Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Oda és vissza - egy hobbit és egy törp története
Korhatár: 18+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Befejezett szerepjátékok
Feltöltő: Morticia
Feltöltve: 2016. 04. 10. 17:25:25
Megtekintve: 1536 db
Kritikák: 9 db
Nos, elérkezett a sokak számára annyira várt pillanat. Befejeződött Thorin és Bilbó kalandja. Ez a játék nagyon sokat jelent Raukonak és nekem is egyaránt, egy élmény marad, mely végigkísér minket az életünkön.
Remélem, a kedves idetévedők is közel olyan szeretettel fogják olvasni a sorokat, mint amilyet mi éreztünk, amikor írtuk.
 
*** A történet a koboldoktól való menekülés utáni pillanatokban indul! ***
Thorin:

Ahogy megállunk pihenni, Gandalf persze rögtön a hobbitot keresi. Én lopva végig pillantok a többieken: mindenki megvan. A hobbit meg... van egy sejtésem, hogy mi történt vele, hallgatva a Bofurral folytatott beszélgetést a barlangban. Persze a mágus tovább követeli a választ, hogy merre van a hobbitja, és amikor Nori elmondja, hogy látta elosonni az első támadáskor, látom, hogy Gandalf szólna valamit. Nem várom meg, hogy mit, nem hagyom, hogy egy ilyen semmirekellő miatt leteremtse a többieket.
- Elmondom én, hogy mi történt! – vonom magamra mindenki figyelmét. – Zsákos úr meglátta az esélyt és elszökött! – Valamiért nem élvezem ezt kimondani. De nem lep meg, hogy ismét csalódtam valakiben. Nem ő az első, nem is az utolsó, aki a bajban eliszkol és ránk hagyja a megoldást. – Csak a puha ágya meg a meleg otthona járt az eszében mióta elindultunk! Nem látjuk viszont többé! – Szinte kiszakadnak belőlem a szavak. Ezt gondolom, szerintem ez az igazság. – Rég messze jár már!
Szavaimat néma csend követi. Akik nem egymást nézik, azok a földet vizsgálják letörten, én pedig értem az okát. Zsákos urat sokan megkedvelték. Fíli, Kíli, Bofur, Balin… Nem ezt várták tőle. Mindenki azt hitte, hogy majd velünk jön és…
- Nem! – Egy pillanatra lefagyok az ismerős hangra.
Mit keres ő itt? Miért jött? Hogy jutott ki?
Millió kérdés fut végig az agyamban, miközben Fíli üdvözli.
- Bilbó! Lemondtunk rólad… - Unokaöcsém arcán őszinte öröm és döbbenet, utóbbin én is osztozom.  – Hogy jutottál át a koboldokon? – teszi fel a mindenkit foglalkoztató kérdést hangosan is.
- Tényleg, hogy is? – erősíti meg a kíváncsiságunkat Dwalin, hangjából süt a gyanakvás, meg is értem. Nekünk egy mágus segítsége kellett és még vele is majdnem otthagytuk a fogunkat. Egy hobbit egyes egyedül, teljesen egyedül kijut egy megszámlálhatatlanul sok koboldból álló seregen keresztül?
Feszült csend következik. Senki nem szól, maga a kérdezett sem, csak a mellénynek a zsebébe túr. Már várnám, hogy onnan kap elő valamit, amikor Gandalf megszólal.
- Mit számít a hogyan? A lényeg, hogy itt van – mosolyodik el. Dühítő, hogy csak rá kell pillantania a hobbitra, és menten elolvad. Mintha a saját fiát nézné… borzalmasan idegesít, de van itt még valami, ami idegesít és talán az minden dühömnek a jelenlegi legfőbb oka.
- De, engem azért érdekelne a dolog – lépek közvetlenül Bilbó elé és a szemébe nézek. – Miért jöttél vissza?
Meglep, hogy Zsákos állja a pillantásomat, sőt, válaszolni is képes.
- Kételkedsz bennem kezdettől fogva, tudom… - kezdi. – És igen, gyakran jut eszembe Zsáklak. Mert hiányzik a kertem, a karosszékem és a könyveim. Mert nekem az az otthonom, tudod? Én oda tartozom. De mivel nektek nincs, szeretnék segíteni visszaszerezni, ha tudom – mondja egy szuszra, végig a szemembe nézve. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire zöld. Szinte el lehet benne veszni.
Nem szólok többet, ha nagyon akarnék sem tudnék mit. Csak nézem őt. Tudta, hogy kételkedem benne – nem volt nehéz rájönni, legyünk őszinték -, de mégis segíteni akar. Ha jól sejtem nem az én kedvemért, de ez akkor sem számít. Nekünk segít, hogy nekünk is legyen otthonunk.  
Mennyire jó lenne egy otthon. És ő azt akarja, hogy legyen? Segít megtalálni és visszaszerezni? Egy csapat idegennek?!
- Hihetetlen vagy, Zsákos Bilbó – bukik ki belőlem, neki pedig egy vonzó mosoly jelenik meg az ajkain, de mielőtt felelhetne, vérfagyasztó üvöltés töri meg a pillanatnyi csendet.
- Egy warg! Nem hiszem el, hogy nem jutunk a bajok végére – szusszanom hangosan. – Futás! – Ezt már üvöltöm. Nem tudom, meddig menekülhetünk, hiszen a wargok gyorsak, különösen gyorsak ha rövidlábú törpökkel és egy hobbittal állnak szemben.

Rohanunk, a minket beérő farkasokat egyenként végezzük ki, de aztán véget ér a szikla!
- Fel a fákra! Gyorsan! – rikkanta Gandalf. Jó ötlet, igyekszünk is, egyet kivéve.
- Bilbó! – kiabálok rá, mert még mindig az általa ledöfött warg koponyájából igyekszik kihúzni a kardját. Amint sikerül neki lendül arra a fára, ahol én vagyok, ő ügyesen mászik én meg segítek neki, így pont elkerüli a wargok rohamát. Fogalmam sincs, hogy most mi lesz. Meg kell mentenem mindenkit, de alattunk egy csapat törp vérre éhes warg, mellettünk meg a nyaktörő mélység. Itt halunk meg mindannyian…

Ám ekkor olyat látok, amire esküszöm, legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna. Felbukkan az egyik fa törzse mögött egy hófehér warg, a hátán pedig egy sápadt ork… egy félkarú ork, aki…
- AZOG! – üvöltöm dühömben, alig tudok figyelni bármi másra, és hallom, ahogy undorító hangján beszél hozzám. Nekem. Rólam! – Azog! – Hogy lehet itt?! Megöltem!
- Thorin, nyugodj meg! – hallom meg Bilbó hangját, de felfogni nem tudom, csak nézem, szinte vérben forgó szemekkel nézem Azogot. Azt a nyomorult, alávaló gyilkost, aki mindet elvett tőlem! És akinek halottnak kellene lennie!

Ekkor, feltehetően Azog parancsára – mert nem értem a mordori fekete beszédet -, a wargok módszeresen elkezdik kidönteni a fákat. Egymás után, végül már mind egy magas, pont a szikla peremén álló fenyőn kapaszkodunk. Ekkor tűz lobban és valahonnan felőlünk égő tobozok hullnak alá.
Gandalf!  

Amikor a tekintetem ismét találkozik Azogéval, a fa már majdnem eldőlt a súlyunk alatt, körülöttünk lángtenger, de nekem ekkor elpattan a türelmemet tartó utolsó szál is, és lemászom.
- Thorin! – Azt se tudom, ki kiabál utánam, kivonom kardomat és teljesen elködösült elmével rontok neki a fehér wargnak, akinek persze nem vagyok ellenfél. Fejének egyetlen ütésére messzire repülök, de kardom ismét elkapva felállok. Nem érdekel semmi, az sem, ha itt most meghalok, de hogy ezt az aljadékot magammal viszem, az teljesen biztos!


 
Bilbó:
 
Gollam nyomában haladva eljutok szinte a kijáratig, láthatatlanul, hála a tőle elorzott aranygyűrűnek. Emelném Fullánkot, hogy véget vessek nyomorult életének, ám ekkor, mint intő jel, megjelenik Gandalf, maga előtt terelve bajtársaimat. Kiálltanék, ám torkomon akadnak a szavak; felesleges lenne szólnom, hiszen ez az ocsmány lény elállja az utat, mely hozzájuk vezetne.
 Csalódottságom szinte kézzel tapintható. Lemondóan sóhajtok, s hagyom, hagy menjenek… Esélyem lenne végezni ezzel az ördögi teremtménnyel, azonban a sajnálat az utolsó pillanatban megakasztja a kezemet. Nincs szívem végezni ezzel a nyomorult teremtménnyel, sem pedig jogom nem adatott ítélkezni a sorsa felett. Ennek okán inkább átugrom felette, lábammal a földre sújtva őt. Átkozódása jó ideig elkísér utamon, míg a fenyők közt, hatalmas köveken át követem a törpök nyomát.
Nem sokkal utánuk érkezem, így hallom a beszélgetésüket, míg ők sejteni sem sejtik, hogy fültanúja vagyok szóváltásuknak.
Gandalf felőlem érdeklődik, mi igazán örömmel tölt el, azonban ez az érzés nem tart sokáig. A törpök véleménye ugyancsak ellenkezik az övével. Szerintük gyáva alak vagyok, aki az első támadásnál elosont, megszökve a harc elől, cserbenhagyva a bajtársait. Hátam az egyik fának vetve szomorúan konstatálom, mennyire feleslegesnek tartanak.
Thorin hangja folytja bele a többiekbe a szót.
- Elmondom én, hogy mi történt! Zsákos úr meglátta az esélyt és elszökött! Csak a puha ágya meg a meleg otthona járt az eszében mióta elindultunk! Nem látjuk viszont többé! –Rég messze jár már!

Szavait néma, fullasztó csend követi. A törpök vagy egymásra pillantanak, vagy a földre sütik a tekintetüket. Még azok is elhiszik, amit állít, akikkel azt hittem, sikerült barátságot kötnöm…Fáj maga a feltételezés vádja. Igen, megszökhetnék. Most azonnal elhagyhatnám őket, hiszen jobbat úgysem várnak tőlem, nem igaz?
Ekkor azonban eszembe jut Zsáklak. Az otthonom… Az az otthon, ami nekik nincs. Lehúzom a gyűrűt az ujjamról, a sorsukra dühösen pedig felkiáltok.
- Nem!
- Bilbó! Lemondtunk rólad… - vallja be őszinte örömmel és döbbenettel Fili, miközben a többiek szóra képtelenül, mégis boldogan vizslatnak  – Hogy jutottál át a koboldokon? – teszi fel a mindenkit foglalkoztató kérdést hangosan is.
- Tényleg, hogy is? – kérdi Dwalin, hangjából süt a gyanakvással kevert unszimpátia. Ő volt az, aki sosem hitt abban, hogy Gandalf jól választott. Mi tagadás, Thorin és én is osztjuk ezen nézetét, ám velük ellentétben igyekszem ezt nem hangoztatni..
Újabb feszült csend következik. Nehezemre esik mesélni a sötét mélységről, a tóról, Gollamról, a párbalyról, a hajszáról… De leginkább magáról a gyűrűről, mit a mélység lakója Drágaságnak nevezett. Valamilyen rejtélyes erő késztet arra, hogy titokban tartsam, el rejtsem.
Kezem tudattalanul mellényem zsebébe csúszik, ujjaim megsimítják a hideg fémet.
- Mit számít a hogyan? A lényeg, hogy itt van – töri meg a kínos csendet hirtelen Gandalf, ajka mosolyban játszik, miközben tekintete rajtam nyugszik.
- De, engem azért érdekelne a dolog – Thorin hirtelen felém tornyosul, tekintete vesébe látóan ejti rabul sajátom. – Miért jöttél vissza?
- Kételkedsz bennem kezdettől fogva, tudom… És igen, gyakran jut eszembe Zsáklak. Mert hiányzik a kertem, a karosszékem és a könyveim. Mert nekem az az otthonom, tudod? Én oda tartozom. De mivel nektek nincs, szeretnék segíteni visszaszerezni, ha tudom – hadarom csalódottsággal fűtött hangon. Hát ennyire nem bíznak bennem? Segítettem nekik nem egyszer, nem? Most is visszajöttem, pedig esélyem lett volna elmenni… Mikor fogják megérteni végre, hogy nem fogom őket cserbenhagyni?!
- Hihetetlen vagy, Zsákos Bilbó – mondja alig hallhatóan Thorin, tekintetéből eltűnik a gyanakvás és az undor, helyette valami más szikrája lobban fel egyetlen pillanatra, csak hogy elenyészhessen.
Elmosolyodom, hiszen végre sikerült, ha csak egy pillanatig is, de elismerést kicsikarnom belőle. Ekkor hallom meg a vérfagyasztó üvöltést.
- Egy warg! Nem hiszem el, hogy nem jutunk a bajok végére. Futás! – üvölti Thorin, mi pedig készségesen engedelmeskedünk neki. Gyorsabban nálam, ehhez kétség sem fér. Engem fognak legelőször megenni ezek a dögök. Miért pont most?!

Menekülünk, a minket beérő wargokat pedig egyesével szedik le a törpök, ám hirtelen a sík végére érünk. Hatalmas, tátongó mélység zárja el a menekvés útját.  Egy pillanatra szakítottam el csupán a tekintetem a minket üldözőktől, amit az egyik dög ki is használ és rám támad. Sikerül megölnöm, ám a kardom beleragad a fejébe hasított lyukban.
- Fel a fákra! Gyorsan! – rikkanta Gandalf. Nem tudok eleget tenni a kérésének, mivel Fullánkot igyekszem kiszabadítani a döglött farkas koponyájából.
- Bilbó! – kiállt rám sürgetőleg Thorin, pontosan akkor, amikor sikerrel járok. Ügyesen fellendülök a fára. Eszembe jutnak apám szavai, még kiskoromból, amikor újra és újra leszidott a fáramászás miatt. Ha most látná, milyen sok hasznát veszem a tudománynak, biztosan nem pirongatna meg…
Egyik ágról a másikra lendülök, akár egy mókus.. Na jó, Thorin is segít.
Alattunk egyre több a törp húsra és hobbitra éhes warg. Feljebb nem mászhatunk, oldalra ki nem törthetünk, mert mindkettő a biztos halált jelenti. Itt érne hát véget a kalandunk? Itt végezzük, azzal a tudattal, hogy nem sikerült visszafoglalni Erebort?

Éppen szóra nyitnám a számat, hogy elköszönhessek a barátaimtól, amikor meglátom azt, amire sosem számítottam… Hófehér warg, hátán egy sápadt, félkezű ork. Az, akiről Balin mesélt, akit Thorin megölt. Akkor hogyan lehetséges, hogy mégis itt van?
- AZOG! – üvölti Thorin, akár egy megszállott. – Azog!
- Thorin, nyugodj meg! – szólok rá, mivel félő, hogy dühében meggondolatlanul cselekszik. Látom a szemében a mérhetetlen dühöt, undort, gyűlöletet. Megrémiszt, ám nem magam miatt aggódom, hanem miatta.
Ekkor a wargok módszeresen elkezdik kidönteni a fákat, minek köszönhetően esélyem sincs gondolkodni. Egyik fáról a másikra kell ugranunk, míg már mindannyian a legmagasabban tartózkodunk… Ami pontosan a szakadék szélére nőtt.
Hirtelen hőséget érzek, felpillantva pedig meglátom annak forrását: Gandalf tobozokat gyújt meg a mágiájával, majd azokat az alattunk tülekedő wargok felé hajítja. Mindenki kezébe eljut egy parázsló golyóbis, így módszeresen azokat az alattunk örvénylő, gyilkolásra kész farkasok közé hajítjuk. Egy pillanatra megrészegít a győzelem lehetősége, mivel hátrálni kezdenek, majd pedig megfutamodnak. Némelyik bundája lángra kap…
Egyetlen egy marad csupán a helyén, lovasa pedig izzó gyűlölettel tekint ránk. A lángok azonban a minket óvó fát sem kímélik; gyökerei megadják magukat, mi pedig a mélység felé lendülünk. Mindenki azért küzd, hogy ne zuhanjon alá a mélybe. s ekkor olyasmi történik, amire rémálmaimban sem számítottam: Thorin cserbenhagyva mindenkit, ki segítségért kiáltva kapaszkodik, megindul Azog felé.
- Thorin! – kiálltom, ám többre jelenleg képtelen vagyok a döbbenettől. Megigézetten bámulom, ahogyan kardjával a kezében nekiront az ellennek.
Egyetlen csapás múltán a földön fekszik, szívemet pedig elönti az eddig ismeretlen aggodalommal vegyített rémület. Hallom fájdalomüvöltését, mely tettlegességre késztet. Körbe nézek, ám rajtam kívül nincs más, aki segíthetne, nem mentheti meg rajtam kívül senki. Újdonsült bátorságomat összeszedve felegyenesedem, előrántom Fullánkot és az őt lefejezni vágyó orkra rontok. Fogalmam sincs, hogyan, de sikerül megölnöm, több kardszúrással. Az ájult Thorin elé állok, saját testemmel védve őt. Sosem hitt bennem, sosem bízott bennem, azonban ha nem hagyom itt a fogam, ezek után majd fog!

Három ork indul meg felém, ám ekkor segítségemre sietnek a többiek. Mindenkire jut két ellenfél, ami erős túlerőnek bizonyul. Ketten megindulnak Thorin felé, velük valamilyen rejtélyes erőnek hála, sikerül ismételten végeznem, ám Azog a földre súlyt. Utolsó pillanataimban is igyekszem védelmezni a Törpök Királyát. Felé kúszom, élő pajzsként funkcionálva.
Ekkor pedig megjelennek a sasok. Döbbenettel vegyes félelemtől mozdulni sem tudok. Egyetlen csapásukkal több warg és lovasa életét kiontják, meghátrálásra késztetve a megmaradt sereget. Thorint ekkor az egyik felemeli a magasba, a többiek pedig követik példáját. Tiltakozásra nyitnám számat, ám mielőtt egyetlen hang is elhagyhatná a torkomat, már az egyikük hátán ülve találom magam. Émelyítő a mélység, a szél, ami a hajamba kap. Mámorító az érzés, azonban nem tart sokáig. Tekintetem le nem venném csapatunk vezéréről, ki magatehetetlenül fekszik megmentője karmaiban. Nem tér magához, nem ad semmilyen életjelet. Talán meghalt? Nem, nem halhat meg!
Egy hegy tetején először ernyedt testét, majd pedig minket is letesznek a Sasok.
Gandalf azonnal hozzá siet, letérdel hozzá, kezét homlokára helyezi, számomra ismeretlen nyelven szól hozzá. A félelemtől újfent sem szólni, sem pedig mozdulni nem tudok. Akármilyen mostohán is bánt velem, akármennyire nem nézett semmibe, megkedveltem. Fogalmam sincs, miért, de fontossá vált számomra. Nem veszíthetem el!
Amikor kinyitja a szemét, levegőt is elfelejtek venni a megkönnyebbüléstől.
-A félszerzet…? – kérdi azonnal, erőtlenül.
-Semmi baj. Bilbó is itt van. Épségben. – válaszolja a mágus.  Szaporán kezdem szedni a levegőt. Még mindig nem hiszem el, hogy él. Pedig él!
Nehézkesen ülőhelyzetbe küzdi magát, ez után pedig társai segítségével feláll. Megkönnyebbülten sóhajtok, tagjaimból elszáll a feszültség.
-Te! – kiabál hirtelen rám, magam pedig értetlenül, bénultan állok. Nem megmentettem az életét? Gyűlölet helyett most nem hálát kellene éreznie? Vagy valami hasonlót? – Mit műveltél?
Értetlenül állok a helyzet előtt, újfent szóra képtelenül. Hitetlenkedve nézek hol rá, hol pedig a többiekre. Senki nem szól közbe, mindenkit megdöbbentett a váratlan megnyilvánulás.
-Majdnem megöletted magad! Nem azt mondtam, hogy csak kolonc leszel? Hogy sosem éled túl a vadont?  Hogy semmi helyed nincs közöttünk? – tekintetemet a földre szegezem, szívemet jeges vasabroncsként szorítja össze a bánat. Mindenre számítottam, csupán erre nem. Igaza van. Nem vagyok közéjük való. Nem vagyok méltó arra, hogy Thorin mellett lehessek…  Látásomat könnyek homályosítják el.
- Ekkorát még nem tévedtem soha életemben! – hirtelen átölel, olyan szorosan, hogy az már szinte fáj. Mégsem küzdök ellene, viszonzom a gesztust.  Karjaim először erőtlenül, majd pedig szorosan záródnak dereka köré. Mivel magasabb nálam, fejem vállára hajtom, szemeimet szorosan lehunyom. Ennyire boldog még sosem voltam…


 
Thorin:

Elájulásom előtti utolsó pillanatokban még látom Bilbót. Nem tudom, miért van itt, de megrémülök. Kába álmomban Azog őt kínozza, és nekem végig kell néznem, aztán a többieket is, majd elkezdi levágni a fejüket is, ám mielőtt Bilbóhoz érne az álmot egy hatalmas fénycsóva darabokra szaggatja és már csak Gandalf hangját hallom.
- A félszerzet…? – kérdezem rögtön, ahogy kinyílik a szemem. Hangom épp annyira erőtlen, mint amilyennek a testemet érzem.
- Semmi baj. Bilbó is itt van. Épségben. – A válaszra megnyugszom, hogy aztán még dühösebb legyek. Hogy képzelte, hogy csak úgy beleavatkozik a csatámba Azoggal?! És ha meghal miattam?! A csatám miatt?! Ez a gondolat és az álom okozta sokk miatt dühösebben morranok rá, mint azt illendő lenne.
- Te! Mit műveltél? – sziszegem, elindulva felé. - Majdnem megöletted magad! Nem azt mondtam, hogy csak kolonc leszel? Hogy sosem éled túl a vadont?! Hogy semmi helyed nincs közöttünk?! – Valamiért kettős érzés látni őt most. Az, hogy ilyen hatással tudok rá lenni, nem tudom miért, de forrósággal tölt el. Viszont nem hagyhatom sokáig szenvedni, mert így is könnyek folynak le az arcán. - Ekkorát még nem tévedtem soha életemben! – Közvetlenül elé lépek és magamhoz szorítom. Olyan jó érzés, amilyenre nem is számít, pláne amikor a vállamra hajtja a fejét. Mintha évekig így állnánk.
 
 
Egyik részem rettentően hálás a sasoknak, amiért láthattuk a célunkat, hiszen Eredor látványa, még ha a messzeségben volt is csupán, erőt adott mindenkinek. Erőt, hogy küzdjünk, hogy érdemes haladni, hiszen a madarak visszatérnek a hegyre. Ez pedig remek jel! Egy másik rézen viszont, haladva lefelé az apró lépcsőkön kicsit bosszús is, hiszen Bilbó halad előttem, akit legalább ötször kell felrántanom, nehogy elinduljon gyorsabb úton felé és nyakát törje. Minden visszarántást egy hálás mosollyal köszönöm meg a válla felett, nekem pedig mindegyikre furcsán összeszorul a gyomrom. Megfejthetetlen és kimondhatatlan gondolatok egész hada tolakszik a fejembe, az az ölelés… amit akkor éreztem… az illata… Mi ez? Talán… de ugyan már, kivel beszélhetnék erről? Balin nyilván tudja, mi ez, annyival öregebb és annyival többet élt már meg, mint én. De akkor sem beszélek neki erről, ezt nekem kell megfejtenem.

Alkonyodik, mire elérünk egy sziklákkal borított részhez. Egykor valami építmény lehetett, mára már csak rom és gazok, de nekünk az éjszakai szállóhelyünk, hiszen nyomunkban egy ork-hordával nem menetelhetünk éjszaka.
- Rakjatok tüzet! – adom ki a parancsot. - Bofur, készíts ételt!
- Thorin, beszélhetünk? – áll meg mellettem Gandalf. Bólintok és követem egy különálló sziklához. A peremére ül és pipázni kezd, én pedig követem – a leülésben.
- Mit szeretnél? – kérdezem. – Talán nem lesz jó ez alvóhelynek? Hajnalban amúgy is indulunk.
- Tökéletes lesz, jól belátható minden. Az utunk további részét szeretném veled megvitatni. – Kíváncsian nézek rá.
- Arra már rájöttem, hogy a Bakacsinerdőn akarsz átjutni. De a régi erdei út délebbre van, nem? Talán el kellene kanyarodunk…
- Nem akarok a régi erdei úton menni – mondja Gandalf. – Ha arra mennénk, jócskán délebbre érkezünk Tóvárostól. Szívesebben közelíteném meg nyugat felöl. Egyelőre haladjunk csak arra, amerre eddig. – Ahogy néz látom, hogy valami terve van, amit nekem nem mond el.
- Remélem, tudod, mit csinálsz – mondom azért. – Nem szeretnék újabb bajba keveredni ha nem muszáj.
 - Nem kevernélek titeket bajba, tudod te is. De Thorin. Ha elérjük Erebort… Ugye tudod, hogy a kincs…
- Tudom. Láttam, mit tett a nagyapámmal, Gandalf. Ráadásul évek óta egy féreg fészkel rajta.
- Óvatosnak kell lenned.
- Óvatos is leszek! Azt hittem bízol bennem.
- Ha nem bíznék, nem mondanám ezt el. Lehet, hogy az utunk hamarosan elválik egy időre. Van egy olyan érzésem, hogy fel kell keresnem valamit. – Hm…
- Gondolom, nem tudom meg, hogy mit.
- Tényleg nem - mosolyog rám. Hirtelen megüti a fülemet Bilbó nevetése és a csapat felé fordulva őt kezdem nézni. Valamin nevet, amit Bofur mondott neki, az arcán megjelenik egy enyhe pír is a nevetéstől és valahogy melengeti a szívem, ha nézem őt.
- Bilbó remek hobbit.
- Nem vitatom.
- Már nem, nem igaz? - kérdezi sunyi tekintettel.
- Már nem. Ha ő nincs, jó eséllyel megölt volna Azog. Teljesen elborította az elmémet a gyűlölet – hajtom le ismét a fejem. A nevetés abbamarad, én meg rögtön odakapom a fejem. Bilbó engem néz, mintha aggódna. Ennyire gondterheltnek látszom? Nem jelent sok jót, ha Azog látványa is ennyire meg tud részegíteni. De hiszek benne, hogy én ellen tudok állni a kincsnek, hiszen én nem a nagyapám vagyok!

A vacsora kellemesen telik, de tekintettel a hatalmas térre ami be kell látni, nem egy ember lesz őrségben. Mivel Gandalf fáradt, én felajánlom, hogy kezdeném, Bilbó pedig csatlakozni akar.
- Talán inkább pihenned kellene. Majd Dwalin ébren marad velem.
- De én tényleg szeretném. – Tudom, nem ellenkezhetek ennél nyilvánvalóbban, balin így is fürkésző tekintettel mered rám.
- Rendben, akkor mi kezdjük az őrséget. A többieknek aludniuk kell.
És így is történik. Mi kezdjük ketten, de nem nagyon beszélünk semmit, aztán belőlem csak úgy kiböffen egy köszönöm.
- Tudod, rád sem ismertem akkor– néz rám Bilbó.
- Tudom, sajnálom. De meg kell értened, Szmaugnál jobban csak Azogot és Thranduilt gyűlölöm jobban, s kiderül, hogy az az alávaló ork még él? Akkor nem volt bosszú? Akkor… hah. Nem érzem jól magam a gondolattól, hogy nagyapám gyilkosa nem halt meg, amikor én azt hittem, hogy mégis. A mérhetetlen haragon túl nem tudom, mit érezzek most, Bilbó. – Nem tudom, ő mennyire érzi, hogy milyen ritkán teszek olyat, mint most. Magamat is meglepem azzal, hogy ennyire nyíltan tudok neki beszélni arról, ami a szívem nyomja, hiszen uralkodóként ilyet sosem tehetek csak úgy.


