun.

- Nem láttam a tetemén külsérelmi nyomot – felelem.

- És ha csak végkimerült? Szét kellett váljon a kölykeitől, elcsalnia a hordát tőlük.

- Egy anya, akármilyen fiatal is, sosem hagyná magára a kölykeit, csak ha nagyon nagy a baj, Dhiren – áll mellé Sundari is.

Nem éreztem idegen szagot. Ha üldözték is, hozzám már nem… és a kölykök se voltak oly messze, így nem igen tudom mit kéne hinnem. Mit szabad egyáltalán. A gondolataimból a szobából érkező szöszmötölés zökkent ki. A kicsik felkeltek, ideje bemutatni őket.

- Sundari, Ők a kölykeim, Ehan és Leela – lépek ki velük.

- Ó, de édesek vagytok! – sóhajtja elájulva a kicsiktől a nőstény.

- Ehan, Leela, Ő itt Sundari, a nővérem – mutatom most be a teljesen magán kívül lévő nőt.

- Mint nekem Leela? – érdeklődik Ehan.

- Igen, mint neked Leela.

- De gyönyörű vagy – susogja Leela áhítattal.

- Ó, te is csodaszép vagy, kicsikém! – kezdi el puszilgatni a kislányt.  – Nagynéni vagyok! El se hiszem!

- Te is velünk maradsz éjszakára? – érkezik a kérdés Ehantól.

- Igen, nagy utat tettem meg és kihasználom az időt arra, hogy jobban megismerjelek titeket! – helyesel Sundari, mire Jormun szó nélkül indul el kifelé.

- Jormun – szólok utána.

- Kicsit sokan vagyunk. Beszélgess a nővéreddel.

- Nem várod meg a vacsorát? Ma még nem is ettél – jegyzem meg.

- Majd vadászom valamit – tudja le egy vállrándítással.

- Nos… Mivel Sundari úgy döntött itt alszik… - kezdenék bele, de újra közbevág.

- Ne aggódj, tudom hol a helyem – közli, majd ki is megy a kunyhóból.

Elgondolkozva állok tovább egyhelyben, próbálom megérteni az aznap történteket. Hiányoznak a jó öreg nyugalmas napok. Tényleg.

- Tudod, Dhiren – kezd bele a nőstény, míg épp a két kicsi buksiját simogatják, kik boldogan bújtak oda hozzá. Biztos édesanyjukat idézik fel a fehér tigris ölében -, nem szégyen két hím óvó keze alatt felnőtté válni. Sőt. – Válaszom egy morgás, mire ő rám villantja szemeit. – Akkor nekem adhatod.

- Szuka – sziszegem, majd észbe kapva szisszenek fel. Káromkodtam a kicsik előtt. – Csinálom a vacsorát.

- Hm, jó kis feleség leszel – heccel tovább, mire megállok felette villámló tekintettel. – Mondtam. Nem szégyen. Én örülnék neki, hát még a fiú – fúrja szép arcát Ehan arcához. – Majd megvesz azért, amiért itt vagyok.

- Csak ezért maradtál, mi? – vonom fel a szemöldökömet, míg ő puszit ad Leelának.

- Bolond vagy. Ez csak a ráadás. Az enyémek rég voltak kicsik és kezesek, nekem pedig még soká lesz megint. Kiélvezem.

Megcsinálom a vacsorát, megetetem mind a hármat. Gondolkodom rajta, hogy kimegyek s megnézem Jormunt, de úgy érzem, hogy most jobb, ha egyedül van. Sundari remekül elvan a kicsikkel, zabolátlan, sokszor pimasz viselkedése rögvest elszáll anyáskodása közepette. Befonja Leela haját, Ehannal végigpuszilgatja a csíkjait, s elmagyarázza nekik miért fontos, hogy megtanuljanak egy csomó mindent tőlem.

Én inkább a házban lévő teendőket csinálom, egészen addig, míg a kicsik el nem alszanak Sundarihoz bújva az ágyban. Mivel a nőstény nyitva hagyatta velem az ajtót, könnyű szerrel tud szólni nekem, hogy beszélni kíván velem. Az ő és az én kölykeimről beszélünk, szóba kerül Jormun is, de igyekszem tovább terelni a szót.

- Dhiren – szól rám, enyhén elhúzva a nevemet. – Nem szokás nálunk tartós párt választani… igen ritka ez, de tiszteletreméltó, sőt, csodás lehet. Utánad jött. Szinte ide érzem mennyire utál azért, mert itt vagyok.

- Nincs vele egyedül – morgom, mire ő rám fúj. – Én se avatkoztam sose a dolgaidba, pedig lett volna mibe.

- Hm, mindig a legerősebb hímeket választottam, ahogy anya tanította – villantja rám szórakozottan a szemeit. – Hihetetlen mennyire hasonlítasz apára, ahogy öregszel.

- Ne is említsd – sóhajtom.

- De csak külsőre – teszi hozzá halkan. – Neked jobb szíved van, Dhiren. Sokkal jobb.

A reggel köszöntével négyesben eszünk pár falatot, majd Sundari és a kölykök megmártóznak a tóban. Talán a nagy hangzavarra mászik elő Jormun is a kamrából, láthatóan még mindig elég morcosan.

- Sikerült valamit fognod? – kérdezem, mire ő válaszul csak bólint. – És elég volt? – Újabb bólintás a válasza. – És a nyelved?

- Megvan, köszöni – feleli.

- Az jó, mert sokra kell még használnod – jegyzem meg, míg a három fürdőzőt nézem. Inkább, mint Jormun arcát eme megjegyzésemre. – Ch, igazi fehér nőstény – morgom Sundarit nézve, majd inkább ellököm magam a sziklától s elindulok tyúkokat etetni.

Sundari egészen délig marad, a nagy eső előtt kíván távozni. Megfogadtat velem mindent, ami eszébe jut, a kicsikkel is. Ha megtudunk bármit a hordáról, szóljunk neki. Én tudom úgyis hol van a területe. Már épp indulna is, mikor megköszörülöm a torkomat.

- Ölelést kérsz tán? – incselkedik velem, mire én kicsit széttárom a kezeimet, ő pedig odalép hozzám nagyokat pislogva. Nem szokásom megölelni, most se ezt tervezem, csak a bő ingem még mindig rajta van, s nem akarom kidobni, ha ebben változik át. Épp ölelne meg, mikor elkapom az ing alját, s lehúzom róla.

- Dhiren! – jajgatja a nevemet felháborodva, amin a kicsik jót kuncognak. – Szemtelen!

- Tűnés – nyújtom el a szót, míg kirázom az inget, Sundari pedig fujtat egyet szórakozottan. Mivel csak néz, kihívóan, inkább feladom és elindulok. Ha nem figyelek rá, majd tovább megy, biztos vagyok benne. Mikor távolabb járok, futólag a hátam mögé nézek, elment e már, de épp Jormunnal vált pár szót. Jobb is, ha nem tudom mivel fárasztja.

Mire visszatérek a nőnek semmi nyoma, s a két kicsi a fiatal hímet boldogítja. Tisztes távolságból nézem őket, majd mikor Jormun felém néz, csak biccentek, hogy csak játsszon velük nyugodtan.

- Körbe járom a határt – szólok oda nekik, míg leveszem az ingemet, és a teraszra rakom. – Vigyázz rájuk, Jormun – teszem még hozzá, ami láthatóan fellelkesíti.

- Természetesen, ezer örömmel! – feleli, míg én átváltozom tigrissé, s az ellenkező irányba indulok, mint a húgom. Eszem ágában sincs összefutni vele még egyszer egy jó darabig.

Ki kell szellőztetnem a fejemet, no meg kötelességeim is vannak. Horda, elszakított kölykök, ölik a népünket, Jormun és a vágyakozó tekintete… Szívesen kerülném az utolsó témát, hisz ezt meg kell a fiatal hímmel beszélnem. Nem tudom én se mi lett volna, ha nem csap meg Sundari szaga.

Éppen hogy csak az eső előtt érek vissza. A fiatal hím a teraszon fekszik a kicsikkel, akik nyúzzák-húzzák, ahogy engem szoktak, ha pezseg bennük az erő. Felugrom hát hozzájuk, Jormun kelne fel, de miután levetődöm melléjük, elveti az ötletet. A két kistigris felváltva ugrál hol rajtam, hol rajta, míg mi csak nézzük egymást, nagyokat lélegezve. Annyira érdekelne mégis mit mondott neki a bolond húgom… s vajon tényleg rosszul érintette e a nőstény jelenléte, mert most újra olyat, mint eddig.

J

Fél éjjel kattog a fejem, kavarognak a gondolataim. Vadászom néhány madarat, tudok fára mászni, de a súlyom miatt nem mozgok rajta olyan otthonosan, mint a leopárdok. Vacsorámat elfogyasztva gömbölyödöm be a kamrában az eredeti helyemre. Hát megint ide jutottam, mit is gondoltam, mit képzeltem? Reméltem, hogy talán már jelentek Dhirennek valamit, de úgy tűnik nem. Még mindig az idegen vagyok északról, még mindig kölyöknek nevez, kölyökként tekint rám. Csinálhatok bármit, soha nem fog önmagával egyenlőnek elismerni.

Reggel a kinti zajokra bújok elő a kamrából, még mindig itt van a nő, és nem tetszik, főleg, mert mintha azt érezném, hogy Ő jobban ide tartozik, mint én.

- Sikerült valamit fognod? – bólintok. -  És elég volt? – megint bólintok. Nincs kedvem beszélgetni. – És a nyelved?

- Megvan, köszöni.

- Az jó, mert sokra kell még használnod – kár, hogy ezt nem abban az értelemben mondta, mint én szeretném. – Ch, igazi fehér nőstény – bök fejével a nővére felé, míg én nem tudok ehhez hozzá szólni, nálunk nincsenek fehérek.

Végignézem, ahogy Dhirennel marakodnak, a férfi egy gonosz csellel szerzi vissza az inget, a nővére pedig kimondottan nem örül a játéknak. Nem kell sokáig várnom, míg Sundari engem is megkörnyékez.

- Ez köztünk maradjon, de ha közönbös lennél a testvéremnek, már nem lennél itt. Látom rajta, mennyire kedvel, ám Ő makacs és olyan régóta van egyedül, magányosan. Kitartónak kell lenned és meg fogja hozni a gyümölcsét. Én örülnék, ha te lennél a sógorom – kacsint, én pedig nem igazán tudom mire vélni ezt a hirtelen segítőkészséget.

Sundari távozik, én pedig a kölykök figyelmének a közepébe kerülök. Érzékelem, mikor figyelnek, a pillantásom Dhirennel találkozik.

- Körbe járom a határt – jegyzi meg, az inget a teraszon hagyja. – Vigyázz rájuk, Jormun.

- Természetesen, ezer örömmel! – ez az első alkalom, hogy erre kér, rám meri bízni a srácokat, talán mégis igaza lesz Sundarinak?

- Jormun?

- Tessék, Leela.

- Szerinted én is leszek olyan szép egyszer, mint Sundari?

Elmosolyodom a kérdésen.

- Ha köztünk marad, válaszolok.

- Megígérem – néz kíváncsian.

- Sokkal szebb is leszel nála.

- Eszembe jutott anyu – szontyolodik el. – Nem fog vissza jönni, igaz?

Összeszorul a szívem.

- Nem, anyukád nem tud visszajönni érted többé – nem bírom nézni a szomorú arcocskáját, ujjammal álla alá nyúlok, hogy rám nézzen. – De elküldte maga helyett Dhirent. Ő nagyon szeret benneteket, még az életénél is jobban.

- Én is szeretem Dhirent, csak olyan szigorú…

- Azért szigorú, mert még túl fiatalok vagytok ahhoz, hogy tudjátok, mennyi veszély leselkedik a Világban. Ő már tudja, épp ezért akar megóvni titeket tőle. A szigora szeretetből fakad, féltésből. Nem akarja, hogy megsérüljetek, mindent el akar követni, hogy olyan életet biztosítson nektek, amilyet megérdemeltek.

- Nem vagyunk neki teher? – kérdez Ehan is.

Honnan szedik a gyerekek ezeket a kérdéseket? Milyen bámulatos a gyermeki agy, mennyi mindenre képesek odafigyelni…

- Nem – csóválom meg a fejem. – Dehogy vagytok.

Ezek után sikerül Őket felvidítanom, a teraszon fetrengünk, alakot váltok, mert a gyerekek se bírnak ma nagyon emberek maradni. Egyik a az egyik fülemet, másik a másikat cibálja, néha rájuk morgok, de akkor dorombolva hozzám dörgölőznek, kis simlisek. Dhiren is visszaér, épp mielőtt eleredne az eső, egy elegáns ugrással terem mellettünk és fekszik el, így már nem csak engem, Őt is nyúzzák.

Délután Dhiren aludni viszi a kölyköket, én tovább heverészem a teraszon, míg visszatér, nem mutatok hajlandóságot átváltozni. Igazából fogalmam sincs mit kellene mondanom, Dhiren viszont fáradtnak tűnik, mellém heveredik, fejét a hátamra hajtja. Halk dorombolásba kezdek, ez pedig megteszi a hatását, a szuszogása hamar egyenletessé válik. Órákig pihenünk így, amíg Ehan elő nem botorkál a kunyhóból és ki nem rókázza a reggelijét. Dhiren máris talpon, alakot vált és hamar meg is állapítja a következőket: Ehan lázas és nem érzi jól magát, azonnal lefürdeti és ágyba dugja, nem sokkal később Leela is eljátssza ugyanezt. Én feltakarítok a két kölyök után, de este a sort Dhiren folytatja, amikor vadászni akar menni.

- Akkor most te is indíts befelé – parancsolok rá, miközben felhúzom a földről.

- Jól vagyok – morog rám.

- Ahha – a vak is látja, hogy szédül és pocsékul van. Megérintem a homlokát, ami forró a láztól. – Elkaptad a gyerekektől – közlöm nemes egyszerűséggel.

- Nem lehetek beteg.

- Attól még az vagy.

- Nem vagyok – felegyenesedik, de miután lép kettőt ismét meg kell álljon, térdére támaszkodva.

- Na jó, ha nem jössz, viszlek – közlöm egyszerűen, mire elé lépve a vállamra veszem. A döbbenettől először megszólalni sem tud, majd megüti a hátam.

- Teszel le azonnal?!

- Ne ficánkolj már, így is elég nehéz vagy – csapok a fenekére, hogy lehiggadjon. Cserébe Ő is rácsap az enyémre.

- Tegyél le. Most. Azonnal.

Nem engedelmeskedek, csak amikor már a kunyhóban vagyunk, beviszem a szobába a kölykök mellé, amint vízszintesbe kerül el is nyomja az álom. Holnapra kutya baja se lesz, a kicsik még kb. egy napig lesznek betegek. A szervezetünk hamar legyűri ezeket, Ehant megcsípte valami fertőzött szúnyog vagy moszkító, amit el is kapart, ezt átadta Leelának, Leela meg úgy néz ki, Dherinnek.

Az estét azzal töltöm, hogy gondoskodom róluk, Dhiren láthatóan bosszús, de hamar be is alszik, a teste szembeszállt a gyors lefolyású betegséggel, ami aluszékonyságban nyilvánult meg. A gyerekek kapnak teát, könnyű vacsorát adok nekik én magam pedig a konyhában verek tanyát ismét.

Éjjel ránézek a három betegre, mindegyik homlokára teszek egy borogatást, de Dhiren részéről egy halk morgást kapok. A szeme nyitva, a száját húzza a helyzet miatt, ám a takaró alatt kell maradnia.

- Nem hiszem el, hogy kidőltem.

- Reggelre kutya bajod lesz – súgom vissza. – Emlékszem én hányszor voltam beteg. Szegény apám, minden alkalommal átragasztottam rá. Egy nap alatt vége, ha alszol, hamarabb talpon is leszel.

- Nekünk még beszélnünk kell – figyelmeztet, mire én bosszúsan szusszanok.

- Nézd, sajnálom, hogy letámadtalak. Nem kellett volna, tudom, én csak egy kölyök vagyok, ne beszéljünk róla… Csak… felejtsük el. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

A hajamba túrok, nem akarok belemerülni egy ilyen beszélgetésbe, főleg nem akarom felébreszteni a gyerekeket, akiknek kicserélem a fejükön a borogatást. Tigris alakban fekszenek a takaró alatt, nincs ellenükre a hűsítő rongy, fülük botját se mozdítják.

- Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára beteg – bosszankodik a férfi.

- Kölykök mellett ez gyakori, majd megszokod.

Nem tetszik neki a válasz, mert morog egy sort, ez apró mosolyt csal az arcomra.

D

Míg én és Jormun pihenünk, a két kicsi rendesen lefárasztja magát. Szerencsére így sikerül is őket lefektetnem, bent. Tigris alakban vannak, de nem baj, így is jót pihenhetnek vacsoráig. Majd vadászom nekik valamit, de addig én is pihenek. Fáradtság tört rám, sőt talán kicsit fázom is, ami igen meglepő. Gondolkodás nélkül cammogok Jormunhoz, hogy aztán szorosan mellé telepedjek, s hátára rakjam fejemet.  Nem nagyon zavarja a dolog, sőt halk dorombolásba kezd, ami megnyugtat és ellazít, hamar elszenderedem rajta. Így pihenünk, órákon át, de így se múlik el a fáradtságom vagy a fázásom.

Mégis, mikor Ehan előbotorkál, s a meg nem emésztett reggelije maradékát kihányja, rögtön pattanok, hogy átváltozzak, s a segítségére siessek. Lázas, a közérzete se jó, a gyomra se… óvatosan visszafektetem, de nem sokkal ezután Leela kezd rá. Míg én ellátom, Jormun feltakarít. Nem tudom érdemes e vadászni menni, hisz mindketten betegek, de ha majd jobban lesznek, biztosan dupla annyit akarnak majd enni. El is indulnék, de én is rosszul leszek.

- Akkor most te is indíts befelé – parancsol rám Jormun, miközben felhúz a földről. Átváltozni se volt erőm… ez szégyen.

- Jól vagyok – morgok.

- Ahha – feleli cinikusan, míg kezét a homlokomra helyezi.  – Elkaptad a gyerekektől.

- Nem lehetek beteg.

- Attól még az vagy – ismétli meg a tényt nyugodtan.

- Nem vagyok – vágok vissza, majd felegyenesedem. Meg akarom neki mutatni, hogy engem ennyi nem gyűrhet le a lábamról, de pár lépés után a térdemre kell támaszkodnom, úgy szédülök, s úgy ráz a hideg.

- Na jó, ha nem jössz, viszlek – hallom meg Jormunt magam mögül, de mielőtt válaszolhatnék, hogy mit emelgessen, már fel is kap. A döbbenettől torkomon akad a levegő, de azért a hátára ütök.

- Teszel le azonnal?!

- Ne ficánkolj már, így is elég nehéz vagy – csap egyet a fenekemre, mire ezt a gesztust viszonzom rögvest. Nem olyan erősen, mint szeretném, szóval tényleg nem vagyok a legjobban…

- Tegyél le. Most. Azonnal.