 
Bilbó:

Mikor elenged, kábán bámulom az arcát. Öröm, megkönnyebbülés, büszkeség és hála kavarog bennem, egyszerre, megállíthatatlanul, akár bográcsban a ragu hozzávalói… Életben maradt, ráadásul elismerte a képességeimet. Közülük valónak tekint! Legszívesebben szökdelnék, ám azzal megzavarnám az Erebor felé tekintő, mámoros kábaságban úszó törpöket, miközben erőt merítenek azon tényből, hogy úti céljukat, még ha messziről is, de megpillanthatták.
Hamarosan indulásra int minket társaságunk vezetője, így a gondolataimra koncentrálhatok. Normálisnak mondható az, amit akkor éreztem, mikor láttam, ahogyan Azog a földre sújtja? A félelem, aggodalom, kétségbeesés erősebbnek bizonyult, mint eddigi életem során bármikor. Úgy véltem, az életemet is eldobnám érte, ha ezáltal megmenthetem Őt. Bármire képes lettem volna érte… S mikor a karjaiba zárt… A melegség, ami tagjaimba költözött, a gyomrom görcsbe rándulása, szívem vad kalapálása…Miért történt ez? Miért éppen miatta? Bárcsak lenne valaki, aki segítene megoldani ezt a rejtélyt…Mégis, amikor fontolgatom, hogy Gandalfhoz forduljak kérdéseimmel, ösztönösen érzem, nem lenne rendjén való így cselekednem…
Sikerül annyira elkalandoznom, hogy immár ötödjére kell Thorinnak visszarántania, nehogy a mélybe zuhanjak és nyakam szegjem. Minden egyes alkalommal hálás mosolyt villantok feléje. Jól esik, amiért törődik velem, még ha csupán azért is, mert szüksége van egy betörőre.
Alkonyodik, mire elérjük a hegy alját, amit sziklák borítanak. Úgy néz ki, mint egy rég halott, elfeledett, romba dőlt, egykori város. Thorin úgy dönt, éjszakára itt pihenünk meg. Nem értem, miért határoz így, hiszen a sasok nyújtotta előny nyúlfarknyi, az orkok pedig éjjel jobban haladnak, mint nappal, ám nincs sem merszem, sem pedig jogom megkérdőjelezni a döntését, így a többiekkel egyetemben nekilátok a tábor felállításának.
-Rakjatok tüzet! – adja ki a következő parancsot - Bofur, készíts ételt!

- Thorin, beszélhetünk? – áll meg mellette Gandalf. Kurtán bólint, majd messzebb menve kicsiny csoportunktól, egy különálló sziklánál telepednek le. A mágus pipája előkerül és pöfékelni kezd. Bármennyire szeretném hallani, miről folyik a szó, a többiek lármája elnyomja fojtott hangon történő beszélgetésüket. Feladva a reménytelen harcot a törpökre irányítom minden figyelmemet.
- Még mindig érdekelne, hogyan menekültél meg a koboldoktól. – összerezzenek a hang hallatára. Dwalin tornyosul fölém. Újra görcsbe rándul a gyomrom, amint eszembe jut a barlang. Karjaimon megjelenik a libabőr, ám egyáltalán nem a hidegtől.
- Hagyd, testvér. Kár a miérteken rágódni. Az a fő, hogy Zsákos úr megúszta. Neki köszönhetjük, hogy Thorin él. Légy megértő, és ne faggasd tovább. Láthatod, mennyire megviselték a történtek.
Hálásan nézek Balinra.
-Köszönöm! – mosolyodom el.
-Ugyan, kérlek. – viszonozza a mosolyt, majd testvérét félrevonva beszélgetésbe elegyednek.
Hamarosan sülő hús illatával telik meg a levegő. Bofur int, hogy menjek oda, majd egy adagot a kezembe nyom. Mielőtt a többiek végeznének a felével, bűnbánó arccal nyújtom felé a tányérként használt fa alkalmatosságot.
Bofur hol rám néz, hol a nyársra.
-Bilbó, te többet eszel, mint én. – veregeti meg hasát. – Ami nagy szó, hiszen nálam jobban senki sem szereti az ételt…Legalábbis ezt hittem.
Pironkodva sütöm le a tekintetem, majd pedig mikor a többiek nevetésbe törnek ki, magam is velük tartok.  Amint csitul a kacagás, újra elmerül mindenki az evés okozta élvezetekben, engem is beleértve. Szerencsémre törp barátom hamar túltette magát meglepettségén, ráadásként a kérésemről sem feledkezett meg, így a második adaggal már sikerül elűznöm az éhemet. A vacsora alatt végig kitart az étvágyam okozta jókedv, hála a káromra elsütött poénoknak.
Mikor már senki sem vonja el a figyelmem, újra rám tör az aggodalom. Tekintetem automatikusan Thorinra irányul. Vajon legközelebb, ha találkozunk Azoggal, ugyan így el fogja veszíteni a fejét? Akkor is meg tudom menteni…? Nem szeretném elveszíteni. Fogalmam sincs, miért, de halálra rémít még a gondolata is…
Tekintetünk találkozik, pár másodpercig összekapcsolódik, majd elfordul. Nyilvánvalóan észrevette, hogy figyelem. Mit gondolhat ezzel kapcsolatban? Talán jobb, ha erre sosem kapok választ...
Thorin a hatalmas, nyílt térre való tekintettel kettőzött őrséget javasol, amire mindenki rábólint. Gandalf fáradtságra hivatkozva az alvás mellett dönt, társaságunk vezetője jelentkezik helyette. Mielőtt meggondolnám, mit csinálok, csatlakozom.
- Talán inkább pihenned kellene. Majd Dwalin ébren marad velem. –hárítja el azonnal a kérésemet.
- De én tényleg szeretném. – erősködöm, nem adva fel a harcot. Úgysem tudnék aludni, mivel a gondolataim úgy cikáznak a fejemben, akár a villámok.
 - Rendben, akkor mi kezdjük az őrséget. A többieknek aludniuk kell.

Ragyogó mosollyal nyugtázom döntését. Leülünk oda, ahol nemrégiben Gandalffal beszélgettek. A többiek elégedetten fekszenek le, teljesen biztonságban érezve magukat. Míg mindenki el nem csendesedik, egyetlen szó sem hangzik el közöttünk. Ám hirtelen Thorin bocsánatot kér. Hosszú ideig a torkom nem engedelmeskedik az akaratomnak, így csak hápogok, akár a partra vetett hal.
 - Tudod, rád sem ismertem akkor– nyögöm ki nagy nehezen, tekintetemet rá szegezve, amint alkalmasnak érzem magam efféle cselekedetre.
- Tudom, sajnálom. De meg kell értened, Szmaugnál jobban csak Azogot és Thranduilt gyűlölöm jobban, s kiderül, hogy az az alávaló ork még él? Akkor nem volt bosszú? Akkor… hah. Nem érzem jól magam a gondolattól, hogy nagyapám gyilkosa nem halt meg, amikor én azt hittem, hogy mégis. A mérhetetlen haragon túl nem tudom, mit érezzek most, Bilbó.
Hallatszik a hangján, mennyire nehezére esett ezt elmondania. Látszik rajta a sebezhetőség, amiről azt hittem, esetében egyáltalán nem létezik. Most nem a Társaság Vezére, nem Tölgypajzsos Thorin, nem is a Hegymély Királya ül mellettem, hanem egy törp, aki elvesztette a családját, az otthonát, mindenét, ami fontos volt neki. Most pedig szembesült azzal, hogy a bosszúját is elvették tőle, aki pedig felelős a szerettei elvesztéséért, nem nyerte el büntetését. Igazság iránti vágya teljesen érthető… Ahogyan az indulatai is.
Mégsem értem, miért pont nekem mondja el ezeket a belsőséges gondolatokat. Miért nem Dwalinnal vagy Balinnal? Vagy akár Gandalffal…?
- Köszönöm, amiért ezt megosztottad velem. Igazán megtisztel, hogy a bizalmadba fogadtál. Gondolom, mennyire nehezedre esett ezt elmondanod nekem…Amiért még inkább hálás vagyok…El sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.
Csupán biccent válaszként, azonban a szemében mintha elégedettséget látnék csillanni.
Sokáig ülünk ismét csendben, ám ez egyáltalán nem a kínosabb fajta, inkább az, ami barátok sajátja. Meghitt, bensőséges.
-Miért mentettél meg? – kérdése meglep, abban a pillanatban fogalmam sincs, mit válaszolhatnék.
-Mert…fontos vagy nekem. – vallom be, miközben igyekszem kerülni fürkésző tekintetét. Újra elpirulok, ami kezd kissé frusztrálóvá válni. A hirtelen jött szégyenlősséggel nem tudok mit kezdeni.
-Miért? Magyarázd el most azonnal! – úgy látom, egyáltalán nem hagyja nyugodni ezt a kérdés.
Egyáltalán nem tudom, mit válaszolhatnék erre, hiszen még én sem vagyok tisztában a miértjével.
Talán azért, mert ő az egyetlen, aki megtisztíthatja a törpöknek Erebort? Az, akinek a kincsek nem veszik el az eszét és jó sorsa lesz alatvalóinak? Esetleg amiatt, mert nem egyszer megmentette az életemet? Nem tudom! Sürgető tekintete azonban nem hagy gondosan átrágnom ezen kényes témát..
-Visszaadod a népednek az otthonukat. Igazságos király leszel. Gondoskodni fogsz arról, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel…-lesütöm a fejemet -  Ezért vagy fontos nekem. – felelem, ám magam is hallom a bizonytalanságot a hangomban, a mondanivalóm hiányos mivoltát.
 


 
Thorin:

A tekintete számomra megfejthetetlen, mégsem tudom nem nézni őt. Annyira más, mint mi – minden szempontból. Mégis azt hiszem, jobban megérthet, mint bárki más. Talán majd. Talán egyszer…
- Köszönöm, amiért ezt megosztottad velem. Igazán megtisztel, hogy a bizalmadba fogadtál. Gondolom, mennyire nehezedre esett ezt elmondanod nekem… Amiért még inkább hálás vagyok… El sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.
Nem, valóban nem tudom elképzelni. De én magam is hálás vagyok, amiért érti, hogy mit jelent, amit most tettem. Csak biccentek válaszul és élvezem a csendet, ami ránk telepedik. Közben néha rápillantok, de még akkor is rajta jár az eszem, amikor a pusztát fülelem wargok és orkok után kutatva. Zsákos Bilbó. Érzem, hogy olyan szerepe lesz még, amilyen eddig senkinek. Rettentően fontos lett nekem, alig fél nap leforgása alatt. Mintha valami csak úgy kirobbant volna belőlem. Már értem, miért bolondul utána majdnem mindenki a társaságból, hiszen szeretnivaló, kellemes hobbit ő. Bár tény, nem ismerek más hobbitot. De… vajon minden hobbit ilyen őrülten önfeláldozó? Egy kis tőrrel nekiszaladni az orkok vezetőjének, csak hogy engem megmentsen…
- Miért mentettél meg? – bukik ki belőlem.
- Mert… fontos vagy nekem. – Miféle válasz ez? És miért pirul el? Bárkivel beszéltem eddig, nem volt szokása elpirulni előttem.
- Miért? Magyarázd el most azonnal! – követelem, hiszen hallani akarom. Tudnom kell, hogy miért érezte, hogy meg kell mentenie. Gyorsabban reagált mint azok, akik közül majd’ mindenki a királyának hisz és gondol engem. Még az Arkenkő nélkül is. Mi lehet az, ami gyorsabb reagálásra késztet mint a rettegés attól, hogy elveszíted a vezéredet?
- Visszaadod a népednek az otthonukat – kezd bele. - Igazságos király leszel. Gondoskodni fogsz arról, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel… - Már nem engem néz. -  Ezért vagy fontos nekem.
Egy pillanatig elgondolkodom. Talán most kellene befejeznem a beszélgetést? Valamiért azt érzem, hogy nem állhatok meg itt.

- Tehát azt állítod, hogy mint a törpök királya miatt, úgy aggódtál értem? – Bólint. – Mert ha én nem vagyok, a cél lehetetlenebb, mint eddig volt? – Ismét bólint, de a szemei össze vannak szorítva, a fejét le is hajtja és az ujjai a mellénykéje gombjain mocorognak. Zavart. – Bilbó… - szólítom meg lágyan. Talán az első döbbenettől, de felkapja a fejét, viszont még mindig el van pirulva. – Tudod, miért lehetnek hatalmasok a törpök uralkodói? – kérdezem szelíd mosollyal.
- Mert… mindenek felett állnak? - kérdezi bizonytalanul. Gondolom egyet kiragadott a millió válasz közül, ami erre a kérdésre a fejében kavarog.
- Mert tudják, mikor füllentenek nekik - bagatellizálom el a dolgot mosolyogva, hogy oldjam a feszültségét. Mert valami miatt feszült, és ehhez nem kell királynak lenni, hogy érezze a törp.
- Mi?
- Látom, hogy valamit nem mondtál el nekem, Bilbó. De rendben, türelmes leszek veled, most már mindenképp. – Valami megfoghatatlan okból a keze után nyúlok és a tenyerét egy ujjal finoman, lágyan simogatni kezdem, hogy megnyugodjon.
Innentől még kevesebb szó esik köztünk. Eleinte még inkább befeszül, szinte rántaná el a kezét ha hagynám, de ahogy ülünk csendben és kémleljük a sötétséget, egyre jobban ellazul, aztán már én magam sem veszem észre, hogy az egyik keze a combomon nyugszik, tenyérrel felfelé, én pedig egyik kezemmel tartom, a másikkal pedig még mindig a tenyerét simogatom, mert természetessé válik a helyzet, rettentően gyorsan.

Nem tudom, meddig ülünk így, amikor halk köhögés szakítja szét az idillt.
- Gandalf és Balin! – sikkantja halkan Bilbó. Elrántaná a kezét, de nem hagyom. Egy uralkodót soha nem kapnak rajta semmin, mindent becsülettel kell viselni. Nagyapám mindig ezt mondta nekem és én ehhez mérten élek. Most sem kaptak furcsaságon, csak jöttek minket leváltani.
- Volt valami? – kérdezi Gandalf. Nemet válaszolok és miközben ők leülnek, mi visszamegyünk az alvóhelyekhez. Bilbó mint mindig, most is Bofur mellé fekszik, hiszen vele jó viszonyban van, a barlangban is nagyon kellemes beszélgetést folytattak a fojtogató téma ellenére. Most mégis rosszallóan nézem, ahogy melle vackol és közelebb húzódik. Nem teszek semmit. Mit tehetnék? Sóhajtva dobom le magam a saját helyemre Dwalin mellé.

Másnap reggel, hajnalban indulunk tovább. Valahogy kimondatlanul is ott lebeg Bilbó és köztem az a tegnapi kézfogás, de meglepetésemre nem rossz értelemben. Nem tart távolságot, nem menekül előlem látványosan, azon kívül, hogy többet van közel hozzám, semmi nem történik. Egész nap menetelünk, aztán alkonyatkor Gandalf felveti, hogy Bilbó menjen és kémleljen köre, hiszen az orkok már nincsenek messze.
Persze sem Gandalf, sem Balin nem szólnak nekem semmit arról, amit éjszaka láttak. Akarnak, de nem teszik. Balin, ha kérném, elmondaná a véleményét, de kéretlenül soha nem hozakodtak még elő semmi ilyesmivel.

Bilbó nem olyan sokáig van távol, amikor pedig visszatér látom, hogy minden vér kiszökött az arcából. Automatikusan lépek közelebb és a félhomály jótékony sötétjében végig simítok a kezén, ő pedig azonnal elkapja az enyémet. Összekulcsoljuk ujjainkat, így adok neki erőt miközben Gandalf faggatja.
- Megláttak? – Nemet int. – Kiszagoltak. – Nemet int. – Látjátok? Mondtam, remek betörő – jegyzi meg felhőtlen kedvvel a mágus. Persze a többiek rákontráznak, és már épp szólnék valamit, amikor enyhe szorítást érzek a kezemen és maga Bilbó szólal fel.
- Figyeljetek már rám! Nem wargok! Valami más, valami hatalmas! Soha nem láttam még ilyet azelőtt. – Ismét erősödik a szorítás és mindenki várakozva pillant Gandalf felé. Mi lehet ez a valami, aminek az említésén ő meg sem lepődik?


 
Bilbó:

- Tehát azt állítod, hogy mint a törpök királya miatt, úgy aggódtál értem? – csupán egy bólintásra futja tőlem. – Mert ha én nem vagyok, a cél lehetetlenebb, mint eddig volt? – újfent fejem biccentésével válaszolok. Szemeimet szorosan összezárom, ujjaim a mellényem gombjait morzsolgatják. Kényelmetlenül érzem magam, mivel a megoldásra még mindig nem sikerül rájönnöm, Thorin pedig egyáltalán nem könnyíti meg a dolgom a folyamatos faggatózásával.
- Bilbó… - tőle szokatlan lágysággal ejti ki a nevemet, amire akaratlanul is felkapom a fejem. Tekintetem rá szegezem, kezem abbahagyja a babrálást, ám az arcom még mindig lángol.– Tudod, miért lehetnek hatalmasok a törpök uralkodói? – ajkán mosoly játszik, amitől hevesebben kezd verni a szívem.

- Mert… mindenek felett állnak? – tudom, hogy kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni, azonban most egyáltalán nem tudok ezzel foglalkozni. Őszintén, a beszélgetésre való koncentrálás felemészti szinte minden erőmet.
Az a mosoly…Úgy simogat, akárha a legdrágább selyemmel borítanának be a fejem tetejétől a lábam ujjáig. Gyomrom bukfencet vet, a pulzusom az egekben száguld.

- Mert tudják, mikor füllentenek nekik – mondja mosolyogva.
- Mi? –teljesen összezavarodtam… Egyáltalán nem jut eszembe, miről is beszélgettünk, legalábbis az elmúlt percben. Miről füllentettem és mikor?

- Látom, hogy valamit nem mondtál el nekem, Bilbó. De rendben, türelmes leszek veled, most már mindenképp. – mielőtt pisloghatnék, elkapja a kezemet, combjára fekteti tenyérrel felfelé, míg a másikkal cirógatni kezdi.
Igyekszem elrántani tőle, azonban alul maradok a harcban. Gyengébb vagyok nála, és ezzel ő maga is tisztában van. Mégis…az a kérges, erős kéz, ami úgy hajlítja meg a vasat, mintha vajból lenne, és úgy szeli ketté az ellenséget, akár én a kenyeret, hogyan képes ilyen gyengéd mozdulatra?
Szinte nem is szólunk egymáshoz a fennmaradó időben. Ő el van foglalva azzal, hogy kedveskedjen, én pedig azzal, hogy ezt megértsem. Alig másfél nap leforgása alatt az utálatát felváltotta valami egészen más. Barátság? Nem, nem hiszem, ez több annál. Bofur a barátom, mégsem simogatja a kezem és nem törődik ennyire velem. Akkor hát mi lehet ez…?
Merengésemből halk köhögés ráz fel. Nem hallottam, hogy jönnek. Hogyan lehetséges ez? Pedig mindig is dicsekedtem a többiektől sokkal élesebb hallásommal.
- Gandalf és Balin! – sikkantom halkan a meglepettségtől. Szemeim tágra nyílnak, s igyekszem kiszabadítani a kezem Thorinéból, ami másodjára is kudarcra ítéltetik. Úgy érzem magam, mint kiskölyök koromban, amikor az öregem csínytevésen kapott. Lesütöm a fejem, mivel nem állhatom egyikőjük pillantását sem.
- Volt valami? – kérdezi Gandalf. Thorin nemmel válaszol. Felállunk, ők pedig leülnek oda, ahol pár pillanattal ezelőtt mi voltunk. Visszatérünk az alvóhelyekhez. Rá sem pillantva egyenesen Bofurhoz igyekszem, levackolom magam és igyekszem azonnal elaludni.
Nos, ezt könnyebb kieszelni, mint megcselekedni. Nem bírok aludni. Úgy érzem, Thorin mellett lenne a helyem, de arról már fogalmam sincs, miért. Sosem aludtunk együtt, sőt mi több, az első éjszaka kijelentette, hogy a közelébe se merjek menni. Már megint ezek a fránya miértek… A hobbit élet megkeserítői.
Hajnalban, amikor a többiek felkelnek, még ébren vagyok. Nem aludtam semmit sem az éjjel, ám ezt a tényt megtartom magamnak. Gyorsan összeszedelőcködünk és indulunk tovább. Igyekszem természetesen viselkedni, már amennyire lehetséges. Ennek ellenére minduntalan a tekintetem őt fürkészi, ha pedig ezt kevésnek érzem, mellé csapódom. Látom Gandalf és Balin kérdő tekintetét, szerencsémre egyik sem faggatózik. Meglehet, a megfelelő alkalomra várnak.
Az egész napos menetelés után igazán felemelő élmény megállni. Amikor Gandalf odalép hozzám és megkér, kémleljek körbe, szinte még örülök is. Már azt hittem, elérkezettnek látták az időt arra, hogy válaszokat kapjanak a tegnap este történtekre. Őszintén, nálam jobban nem vágyhatnak az igazságra…
Nesztelenül járom be több mérföldes körben az alkalmi táborhelyünket. Sehol egy warg vagy ork. Mekkora szerencse!
Akkor ér a vész, amikor megnyugodva elindulnék visszafelé. Hallom, ahogy egy nehéz test alatt recsegve törnek ketté az ágak. Arra fordulok. Bár ne tenném! Nem látom, csupán a hold által vetett képmását. Éjfekete, hatalmas árny, aki éppen ekkor üvölt fel olyan hangon, mitől megfagy ereimben a vér. Nem warg, nem is ork, hanem éppenséggel az, aki őket elüldözte…
Amennyire csak lehet, zajtalanul futásnak eredek. Nem veti magát utánam, legalábbis nem hallok lépteket a hátam mögött. Azonban eszem ágában sincs visszafordulni, hogy megbizonyosodjak erről. Lassítok, amint a táborhoz érek. Térdemre támaszkodva mély levegőt veszek, ennek köszönhetően az oldalamban a szúrás elviselhetővé válik.
Lábaim Thorin mellé visznek, akivel félúton találkozunk. Végig simít kezemen. Azonnal elkapom az övét, ujjaink összekulcsolódnak. Nem tudom, mit teszek, a gondolataim csakis a bestia körül forognak. Gandalf odalép hozzánk. Fürkészőn végigmér, majd faggatni kezd.
- Megláttak? – nemet intek. – Kiszagoltak? – újra megrázom a fejem. – Látjátok? Mondtam, remek betörő – jegyzi meg a tőle megszokott jókedvvel. A többiek legnagyobb meglepetésemre rátesznek még pár lapáttal. Hát nem értik, hogy erre nincs idő?! Ha az a valami ideér, mindenkivel végez!
Akaratlanul is megszorítom Thorin kezét, mielőtt szólnék.

- Figyeljetek már rám! Nem wargok! Valami más, valami hatalmas! Soha nem láttam még ilyet azelőtt. – kezdek bele, mire minden szem a mágusra terelődik. Nem látok rajta meglepettséget, sőt, mintha mulattatná a dolog. – Szemtől szemben nem láttam, de az árnyékát igen! Négy hobbit egymás nyakába ülve sem érné fel, a hangjától pedig megfagy a vér az ereimben…
-Ne folytasd. Tudom, miről szólsz. Pontosabban kiről. Reggelre fény derül mindenre, most azonban indulnunk kell!
- Nem, amíg el nem mondod, mi fenyeget bennünket! – köti az ebet a karóhoz Thorin, aki most ugyan úgy szorítja az ujjaimat, mint az imént én az övét. Míg én a félelemtől, ő a haragtól.
- Mindennek eljön az ideje. Most azonban a futásé érkezett el. – mintha a szavait akarná igazolni, felhangzik az üvöltés, vészesen közelről. Össze rezzenek, a lábaim remegni kezdenek.
Szerencsémre a törpök gyorsabban reagálnak nálam. Mindenki felkapja a maga holmiját- batyukat, Thorin pedig egy Zsákost vesz a hátára- és futásnak erednek. A sort a mágus zárja, merő elővigyázatosságból.
-Gyorsabban! Szedjétek a lábatokat! – kiálltja Gandalf, hangjában mintha egy másodpercig jelen lenne a félelem. Mindenki erősebb iramot kezd diktálni.
Ekkor olyasmi történik, ami megkacagtatna, ha az életünk nem forogna kockán. Az előttünk haladó Bofur, amint hátra fordulva meglátja a medvét, sikkant egyet, majd pedig a többieket megelőzve az élre tör. Ki hitte volna!
-Be a házba! Azonnal! – ordítja el magát a mágus, máskülönben nem is hallanánk hangját. Amikor mi elérjük a kerítést, az elől haladó barátom már az óvó falak mögött tartózkodik. Ahogy bezárul mögöttünk az ajtó, irdatlan test csapódik hozzá. Fa reccsen, sarokvas csikordul, bejutni mégsem tud, így hamarosan feladja az értelmetlen küzdelmet.
 Minden porcikám remeg, mikor leugrom Thorin hátáról. Látásom egyre homályosul, s mintha a szoba is forogni kezdene körülöttem.
-Köszönöm. – suttogom halkan, mielőtt a sokk megszedné a maga vámját: ájultan omlom vezetőnk karjaiba.


 
Thorin:

- Ne folytasd. Tudom, miről szólsz. Pontosabban kiről. Reggelre fény derül mindenre, most azonban indulnunk kell! – jelenti be Gandalf, mintha teljesen természetes lenne minden, amiről Bilbó beszámolt.
- Nem, amíg el nem mondod, mi fenyeget bennünket! – jelentem ki, rászorítva kissé a hobbit ujjaira. Ha neki erőt adott, nekem is be kell válnia.
- Mindennek eljön az ideje. Most azonban a futásé érkezett el. – Irdatlan üvöltés rázza meg a tájat közvetlen közelről, amit még sosem hallottam. Gandalfra pillantok, picit bólintok és azonnal reagál mindenki. Felkapják a holmijukat, én meg Zsákost, hogy a rövid lábai minket ne hátráltassanak, őt meg ne sodorják veszélybe.  A kőtömbök cipelése és a kalapácsok használata megedzette a testem, így nem okoz gondot egy pici hobbit plusz terhe a fegyvereimen és a páncélomon kívül.
- Gyorsabban! Szedjétek a lábatokat! – szól előre Gandalf. Abból, ahogy ezt követően Bofur megfordul, majd egy nyikkanás után gyorsabb futásnak ered tudom, ami üldöz minket, már a nyomunkban van.
- Be a házba! Azonnal! – jön a parancs Gandalftól, így mindenki berohan a házat körülvevő kapun, amit már eddig is láttunk messziről. Az ajtót nyitjuk, berontunk, szét sem nézve zárjuk vissza, hogy aztán valami majd’ tokostól szakítsa ki, amikor nekicsapódik.
Leteszem Bilbót, de már ekkor látom, hogy valami nincs rendben.
- Köszönöm – mondja erőtlenül, majd egyszerűen a karjaimba omlik.
- Gandalf! – kiáltom most én, és a mágus rögtön mellettünk terem. A földre fektetem Bilbót, ő pedig megsimogatja az arcát, majd halvány mosoly szökik az ajkaira.
- Semmi baja, csak elfáradt. Alszik, látod? Szuszog. Hagyd aludni és nem lesz baja – mondja.
- Hogy hagyhatnám aludni, ha azt se tudom, hol vagyunk és ez a hely biztonságos-e? – kérdezek vissza ingerülten. – Barát vagy ellenség, aki itt él?
- Egyik sem. Ha nem tetszünk neki, megöl majd minket.
- És mi volt az a behemót szörnyeteg? – kérdezi Dwalin.
- Az a vendéglátónk volt.
Csend követi Gandalf szavait. Csak Bilbó halk szuszogása hallatszik, majd a hang, ahogy az ölembe veszem és egy oszlophoz lépek, leülve nekidöntve a hátam, a hobbitot meg az ölembe fektetem. Mindenki meglepetten néz, de senki nem kérdez.
- Mi a fene? – kérdezem.
- A vendéglátónk egy bőrváltó, Thorin. Ha akarja, hatalmas, vérszomjas medve, ha akarja, hatalmas, de békés ember. A vadállattal nem lehet beszélni, de ha emberként hazaér majd beszélek vele. Bár az tény, hogy a törpöket nem kedveli túlságosan.
- Ez remek hír! Még jó, hogy nincsenek itt törpök. Oh, várj! Mégis vannak! – vicsorgom.
- Nyugodj meg, barátom. Bízd ezt rám. Ha nem láttam volna értelmét, nem jöttünk volna ide. De most aludjatok.

Ekkor nézek csak körbe. Tipikus ház, mintha ember lakná, csak minden hatalmas és tele van állatokkal. Még ha az emberméretű Gandalfhoz mérve is óriási minden, bár tény, nem láttam még bőrváltót, csak halottam róluk. Sóhajtva fekszem le, magamhoz húzva a hobbitot, hagyom szuszogni.


Halk beszélgetés hangjaira és mocorgásra ébredek. Kinyitva a szemem látom, hogy Bilbó már ébren van és ijedten néz mögénk. Odafordulok én is, és ekkor látom meg, hogy egy hatalmas ember, Gandalftól jó három fejjel magasabb áll, és magával a mágussal beszélget, aki ekkor felém int. A hatalmas ember felém fordul, én meg még mindig a hobbitot tartom a karjaimban.
-Thorin… - nyekkeni Bilbó.
- Nyugalom – suttogom, majd felkelek. – Üdv neked.
- Üdv Thorin, a Hegymély Királya – villant egy gúnyos vigyort a vendéglátónk. – Látom, megzavartalak alvás közben – pillant a hobbitra, aki felülve figyel minket, ijedt arccal. – Ha aludtatok egyáltalán.
- Az alvási és nem alvási szokásain csak rám és rá tartoznak – nézek fel rá dühösen villanó tekintettel.
- Gandalf azt mondta, itt maradnátok egy ideig – vált témát gyorsan és okosan.
- Csupán egy éjszaka, holnap indulunk tovább.
- A Bakacsinerdőbe, hm? – Bólintok. – Sosem juttok el addig élve.
- Nos, ezt majd reggel megvitatjuk – szól közbe a mágus. – Most mindenki térjen nyugovóra, Beorn ma éjszaka megtűr minket.
Bólintok és visszalépek Bilbóhoz.
- Hát ez meg ki a csuda volt? – kérdezi.
- A vendéglátónk, Beorn. És úgy hiszem, hamarosan Gandalf kérdésekkel készül majd – sóhajtok fel.
- Ebben egyetértek… - mondja Bilbó.
- De legalább pihentél, igaz? Ostobaság volt nem aludni. Nem tudom, miért tetted… - nézek rá.
- Nos ez… inkább aludjunk – jelenti be és le is fekszik, nagy örömömre mellém. Már ébren van, így nem ölelem magamhoz, csak megkeresem a kezét a félhomályban és összekulcsolom az ujjainkat, így alszunk el.

Reggel pedig így ébredünk. Legalábbis én. Mosolyogva húzom el tőle a kezem, mire morog egyet és megfordulva alszik tovább.
- Thorin – suttogja mellettem Balin. – Mi történt?
- Éjszaka hazatért a vendéglátónk, de ezt ne itt beszéljük meg – állok fel.
- Gandalf azt mondta, kint a kertben van egy kis üst, abban van a víz, amivel megmosdhatunk.
- Akkor gyerünk.
Kint persze, mivel csak ketten vagyunk, nem úszom meg.
- Miért aludtál Bilbóval? – kérdezi felvont szemöldökkel. Belemerítem a kezem a vízbe. Kellemesen langyos, így mosakodni kezdek, levéve a ruháimat. Balint nem zavarja, ő már gyermekkoromban is fürdetett számtalanszor, nem új neki az, ha csak alsóban lát.
- Mert így akartam – jelentem ki egyszerűen.
- És ő is? –kérdez ismét.
- Ha nem akarta volna, nem tettem volna. De erről nem szeretnék többet beszélni veled – villantom rá a tekintetem. – Még azt sem tudom, mit mondhatnék.
- De ha tudni fogod…
- El fogom mondani.

A reggeli kellemesen telik, csupa finomság, húsok és friss, puha kenyér. Igazán élvezetes. Bilbó nem sokkal az étkezés kezdete után jön elő, de Gandalf még kikíséri mosdani, aztán ül csak asztalhoz. Mindenki meglepetésére nem Bofur vagy Gandalf mellé, hanem mellém. Én viszont elégedett vagyok, így mosolyogva nyújtom neki a kenyeres kosarat, miközben köszöntöm és jó reggelt kívánok neki.



 
Bilbó:

Mikor feleszmélek, legszívesebben felkiáltanék meglepettségemben. Szerencsémre azonban a torkom annyira kiszáradt, hogy csupán egy nyögésre futja. Valakinek az ölében fekszem. Feljebb viszem a tekintetemet, miközben óvatosan igyekszem arrébb húzódni. Fekete szakáll és bajusz, alatta csókolni való ajkak, sötét, fonatokkal ékített haj…Királyi, vonzó vonások… Ez Thorin! Én most komolyan Thorin ölében feküdtem?! Mégis, hogy a csudába kerültem oda? Vajon ő tud róla? Ostoba kérdés, persze, hogy tud róla. Más nem rakhatott oda. Vagy igen?
Sikerül teljesen elhúzódnom anélkül, hogy felébreszteném. Fejem oldalra billentve figyelem, ahogy alszik. Annyira békés. Nyugodt. Bizonyára szépet álmodik, mivel ajkán mosoly játszik. Sosem láttam még ilyennek. Mutatóujjam óvatosan alsó ajkára simítom, majd pedig végig vezetem annak vonalán. Felsóhajt, de még mindig nincs ébren.
Szerencsére. A gondolataim ugyanis olyan mederbe folynak, minek okán újra vérvörös lesz az arcom. Azok a kemény ajkak…Milyen érzés lehet, amikor az enyémhez érnek?
Na, most legyen elég, Zsákos Bilbó! Ezt azonnal verd ki a fejedből, nem hallod? Küldetésen vagy, ami mindennél fontosabb! Nincs idő holmi fantáziálásra!
Főleg, hogy nem tudom, mégis milyen vágyak ezek…
Nyílik az ajtó, így sikerül elterelni a figyelmemet. A belépő ember hatalmas…A hozzá igyekvő Gandalftól három fejjel magasabb. Körbe nézek… Hát ezért ekkora ez a ház!
Ösztönösen húzódom közelebb Thorinhoz. Mikor észreveszem, hogy ébredezik, oda helyezkedem, ahonnan alig pár perce iszkoltam arrébb. Nem szeretném, ha tudná, hogy előtte keltem fel, hogy tudom, mégsem vagyok számára kolonc, hanem igenis jelentek neki valamit… Teljesen értelmetlen, amit művelek!
Karjai hirtelen, védelmezőn körém fonódnak, mélyebbet lélegzik, szemei kinyílnak. Pontosan akkor, mikor a mágus felhívja a figyelmet kettőnkre.
-Thorin… - nyögöm halkan a nevét.
  - Nyugalom – feleli alig hallhatóan, majd engem arrébb pakolva felegyenesedik. Pár lépést tesz a hatalmas ember felé, megáll félúton közte és köztem, testével takarva engem – Üdv neked.
- Üdv Thorin, a Hegymély Királya – villant egy gúnyos vigyort a vendéglátónk. – Látom, megzavartalak alvás közben – tekintete akkor szegeződik rám, mikor sikerül végre felülnöm. Mondhatni, egyáltalán nincs ínyemre jelen helyzetben éles hallásom. Olyan, mintha kihallgatnám a beszélgetésüket, ami ugyancsak nem tetszik nekem.– Ha aludtatok egyáltalán.
- Az alvási és nem alvási szokásaink csak rám és rá tartoznak –Óh egek…
- Gandalf azt mondta, itt maradnátok egy ideig. – vált témát hirtelen a hatalmas ember.
- Csupán egy éjszaka, holnap indulunk tovább.
- A Bakacsinerdőbe, hm? Sosem juttok el addig élve.
- Nos, ezt majd reggel megvitatjuk – szól közbe a mágus. – Most mindenki térjen nyugovóra, Beorn ma éjszaka megtűr minket.

Thorin biccent majd megfordulva visszasétál hozzám.
- Hát ez meg ki a csuda volt? – kérdem ártatlan hangon.
 - A vendéglátónk, Beorn. És úgy hiszem, hamarosan Gandalf kérdésekkel készül majd –  sóhajtja.
- Ebben egyetértek… - gyomrom hirtelen görcs szorítja össze.
- De legalább pihentél, igaz? Ostobaság volt nem aludni. Nem tudom, miért tetted… -pillant rám fürkésző tekintettel.
- Nos, ez… inkább aludjunk – hogy elejét vegyem az idő előtti kérdéseknek, azon nyomban mellé fekszem. Igazolást nyer azon megállapításom, miszerint nem szeretné, ha tudnám, hogy fontos vagyok neki. Nem ölel át, viszont nemsokára ujjai tétován keresik meg az enyémeket. Elégedetten kulcsolom össze őket, majd újra elalszom.
 
Reggel arra ébredek, hogy Gandalf szólongat. Azt mondja, már mindenki eszik, ideje lenne nekem is, mivel szükségem van az erőmre. Kótyagosan indulok meg az étkező felé, tervem azonban meghiúsítja, amikor kezét a vállamra helyezve az eltérít a másik irányba. Kivezet a házból, egy kis üsthöz.
-Mosakodj meg. – szólít fel tőle szokatlan módon. Miután engedelmeskedtem, rápillantok. Tekintetében komorság ül. Ösztönösen összébb húzom magam. Kellemetlenebb érzés, mint amikor az őrségváltásban meglátott…
-Beszélni fogunk, Zsákos Bilbó, amint magad is tisztában leszel a helyzet komoly mivoltával. Addig is, eredj be és egyél. Thorin minden bizonnyal már aggódik.
-Nem aggódik. Legalábbis értem nem… -felelem elszontyolodva.
-Ostoba hobbit! – morogja, és betessékel a házba.
Köszöntöm a társaságot, amit örömmel viszonoznak. Tekintetem azonnal megtalálja vezérünket. Mindenki legnagyobb meglepetésére nem Bofurhoz igyekszem, sem nem a mágussal tartok, hanem mellé lépdelek és leülök. Láthatóan elégedett a dolgok efféle alakulásával, mivel mosolyogva nyújtja nekem a kenyeres kosarat.
-Jó reggelt! – köszönt újra.
-Neked is, Thorin. –rámosolygom, mire egyetlen másodpercig boldog szikra lobban azokban a hihetetlenül szép, kék szemekben. Tekintetem tovasiklik, ám egyáltalán nem jól választ, mivel most az ajakait bámulom. Zavartan horgasztom le a fejem és enni kezdek, csak hogy el tudjam terelni a gondolataimat.
Amikor végzünk, Thorin felegyenesedik, kupáját a vendéglátónk felé emeli.
-Köszönjük a vendéglátást! Azért különleges ez a helyzet, mivel Gandalf állítása szerint utálod a törpöket.
Szemem sarkából látom, ahogy Gandalf kezébe temeti a fejét rosszallása jeléül.
-Igen. Ki nem állhatom a mohó, alattomos fajtádat. – feleli felemelkedve a ház ura, akinek így Thorin a derekáig sem ér. Tekintetem ide-oda cikázik kettőjük között. – Szerencsédre viszont az orkokat jobban gyűlölöm. – elmosolyodik, a kézzel fogható feszültséget pedig felváltja a nevetés. Ki megkönnyebbülten, ki kényszeresen, de velük tart. Kivéve engem. Én csak bámulom azt a törpöt, aki miatt a fejemben káosz uralkodik.
- Adok enni és inni, annyit, ami elég két napra. Kaptok hátasokat, azonban amint eléritek az erdő szélét – amire nem látok sok esélyt – szabadon kell őket engednetek. Most pedig menjetek. Minél előbb, annál jobb. Mert meggondolhatom magam.
-Úgy lesz. – feleli mosolyogva a mágus, láthatóan Thorinba fojtva a szót, aki biztosan nem tudta volna megállni sértő megjegyzés nélkül. Hogy megelőzzem az esetleges felháborodását, magam is teszek az ügy érdekében. Az asztal lapjának takarásában megszorítom a kezét. Tekintete azonnal rám siklik.
-Mielőtt indulunk, beszélnünk kell. – suttogja, hogy csak én halljam. Felnyögök. Remek. Ma mindenki beszélni akar velem. Tudom, miről. Csak azt nem tudom, mit fogok mondani. – A többiek készüljenek! Egy óra múlva indulunk! – ezt már elég hangosan mondja ahhoz, hogy mindenki hallja, én pedig alkalmi süketté válljak.
Feláll, kezemet még mindig nem engedi el, így szó szerint maga után húz. Bocsánatkérő pillantásokat küldök a többiek felé, mielőtt eltűnnék az ajtó mögött. Átvágunk a kerten, ki a kapun, míg egy kis gyümölcsösbe nem jutunk. Hirtelen az egyik fának támaszt, keze a fejem felett csattan a kéregnek.
-Soha, de soha ne merd még egyszer belém fojtani a szót! Megértetted? – úgy érzem, mintha minden szava késként fordulna meg a szívemben. Lehunyom a szemeimet, mivel nem állhatom a tekintetét.
-Megértettem. – suttogom magamba roskadva.
-Helyes. Most pedig térjünk vissza a legutóbbi füllentésedre. – na, témánál vagyunk…- Megérdemlem a tegnap este után, hogy megtudjam az igazságot. Te pedig szépen el fogod mondani.
-Nem tudom, mire gondolsz. – a mellkasára szegezem a tekintetemet. Nem hunyhatom le, akárhányszor kényes témához érünk.
-Ne feszítsed tovább a húrt! Mond el, pontosan miért is vagyok fontos neked. Hallani akarom!
Össze rezzenek. Szememből egy könnycsepp szabadul el. Magam sem értem, mi az, ami kettőnk között van. Mi ez a kötődés… Mégis mindenki válaszokat akar, olyan kérdésekre, amikre nem tudom…
Óráknak tűnő percek múltán szólalok csak meg.
-Azért, mert… a barátom vagy. És… valami annál is mélyebb… Nem tudom, mi az, amit érzek, de féltelek… Kedvellek… Szeretek a közeledben lenni és fáj, amikor nem vagy ott… Tényleg nem tudom, mi ez… Ne faggass, amíg meg nem fejtem! Kérlek… - elcsuklik a hangom, mire befejezem.
 


 
Thorin:

- Neked is, Thorin –viszonozza a köszöntést mosolyogva. Kellemes, boldoggá tesz a mosolya, őt viszont ez valamiért mintha megzavarná. Egyre jobban kezd érdekelni, hogy mi ez és egyre dühösebb vagyok, amiért nem tudom. Emiatt is talán, de inkább a vendéglátónkon vezetem le dühömet.
- Köszönjük a vendéglátást! Azért különleges ez a helyzet, mivel Gandalf állítása szerint utálod a törpöket.
- Igen – feleli Beorn. - Ki nem állhatom a mohó, alattomos fajtádat. – Nem finomkodik, cseppet sem. – Szerencsédre viszont az orkokat jobban gyűlölöm. – Megjegyzésére felnevet mindenki, még én is elmosolyodom. - Adok enni és inni, annyit, ami elég két napra. Kaptok hátasokat, azonban amint eléritek az erdő szélét – amire nem látok sok esélyt – szabadon kell őket engednetek. Most pedig menjetek. Minél előbb, annál jobb. Mert meggondolhatom magam – adja parancsba.
- Úgy lesz – feleli mosolyogva a mágus, mintha csak tudná, hogy tudnék ám erre mit mondani, és ha ez nem lenne elég, mikor megszólalnék, Bilbó megszorítja, a kezem ezzel eltérít a gondolatmenetemtől és visszakanyarít az eredetihez.
- Mielőtt indulunk, beszélnünk kell. – Nem kérem, de suttogom, nem akarom, hogy mindenki tudjon mindent. – A többiek készüljenek! Egy óra múlva indulunk!
Megragadom a hobbitom kezét és kiráncigálom a házból. Közben igyekszem felvenni a legfélelmetesebb arcom. Ha nem ijesztek rá, akkor úgysem fogja elmondani és nekem tudnom kell ahhoz, hogy én mit érzek azt, hogy ő mit érez. Nem engedhetem meg magamnak – jelenlegi helyzetemben pláne nem, hogy akárkivel akármibe is belekeveredjek. Még ha ő nem is akárki és ez nem is lenne akármi.
- Soha, de soha ne merd még egyszer belém fojtani a szót! Megértetted? – tisztázom gyorsan, mikor a gyümölcsbe érünk.
- Megértettem – suttogja.
- Helyes. Most pedig térjünk vissza a legutóbbi füllentésedre. Megérdemlem a tegnap este után, hogy megtudjam az igazságot. Te pedig szépen el fogod mondani.
- Nem tudom, mire gondolsz. – Terel, füllent és a szemembe sem néz.
- Ne feszítsed tovább a húrt! Mond el, pontosan, miért is vagyok fontos neked. Hallani akarom! – követelem.
- Azért, mert… - kezd bele könnyezve. - A barátom vagy. És… valami annál is mélyebb… Nem tudom, mi az, amit érzek, de féltelek… Kedvellek… Szeretek a közeledben lenni és fáj, amikor nem vagy ott… Tényleg nem tudom, mi ez… Ne faggass, amíg meg nem fejtem! Kérlek…

Egy picit csendben vagyunk. Nem tudom, erre mit feleljek, de ez a letört Bilbó nem tetszik, így ki kellene engesztelnem. Valamiért igencsak törékeny, pedig nem ilyen volt az induláskor. Ez a valami lenne? Amit én is…
- Nem is érdekel, hogy én mit érzek és gondolok? – kérdezem, picit közelebb húzódva és barátságosabb hangot megütve.
- Te is… - Nem fejezi be, nem hagyom.
- Gondolod, hogy minden jött-ment hobbitot ölelgetek és velük is alszom? Ne sértegess, Zsákos Bilbó!
- De én nem is így gondoltam - védekezik azonnal.
- Mert nem is így van. Bilbó, én tudod, hogy ki vagyok. Mi vagyok. De nekem is van szívem és tudom, hogy teszel vele valamit. Ha nem vagy velem ideges vagyok, mérges és azt akarom, hogy megint ott legyél. Ha bajod esik, úgy érzem, menten meg fogok őrülni és már attól könnyebb minden, ha foghatom a kezed – nézek a szemébe. – Nevet adni én sem tudok egyelőre ennek, de… nem akarom, hogy változzon az, ami másfél napja kialakult. Legalábbis visszafelé már nem. Már nem vagy a barátom, Zsákos úr. Annál már valami több vagy, amit magam sem értek még teljesen – mosolygok rá.
- És akkor most mi lesz? – kérdezi.
- Most? Nos. Visszamehetünk, mintha nem történt volna semmi és feszenghetünk tovább, mire legközelebb beszélni tudunk kettesben. – Még közelebb hajolok, szinte a szájára suttogok. – Vagy engedheted, hogy megízleljem az ajkaidat, Bilbó, és kiderüljön, mi is ez – nézek a szemébe olyan mélyen, hogy még én magam is belremegek


 
Bilbó:

Kínos csend telepszik ránk. Míg én a könnyeimet nyelem, ő láthatóan valahol teljesen máshol jár. Homlokára komor ráncokat vetnek gondolatai. Minden bizonnyal nem elégítette ki a válaszom. Pedig a tudtára adtam, hogy még én sem tudom, mit mondhatnék… Nem. Inkább nem tetszett neki, mivel semmi hasonlót nem érez irányomban. Legszívesebben zokogásba törnék ki és elszaladnék… Fogalmam sincs, miért van rám ilyen hatással. Meg szeretnék szabadulni ettől a kíntól, mert félek, beleroppanok. Ezernyi, apró szilánkra robban a szívem, ha nem fogadja el, amit nyújtani tudok neki, s azt nem viszonozza…
- Nem is érdekel, hogy én mit érzek és gondolok? – kérdi közelebb hajolva, barátságosabb hangon. Meglep ez a hirtelen váltás, hiszen az előbb még forrt benne az indulat.
- Te is… - nem hagyja, hogy befejezzem, szinte azonnal a szavamba vág.
 - Gondolod, hogy minden jött-ment hobbitot ölelgetek és velük is alszom? Ne sértegess, Zsákos Bilbó!
- De én nem is így gondoltam – védekezem, mivel egyáltalán nem ezt mondtam neki, ahogy egyáltalán nem is erre akartam kilyukadni. Nem veszi észre, mekkora fájdalmat okoz nekem?
 - Mert nem is így van. Bilbó, én tudod, hogy ki vagyok. Mi vagyok. De nekem is van szívem és tudom, hogy teszel vele valamit. Ha nem vagy velem ideges vagyok, mérges és azt akarom, hogy megint ott legyél. Ha bajod esik, úgy érzem, menten meg fogok őrülni és már attól könnyebb minden, ha foghatom a kezed – tekintete megkeresi az enyémet, majd fogva is tartja. – Nevet adni én sem tudok egyelőre ennek, de… nem akarom, hogy változzon az, ami másfél napja kialakult. Legalábbis visszafelé már nem. Már nem vagy a barátom, Zsákos úr. Annál már valami több vagy, amit magam sem értek még teljesen – rám mosolyog, a szívem pedig a torkomban dobog.
Úgy érzem magam, mint aki egy maratoni futás után megpihenhet. Végre enyhül a mellkasom szorítása, kapok levegőt. A vallomásának köszönhetően könnyűvé válik a lelkem, a boldogság forró lávaként száguldozik minden porcikámban. Sosem hittem volna, hogy hallhatom tőle ezeket a szavakat. Ahogyan azt sem, hogy vágyni fogok rájuk.
- És akkor most mi lesz? – kérdem óvatosan, félve és vágyva egyaránt a válaszát.
 - Most? Nos. Visszamehetünk, mintha nem történt volna semmi és feszenghetünk tovább, mire legközelebb beszélni tudunk kettesben. – közelebb hajol, tekintetében felizzik a számomra ismeretlen tűz. Ajkát alig pár centi választja el az enyémtől. Érzem forró leheletét, minek hatására kellemes bizsergés fut végig a gerincem mentén. – Vagy engedheted, hogy megízleljem az ajkaidat, Bilbó, és kiderüljön, mi is ez. – az, ahogy rám néz, megroggyantja a térdem. Ha nem támaszkodnék a fának, valószínűleg szégyen-szemre összerogynék. Annyi melegség sugárzik pillantásából, amit fel sem tudok fogni. Tekintetem az ajkára téved, ami hívogat, biztat, hogy hódoljak be neki.
Tanácstalanságomban fogaimat mélyesztem alsó ajkamba, minek köszönhetően apró vércsepp serken.
-Nos? Nincs sok időnk. Döntened kell. – hallom, mennyire türelmetlen, mégis visszafogja az indulatait, nehogy megrémítsen. Ez az a löket, amire szükségem van. Magamban fohászkodom, hogy ne csupán egy otromba tréfa legyen ez az egész.
-Bírod az engedélyem. – suttogom alig hallhatóan.
-Biztos vagy benne? – kérdi maga is suttogva, rekedtes hangon.
-Teljes mértékben. –lehelem, miközben ösztönösen nyelvemmel megnedvesítem ajkaimat, lenyalva róluk a kiserkent éltető nedvet.
 
Lassan, szinte várva arra, hogy mégis meggondolom magam, az ajkamra hajol. Éppen csak hozzáér, mégis kihagy egy ütemet a szívem, a tüdőm pedig elfelejti, miért is került a mellkasomba. Szemeimet lehunyom. Sokkal melegebb, keményebb, édesebb, mint gondoltam. Nem követelőzik, komótosan, mint akinek birtokában van a világ összes ideje, ízlelget. Testével a fának szegez, azonban ebben a mozdulatban több a birtoklási vágy, mint a fenyegetés. Óvatosan fonom dereka köré karjaimat, bal kezem ujjai szorosan ruháját markolják, míg jobb kezem félénken végig cirógatja izmos hátát, széles vállait, hogy elérve céljukat elérve, az ében fürtökbe gabalyodva a tarkónál állapodjanak meg.
Thorin elégedetten felsóhajt, majd mutatóujjával lejjebb kényszeríti államat. A hirtelen támadt résben előretör nyelve, keresve az enyémet. Mikor rátalál, simogatni, becézni kezdi, majd táncba hívja.
Egész testem remegni kezd, még többre vágyva. Azt kívánom, bár sosem érne véget ez a pillanat.
Mégis megtörténik. Szinte erővel sikerül elszakítania magát tőlem. Erőtlenül pihegek, miközben fejem a mellkasának döntöm. Hallom, ahogy szíve vad táncot jár, akárcsak az enyém.
Gyengéden cirógatom tarkóját, majd kezem az arcára vándorol, míg a másik szorosan kapaszkodik belé, akárha az életem múlna rajta.
-Nem akarom, hogy úgy tégy, mintha nem történt volna semmi… Azt akarom, hogy legyen folytatás. – suttogom az élménytől fátyolos hangon, ki tudja, mennyi idővel a csók után.
-Szívemből szóltál, Zsákos úr. – feleli, hangjában boldogság bujkál, mire magam is elmosolyodom. Felemelem a fejem, hogy tekintetünk találkozhasson. Ajkaim égnek, így derekáról elvonom a kezem, majd mutatóujjammal óvatosan megérintem. Felszisszenek.
-Fájt? – kérdi aggodalommal telt szólammal.
-Egyáltalán nem. Csodálatos volt. –pihegem, halvány pírral az arcomon.
-Most csókoltak meg először? – annyira öntelt, hogy legszívesebben fenékbe billenteném.
-Igen. –felelem szendén, ám most állom vizslató tekintetét.
-Más nem is fog soha hozzád érni! Nem, míg én élek. Esküdj meg rá! – államnál fogva megemeli a fejem, újabb, futó csókot lehelve ajkaimra.
-Esküszöm. – pihegem kábán az átélt élményektől.