Ő azonban hajthatatlanul megy tovább, nekem pedig már ellenkezni sincs kedvem. Lefektet a kicsik mellé, én pedig szinte rögtön el is alszom. Fázom, továbbra is nagyon fázom, innen tudom, hogy biztosan lázas vagyok. Mégse szólok, tűröm Jormun ápolását, igaz morogva,s hagyom, hogy a testem újra s újra regenerálódó álomba merüljön.

Sötétség van, csend honol, csak az éjjeli bogarak zenélnek odakint, mikor újra felkelek. Jormun is benéz hozzánk, lecseréli a kicsiken a borogatást, s nálam is ezt teszi, amit egy morgással.

- Nem hiszem el, hogy kidőltem.

- Reggelre kutya bajod lesz – súgja megnyugtatóan vissza.  – Emlékszem én hányszor voltam beteg. Szegény apám, minden alkalommal átragasztottam rá. Egy nap alatt vége, ha alszol, hamarabb talpon is leszel.

- Nekünk még beszélnünk kell – szólok oda neki, mire ő bosszúsan fújtat egyet.

- Nézd, sajnálom, hogy letámadtalak. Nem kellett volna, tudom, én csak egy kölyök vagyok, ne beszéljünk róla… Csak… felejtsük el. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

Csend telepedik ránk, láthatóan nem tetszik neki a téma. Nekem se, főleg, hogy ilyen átkozott hideg van.

- Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára beteg – bosszankodom hangosan.

- Kölykök mellett ez gyakori, majd megszokod – feleli, mire én morogni kezdek. Nem lényeg, hogy kölykök mellett ez gyakori, mikor én voltam ennyi idős, akkor alig voltam beteg, anyám dettó.

- Azért egy takarót rám teríthetnél még – jegyzem meg.

- Fázol? – kérdi, mire felmordulok. – Persze, jogos, nem hiába kérted. Nos, ha elmondod hol találok még…

Felvilágosítom, ahogy arról is, hol találja a gyógynövényes dobozt. Nem tudom a kicsik mennyire fognak belázasodni, de leírom neki a lázcsillapító gyógynövényt, majd hogy hol a mozsár, s hogy ne túl forró vízzel öntse fel. Ezután visszaalszom. Anyámmal álmodom, arról, ahogy a hatalmas hóban töri nekem az utat a barlangunkig. A hideg a csontomig hatol, a hó belep, a bajszomon is jégcseppek formálódnak.

- Dhiren – hallom meg a távolban az ismerős férfihangot, míg valami meleg cirógatja arcomat. – Dhiren!

Nagyot szusszanva kezdek magamhoz térni, felfogni hol is vagyok. Nem anyámmal, északon, hanem a kölykeimmel, betegen, a területemen, a kunyhómban… Jormunnal.

- Fázol még? – kérdi gyengéden, mikor arcomat a kezébe simítom.

- Rettentően – vallom be. – A kicsik?

- Ők jól bírják, mindketten megitták a gyógynövényes vizet. A tied is itt van – adja oda, segít is meginnom, majd mikor kiürül, lerakja a földre a poharat. – Megyek és begyújtok… - kezdene bele, el is veszi kezét, de annyi erőt gyűjtök, hogy utána nyúljak.

- Hagyd… majd ha lemegy a lázam, elmúlik a fázás. Addig – szusszantom, mert a levegőt is nehéz vennem -, addig búj ide. – Szinte hallani vélem, ahogy a döbbenettől benne reked a levegő. – Hallod?

- A láz beszél belőled – susogja.

- Igen, az, rettentően fázom – morgom.  Csend van, nagyon csend, résnyire nyitom újra a szemeimet. Nem látom a sötétben az arcát, de érzem, hogy engem néz. – Nem kell, ha nem akarsz. Jobb is, ha nem. Ne is inkább… nem kell.

- Jövök.

- Mondom, nem kell már. Menj innen – tiltakozom immár, amit ő figyelmen kívül hagy, s óvatosan beljebb tol az ágyon. Szerencse, hogy hatalmas nagy, amin tigris alakomban is simán s kényelmesen elférek. A kicsik így tudnak pihenni, s én, no meg immár Jormun is.

Átölel, amit máskor túlzásnak tartanék, de úgy ömlik belőle a meleg, amire úgy szomjazom, mintha éltető víz lenne. Automatikusan bújok hozzá közelebb, míg ő igyekszik a két takaró alá bemászni mellém, hogy a hőjét még jobban meg tudja velem osztani.  Fenyőfa és gyógynövény illata van. Kicsit északra emlékeztet, de nem oly vacogósan, hanem… elegen ölelve. A fenyveseket mindig is szerettem, az illatukat is.

Így alszom újra vissza, immár kevésbé vacogva.

¤¤¤

Reggelre már sokkal jobban érzem magam. A gyomrom még nem az igazi, de ettől eltekintve nem érzem magam se fáradtnak, s a fogaim se koccannak össze a vacogástól. Inkább a döbbenettől, hogy Jormun fekszik hozzám bújva, érezhetően ruha nélkül. Szemöldökömet ráncolva emlékezem vissza az estére. Én kértem, hogy maradjon, aztán hogy feküdjön mellém s melegítsen, de… akkor még volt rajta ruha, nem?

Inkább a másik oldalamra nézek, ahol két békésen szuszogó kölyök képe fogad.  Kinyújtom a feléjük eső kezemet a két takaró alól, megnyomkodom az orrukat, s elégedetten konstatálom, hogy nem tüzelnek a láztól.

Ekkor Jormun is mocorogni kezd, egyik lábát átveti az enyémeken, majd sikeresen megbök. Felmorranok erre, felé kapom a fejemet, s azt hiszem erre kel fel. Elsőnek nem fogja fel a helyzetet, szóval megköszörülöm a torkomat s a csípőmmel lökök oda neki, hogy érezze, kemény, és tudok róla.

- Arra kértelek, hogy melegíts, nem arra, hogy csábíts – dörmögöm, mire ő továbbra is engem bámulva húzódik kicsit el tőlem.

- Azt hiszem jobban vagy…

- Határozottan. Mond csak, a nadrágod az este folyamán netán elszublimált? – kérdem felvont szemöldökkel.

- Nem csak, majd megsültem, te meg vacogtál a láztól – feleli. – Ezzel meg itt nem tudok mit kezdeni, reggeli dolog. Netán neked...? – kérdezne rá, a takaró ama pontjára koncentrálva, ahol számítania kéne rá.

- Jormun.

- Tessék?

- Ne akard, hogy rajtad  próbáljam ki mennyire tért vissza az erőm, kérlek – morgom neki feszülten.

Magamnak se vallanám be, hogy nem zavar a közelsége. Sőt. Megnyugtató, annak ellenére is, ami az előbb történt. Emellett nagy hasznát vettem, tényleg vigyázott ránk, s mellém is bemászott, hogy melegítsen. Meg kéne neki köszönnöm, csak most a torkomnak eme szó olyan, mint szomjazónak a homok.  Ki kell találnom valami mást, amivel meghálálhatom neki… majd.

J

 - Azért egy takarót rám teríthetnél még – kicsit már én is fáradok, így visszakérdezek.

- Fázol? – a mordulása észhez térít. – Persze, jogos, nem hiába kérted. Nos, ha elmondod, hol találok még…

Megkapom az instrukciókat, hozok neki először is még egy takarót, hogy bebugyolálhassa magát, mint egy hernyó, utána a gyógynövénnyel kezdek bíbelődni. Előbb Leelát, utána Ehant itatom meg vele, azonnal vissza is alszanak, így Dhirent is megpróbálom felébreszteni.

- Dhiren – kézfejemmel cirógatom az arcát, hogy ébredjen, de nehezen tér magához. – Dhiren!

Végre kinyitja a szemeit és kémlel körbe, mintha hirtelen nem tudná, hol is van.

- Fázol még? – eléggé vacog, az se bíztató jel, hogy az arcát a tenyerembe simítja, ha jól lenne, biztos, hogy elütné a kezem.

- Rettentően. A kicsik?

- Ők jól bírják, mindketten megitták a gyógynövényes vizet. A tied is itt van – segítek neki meginni, aztán az üres poharat leteszem a földre, továbbra is arcát cirógatom. – Megyek és begyújtok… - hátha attól jobban érzi majd magát, de elkapja a kezem és nem enged.

- Hagyd… majd ha lemegy a lázam, elmúlik a fázás. Addig… addig búj ide. – még levegőt venni is elfelejtek a meglepetéstől. Tényleg azt akarja, hogy mellé bújjak, vagy én is elkaptam a lázat? – Hallod?

- A láz beszél belőled – biztos, hogy reggel páros lábbal rúg majd ki az ágyból, ha felébred.

- Igen, az, rettentően fázom – morog, de én nem mozdulok, végül elunja. – Nem kell, ha nem akarsz. Jobb is, ha nem. Ne is inkább… nem kell.

- Jövök.

- Mondom, nem kell már. Menj innen – késő bánat, óvatosan odébb tessékelem, hogy felférjek az ágy szélére, bevackolom magam a takarók alá és magamhoz ölelem a láztól forró, reszkető testet. Jobban veszi, mint vártam, teljesen hozzám simul, hogy érezhesse a testem melegét. Mély álomba merül, én viszont majd megsülök, északi vagyok, így ez nekem felér egy katlannal, remélem nem öl meg reggel, de megszabadulok a gatyámtól, amit eddig magamon tartottam. Nem sokat alszom éjjel, figyelem a három tigris légzését, a gyerekek egyszer se nyüszögnek fel, mélyen hortyognak, akár Dhiren. Hajnalban én se bírok tovább fennmaradni, be is alszom.

***

Elégedetlen morgásra ébredek fel, azt se tudom hirtelen, hol vagyok. Dhiren morog, ennyi oké, de nem értem, miért, egészen addig, míg a reggeli merevedésemnek löki magát, ettől hamar kinyílnak a csipáim.

- Arra kértelek, hogy melegíts, nem arra, hogy csábíts – morog, én pedig kis fáziskéséssel távolabb csúszom tőle.

- Azt hiszem jobban vagy… - én meg még kóma.

- Határozottan. Mond csak, a nadrágod az este folyamán netán elszublimált?

- Nem csak, majd megsültem, te meg vacogtál a láztól. Ezzel meg itt nem tudok mit kezdeni, reggeli dolog. Netán neked...? – talán neki nem szokott?

- Jormun.

- Tessék?

- Ne akard, hogy rajtad próbáljam ki mennyire tért vissza az erőm, kérlek – morog továbbra is, fogalmam sincs, mi ütött belé, így szuszogok egyet bosszúsan.

- Neked semmi sem jó – ásítok hatalmasat. – teljesen normális, egészséges tigrisek vagyunk, régen volt kapcsolatunk bárkivel is, ez pedig természetes reakció, nincs benne semmi, ha alkalomadtán megkívánjuk egymást, nem?

- Még mindig nem vagyok a nőstényed.

- Ki akarja, hogy az legyél? – értetlenkedem.

- Nem fogok befeküdni alád.

- Tőlem lovagolhatsz is – vigyorgok pimaszul, hogy kicsit szívjam a vérét.

- Jormun!

- Halkabban, felébreszted a kicsiket – kuncogok.

- Én nem adom magam ilyen könnyen! – azért a hangerőből visszavesz.

- Egyáltalán voltál már más hímmel?

- Ha tudni akarod, igen, de ott én voltam a domináns.

- Ha neked ez ennyire fontos, tőlem aztán te is lehetsz felül.

- Hogy mi? – pislog rám értetlenül.

Én nem ragaszkodom annyira mindig a hím szerepéhez, ha nagyon akar, lehet Ő is felül, csak nem mindig. Tény, hogy jobb szeretek én lenni a hím szerepben, attól még beadom a derekam, ha a partnerem megérdemli, vagy érdemesnek tartom rá.

- Dhiren – sóhajtok bosszúsan. – Nem tudom, mit hiszel rólam, de nem akarok feletted uralkodni. Eszemben sincs bármiben is korlátozni vagy magam alá gyűrni akaratod ellenére. Tudom, hogy… két hímnek kissé bonyolultabb felosztani a szerepeket, de nem is lehetetlen… Én társat akarok, nem egy cselédet vagy egy rabszolgát, aki velem egyenlő. És ha azt mondod, hogy nem vonzódsz hozzám te is, akkor hazudsz, de egy valamit megígérhetek, bármi is történik köztünk, ez mindig a te területed marad, a te otthonod, te vagy a főnök, nekem nem kell a föld, nem kell egy engedelmes nőstény, nekem te kellesz.

Nem szól semmit, csak meredten néz, mintha nem hinne a fülének, hosszú percek telnek el így, mire a keze a homlokomra siklik. Értetlenül pislogok, mire megállapítja a következőt:

- Szerintem most neked kezd felmenni a lázad.

Mordulva felnevetek, felhajtom a takarót és kisiklom az ágyból.

- Hová mész? – kérdez, mikor magamra rángatom a nadrágot.

- Megetetem a tyúkokat és csinálok valami reggelit. A kölykök estére húst is akarnak, úgyhogy vadászom egyet. Vagy szarvast, vagy a bivalyt, amit a faluból hoztam.

- A bivalyról el is feledkeztem – ráncolja a homlokát Dhiren az ágyban, már kelne fel, de most én nyomom vissza.

- Maradj, még nem vagy teljesen jól, majd én elintézek mindent.

- Nem szeretem, ha más dolgozik helyettem, ez az én dolgom lenne – villantja ki felém a fogait, de már nem ijeszt meg.

- Majd elintézed később, ha már jól leszel.

- Voltál te már nevelő célzattal elfenekelve?

- Hajjaj, hányszor, de ha utol tudsz érni, talán neked is megengedem – kacsintok rá, mire lenyúl az ágy mellé és felém hajítja a poharat, amit este otthagytam.

Nevetve kapom el a levegőben, majd magukra hagyom Őket. Nekem még van egy reggeli fürdésem a tóban, hogy kezdjek valamit a „lelkesedésemmel”.

A reggeli teendőkkel hamar készen vagyok, fejben pedig írom az újabb listát, amit majd a közösségből kell beszereznem. Épp a tűzhely előtt sütöm a rántottát, amikor Dhiren kijön, kezében tiszta ruhákkal, fürdeni indul, ha minden igaz.

- Tudod mire gondoltam? Legközelebb a faluból hozok sót, jó lesz halat tartósítani meg húsokat, én mit szólnál egy tehénhez?

- Tehén? – lepődik meg. – Nem lenne rossz, de annak hely is kell…

- A tyúkól és a kamra közé beépíthetnénk egy istállót, akkor nem csak tojásunk lenne a tyúkoktól, hanem tehén is. Azon a tisztáson pedig, ahol rám találtál csinálhatok egy karámot, ahol ellegelészhet.

- Hm, megvalósítható. Mikorra várnak vissza a közösségbe?

- Úgy egy-másfél hetet mondtam, addig összegyűlik annyi munka, hogy legyen értelme is ott maradni. Igyekszem megint hamar végezni, de több napba fog beletelni, mint a múltkor. Gondolkodj rajta te is, mire van szükség – mosolygok elégedetten.

- Hihetetlen – csóválja a fejét, majd magamra hagy.

D

- Neked semmi sem jó – ásítja, amin nem enyhén felháborodom. Pont úgy nézek ki, mint akinek nagy igényei lennének?  – Teljesen normális, egészséges tigrisek vagyunk, régen volt kapcsolatunk bárkivel is, ez pedig természetes reakció, nincs benne semmi, ha alkalomadtán megkívánjuk egymást, nem?

- Még mindig nem vagyok a nőstényed – morgom.

- Ki akarja, hogy az legyél? – vág vissza, ami meglep, s kicsit rosszul is esik. Nos, aki pár napja izzó csíkokkal próbált levenni a lábamról. Te!

- Nem fogok befeküdni alád – közlöm vele.

- Tőlem lovagolhatsz is – veszi könnyedén, s küld felém egy széles vigyort. Bevillan a kép, az izzadt teste, a vágytól elködösült tekintete, ahogy engem néz…

- Jormun! – szólok rá, de ezáltal magamra is. Utálok beteg lenni, minden önuralmam oda ilyenkor.

- Halkabban, felébreszted a kicsiket – kuncogja. Jól szórakozik, én azonban nem.

- Én nem adom magam ilyen könnyen!

- Egyáltalán voltál már más hímmel?

- Ha tudni akarod, igen, de ott én voltam a domináns – oktatom  ki.

- Ha neked ez ennyire fontos, tőlem aztán te is lehetsz felül. – Teljes képszakadás, egyáltalán, jól hallottam?

- Hogy mi?

- Dhiren – sóhajtja a nevemet bosszúsan, mintha csináltam volna valamit. Ő a kölyök még, nem én, a felháborodása számomra teljes mértékben érthetetlen. – Nem tudom, mit hiszel rólam, de nem akarok feletted uralkodni. Eszemben sincs bármiben is korlátozni vagy magam alá gyűrni akaratod ellenére. Tudom, hogy… két hímnek kissé bonyolultabb felosztani a szerepeket, de nem is lehetetlen… Én társat akarok, nem egy cselédet vagy egy rabszolgát, aki velem egyenlő. És ha azt mondod, hogy nem vonzódsz hozzám te is, akkor hazudsz, de egy valamit megígérhetek, bármi is történik köztünk, ez mindig a te területed marad, a te otthonod, te vagy a főnök, nekem nem kell a föld, nem kell egy engedelmes nőstény, nekem te kellesz.

Emésztem a szavait, amik olyan hihetetlennek tűnnek a magabiztossága ellenére is. Sundari is megjegyezte, hogy szemrevaló hím, mégis nekem mond ilyeneket. Ennyire nem lett volna északon választanivaló nőstény? Itt még meg is értem, nem ismer annyira senkit se… Igen. Biztos lázas. Emelem is a kezemet, hogy a homlokára simítsak.

- Szerintem most neked kezd felmenni a lázad – közlöm vele, mire ő mordul egyet, de felnevet. Van ebben a nevetésben valami enyhe keserűség is, mintha nem venném komolyan. Nem is! Hogy tudnám?

- Hová mész? – szólok utána, miután ő már kimászik mellőlem s öltözni kezd.

- Megetetem a tyúkokat és csinálok valami reggelit. A kölykök estére húst is akarnak, úgyhogy vadászom egyet. Vagy szarvast, vagy a bivalyt, amit a faluból hoztam.

- A bivalyról el is feledkeztem – vallom be, majd erőt veszek magamon, hogy én is felkeljek, azonban Jormun visszanyom az ágyba.

- Maradj, még nem vagy teljesen jól, majd én elintézek mindent – közli.

- Nem szeretem, ha más dolgozik helyettem, ez az én dolgom lenne – morgom, majd figyelmeztetésként, hogy tudja hol a helye, rávillantom fogaimat. Ő azonban nem hatódik meg ezen, szerintem tisztában van vele, hogy most ha fel is bosszant, nincs erőm rátámadni.

- Majd elintézed később, ha már jól leszel.

- Voltál te már nevelő célzattal elfenekelve?

- Hajjaj, hányszor, de ha utol tudsz érni, talán neked is megengedem – kacsint rám pajkosan, mire én zavaromat dühbe kovácsolom át, felkapom az üres poharat, s hozzávágom. Elkapja, nevet, élvezi a helyzetet, de akkor biztos nem tenné, ha eltört volna a pohár. Akkor kiherélem, s nem lesz mivel lelkesen bökdösnie.