 
Thorin:

Látom, hogy mennyire elgondolkodik. Az ajkát rágcsálja, miközben dönteni próbál, de nincs már olyan sok időnk és nem akarok csak úgy visszarohanni a többiekhez.
- Nos? Nincs sok időnk. Döntened kell. – Igyekszem a tőlem telhető legtürelmesebb hangon szólni, de közben annyira izgatott vagyok, mint már régen.
- Bírod az engedélyem. – Alig hallom a hangját, annyira halk, de azért szerencsére eljut hozzám.  
- Biztos vagy benne? – kérdezem olyan halkan, ahogyan ő is felelt nekem.
- Teljes mértékben.
Ha a szavai nem is lennének elegek arra, hogy az egész testemben forró tűz gyúljon, akkor azzal az apró gesztussal, amivel megnedvesíti az ajkait, azonnal lángra is lobbantana. Félelmetes, hogy mekkora hatalma van felettem már most – pedig még semmi sem történt.
Eddig.
Lassan hajolok közelebb. Nem csak az az oka, hogy meggondolhatja magát, de az is, hogy én nem akarom elsietni. Épp elég időnk van még, és az első csókunk különleges lesz. Ahogy az ajkaihoz érek, egy pillanatra megfeszül a karomban, de mintha nem is az idegesség lenne, rögtön el is lazul. Finoman kezdem masszírozni az ajkait, hiszen nem tudhatom, mik történtek vele ezen a téren – de bele sem akarok gondolni, mert ha az jut eszembe, hogy valaki más is megtapasztalta ezt az édes puhaságot, amit az ajkai adnak, akkor dühös leszek, amit most nem szabad. Most csak rá figyelek. Csak ő létezik, miközben egyik keze felsiklik a hátamon, a tarkómon és a hajamba túr, a másik kezével pedig az oldalamon szorítja a ruháimat. Nekem ez elég jel, hogy tudjam, élvezi, így hát egy picit tovább is lépek. Nyelvemmel az ajkai közé hatolok és így folytatjuk, amíg nem érzem, hogy el kell válnom tőle, mielőtt valami meggondolatlan dolgot cselekszem.

Kába tekintettel figyelem, ahogy a mellkasomba bújik, miközben én a hátát simogatom.
- Nem akarom, hogy úgy tégy, mintha nem történt volna semmi… Azt akarom, hogy legyen folytatás – mondja enyhe mosollyal,  én pedig akár itt megadnék neki bármit, amit kér.
- Szívemből szóltál, Zsákos úr. – Boldog vagyok. Végre, végre van valaki, akihez én tartozom. Akinek én, kellek, nem a küldetésem, nem a címem, nem az aranyam, nem. Én magam. Ez olyan érzés, amit nem ismertem. Kalandjaim mindig voltak, de minden csókban ott volt az érdek, minden érintésben éreztem, hogy csak a hatalmam kellene, nem én magam. De ez a hobbit…
- Fájt? – kérdezek rá rögtön, amikor az ajkaihoz ér.
- Egyáltalán nem. Csodálatos volt.
- Most csókoltak meg először? – kérdezem, és próbálok nem önelégült lenni a gondolattól is, hogy én voltam az első, de tudom, hogy igen és ez millió érzést szabadít fel bennem.
- Igen.
- Más nem is fog soha hozzád érni! Nem, míg én élek. Esküdj meg rá! – Parancsolok neki, de csókkal enyhítem a szavaim súlyát.
- Esküszöm – pihegi az újabb csóktól kábultan.

Nem is esik több szó köztünk, csak csók. De az még legalább három. Csak… nem tudjuk befejezni, én sem és ő sem. De be kell, az utolsónál, amit már ő kezdeményezett, én hajolok el először.
- Bármennyire is akarom ezt csinálni veled egész nap, mennünk kell – mondom mosolyogva.
- Akkor menjünk – mosolyog vissza rám, amitől megint megdobban a szívem. Ha rájön, mekkora hatalma van felettem már most… ha valaki más rájön… De nem tudom, nem akarom ezt is feláldozni. Inkább védelmezem, amíg van erőm. Bár ezt nyilván nem fogja mindenki jó szemmel nézni.
- Thorin? – érinti meg lágyan az arcom.
- Ígérd meg, hogy bárki bármit szól, mielőtt akármit is gondolsz, megbeszéled velem, rendben? – kérdezem. Arra számítok, hogy magyarázatot kell adni, de nem, csak okosan bólint. Egy halvány mosoly, egy gyors csók és már megyünk is vissza.
 
A többiek már össze vannak pakolva, a pónik felnyergelve, mindenki összepakolta a holmiját, csak ránk várnak. Dwalin lép közelebb, ahogy odaérünk.
- Minden rendben van? – kérdezi, és furcsa tekintettel végigmér, majd a mellettem álló Bilbót is, de egy igennel megelégszik. Most. Ismerem már, jó eséllyel Balinnak is beszámol majd Bilbó vörös ajkairól. Mindegy, együtt utazunk, előbb vagy utóbb ki fog derülni.  

A Tündeút Beorn házától északra van, de mögöttünk túl közelről hallatszanak a wargok, így elhagyom Bilbót és Gandalf mellé sietek.
- Mit csináljunk? – kérdezem. – Ha letáborozunk, reggelre beérnek minket. De így az erdőben leszünk fáradtak.
- S a Bakacsinerdő nem az a hely, ahol az ember pihenni térhetne – sóhajt fel a mágus. – De nem is kirándulni jöttünk.  Nem állhatunk meg! Most semmiképpen sem.
- Megmondom a többieknek. – Bólint és én lemaradok. Balin ér mellém elsőnek. – Nem állunk meg, amíg el nem érjük a Tündeút bejáratát.
- Átadom mindenkinek – ígéri és látom, hogy csinálja is, így bevárom Bilbót és együtt hajtjuk tovább a pónikat.
- Mi történt? – kérdezi.
- Túl közel vannak az orkok, nem állhatunk meg.
- Akkor az erdőig megyünk? – kérdezi.
- Igen, Bilbó. Majd máskor megpihenünk, Erebor előtt mindenképp. Addig hajszolnunk kell magunkat és egymást.
- Értettem.

Több szó egy ideig nem hangzik fel köztünk, de mire az erőd határához érünk másnap hajnalra, már mindannyian borzalmasan fáradtak vagyunk. Előttünk tipikus tünde-kezek alkotta kapu, egymásba forduló és egymásra hajló ágak és vesszők rengetege, ott kell bemennünk, hiszen az erdő minden más részen halottnak látszik.
- Ez az erdő beteg? – kérdezi.
 - Hajdan zöld volt és élettel teli - kezdi mesélni Gandalf. – De ez mára megváltozott. Betegség borítja be, veszélyes hely lett. Tele van gonosz lényekkel és a levegő… káprázatoktól terhes. Ne hagyjátok majd, hogy félrevezessenek. – Miközben beszél, a lovához sétál és elkezdi visszapakolni rá a saját holmiját.
- Gandalf? – lépek mellé.
- El kell mennem – jelenti be. Persze kitör az enyhe pánik, én sem örülök.
- Pont most? – kérdezem sziszegve.
- Most. Nem várhat. Az erdőben, semmiben ne bízzatok, amit láttok, és soha ne térjetek le az ösvényről! Ereborban, a Kilátónál találkozunk, de a hegybe nélkülem semmiképp se lépjetek be. – Bilbóhoz fordul. – Drága hobbitom, segíts nekem – kéri, burkoltam bejelentve, hogy csak vele óhajt beszélni. Nem tudom, hogy mit mond neki, de figyelem őket és Bilbó tétován felém villanó tekintete azt sejteti, hogy rólam van szó. Rólunk. Így amikor Gandalf eltűnik és a többiek még a pónik szabadon engedésével foglalatoskodnak, berántom az egyik vastag fatörzs mögé.
- Mit akart? – kérdezem, megsimogatva az arcát.


Bilbó:
 
Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan érzés, ami hatalmába kerít, mikor a karjaiba zár, magához szorít, majd csókban forrunk össze, újra és újra, nem tudva betelni a másikkal. Minden porcikám az érintésére vágyik. Azt szeretném, ha sosem érne véget sem ajkaink mézédes párbaja, sem pedig az, ami kettőnk közt épphogy elkezdődött. El sem hiszem, hogy engem választott. Thorin, a Hegymély Királya, aki bárkit megkaphatna, a zsáklaki Zsákos Bilbó mellett döntött, még ha csupán csak egy kis időre is. Egy egyszerű, cím és érdem nélküli hobbitot ért a megtiszteltetés. Erősebbé, legyőzhetetlenné tesz a kettőnk közti kapocs. Úgy érzem, bármire képes lennék, hogy boldoggá tegyem. Meghalnék érte, ha ez által megmenthetem az életét. Elképzelni sem tudom nélküle immár a jövőmet, hiszen hozzá tartozom… Ez pedig így van rendjén.
Felbátorodom, így amikor elhúzódik, hajába markolva közelebb húzom magamhoz, majd folytatom, amit az előbb elkezdett. Hamarosan mégis elszakítja magát tőlem.
- Bármennyire is akarom ezt csinálni veled egész nap, mennünk kell – mosolyog. Szívembe melegség költözik, afféle, amit még sosem éreztem ezelőtt.
- Akkor menjünk –válaszolom legragyogóbb mosolyaim egyikével megajándékozva. A szemében hirtelen eltűnik az előbbi fény, homlokát komoran összeráncolja. Nem tudom, mi juthatott eszébe, ám az biztos, hogy semmi jó.
- Thorin? – ujjaimmal végtelenül gyengéden végig simítok az arcán. Segíteni szeretnék. Elfeledtetni vele a sok gyászt, a tengernyi fájdalmat. Boldogságot csepegtetni a szívébe. Csupán a módját nem tudom még, de azt igen, hogy a szívem szakad meg, mikor így látom.
- Ígérd meg, hogy bárki bármit szól, mielőtt akármit is gondolsz, megbeszéled velem, rendben? – kérdi, mire azonnal rábólintok. Halványan elmosolyodik, futó csókot lehel ajkaimra, majd karon ragad, szinte maga után húz egészen a táborig.
Mire odaérünk, a többiek már útra készen állnak, holmijuk összepakolva fekszik a pónik nyergéhez rögzítve. Bűntudat fog el, amikor meglátom a saját batyumat az egyik kápa mögött. Valaki elvégezte a munkámat, míg én teljesen mással voltam elfoglalva…
Dwalin közeledik felénk, így a gondolataimat gyorsan máshová terelem, nehogy zavarom árulónk legyen. Thorin nem szeretné, ha a többiek tudnának a vonzalmáról, én pedig nem szeretnék akarata ellen cselekedni.

- Minden rendben van? – kérdi kurtán. Tekintetében gyanakvó fény villan, ahogy először Thorint, majd pedig engem mér végig. Vezérünk helyeslően bólint, s úgy látszik, egyelőre megelégszik ezzel a válasszal. Sejt valamit…?

Szótlanul mászok fel a nekem kijelölt jószág hátára. Nem sokkal az indulás után Thorin mellém szegődik, amiért újabb mosollyal jutalmazom. Teljesen lefoglalnak a gondolataim, így villámcsapásként ér, amikor wargtól származó hangokat hallok meg mögöttünk, egészen közelről. Mire kettőt pisloghatnék, a király már Gandalf mellett léptet. Nem hallom, amit mondanak, azonban elárulja őket komor tekintetük. Valami baj van… Megállásra készteti hátasát, Balint utasítja valamire, amit az öreg törp azonnal továbbít is. Mikor beérem, halkan megszólalok, órák óta először.
- Mi történt?
- Túl közel vannak az orkok, nem állhatunk meg.
- Akkor az erdőig megyünk?
- Igen, Bilbó. Majd máskor megpihenünk, Erebor előtt mindenképp. Addig hajszolnunk kell magunkat és egymást.

- Értettem. – lehajtom a fejem. Megtartom magamnak aggodalmaimat és a fáradtságom tényét. Ha ő elviseli, nincs jogom panaszkodni. Szeretnék méltóvá válni az érzéseire.
Másnap hajnalban, mikor elérjük az erdő határát, mindenki elkészül az erejével. Jómagam azonban, amikor meglátom a Tünde-kaput, nem tudok gátat szabni lelkesedésemnek, a fáradtságot mintha elfújták volna. Lepattanok a nyeregből, szinte futok, hogy minél előbb szemügyre vehessem. Mindig is sokra becsültem a Szépek Népét, minden munkásságukkal egyetemben, így egyáltalán nem meglepő, amiért elsőnek akarom tanulmányozni az egyszerű, mégis lenyűgöző mintákat.
Ahogy a lelkesedés csillapodik, észreveszem a halottnak tetsző fákat.
-Ez az erdő beteg? – kérdem elfúló hangon.

 - Hajdan zöld volt és élettel teli. De ez mára megváltozott. Betegség borítja be, veszélyes hely lett. Tele van gonosz lényekkel és a levegő… káprázatoktól terhes. Ne hagyjátok majd, hogy félrevezessenek. – figyelmeztet. Miközben beszél, lovához lépdel, majd visszapakolja rá a holmiját.
- Gandalf? – Thorin mellé sétál, kérdőn figyeli minden mozdulatát. Magam sem értem, miért teszi ezt. Az erdőbe nem jöhet velünk ez a csodálatos jószág, illetve Beorn is várja haza. Akkor mégis…?
- El kell mennem – jelenti be. A törpökön úrrá lesz a pánik, én pedig csak megkövülten, földbe gyökerezett lábbal, szóra képtelenül állok.
- Pont most? – kérdi társaságunk vezére dühtől és csalódottságtól ittas hangon. Teljes mértékben meg tudom érteni, hiszen elhagy minket, akkor, amikor már olyan közel a cél.
- Most. Nem várhat. Az erdőben, semmiben ne bízzatok, amit láttok, és soha ne térjetek le az ösvényről! Ereborban, a Kilátónál találkozunk, de a hegybe nélkülem semmiképp se lépjetek be. – hirtelen felém fordul, mire balsejtelem lesz úrrá rajtam.  – Drága hobbitom, segíts nekem – kér, aminek következtében a szívem a torkomban kezd dobogni. Pedig már kezdtem bizakodni, miszerint megúszom azt a beszélgetést.
Kezét vállamra helyezi, majd maga előtt vezetve arrébb terel a többiektől, hallótávolságon kívülre.
-Látom, sejtelmed sincs, mibe keveredtél. – kezdi tárgyilagos hangon.
-Mire gondolsz, Gandalf? – kérdem ártatlanul, remélve, hogy nem arra céloz, ami köztem és Thorin között éledezik.
-Tudod, miről beszélek! Ne nézz bolondnak, Zsákos Bilbó! Veszélyes ösvényre léptél, még ha magad nem is vagy ezzel tisztában. Ami köztetek kialakult, egyszerre normális és abnormális, természetes és természetellenes, kívánatos és nem tetsző. Nem mondom, hogy vess ennek véget, mert akár hasznunkra is lehet. – elgondolkodik, magam pedig lopva a számomra kedves törpre pillantok, erőt merítve a puszta látványából. – Vigyázz rá, leginkább a szívére. Ne engedd, hogy kísértésbe essen, sem pedig hogy gyűlölete befeketítse. A többiek miatt, ha teljesíted a rád rótt feladatot, felesleges aggódnom, így róluk nem szólok. Most pedig eredj, és tedd azt, amit mondtam! – mielőtt kettőt pisloghatnék, már messze jár. Magamra hagyott a gondolataimmal, kétségeimmel, kérdéseimmel, amikre már tőle nem remélhetek választ.
Vigyázzak a szívére… Miért pont én? Nem adta nekem, legalábbis azt hiszem. Ennek ellenére megteszem, ami tőlem telik.
Kábultan térek vissza a többiekhez, még mindig a mágus szavainak hatása alatt állva. Mindenki a pónikkal és saját dolgával van elfoglalva, amit Thorin ki is használ. Megragad, és beránt az egyik vastag fa mögé, hogy annak jótékony takarásában kettesben lehessünk.
- Mit akart? – kérdi lágy hangon, mitől a gerincem mentén kellemes bizsergés fut végig. Lágyan megsimítja az arcom, az élvezettől lehunyom a szemeimet. Várok pár másodpercet, élvezve a talán utolsó meghitt pillanatot.
- Rájött, - felelem kurtán, tekintetem összekapcsolódik az övével.
- Azt eddig is sejtettem. Arról mesélj, hogy mit mondott. – gyengéden szól, így marad elég bátorságom folytatni.
- Kettős gondolatai vannak, ennek ellenére nem kért arra, hogy küzdjek az ellen, amit irántad érzek. Arra kért, óvjam meg a…a… szívedet. – nagyot nyelek, az arcom lángvörösre színeződik. Fogalmam sincs, mi jár a fejében, a tekintete egyáltalán nem árulkodik semmilyen érzelemről.
- A szívemet? Mond csak, Bilbó, hát erre vágysz? – remegni kezdek. Mégis, mit mondhatnék? Nincs jó válasz. Ha igennel válaszolok, mohónak tűnök, hiszen a sajátommal még nem ajándékoztam meg…azt hiszem… Ha nemet mondok, azzal pedig megbánthatom, mivel azt sugallom, nincs szükségem rá.
-Szeretném megóvni. – térek ki a válasz elől ügyesen. Láthatóan ez egyáltalán nem tetszik neki. Mielőtt azonban szóra nyithatná száját, lábujjhegyre állva csókkal pecsételem le azokat. Nem sok időt nyerek ezzel, mivel szinte azonnal elszakítja magát tőlem.
-Ne térj ki a válasz elől! Főleg ne ilyen módon! A szívemet akarod? – kihúzom magam, tekintetem foglyul ejti az övét.  Először viselkedem magabiztosan, mikor a közelemben van. Sikerül meglepnem saját magam, ahogy őt is.
-Igen, Thorin. Szeretném egyszer elnyerni, ám sosem kényszerítenélek arra, hogy akaratodon kívül, idő előtt nekem add. Ennek ellenére mégis vigyázni fogok rá, mivel drágább számomra, mint bármi más ezen a világon. Most pedig, szeretnék végre elindulni… Borsódzik a hátam ettől a helytől. – kibújok karjai alatt, azonban nem jutok messzire. Bilincsként szorulnak ujjai csuklómra, minek köszönhetően elszáll tagjaimból a feszültség, legyőzötten megtorpanok. Félek, mi több, rettegek attól, amit most mondani fog.


 
Thorin:

- Rájött – jelenti ki az egyértelműt.
- Azt eddig is sejtettem. Arról mesélj, hogy mit mondott – kérem.
- Kettős gondolatai vannak, ennek ellenére nem kért arra, hogy küzdjek az ellen, amit irántad érzek. Arra kért, óvjam meg a… a… szívedet. – Egy pillanatig csak nézem, mielőtt szólni tudnék.
- A szívemet? Mond csak, Bilbó, hát erre vágysz? – kérdezem. Értem, hogy Gandalf mire céloz, de tényleg jó ötlet bátorítani Bilbót?
- Szeretném megóvni. – Amikor csókolni kezd, már biztosan tudom, hogy kitér, és ez kicsit sem tetszik. Nem szeretem az ilyen megoldást és az ennyire egyszerű lelkeket.
- Ne térj ki a válasz elől! Főleg ne ilyen módon!  - rivallok rá. - A szívemet akarod? – Meglepetésemre nem hátrál meg, nem rémül meg.
- Igen, Thorin. Szeretném egyszer elnyerni, ám sosem kényszerítenélek arra, hogy akaratodon kívül, idő előtt nekem add. Ennek ellenére mégis vigyázni fogok rá, mivel drágább számomra, mint bármi más ezen a világon. Most pedig, szeretnék végre elindulni… Borsódzik a hátam ettől a helytől. – A karom alatt bújik ki, hogy tényleg elinduljon, de szeretném ezt tisztázni itt és most. Elkapom a csuklóját és így tartom vissza.

- Az, hogy nem ígérek most semmit, nem azt jelenti, hogy én nem akarom, remélem, ezt tudod – mondom, mikor felém fordul, és a szemembe néz. – Amitől Gandalf óvni akar engem általad, az valami olyan, amit nem oldhatunk meg és kerülhetünk el vak szerelemmel. Annál erősebb az átok. De hidd el, egyszer készen állok majd rá, hogy a szívemet neked adjam és te nekem a tiédet. – Elengedem a kezét. – De az nem most van. – Felsóhajt, majd halvány mosoly szökik az ajkaira.
- Megértelek, Thorin – lép közelebb, és végig simít a mellkasomon. – Tökéletesen megértelek. De attól még segítek, ahogy tudok – mosolyodik el most már egyértelműen.
- Köszönöm, Bilbó – hajolok közelebb, és egy gyors csókot hintek a szájára, majd visszalépek a többiekhez. – Minden kész? – kérdezem Balint.
- A pónikat elengedtük, összeszedtünk mindent, mehetünk - mondja. Bólintok, majd elindulunk befelé, Bakacsinerdő mélyére.
- Aki elől van, az csak az ösvényt figyeli! Aki mögötte halad, elszámol magában százig, akkor váltja fel az elsőt, és az a végére megy – adom ki a parancsot. – Én kezdek elöl. Balin, te vagy mögöttem. – Nem akarom, hogy Bilbó esetleg… szóval mondjuk úgy, hogy Balint régebb óta ismerem.


Nem tudom, mióta megyünk, egyszerűen fogalmam sincs. Egy idő után már minden olyan… tompa? Bifur van elöl, amikor aztán bekövetkezik a baj.
- Azt hiszem eltévedtünk. – Azonnal mellé lépek.
- ennyi volt a dolgod! – Kiabálni kezdünk, én nem úgy beszél vele, ahogy bárkivel is szoktam, ő meg nem úgy beszél velem, ahogy ő szokott. Valahonnan távolról hallok valami tompa hangot, de nem tudok rá figyelni. Aztán mindenki bekapcsolódik a vitánkba, és ekkor hallok meg valami nagyon halk morajlást.
- Csitt mindenki! – Így is történik. – Azt hiszem, követnek minket – suttogom.
- Ugyan Thorin, ez… - Dwalin nem tudja befejezni, mögötte egy hatalmas pók tűnik fel és mielőtt mi, többiek felfoghatnánk, hogy mi is történik velünk igazán, már ájultan esünk össze.

Végtelennek tűnő idő telik el. Semmit nem tudom, semmit nem érzek, aztán hirtelen valami rángatni kezd, de valamiért azt érzem, hogy ez csak jó lesz nekem. Pillanatokkal később hatalmas ütést érzek a hátamon – leestem valahonnan. Aztán, amikor kinyitom a szemem, körülöttem van minden törp, de Bilbót nem látom sehol! Viszont a pókok ismét támadnak, de most, hogy tudjuk, mivel állunk szemben, kivonva kardjainkat és fejszéinket harcba is szállunk velük. Sajnos viszont ők rengetegen vannak, mi pedig kevesen. Előttem tornyosul egy hatalmas példány, mögöttem egy másik és már épp készülök a gyors és minden bizonnyal fájdalmas halálra, amikor hirtelen egy nyílvessző szúródik az előttem levő fejébe. Nincs időm gondolkodni, támadom és levágom a mögöttem levőt, de mire végzek vele, már nem a pókok a legnagyobb gondunk.
- Ne hidd, hogy nem öllek meg, törp. Kedvemre lenne - szegezi nekem az íját és a nyilát egy tünde. Tipikus, szőke szépség, akitől bukfencezik a gyomrom. Mielőtt felelhetnék, oldalra pillantva látom, hogy Fíli bajban van, maga alá teperte egy pók, de mielőtt mozdulhatnék, az undormányt is ki végzik. Egy csapat tünde sietett a segítségünkre, hogy aztán ők ejtsenek minket csapdába. De ami még fontos…
Hol van Bilbó?


 
Bilbó:

Magam sem tudom, mit kapok... Megvetést, szánalmat, undort, örökös száműzetést? Talán nem csak tőle, hanem a Társaságtól is búcsút kell vennem? Egyiket sem élném túl. Már nem. Szívem úgy zakatol, mintha ki akarna törni a bordák által alkotott ketrecéből. Halálra rémültem? Igen. Miért pont most? Nem tudom. Ennyire még soha életemben nem féltem semmitől sem. Hasonlóval akkor találkoztam, mikor azt hittem, Azog végez Thorinnal. Fontosabbá vált az éltemnél, most pedig, mikor úgy látszik, elveszítem, minden eltörpülni látszik…
Óráknak tűnő percek múltán végre megszólal.
- Az, hogy nem ígérek most semmit, nem azt jelenti, hogy én nem akarom, remélem, ezt tudod – Felé fordulok, tekintetem le nem venném arcáról. Felcsillantja a reményt, miszerint mégsem fog ezek után undorral, megvetéssel viselkedni irányomban. – Amitől Gandalf óvni akar engem általad, az valami olyan, amit nem oldhatunk meg és kerülhetünk el vak szerelemmel. Annál erősebb az átok. – átok? Erről nem szólt a mágus… Ha lesz rá alkalmam, mindenféleképpen ki kell faggatnom ezzel kapcsolatosan Balint. Ő biztosan tudja, mire gondol Thorin. - De hidd el, egyszer készen állok majd rá, hogy a szívemet neked adjam és te nekem a tiédet. De az nem most van. –megkönnyebbülten felsóhajtok, még egy halovány mosolyra is futja az erőmből. Nem lökött el magától… Mi több, megadta számomra azt, amit sosem reméltem. Az esélyt, hogy nem csupán kalandunk végéig, hanem annak végeztével is mellettem marad. Hozzá tartozhatok. Hozzá, ki lassan, észrevétlenül, de biztosan megváltoztatta az értékrendemet, fontossá, nélkülözhetetlenné téve magát számomra.
- Megértelek, Thorin – közelebb merészkedem, ujjaimmal gyengéden végig simítok a mellkasán, élvezve izmainak keménységét, bőre melegét. – Tökéletesen megértelek. De attól még segítek, ahogy tudok – újra elmosolyodom, azonban ez már őszinte, szívből jövő.
- Köszönöm, Bilbó – ráhajol ajkaimra egy futó csók erejéig, mi után visszatérünk a többiekhez.
 – Minden kész? – kérdi Balint.
- A pónikat elengedtük, összeszedtünk mindent, mehetünk - mondja. Megindulunk a Bakacsinerdőbe. Oda, ahová egyáltalán nem akaródzik mennem. Nagyokat nyelve figyelem a fákat, mikor megüti a fülem Thorin hangja.
- Aki elöl van, az csak az ösvényt figyeli! Aki mögötte halad, elszámol magában százig, akkor váltja fel az elsőt, és az a végére megy. Én kezdek elöl. Balin, te vagy mögöttem. – az elmúlt időszakot tekintetbe véve most örülök először, hogy kicsit távol lehetek tőle. Gondolkodnom kell, anélkül, hogy megzavarnának. Mivel rám nem vonatkozik az ösvény figyelése, van lehetőségem végiggondolni az elmúlt napok eseményeit.
 
Mielőtt bekopogtattak az ajtómon, nem tudtam, mi hiányzik az életemből. Először csupán a sajnálat miatt tartottam velük, majd barátság fűzött hozzájuk. Thorin mindig is ellenségesen viselkedett velem, azonban sosem osztottam a nézeteit. Szerettem volna megfelelni nekik… Megmutatni, hogy én vagyok az a hobbit, akire szükségük van. A többes szám akkor változott meg, mikor a trollok majdnem elveszejtették őket. Akkor jöttem rá, miszerint leginkább Thorinnak akarok leginkább. Nem fejtettem meg, miért, de elfogadtam. A ragaszkodás egyre inkább nőtt, más érzelmekkel keveredett. Egészen addig igyekeztem elfojtani, míg a koboldok barlangjából való megmenekülésünk éjszakáján meg nem fogta a kezem. Az a tény, hogy nem vagyok közömbös számára, lyukat ütött a gáton, amit az első csókjával sikerült véglegesen elpusztítania.
Vak szerelemről szólt. Szerelem… Az öregem mesélt róla, még kölyök koromban.  Állítása szerint évek alatt alakul ki, folyamatos ápolás révén. Nos, az elmúlt órák ráébresztettek arra, hogy ebben az egyben tévedett.
 
Szerencsés véletlennek köszönhető, hogy pontosan akkor torpanok meg a felismeréstől, mikor a többiek is, természetesen ők teljesen más indokból.
Nem szerethetem! Kizárt! Nem és nem! Nem engedhetek meg magamnak efféle luxust. A körülmények, a félelmek és a fáradtság űz velem otromba tréfát. Igen, ez az! Nem szeretem, csak azt hiszem.
 