Fekszek még, miután távozik, sokáig. Gondolkodom a helyzeten, a lehetséges végkimeneteleken… hisz van egy pár. Nem csak Jormunnal, hanem a hordával kapcsolatban is. Annyi minden történt itt az elmúlt fél évben, mint itt tartózkodósom teljes ideje alatt.

A kicsik mocorognak már, úgy tűnik egyre jobban vannak. Ébren is vannak kicsit, inni kérnek. Annyiért felállok, a szobában van egy kisebb vödör mindig friss vízzel, bár ez valószínűleg előző esti, de jó lesz. Iszom velük én is, majd visszabújom melléjük, hogy elaltassam őket. Nem sokkal ezután hallom, hogy Jormun matat a konyhában, összeszedek magamnak friss ruhát, majd felkelek. Meg kell mosnom magam, ragadok az izzadtságtól, s ezt utálom.

- Tudod mire gondoltam? Legközelebb a faluból hozok sót, jó lesz halat tartósítani meg húsokat, én mit szólnál egy tehénhez? – szólal meg Jormun, mikor már a közelében járok. Tényleg hosszú távra tervez, itt, velünk…

- Tehén? – kérdezek vissza meglepődve.  – Nem lenne rossz, de annak hely is kell… - S tisztán tartani, mert nem bírom, ha szaglanak.

- A tyúkól és a kamra közé beépíthetnénk egy istállót, akkor nem csak tojásunk lenne a tyúkoktól, hanem tehén is. Azon a tisztáson pedig, ahol rám találtál csinálhatok egy karámot, ahol ellegelészhet.

- Hm, megvalósítható. Mikorra várnak vissza a közösségbe? – érdeklődöm.

- Úgy egy-másfél hetet mondtam, addig összegyűlik annyi munka, hogy legyen értelme is ott maradni. Igyekszem megint hamar végezni, de több napba fog beletelni, mint a múltkor. Gondolkodj rajta te is, mire van szükség – dorombolja szinte elégedetten, mint valami családfő, aki a kis családjáról gondoskodhat.

- Hihetetlen – jegyzem meg hangosan fejemet csóválva, majd távozom.

A fürdés segít, az agyamból is kimossa az ostoba gondolatokat. Nézegetem egy darabig a bivalyt, s eldöntöm, nem engedem Jorumnak, hogy megölje. Majd pár hét múlva a kölykökkel. Gyakorolniuk kell, ha el akarom őket majd vinni vadászni.

Frissen, erősebben térek vissza a kunyhóba, ahol Jormun már végzett a rántotta készítésével. Kínálgat vele, de nem kérek belőle.

- Etesd inkább a kicsiket, hátha kérnek – jegyzem meg. – Addig kiszellőztetek.

- Én? – mutat magára.

- Segíteni akarsz, nem? – vonom fel a szemöldökömet, mire ő bólint. – Akkor menj. Ápoltál minket, bolond lennék tőled félteni őket.

- Szóval bízol bennem – jegyzi meg halkan. Nem kérdés ez, s tudom ezt, de ettől nézem őt egy darabig, majd bólintok.

- Légy rá büszke – lépek az egyik ablakhoz, hogy kinyissam.

Aznap nem igen csinálunk semmit, én is inkább a kunyhóban vagyok csak, a kicsik igaz már fent vannak és mocorognak, de még mindig nem érzik jól magukat. A lázuk legalább lement, s ez valami. Este a melegebb vízben megfürdetem őket, míg Jormun a kérésemre csak a kamrában lévő húsból hoz be. Egyikőnk gyomra se kívánja még a telítettségérzetet, csak hogy legyen bennük valami tápláló. Jormunnal megsütjük, mert így porhanyósabb és könnyebben emészthető, majd négyesben megvacsorázunk. A kicsik hamar visszabújnak az ágyba, de én még nem akarok velük aludni. Még nem.

- Mit segítsek? – kérdezem, míg feltűröm az ingem ujjait.

- Semmit nem kell.

- De, kell – felelem kicsit szigorúbban.

- Hm, nézheted, hogy jól mosogatok e el, mást nem igen kell most – feleli, nem törődve a hangszínváltozásommal. Pimasz, ha ő így, akkor én is.

Mögé lépek, ami kicsit meglepi, de elkezd végül mosogatni, én pedig hozzásimulok a hátának. megáll a keze, én addig is az államat a vállán megtámasztom.

- Gyerünk, csináld – mondom neki, majd picit oldalra pillantok. Döbbenten néz engem.

- Nem tudok rajtad kiigazodni - vallja be kelletlenül.

- Ne aggódj, én se – hagyom rá, míg bökök egy aprót a fejemmel. – Kihagytál egy foltot – célzok a tányérra. – Ha nem csinálod jól, lecseréllek.

- S akkor én nézhetem hogy csinálod? – kérdi incselkedve.

- Hm, lehet.

Érezhetően lassabban mossa a tányérokat, hogy tovább csüngjek rajta. Nekem is jól esik, meleg a teste, a közelsége se rossz, az illata pedig még mindig vonz. Óvatosan szagolom meg a nyakát, de így is feltűnik neki, s feldorombol.

- Mit szeretnél? – kérdi halkan.

- Jó illatod van, ennyi – tudom le a dolgot lehunyt pillákkal. – Északra emlékeztet. Fenyő, gyógynövények…

- S ez rossz? – érdeklődik.

- Cseppet sem – nyitom ki szemeimet, majd engedem el. – Megtartalak, mosogatófiú. Jól csinálod – csapok rá a fenekére, ami miatt majdnem elejti a tányért, majd úgy néz rám döbbenten.

- Lázad van? – kérdi.

- Nem, csak visszakaptad a cipelésért.

- Akkor is rám sóztál!

- Azt maximum cirógatásnak hívnám – horkantom . –Megyek és lefekszem aludni.

- Menjek veled? – csillannak fel a szemei.

- Csak ha tudod, hol a helyed… esetleg – villantom rá szemeimet, de cseppet sem fenyegetően.

Nem bánom, ha hozzám bújik, nem bánom a közelségét, csak a szája lenne többet nyitva. A megjegyzései, azok tudnak a plafonra kergetni. Nem vagyok a szavak embere, se tigrise, s lehet nem kéne vele ilyen bensőségesen beszélgetnem, de nekem is jól esik. Magától jön. Nem kívánok vele játszani. Ha már itt van, s érezhetően izzik a levegő közöttük, adok neki esélyt bizonyos dolgokra, ha ügyes fiú. Na meg ha van józan esze…

 J

Mire Dhiren visszajön a fürdésből én elkészülök a rántottákkal is. Nagy ötlet volt a tyúk, finomak a tojások. Dhiren felé mutatom, hogy hátha reggelizni akar, de nemet int.

- Etesd inkább a kicsiket, hátha kérnek. Addig kiszellőztetek.

- Én? – mutatok magamra mintegy megerősítésképp. Eddig, ha nem is masszívan, de elválasztotta tőlem a kölyköket bizonyos fokig, most meg már etethetem is őket, nahát!

- Segíteni akarsz, nem? Akkor menj. Ápoltál minket, bolond lennék tőled félteni őket.

- Szóval bízol bennem – ez hatalmas előrelépés, főleg, hogy rá is bólint. Alig hiszem el.

- Légy rá büszke – nyitja az egyik ablakot, hogy szándékához híven átszellőztesse a házat. Egész nap pihenéssel telik el, kérdeztem Dhirent vadásszak-e, de azt mondta még felesleges, a bivalyt pedig a kicsiknek tartogatja, gyakorlásképp. Ez jó ötlet, a háziasított bivalyt könnyű levadászni, talán hozhatnék még gyakorlás céljából. Míg Dhiren megfürdeti Őket én a kamrából hozok be husit, jó érzés együtt főzni-sütni, kölyköket nevelni. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar lesz belőlem is apuka, de nagyon élvezem, már tényleg a sajátjaimnak tekintem Őket, Dhiren, ha akarna se tudna elszakítani tőlük, Ők már az enyémek is.

A kölykök lefekszenek, még aludniuk kell, hogy holnapra megint minden lében kanál tornádók legyenek, de Dhiren nem csatlakozik hozzájuk.

- Mit segítsek? – kérdez, mikor el akarom mosni a dézsában a tányérokat.

- Semmit nem kell.

- De, kell – szigorít be.

- Hm, nézheted, hogy jól mosogatok e el, mást nem igen kell most – a beteg nyögjön, ismerve a fene nagy kötelességtudatát kiélvezem, hogy piszkálhatom vele büntetlenül. Legnagyobb meglepetésemre mögém lép és hozzám simul, lefagyok a mosogatás közben, hát még a döbbenet, amikor az állát a vállamra támasztja! Mi ütött belé? Eddig elzavart.

- Gyerünk, csináld – elképedve pislogok rá, fogalmam sincs, hová tegyem ezt a viselkedést.

- Nem tudok rajtad kiigazodni – vallom be végül.

- Ne aggódj, én se – a fejével a tányér felé bök. – Kihagytál egy foltot. Ha nem csinálod jól, lecseréllek.

- S akkor én nézhetem, hogy csinálod? – vigyorgok, hiába, hát erre megy ki a játék, azt akarja bizonyítani, hogy én hanyag munkát végzek, így átveheti. Azt már nem!

- Hm, lehet.

Szinte csiga lassan és alaposan mosom a tányérokat, mert nagyon is élvezem, ahogy összesimulunk, amikor pedig a nyakamba szimatol elégedetten dorombolok fel. A vér kezd az agyamból dél felé távozni a közelségétől.

- Mit szeretnél? – halkítom le a hangom.

- Jó illatod van, ennyi – ahha, persze… – Északra emlékeztet. Fenyő, gyógynövények…

-S ez rossz? – sosem merengtem az illatomon, Dhirené enyhén fűszeres, szappanos.

- Cseppet sem. Megtartalak, mosogatófiú. Jól csinálod – a tenyere csattanása a fenekemen annyira megdöbbent, hogy majdnem kiesik a kezemből a tányér, úgy kapok utána.

- Lázad van? – biztos, hogy megint belázasodott, vagy megfőtt az agya.

- Nem, csak visszakaptad a cipelésért.

- Akkor is rám sóztál! – hitetlenkedem.

- Azt maximum cirógatásnak hívnám. Megyek és lefekszem aludni.

- Menjek veled? – incselkedem most én.

- Csak ha tudod, hol a helyed… esetleg – ez meghívás, tagadhatatlanul.

Mielőtt még bemenne, én a vizes kezemet felé rázom, hogy némi vízzel permetezzem meg a hátát. Egy morranással fordul meg, de egyáltalán nem érzek felőle dühöt.

- Ne akard összeakasztani velem a bajszod – figyelmeztet játékosan.

- Furcsa, én nagyon szeretném veled összeakasztani a bajszom.

- Valóban? – lép vissza hozzám, alig pár centi távolságra.

Válasz helyett hozzá hajolok és végignyalom a nyelvemmel az ajkát. A halk dorombolás válaszul felbátorít, de amikor vizet érzek a fejemen meglepődöm. Bosszúból kivett némi szappanhabot a dézsából és a hajamra kente.

- Mondtam, hogy ne akaszd össze velem a bajuszt – csillan a szeme elégedetten.

- És ha ezt csinálom helyette? – hajolok hozzá vissza és ajkaimmal ízlelgetem a száját, engedékenyen beengedi a nyelvem. Elégedetten felmordulva simítok a derekára és húzom közelebb, hogy a testünk összesimuljon. Rögtön meg is érzem, hogy nem vagyok neki közömbös. Érzéki ostromot indítok a csókjaimmal, felfedezem a szája belsejét, táncba hívom a nyelvét. Ujjai a hajamba marnak, de nem lök el magától, felveszi a ritmust és a csókok egyre hevesebbé válnak. Támad egy remek ötletem, így megfordítom magunkat, hogy nekidönthessem a mosogató dézsát tartó asztalnak. A kezem alulról becsúszik az ingje alá, végigcirógatom a kemény kockákat, megrángatom finoman felfelé, így beleegyezőn felemeli a karjait, hogy lehúzhassam róla. A nyakán folytatom a cirógatást, csókolom, nyalogatom, picit meg is harapdálom. Kezével megtámaszkodik az asztal szélében és hatalmasra nyílik a szeme, amikor én végigcsókolom a mellkasát a mellbimbói körül is eljátsszadozva a nyelvemmel. Ajkába harap, hogy ne szökjön ki elégedett sóhaj, ám nem ez a végső tervem, pusztán csak egy kis előjáték.

Nyelvemmel lejjebb siklom a hasán, elé térdelek és nekikezdek kibontani a madzagot a nadrágján.

- De mit csinálsz? – zihál, homloka ráncba szalad, ahogy lenéz rám.

- Sss, csak élvezd – húzom le róla a nadrágot térdig, felmordul, még a száját is be kell tapasztania, amikor a férfiasságát veszem kezelésbe. Óvatos vagyok a fogaimmal, nyalogatom, mint valami finom falatot, kényeztetem, egész mélyen a számba is tudom venni, bár nem kis méret.

Zene a füleimnek a zihálása, halk morgásai, hajfonatomat a kezére csavarja, hol el akarja húzni a fejem, hol jobban rányomni. Csukott szemmel élvezem én is a kényeztetését, de én se bírok ám magammal, az egyik kezem a sajátomra csúsztatom, hogy enyhítsek egy kicsit a feszültségen.

Régen nem részesülhetett ilyen kéjekben, amit minden viszonzás nélkül igyekszem adni neki, most Ő a fontos, neki akarok örömet okozni, sokáig nem is bírja az ostromot, elfojtott morgással feszül meg a teste, csípőjét előre löki, ahogy eléri a csúcspontot. Minden cseppjét lenyelem, mint valami finom falatot nyalogatom körbe, s módfelett elégedetten nézek fel rá. Ha nem támasztaná az asztal, szerintem már a lába sem bírná megtartani magát.

- Neked… - próbálja kontrollálni a légzését, de még kell neki pár hosszú pillanat. – Neked elképesztő nyelved van…

- Te mondtad, hogy használnom kell még – vigyorgok pimaszul. – Szóval nem csak a mosogatásban vagyok jó?

- Abban is, de felmerül a kérdés, miben van még ekkora tehetséged?

- Hát, megmutathatom, de lehet, hogy eltart egy darabig, elég széles a paletta a tehetségeimet illetően.

- Hm, ha mutatsz párat eldöntöm majd, érdemes-e mindet megmutatnod…

- Ezt értsem úgy, hogy megtartasz?

- Attól függ, mit mutatsz még.

- Fiatal az este – vigyorgok és magammal húzom a vaddisznóbőrre a parázs mellé, hagyja, hogy ledöntsem a bőrre, de rögtön utána az ajkaimra mar. Felmordulva kezdünk bele egy hosszú, szenvedélyes csókolózásba, érzem a körmeit, ahogy a bőrömbe vájja a hátamon, lábai közé fészkelve magam hozzá dörgölőzöm, mire megharapdálja az államat, nyakamat csókokkal borítja be. Kicsit hangosabban mordulok fel, amikor megérzem a kezét a mellkasomon át a hasamig, aztán még lejjebb. Ujjai rákulcsolódnak a férfiasságomra, a csípőm ösztönösen előre lököm, ezzel együtt megérzem, hogy a férfiassága ismét kemény. Segítek neki lejjebb tornázni a nadrágomat, csókolom, harapom, nyalogatom a bőrét, ahol érem, míg a kezébe fogja mindkettőnk gerjedelmét. Csodálatos érzés, a csíkjaim is felizzanak, bár ezt nem veszem észre, megőrjít az illata, nem is bírom sokáig, elélvezek az ujjai között, Dhiren vállába harapok, ezzel Őt is magammal rántom.

Zihálva borulok a mellkasára, izzadtságtól csatakos testünk egymáshoz tapaszt minket, hosszú percekre van szükségem, hogy magamhoz térjek, a hátam cirógató ujjaktól pedig dorombolni kezdek.

D

Tovább is indulnék, de ő pimasz módon lefröcsköl a dézsából szerzett vízzel. Felmordulva fordulok felé, nem vagyok rá mérges, tudom, hogy csak huncutkodik velem. Hisz ahhoz, az eddigiek alapján, nagyon ért.

- Ne akard összeakasztani velem a bajszod – figyelmeztetem, miközben belül igenis követelem, hogy ne merjen rám hallgatni. Csinálja csak tovább.

- Furcsa, én nagyon szeretném veled összeakasztani a bajszom – közli velem a tényt szinte dorombolva.

- Valóban? – kérdezem, míg visszalépek hozzá, s teret adok neki a bajszunk összeakasztására.

Szerencsére él is vele, végignyal az ajkaimon, amin halk dorombolással élvezek. Persze, persze, a csók is remekül jönne, jól is esne… de inkább habot kenek a hajába.

- Mondtam, hogy ne akaszd össze velem a bajuszt – duruzsolom teljesen elégedetten. Jól áll neki ez a habos-babos hajzuhatag, mint valami rosszul sikerült hercegnőcske.

- És ha ezt csinálom helyette? – kérdezi, de válaszra már nem hagy időt, ajkaimra hajol, s kóstolgatni kezd. Hagyom, hogy nyelve a számba csússzon, kívánom én is a csókot, az ízét, a közelségét. Felmordulva a derekamra simít, még közelebb húz magához. Szusszanok egyet, ahogy neki simulok, már felesleges lenne tagadnom, hogy kívánom.  Tudom, hogy tudja, még vadabbul ostromol, én pedig a gyönyörű hajába simítom ujjaimat. Kívánom, ez nem vitás, ahogy az sem, hogy élvezem. Ő is így van ezzel, de nem tudom megmondani, meddig fogom neki ezt az egészet engedni.

Azonban mielőtt elmerülhetnék ebben a témában, ahogy ő merül el nyelvével a számban, megfordít minket, s engem az asztalnak dönt, amin a dézsa is pihen. Kezei bőszen simulnak be az ingem alá, hogy végigsimíthassanak testemen, majd jelzi, hogy le kívánja rólam venni a ruhámat. Nem tiltakozom, emelem kezeimet, vetkőztessen csak, míg hajt a vérem, míg nem gondolok bele a következményekbe.

Figyelme a nyakamra téved, félig lehunyt pillákkal élvezem a gyengébb csókokat, s a harapdálásokat. Ajka lejjebb csúszik rajtam, mellbimbómnál is elidőz, ami meglepő módon csak még jobban feltüzel. Ajkamba kell harapnom, s míg igyekszem a hangom visszafogni, ő galád mód lejjebb csúszik rajtam, s a nadrágommal kezd el bíbelődni.

- De mit csinálsz? – zihálom, míg lenézek rá.

- Sss, csak élvezd – szól rám, míg lejjebb húzza a nadrágomat, hogy a kemény tagomhoz férjen. Kezemmel tapasztom be a számat, nyalogat, amennyire csak tud a meleg, nedves szájába fogad, én pedig csak élvezem minden mocskos húzását. Istenien csinálja, de azért bele-bele avatkozom. Hajfonatát, amit annyira imádok, a kezemre csavarom, hol biztatom, hol visszább húzom, ki akarom élvezni a pillanatot.

Láthatóan ő is élvezi a helyzetet, lehunyt pillákkal kényeztet, sőt, magához is nyúl félúton. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja, a nyáltól csillogó ajkai, a közöttük mozgó férfiasságom, a lehunyt szemei, tűzvörös pillái… minden az emlékezetembe ég.