Megkönnyebbülten felsóhajtok. Hallom, ahogy a törpök veszekednek, ám a szavaik jelentése nem jut el a tudatomig. Hirtelen ráeszmélek, hogy alig kapok levegőt. Felmászom az egyik fára, minek tetején, talán napok óta először, friss szél cirógat végig orcámon. Úgy érzem, ködös, ragacsos gondolataimat azonnal tovaragadja. Újra tisztának, fényesnek látok mindent. Igaza volt a mágusnak, amikor azt állította, hogy veszélyes ez az erdő. Elhitet olyan dolgokat a hobbittal, amik nem is léteznek. Még hogy szerelmes vagyok…
 
Látom, amint valami hatalmas közeledik, léptei nyomán megreccsennek az ágak, meghajolnak a fák. Kiabálok a többieknek, hogy figyelmeztethessem őket, ám nem érkezik válasz. Lejjebb ereszkedem, s ekkor megcsúszok valamin.
 
-Jajj ne! Ne már! - igyekszem megtartani az egyensúlyom, mindhiába. Kérlelhetetlenül lezuhanok. Sikerül megkapaszkodnom, s ekkor meglátom azt, akire odafönt szerettem volna figyelmeztetni a társaimat. Egy hatalmas pók… Ijedtemben elengedem az ágat, minek következtében újra zuhanok. Puha, ragacsos, hobbit méretű pókhálóra érkezem, a következő kép pedig az, mielőtt elragad a sötétség, hogy egy hatalmas test hajol fölém…
 
Mikor magamhoz térek, báb módjára be vagyok bugyolálva a ragacsos masszába. Felettem társaimmal megegyező számú gubó lóg. Az a tény, hogy még élhetnek, erőt ad, cselekvésre késztet.  Kiszabadítom magam, az engem vonszoló bestiával pedig végzek. Eszembe jut a gyűrű, késlekedés nélkül felhúzom az ujjamra. Egyszer már kisegített a bajban, most miért lenne másképpen? Remélem, a barátaimat fogva tartó, seregnyi pók szemében is láthatatlanná tesz. Máskülönben esélyem sincs.
Eldobok egy ágat, mire mindegyik dög elszalad abba az irányba. Kivéve azt az egyet, aki az ébredező Bomburt akarja elfogyasztani vacsorára. Ki nyuvasztom, majd pedig fürgén nekilátok elvágni azokat a szálakat, amik a fákhoz szögezik barátaimat. Földet érés után mindannyian mocorogni kezdenek. Élnek!
Kiáltanék, hogy felhívjam magamra a figyelmüket, de elsodor egy pók, minek köszönhetően ismét elszakadok társaimtól. Sikerül kioltanom az életét, azonban elveszítem a gyűrűmet. Egy pokolfajzat szeretné megszerezni, amit nem engedhetek, így többször megszúrom Fullánkkal, míg el nem száll belőle az élet. Felkapom a földről, mélyeket lélegezve a földre rogyok.
-Az enyém! – mutatom a hullának, elmémen pedig megkönnyebbültséggel vegyes elszántság, birtoklási vágy uralkodik el. Kérdő tekintettel meredek a gyűrűre…Miért van rám ilyen hatással? Miért akartam mindenáron visszaszerezni?
Fontos dolgok…Hol van Thorin?!
 
Édes istenem, Thorin! Ott maradt, a földön, a pókok fészkében!
Rohanvást indulok meg abba az irányba, ahol sejtéseim szerint hagytam őket. Nem bírnám elviselni, ha emiatt bajuk esne. Leginkább miatta aggódom…
Hangokat hallok. Lágy csengésű, dallamos beszédet. Utoljára hasonlóval Völgyzugolyban találkoztam. Tündék! Mégis, mit keresnek itt?
Óvatosságból felhúzom újra a gyűrűt, s közelebb lopakodom. Hamarosan meghallom Thorin hangját, amint indulatoktól fűtötten mond valamit, a távolság miatt azonban nem tudom kivenni, mit. El sem hiszem! Élnek!
Lassan kieresztem a visszatartott levegőt, mondhatni, megnyugszom, ám az érzés csupán addig tart, míg látótávolságon belülre nem érek. Egy kisebb seregnyi tünde állja körbe a törpöket, fegyverüket fenyegetően rájuk szegezve. A vezérük, ki nem csak ruhájának gazdagságával, hanem szőke hajával és kék szemével is kitűnik közülük, mond valamit, minek köszönhetően maguk előtt terelve barátaimat, megindulnak. Nem akarok lemaradni, így kisebb távolságot tartva, de mögöttük lépdelek. Nem nézek se jobbra, se balra, tekintetem mereven a fekete tincsekre szegeződik. Meg kell mentenem… Tervet kell kovácsolnom…Amint lesz egy szusszanásnyi időm.
Hatalmas kapuhoz érkezünk, aminek záruló szárnyai között épphogy sikerül besurrannom. Szinte futnom kell, ha tartani akarom a lépést, ám így is körbe tudok kémlelni. Tünde mintákkal ékített, szépséges birodalomba csöppentem. Minden légiesen könnyű, szívet melengető mestermű, amit a természetből, szimbiózisban létezve vele, annak bántalmazása nélkül hoztak létre mesterembereik…Ha egyszer nyugodt körülmények között visszatérhetek ide, alaposan megnézek mindent!
Sikerül elslisszolnom az őrök mellett, akik jelenleg bajtársaim motozásával vannak elfoglalva. Miután ezen tevékenységükkel végeztek, elszakítják őket egymástól, és egyesével más-más cellába lökdösik őket. Próbálnak kitörni, ám minden kísérletük kudarcba fullad. Ekkor látom meg, hogy a szőke parancsnok maga előtt terelve Thorint, elindul a lépcsők felé. Mivel tudom, hol vannak a többiek, és értük jelenleg semmit sem tehetek, kettősükhöz szegődöm. Tudni akarom, hová rejtik, hogy később, amikor már megvan a tervem, könnyűszerrel kiszabadíthassam. A szöktetésben minden másodperc számít…Igaz?
Egy mívesen faragott, agancsokat mintázó, hatalmas trónszékhez vezeti vezérünket, min nem ülhet más, csak a Bakacsinerdő Tündekirálya…Igyekszem közelebb húzódni, hogyha látni nem is láthatom, mi zajlik pontosan, hallani hallhassam.
S ha kell, életem feláldozva megmenthessem…


 
Thorin:

Abból, amerre vezetnek minket, semmi kétségem sem marad, hogy hová visznek. Az ő színe elé. A középföldi tündék világának egyik urához. Remek, sejtéseim szerint pedig ha Bilbó a megmentésünkre is siet, akkor sem tud olyan hamar érkezni, hogy elkerüljem a személyes találkozót. Ha be tud jutni egyáltalán. Mert ha Thranduilkapuit bezárják, azok erőszakkal vagy csellel nem nyithatók ki.
Ó, Bilbó…

Amint a hatalmas oszlopokkal körbe ölelt bejárathoz érünk, kiver a víz. Na, nem félelmemben, legalábbis nem magamat féltem. Az erdei tündék makacsabbak és gonoszabbak a társaiknál. Elront hozzájuk képest a legkedvesebb lény Középföldén. Ch. Gyűlölöm mindegyiket, de ezt az álnokot a legjobban.
A parancsnok, aki, ha jól emlékszem, Legolas, magának a királynak a fia, tündéül ad parancsot. Amint engem egy másik úton visznek tovább, mint a többieket, már tudom, hogy azonnal az uralkodó elé kerülök.

Nem nagyon nézek semerre. Sosem szerettem a tündék pompáját. Szívesebben élnék egy bányában, a föld alatt, mint itt fent a fák között, pompában és hazug fényben. Mert Thranduil fénye hazug.
- Itt várj – állít meg Legolas, majd ő egy másik úton indul el, vissza arrafelé, amerre a társaimat vitték. Ám mielőtt időm lenne átgondolni, hogy mi történik, megjelenik egy díszes tünderuhába öltözött harcos.
- Kövess, Tölgypajzsos Thorin. Az urunk már vár téged – jelenti be egy csöppnyi kedvesség nélkül. Valamiért úgy érzem, mintha valaki figyelne, de ez már csak a helyzet miatt lehet. A tündéknek nem szokása messziről bámulni a foglyaikat. Merthogy fogoly vagyok, afelől nem hagynak kétséget. Normális körülmények között mélységesen felháborítana, hogy engem, Erebor urát fogolyként vezetnek az Erdei Tündék Királya elé, de hát nincsenek ilyen körülmények, én most az vagyok, akit a katonái elfogtak az erdeiben.

A látvány, ami pillanatot múlva elém tárul még az én elismerésemet is kiérdemli. A trón, amin ül, bár igazi tündemunka, mégis kedvem lelem benne, hiszen tartalmaz gyönyörű, ritka fémeket is.
- Motozzátok meg – int kecsesen a kezeivel, ekkor látom meg őt magát. Az vitathatatlan, hogy a legszebb tünde, akivel valaha találkoztam. Magas, mint minden társa, ruhája most is kifogástalan, mint mindig, haja aranyló folyam, amelyben most egy ágakból szőtt korona díszeleg. Mivel tudom, hogy van millió más koronája is, nyilván ez nekem szól, hiszen az én koronám, ami most is Eredorban pihen a sárkány alatt, az bizony fémből készült mestermű.
Ekkor elkezd megmotozni egy őr, és hamarosan rá is bukkan Orcristra. Kirántja és rögtön az urához lép vele, aki tündéül motyog valamit, majd felém fordul.
- Kitől loptad ezt? – kérdezi szinte üvöltve.
- Megvádolsz, hogy elloptam? Látom, te semmit sem változol – nézek rá mérgesen és sértetten. Felsóhajt és int, mire kettesben maradunk. Ő elindul lefelé, én az őröket keresem, akik hátrébb vonultak.
- Honnan szerezted ezt a kardot? – vált hangnemet, ahogy közel ér.
- Azt várod, hogy ezek után majd elmondom, mi? - nézek fel rá.
- Jobban tennéd – mosolyodik el. – Hallottam az utatokról, Thorin. A haza dicső visszaszerzése, a hősies tett, melyet egy egész törp hadsereg nem tudott véghez vinni, te majd alig több, mint tíz törppel megteszed? – Az arca gúnyosba változik. – Engem nem csapsz be.
- Megint megvádolsz engem?
- Mindketten tudjuk, hogy te valójában egy lopást tervezel. Neked az kell, amivel összehívhatod a törpök minden seregét. Az Arkenkő. – A hangja, ami néha annyira mézes-mázos, hogy a gyomrom is felfordul tőle, most olyan, mintha ezer vihar hangján szólna.
- És ha ez így van? Félsz talán, hogy valami kiszabadul onnan? – kérdezem. Nem hagyom, hogy úgy beszéljen velem, mintha egy tudatlan senki lennék.
- Ugyan, dehogy félek. Nincs ott semmi, amitől félnem kellene – rántja meg finoman a vállát.
- Ha nem a félelem miatt, akkor miért nem segítettél minket, amikor hívtunk téged?! Könyörögtünk neked! A barátaid voltunk és te elárultál minket, mert rettegsz!  - Ki se tud fejezni a dühömet…! - Imrid amrad ursul! – hajolok most én közel hozzá. Fogalma sincs, milyen elégni a tűzben…
- Ne beszélj nekem a sárkány tüzéről! Ismerem haragját és pusztítását! – Az arca hirtelen megváltozik, tudom, újabb tünde mágia… A fél arca mintha csontig lenne vágva, lehántva róla a bőr és a hús egy része, a szeme vakon csillan, minden sebéből véres genny csorog. Egy tündéhez képest undorító, bár ha azt veszem alapul, hogy az orkok hogyan születtek, akkor már értem, hogy miért ilyen. Hiszen félig már ő maga is ork. Viselkedésben és valós kinézetben biztosan. - Álltam én már szembe az Észak óriásférgeivel! – Hirtelen hátrál, majd az arca ismét visszaváltozik hibátlanná és gyönyörűvé. – Mit adsz nekem azért, hogy ne küldjek ki ez csapatot és vadásztassam le azt a félszerzetet, akivel az erdő szélén olyan meghitten ölelkeztél? – A hangjától felfordul a gyomrom és egy pillanatra elönt a rettegés, de aztán rájövök, hogy bíznom kell Bilbóban.
- Nem tudom, miről beszélsz. – Állom a tekintetét, nem félek tőle.
- Ugyan… jó alkut ajánlok neked – lép ismét közelebb. – Nem bántjuk a te Bilbódat, és még szabadon is engedlek titeket – mondja, de attól, ahogy Bilbó nevét kiejti, feléled bennem a vágy, hogy leválasszam azt a csinos pofáját a formás nyakáról. Nyilván meghallották, hogy így szólítottuk. – Cserébe csak azt kérem, ami nagyapád kincséből engem illet, hiszen Ereborban olyan dolog is van, amire én magam vágyom – sóhajt fel. – Hófehér csillogású, csodálatos ékkövek, amelyeknek nálam lenne a helyük.
Egy pillanatra elgondolkodtat. Megmenthetek mindenkit, és csak pár ékkőbe kerülne. Ez nem tűnik rossz alkunak, a baj csak az, hogy kivel kell megkötnöm. Szívesebben küldeném el az orkoknak, hogy szerelkezzenek fel arra a harcra, amelyben elpusztítjuk őket, minthogy ennek a nyálkás féregnek egy követ is adjak belőle! Nem! Bízom Bilbóban. Meg fog menteni minket. – Király a királynak adom szavam, hogy senkinek nem esik baja, ha megesküszöl, hogy az ékkövek az enyémek lesznek.
- Nem alkudozom olyanokkal, mint te – sziszegem, hiszen már az is dühít, hogy vele kell beszélnem.
- Nagyapádat is figyelmeztettem időben. De te is ugyanolyan vagy, mint ő. De nem baj, Thorin. – Ellép tőlem, elindul a trónjához. – Maradj itt, ha akarsz és rohadj el az egyik cellámban. Egy törp élete semmi egy tünde éveiben számolva. Én ráérek. Tudok várni, hogy meggondold magad!

Egy őr végül elvezet, ezúttal lefelé haladunk. Tudom, legalábbis sejtem, hogy hová visznek. Ahogy aztán meglátom a cellákat a földre dobálva veszem észre a társaim minden fegyverét. Nem lep meg, hogy elvettek tőlük mindent. Balin cellája előtt vezetnek el engem.
- Thorin! – kiabál át, amikor már mögöttem is bezárulnak a rácsok. – Alkut ajánlott?
- Azt. Én meg nem mentem bele.
- Thorin! Az lett volna az egyetlen esélyünk! – mondja panaszosan.
- Nem alkuszom nyálkás férgekkel! A szava annyit ér, mint népe egésze! – kiabálok át. - És nem, nem ez az egyetlen reményünk…

Nem tudom, hogy mennyi idő telik el. Itt nincs éjszaka, örökös fényben úszik minden – épp ettől ennyire émelyítő. Órák, napok, hetek, évek is lehetnek akár, de engem csak az foglalkoztat, hogy mi történt Bilbóval. Áldozatul esett egy póknak? Nem jutott be? Elfogták és épp vallatják? Rosszabbnál rosszabb dolgok képei jelennek meg a fejemben és úgy érzem, fel fogok robbanni. Aggódom érte. Hiszek benne, de aggódom érte.
- Mennyi lehet az idő? – kérdezi Dwalin.
- Fogadok, hogy odakint már hajnalodik – jegyzi meg Bofur.
- Sosem jutunk el a hegyhez, igaz? – kérdezi nagyon szomorúan és letörten Ori. Már épp szóra nyitnám a számat, hogy valami biztatót és vigasztalót szóljak, amikor felbukkan a rácsok előtt ő.
- Ha csak itt ültök, akkor biztosan nem – mosolyogja, és ez engem is mosolyra késztet.
- Bilbó! – rántom magamhoz, amint kinyitja a rácsot. Nem futja sokra az időből, gyors csókot hintek csak az ajkaira, majd elengedem, hogy ki tudja szabadítani a többieket.
Csodálatos kis lény… bár szeretném tudni, ezt hogyan csinálta!


 
Bilbó:
 
Thorin megkeményedő vonásaiból látom, miszerint nem éppen kellemes a viszonya a tündék egyetlen királyával. Elsőként szinte ezüstösen csillogó, búzamezőket időző hajkoronája kelti fel a figyelmemet, rajta az ősz színeiben játszó, ágakból készített korona. Szemei akár a tavaszi égbolt… Szinte mellbe vág a hasonlóság. Tehát a fiát láttam az erdőben!
Járása egész más, ahogy az öltözködése is, mint Elrondnak és népének. Belőle árad saját fontosságának tudata, akárha mindenki felett állna… Ahogy Thorin fölé tornyosul, még ki is húzza magát, hangja nyájas, lassú, kimért, mint minden tündéé, azonban hamisan szól, gőgös, némi gúnnyal keveredik. Nos, bármennyire is rajongok a tündékért, ezt az egyet nem fogom kedvelni, az biztos.
-Motozzátok,meg - parancsának egy őr azonnal engedelmeskedik, így hamarosan Orcrist hozzá kerül.
- Kitől loptad ezt? – kérdi olyan hirtelen haraggal, hogy megugrom.
- Megvádolsz, hogy elloptam? Látom, te semmit sem változol. - Honnan szerezted ezt a kardot? – közelebb kell lopakodnom, hogy halljam, mit mond.
- Azt várod, hogy ezek után majd elmondom, mi?
- Jobban tennéd – mosolyodik el. – Hallottam az utatokról, Thorin. A haza dicső visszaszerzése, a hősies tett, melyet egy egész törp hadsereg nem tudott véghez vinni, te majd alig több, mint tíz törppel megteszed? Engem nem csapsz be.
- Megint megvádolsz engem?
- Mindketten tudjuk, hogy te valójában egy lopást tervezel. Neked az kell, amivel összehívhatod a törpök minden seregét. Az Arkenkő. –Arkenkő… azt kell megszereznem? Ezért kell egy betörő…
- És ha ez így van? Félsz talán, hogy valami kiszabadul onnan?

- Ugyan, dehogy félek. Nincs ott semmi, amitől félnem kellene.
- Ha nem a félelem miatt, akkor miért nem segítettél minket, amikor hívtunk téged?! Könyörögtünk neked! A barátaid voltunk és te elárultál minket, mert rettegsz!  - összefacsarodik a szívem. Annyi bánatot és keserűséget sűrített ebbe pár szóba… Azonban így már teljes mértékben megértem, miért gyűlöli Thranduilt. - Imrid amrad ursul! – életemben először hallok törp szavakat. A jelentésük felől semmi kétségem nem lehet, mivel most Thorin az, aki meghátrálásra készteti a tünde urat.
- Ne beszélj nekem a sárkány tüzéről! Ismerem haragját és pusztítását! – Az arca hirtelen megváltozik. Bal oldalán akárha leégett volna csontig a hús és a bőr, szeme fehéren, vakon csillog. Szörnyű sebeiből vérrel kevert sárga genny csordogál. Lúdbőrös lesz a hátam az undortól.
- Álltam én már szembe az Észak óriásférgeivel! – Hirtelen hátrál, majd az arca ismét visszaváltozik hibátlanná és gyönyörűvé. – Mit adsz nekem azért, hogy ne küldjek ki ez csapatot és vadásztassam le azt a félszerzetet, akivel az erdő szélén olyan meghitten ölelkeztél? – levadászni? Engem? Ugyan, kérlek… Ahhoz nem kint kellene kutakodni, hanem bent…Bár fogalmam sincs, miért akarna megölni. Egyáltalán miért velem fenyegetőzik…? Nem jelentek annyit Thorinnak, hogy értem feladja a küldetését.
- Nem tudom, miről beszélsz. – kicsit elszontyolodom, ám tudom, hogy azért tagadja a létezésemet, mert meg szeretne óvni. Nem tudhatja, nem is sejtheti, miszerint most is mellette vagyok, s alig pár lépést választ el minket.
- Ugyan… jó alkut ajánlok neked. Nem bántjuk a te Bilbódat, és még szabadon is engedlek titeket – azt hiszem, innentől jobban vigyázok, ki ismerheti meg a nevemet. – Cserébe csak azt kérem, ami nagyapád kincséből engem illet, hiszen Ereborban olyan dolog is van, amire én magam vágyom – színpadiasan felsóhajt, amitől felfordul a gyomrom – Hófehér csillogású, csodálatos ékkövek, amelyeknek nálam lenne a helyük. Nehogy belemenj! Itt vagyok, Thorin! Az alku nélkül is megúszhatjuk! Kérlek, ne menj bele! – Király a királynak adom szavam, hogy senkinek nem esik baja, ha megesküszöl, hogy az ékkövek az enyémek lesznek.
- Nem alkudozom olyanokkal, mint te – sziszegi a szavakat, mire mosolyra húzódnak ajkaim. - Nagyapádat is figyelmeztettem időben. De te is ugyanolyan vagy, mint ő. De nem baj, Thorin. Maradj itt, ha akarsz és rohadj el az egyik cellámban. Egy törp élete semmi egy tünde éveiben számolva. Én ráérek. Tudok várni, hogy meggondold magad! –egy őr megragadja a vállát s maga előtt terelve arrafelé igyekszik, ahová a többieket zárták.
Mikor betaszítják az egyik cellába, legszívesebben jól bokán rúgnám az őrt, azonban ekkor észreveszem a kulcsokat az övére fűzve… Meg is van, hogyan fogom kiszabadítani a Társaságot. Amennyire csak tudok, nesztelenül osonok nyomában. Újfent el kell haladnom Thranduil mellett. Tekintete hirtelen rám szegeződik. Meglátott volna…? Az lehetetlen!
Még a lélegzetem is visszafogom, megkövülten állok. Ekkor pislog párat, mint akinek káprázat csalta meg szemét és tovább indul. Megkönnyebbülten kifújom a visszafojtott levegőt. Újra az őr nyomába szegődöm. Lekanyarodik egy terembe, ami tele van hordókkal, üres üvegekkel.
Látom, ahogy négy tünde, a hangjukból ítélve üres hordókat egymás mellé gurítják, egy csapóajtó szerűségre.
- Lassan kifogyunk az italból. Az üres hordókat már rég vissza kellett volna küldenünk. A dereglyés várja őket. – Dereglyés, azaz víz van alattunk…Tizennégy üres hordó…Csapóajtó... Elvigyorodom. Meg is van, a szöktetési terv…Köszönöm, pajtás!
Szinte elgázol az a tünde, aki egy kancsó borral igyekszik felfelé.
-Mondj bármit a rossz természetű urunkra, de borban az ízlése kitűnő. Gyere Elros, kóstold meg. – azt a tündét szólítja, kinek övén még mindig ott csörögnek a kulcsok. Mond, hogy iszol! Kérlek!
-Nem lehet. Én felelek a törpökért. – kezébe veszi s megrázza a kulcsokat. Esküszöm, egyszer tényleg beléd rúgok!
- Be vannak zárva… Hová mehetnének? – társa elveszi tőle és felakasztja a csomót a falra. Kiváló! Amint az italhoz fordulnak, leemelem a kampóról és már iszkolok is felfele.
Lehúzom ujjamról a gyűrűt s mellényem zsebébe rejtem. Nem szeretném, ha tudnának róla. Még Thorin se… Legalábbis egyelőre…Elindulok a cellája felé, mikor beszélgetés hangjai ütik meg a fülemet.
- Mennyi lehet az idő? – kérdi Dwalin.
- Fogadok, hogy odakint már hajnalodik – feleli Bofur.
- Sosem jutunk el a hegyhez, igaz? – kérdezi nagyon szomorúan és letörten Ori. – ekkor érek oda Thorinhoz. Látom, amint torkán akad a szó.
-Ha csak itt ültök, akkor biztosan nem – szólok emelt hangon, hogy mindenki hallhassa. Rámosolygom az előttem álló törpre, amit szívből viszonoz.
- Bilbó! – kiállja mindenki. Kinyitom cellája ajtaját, mire karomnál fogva magához ránt. Szorosan megölel, futó csókot lehel ajkaimra.
Amint különválunk vigyorogva nézek fel rá, majd megfordulok és nekilátok kiszabadítani a többieket.
-Nincs idő elmagyarázni a tervemet. Mindenki amilyen halkan csak tud, kövessen! – Thorinra bámul mindenkit, ő pedig bólintva beleegyezését adja. Nagyszerű!
Az élre törve vezetni kezdem kis csapatunkat. Szerencsére mindenki az ünnepséggel van elfoglalva, így nem találkozunk senkivel. A pincébe érve újfent elvigyorodom, amikor meglátom a két tündét, aki álomba itta magát. Nos, tőlük se kell tartanunk…
-Ezt nem hiszem el! A pincében vagyunk. Nem lefele kellene vezetned minket, hanem fölfele! – morogja visszafogott hangon Bofur, azonban Thorin csendre inti.
-Gyerünk! Gyorsan. Mindenki bújjon bele a hordókba. – suttogom, mire Dwalin fenyegetően közel hajol hozzám.
-A hordókba? Bolond vagy? Megtalálnak!
-Nem fognak. Kérlek! Kérlek! Bízzatok már végre bennem! – szinte a sírás fojtogat, amiért nem akarnak engedelmeskedni. Bármikor észre vehetik, hogy nincsenek a helyükön, és fogalmam sincs, ez a kettő mikor tér magához… Nincs idő erre!
Morogva nekiállnak megvitatni a helyzetet, én pedig esdeklőn Thorinra nézek. Pár másodpercig összekapcsolódik a tekintetünk, alig láthatóan biccent.
-Bújjatok el! – parancsolja suttogva, mire végre mindenki bebújik egy hordóba.
-Most mit csináljunk? – kérdi Fili, kidugva a fejét a nyíláson.
-Most? Vegyetek mély levegőt. – a karhoz sietek, ami a csapóajtót vezérli.
-Mély levegőt? Mégis, miért? – miközben beszél, nehezen, de sikerül lenyomnom, aminek köszönhetően a többiek eltűnnek a szemem elől, a kiáltásukat elnyomja a csobbanó hang. Tényleg víz van alattunk…Még szerencse…
- Ez az! – ujjongok, miközben a tölgylap a helyére simul. Ekkor azonban leesik a tantusz… Ők lenn, én még mindig benn… -Jajj ne már! –nyögöm, mikor hallom, ahogy újabb tündék igyekeznek lefele. Észrevették, hogy eltűntek…Pánikba esve ugrálok a faszerkezeten, de semmi… A fal felé hátrálok… Ekkor megbillen a tákolmány, én pedig háttal a vízbe zuhanok. Amikor elsüllyedek, jut csak eszembe, hogy hobbit lévén egyáltalán nem tudok úszni! Szerencsémre négy erős kéz megragad és a felszínre ránt. Köpködve igyekszem megszabadulni a számba került folyadéktól.
-Szép volt, Zsákos uram! Most pedig előre! – hallom meg Thorin hangját. Az egyik hordóba kapaszkodom, miközben társaságunk megindul. Mindenki kezével hajtja magát előre, kitérve a sziklák útjából, igyekezve kormányozni alkalmi csónakjainkat.
-Kapaszkodjatok! – üvölti Thorin, s ekkor meglátom a vízesést… Nekem annyi! Olyan szorosan markolom a fa tákolmányt, hogy belefájdulnak az ujjaim. Újra a víz alá kerülök, azonban csak pár pillanatig. Valaki a nevem kiabálja, de nem tudom beazonosítani. Mindenki küzd az árral, a saját életét féltve. Felharsan a figyelmeztető kürt, minek köszönhetően az előttünk magasodó átereszen tündék sorakoznak fel, akik leengedik a rácsokat, elvágva a menekülés útját…
Társaim nekifeszülve igyekszenek kitörni, azonban ekkor egy nyílvessző üti át a fent álló tünde páncélját. Fekete vessző…
-Vigyázzatok! Orkok! – ordítja el magát Thorin. Úgy másznak fel a falon, mintha pókok lennének. Azonnal elfoglalják a kőépítményt, végezve mindenkivel, aki eléjük kerül. Cselekednem kell, de azonnal. Míg társaim az életükre törő szörnyekkel vannak elfoglalva, én kiugrom a lépcsőre. Nem törődve a veszéllyel és a lehetséges kockázattal, rohanni kezdek felfele. Fullánk szinte önálló életre kelve ontja az ork vért. Megküzdök minden talpalatnyi helyért. Fel kell jutnom. Meg kell őket mentenem. Semmi más nem számít! Nem halhatnak itt meg… Főleg nem Thorin…
A tündék teljesen megfeledkeznek rólunk, ősi ellenségeik legyilkolásával foglalatoskodnak, ami jócskán megkönnyíti a dolgomat. Nekiveselkedem a fémből öntött karnak, ami egyáltalán nem akar engedelmeskedni az akaratomnak, azonban én kerülök ki győztesen. A rácsok eltűnnek, a törpök megindulnak az árral. A szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes. Arrébb ugrom, s ennek köszönhetem az életem. Egy penge villan arcom előtt, éppen csak súrolva azt, azonban a lökés elég, hogy a habokba zuhanjak. Vízesés, majd újra a kavargó iszonyat. Fogalmam sincs, kinek a hordójába kapaszkodom…Élek…Ahogy ők is… A tündék minden bizonnyal felülkerekedtek az orkokon, mivel utánunk vetik magukat. Még szerencse, mivel előttünk újabb rémségek bukkannak fel. A nyilaikat szerencsésen sikerül elkerülnünk,  azonban ők ezt nem mondhatják el az erdei nép által útjukra bocsájtott vesszőktől.
Nincs több időm nézelődni, mivel vadabb szakaszhoz érünk. Hol maga alá temet a hömpölygő áradat, hol pedig sikerül a levegőből kortyolnom. Ég az arcom, a tagjaim teljesen megmerevedtek, a látásom néha elhomályosul. Nem ájulhatok el! Most nem! A többiek felveszik az orkok ellen a harcot, azonban én teljesen tehetetlen vagyok. Ha ezt túlélem, mindenféleképpen megtanulok úszni…
Utolér a tünde herceg, azonban szerencsénkre a közös ellenségünkkel van elfoglalva. Nyílvesszői egyszerre több életét oltják ki, kardja halált oszt a rémségek sorai között…Mekkora szerencse, hogy nem ellenünk irányul haragja! Egy a hátába kerül, s ekkor Thorin olyat tesz, amire egyikünk se számít: meglendíti fejszéjét, ami egyenesen a vele végezni vágyó ork fejében állapodik meg. Talán a háláját rója le, mikor abbahagyja az üldözésünket. Innentől kezdve zavartalanul sodródunk tovább az árral…Az orkok is lemaradnak, azonban a fenyegetés nem múlik el. Végre lassul a sodrás, minek köszönhetően a partra evickélünk. Hátamra fekszem, minden tagomból elszállt az erő. Nehezen veszek még levegőt is, annyira kimerültem.
-Van valaki mögöttünk? – hallom meg Thorin hangját.
-Lemaradtak. – feleli azonnal Dwalin.
-Nem sokáig. A nyomunkban vannak. Nem maradhatunk nyílt terepen. Tovább megyünk.
-Hová? – kérdi Balin, hangjában fáradtság és elgyötörtség hallatszik.
-Be az erdőbe. Akármennyire is nem tetszik az ötlet, pihennünk kell. Ellátni a sebeket. Félholtan senkinek nem vesszük hasznát. – sikerül felülnöm, pont akkor, amikor tekintete rám szegeződik. Mellém lép, majd kezét nyújtja. Elfogadom, felállok.
-Megsérültél. - Ujjai óvatosan az arcomon található seb széleit simítják végig egy ronggyal, felitatva a kicsordult vért.
-Csak egy karcolás... - felelem.
-Máshol is megkarcoltak? - jó, tényleg nem megfelelő volt a szóhasználat.
-Nem. Az arcomon vágtak meg egyedül.
-Amikor szükségünk van segítségre, te mindig megjelensz és kihúzol a bajból. Ma ezt két alkalommal is megcselekedted.- szünetet tart, mint akinek nehezére esik kimondani, amit gondol - Bízom benned. – elvigyorodom, a mellem pedig kidüllesztem a büszkeségtől. Elmosolyodik az önkéntelen reakció láttán. – Megtalálom a módját, hogy megháláljam, amit értünk tettél. Legfőképpen azért, amit értem. Sosem hagytál cserben, önzetlenül, viszonzást nem várva, mellettem maradtál. Ez többet mond minden szónál. - suttogja, mire kellemes bizsergés fut végig a gerincemen, a tekintetéből kiolvasható ígérettől pedig még a lélegzetem is elakad egy pillanatra.
-Minden veled töltött perc ajándék, Thorin. Ennél többre egyáltalán nem vágyom.
-Dehogynem. Csak még nem tudsz róla.