Csak arra tudok gondolni, hogy remekül csinálja, s hogy oly élvezettel, mintha minden vágy az lenne, hogy nekem legyen jó, és nem neki. Nem bírom már sokáig, a lábam is meg-megremeg, a gerincem mentén már érzem az ismerős bizsergést, s hamar elönt a gyönyör. Szólnék neki, tényleg, de a levegő is a torkomon akad, ő pedig grimasz nélkül nyalogatja le az utolsó cseppeket.

Ki fog csinálni, így vagy úgy, de ki fog.

- Neked… - igyekszem a hangomat visszaszerezni a zihálásom közepette. – Neked elképesztő nyelved van…

- Te mondtad, hogy használnom kell még – feleli pimasz vigyorral, ami remekül áll arcán. – Szóval nem csak a mosogatásban vagyok jó?

- Abban is, de felmerül a kérdés, miben van még ekkora tehetséged?

- Hát, megmutathatom, de lehet, hogy eltart egy darabig, elég széles a paletta a tehetségeimet illetően.

- Hm, ha mutatsz párat eldöntöm majd, érdemes-e mindet megmutatnod… - felelem enyhén oldalra döntött fejjel. Igaza volt Sundarinak, kivételes példány.

- Ezt értsem úgy, hogy megtartasz?

- Attól függ, mit mutatsz még.

- Fiatal az este – tudatja velem vigyorogva, míg derekamra karol, s úgy húz magával a fekhelyére.

Gondolkodás nélkül csókolok az ajkaira, nem zavar a saját ízem a szájában. Vadul mar vissza, még mindig ég benne a tűz, amivel engem is táplál. Még mindig kívánom, hátára marok, míg ő a lábaim közé préseli magát s hozzám simítja kemény tagját, mire én az állát harapdálom gyengéden, majd nyakát csókolom. A csíkok… azok az enyhén pulzáló csíkok. Végig kell rajta simítanom, nem is habozok, nyakától indulok, a mellkasán át a büszkén ágaskodó férfiasságához. Rákulcsolom kezemet, ő pedig rögtön lök rajta egyet. A nadrágja útban van, együtt levesszük róla, míg ő tovább kóstolgat, ott ahol ér. Most rajtam van a sor, hogy boldoggá tegyem, így összefogom kemény tagjainkat, s így kényeztetem magunkat. Nem kell sok Jormunnak, hogy elélvezzen, a vállamba harap, én pedig követem. Nem hiszem el, hogy kétszer mentem el már miatta…

Zihálva fekszik rám, mindketten izzadtak és csatakosak vagyunk, de még nem tértünk teljesen magunkhoz. Kezeim cirógatni kezdik hátát, amit ő dorombolva fogad. Teste melegít, illata betölti a kunyhót, teljesen körbeleng.

Egyik lábam átvetem a feneke felett, hogy így is magamhoz öleljem, de ő még mindig szuszog az átélt élvezettől. Jobbommal a haja után nyúlok, végighúzom tűzvörös tincsén, majd gondolok egyet, és elkezdem kibontani.

- Mit művelsz? – kérdezi halkan, enyhén rekedtes hangon. Túl sokat morgott s dorombolt, de nem baj, jól áll neki ez a tónus is.

- Nem nyilvánvaló? – kérdezek vissza. – Kibontom a hajadat.

Elégedetten figyelem, ahogy ujjaim elvesznek a vörös tincsek között. Megmozdítom őket, körmeim villannak ki, mintha vérpatakban mosnám őket. Dorombolni kezdek, hozzáigazítom Jormunéhoz, míg ő fejét a mellkasomon pihentetve hallgatja a szívdobogásomat.

A józan eszem ordítja, hogy ideje lenne felkelnünk, a kölyköknek szüksége lehet ránk, vagy felkelnek, a mosakodásról pedig szó se essék, kihagyhatatlan… én mégis csak fekszem ott a fiatal hím alatt élvezem a teste melegét, a szuszogását a mellkasomon, a selymes tincseit az ujjaim között. Eltelik egy kis idő, mire megmozdul, megtámaszkodik két oldalamon s úgy tolja fel magát. Néz egy darabig, nem is, inkább gyönyörködik, ami enyhén zavarba hoz. Lehúzom hát magamhoz, megcsókolom gyengéden, végig csókolom arcát, majd egy nagy szusszanással csapok rá farára.

- Áú – morogja. – Ez erős volt.

- Kibírtad. Mosakodni – szusszantom a parancsot, mire ő beletörődve sóhajt fel.

- Pedig… folytathattad volna.

- Mit? – kérdezem, miközben mindketten felülünk.

- Az egészet. A cirógatásom, a csókolgatásom, mindent.

- Nem foglak elkényeztetni – állok fel, majd lépek a dézsához. – Nincs kedvem megmártózni, csak fáznék. Töröljük át magunkat – vizezek be egy rongyot, s dobom oda Jorumnak, aki még a vaddisznóbőrön ül -, aztán aludjunk.

- Aludjunk? – kérdi felvont szemöldökkel, míg a rongyot tartja. – Együtt?

- Aludhatsz itt is – bökök fejemmel oda, ahol épp ül, míg magamnak is szerzek egy rongyot.

- Oh, ha már választhatok, inkább bújok melléd. Meg majd esetleg be… - ecsetelné, de nagyon is jól tudom mit akar, szóval nemes egyszerűséggel pofán vágom a saját rongyommal. – Hé! – háborodik fel, ugyanis épp magát törölgette, nem számított a támadásra.

- Csak mellém – mutatok rá komolyan, majd veszem vissza a rongyomat. – A kölykök is ott vannak hátul – mutatok a szoba felé.

- Ha nem lennének akkor…? – kezdene bele széles, pajzán vigyorral, mire emelem is a rongyos kezemet, hogy újra megdobjam vele. – Jó, állj már le! Nem, értem, nem. Alszunk. Csak alszunk.

- Nem hiszem el – morgom, míg visszafordulok a dézsához.

Megmosakodunk, kiöntöm a vizet, majd bebújunk a kicsikhez. Mindkettő mélyen alszik, szerencsére. Elsőnek én fekszem le, aztán Jormun bújik mellém. Oldalamra fordulok, hogy őt nézhessem a kicsi ablakon beszűrődő holdfényben. Ő továbbra is a hátán fekszik, s óvatosan karol át egyik kezével, hogy aztán magához húzzon. Szemei csillognak, de nem vágytól, mint nem régiben. Hagyom magam, úgy tűnik csak közel akar tudni magához. Ki vagyok én, hogy ezt megtagadjam tőle? Picit felemelkedem s pillacsókot hintek orrára, amit ő rögvest viszonoz is.

Nem tudom mi ütött belénk. Főleg belém, hogy hagyom ezt neki. A józan eszem szerint ez oltári bolondság részemről, mégis élvezem. Halkan kezd el dorombolni, amit én viszonzok is. Nem kell sok idő, hogy a két kicsi közelebb bújjon hozzánk, hisz ez a hang számukra is roppant megnyugtató.

Gondolkodom a történteken, a látottakon, s azokon, hogy miket éreztem. Félálomban vagyok már, de valami szöget üt a fejemben. Másodjára láttam már izzó csíkokkal, de csak őt, eddig senki mást. Új ez nekem, s mivel ez az ő fajtájának különlegessége, biztos tud róla valamit.

- Jormun, fent vagy még? – kérdem halkan.

- Ühm, fent – feleli, bár érezhetően már ő is majdnem elaludt. – Valami baj van? Nem érzed jól magad?

- Minden rendben van – válaszolom, míg meglapogatom a mellkasát. Neki se kell több, másik kezét rögtön az enyémre simítja. -  Kérdezni akarok valamit.

- Mégpedig?

- A csíkjaid… - jegyzem meg, s próbálom a kérdést összerakni magamban.

- Mi van velük?

- Izzottak. Ahogy a legutóbbi alkalommal is. A szibériai hímekről nem nagyon tudok szinte semmit… de biztos van valami jelentése, vagy oka. – Nem, ebben nincs semmi kérdés, de olyan bugyután hangzik, az, hogy na és te tudod ez miért van? Remélem, hogy ebből leszűri mit akarok, de nagyon hallgat. – Jormun?

J

Arra eszmélek pihegés közben, hogy a hajammal babrál.

- Mit művelsz?

- Nem nyilvánvaló? Kibontom a hajadat.

Nyugodtan tűröm, hogy teljesen kibontsa a hajam, szétterítse a hátamon, mint egy hajtengert. Elégedettséggel tölt el, amikor vissza dorombol és nem akar lelökni magáról. Semmi kedvem felemelni a fejemet, nagyon is jó helyen van az Dhiren mellkasán. Végül mégis megmozdulok, karjaimmal feljebb tornázom magam, de elválni teljesen nem tudok tőle. Dhiren gyönyörű, a nap csókolta bőre, a feszes izmok, a kifejező szemek… Engedelmesen hajtom hozzá a fejem, mikor magához húz egy csókra. Egy hathatós ütés riaszt meg a hátsómra..

- Áú. Ez erős volt.

- Kibírtad. Mosakodni – na, tessék, máris parancsolgat, szusszanok fel.

- Pedig… folytathattad volna.

- Mit?

- Az egészet. A cirógatásom, a csókolgatásom, mindent.

- Nem foglak elkényeztetni – feláll és a dézsához megy.– Nincs kedvem megmártózni, csak fáznék. Töröljük át magunkat – dob nekem egy rongyot, hogy töröljem át magam. - aztán aludjunk.

- Aludjunk? – jól hallom? – Együtt?

- Aludhatsz itt is – bök fejével a vaddisznóbőrre, amin még ücsörgök.

- Oh, ha már választhatok, inkább bújok melléd. Meg majd esetleg be… - be sem tudom fejezni, mert a képemen csattan egy másik vizes rongy. – Hé!

- Csak mellém – visszaszerzi a rongyot, amit hozzám vágott. - A kölykök is ott vannak hátul.

- Ha nem lennének akkor…? – bújik belém a kisördög, mire máris emeli újra azt a nyomorult textilt.– Jó, állj már le! Nem, értem, nem. Alszunk. Csak alszunk.

- Nem hiszem el – morog, ám valódi harag nincs mögötte. Már ez is hatalmas előrelépés volt.

Dhiren elintézi a vizet, aztán aludni térünk, előbb ő fekszik le, majd mellé én, szembe fordul velem, míg én a hátamon nyúlok el. Felé nyújtom a kezem, hogy magamhoz húzzam és úgy tűnik nem tiltakozik miatta. Apró csókot hint az orromra, amit kedveskedve viszonzok is. Imádnivaló, amikor bújik, mint egy kiscica, majd szétveti a mellkasom a büszkeség, hogy ezt Én értem el nála. Én és senki más.

Már majdnem elszenderedtem az illatában, dorombolásban fürdőzve, amikor meghallom a hangját.

- Jormun, fent vagy még? – kérdez.

- Ühm, fent – bár már alig.– Valami baj van? Nem érzed jól magad? – talán sok volt még neki?

- Minden rendben van – kezem a kezére simítom, amit a mellkasomon nyugtat. -  Kérdezni akarok valamit.

- Mégpedig?

- A csíkjaid… - jaj, ne…

- Mi van velük? – sejtek rosszat.

- Izzottak. Ahogy a legutóbbi alkalommal is. A szibériai hímekről nem nagyon tudok szinte semmit… de biztos van valami jelentése, vagy oka. – a hallgatásom nem bírja sokáig. - Jormun?

Nem tudom, mit mondjak neki. Tudom az igazat, hogy miért izzanak a csíkjaim, de attól félek, ha bevallom neki, akkor azzal elrontom azt, amit kettőnk között felépítettem. Félek bevallani az igazat, félek attól, hogy eltaszít magától.

- Te magad is mondtad, egyfajta párzási ösztön… - próbálom kivágni magam a dologból.

- De az izzásnak csak van valami egyéb jelentése – köti az ebet a karóhoz.

- Biztos, hogy tudni akarod? – dörgölöm meg az arcom kelletlenül.

- Most már kénytelen vagy elmondani! Ki vele!

- El fogsz küldeni…

- Jormun? Kitekerem a nyakad, ha ezek után nem mondod el! – könyököl fel, hogy a szemeimbe nézhessen. – Halljam.

- A csíkok akkor jelennek meg rajtunk, ha már megtaláltuk a párunkat, akit hozzánk rendelt a sors…

- Vagyis… te már megtaláltad a párod… északon?

- Igen.

- Mikor…? – húzódna el egy kicsit, de én vissza húzom.

- Több, mint húsz évvel ezelőtt – sóhajtok gondterhelten. – Apámék nagyon meglepődtek, amikor gyerekként alakot öltöttem végre és megjelentek a párzási csíkjaim. Azt hitték, valamelyik játszó pajtásom az, de én tudtam, hogy nem.

- Húsz éve…? – látom, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek, ujjammal cirógatni kezdem a kézfejét.

- A csíkok akkor izzanak, ha a párommal vagyok, az izzás a párosodási rituálé…

- Úgy érted… - akad el a szava.

- Igen, több, mint húsz évvel ezelőtt rám találtál a hóban, én pedig már akkor tudtam, hogy egy pár leszünk egyszer…

A csend hosszúra nyúlik, hát folytatom.

- Nagyon fájt, amikor otthagytad északot és engem. Csalódott voltam, és úgy éreztem, elárultál, holott még kiskölyök voltam, aki semmit sem tudott még ezekről a dolgokról. Kerestem a kalandokat, mindig messzebbre és messzebbre mentem, hátha egyszer rád találok… Sokáig nem jöhettem el, kötelességeim voltak, de amint lehetőségem nyílt rá, otthagytam északot és a keresésedre indultam. Alig hittem el, amikor rám találtál a tisztáson a vadászok után – mosolyodom el gyengéden. – Nem mertem elmondani neked, nehogy elküldj a fenébe, mégis, hogy hangzott volna, hogy azért jöttem utánad, mert te vagy a párom, csak még nem tudsz róla?

- Fogalmam sincs, hogy fogadtam volna… Most sem tudom, mit gondoljak…

- Ezért nem akartam elmondani. Aggódtam, hogy fogadnád, de tovább nem titkolhattam volna úgysem… El tudom képzelni, milyen bohócnak tartasz most.

- Nem tartalak bohócnak – mondja egy hosszabb szünet után.

- Boldog voltam, amikor végre újra találkoztunk, de meg is ijedtem, hogy időközben neked lett egy párod, aki nem én vagyok…

- Ezért utáltad, hogy itt volt Sundari.

- Amíg meg nem tudtam, hogy a nővéred, igen. Eszemben sem volt rád ijeszteni ezzel az egésszel, de az érzéseim ellen nem tudok mit tenni, húsz éve kereslek, húsz éve vágyom utánad és bármit megtennék, hogy veletek maradhassak. Szeretem a kölykeidet, akár a sajátjaim, nincs szükségem nőstényre, hogy kölyköket szüljön nekem, én boldog lettem volna kölykök nélkül is, ha veled maradhatok. Ehan és Leela viszont már legalább annyira hozzám is tartozik, mint hozzád.

- Ezért nem maradtál a közösségben? Nem néztél más pár után?

- Nem tudok más pár után nézni, Dhiren. Belém égtél, mint egy billog, amit nem lehet eltűntetni. Nem érdekel, hogy nem vagy nőstény, egy életerős hím vagy, egy fantasztikus férfi és csodás apa, aki ha kell, az orromra koppint, vagy meghúzza a fülem, ezt mind élvezem.

Súlyos csend ereszkedik ránk, Dhiren visszadől a szarvas prémre, de továbbra is féloldalt fekszik, a hajamat ujjaira tekergetve.

- Én csak… - töröm meg a csendet, a szívem majd kiugrik a mellkasomból. – csak szeretni akarlak…

- Szóval én vagyok a párod – mondja maga elé, mintha nem hinné el. – Azért jöttél idáig északról, hogy megtalálj, mert kölyökkorodban úgy döntött a természet, hozzám köt? Nem is volt senki az életedben idáig?

- Úgy, ahogy gondolod nem. Voltak könnyű kapcsolataim, ideig-óráig, de testiségen kívül nem tudtam kötődni hozzájuk.

- Elképesztő – súgja, tényleg így is érzi.

- Haragszol? – teszem fel félve a kérdést. Nem tudom, mire számítsak.

D

Szinte  kézzel fogható már a feszültség, ami belőle árad. Én legalábbis érezni vélem ama kezemmel, amit a mellkasára simítottam.

- Te magad is mondtad, egyfajta párzási ösztön… - válaszol végül a fel nem tett kérdésemre, de érezhetően nem tetszik neki a téma.

- De az izzásnak csak van valami egyéb jelentése.

- Biztos, hogy tudni akarod? – kérdez rá, míg gondterhelten dörgöli meg az arcát. Érezhetően ez komoly dolog, szóval igen, nagyon is tudni akarom.

- Most már kénytelen vagy elmondani! Ki vele!

- El fogsz küldeni… - hal el a hangja.

- Jormun? Kitekerem a nyakad, ha ezek után nem mondod el! – bújok ki karjai közül, s hagyom ott teste melegét, hogy felkönyökölve nézhessek a szemeibe. – Halljam.

- A csíkok akkor jelennek meg rajtunk, ha már megtaláltuk a párunkat, akit hozzánk rendelt a sors…

- Vagyis… te már megtaláltad a párod… északon? – próbálom összerakni egyedül a dolgot, mert alig akar kész tényekkel szembesíteni.

- Igen.

- Mikor…? – próbálok tőle jobban elhúzódni, de nem hagyja, visszahúz.  Talán elpusztult a párja az északi konfliktus alatt? Erről lenne szó? Nem mintha zavarna, nem ez lenne az első ilyen eset.

- Több mint húsz évvel ezelőtt – kezd bele egy sóhajjal a mesélésbe, míg továbbra is közel tart magához. – Apámék nagyon meglepődtek, amikor gyerekként alakot öltöttem végre és megjelentek a párzási csíkjaim. Azt hitték, valamelyik játszó pajtásom az, de én tudtam, hogy nem.

- Húsz éve…? – kérdezek vissza. Akkor még szinte kölyök volt, nem? Olyan korán? Érzem, hogy kézfejemet kezdi el cirógatni, de nem tulajdonítok neki nagy figyelmet. Biztos nyugtatni akar, de nincs miért. Legalábbis azt hiszem.

- A csíkok akkor izzanak, ha a párommal vagyok, az izzás a párosodási rituálé…

- Úgy érted… - kezdenék bele, de képtelen vagyok kimondani, bennem reked a levegő a döbbenettől.

- Igen, több mint húsz évvel ezelőtt rám találtál a hóban, én pedig már akkor tudtam, hogy egy pár leszünk egyszer… - Alig hiszem el, amit hallok. nem értem, nem tudom felfogni. Idegen dolog ez nekem, ilyenben részem nem volt. Anyám szibériai volt, de erről sose hallottam róla. Talán mert neki ebben nem volt része? Apámmal csak a vágy hajtotta őket, nem az ösztön.

- Nagyon fájt, amikor otthagytad északot és engem – folytatja, mert biztos zavarja a csend. - Csalódott voltam, és úgy éreztem, elárultál, holott még kiskölyök voltam, aki semmit sem tudott még ezekről a dolgokról. Kerestem a kalandokat, mindig messzebbre és messzebbre mentem, hátha egyszer rád találok… Sokáig nem jöhettem el, kötelességeim voltak, de amint lehetőségem nyílt rá, otthagytam északot és a keresésedre indultam. Alig hittem el, amikor rám találtál a tisztáson a vadászok után. Nem mertem elmondani neked, nehogy elküldj a fenébe, mégis, hogy hangzott volna, hogy azért jöttem utánad, mert te vagy a párom, csak még nem tudsz róla?

- Fogalmam sincs, hogy fogadtam volna… - vallom be, majd egy kis habozás után hozzáteszem az igazságot is. - Most sem tudom, mit gondoljak…

- Ezért nem akartam elmondani. Aggódtam, hogy fogadnád, de tovább nem titkolhattam volna úgysem… El tudom képzelni, milyen bohócnak tartasz most. – Nem, ez nem igaz. Nem tartom annak, sőt, semmi rosszat nem tudok róla gondolni.

- Nem tartalak bohócnak.

Ez nekem új, érthetetlen, megfoghatatlan. Az én anyám megtanított vadászni, túlélni, harcolni, mindenre, ami az életben maradásra kell. Ezután a többiekkel ezt tökélyre fejlesztettem, gyakoroltam, megtanultam, hogy egyedül kell boldogulnom. Évekig így álltam hozzá, a lényeg én voltam, s senki más. A kölykök voltak az elsők, ki elérték nálam, hogy magamon kívül másra is gondoljak.  Ragaszkodom hozzájuk, tudom. Jormunhoz is, azt hiszem… de nem tudok semmi biztosan.

- Boldog voltam, amikor végre újra találkoztunk, de meg is ijedtem, hogy időközben neked lett egy párod, aki nem én vagyok…

- Ezért utáltad, hogy itt volt Sundari – összegzem inkább magamnak, mint neki.

- Amíg meg nem tudtam, hogy a nővéred, igen. Eszemben sem volt rád ijeszteni ezzel az egésszel, de az érzéseim ellen nem tudok mit tenni, húsz éve kereslek, húsz éve vágyom utánad és bármit megtennék, hogy veletek maradhassak. Szeretem a kölykeidet, akár a sajátjaim, nincs szükségem nőstényre, hogy kölyköket szüljön nekem, én boldog lettem volna kölykök nélkül is, ha veled maradhatok. Ehan és Leela viszont már legalább annyira hozzám is tartozik, mint hozzád.

Ha nőstény lennék, biztos lennék benne, hogy kőkemény szívemmel is meghatna ez.  Hímként ez már más dolog, jól esik, ez tagadhatatlan, de nem tudom mit mondhatnék. Nem tudom így viszonozni érzéseit, hitegetni nem fogom. Inkább tényeket kérek, s majd közlök is, ha úgy kívánja.

- Ezért nem maradtál a közösségben? Nem néztél más pár után?

- Nem tudok más pár után nézni, Dhiren – oly hangsúllyal mondja ezt, hogy libabőrös leszek tőle. - Belém égtél, mint egy billog, amit nem lehet eltűntetni. Nem érdekel, hogy nem vagy nőstény, egy életerős hím vagy, egy fantasztikus férfi és csodás apa, aki ha kell, az orromra koppint, vagy meghúzza a fülem, ezt mind élvezem.

Valami azt súgja, hogy bújjak hozzá, és doromboljak neki, hogy megnyugodjon. A józan eszem viszont visszatart, nem hitegethetem, nem táplálhatom a reményét, mikor azt se tudom mit akarok. Tőle legalábbis. Mégis a haját piszkálom, mert ez megnyugtat, annak ellenére is, hogy a csend szinte már összenyom minket az ágyon.

- Én csak… - töri meg a csendet, de újra hallgat egy kicsit. – csak szeretni akarlak…

- Szóval én vagyok a párod – összegzem a dolgot hihetetlenkedve. – Azért jöttél idáig északról, hogy megtalálj, mert kölyökkorodban úgy döntött a természet, hozzám köt? Nem is volt senki az életedben idáig?

- Úgy, ahogy gondolod nem. Voltak könnyű kapcsolataim, ideig-óráig, de testiségen kívül nem tudtam kötődni hozzájuk – magyarázza. Kötődni? Az milyen lehet?

- Elképesztő – susogom halkan.

- Haragszol?

- Miért haragudnék? – kérdezek vissza homlokráncolva. – Az érzelmek… azok nehéz dolgok. Sokszor nem lehet őket visszafogni.

- Ezért se kérek tőled semmit… mármint, ami velem kapcsolatos, én…

- Nem is tudom mit tudnék adni – simítok a mellkasára komolyabban. – Félvér vagyok. Valószínűleg apám ágára ütöttem jobban, de remélem, hogy nem teljesen.

- Ezt hogy érted? – néz rám értetlenül. – S hogy… hogy jön ez ide?

- A fehér tigrisek mások, Jormun. nem tudnám neked összegezni, de sokkal másabbak, mint az északiak. Találkoztam igaz már más keverékekkel, de egyik se volt fehér tigris keverék. Mi… Nem, nem is mi, mert nem vagyok az teljesen – sóhajtom, míg próbálom a dolgaimat összegezni. – Talán nekik kéne a messzi északon lakni, a hó futta fenyvesekben. Bár lehet azért vannak itt, mert nem melegítené a szívüket semmi a hidegben…

- Sundari…? – kérdezne rá, mire én felszusszanok.

- Ő nőstény. Kemény nőstény, ahogy a legtöbbjük. Mind egyedül nevelik a kölyköket, az apák jönnek, majd mennek.

- Nem választanak párt – vonja le a következtetést halkan.

- Nem – csóválom picit a fejemet.

- Szóval… felesleges reménykednem? – nézi inkább a plafont helyettem. – Hogy a párom leszel?

Elcsendesedve nézem őt, ahogy igyekszik minden erejét összeszedve beszélni velem erről. Jó, hogy itt van. Élvezem a társaságát. Ragaszkodom hozzá, azt hiszem. Azonban ezek a szavak, ezek a tények… talán szavakba tudnám őket foglalni, de tudom, hogy fájnának neki.

- Nem tudom – vallom be. – De egy éve azt se gondoltam volna, hogy két kölyköt nevelek – teszem hozzá. – S nem fordult meg eddig a fejemben, hogy elküldjelek. Pedig ezerszer az lett volna a logikus.

- Mégis itt vagyok – teszi hozzá, mire én megsimogatom a mellkasát.

- Igen. Itt vagy. – Elgondolkozom egy kicsit, majd egy halk sóhaj után hozzáteszem. – Ha van türelmes hozzám, megengedem, hogy megpróbálj levenni a lábamról. Te lehetsz az első.

- Ez most… kihívás? – kérdi.

- Aminek felfogod, az – ásítom. – Ha a csíkjaid, vagyis az ösztön, azt mondja, hogy nekem kell lennem a párodnak, az ellen semmilyen ellenérvet nem tudok felhozni. Csak tényeket, amik engem illetnek, miszerint nekem ilyenem nincs, és borzasztóan alkalmazkodom másokhoz.

- A kölykök… - kezdene bele az ellenérvbe.

- Azok mások – vágom rá rögtön. – Nehéz eset vagyok.

- Tudom. Azonban ahogy mondtad, az ösztön megkérdőjelezhetetlen.

- Szegény te, pont én – szusszantom szórakozottan, míg ő óvatosan átölel.

- Én nem bánom, cseppet se – jegyzi meg halkan, amire újra nem tudok mit mondani. Inkább hagyom, hogy kicsit közelebb araszoljon, ha már nem is fekszem rajta, majd a szuszogását hallgatva elalszom.

Hajnalban arra kelek, hogy a két kicsi a fejét az oldalamra helyezve pislog hol rám, hol Jormunra. Mindketten átváltoznak, kuncogva piszkálják a fiatal hím szanaszét lévő haját, amin valószínűleg én is fekszem. Utána már susogják, hogy éhesek és szomjasok, Ehannak pisilni is kell, én pedig töröm a fejemet hogy másszak át a hasán fekvő, éppen hogy csak fenekét betakarva alvó hímen.

Végül, valahogy megoldom. Elsőnek Ehant rakom  le nagy nehezen, aki szalad is kifele, majd épp Leelát igyekszem hasonlóan kijuttatni. Sikerül is, most ideje nekem átmászni rajta… és beugrik, hogy nincs rajtam semmi. Előző este bezzeg gondom nem volt a dörgölőzéssel, de már reggel van, közölte, hogy álmai hímje vagyok és kölyköket akar velem nevelni.

- Dhi? – ácsorog türelmetlenül az ajtóban Leela, míg én szuszogva próbálom magam fellelkesíteni. Nyugalom. Egyik lábat szépen átsimítani a hátán, nem felállni, mert beverem a fejemet…

Már épp félig átmászom rajta, mikor mocorogni kezd. Igyekszem az elfeküdt lábaimat a lehető legjobban használni, de mikor fordul, hogy felém nézzen, sikeresen megragadok egyhelyben.

- Jormun, ne mozogj, korán van ehhez – morgom, mire megáll, s álmos szemekkel rám néz.

- Most akarsz lovagolni? – kérdi fél mosollyal, mire én meglepetten pislogok rá. Mi...? Mármint… Bennem reked a levegő, elönt a forróság.  Csak nézzük egymást, láthatja rajtam, hogy nem úgy ért a kérdése, mint eddig. A tegnapi után nincs is ezen mit csodálkozni!

- Lovagolni? – kérdi Leela az ajtóban, mire mindketten felé nézünk, megszakítva a szemkontaktust. – Az mi?

- Semmi, semmi! – felelem, majd egy adag  bénázás közepette, de sikeresen lemászom Jormunról.  – Gyere, menjünk Ehannal együtt mosakodni – kapom el a kis kezét, majd indulok el vele.

- Jormun nem jön?

- De, mindjárt – ásítja az említett, de én csak húzom kifelé a kislányt a szobából, hogy ruhát és szappant kerítsünk. Nem hiszem el, hogy erre kérdezett rá, én nem… annyira barom, annyira…

J

- Miért haragudnék? Az érzelmek… azok nehéz dolgok. Sokszor nem lehet őket visszafogni.

- Ezért se kérek tőled semmit… mármint, ami velem kapcsolatos, én…

- Nem is tudom mit tudnék adni –mellkasomra simít, én pedig nem értem, miért mondja ezt. – Félvér vagyok. Valószínűleg apám ágára ütöttem jobban, de remélem, hogy nem teljesen.

- Ezt hogy érted? S hogy… hogy jön ez ide?

- A fehér tigrisek mások, Jormun. nem tudnám neked összegezni, de sokkal másabbak, mint az északiak. Találkoztam igaz már más keverékekkel, de egyik se volt fehér tigris keverék. Mi… Nem, nem is mi, mert nem vagyok az teljesen.Talán nekik kéne a messzi északon lakni, a hó futta fenyvesekben. Bár lehet, azért vannak itt, mert nem melegítené a szívüket semmi a hidegben…

- Sundari…?

- Ő nőstény. Kemény nőstény, ahogy a legtöbbjük. Mind egyedül nevelik a kölyköket, az apák jönnek, majd mennek.

- Nem választanak párt – kezdem érteni.

- Nem – erősít rá.

- Szóval… felesleges reménykednem? – a plafon biztonságosabbnak tűnik, mint ránézni. – Hogy a párom leszel?

- Nem tudom – legalább őszinte. – De egy éve azt se gondoltam volna, hogy két kölyköt nevelek. S nem fordult meg eddig a fejemben, hogy elküldjelek. Pedig ezerszer az lett volna a logikus.

- Mégis itt vagyok – ez némi reménnyel tölt el, főleg, mikor megcirógatja a mellkasom.

- Igen. Itt vagy. Ha van türelmed hozzám, megengedem, hogy megpróbálj levenni a lábamról. Te lehetsz az első.

- Ez most… kihívás?

- Aminek felfogod, az – ásít nagyot. – Ha a csíkjaid, vagyis az ösztön, azt mondja, hogy nekem kell lennem a párodnak, az ellen semmilyen ellenérvet nem tudok felhozni. Csak tényeket, amik engem illetnek, miszerint nekem ilyenem nincs, és borzasztóan alkalmazkodom másokhoz.

- A kölykök… - azonnal elcsitít.

- Azok mások. Nehéz eset vagyok.

- Tudom. Azonban ahogy mondtad, az ösztön megkérdőjelezhetetlen.

- Szegény te, pont én – szusszan, mire én óvatosan magamhoz ölelem újra. Már ez is több, mint amit reméltem.

- Én nem bánom, cseppet se.

Némileg hamar megnyugszom, nem küldött el, ez jó, sőt, türelmet kést és megengedte, hogy megpróbáljam meghódítani. Be fogom bizonyítani, hogy Ő így is más, mint a fajtársai. Nem tudom, mennyi lehet az idő, de érzem, ahogy valaki átmászik rajtam, ösztönösen fordulok meg, nyitogatom a szemeimet, mire egy meglepett Dhiren ácsorog felettem, elég félreérthető pózban.

- Jormun, ne mozogj, korán van ehhez – morog, én pedig próbálom a helyére tenni a dolgokat. Beugrik a tegnap és elvigyorodom.

- Most akarsz lovagolni? – úgy lefagy, mint esőcsepp az északi szélben, érzem, ahogy az illata aprót változik, igenis hatással vagyok rá, khihihi.

- Lovagolni? – Leela kérdésére mindketten ránézünk, el is feledkeztem a kölykökről, főleg, hogy láthatóan meggyógyultak, úgyhogy kezdődik újra a rosszalkodás.– Az mi?

- Semmi, semmi! – vágja rá Dhiren, esetlenül keveredik le rólam.– Gyere, menjünk Ehannal együtt mosakodni – haladnak kifelé.

- Jormun nem jön?

- De, mindjárt – ásítok, míg pár percet engedek magamnak lustálkodni.

Mennyi minden történ pár hét alatt! Lassan ideje vissza mennem a közösségbe is, sok munka vár még rám, és itthon is lesz dolog bőven, ha bővítjük a kunyhót, kamrát, istállót építünk… Sok minden fog kelleni, de meg fogja érni.

Kis idő múlva én is kikászálódom az ágyból, Dhiren már nagyban reggelizteti a gyerekeket, Ehan pedig kérdésekkel traktálja szegényt.

- Játszottatok Jormunnal?

- Tessék?

- Olyan az illatod, mint neki – erősít rá Leela.

- És az egész konyha is.

Remekül szórakozom Dhiren zavarán, próbálja az irányítása alatt tartani a dolgokat.

- Igen, játszottunk – bólogatok kicsit besegítve. – Gyerekek, hamarosan visszamegyek a közösségbe, mit szeretnétek, mit hozzak, ha visszajövök?

- Ruhát – csillan fel Leela szeme.

- Valami játékot – kérlel Ehan is. – És husit.

- És olyan finom szappant – teszi hozzá a lány.

- Meg tyúkot. Öreg tyúkot – hangsúlyozza Ehan.

Felnevetek, hogy értettem a célzást.

- Soká jössz vissza?

- Remélem hat napkelte elég lesz, ha nem, majd visszamegyek később is.

- Tanulniuk sem ártana – jegyzi meg Dhiren, mire veszem az adást.

- Értettem.

- Muszáj tanulni? – húzza a száját Ehan.

- Igen, muszáj – mosolygok. – Én és Dhiren is sokat tanultunk és nagy hasznát vettük.

- Amíg Jormun elvan, mi felkészülünk, hogyan kell prédára vadászni.

- Vadászhatunk? – csillannak fel a gyerekek szemei.

- Igen, ti fogjátok levadászni a bivalyt, amit Jormun hozott. De azt is meg kell tanulnotok, hogyan készüljetek fel rá.

- Emlékszem az első nagy vadászatomra, amire apám elvitt – nosztalgiázom. – Addig már vadászgattam, de csak kisebb zsákmányokat tudtam fogni. Nyúl, pocok, rágcsálók… Hú, az első alkalom, amikor medvére vadásztam, na az kegyetlen volt! Még a mai napig fáj ott, ahol kaptam az ütéseket.

- Még mindig hagyománya van a medve vadászatnak északon? – érdeklődik Dhiren.

- Igen, egyfajta felnőtté avatás – vonok vállat. – De sikerült.

- Mi is vadászhatunk majd medvére? – lelkesül fel Leela.

- Majd, ha elég nagyok és tanultak lesztek hozzá – húzza a mézesmadzagot az orruk előtt a hím, hogy nagyobb kedvük legyen tanulni. A csel beválik.

- Tanulni fogunk! – vágják rá kórusban.

A következő pár nap eseménytelenül telik, Dhirennel összeírunk egy hosszú listát, mit hozzak haza, már a felétől rosszul vagyok.

- Ehhez három bivaly is kevés lesz, hogy haza hozzam – nevetek.

- Majd eléd megyek, hogy segítsek.

- És a kölykök?

- Áthívom Sundarit és megbeszélem vele, hogy vigyázzon a kölykökre.

- Jó ötlet, akkor nem egyedül fogok szenvedni. Igaz is, tehenet is kérnem kell, már vágyom némi friss tejre reggelente – álmodozom. – Melegre persze.

- Ne is mondd, emlékszem, régen a fagyott tejkorongból törtük le a darabokat, hogy felforraljuk – idézi fel Dhiren.

- Akkor a távozásomtól számított hat nap múlva gyere elém reggel.

- Legyen. Úgyis rég jártam a közösségben, örülök, hogy nem kell huzamosabb ideig ott lennem.

- Én elvagyok velük, habár néha tényleg fárasztó, főleg, hogy mindegyik kitalált nekem valami munkát, amit más nem tud elvégezni. De ez nekünk csak jó.

Szerencsére a kicsik mellett magunkra is marad egy kis időnk esténként, amikor Ehan és Leela már alszanak, még nem szeretkeztünk úgy, ahogy a szó szoros értelmében venné a tigris, de roppant kreatívak vagyunk örömszerzésben.

Ahogy eljön az utazásom napja mindhármuktól elköszönök, Ehan és Leela szoros öleléssel búcsúzik tőlem, Dhiren viszont nem ússza meg ennyivel, a gyerekek nevetgélnek, ahogy magamhoz húzom és hosszú csókot követelek ki magamnak, amit persze egy észhez térítő taslival viszonoz.

- Aztán ne dolgozd magad halálra – int óva ettől a szörnyű végtől.

- Eszemben sincs, még nem is lovagoltál, addig nem szándékozom elpatkolni.

- Már megint a lovaglás – morog Leela. – Mi az?

- Semmi – vágjuk rá azonnal, én kaján vigyorral, Dhiren pedig újabb taslival jutalmaz.

- Jormun pimasz – feleli a gyerekeknek.

- Akivel lehet – vonok vállat.