 
Thorin:

- Ezt nem hiszem el! A pincében vagyunk. Nem lefele kellene vezetned minket, hanem fölfele! – morran fel Bofur.
- Gyerünk! Gyorsan. Mindenki bújjon bele a hordókba – kér minket Bilbó.
- A hordókba? Bolond vagy? Megtalálnak! – jelenti ki Dwalin.
- Nem fognak. Kérlek! Kérlek! Bízzatok már végre bennem!
Erre mindenki nekiáll fojtott hangon vitázni, de ahogy rám néz a hobbit tudom, hogy erre nincs idő.
- Bújjatok el! – parancsolok rá a többiekre, akik az én szavamat kérdés nélkül teljesítik.
- Most mit csináljunk? – kérdi Fili.
- Most? Vegyetek mély levegőt. – Mi?
Nincs időm végiggondolni, mert a következő pillanatban lezuhanunk, de abból, hogy a fájdalom alig több, mint tompa az esés után, és mert a szám telement vízzel sejtem, hogy mi történt. Itt engedik el az üres hordókat, hogy a folyón lejutva, az öbölben egy embernél végezzék, majd Tóvárosban ismét feltöltsék és egy csapat kereskedő visszahozza őket.
- Bilbó!
- Nem látom! – kiált vissza Balin. Pillanatokkal később a felettünk levő csapóajtó nyílik, és a hobbit a vízbe pottyan.
- Szép volt, Zsákos uram! Most pedig előre! – kiabálom neki, majd elengedem a mellettem levő két sziklát, hiszen így fékeztem magunkat, amíg Bilbó előkerült. Mindenki hajtja magát, amíg meg nem látok egy vízesést előttünk. Ha lenne időm aggódnék a többiekért, de nincs, a víz megállíthatatlan és már zuhanunk is lefelé a habokba.
A tündék hamar a nyomunkba szegődnek, de hirtelen ez új fenyegetés bukkan fel.
- Vigyázzatok! Orkok! – ordítom a többieknek, de a kapu már zárva, kijutni nem tudunk, mire a tündék ideérnek, ki fognak minket végezni. Épp egy ork nyakát töröm ki, amikor a kapu megnyílik, de Bilbót hátra pillantva nem látom ott, ahol eddig volt. Csak nem…?
A következő pillanatban aztán hallom, hogy valami a vízbe esik és pillanatokkal később felbukkan a hobbit is, Nori hordójába kapaszkodva.

Innentől nincs megállás, a folyó csupa vízesés és a nyomunkban van egy csapat ork meg egy csapat tünde. Sem fegyverünk, sem páncélunk nincs. Azzal harcolunk, amit az orkoktól el tudunk venni és bármennyire rossz érzés, egyszerűen nem jut időm megkeresni a tekintetemmel Bilbót. Legolas utolér minket a csapatával, de nem velünk foglalkozik, az orkokat öli sorra, talán épp ezért segítek neki én is, amikor hátulról akarják megtámadni s egyetlen használható fejszénket rááldozom. Ő pedig csak néz, ahogy távolodunk a habokban.


Amikor végre elérünk az öbölhöz, körülöttünk minden nyugodtnak tűnik.
- Van valaki mögöttünk? – kérdezem Dwalint.
- Lemaradtak – feleli azonnal.
- Nem sokáig. A nyomunkban vannak. Nem maradhatunk nyílt terepen. Tovább megyünk.
- Hová? – kérdi Balin.
- Be az erdőbe. Akármennyire is nem tetszik az ötlet, pihennünk kell. Ellátni a sebeket. Félholtan senkinek nem vesszük hasznát. – Tekintetemmel Bilbót keresem, amikor pedig megvan mellé lépek és felsegítem. - Megsérültél – állapítom meg az arcát figyelve. Nem mély vágás, de vérzik.
- Csak egy karcolás... - feleli.
- Máshol is megkarcoltak?
- Nem. Az arcomon vágtak meg egyedül.
- Helyes. Amikor szükségünk van segítségre, te mindig megjelensz és kihúzol a bajból. Ma ezt két alkalommal is megcselekedted. Bízom benned. Megtalálom a módját, hogy megháláljam, amit értünk tettél. Legfőképpen azért, amit értem. Sosem hagytál cserben, önzetlenül, viszonzást nem várva, mellettem maradtál. Ez többet mond minden szónál – suttogom.
- Minden veled töltött perc ajándék, Thorin. Ennél többre egyáltalán nem vágyom.
- Dehogynem. Csak még nem tudsz róla.
- Thorin, indulnunk kell – lép közelebb Balin.
- Rendben, mindenki! Indulás fel, az erdőbe! – adom ki a parancsot, mire mindannyian kutyagolni kezdünk felfelé. Az erdő egy meredek lejtőn kezdődik, de a lejtő tetején sík kell, hogy legyen a terep emlékeim szerint. Ne is csalódok, alig egy óra után felérünk a lejtő tetejére, ekkor hallani lentről az ordítást, hát ideértek. A víznek hála nem tudná követni a szagunkat akkor sem, ha wargok is lennének velük, és fent csak van egy hely, ahol tudjuk figyelni, hogy mikor mennek el. Ha azt hiszik, hogy a tavat megkerülve közelítjük Tóvárost, még akkor is jó előnyben lehetünk, a találunk valakit időben, aki átvisz minket a tavon.
- Rendben, itt fogunk tábort verni – jelentem ki, mire le is ülnek többen. -  Dwalin, van valami késed vagy tőröd? Bármi, amivel tudsz vadászni?
- Vannak itt kövek meg kavicsok, majd sikerrel járok – feleli. – Fili, gyere velem!

Az este hamarabb eljön, mint azt bárki remélni vagy hinni merte volna. Dwalin és Fili a hegy másik oldalán raknak csak tüzet, így nem látják meg az orkok, hiszen a fáktól és a sötéttől maga a füst is alig látszik az égen. A vacsorát már készen hozzák nekünk, bár nem sok, de legalább meleg. Nekem viszont ekkor már csak a körül forognak  gondolataim, hogy Kili nemrég felfedezett egy kis tavat, ahová egészen biztosan el fogom vinni ma éjszaka Bilbót. Aztán… a többit még meglátjuk.
Miután vacsoráztunk Bofur áll őrt, őt pedig majd Dwalin és Balin követi, ma Bilbóval ketten kimaradunk a sorból szerencsére. Így hát, amikor Bofuron kívül a többiek már alszanak, én Bilbó mellé lépek, aki viszont csak az eget bámulja.
- Gyere velem.
Ő persze felkel és követ, bár látom, hogy kérdései azért lennének. A tóhoz megyek vele, majd amikor odaérek, nem szólok egy szót sem, csak magamhoz rántom és megcsókolom. Ahogy Beorn kertjében. Nem sietek, bár annyira nagyon nem is érek rá, ahogyan ő sem, hiszen aludni is kell még ma este.
- Bilbó… - suttogom a fülébe, amikor elválunk egymástól. – Bízol bennem, Bilbó? – kérdezem tőle. Még közelebb húzom, hogy ő is érezze, mennyire vágyom már rá. Az első csók óta tartottam magam, mert nem akartam semmit elsietni, de ennyi volt… Amikor megérzi, hogy miért is kérdezhettem egy pillanatra elsápad, de nem próbál elhúzódni.
- Thorin… én… - Nyel egy nagyot. – Mit akarsz csinálni? – kérdezi szinte suttogva.
- Semmi olyat, amit te nem akarnál – mosolygok rá és kisimítok egy tincset az arcából. – Vetkőzz le. Rég volt lehetőségünk rendesen fürdeni, használjuk ki. – Bólint és ellép, majd elkezd vetkőzni, ahogyan én is.
Amikor már teljesen meztelenül áll előttem percekkel később, nyelnem kell egyet.
Nem tökéletes, nem hibátlan, ahogyan én sem, de mégis, úgy ahogy van… most azt érzem, hogy sosem láttam még ennél szebbet és kívánatosabbat. Amikor ő végigmér engem, az arca már annyira vörös, hogy sütni is lehetne rajta, de nem mondok neki semmit, csak mosolyogva megfogom a kezét és a vízbe vezetem. Sekély, egyikünknek sem túl mély, kifejezetten kellemes. Sóhajtva engedem el a kezét, hogy a víz alá bukva végre a hajam is kimoshassam. Elég vizet kapott  a menekülés közben, de most kisimíthatom belőle a még mindig benne levő pókhálókat, kisimogathatom a tincseimből és a szakállamból a mocskot és a vért, de ahogy felbukkanok, látom, hogy szinte megkövülten figyel engem.
- Tetszik, amit lát, betörő úr? – kérdezem vigyorogva. Kizökkentem, picit még a fejét is megrázza.
- Talán mennem kellene – mondja, de már lépne is el. Hátulról simulok hozzá, így tartom vissza, nem is véletlenül. Érzi ő is, hogy mennyire nem szeretném, ha most itt hagyna. Előre nyúlva a mellkasáról lefelé simítok, át a hasán, majd le a combjára és vissza, kikerülve azt, amivel most még talán elijesztem. – Thorin… - nyögi, amikor a nyakába csókolok. Elmosolyodom. Meg is vagy, kicsi hobbit, már biztosan nem engedlek el.
- Pszt, semmi baj nem fog történni ne félj – súgom a fülébe és bele is csókolok. – Nem akarlak bántani.
Tovább simogatom és csókolgatom, próbálva annyira ellazítani, amennyire csak lehetséges jelen helyzetben, majd egy kicsit komolyabb dolgokra térnék, de ekkor ijedten húzódna l tőlem, így szembe fordítom magammal és az ajkaira hajolva csókolok ki belőle minden kétséget és félelmet, miközben ő megadja magát nekem.
Finoman bánok vele, mint a legértékesebb kinccsel, hiszen ő az is. Ha ezt megengedi nekem, akkor… soha nem engedem el többé, ez egészen biztos.
- Thorin… - nyögi fátyolos hangon. – Thorin… én el…
- Gyere – csókolom meg ismét, majd miután a teste remegése csillapodott, a feneke alá nyúlva fektetem ki a partra és fölé hajolok. – Nem bírom tovább visszafogni magam, Bilbó – nézek mélyen a szemébe. Ő nyel egyet, majd lesimít a hasamon, ezzel alaposan meglepve és célját elérve nyögésre késztetve. Mintha ez tetszene neki, folytatja, amíg le nem fogom a kezét.
- Valami sokkal jobbat tervezek neked, drága Bilbóm – mosolygok rá, és a nyakán indulva végig csókolom a testét elöl is és hátul is. Hosszú percekig kínzom, de nem akarom, hogy a szükségesnél jobban fájjon neki, azonban nálam is van egy határ, így amikor már tényleg nem bírom tovább, ismét fölé hajolok és a szemébe nézek. Ő talán valami ösztöntől hajtva húzza fel a lábait, hogy kényelmesebb legyen mindkettőnknek, majd csókért hajol hozzám, miközben végre megtörténik.
Olyan felfoghatatlan érzés, mint amilyen még sosem volt, pedig volt már ebben részem. De ennyire még sosem vesztem el a saját érzéseimben. Egyszerűen csodálatos. Ő csak ölel, csókol és karmok nélkül is marja a hátam, miközben én lecsókolom az arcáról a kósza könnycseppeket.  Mintha egy örökkévalóságig tartana, amikor már érzem, hogy hamarosan véget ér a pillanat. Szorosabban ölelem magamhoz, minden eddiginél szorosabban, hogy így csillapítsam testünk remegését.

Sokáig vagyunk még így, összeölelkezve, nem mozdul ő sem és én sem, de érzem, hogy mondanom kell valamit.
- Köszönöm neked, csodálatos kis hobbit – mosolygok rá és az ajkaira hajolva megcsókolom.


 
Bilbó:
 
- Thorin, indulnunk kell – kérdi közelebb érvén Balin, megtörve a már szinti idilli pillanatot.
- Rendben, mindenki! Indulás fel, az erdőbe! – adja ki a parancsot Thorin, mire mint mindig, mindenki azonnal engedelmeskedik. Csodálom a törpök hűségét és lojalitását a vezérük iránt. Soha nem kérdeznek vagy kételkednek, vakon bíznak a királyukban. Mindannyian egyszerre indulunk meg, felfelé. Ólomsúlyúnak érzem minden tagom, s egyre jobban remegek. Túl sok volt ez mára. Nem a fizikai része, inkább a lelki. Több alkalommal majdnem elvesztettem azt, aki számomra ezen a világon a legfontosabb. Azonban mielőtt feladva a büszkeségemet kérném Thorint, hogy álljunk meg pihenni, vonjon a karjába akár csak egy pillanatig is, hogy érezzem, nem csupán látomás, hanem eleven, valós, végre elérjük a lejtő tetejét. Tenyeremmel a térdemre támaszkodva mély levegőket veszek, így a karikák, mik a szemem előtt táncolnak, eltűnnek. Lentről ordítást hoz felénk a szél, mire ösztönösen Fullánk markolatára kulcsolódnak ujjaim. Meglep saját viselkedésem. Azelőtt még a rovarokat is sajnáltam, akiket lepermeteztem a kertemben, most pedig már fegyverrel a kezemben készülök értelmes lények életét kioltani… Mikor változtam meg ennyire és miért?
Figyelem a vezérünket, aki kihúzva magát áll a csapatunk élén. Hajába belekap az esti, hűvös szél, tincsei táncot járnak markáns arca körül. A látványtól hatalmasat nyelek, arcomat pír lepi el. Elfordítom a tekintetemet, majd testemmel követem a mozdulatot, nehogy eláruljam magunkat. Ostoba hobbit!
 
- Rendben, itt fogunk tábort verni – szavának hatására többen fáradt nyögést hallatva a földre telepednek, köztük én is. -  Dwalin, van valami késed vagy tőröd? Bármi, amivel tudsz vadászni?
- Vannak itt kövek meg kavicsok, majd sikerrel járok – feleli. – Fili, gyere velem! – morogva, de az ifjú törp követi Dwalint. Figyelem, ahogy eltűnnek. Hamarosan a hegy másik oldalán halvány fény gyúl, majd pedig a füst jellegzetes illatát hozza felénk a szél. Érzem a sülő hús illatát, mire hatalmasat kordul a gyomrom. Beornnál ettem utoljára, akkor is keveset, mivel a mágus szavai és Thorin közelsége teljesen lefoglalták az elmémet. Hamarosan kész vacsora kerül elénk, aminek mohón neki is esem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni egy kis meleg húsnak. Zsáklakban minimum napi ötször étkeztem, így nem érthettem, mekkora kínt jelent a korgó has, és mekkora megkönnyebbülést, ha ételhez jutok. Mielőtt elkezdhetném élvezni, el is fogy, minek következtében elszontyolodom és felsóhajtok. Thorin látva elkeseredett ábrázatomat, megfelezi a saját adagját és a kezembe nyomja. Hálás mosollyal fogadom el.
 
Elérkezik az idő, amikor fel kell állítanunk az őrség sorrendjét. Bofur kezdi, őt pedig Dwalin váltja, akit a testvére követ. Meglepve tapasztalom, miszerint ezen az éjszakán mindketten kimaradunk a sorból. Ilyen azóta, hogy elindultunk Hobbitfalváról, sosem fordult elő. Végre lesz egy kis időm gondolkodni azon, mi is történt köztünk a koboldoktól való megmenekülés óta. Külön vackolom magam, távol a többiektől. Ne zavarjanak és én se őket.
Tekintetemet az égre szegezem, ahol ezernyi csillag pislog gyönyörű fénnyel vissza rám. Tiszta csillogásuk megnyugtatja háborgó lelkemet, segít kitisztítani a fejemet. Valami megváltoztathatatlanul elkezdődött köztünk. Apró volt, akár egy kavics, azonban a lejtőn elindulva hatalmas lavinát indított el, amit nem tudtam megállítani. Magával ragadott, elsöpört, beszipolyozott, maga alá temetett. Beleitta magát a gondolataimba, testembe, lelkembe és a szívembe. Nincs értelme álltatnom magam…Megtörtént, Zsákos Bilbó, akár elfogadod, akár nem…
Összerezzenek, amikor Thorin megérinti a vállamat.
 
- Gyere velem. – kér, nem parancsol, ami nekem elég ahhoz, hogy a kérdéseimet megtartva magamnak azonnal eleget tegyek a kívánságának. Egy csodálatos, elrejtett édenkertbe csöppenünk. Sziklákkal körbe ölelt, sekély medrű, kristálytiszta vizű tavacskához vezet, én pedig elveszek egy ártatlan pillanatig a természet csodájában. Arra eszmélek fel, hogy magához ránt, csókot lehelve ajkaimra. A gerincem mentén kellemes bizsergés fut végig, mivel érzem, miszerint ez nem futó csókocska, hanem a hosszabb fajta , amit először tapasztalhattam. Ajkaim ösztönösen nyílnak meg előtte, még többet adva annál, amit elsőre kínálni akartam.
 
- Bilbó… - suttogja amikor elszakítja magát tőlem. Kábán igyekszem összeszedni magam annyira, hogy amikor elenged, ne omoljak a földre. – Bízol bennem, Bilbó? – kérdi, én pedig rávágnám, igen, ha a hangszálaim engedelmeskednének és nem hagynának mindig a legrosszabb helyzetben cserben. Hirtelen közelebb húz magához. Megérzem, amire utalt, s egy pillanatig kiszökik a vér az arcomból.
- Thorin… én… - nagyot nyelek. Teljes mértékben zavarban vagyok. Nem tudom, mit szeretne… Pontosabban sejtem, de fogalmam sincs, mit kellene tennem...Egyáltalán nincs tapasztalatom ezen a téren… Vagy lehetséges, hogy egyáltalán nem erre célzott és az ártatlanságomnak köszönhetően, na meg a saját vágyaimnak, félreértettem… – Mit akarsz csinálni? – kérdem suttogva.
- Semmi olyat, amit te nem akarnál – rám mosolyog, mire kissé megnyugszom. Gyengéden kisimít az arcomból egy rakoncátlan tincset, mire elégedetten felsóhajtok. – Vetkőzz le. Rég volt lehetőségünk rendesen fürdeni, használjuk ki.
 
Most már egészen biztos, hogy rosszul értelmeztem a mozdulatát. Igen, ez az. De akkor miért vagyok ennyire csalódott…?
Mikor lekerül rólam minden ruha, megérzem magamon a tekintetét. Ránézve látom, ahogy mosolyogva, már-már elégedett ábrázattal mér végig. Vajon tényleg tetszik neki, amit lát…?
Óvatosan magam is szemügyre veszem. Széles, erős vállán selyempalástként terül el ébenszín haja, mellkasa és minden egyéb porcikája duzzad az izmoktól, a megfelelő helyeken dús, göndör, fekete fürtök ösztönöznek arra, hogy közéjük fúrjam az ujjaimat… Láthatóan kemény fizikai munkához szokott… Szeretném megérinteni, érezni bőrének melegét, az alatta játszó kötegek játékát…Annyira tökéletes, annyira….Nem nekem szánták…Nem vagyok hozzá méltó…Arcomat égeti a szégyennel kevert zavar, mikor a kezemet megfogva a tóba vezet, már sírni tudnék. Nem kellene velem lennie. Nem mellettem a helye. Százszor, sőt, ezerszer jobbat érdemel nálam. Ő olyan, akár egy Vala, én pedig csak egy semmirekellő pondró… A lába nyomát sem lenne szabad csókolnom…
Megmosom az arcom, hogy letagadhassam a könnyeimet. Elmerül a vízben, majd pedig felbukkan. Megbabonáz a látványa, nem tudom róla levenni a tekintetemet. Tökéletes. Hibátlan. Túlvilági.
 