Rövid búcsú után felkerekedem, hogy ismét nekiveselkedjek a megannyi kérésnek-kérdésnek. Hála a szakmámnak, alig győzöm az egészet, csak enni meg aludni állok meg, hogy hat nap múlva mindennel készen legyek. Ami meg esetleg kimarad, az majd legközelebb kerül terítékre. Fél füllel hallok pletykákat, hogy a horda valamiért visszajött a közelbe, de reménykedem, hogy Dhiren területét békén fogják hagyni. Sundari is, mielőtt elmenne a gyerekekre vigyázni, ottlétem ötödik napján még beugrik hozzám, a lelkére kötöm, hogy vigyázzon a gyerekekre, mert ha nem, kitekerem a nyakát. Azt felelte, hogy a fiait is elviszi a környékre, jobban szereti Őket maga mellett tudni, most, hogy a horda megint a környéken járkál. Mérhetetlenül bosszantja a jelenlétük, de nem csak Őt, az egész közösség forrong miattuk.

D

Megfürdünk, s új ruhát veszünk fel, s már újra bent vagyunk reggelihez készülődve, mikor felbukkan Jormun is. Szerencsére, mert a kölykök nem hagynak már a különböző kérdéseikkel. A betegséget kibeszéltük, hogy én is az voltam s a fiatal hím vigyázott ránk, meg még sorolhatnám.

- Játszottatok Jormunnal?

- Tessék? – kérdezek vissza, mert nem igen értem mire céloz ezzel Ehan.

- Olyan az illatod, mint neki – csatlakozik Leela is.

- És az egész konyha is.

Nem hiszem el, ahogy Jormun elégedett képét se.

- Igen, játszottunk – bólogatja a felelős.  – Gyerekek, hamarosan visszamegyek a közösségbe, mit szeretnétek, mit hozzak, ha visszajövök?

- Ruhát – érkezik a lányos válasz.

- Valami játékot – csatlakozik Ehan. – És husit.

- És olyan finom szappant – jut eszébe Leelának még valami.

- Meg tyúkot. Öreg tyúkot – figyelmezteti Jormunt a kicsi fiú, amin ő jót is nevet. Sőt, én is mosolygok rajta.

- Soká jössz vissza?

- Remélem hat napkelte elég lesz, ha nem, majd visszamegyek később is.

- Tanulniuk sem ártana – jegyzem meg.

- Értettem.

- Muszáj tanulni? – kérdi száj húzva a kis hím.

- Igen, muszáj – feleli türelmes s mosolyogva Jormun. Ügyes a gyerekekkel, tényleg. – Én és Dhiren is sokat tanultunk és nagy hasznát vettük.

- Amíg Jormun elvan, mi felkészülünk, hogyan kell prédára vadászni – mondom  nekik a tervet, ami rögtön tetszik nekik.

- Vadászhatunk? – kérdik boldogan, csillogó szemekkel.

- Igen, ti fogjátok levadászni a bivalyt, amit Jormun hozott. De azt is meg kell tanulnotok, hogyan készüljetek fel rá – figyelmeztetem őket, de azt hiszem ez már édes mindegy. A lényeg, hogy vadászhatnak.

- Emlékszem az első nagy vadászatomra, amire apám elvitt –kezd bele a mesébe Jormun, láthatóan boldog mosollyal. Jó kapcsolata lehetet az apjával. – Addig már vadászgattam, de csak kisebb zsákmányokat tudtam fogni. Nyúl, pocok, rágcsálók… Hú, az első alkalom, amikor medvére vadásztam, na az kegyetlen volt! Még a mai napig fáj ott, ahol kaptam az ütéseket.

- Még mindig hagyománya van a medve vadászatnak északon? – csodálkozom enyhén rá.

- Igen, egyfajta felnőtté avatás – tudja le egy vállrándítással. – De sikerült – teszi hozzá, mintha ez lenne a fontosabb. Nem is ő lenne!

- Mi is vadászhatunk majd medvére? – ragadja ki a lényeget Leela az egészből.

- Majd, ha elég nagyok és tanultak lesztek hozzá – füllentem nekik, hisz erre maximum alakváltó medvék vannak, de azok is ritkák ám. A kicsik azonban ezt nem tudják, s ha motiválja őket, gond nélkül biztatom rá mindkettőt.

- Tanulni fogunk! – Medvét vacsorára! Most büszke vagyok nevelői tudásomra.

A következő pár nap inkább arról szól, hogy kipihenjünk rendesen a betegséget, együnk, lustálkodjunk, igazi kis tigris család legyünk. Jormunnal összeírjuk az igen terebélyes listát arról, hogy mik kellenek. A teraszt akarom beépíteni a kicsiknek, túlélem, ha nincs. Vagyis… túléljük. Együtt, mint egy család. Két apával.

- Ehhez három bivaly is kevés lesz, hogy haza hozzam – neveti jóízűen Jormun a listát, mire eszembe jut valami.

- Majd eléd megyek, hogy segítsek.

- És a kölykök? – kérdez vissza.

- Áthívom Sundarit és megbeszélem vele, hogy vigyázzon a kölykökre – felelem. Biztos benne lesz, muszáj… nagyon jó lenne.

- Jó ötlet, akkor nem egyedül fogok szenvedni. Igaz is, tehenet is kérnem kell, már vágyom némi friss tejre reggelente – szinte ábrándosan fel is sóhajt.  – Melegre persze – teszi hozzá.

- Ne is mondd, emlékszem, régen a fagyott tejkorongból törtük le a darabokat, hogy felforraljuk – húzom az orromat, míg felidézem a régi képeket. Utáltam, a kezemen maradt a fagyott tej szaga, anyám pedig nem értette, mi zavar rajta annyira.

- Akkor a távozásomtól számított hat nap múlva gyere elém reggel – tér vissza a témához.

- Legyen – bólintok. -  Úgyis rég jártam a közösségben, örülök, hogy nem kell huzamosabb ideig ott lennem – teszem hozzá.

- Én elvagyok velük, habár néha tényleg fárasztó, főleg, hogy mindegyik kitalált nekem valami munkát, amit más nem tud elvégezni. De ez nekünk csak jó. – Igaza van, sok minden kell, sokat kell dolgoznia. Majd mikor megyek, viszek pár prémet, s elcserélem még ezért meg azért, ahogy ezelőtt.

Jormun távozásáig lévő idő szinte elrohan. Ha napközben nem a kicsikkel vagyunk, akkor este élvezzük egymás társaságát. Tudom, hogy kíván, hogy el szeretné mélyíteni a kapcsolatunkat, de én nem vagyok erre felkészülve, emellett biztos se vagyok benne, hogy képes lennék e rá. Hisz, érzem, kinek kéne „lovagolnia”. Nekem. Ettől függetlenül élvezem a társaságát, vágyom az érintésére. Nem értem magam, de úgy tűnik ő bőven ad nekem mindenre időt.

A nap újra felvirrad, de ezáltal Jormun távozása is elérkezik. A két kicsi szoros öleléssel búcsúzik a fiatal hímtől, aztán én kerülök sorra. Nem úszom meg, pimasz vigyorral ama jóképű képén húz oda magához, hogy alapos búcsúcsókban részesítsen. A kölykök nem fújolnak, sőt, csak nevetik. Azt hiszem élvezik, no meg sejtették a dolgot. Nekem se kell több, kap egy taslit. Nem olyan nagyon fájdalmasat, inkább nevelőt. Úgyis azt mondta, ezt is szereti bennem, hát tessék, itt az ízelítő, hogy el ne felejtse.

- Aztán ne dolgozd magad halálra – jegyzem meg. Nem engedem csak úgy útnak… ezek után meg végképp-

- Eszemben sincs, még nem is lovagoltál, addig nem szándékozom elpatkolni – feleli fültől-fülig érő vigyorral.

- Már megint a lovaglás – morogja Leela.  – Mi az?

- Semmi – jön a kórus válasz tőlünk, majd nem bírom ki, újra odaütik Jormunnak. A szája, azt kéne betömni!

- Jormun pimasz – oktatom a gyerekeket.

- Akivel lehet – tudja le ennyivel az említett.

Ha nem indulna, megint odacsapnék neki, komolyan. Elbúcsúzunk, végleg, ő pedig a kis pakkjával, amit odakészítettem neki, útnak is indul.

A nappalok jól telnek, a két kicsi sokat rosszalkodik jó szokásukhoz híven, tanulgatunk, segítenek ebbe s abban. Azonban az éjszakák… csendesek és magányosak. Jormun illata halványan érezhető még, ami csak nehezebbé teszi számomra ezt az egész helyzetet. Ki kéne találnom, hogy meddig akarom ezt még folytatni: válasz nélkül hagyni a hímet, aki a nyakát is törné értem.  Jóképű, gondoskodó, érzelmeket képes belőlem kiváltani, gyengéd… sokszor pimasz, megfojtanám, megharapnám, odacsapnék neki, de ez jó. Jó, mert utána meg akarom csókolni.

Számolom a napokat, a kicsikkel együtt. Örülnek, hogy Sundari fog rájuk vigyázni, ez pedig megnyugtat. Miattuk is aggódom, de így azt hiszem minden rendben lesz. Húgom egy nappal hamarabb állít be, azzal, hogy ne lepődjek meg a kölykein majd a környéken, lebeszélte a dolgokat mindenkivel, járőröznek a lehetséges hordatámadás miatt. Nem hiszem el, hogy ő mindig intézkedik… de mindig.

- Nem akarsz kicsit hamarabb menni? – feszegeti a témát, míg a kicsik épp lelkesen esznek. – Mondjuk… felavatni Jormun szállását?

- Mivel? – kérdezek vissza, míg Ehan ingjét varrom. A nőstény csak beleszagol a levegőbe, majd legyezgetni kezdi maga felé, mintha épp isteni étel főne a tűzön. – Ne kezd te is…

- Is? – kérdez vissza bazsalyogva, én pedig csak forgatom a szemeimet.  – Ugyan. Olyan pofás példány. Fiatal is. Jól bírja a…

- Na, most áll le – intek neki, hogy fogja be.

- Pedig nem is kértelek, hogy mesélj pár dolgot a… tudod – mozgatja lelkesen a mutatóujját, mire rámorgok. A két kölyök is felfigyel erre, de mindegy, betudják annak, hogy megint veszekedek a fehér tigrissel.

Aznap este Jormun vaddisznóbőrén alszom, amiből árad még az illata. Azt hiszem hiányzik, ezt hívhatják annak. Szeretném, ha itt lenne, velem, velünk.

Reggel már lelkesen készülődöm, de azért ezerszer elismételtem a három minden lében kanállal, hogy mi merre van, mit s hogyan. Attól félek, hogy túl jól meglesznek ezek itt a kis kunyhómban, s mire hazaesünk a fáradt Jormunnal, az egészet építhetjük újjá.

Tigrissé változom, Sundari rám köti a batyumat, míg a kicsik ölelgetnek s puszilgatnak. Megbeszéltük, hogy visszajövök, s eszem ágában sincs őket magukra hagyni ezzel a fehér nősténnyel, mert ők már az én kölykeim.

Rég  jártam meg eme utat, de most kevésbé zavar. Tudom, hogy utam végén Jormun fog várni, s vele együtt mehetünk haza. Délután érek a közösségbe, ahol már intenzíven érzem a hím illatát. Meg is lep, de hasznomra válik, könnyedén találom meg. Épp egy kereskedőnél van, akivel én is üzleteltem már párszor.  Azonban úgy tűnik, hogy épp nincsenek otthon, mert csak Jormunt hallom, s érzem a háznál. Nem tudom mit csinálhat, de mikor épp hátrafelé igyekszem, ő is kijön a házból a hátsó udvarra.

- Dhiren! – lepődik meg, majd boldog mosoly terül el arcán. Odaügetek hozzá, ő leguggol, s kitárja kezeit. Gondolkodás nélkül simulok hozzá, s rögvest dorombolni kezdek. – Ah, úgy hiányoztál, meg a kicsik is. Ők még mindig – sóhajtja a bundámba, míg én tovább élvezem, ahogy kezeivel borzolgat. Kicsit elhúzódik, én pedig rögvest arcon nyalom.

- Hé, a csókot így nem szeretem! – neveti. – Micsoda batyud van… - simítja végig ujjait a rám rögzített bőrre, majd leveszi. – Gondolom, át szeretnél változni, s felöltözni. Gyere, menjünk – invitál, s mutatja is az utat. Boldogan követem, alig várom, hogy emberként is adhassak neki egy cuppanóst.

- Ah, végre, már nagyon nyomott az a batyu – nyújtózkodom jólesően, míg felé fordulok. Első dolga végigmérni, tipikus. – Tudsz adni ruhát? Az már nem fért bele. Sietek letudni a vásárt – célzok a kikészített bőrökre.

- Persze – bólintja. – Viszont… sietned se kell annyira.

- Miért? – kérdem felvont szemöldökkel, míg ő odaadja nekem a ruhákat.

- Sajnos ezzel itt ni – mutat a háta mögé, gondolom a nagy házra célozva -, még nem vagyok kész. A lakói odavannak, holnap este jönnek.

- Értem – veszem fel az inget. – Mennyi idő még? Segítsek?

- Ah, nem kell – legyint. – Megint padlót burkolok.

- Jól tudok burkolni – lépek közelebb hozzá, mire ő az alsó ajkát beharapva karol át. – Nem tudtad? – simítok az arcára.

- Azt hiszem… ez új információ, de szívesen megnézném.

- Akkor segítek – csapkodom meg gyengéden az arcát, majd adok egy röpke csókot az ajkára. – Jó lenne legkésőbb reggel indulni.

- Ne már, csak ennyit kapok? Fél óra pihenő... – kezdene el nyavalyogni, de én már az udvaron vagyok, s az ott lévő kődarabokat nézegetem.  – Dhiren! Hallasz?

- Munkára – mutatok rá egy mozaikdarabbal. – Aztán ha a hátad még bírja, kapsz pihenőt.

Nagy volt a szám, ezt hamar belátom. A felével már kész volt, mire megérkeztem, de bőven akad még előtte munka. Segítek, amiben tudok, még fáklyánál is dolgozunk, de egy idő után már tényleg nem bírja a dereka és a háta. Panaszkodik is, hogy így tényleg csak aludni fog, s reggel nem igen tudunk elindulni.

- Aludhatok veled? – kérdezek rá, miközben összepakolunk magunk után egy kicsit.

- Hogyne aludhatnál, ne butáskodj!

- Nos, nem tudom, hogy a tulaj örülne egy újabb tigrisnek a pajtájában… - jegyzem meg, mire ő morogva int. – Te tudod.

Eszünk egy kicsit, de úgy, hogy ő közben nem hajlandó elengedni. Képes beülni mögém, átölel lábaival s kezeivel is, s úgy falatozik a közös tányérból.  Nem bánom kicsit se, jólesően döntöm hátamat erős mellkasának. Ezután megmosakszunk, legalábbis ez a terv. Nem bírja ki, mellém telepszik, s míg én a ronggyal törlöm magam, a nyakamat csókolgatja.

- Jormun – szólok oda neki, mikor már a fogát is használja. – A derekad…

- Tudom, a fenébe is, tudom – dönti fejét a vállamnak, míg én a vízbe mártom újra a rongyot. – De te is…

- Igen, én is kívánlak – felelem. Felesleges tagadnom, megveszem érte. S az úton volt időm gondolkozni mindenen. – Azonban nagyon fáj a derekad, nem?

- Nos, szerintem ki fogom bírni – próbálkozik csillogó szemekkel, mire én a mellkasára simítok. Engem néz, szinte könyörgően, míg én érzelemmentes arccal figyelem őt. Döntenem kell… most. A kölykök mellett ilyenre nem lesz lehetőségünk mostanában, én azonban már megveszem érte.

Kettőt pislog, s máris a padlón fekszik, míg én rámászom.

- Dhiren…?

- Így nem fog fájni a hátad, annyira – ülök rá az ölére, mire felmordul. – Emellett mindig annyit lovacskáznál, nem tudom, hogy ennyire szereted őket.

- Ugye tudod, hogy mit mondasz most…? -  kérdi, míg engem méreget.

- Igen. A tiéd akarok lenni, kölyök – Szinte benne reked a levegő, úgy meglepődik. Rásimít a csípőmre két kézzel, majd lök rajtam egyet. Remegős sóhajjal nyugtázom, hogy teljesen felizgult ettől. Jó, remek, remek.

J

A napok lassan egybe folynak, igyekszem mindenkihez menni, aki ajánlatot tett, mindenkitől megkapom a listán szereplő dolgokat, utolsó munkaként még elvállaltam egy szövetkereskedő házának a padló burkolatát. Sietek a munkával, de egy roppant ismerős illatot hoz a szél, kimegyek hát oda, amerről érzem és a felém lépdelő tigrist ezerből is felismerném.

- Dhiren! – leguggolok, karjaim kitárva várom, míg odaér, hozzám dörgöli magát kedveskedve, cserébe megdögönyözöm. – Ah, úgy hiányoztál, meg a kicsik is. Ők még mindig – míg dolgozom, lefoglal a munka, így nincs időm agyalni. Amint elhúzódom, nagy érdes nyelvével képen nyal.

- Hé, a csókot így nem szeretem! Micsoda batyud van… - megszabadítom a terhétől. – Gondolom, át szeretnél változni, s felöltözni. Gyere, menjünk – behívom a házba, hogy alakot válthasson. Szégyentelenül mérem végig, amint ember bőrben nyújtózik.

- Ah, végre, már nagyon nyomott az a batyu. Tudsz adni ruhát? Az már nem fért bele. Sietek letudni a vásárt – miért is kéne felöltöztetnem? Szívesebben látnám ruha nélkül.

- Persze. Viszont… sietned se kell annyira.

- Miért? – kérdez, én meg a kezébe nyomok egy zöld inget és nadrágot.

- Sajnos ezzel itt ni még nem vagyok kész. A lakói odavannak, holnap este jönnek.

- Értem. Mennyi idő még? Segítsek?

- Ah, nem kell – legyintek. – Megint padlót burkolok.

- Jól tudok burkolni – hozzám lép, szinte incselkedve, ajkam beharapva húzom közelebb, úgy hiányzott a jelenléte, miért is adtam neki oda a ruhát? - Nem tudtad? – arcomra simít, dorombolni támad kedvem.

- Azt hiszem… ez új információ, de szívesen megnézném.

- Akkor segítek – megpaskolja az arcom, mint aki már eldöntötte és egy röpke csókkal pecsételi meg. Miáú, ebből jöhet még. – Jó lenne legkésőbb reggel indulni.

- Ne már, csak ennyit kapok? Fél óra pihenő... – nyüszítek, de már itt is hagyott. – Dhiren! Hallasz?

- Munkára – már fel is vett egy zöld márvány mozaiklapot. – Aztán ha a hátad még bírja, kapsz pihenőt.

Rabszolgahajcsár, estig dolgoztat, késő este már a fáklya alatt is képes vagyok elterülni a frissen rakott padlón.

- Aludhatok veled? – kérdi, mikor már csak vonszolom magam a szerszámok és a viszonylagos rend után.

- Hogyne aludhatnál, ne butáskodj!

- Nos, nem tudom, hogy a tulaj örülne egy újabb tigrisnek a pajtájában… Te tudod.