- Tetszik, amit lát, betörő úr? – kérdi elégedett vigyorral. Aprót bólintok.
- Talán mennem kellene – na jó, nem talán, hanem biztos. Nem velem kellene itt lennie. Nem lehet itt velem. El kell innen mennem…
Tekintetemet lesütve, a könnyeimmel küzdve elindulok, azonban visszaránt. Hátulról magához ölel, mire minden tagomból elszáll az erő. Úgy érzem magam, mint egy tehetetlen játékszer, egy marionettbábu, akit a tulajdonosa kedve szerint irányít…Nem vagyok ura a cselekedeteimnek, gondolataimnak, érzéseimnek…
Hihetetlenül jó érzés, ahogy hozzám simul…Mikor ujjai végig szántják a testem, kővé dermedek.
– Thorin… - tiltakozásra nyitnám a számat. Szeretném megmondani neki, hogy ez nem fog menni, ám ekkor a nyakamon érzem meg ajkait és minden értelmes gondolat kiröppen a fejemből.
- Pszt, semmi baj nem fog történni ne félj – súgja a fülembe.– Nem akarlak bántani.
Igyekszem engedelmeskedni neki. Hiszek neki. Bízok benne. Bármit megadnék neki…Bármit….Érintése apró tüzeket gyújt a testem minden egyes porcikájában. Ösztönösen közelebb húzódom hozzá, azonban amikor a lényem legintimebb pontjához ér, szeretnék elszakadni tőle. Megrémiszt az ismeretlen, bizalom ide vagy oda. Hirtelen szembe fordít magával s úgy csókol meg, mint eddig még soha. A riadalom helyét felváltja valami egészen más, kellemes, földöntúli érzés. Gyengéden bánik velem, akárha én lennék a legértékesebb dolog ezen a világon, ez pedig segít abban, hogy megadjam magam neki. Tehetne velem ebben a pillanatban akármit, nem tudnék, sőt, nem is akarnék ellenkezni…
 
- Thorin… - nyögöm, nem is ismerve rá a saját hangomra. Fogalmam sincs, mi fog történni velem, ismeretlen, ami zajlik a testemben, amit művel velem… – Thorin… én el…
- Gyere – szakít félbe, szándékosan, tudva, szavak nélkül is, mi aggaszt, mitől félek.  Gyengéd kérésének engedelmeskedve nem küzdök tovább, megadom magam. Érintésének köszönhetően, mint akibe villám csapott, megfeszülök, a testemben az apró lángok egybeolvadnak egy hatalmas máglyává, elemésztve, a mennyekig repítve, majd csókjainak, cirógató ujjainak hála, karjai között találom magam újra a földön. Szívem hevesebben ver, mint eddig valaha, testemen ezer apró remegéshullám söpör végig. Fenekemnél fogva a partra fektet, majd felém hajol.
– Nem bírom tovább visszafogni magam, Bilbó – a tekintetéből áradó vágy úgy sújt le rám, akár az izzó korbács. Gyomromba görcs ugrik, azonban nem a kellemetlen féle. Vágyom rá. Azt akarom, hogy érezze, amit az előbb én. Nagyot nyelve összeszedem minden bátorságomat. Ujjaimmal óvatosan megsimítom a hasát, élvezve a forró bőrt, a kemény izmokat. Nincs rajta egy deka háj sem, amibe belecsíphetnék… Célomat elérve látom, mennyire meglepem. Őszintén, saját magamat is. Elégedett nyögésétől felbátorodva becézni kezdem, azonban lefogja a kezem. Elszontyolodva kutatom a tekintetét. Valamit elrontottam volna? Fájdalmat okoztam? Nem akartam… Csak nem tudom, mit kellene tennem… Segíts nekem, Thorin!
- Valami sokkal jobbat tervezek neked, drága Bilbóm – mosolyog rám, mire megnyugszom. Nem hibáztam… Hirtelen csókokkal lepi el a testem, én pedig tehetetlenül, az élvezettől kábán vergődöm karjaiban. Többre vágyom, mint amit eddig megkaptam, azonban fogalmam sincs, mi lehet az, amiért minden porcikám sóvárog..
Újra fölém hajol, gyönyörű szemei a csillagoknál is szebben ragyognak rám. A gondolataim olyanok, mint a hajnali köd borította mező…Az ösztöneim vezérelnek, mikor kitárulkozva lábaimat magasabbra emelem. Mikor megtörténik, csókért könyörögve hajolok ajkaira. A fájdalom elviselhetetlennek tűnik, könnyeim megállíthatatlanul patakzanak, azonban ha akarnám, se tudnék elszakadni tőle. Sokkal hatalmasabb, erősebb az az érzés, ami az ismeretlenből tör rám. A kín eltörpülni látszik mellette, s hamarosan nem létezik más, csak ő és én, az, ami köztünk történik. Ez a csodálatos, leírhatatlan szenvedély. Szorosan belé kapaszkodom, hogy jobban érezhessem, mélyebben elveszhessen bennem. Eggyé váltunk, testben és lélekben egyaránt…
 
Mikor az egésznek vége szakad, olyan megkönnyebbülést érzek, mint még eddig soha. Tisztának tűnök, akárha most születtem volna másodjára a világra. Minden értelmet nyert, mit eddig nem értettem. Hozzá tartozom. Teljes mértékben…Visszavonhatatlanul.
Óráknak tűnő percekig egyikünk sem mozdul, majd legördülve rólam hanyatt fekszik, erős karjával magához rántva. Fejem mellkasára fektetem, míg védelmezőn ölel. Szórakozottan simogatom göndör fürtjeit, élvezve a nem ismert puhaságot, elveszve a pillanat gyönyörűségében.
-Köszönöm neked, csodálatos kis hobbit – elmosolyodik s megcsókol. Mikor elenged, vigyorgok, akár a vadalma.
- Nem, nem. Én köszönöm neked, Thorin. Be kell valljam, igazad volt. – feljebb küzdöm magam, hogy a szemébe nézhessek.
-Miben volt igazam?
-Hogy többre vágyom. – felelem elpirulva. Elneveti magát, mégsem érzem magam kellemetlenül.  Vele nevetek én is. Visszafekszem a mellkasára, hallgatom, hogyan ver a szíve. Megnyugtat a lágy dallam…
Pár perc múltán szólalok meg csupán újra.
-Kielégítettelek…?- kérdem, hangom nem több rekedt suttogásnál, miben benne van minden aggodalmam, félelmem, amit ebben a pillanatban érzek.
-Igen, kicsi Bilbó.
Megkönnyebbülten felsóhajtok.
-Tudod, féltem, hogy mivel tapasztalatlan vagyok…voltam…nem tudtalak…nem tettem a kedvedre…
-Nagyon is a kedvemre tettél. – csókot lehel a fejem búbjára.
-Te is kielégítettél. – vallom be, összébb húzva magam.
-Tudom. – feleli önelégült hangon, mire felkönyökölök, hogy a szemébe nézhessek.
-Honnan tudod?
-Abból, ahogyan viselkedtél. Ahogyan a nevemet nyögted miközben…- nem hagyom, hogy befejezze, kezemet a szájára teszem. Szemében huncut fény villan, miközben belecsókol. A gerincem mentén végigfut az immár ismerős bizsergés.
-Meghallhatnak! Ne mondj ilyeneket…
-Azt hiszed, a szavaim azok, amit egyedül meghallhattak? – kérdi hitetlenkedve, mire elszégyenlem magam.
-Igazad van… Ne haragudj… - szavaim szomorúan csengenek, tekintetem elfordítom róla.
-Nem haragszom. – visszaránt a mellkasára, én pedig elégedetten felnyögök. Az együtt töltött csodálatos percek segítettek abban, hogy megfejtsem, mi zajlik bennem,  hogy elfogadjam, amin nem tudok, sőt, most már nem is áll szándékomban változtatni. Az övé vagyok.
-Thorin… - kezdem halkan. – Tudod…kettőnk közül nem én vagyok az igazi betörő…
-Micsoda? – érzem, ahogy a teste megfeszül, ezért sietve folytatom.
-Volt nálam valami, amikor elindultunk, ami nem ért semmit. Majd találtam valamit, ami a világ minden kincsénél is becsesebbé vált számomra. Eleinte mindkettőt magamnál tartottam, nem tudva, melyiket válasszam, azonban rájöttem, hogy a kincsért fel kell áldoznom a jelentéktelenebbet.
-Ne beszélj talányokban, Zsákos uram. Fáradt vagyok. – sürget, én pedig nagyot nyelek.
-Mindennél fontosabbá váltál számomra, Thorin…Bármit megtennék, amit csak kérsz… Az életem is képes lennék feláldozni érted…Nem tudnék létezni nélküled, hiszen a részemmé váltál… A jobbik felemmé, mindenné, ami ezen a világon szép és jó…Nem tudok elképzelni olyan jövőt, amiben nem lehetek melletted… Tudom, hogy jobbat érdemelsz nálam, s nem vagyok hozzád méltó, mégis, azt akarom, hogy ne hagyj el, amíg élek….A jelentéktelen dolog a szívem volt…Te pedig elloptad tőlem…- arcom a mellkasába temetem, könnyeim újra utat találnak. – Szeretlek, Thorin…


 
Thorin:

- Nem, nem. Én köszönöm neked, Thorin. Be kell valljam, igazad volt – néz a szemembe boldogan.
- Miben volt igazam? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel.  
- Hogy többre vágyom. – Ő elpirul, én pedig nevetek, de aztán már ő is velem nevet. A helyzet ellenére lehetetlenül jól érzem most magam.
- Kielégítettelek…? – kérdezi, és a hangján hallom, hogy ez a megerősítés neki fontos.
- Igen, kicsi Bilbó – nyugtatom meg, hiszen ez az igazság. Nem tudom, voltam-e már ennyire kielégült valaha.
- Tudod, féltem, hogy mivel tapasztalatlan vagyok… voltam… nem tudtalak… nem tettem a kedvedre…
- Nagyon is a kedvemre tettél.
- Te is kielégítettél– mondja halkan.
- Tudom. – Nem maradtak kétségeim.
- Honnan tudod?
- Abból, ahogyan viselkedtél. Ahogyan a nevemet nyögted miközben… - Nem lep meg, hogy nem hagyja, hogy befejezzem. Ám nem hagyom ki az alkalmat, hogy a tenyerébe csókoljak.
- Meghallhatnak! Ne mondj ilyeneket… - Ezen késő gondolkodni.
- Azt hiszed, a szavaim azok, amit egyedül meghallhattak? – kérdezem.
- Igazad van… Ne haragudj… - Hm? Mi ez a hirtelen váltás?
- Nem haragszom. – Visszahúzom, hiszen ki tudja, mikor les alkalmunk ismét ennyi időt kettesben tölteni. Talán tényleg vissza kellett volna fogjam magam a cél eléréséig, hiszen a helyzetből fakadóan nem fogunk tudni annyi időt kettesben tölteni, mint amennyit mindketten igényelni fogunk.
- Thorin… - szakít ki a gondolataimból. – Tudod… kettőnk közül nem én vagyok az igazi betörő…
- Micsoda?
- Volt nálam valami, amikor elindultunk, ami nem ért semmit. Majd találtam valamit, ami a világ minden kincsénél is becsesebbé vált számomra. Eleinte mindkettőt magamnál tartottam, nem tudva, melyiket válasszam, azonban rájöttem, hogy a jelentősebbért fel kell áldoznom a jelentéktelenebbet.
- Ne beszélj talányokban, Zsákos uram. Fáradt vagyok – kérem, hiszen nem jó ilyenkor sokat gondolkodni.
- Mindennél fontosabbá váltál számomra, Thorin… Bármit megtennék, amit csak kérsz…  Az életem is képes lennék feláldozni érted… Nem tudnék létezni nélküled, hiszen a részemmé váltál… A jobbik felemmé, mindenné, ami ezen a világon szép és jó…Nem tudok elképzelni olyan jövőt, amiben nem lehetek melletted… Tudom, hogy jobbat érdemelsz nálam, s nem vagyok hozzád méltó, mégis, azt akarom, hogy ne hagyj el, amíg élek… A jelentéktelen dolog a szívem volt…Te pedig elloptad tőlem… Szeretlek, Thorin… 
Néhány pillanatig nem szólok, csak ölelem őt. Olyasmit adott nekem, amire nem számítottam, hogy ilyen hamar megkapok majd. Épp ezért érzem magam rosszul, amiért én még nem tusom neki ezt ennyire őszintén mondani. De tudom, valamit felelnem kell, nem csak egy köszönöm a megfelelő reakció egy ilyen vallomásra.
- Oh, kicsi Bilbóm – sóhajtok fel. – Az, hogy én még nem tudom neked ezt mondani, nem jelenti azt, hogy soha nem is fogom, ugye tudod? Ha elérjük a célunkat és ismét mi leszünk Erebor urai, mindenem a tiéd lesz. Soha nem hagysz már el engem, és az első éjszakán, amikor majd kettesben fekszünk meztelenül a királyi ágyon, a füledbe fogom suttogni. És te pont annyira boldog leszel, mint én most – mosolyodom el. Ő bólint. – Nagyon fontos vagy nekem. Ha a szívemre hallgatnék, akkor már most elmenekülnék veled a világ elöl, de nem tehetem meg.
- Neked feladatod van, Thorin – mondja. – És én mindenben segíteni foglak téged.
- Nem szabad, hogy ezek a csodálatos érzések vezessenek akármikor is, Bilbó. – A hangom szigorú, hiszen tisztáznom kell vele, hogy nem csinálhat butaságot. – Soha ne áldozz fel semmit értem, értetted? – kérdezem. Felnéz rám, majd bólint.
Több szó nem esik köztünk. Meztelenek vagyunk ugyan mindketten, és hideg sincs, de magamhoz húzom és a köpenyemet terítem magunkra, majd egy lágy csók után jó éjt kívánva elalszunk.
Hajnalban kelek arra, hogy valaki halkan köhint egyet. Azonnal éberré válok, egyik kezem Bilbót öleli szorosabban, a másik tétován kutat valami fegyver után.  
- Csak én vagyok – mondja Balin. Persze erre Bilbó is felébred, és amikor felfogja, hogy kit is lát, mocorogva próbál a föld alá süllyedni. – Jól vagy, Bilbó? – kérdezi tőle Balin.
- Miért ne lennék? – cincogja vissza a hobbitom.
- Nos, egész nap fájdalmaid lehetnek - mosolyog rá kedvesen, és egy kis üvegcsét ad át neki. – Ezt még Gandalf adta nekem, hogy ha eljön az ideje, adjam neked. Fájdalmat csillapít. – Bilbó arca vörössé válik.
- Csak te tudsz róla? – kérdezem.
- A többiek aludtak, én voltam őrségben és így hallottam hangokat. De nem szólok senkinek, amíg ti nem kértek erre.
- Rendben, köszönöm, Balin. Azonnal elkészülünk – mondom.
- Még mindenki alszik, előttük keltettelek titeket. – Bólintok. Balin elmegy, Bilbó pedig a tenyerébe temeti vörös arcát.
- Soha többé nem tudok a szemébe nézni már – nyöszörgi. Nevetve rántom magamhoz.
- Semmi rossz nincs ebben – nyugtatom halkan. – Most pedig készülj, ha nem akarsz még több törppel találkozni ilyen állapodban – vigyorgok.
Megissza, amit Gandalf küldött, akin ismét elámulok. Mikor gondolta ki, hogy az első együttlétünk után a hobbitnak nehéz lenne az egész napos menetel? Gyorsan tisztálkodunk, még pár csók elcsattan, de aztán, mire a többiekhez érünk, már mindenki ébredezik.
- Mi legyen? Nem várhatunk itt a végtelenségig – mondja Dwalin.
- Igazad van. Kíli, gyere velem, megnézzük, hogy lent vannak-e még az orkok. – Kíli bólint, és ahogy Bilbóra nézek, a tekintete millió dolgot rejt. Félelem, bizalom, szerelem… csodálatos kis lény ő. Nem bánnám, sőt, akarom, hogy mellette éljem le az életem. Ő végre olyan valaki, aki mellett el tudok képzelni egy hosszú életet. Igen, ezt akarom… de a nyugodt és békés életünk előtt jelenleg egy csapat ork áll akadályként – hogy a többiről itt most ne is essék szó.

Lefelé haladunk halkan és settenkedve, hiszen fegyvereink nincsenek, egy összecsapásban jó eséllyel mi kerülünk ki vesztesen. De ahogy haladunk és nem nagyon hallunk semmit, már egyre világosabb, pláne, amikor leérünk. Az orkok elmentek. Ittlétüket piszok és mocsok jelzi, de már nincsenek itt.
- Menj vissza és szólj a többieknek. Azonnal indulunk.
- És hogyan? – kérdezi unokaöcsém.
- Mire visszaértek, kitalálom – felelem, mire ő megindul én pedig a parthoz lépek. A vízen ekkor, a reggeli ködben kirajzolódik egy hajó vonala.  
A többiek még nem értek le, amikor a bárka kiköt.
- Üdv néked - lépek a hajós elé. Ember, ez ránézésből is látszik.
- Mi keresnivalója van erre egy törpnek? – kérdezi, de a hangja nem ellenséges csak érdeklődő.
- A társaimmal átkelnénk a tavon.
- És gondolod, hogy én majd elviszlek? – kérdezi ismét, de a tekintetén látom, hogy valamit keres. Azt kell gondoljam, hogy a hordókért jött, amiket az orkok darabokra törtek.
- Van elég aranyunk. Ha elviszel minket, akkor kifizetjük az utat, és nem kell üres kézzel hazatérned.
- Hát… a városba nem könnyű bejutni – néz végig rajtam. Értem én a célzást, hallottam Tóváros kapzsi uráról.
- Csempéssz be minket. Te sem jársz rosszul.
Ekkor érkeznek meg a többiek is. A hajós végigmér minket, majd egy sóhaj után bólint. Miközben ő felkészül az indulásra, mi összeszedjük a pénzt, amit nem szívesen adok oda már most, de csak így hajlandó elvinni minket.

A tavon kitaláljuk, hogy a már itt levő hordókban fogunk elbújni Pont annyi van, amennyien vagyunk, így nem lehet baj. Mivel a gond egy része most nem nyomja a vállam, kihasználom, hogy a többiek elpilledtek a hajókázás alatt és a korlátnál támaszkodó Bilbóhoz lépek.
- Minden rendben? – kérdezem.


 
Bilbó:

Reszketek a belőlem kitörő sírás miatt. Érzem, ahogyan könnyeim eláztatják a puha szőrzetet, mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak. Félek, mert sosem éreztem még hasonlót. Rettegek, hogy mit fog válaszolni. Boldog vagyok, mert neki adhattam magam. Az övé lehettem. Immár teljesen. Mert engem választott. Az ellentétes érzések kavarognak bennem, akár bográcsban a hús és a fűszerek, mikor még nem álltak össze egésszé…
 
- Oh, kicsi Bilbóm – sóhajt fel, én pedig azonnal minden idegszálammal rá figyelek. Érdekes módon a könnyeim is azon nyomban elapadnak. – Az, hogy én még nem tudom neked ezt mondani, nem jelenti azt, hogy soha nem is fogom, ugye tudod? Ha elérjük a célunkat és ismét mi leszünk Erebor urai, mindenem a tiéd lesz. Soha nem hagysz már el engem, és az első éjszakán, amikor majd kettesben fekszünk meztelenül a királyi ágyon, a füledbe fogom suttogni. És te pont annyira boldog leszel, mint én most – elmosolyodik, magam pedig csak bólintok. Szólni sem tudok a megnyugvástól, a meghatottságtól, a felhőtlen örömtől. – Nagyon fontos vagy nekem. Ha a szívemre hallgatnék, akkor már most elmenekülnék veled a világ elöl, de nem tehetem meg.
- Neked feladatod van, Thorin – Amit egy ilyen jelentéktelen hobbit miatt nem adhatsz fel. – És én mindenben segíteni foglak téged. –hangom komollyá válik, akárha esküt tennék. Nem üres szavak voltak, miket mondtam. Bármit megtennék érted, Thorin.
- Nem szabad, hogy ezek a csodálatos érzések vezessenek akármikor is, Bilbó. – hangja hirtelen szigorúvá, parancsolóvá válik. – Soha ne áldozz fel semmit értem, értetted? – felnézek rá. Látom, miszerint most nincs helye a vitának. Akármennyire is szeretnéd, ezt nem ígérhetem meg neked…Ha úgy hozza a sors, inkább választom a te boldogságod, életed, jövőd, mint a sajátom…Bólintok. Nem szegem meg az eskümet, remélem, ezt meg tudod nekem majd valamikor bocsátani, ha arra kerül sor.
 
Kellemes csend telepedik ránk. Annak ellenére, hogy egy csapatnyi ork várakozik ránk a hegy alján, teljes mértékben biztonságban érzem magam. Őrültség, mégis…Tudom, mellette nem eshet semmi bántódásom. Magához húz, minek következtében újra közel simulhatok hozzá. Bódítóan hat rám az illata, a testéből áradó meleg. Utolsó foszlány, mit észlelek a világból az, ahogyan köpenyét kettőnkre teríti.
 
-Csak én vagyok – Balin hangjára riadok, mi úgy hat rám, mint a villámcsapás. Felülnék, azonban ekkor bevillan minden. Szeretnék szégyenemben a föld alá süllyedni. – Jól vagy, Bilbó? – kérdi tőlem. Szemeimet szorosan lehunyom, a köpenyt igyekszem úgy igazgatni, hogy elrejtse meztelenségemet. Teljesen zavarban vagyok… Az arcomon akár tojást is lehetne sütni.
- Miért ne lennék? – nyöszörgöm erőtlenül, megküzdve minden egyes szóval.
- Nos, egész nap fájdalmaid lehetnek – mosolyog rám, mi kissé oldja a feszültséget. Egy apró fiolát pottyant az ölembe. – Ezt még Gandalf adta nekem, hogy ha eljön az ideje, adjam neked. Fájdalmat csillapít. – érzem, ahogy megfordul velem a világ.
- Csak te tudsz róla? – kérdi Thorin teljesen tárgyilagos hangon. Hogy tud ilyen helyzetben is ilyen méltóságteljes maradni?
- A többiek aludtak, én voltam őrségben és így hallottam hangokat. De nem szólok senkinek, amíg ti nem kértek erre.
- Rendben, köszönöm, Balin. Azonnal elkészülünk.
- Még mindenki alszik, előttük keltettelek titeket. – Thorin biccent, mire Balin, mint aki jól végezte dolgát, távozik, magunkra hagyva.
- Soha többé nem tudok a szemébe nézni már – nyöszörgöm a szégyenérzet teljességét átérezve.  Törpöm gyöngyöző nevetéssel magához ránt.
- Semmi rossz nincs ebben – suttogja, miközben a hajam simogatja – Most pedig készülj, ha nem akarsz még több törppel találkozni ilyen állapodban – vigyorogja. Legszívesebben belecsípnék, amiért nevetni merészel a nyomorúságomon, de belátom, nincs időnk gyermeteg bosszúra, így inkább az üvegcsével kezdek foglalatoskodni. Kinyitom, beleszagolok. Arcomon apró fintor jelenik meg. Rettenetes a szaga… Orromat befogva egy húzásra megszabadulok a löttytől.

Mivel tegnap nem volt alkalmam tisztálkodni, ezt gyorsan bepótlom. A kezdetleges nehézségeknek hamar vége szakad, ahogy hatni kezd a szer. Igaza volt Gandalfnak. Már megint… Ezzel a fájdalommal csupán kolonc lettem volna mindenki számára…
Miután sikerült valamennyire lemosnom magamról a mocskot, Thorin magának követeli minden figyelmemet. Egyáltalán nincs ellenemre, hogy újabb és újabb csókokban forrunk össze. Szeretném, ha nem kellene innen elmennünk. Ha kettesben maradhatnánk…
 
Sóhajtva fogadom el, miszerint véget ért a lopott pillanatok nyújtotta békesség. Kezemet megfogva visszavezet a többiekhez, akik akkor kezdenek ébredezni. Ahogy elengedi az ujjaimat, lelkemen eluralkodik a szomorúság. Tudom, hogy nem szabadna így gondolkodnom, hogy nem sajátíthatom ki, mégis legszívesebben azt tenném.
 
- Mi legyen? Nem várhatunk itt a végtelenségig – mondja Dwalin.
- Igazad van. Kíli, gyere velem, megnézzük, hogy lent vannak-e még az orkok. – Kili azonnal bólint, Thorin tekintete pedig az enyémmel kapcsolódik össze. Figyelem, ahogyan pár pillanat múltán távozik. Remélem, nem esik baja. Nem bírnám ki. Már nem…
 
-Bilbó, egy percre, ha kérhetlek. – Balin hangjára összerezzenek.
-Hogyne… - elszakítom a tekintetem attól a helytől, ahol nemrég eltűntek a szemem előtt. Követem az idős törpöt, aki kellő távolságra vezet a többiektől.
-Hatott már a szer? – nem követelőző vagy kárörvendő a hangja, inkább aggódó és kíváncsi.
-Igen, köszönöm…Sokkal jobb. – érzem, ahogyan újra lángvörös lesz az arcom. Nem tudom, miért szégyenlem, ami kettőnk között történt, holott inkább büszkének kellene lennem, amiért engem tisztelt meg vele. Mégis, annyira új ez az egész, hogy még egyszerűen nem tudok másképp reagálni. Talán idővel ez megváltozik.
-Nos, ennek örülök. Ahogyan nektek is. – értetlenkedve nézek rá, tekintetemből süt a magyarázat utáni vágy.
-Kettőnk közt maradjon, jól választottatok. Jobbat egyikőtök se talált volna. – elmosolyodik, úgy, ahogy apa a fiára szokott. Mindkettőnknek fontos vezérünk, csak éppen másképpen. Sikerül eloszlatnia ezzel a zavaromat, hálásan rámosolygok.
-Köszönöm, Balin. El se tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.
-Te sem, hogy nekem ez mekkora megkönnyebbülés. – vállon vereget, s ekkor halljuk meg Kili hangját.
-Az orkok elmentek. Thorin lenn vár mindenkit a partnál. –mindenki azonnal feláll, az ifjú törp mögé sorakozik és elindulunk. Hamarosan meglátjuk Thorint, ahogyan egy kisebb dereglyénél álló emberrel beszélget. Az kíváncsian végigmér minket, majd bólint. Fogalmam sincs, miben állapodhattak meg, azonban látva a törpöm nyugodt arcát, sejtem, hogy jó alkut kötött.
Miközben az ember felkészül az indulásra, vezérünk elmondja, milyen megállapodásra jutottak. Mindenkitől összeszedi a maradék pénzét, kivéve engem, mivel én egy árva kanyit sem hoztam magammal. Ahogy megkapja a summát, felszállhatunk a hajójára. Pontosan ugyanannyi hordó van már a fedélzetén, mint mi magunk, így a bejutás problémája hamar megoldást nyer. A hajó korlátjához sétálok, tekintetem a vizet pásztázza.
 
- Minden rendben? – a hang hallatára őszinte mosoly suhan át az arcomon. Nem fordulok meg, hagyom, hogy mellém lépve a korlátra támaszkodjon, míg ujjai testünk takarásában az enyémekre simuljanak.
-Igen-igen. Minden a legnagyobb rendben. – tekintetem még mindig a vízfelszínen nyugszik.
-Ne hazudj nekem, Bilbó. – hangja lágyan cseng, minek következtében a gyomrom kellemesen összeszorul. – Látom, hogy baj van. Mond el!
-Jól van, de kérlek, ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni. – sikerül ránéznem, arcom haloványabb, mint a tavasz első holdja.
-Megígérem.
-Nos, az aggaszt, hogy egy ismeretlen ember rozoga hajóján utazunk, ami bármikor elsüllyedhet, a ködtől nem látni, hogy jó irányba haladunk-e vagy nem futunk-e zátonyra, miközben én…nem tudok úszni. –szavaimat pár perc néma csönd követi.
-Nem tudsz úszni? – hangja hitetlenkedő.
-Nem. Tényleg nem. Kiskoromban nem tanultam meg, mivel nem volt kitől, felnőttként pedig már nem láttam szükségességét.
-Mégis a folyón át menekítettél ki minket, ahogyan a kaput is te nyitottad ki a tündéknél.
-Bíztam benne, hogy nem hagytok megfulladni. – elvigyorodom, majd felé fordulok.
-Bátor  szíved van kicsi hobbit.
-Inkább csak szerelmes… -suttogom.
- A hordókba, törp uram! Most! - kiálltja az ember, mire eszembe jut, hogy nem vagyunk kettesben.
-Ha sikerrel koronázzuk a küldetésünk, megtanítalak úszni. – suttogja Thorin, majd pedig megemeli a hangját, hogy a dereglyés is hallhassa- Miért éppen most?
-Őrök vannak a falon. – mindenki arrafelé néz, magam pedig hallom, ahogyan hangokat hoz felénk a szél…. Azonban a törpök láthatóan mást néznek, mint én. A köd egy pillanatra eloszlik, s láttatni engedi a hegyet, ahová igyekszünk, teljes pompájában és méltóságában. Thorin ujjai erősebben, szinte már fájdalmasan fonódnak az enyémre.
-Amit csak kérsz…- nyöszörgi Glóin, s nemes egyszerűséggel az egyik hordóba pattan. Társaink követik a példáját. Magam a hajó elején lévőbe kerülök, így mikor kikötünk, szemmel tarthatom a csempészünket.
-Mit csinál? – hallom meg Dwalin hangját.
-Beszélget valakivel. Felénk mutat. Most pedig kezet ráznak.
-Az aljas gazember! Elárul minket! – sziszegi dühtől torz hangon Dwalin, azonban mielőtt kiugorhatna, hogy megtorolja, Thorin hangja megállítja.
-Maradjatok veszteg!
Mintha végszóra történne, hirtelen az égből halak potyognak a fejemre. Hányingert keltő, nyálkás, gusztustalan halak, némelyik még meg sem döglött rendesen, csapkod a farkával és az uszonyával, míg egy pontosan a szemeimbe néz megüvegesedett tekintettel. Ezt a szagot sosem fogom tudni magamról lemosni.
Igyekszem ritkán levegőt venni, akkor is keveset, mivel félő, hogy nem elhányom magam. Nem látok, s nem is hallok semmit, csupán a halak haláltusáját. Ekkor megfordul velem a világ, és kizuhanok a hordóból. Reszketeg a hidegtől és az undortól.  Körbe nézek. Mindenki külsejét megviselte az utazás, az tény és való.
-Nem láttál semmit. – hallom meg az ember hangját, miközben egy idősebb kezébe egy aranyat ejt. – A halakat megtarthatod. – felénk néz. – Kövessetek.
Thorinra emelem a tekintetem, ő pedig egy bólintással áldását adja a parancsra.