Végre az evésre kerül a sor, annyira vágyom a közelségére, hogy evés közben is mögé ülök, hogy minél nagyobb felületen érintkezhessek vele. Hozzám simul, egyáltalán nem bánja, ez megmelengeti a szívemet. A pajtába egy dézsában viszünk be friss vizet, a szalmaágy kényelmes lesz kettőnknek, a szappan pedig elfedi a tigris szagot, így a tehenek, lovak sem tiltakoznak a jelenlétünk ellen. Élvezet nézni, ahogy Dhiren mosakszik mindössze egy darab ronggyal a dézsa fölött, nem is bírom ki, hamar megtalálom a nyakát a csókjaimmal. Csak egy kis kényeztetés, semmi extra… - Jormun – fogaimmal karcolom finoman a bőrét a nyakán, legszívesebben végigharapdálnám. Ki akadályoz benne? Meg is teszem.– A derekad…

- Tudom, a fenébe is, tudom – valóban hasogat, de ha egyszer annyira vágyom utána.– De te is…

- Igen, én is kívánlak. Azonban nagyon fáj a derekad, nem?

- Nos, szerintem ki fogom bírni – csak egy egész kicsi kényeztetésre vágyom.

Nem tudom, mi járhat a fejében, de felfogni sincs id, már hanyatt is dönt a szalmán, kecsesen rám mászik és le is ül.

- Dhiren…?

- Így nem fog fájni a hátad, annyira – mordulással jelzem, hogy mennyire nincs ellenemre. – Emellett mindig annyit lovacskáznál, nem tudom, hogy ennyire szereted őket.

- Ugye tudod, hogy mit mondasz most…? – ez tényleg az, amire én is gondolok? Nem álmodom?

- Igen. A tiéd akarok lenni, kölyök – nem hiszek a fülemnek. Nem, kizárt, hogy tényleg azt mondta, amit hallottam. Kezemmel a csípőjére simítok, mert nem bírom ki tétlenül, ahogy rajtam ül. Nem tiltakozik, lökök is rajta egyet, ez mindkettőnket feltüzel. Kész, belé szerettem, erre nincs jobb szó. A megmaradt ruháink pillanatok alatt kerülnek le rólunk, hosszú csókcsatákat vívunk, míg a kezemmel segítek Dhirennek felkészülni, még jó, hogy van egy kis olaj is, síkosító gyanánt, nem akarom, hogy megsérüljön, azt szeretném, ha tökéletes lenne.

Türelmes vagyok, de amikor a karmait végighúzza a mellkasomon, nem bírom tovább, felmorgok, nyaka után kapok, hogy kicsit megszívjam. Úgy tűnik, Ő sem bírja már sokáig, ez végképp nem álom, elveszítem minden józan eszem, senki másra nem vágytam eddig ennyire, annyi éven át kerestem, csalódtam és újra kerestem. A fogai, ajkai és karmolásai nagyon is valóságosak, az illata megrészegít, itt és most örömmel halnék meg, mert megkaptam a legnagyobb ajándékot a sorstól. Ez a csodálatos, halálos hím egyedül az enyém, enyém és senki másé.

Csillagokat látok, amikor lassan lejjebb ereszkedik és a testébe fogad. A csípőjére markolok, hogy segítsek neki apránként haladva.

- Lassan – nem akarom, hogy megsérüljön.

Felkönyökölök, hogy csókkal enyhítsem a kellemetlenségét, elképesztő érzés egyesülni vele, összeolvadni, türelmesen várok, míg megszokja a méreteimet és aprót köröz rajtam. Hát csillagokat látok, nem is keveset. Abszolút rábízom a tempót, az ütemet, mindent, ez az első alkalom, hogy valakit a testébe engedett, meg akarom neki adni a legjobbat.
Csodálatos érzés szerelmeskedni vele, nem is bírom se én, se Ő sokáig, a csíkjaim ismét izzanak, már szinte fáj, ahogy égetnek. Észre sem veszem, csak amikor Dhiren is elélvez, rám borul és én a hátát cirógatom meg elégedetten. A bőrén megjelentek a csíkjaim tükörképei. 

- Dhiren...?

- Huh...?

- Csíkos lettél...

- Micsoda? - emeli fel a fejét és nézi meg a karjait. 

- Átvetted a csíkjaimat... - tátom el a számat meglepetten. 

- Lehetetlen - pihegi, aztán értetlenül bámul rám. 

- Most már egy pár vagyunk - vigyorgok. - Azt hiszem mostantól, ha akarnál se szabadulhatnál tőlem! - felkönyökölök és össze-vissza csókolom a boldogságtól. 

A fáradtságtól kimerülten hamar elszundítunk, Dhiren még a mosdást is hajlandó reggelre eltolni. Örülök neki, hogy beadta a derekát, így legalább kiderült, hogy nem az apjára ütött, mint mondta. Reggelre a csíkjai eltűnnek, de nem is bánjuk, hiszen rajta furcsán hatottak volna, anyámon se maradt meg a párzási csíkozat, csak amikor összekötötték magukat apámmal. 

Dhiren ébred előbb, mire kinyitom a szemeim már javában mosakodik. 

- Végre felébredtél, hasadra süt a nap. 

- Fogalmad sincs, mennyire hiányzott ez a látvány - vigyorgok, karom fejem alá hajtva párnaként élvezem a meztelen testének a látványát. 

- Pimasz kölyök - fúj bosszúsan. - Miért is hagytam magam? 

- Mert szeretsz. 

- Mert hülye vagyok - vigyorodik el. - Biztos akartam én, hogy egy pimasz hím legyen a párom? 

- Igen, akartad - villantom ki a fogaimat. 

- De ettől még én vagyok a főnök! 

- Igen is, Főnök - vigyorgom. 

- A lovaglásból viszont nem csinálunk rendszert. 

- Feküdhetsz alám is.

- Megharaplak!

- Ó, szépen kérlek, harapj meg - kuncogok. 

- Ez nem lesz jó, ha minden kilátásba helyezett bűntetésemért könyörögni fogsz, hogyan fegyelmezzelek? 

- Fegyelmezni akarsz? Rém egyszerű, drágám, büntetés helyett helyezz kilásátba érzéki kényeztetést, esküszöm, viselkedni fogok!

D

Jormunnak se kell kétszer mondani, hagyja, hogy a vágy vegye át rajta az uralmat. A még rajtunk lévő ruhadarabok is lekerülnek, csókokkal és simításokkal, majd előkerül az olajos tégely is. Jól tudom mire kell, de ezt már lerendeztem magamban, hagyom neki, hogy segítsen az előkészületben. Kellemetlen, szokatlan, de ugyan úgy vágyom rá ettől függetlenül is, így nem tart vissza.

Egyre erőteljesebb az illata, s én is kezdem élvezni a helyzetet. Emellett, így, hogy én ülök rajta, s én diktálok, nem is olyan vészes a büszkeségemnek se. Úgy néz fel rám, mintha én lennék az istene, a mindene, aki rendelkezik vele, ez pedig imponál. Körmeimmel karistolom végig szépen kidolgozott mellkasát, mire ő mordulva kap a nyakamra, hogy megjelöljön.

Mikor úgy érzem, hogy kész vagyok őt is magamba fogadni, megemelkedem, s a segítségével ráereszkedem. Csípőmre markol, úgy tart, néha meg-megrándulnak az ujjai, de megértem. Nekem is hihetetlen érzés, s vele ellentétben mögöttem nincs több évtizednyi vágyakozás.

- Lassan – dörmögi, amit meg is fogadok. Másnap reggel ezernyi dolgunk van még, s a gyaloglás se lesz semmi. Tudnom kell járni, feltétlenül.

Felkönyököl, s puha csókokkal igyekszik elterelni a figyelmemet a kezdetleges feszülésről. Értékelem, hogy így igyekszik nekem megfelelni, s az én igényeimhez igazodni. Miután a kellemetlen érzés szűnik, körözök aprót a csípőmmel, hogy felmérjem a terepet, amit Jormun hátravetett fejjel, szinte már dorombolva élvez.

Szinte mindent rám hagy, kedvemre mozoghatok, ahogy nekem éppen jól esik, ő csak segít a tartásban, s élvezi a kialakult helyzetet. Az illatok, az érintések, a csókok, minden nagyon intenzív így, lüktet mindenem, elönt a forróság, kezeim alatt Jormun csíkjai is izzanak. Igaza volt, tényleg… tényleg én lehetek a párja.

Őt hamarabb önti el a gyönyör, nekem még mozognom kell egy kicsit, hogy hasonlóan az ő nevét nyöghessem az utolsó levegőmmel. Ráfekszem, élvezem a közelségét, a teste melegét, az erős illatát, s igyekszem közben visszanyerni a normális légzésemet. A fiatal hím eközben szüntelenül cirógatja testemet, ami hihetetlenül jól esik.

- Dhiren...?

- Huh...? – kérdezek vissza, még mindig a levegővel küszködve.

- Csíkos lettél... – közli, amihez idő kell, hogy felfogjam.

- Micsoda? – kérdezek rá értetlenül, míg felemelkedem, s a kezeimre nézek. Mindkettőn hasonló csíkok vannak, mint Jormunén, sőt, a testem többi részén is fedezek fel még csíkokat.

- Átvetted a csíkjaimat... – lepődik meg a fiatal hím csodálkozva, amit én viszont még mindig nem fogtam fel. Hogyan? Miért?

- Lehetetlen – pihegem, majd ránézek. 

- Most már egy pár vagyunk – vigyorogja olyan elégedetten, mint egy kölyök, akinek sikerült a vajas kannát tisztára nyalni. - Azt hiszem mostantól, ha akarnál se szabadulhatnál tőlem! – jelenti ki a tényt, míg felkönyököl s csókáradattal lep el. Nem tudom mit mondhatnék erre, hisz az ösztön és a természet már megválaszolta minden kérdést. Inkább csak hagyom, hogy az álom nyomjon el a karjai között. Arra sincs erőm, hogy lemossam magamról az izzadtságot, emellett az illatában fürödni se olyan rossz… sőt, határozottan kellemes.

Reggel kicsit fájó hátsóval, s lüktető izmokkal ébredek, a csíkjaim azonban eltűnnek. Nem is bánom, annyira szokatlan lenne, zavarna is, pedig semmi szégyellnivaló nem lenne rajta. Jormun még alszik, mikor kibújok mellőle s mosakodni kezdek. Már félig lecsutakolom magam, mikor meghallom, hogy mocorog.

- Végre felébredtél, hasadra süt a nap. 

- Fogalmad sincs, mennyire hiányzott ez a látvány – közli vigyorogva, míg elhelyezkedik kényelmesen a nézésemhez.

- Pimasz kölyök – fújom. - Miért is hagytam magam? 

- Mert szeretsz – közli nemes egyszerűséggel, roppant magabiztosan. Igen, azt hiszem igaza van, de nem kell neki ezt mindig megerősítenem. Így is túl nagyszájú, hát még akkor…

- Mert hülye vagyok – vigyorodom el, míg visszaemlékszem az estére. - Biztos akartam én, hogy egy pimasz hím legyen a párom? – merengek hangosan.

- Igen, akartad – jelenti ki, míg kivillantja a fogait. 

- De ettől még én vagyok a főnök! – kötöm az ebet a karóhoz.

- Igen is, Főnök.

- A lovaglásból viszont nem csinálunk rendszert – teszem hozzá, mert az izmaim roppant mód sajognak.

- Feküdhetsz alám is.

- Megharaplak! – mordulom.

- Ó, szépen kérlek, harapj meg – kuncogja, s azt hiszem roppant mód élvezné, ha a reggelt egy újabb szeretkezéssel indítanánk.  

- Ez nem lesz jó, ha minden kilátásba helyezett büntetésemért könyörögni fogsz, hogyan fegyelmezzelek? – szegezem neki a komoly kérdést egy szörnyen fontos problémáról.

- Fegyelmezni akarsz? Rém egyszerű, drágám, büntetés helyett helyezz kilátásba érzéki kényeztetést, esküszöm, viselkedni fogok!

Nézek rá egy darabig, ő is néz engem, nem igen tudja, hogy most elfenekelést fog e kapni, vagy mást. Igazából én se, mérlegem a helyzetemet, mi lenne a legjobb nekem és neki is.

- Csak érzéki jó? – kérdezek rá egyszer csak, mire hümmögve kezd el merengeni.

- Az a legjobb, a leghatásosabb… - sorolja, míg én közelebb ülök hozzá.

- Hm, de akkor sose jutunk haza – jegyzem meg halkan, míg felé hajolok. – Megelégszel egy kedves kényeztetéssel is? – kérdem, mire ő felszusszan.

- Tőled minden kényeztetés – dorombolja, majd nyúl értem, hogy a nyakam köré fonja egyik kezét s egy csókra lehúzzon magához. – Azonban igazad van – pihegi ajkaimra a csók után -, így sose jutunk haza, pedig a kis lurkóink is hiányoznak.

- Oh, szóval már közösek? – kérdezek rá felvont szemöldökkel, mire ő újra megcsókol. – Ez nem válasz.

- Szerintem igen. A párom vagy, a párod vagyok, természetes, hogy a kölykeink.

Mosolyogva csóválom a fejemet, hogy mennyire hihetetlen egy hím. Igaza van, a logikában nincs semmi baki, de oly könnyedén hagyják el ezek a száját, mintha mindennapi dolgok lennének. Mindegy is, ő is megmosakszik, felöltözünk, eszünk pár falatot, s folytatjuk a munkát. Már dél körül járhat, mikor szinte készen vagyunk.

- A bőrök, amiket el akarok cserélni…- jut eszembe hirtelen. – Be tudod egyedül fejezni, míg elszaladok velük?

- Csak szaladj is vissza – búgja, mire én felhorkantva lépek oda hozzá, hogy homlokon pöcköljem.

- Ezt most miért? Mondtam, hogy érzéki kényezt…! – kezdene bele, de befogom a száját a sajátommal.

- Miattad nem igen tudok szaladni most, Jormun – nyalok búcsúzóul az ajkára, mire szemei vágytól csillannak. – Azért sietek.

Késő délután van már, mikor mindennel készen vagyunk s összepakolunk az induláshoz. Tudom, hogy fáradt, de minél előbb haza akarok menni. Zavar a sok szag, s a tudat, hogy a kölykeim nélkülem vannak. Vagyis… a kölykeink, s nélkülünk.

Rengeteg a portékánk, alig bírjuk ketten a kapott két tehénnel is. Legszívesebben közölném, hogy a felét itt hagyjuk, csak menjünk már. Türelmetlen vagyok, most hogy Jormun is végzett mindennel, otthon akarok lenni, vele, és a két kicsivel. Nem kell nekem senki és semmi más, azt se bánom, hogy ha a kunyhó akkora marad, mint most, vagy hogy a tehén nélkül maradunk. A bivaly már úgyis a kamrában van felakasztva, szépen pácolva, sózva vagy szárítva…

Egész úton arról beszélünk, hogy mit s mikor kezdjünk el csinálni. Szerintem nem hiába szeretné a kunyhóval kezdeni, hogy külön szobánk lehessen a kölyköktől. Engem különös képen nem nagyon érdekel mikor mit kezdünk el, csak legyünk velük készen.

- Elsőnek haza kell érnünk – jegyzem meg, mikor újra belekezd a tervbe.

- Tudom, tudom. Nagyon várom már, Leelát és Ehant is meg akarom ölelgetni – vigyorogja.

- Is? – kérdezek vissza, de tudom jól mire megy ki a játék. Elárulja az illata…

- Nos, majd ha elalszanak, tudod – búgja, s lép közelebb, de túl sok mindnet cipelünk, így nem tud hozzám simulni egy csókra.

- Hm, nem tudom miről beszélsz – tettetem az idiótát. – Gondolom akkor mi is aludni fogunk.

- Valóban? – kérdez vissza homlokráncolva.

- Tudod, a hátad és az enyém is, fáj – küldök felé egy félmosolyt.

- Oh, tényleg, nem is tudom miért – megy bele a játékba rögtön.

- Akkor már ketten vagyunk.

Azt hiszem a várakozás s az előttünk álló út csak még rosszabb így. Lehet a házat kell először átalakítanunk, Jormunnak igaza van… Nem hiszem el, hogy ennyi idő alatt így kifordított az önmegtartóztatás szigorú ketrecéből, s alig várom, hogy újra hozzábújhassak. No meg persze a kölykeimnek is jobb lesz, ha hagynak minket aludni, s másnap reggel kipihentebben tudunk rájuk vigyázni. Nagy az ágyam, de ahogy nőnek, egyre kisebb lesz négyünk számára…

J

Meredten néz rám, kíváncsi lennék, mi van a fejében ilyenkor.

- Csak érzéki jó? – kérdez, mire belegondolok…

- Az a legjobb, a leghatásosabb… - élénken figyelem, ahogy közelít, nem lenne ellenemre egy reggeli menet.

- Hm, de akkor sose jutunk haza – hajol fölém. - Megelégszel egy kedves kényeztetéssel is? – meg fog ölni, ez már biztos…

- Tőled minden kényeztetés – felnyúlok érte és magamhoz húzom egy érzéki csókra. Fogalma sincs, mit művel velem! – Azonban igazad van, így sose jutunk haza, pedig a kis lurkóink is hiányoznak.

- Oh, szóval már közösek? – kérdez én pedig csókkal pecsételem meg. – Ez nem válasz.

- Szerintem igen. A párom vagy, a párod vagyok, természetes, hogy a kölykeink.

Sajnos nem tudunk tovább lustálkodni, be kell fejezni a munkát, így gyors mosakodás után délre be is fejezzük.

- A bőrök, amiket el akarok cserélni…- kap a homlokához. – Be tudod egyedül fejezni, míg elszaladok velük?

- Csak szaladj is vissza – vigyorgok, mire homlokon pöccint.

- Ezt most miért? Mondtam, hogy érzéki kényezt…! – száját az enyémre tapasztja, hogy elhallgattasson. Ez ellen nincs kifogásom.

- Miattad nem igen tudok szaladni most, Jormun – megnyalja az ajkaim, nekem meg az egekbe ugrik a pulzusom. – Azért sietek.

Végül aztán összeszedjük a holmikat és nekiindulunk az útnak Dhiren területére, ami most már az én otthonom is. Dhiren nem szereti a közösséget, minél előbb haza akar érni, pedig én régebb óta vagyok távol, mint Ő.

Dhiren tervei között elsősorban a kunyhó szerepel, ami nekem is, de a teheneknek is kell fedél a fejük fölé.

- Elsőnek haza kell érnünk – térít észhez.

- Tudom, tudom. Nagyon várom már, Leelát és Ehant is meg akarom ölelgetni.

- Is? – kérdez vissza, mintha nem lenne egyértelmű, hogy legszívesebben most is ledönteném egy bokor aljában.

- Nos, majd ha elalszanak, tudod – célozgatok rá.

- Hm, nem tudom, miről beszélsz. Gondolom akkor mi is aludni fogunk.

- Valóban? – nem hiszem el.

- Tudod, a hátad és az enyém is, fáj – mosolyog felém, de nem veszem be.

- Oh, tényleg, nem is tudom miért – meg a formás hátsója is fájhat, pedig óvatos voltam tegnap.

- Akkor már ketten vagyunk.

Szörnyen hosszúnak tűnik az út, de a kezdeti lelkesedést felváltja valami más, amikor elérjük Dhiren területének határát. Aggodalom, vér és idegen szagok.

- Dhiren…

- Nem, csak ezt ne – mire kettőt pislogok már le is tépi magáról a ruhát, a teheneket egy fához kötöm pár pillanat alatt, a ruháimmal nem foglalkozom, alakot váltok, a textil pedig széthasad rajtam. Fejvesztve rohanunk a szagok után, az egyik bozótban megtaláljuk Sundari egyik fiát, megsérült, de jól van, a mellső lábának viszont annyi.

Dhiren és én megvadult nagymacskák módjára eszeveszett dühvel száguldunk keresztül a vidéken, össze is találkozunk egy csapattal, akik ketrecbe zárták a kölyköket és igyekeztek elhagyni a területet arra, amerről mi érkezünk. Nagy hiba volt ez. Nagyon nagy hiba.

Megvadulva rontunk ki a fák közül, ordítások harsannak fel, nyilak süvítenek a fülem mellett, fogaimat kivillantva ráugrom az egyikre, a torkát is átharapom, utána ugrom a következőre.

Hatalmas felfordulás kerekedik, vörös köd ereszkedik az agyamra, tépek, ütök, harapok, karmolok, a mellkasomban szúró fájdalmat érzek, de nem törődöm vele.

Sundari és két másik fia is csatlakozik hozzánk, utol érnek minket, alig öten a hordából menekülőre fogja, de nem juthatnak messzire, mert más alakváltók is felbukkannak utánunk. Vér, testnedvek, húscafatok, Dhiren, Sundari, két fiatal hím fia és én darabokra szaggatjuk azokat, akik túlélték az összecsapást Sundariékkal még az érkezésünk előtt. A szökevény vadászokat másik vadásszák le.

Miután elengedem az egyik mocsok szétharapott nyakát még látom, ahogy Dhiren a szekérhez siet, alakot vált, széttöri a zárat és kiemeli a megszeppent, reszkető kölyköket.

A pusztítás leírhatatlan, annyi vért veszítek, hogy szédülni kezdek, lepillantva látom, ahogy két nyíl áll ki a mellkasomból. Én ugrottam rá a nyílpuskás vadászokra…

Még megnyugtat a gondolat, hogy a kölykök már biztonságban vannak, de az én lábam felmondja a szolgálatot. Eldőlök a fűben a tetemek között és magával ránt a sötétség. Még hallom a nevemet, távolról, de olyan szörnyen hideg vesz körül, mint otthon, északon a hóban.

- Jormun!

Dhiren…

D

Fogalmam sincs mióta menetelünk, csak azt tudom, hogy egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy végre otthon lehessünk. A szívem is boldogan dobban, mikor a sötétben is felismerem a tájat. Ez azonban hamar tovaszáll az idegen szagoktól. Nem tigris szaga ez, nem teljesen…

- Dhiren… - szólít meg Jormun oly hangsúllyal, ami minden aggodalmat elereszt bennem. Nem, az én kölykeimet nem!

- Nem, csak ezt ne – szuszogom, míg vetkőzni kezdek, s sietősen változom át, hogy a szagot kövessem. Még visszaszerezhetem őket, még megmenthetem őket! Nem figyelek semmire se, bár érzékelem, hogy Jormun beér. Együtt találunk rá Sundari egyik kölykére, ki igaz megsérült, de úgy tűnik boldogulni fog egyedül. Remek, nem is tudnék vele most foglalkozni, míg az én kölykeim valahol rettegnek.

Érzem a szagukat, közel vannak még, én pedig minden erőmmel igyekszem feléjük. Minden porcikám megfeszül a gyűlölettől, mikor megpillantom őket. Azt hiszek megúszták, azt hiszik elmehetnek, elvihetik őket, de tévedtek.

A következő pillanatok homályosak a méregtől, ami vér helyett dübörög az ereimben. Tudom, hogy Jormun velem van, s hogy segít, aztán később mintha társaságunk is akadna. Engem csak a kocsiban síró két kicsi érdekel, rájuk és az előttem álló férfira koncentrálok csak, hisz ő áll már csak közöttem és a kölykök között. Figyelmeztetően morgok rá, ő csak int nekem vigyorogva, kezében a tőrjével. Nekem sem kell több, neki ugrom, ő felém szúr, de sikerül kikerülnöm. Nem tudom meddig járjuk ezt a haláltáncot, csak azt tudom, hogy amint lyukat ejt a védelmén, én kihasználom. A társai menekülése őt is összezavarja, ez nekem pedig kapóra jön. A vállába harapok, a földre döntöm, a tőr kiesik a kezéből a fájdalomtól. Segítek hát neki, fogaimat most a nyakába mélyesztem, hogy ne kelljen tovább eme világon lennie.

Hamar visszaváltozom emberré, hogy a ketrechez lépjek. Zár van rajta, amit leverek róla, szinte feltépem, hogy a kölykökhöz juthassak. Mindkettő remeg, eddig csak sírtak és sírtak. A nevüket súgva húzom oda magamhoz, amit ők boldogan hagynak is nekem.

- Azt hittem… azt hittem… - suttogom halkan, míg ölelem őket. Ekkor figyelek fel a ketrec sarkában ücsörgő kisebb kölyökre, ki egyedül van. Nézzük egymást, ő is néz engem, már éppen nyúlnék érte, mikor Sundari felordít.

- Jormun!

Odakapom a fejemet, keresem a hímet, de mikor megtalálom a földön feküdve, elengedem a két kölyköt. A fehér nősténnyel együtt érek oda, ki segít nekem a hím felemelésében. Nagyon súlyosan megsérült, szörnyen vérzik. Messze vagyunk a kunyhótól, el kell látnom, oda kell vinnem… kétségbeesetten nézek körbe, majd őrült ötlet ugrik be.

- Segíts a szekérre tenni – szólok Sundarinak, ki értetlenül néz rám, majd egy kis homlokráncolás után bólint.

Nagy nehezen, többen, felrakjuk a sérült tigrist. Éppen hogy csak befér a ketrecbe a három kölyökkel. Sundari magamra hagy, a sajátjai segítésére indul, nekem kell őket a tisztásra vinni. A szekér előtt áll termetes bivaly, vele huzatom a szekeret, de segítek is neki, hogy jobban haladjunk. Kezes jószág, ha segít megmenteni Jormunt, nem engedem senkinek se, hogy megegye.

A vér dübörög a fülemben, érzem, hogy az erőm is fogytán van, s fogalmam sincs, hogy fogom egyedül a sérült hímet leráncigálni a szekérről. Arra nem is merek gondolni, hogy talán késő lesz… nem. Jormun erős. Ki fogja bírni, nem fog itt hagyni minket.

Utolsó erőmmel sikerül a teraszra húznom a tigrist, rászólok a két kölyökre, hogy vigyázzanak a harmadikra, s siessenek be a kamrába. Addig se lesznek láb alatt, no meg megrémülni se fognak a látottaktól. Minden figyelmemet a sérültre kell összpontosítanom. Kell is a tiszta gondolkodás, mert a rettegek, miszerint elveszítem.

- Te idióta, ha itt mersz hagyni minket, nem állok jót magamért! – sziszegem nki, míg a vérzést próbálom rongyokkal elállítani. – Húsz évet vártál rám, egy napja se vagyok a tiéd… nem halhatsz meg! Még nem!

¤ ¤ ¤

A napok, melyek a hátam mögött vannak, senkinek se kívánom. Lenne pedig kinek, de én mégse teszem. Örülök, hogy túl vagyok mindenen, hogy már tudok érezni, gondolkodni, nem kétségbeesetten a helyemet keresem. Szinte mindenki, ki a csatában részt vett, sebekkel mutathatja hőstettét. Sundari egyik fia jobb mellső mancsának lőttek, ő is lábadozik egy másik, nem tigris alakváltóval.

- Dhi – bújik oda hozzám Ehan, míg én tovább gondolkodom az elmúlt napokon. – Ugye… ugye fel fog kelni?

Nem mondja ki a nevét, mintha ezzel is csak rontana a helyzeten. Jobban magamhoz ölelem, míg a két kis nőstényt figyelem, ahogy a vízben játszanak. Leela hamar átvette a kis Minu gondozását, kinek édesanyját még keresik a többiek. Sundari is gondolt rá, hogy magával viszi, de a két kislány túlságosan is jól megvolt együtt, így nálam maradtak.

- Jormun erős. Fel fog – simogatom meg a kisfiú karját, míg magamhoz ölelem. - Szeret minket, küzd, felkel.

Én mégis félek, hogy nem. Napok óta alszik az ágyban, néha megitatom, az ételt is megrágom neki. Sundari tanácsára altató teát is kap, hogy a szervezete a regenerációra koncentráljon, s arra használja az erejét. Ma azonban nem adtam már neki… S mától nem is fogok.

A kicsikkel folytatom a napi rutint aznap, s másnap is. Reggel kelés, reggeli mosakodás, evés, Jormun sebeinek átkötözése, ápolása, megfürdetése, majd mosás, a kicsikkel való foglalkozás… amiket hoztunk, mindent elpakoltam már. Biztosan haragudna, ha elhanyagolnám a területemet miatta. A két tehénnek s annak a bivalynak is hely kell, így a három kicsi segítségével annak is nekiláttam.

Az éjszakák azonban szörnyűek, csak ülök az ágy mellett, fogom a kezét, hallgatom az ő, s a mellette alvó kölykök szuszogását. Alig aludtam az elmúlt pár napban… egyszerűen féltem, ha hosszabb időre fekszem le, mire felkelek, már nem fog lélegezni.

Épp újabb kosarakat fonok Ehannal, mert hajlandóságot mutatott rá, hisz a testvére inkább a kicsi lánnyal van, mikor Leela szalad ki a kunyhóból.

- Dhi, Dhi! – szalad felém, mire én rögtön felpattanok s megindulok hozzá. Minuval szundítottak bent, el nem tudom képzelni mi történhetett. – Jormun… vizet kér! – kapaszkodik belém, nagyokat pihegve, mire én felkapom s beszaladok vele. Lerakom a konyhában, de engem visz tovább a lábam, szinte majd elesem a földön hagyott, faragott játékokban.

- Dhiren… - hallom meg az erőtlen hangját, mire lerogyok az ágy mellé.

- Te… idióta, barom… te… - markolom a levegőt, mert legszívesebben úgy megütném, de félek, hogy azzal csak kárt tennék bele. – Gyógyulj fel, én… én… megverlek! – fenyegetem, míg felém eső kezéhez fúrom a fejemet.

- Ne haragudj… biztos nagyon megijesztettelek… - krákogja, mire én elengedem, s az ágy mellé készített pohárért nyúlok.

- Halálra rémítettél – susogom, míg segítek neki inni. – Azt hittem nem kelsz fel. Soha többé…

- Mióta alszom? – kérdi, miután lenyalja az utolsó csepp vizet az ajkáról.

- Több mint egy hete… - vallom be egy kis gondolkodás után. Leteszem a poharat, majd az arcára simítok, majd gyengéd csókot lehelek a szájára.

- Uh, az sok… - szusszantja. Nem hiszem el, hogy most is el akarja viccelni a dolgot!

- Mit sok? Rengeteg! – morgom, de tovább simogatom az arcát.

- Jormun? – hallom meg Leela hangját, mire odanézek. Már Ehan is bent van, ahogy látom sáros lábbal szinte mindent összejárt, de most haragudni se tudok rá.

- Sziasztok – erőltet mosolyt az arcára a fiatal hím. – Oh, hát te? – néz a kicsi lányra, aki igaz át tud változni, de sokkal tigrisebb vonásai vannak még, mint a két idősebbnek.

- Ő Minu – mutatja be Leela.

- Ő is a ketrecben volt – veszem át tőle a szót, míg szüntelenül Jormun arcát cirógatom. – Nem találtuk még meg az édesanyját. Még keresik, szóval… addig nálunk van. Leela igaz már kistestvérnek hívja – vallom be egy halk kuncogással.

- Mert hát máshogy nem lehet, nem? – kérdi picit duzzogva, amiért elmondtam a fiatal hímnek is a dolgot.

- Micsoda? – kérdezek vissza.

- Kistestvérünk – csatlakozik Ehan is, mire én értetlenül nézek hol rájuk, hol Jormunra.

- Sanduri mondta, hogy ha két papánk van, akkor nem lehet kistestvérünk, csak ha találunk – segít ki Leela, mire én felsóhajtok.

- Két papátok? – ragadja ki a lényeget Jormun, láthatóan tetszik neki a dolog, falfehéren is képes elmosolyodni. – Nos… tényleg nem lehet másképp, bocs srácok.

- Ne kérj ezért bocsánatot, az istenért… - hajtom fejem az ágyra, a kezéhez. A megkönnyebbülés, miszerint minden rendben lesz, Jormun felkelt, fel fog épülni, s még hosszú ideig fog boldogítani még a kényszert is hamar tovább fújja, hogy megcsavarjam legalább az orrát azért, amiért már megint hülyeségeket beszél a kölykeinknek.

 

 J

Úgy érzem, homokot nyeltem, annyira száraz a torkom. Képes vagyok magam elhelyezni térben, bár időben nem mondanám, fogalmam sincs, mióta vagyok kiütve. A kunyhó, az ágy, az illatok… Otthon.

- Vizet… - súgom karcos hangon. – Vizet…

- Jormun! Jormun! Hallok meg egy sikkantást magam mellől, aztán lábdobogást - Dhi, Dhi!

Óvatosan megemelem a fejem, hogy jobban lássam bebotladozni Dhirent, a páromat és a gyerekeket a nyomában.

- Dhiren… - ejtem ki a nevét kincsként.

- Te… idióta, barom… te… - látom, legszívesebben megütne, bár az okát nem értem. – Gyógyulj fel, én… én… megverlek! – fenyegetése ellentétben áll azzal, hogy bújik a fejével a kezemhez. .

- Ne haragudj… biztos nagyon megijesztettelek… - tényleg kell az a víz. Dhiren óvatosan a számhoz emel egy poharat és segít meginni. Lassan tudom csak elkortyolni, de éltető víz, erre most nagy szükségem van.

- Halálra rémítettél. Azt hittem nem kelsz fel. Soha többé…

- Mióta alszom? – még az utolsó vízcseppet is lenyalom, ne vesszen kárba.

- Több mint egy hete… - örömmel fogadom a gyengéd cirógatást és csókot, amivel kifejezi a szeretetét.

- Uh, az sok… - mindenben sok.

- Mit sok? Rengeteg! – morog bosszúsan.

- Jormun? – Leela kúszik be a látóterembe, rögtön utána Ehan is.

- Sziasztok – mosolyodom el a látványukra, majd megpillantok egy kicsi tigrist kicsit messzebb téblábolni. – Oh, hát te? – milyen édes, gyönyörű tigrishölgy lesz belőle.

- Ő Minu – mondja Leela.

- Ő is a ketrecben volt – magyaráz Dhiren, egy pillanatra sem enged el. – Nem találtuk még meg az édesanyját. Még keresik, szóval… addig nálunk van. Leela igaz már kistestvérnek hívja – kuncog.

- Mert hát máshogy nem lehet, nem? – duzzog, én meg nem egészen értem.

- Micsoda? – Dhiren sem érti.

- Kistestvérünk – kapcsolódik be Ehan.

- Sanduri mondta, hogy ha két papánk van, akkor nem lehet kistestvérünk, csak ha találunk – magyaráz Leela. Milyen okos okfejtés!

- Két papátok? – ez aztán nagyszerű, bővül a család. – Nos… tényleg nem lehet másképp, bocs srácok.

- Ne kérj ezért bocsánatot, az istenért… - hajtja a fejét Dhi a kezemhez.

- Jól van, srácok, akkor most valaki foglalja össze nekem az elmúlt hét történéseit. Mi van Sundari fiával? Aki megsérült?

- A jobb mellső lábát már nem tudtuk megmenteni – sóhajtja a párom. – A hordának vége, azok, akik elmenekültek, nem jutottak messzire, egy aligátor és pár alakváltó levadászta Őket, vége a rémuralmuknak, soha egy kölyköt se fognak többé elszakítani a szüleiktől. A rajtaütés után haza hoztalak, ápoltunk nappalokon és éjszakákon át, reménykedtünk, hogy fel fogsz ébredni.

- Fáradtnak látszol, aludtál egyáltalán az elmúlt napokban? – súgom megcirógatva az arcát.

- Nem sokat – ismeri el. – Nem mertem lehunyni a szemem, hallgattam a szívverésed és féltem, ha elalszom, elhallgatsz…

Átmelegíti ez a válasz a mellkasomat. Mennyire szeretem Őket, Leela, Ehan, Dhiren és Minu, semmi kifogásom az ellen, hogy Őt is a magaménak tekintsem.

- És a tehenek?

- Haza hoztam Őket, már minden a helyén, egy viszonylagos tető is van a fejük felett, de még nincs kész.

- Majd együtt befejezzük – mosolygom, majd Minura nézek. Kicsit félénk, nem nagyon tud hova tenni, felé nyújtom a kezem. – Gyere ide, kicsikém…

Leela bíztatóan megfogja a kezét és közelebb húzza hozzám. Felpillantok Dhirenre, aki olvas a tekintetemből. Nem sok esélyt látok rá, hogy az anyja élve előkerül, ezt Ő is tudja, ezért megadóan bólint, hogy nem bánja. Újra a kicsikére emelem a pillantásom.

- Ha a mamád nem kerül elő, szeretnél velünk maradni? – kérdezem.

- Veletek maradhatok? – kérdez bizonytalanul.

- Persze, hogy velünk maradsz, butus!

- Leela, Minunak kell eldöntenie, velünk akar-e maradni.

- Én… szeretnék – bólogat a kicsike.

- Akkor… Mától két papád lesz, Dhiren és én – mosolygom rá.

Ő is elmosolyodik és szintén a kezemhez dörgöli a fejét. Megcirógatom az arcát, de túl fáradt vagyok még a többihez.

- Menjetek ki játszani, mindjárt megyek én is – küldi ki a kicsiket Dhiren, mert valamit még meg akar velem beszélni.

A srácok engedelmesen kimennek, de érezhetően boldogabban, mint előtte.

- Remek, eddig két kis hurrikánnal viaskodtam, most már ne merészelj itt hagyni, mert a harmadikhoz te is kellesz.

- Zene füleimnek – vigyorgok. – Bújj ide – kérem szépen.

- De csak egy kicsit – nem tud ellenállni, ha hívom. Mellém telepedik, egyik kezével felkönyököl és megtámasztva a fejét néz rám.

- Húsz évig vártál rám, de egy napig se lehettünk együtt.

- Be fogjuk pótolni, ígérem. Egy teljes hét kimaradás, brrr, még belegondolni is rossz!

- Szemtelen! – nevet fel megkönnyebbülve.

- Lehet, de így szeretsz.

Válasz helyet gyengéd csókot kapok, azért nem bírom ki és minden erőmet összeszedve a karomba felemelem a kezem és a hátsójára csapok.

- Jormun!

- Ez jobban esett, mint egy heti fekvés.

- Megharaplak!

- Alig várom.

Hosszú, vidám éveknek nézünk elébe, és én borzasztóan élvezni fogom, hogy incselkedhetek vele. Még az elején kikötötte, hogy ne bosszantsam, nos… ez lesz a fő célom. Meg persze a büntetések, amiket nagyon, de nagyon várok, főleg, ha érzékiek lesznek. A gyereknevelésről pedig ne is beszéljünk, alig várom, hogy én is taníthassam Őket. Húsz évet vártam erre a hímre és most egy örökkévalóságig az enyém lesz. Megérte várnom.

 

VÉGE