 
Thorin:

- Igen-igen. Minden a legnagyobb rendben. – Nem hiszek neki. Nem néz a szemembe és a hangja is más, mint a megszokott.
- Ne hazudj nekem, Bilbó. Látom, hogy baj van. Mond el! – Próbálok nem parancsoló lenni, vele szemben sosem szeretném azt elérni, hogy bármit is meg kelljen parancsolnom neki.
- Jól van, de kérlek, ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni. – Hm, ez egyre érdekesebb.
- Megígérem.
- Nos, az aggaszt, hogy egy ismeretlen ember rozoga hajóján utazunk, ami bármikor elsüllyedhet, a ködtől nem látni, hogy jó irányba haladunk-e vagy nem futunk-e zátonyra, miközben én… nem tudok úszni  – mondja. Egy pillanatra mélységes csend hull ránk, hiszen valami másra számítottam.
- Nem tudsz úszni? – Ez annyira nem nagy baj, mint amekkora lehetne.
- Nem. Tényleg nem. Kiskoromban nem tanultam meg, mivel nem volt kitől, felnőttként pedig már nem láttam szükségességét.
- Mégis a folyón át menekítettél ki minket, ahogyan a kaput is te nyitottad ki a tündéknél.
- Bíztam benne, hogy nem hagytok megfulladni.
- Bátor szíved van kicsi hobbit – nézek rá mosolyogva.
- Inkább csak szerelmes… - suttogja, mire mindketten elvigyorodunk.
- A hordókba, törp uram! Most! - kiálltja az ember.
- Ha sikerrel koronázzuk a küldetésünk, megtanítalak úszni – ígérem neki suttogva, majd a többiek felé fordulok. - Miért éppen most? – kérdezem a dereglyést.
- Őrök vannak a falon. – Arra tekintek én is, bár a ködön át nem sok dolgot látok, amíg…
Erebor…
A legszebb csúcsok és sziklák rajzolódnak ki mellettünk. Nem mondhatok semmit, hiszen itt állnak a többiek mellettem, de valahogy jelezni akarok a hobbitomnak. Megszorítom hát a kezét.
Látod, Bilbó?! Az a miénk lesz!
- Amit csak kérsz…- nyöszörgi Glóin, és a hordóba pattan, mi pedig mind követjük. Bilbó kerül a sor elejére, ő figyeli a dereglyést, amikor az kikötés után beszélgetni kezd.
- Mit csinál? – kérdezi Dwalin.
- Beszélget valakivel. Felénk mutat. Most pedig kezet ráznak.
- Az aljas gazember! Elárul minket! – morogja Dwalin, én pedig szívesen értenék vele egyet, de úgy érzem, hogy nem árult el minket feltétlenül, de ha most kiugrunk, akkor komoly bajok is lehetnek, így parancsba adom, hogy mindenki maradjon. Ekkor egy rakat hal zúdul ránk. Ez volt hát az alku tárgya… De szerencsére nem kell sokáig elviselni, nem sokkal később hallom, hogy egy hordót felborít, így én magam is kimászok.
- Nem láttál semmit. – Az ember hangja szigorú, de fizet is a hallgatásért. – A halakat megtarthatod. Kövessetek.
Egy ideig a házak között megyünk.  Alattunk víz, hiszen erre épült Tóváros. Érdekes, szerintem kissé bizarr, de ha nekik megfelel, akkor nekem mindegy.
- Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, figyelnek minket – mondja az ember.
- Ez elég egyértelmű – pillantok fel rá. – Mi a terved?
- A vízbe ereszkedtek, elúsztok a hátsó falig, és ott bukkantok majd fel. Az illemhely melletti falat még nem fejeztem be, ott be tudtok jönni.
- Rendben. – Látom, hogy Bilbó megfeszül, tudom is az okát. – Dwalin, te vezeted a sort. Én hátul maradok.
- Miért? – kérdezi Dwalin. – Baj van?
- A betörőnk nem tud úszni – mosolyodom el jóságosan, szórakozottan. Dwalin felvont szemöldökkel pillant a kezeit tördelő hobbit felé, majd megrántja a vállát és előre megy. Én meg az ember eltűnésével a sor végére.
- Thorin! – kapja el a kezem. – Nem tudok úszni, csak feltartanálak titeket – mondja reszketeg hangon.
- Butaságokat beszélsz – nézek rá. – Minden rendben lesz, majd én viszlek.
- A víz alatt? – kérdezi.
- Kapaszkodj a hátamra és kulcsold a derekam köré a lábad – kérem, mire ő meg is teszi és már süllyedünk is lefelé. Az illata még így is megrészegít, a közelsége furcsa hatással van rám, de nincs idő az ilyesmiken gondolkodni.

Hamar és könnyedén jutunk el az ember házáig. Dwalin vár minket, lesegíti a remegő hobbitot, majd én kiugrok és már adja is a két rongyot. Intek neki, hogy menjen, hagyjon minket itt kettesben. Még halom, ahogy fent kioszt mindenkit, hogy ne jöjjenek most ide. Nyilván azt hiszi, le akarom teremteni Bilbót.
- Jól vagy? – ölelem magamhoz.
- Csak kolonc vagyok, néha ezt érzem – feleli, de a hangja is remeg.
- A legjobb kolonc v agy, amivel eddig találkoztam – mondom neki, mire felém pillant, majd elmosolyodik. Magamhoz húzom egy csókra, de még mindig remeg. – Nem maradunk már itt sokáig, ne félj – döntöm homlokom az övének, majd a ronggyal törölgetni kezdem.

Hosszú percekkel később megyünk csak fel. Bilbót a tűz mellé ültetem, majd az emberhez lépek.
- Tudsz nekünk fegyvereket szerezni?
- Minek az nektek? – kérdez vissza.
- Felelj! – parancsolok rá.
- Csak a fegyvertárban vannak fegyverek. De oda nem juttok be, vagy ha mégis, ki élve biztosan nem. – Bólintok, majd Bilbó mellé húzódok és a takarásban megfogom a kezét.
- Mi a baj? – kérdez halkan, suttogva.
- Ha fegyvereket akarunk, be kell törni a fegyvertárba, de nem tudom, akarjak-e ennyit kockáztatni, vagy csak nem veszem észre a másik utat – sóhajtok fel.
- Hát, ha adhatok tanácsot… - szól, de nem folytatja.
- Mindened az enyém és mindenem a tiéd. Ha van egy jó ötleted, oszd meg velem – kérem.
- Itt ismerik a törpök legendáit, hiszen közel van Erebor. Mi lenne, ha megpróbálná szót érteni az emberek urával? Talán, egy kis jutalom fejében hajlandó lenne ételt és fegyvert adni nekünk.
Egy pillanatra elmerülök abban, hogy nézzem, majd halkan felkacagok.
- Ha kevesebben lennének most körülöttünk, jutalmat kapnál az eszedért, hobbitom – mosolygok rá, és megszorítom a kezét, majd elengedem.
- Hé, ember!
- Bard – szól vissza, elárulva végre a nevét.
- Ami tetszik. Vezess a városod urához, azonnal!
- Minek? – kérdezi felvont szemöldökkel. – Nem áll szóba holmi törp vándorokkal.
- De Erebor jogos urával, Thrór fiával, Thráin unokájával szót kell értenie – jelenti be Dwalin, mire az ember szemei kikerekednek, de pár perc bamba bámulás után végre elindulunk. Dwalin, Balin, Bilbó és én, hogy találkozzunk a város urával és szót is értsünk vele.


 
Bilbó:

Mikor meglátom, miszerint a város a tó fölé épült, nem sok hiányzik, hogy menten elájuljak. Már a nevéből ki kellett volna találnom, miszerint hasonlóra számíthatok, ám ez a megoldás eszembe se jutott. Elég lenne egy apró csúszás, és volt Bilbó, nincs Bilbó…
 
- Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, figyelnek minket – jelenti be az ember. Furcsa, de nem árulta el a nevét. Amint lesz alkalmas pillanat, feltétlenül megkérdezem.
- Ez elég egyértelmű – hagyja rá Thorin, majd pedig fejét felemelve a szemébe néz. – Mi a terved?
- A vízbe ereszkedtek, elúsztok a hátsó falig, és ott bukkantok majd fel. Az illemhely melletti falat még nem fejeztem be, ott be tudtok jönni.
- Rendben. – Mi? Na nem… Nem és nem… Én a vízbe még egyszer be nem megyek… Ha az életük múlik rajta akár ezerszer is, de így nem fog menni. Teljesen megfeszülök, a vér szinte száguld ereimben, az arcom hullasápadttá válik.– Dwalin, te vezeted a sort. Én hátul maradok.
- Miért? – kérdez vissza. – Baj van?
- A betörőnk nem tud úszni – feleli könnyedén, már-már szórakozottan, miközben én a kezeimet tördelve fogadom a hitetlenkedő pillantást, majd a vállrándítással vegyített távozást. Amikor a dereglyés is elmegy, Thorin a sor végére áll.
- Thorin! – kapom el riadtan a kezét, hátha sikerül közelségéből elég bátorságot gyűjtenem. – Nem tudok úszni, csak feltartanálak titeket.
- Butaságokat beszélsz. Minden rendben lesz, majd én viszlek.
- A víz alatt? – kérdem hitetlenkedve. Mégis, hogyan kívánja azt kivitelezni?
- Kapaszkodj a hátamra és kulcsold a derekam köré a lábad – kéri, magam pedig minden kétség vagy kérdés nélkül teszem, amit kíván tőlem. Megbízom benne. Teljesen. Mikor a hullámok összecsapnak a fejem felett, szorosabban ölelem, igyekszem teljesen hozzápréselődni.
Mikor felbukkanunk, hatalmasat kortyolok a levegőből. Reszketek, azonban nem csak a hidegtől. Dwalin már várt minket, így szinte leránt Thorinról, aki utánam mászik ki. Két rongyot ad vezetőnknek, engem még egy rosszalló pillantásra sem méltat. Törpöm int neki, menjen fel, egyedül kíván velem beszélni. Még hallom, ahogy fent parancsba adja mindenkinek, ne merészeljenek zavarni. Vajon mire véli azt, hogy ennyit vagyunk kettesben? Sejt már valamit, vagy teljesen elfogult Thorinnal szemben s eszébe sem jut ilyesmi?
- Jól vagy? – ölel hirtelen magához.
- Csak kolonc vagyok, néha ezt érzem – a hangom még mindig remeg, azonban már nem csupán a megpróbáltatásoktól.
- A legjobb kolonc vagy, amivel eddig találkoztam – tetszik, ahogyan pozitív értelemben kiforgatja a szavaimat, ahogyan az is, miszerint ennyire ragaszkodik immár hozzám. Hihetetlen, mennyire megváltoztak egymás iránt az érzéseink pár röpke hónap alatt…
Elmosolyodom. Közelebb hajolva hozzám csókkal jutalmaz.
- Nem maradunk már itt sokáig, ne félj – homlokát az enyémhez simítja, mire kellemes melegség járja át a testemet. A ronggyal igyekszik némileg megszárítani vizes tincseimet, magam pedig úgy érzem, ennél boldogabb már sosem lehetek. A gyengéd tekintet, a gondoskodó mozdulatok…Ó, Thorin… El se tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem!
 
Később megyünk fel, mintsem arra számítottam, mégis hamarabb, mint ahogyan vágytam. A tűz mellé terelget, míg maga az emberhez igyekszik.
- Mi a baj? – kérdem halkan.
- Ha fegyvereket akarunk, be kell törni a fegyvertárba, de nem tudom, akarjak-e ennyit kockáztatni, vagy csak nem veszem észre a másik utat – sóhajt fel.  
- Hát, ha adhatok tanácsot… - befejezetlenül hagyom a mondatot, mivel nem vagyok biztos benne, miszerint kíváncsi a tanácsomra.
- Mindened az enyém és mindenem a tiéd. Ha van egy jó ötleted, oszd meg velem – ennyi bátorítás éppen elégnek bizonyul, így nagyobbat nyelve folytatom.
- Itt ismerik a törpök legendáit, hiszen közel van Erebor. Mi lenne, ha megpróbálná szót érteni az emberek urával? Talán, egy kis jutalom fejében hajlandó lenne ételt és fegyvert adni nekünk.
Óráknak tűnő pillanatokig csupán tekintetét az enyémbe fúrja, majd hangosan felkacag.
- Ha kevesebben lennének most körülöttünk, jutalmat kapnál az eszedért, hobbitom – elmosolyodik, mire a gyomromban megjelenik az ismerős szorítás, ahogyan a rám annyira jellemző pír is. Megszorítja a kezem, majd el is engedi, feláll s elindul az ember felé.
- Hé, ember!
- Bard – jegyzi meg, elárulva végre a nevét. Bard… Kellemes hangzása van.
- Ami tetszik. Vezess a városod urához, azonnal!
- Minek? – kérdi, miközben egyik szemöldökét felvonja – Nem áll szóba holmi törp vándorokkal.
- De Erebor jogos urával, Thrór fiával, Thráin unokájával szót kell értenie – jelenti be ünnepélyes hangon Dwalin, mire Bard szemei tágra nyílnak. Pár perc múltán elindulunk a találkozóra ennek a bizarr városnak az urával. Balin és Dwalin természetesen Thorinnal tart, azonban arra egyáltalán nem számítottam, hogy én is jöhetek. Látom, az ifjabb fivérnek egyáltalán nem tetszik a dolgok efféle alakulása, viszont nem teszi szóvá.
Rosszulléttel küszködve tartom a lépést, tekintetemet egyenesen vezérünk hátára szegezve. Az emberek kíváncsiságuknak köszönhetően a nyomunkba szegődnek, így mire elérünk a legnagyobb épülethez, amiben vélhetően a város ura lakik, tömeg gyűlik körénk, erdőként magasodva fölénk. Idegesen hol az embereket, hol pedig a kaput bámulom. A feszültség szinte tapintható a levegőben. Ekkor nyílik az ajtó. Először egy sunyi képű, hajlott hátú, fekete hajú, vézna ember lép ki. Körbe kémlel, megfordulva mond valamit szárnyak túloldalán lévő valakinek, mire ő is elhagyja termeit. A látványtól elfog a hányinger. Megmaradt haja csapzottan tapad zsíros arcbőrére, tekintete vizenyős, pocakja hatalmas. Láthatóan míg a város lakói éheznek, ez nem…
- Mi ez a tömeg éjnek évadján? Ki a felelős ezért? – kérdi, hangjában keveredik a félelem az undorral. Mintha a népének látványa is megfeküdné a gyomrát.
- Bizonyára Bard érte a felelős, jó uram, hiszen látod, ott áll a csőcselék élén. – lesajnáló mosoly játszik a sunyi képű arcán.
- Bard! Már megint miben sántikálsz?
- Nem sántikálok semmiben. A törp úr kíván szót váltani a város vezetőjével.
- Törp? Miféle törp? – tekintete ide-oda cikázik, azonban láthatóan nem tud kiszúrni minket, egészen addig, míg Thorin a lépcsőkig nem sétál kimért, lassú léptekkel. Minden mozdulatából sugárzik királyi mivolta. Ahogyan kihúzza magát, a szívem kihagy egy ütemet.
- Mégis ki vagy te? – kérdi ismét az alattomos ábrázatú.
- Thorin vagyok, Thrór unokája, Thráin fia, a Hegymély Királya! – hangjára elcsendesedik mindenki, szinte a légy szárnycsapásait is hallani lehet.
- Mégis mit keresel itt? – ismét a város ura szólal meg.
- Jöttem, hogy visszavegyem, ami az enyém! Ti pedig a segítségemre lesztek.
- Miért segítenénk neked bármiben is?
- A hegy mélye annyi aranyat rejt, mint amennyit el sem tudsz képzelni! Öregjeitek minden bizonnyal emlékeznek még a virágzó királyságra, Suhatagra, aki a velünk folytatott kereskedelemnek köszönhetően a leggazdagabb embervárosnak számított!
- Emlékszünk, ahogyan a sárkány pusztítására is! Nem hoztatok ránk mást, csak halált! – Bard az, aki megszólal. Hangjából fájdalom és harag cseng.
-Na, nem szabad civakodni! – a város urának minden szavából süt a félelem. – Nem mellesleg a te ősöd volt, aki nem találta el a bestiát. Nyilat nyíl után lőtt, de mind célt tévesztett.
Thorin hitetlenkedve fordul az ember felé, majd arcán újra komolyság tükröződik, ahogy a vezetőhöz fordul. Bard bármit is kívánt szólni, ezek után nem fogja gondolatait elénk tárni.
- A segítségért cserébe nem kívánok kevesebbet, mint egy részt a kincsből! Elég aranyat kaptok ahhoz, hogy ezt a koszfészket magatok mögött hagyva úri életet kezdhessetek mindnyájan!
- Mégis, mi a biztosíték arra, hogy betartod a szavad? – csend telepedik ránk. Érzem, tennem kell valamit, így előre lépek.
- Én kezeskedem érte!
- Ki vagy te?
- Zsákos Bilbó, egy hobbit a Megyéből. Hosszú utat tettem meg Tölgypajzsos Thorinnal. Vannak rossz tulajdonságai, mint mindenki másnak, de a becstelenség nem tartozik közéjük! Ha a szavát adja, azt az élete árán is betartja! Nem vagyok törp, nem köt a hűség, mégis azt mondom, nála becsületesebb lénnyel még nem találkoztam, és soha nem is fogok!
- Nos, mit válaszolsz? – Thorin megkeményedő vonásokkal még közelebb lép hozzá.
Az Úr pár pillanatig visszatartja a lélegzetét, majd elmosolyodik.
- Azt mondom, hogy…. légy üdvözölve Tóvárosban, Hegymély Királya! – a tömeg hatalmas éljenzésbe kezd. Az egyetlen, aki nem tart velük, Bard. Homlokára ráncot vetnek gondolatai, s mielőtt bárki szólhatna, távozik. Figyelem, míg alakja el nem tűnik a szemem elől. Neki tartozunk hálával, nem pedig ennek a pojácának…
 
Hatalmas lakoma vár reánk a város urának házában. Mindenféle hús, hal, gyümölcs, kenyér, , a finom falatokat leöblítendő pedig bor és sör kerül az asztalra. A hangulat nem is lehetne ennél emelkedettebb, mintha mindenki elfeledné, min mentünk eddig keresztül, s mi vár ránk…A társaim fogyasztanak mindenből bőséggel, ám nekem alig megy le pár falat a torkomon. Tekintetem folyamatosan Thorinon időzik. Valami mintha felébredt volna benne. Ahogyan a vagyonról beszélt…Arca egy pillanatra megváltozott, hangjában hallatszott valami számomra eddig ismeretlen, sötétebb szólam…
 
Az étkezés végeztével mindenki a számára kijelölt szobába vonul vissza, hogy végre ismét nyugodt, félelem nélküli álomra hajthassa a fejét, hosszú idő óta először. Kivéve engem. Hiányzik a közelsége, így két óra hánykolódás után feladom a küzdelmet. Kisurranok a folyosóra, majd halkan kinyitva a szobája ajtaját belopakodom hozzá. Az ablaknál áll, felsőtestét ezüstös csillogásúvá varázsolja a hold sápadt fénye. Tekintete a távolba réved, egyenesen a Hegyre. Lassú léptekkel indulok meg felé, mint akit megbabonáztak. Megfordul, arcán mosoly játszik.
 
- Már vártalak, Bilbó. Kíváncsi voltam, mennyi ideig tudsz nélkülem meglenni.
Elpirulok zavaromban. Ennyire kiszámítható volnék?
- Hozzászoktam, hogy együtt töltjük az éjszakát.
- Csupán amiatt kerestél fel?
- Tudod a választ.
- Hallani szeretném. –Szeretné? Ez az első alkalom, mikor nem követeli a választ, hanem kéri…Alsó ajkamba harapva emelem rá a tekintetemet.
- Szeretlek, Thorin. Melletted a helyem, akárhol is tartózkodsz éppen… - lesütöm a tekintetem, azonban ez egyáltalán nem tetszhet neki, mivel mutatóujjával állam alá nyúlva felemeli a fejem.
- Elégedett vagyok a válasszal, Zsákos uram. – lehajolva csókot lehel ajkaimra, én pedig készségesen nyílok meg előtte, egész testemmel hozzá simulva. Érezni vágyom minden porcikámmal… Ujjaim ébenszín hajába túrnak, játékra hívva a göndör tincseket. Felnyögök az élvezettől, mit ajkai és közelsége nyújtanak számomra.


 
Thorin:
 
- Mi ez a tömeg éjnek évadján? Ki a felelős ezért? – jelenik meg egy férfi, amikor a főtérhez érünk. Láthatóan, legalábbis a ruhája alapján ő lehet a vezető.
- Bizonyára Bard érte a felelős, jó uram, hiszen látod, ott áll a csőcselék élén – jegyzi meg a másik. Az valami segítő hivatalnok lehet.
- Bard! Már megint miben sántikálsz?
- Nem sántikálok semmiben. A törp úr kíván szót váltani a város vezetőjével – jelenti be Bard.
- Törp? Miféle törp? – Tekintete keresni kezd a tömegben, de olyan idióta, hogy nem talál, így elindulok hát a lépcső felé, ahol éppen áll.
- Mégis ki vagy te? – kérdi a segítő.
- Thorin vagyok, Thrór unokája, Thráin fia, a Hegymély Királya!
- Mégis mit keresel itt? – kérdezi a város ura.
- Jöttem, hogy visszavegyem, ami az enyém! Ti pedig a segítségemre lesztek.
- Miért segítenénk neked bármiben is?
- A hegy mélye annyi aranyat rejt, mint amennyit el sem tudsz képzelni! Öregjeitek minden bizonnyal emlékeznek még a virágzó királyságra, Suhatagra, aki a velünk folytatott kereskedelemnek köszönhetően a leggazdagabb embervárosnak számított
- Emlékszünk, ahogyan a sárkány pusztítására is! Nem hoztatok ránk mást, csak halált! – Bard az általam tőle megszokottnál is ingerültebben szólal meg, de nem nekem kell felelnem.
- Na, nem szabad civakodni! – mondja az úr. – Nem mellesleg a te ősöd volt, aki nem találta el a bestiát. Nyilat nyíl után lőtt, de mind célt tévesztett.
Felvont szemöldökkel fordulok Bard felé. Nocsak. Ez kifejezetten érdekes fejlemény. Ezek szerint nem is kell tovább aggódnom amiatt, hogy esetleg Bard lesz az elutasítás oka.
- A segítségért cserébe nem kívánok kevesebbet, mint egy részt a kincsből! Elég aranyat kaptok ahhoz, hogy ezt a koszfészket magatok mögött hagyva úri életet kezdhessetek mindnyájan! – Amúgy sem lenne szükségem a kincsre. Nem az egészre legalábbis.
- Mégis, mi a biztosíték arra, hogy betartod a szavad?
- Én kezeskedem érte! – Felkapom a fejem.
- Ki vagy te?
- Zsákos Bilbó, egy hobbit a Megyéből. Hosszú utat tettem meg Tölgypajzsos Thorinnal. Vannak rossz tulajdonságai, mint mindenki másnak, de a becstelenség nem tartozik közéjük! Ha a szavát adja, azt az élete árán is betartja! Nem vagyok törp, nem köt a hűség, mégis azt mondom, nála becsületesebb lénnyel még nem találkoztam, és soha nem is fogok! – Nem értem, hogy mi oka lenne az emberek egyik magas rangú vezetőjének hinni és bízni egy olyan lény szavában, akinek a fajtáját sem tudja jó eséllyel behatárolni, de nem szólok Bilbónak. Ha miatta nem valósul meg az alku, akkor szóvá fogom tenni ezt az elbizakodottságot, de most adok neki egy esélyt.
- Nos, mit válaszolsz? – Közelebb lépek, tekintetem az úréba mélyesztem.
- Azt mondom, hogy… légy üdvözölve Tóvárosban, Hegymély Királya!

A hatalmas lakoma közben sikerül szót váltanom az úrral. Elmondja, hogy az ősei közeli kapcsolatban voltak az erebori törpökkel, de Suhataggal együtt pusztultak. Az este viszont alapvetően vidáman telik. Keveset vagyok Bilbó közelében, hiszen többségében az úrral foglalkozom. Nekem pedig most az az érdekem, hogy segítséget kapjunk a misszióhoz, hiszen az időnk vészesen fogy. Holnap el kell indulnunk, különben lekéssük az időpontot és várhatunk egy évet még, mire ismét eljön.
A vacsora után mindenki elvonul a saját szobájába. Nem fekszem le aludni, nem tudnék úgysem pihenni. Népem jövője, a sorsom függ a küldetésünktől.
- Már vártalak, Bilbó. Kíváncsi voltam, mennyi ideig tudsz nélkülem meglenni – jegyzem meg, mikor hallom, hogy belép a szobába.
- Hozzászoktam, hogy együtt töltjük az éjszakát. – Egy alkalom után? Aranyos.
- Csupán amiatt kerestél fel?
- Tudod a választ.
- Hallani szeretném. – Ha már itt van, dolgozzon azért, amit akar, amúgy is beszédem van még vele.
- Szeretlek, Thorin. Melletted a helyem, akárhol is tartózkodsz éppen… - Ujjaim az álla alá vezetve emelem meg a fejét.
- Elégedett vagyok a válasszal, Zsákos uram.

Az éjszaka csendjét csókok hangja és halk nyögések zavarják meg. Igaz, még csak a második alkalom, de tetszik a gondolat, hogy mellettem maradjon. Talán lenne esélyünk, hogy tényleg együtt maradjunk, akkor, ha mindketten életben leszünk a küldetés végén. Bár ki tudja. Talán ő nem akar majd velem lenni, hiszen a kertje és Zsáklak fontosak neki, én pedig nem tehetem meg, hogy csak úgy elmegyek Ereborból, ha újra a miénk lesz, csak azért, hogy a Megyében éljek.
Mikor mindkettőnket utolér a vágy szuszogva húzom magamhoz, mellé feküdve. Már szinte alszik, amikor kisimítok egy tincset az arcából és felsóhajtok. Mi lesz, ha a sárkány még ott van és megöli? Mi lesz, ha… nem. Hiába betörő, nem lopna meg engem, ahogy a társaságból senki sem. Hiszek és bízom bennük.

Másnap korán kelünk. Szinte egyszerre de egy mosoly után ő elszalad, hogy elkészüljön és én magam is elkezdek felkészülni az útra, hiszen nemsokára indulunk.
Alig egy óra múlva már a főtéren haladunk keresztül éljenező emberek között, biztató tekintetek és mondatok, még a város ura is zenével és egy buta, de lelkesítőnek szánt beszéddel és rengeteg étellel enged minket az utunkra.
- Bofur merre van? - kérdezi Balin. – Meg kellene várnunk.
- Ha nincs itt, hát itt fogjuk hagyni – lépek a csónak mellé és beteszem a felszerelésemet.
- Hé! Hahó! – hallok meg egy igencsak hangos kiabálást. Átszövi magát a hang az emberek hangzavarán, így megállok és tekintetemmel keresni kezdem azt, akitől a hang érkezik.
A tömeg nehezen bár, de utat enged a lélekszakadva rohanó Bofurnak, akit én a késésért csak egy metsző tekintetben részesítek, ő meg egy bocsánatkéréssel felel rá.

A hajó, amiben utazunk, sebesen szeli a vizet, én pedig le sem veszem a tekintetem célunkról, ami egyre és egyre csak közelebb van. Tudom, Bilbó mögöttem van, így hátra nyúlva megszorítom a vállát. Már majdnem ott vagyunk… már nem sok…
- Készüljetek, mindjárt a parthoz érünk! – szólok hátra, majd nem sokkal később ki is kötünk.
Pár órás gyalogút, közben nem szólok senkihez egy szót sem. Nem akarok senkivel beszélni, hiszen már olyan közel van a cél… már majdnem odaértünk!

A kilátónál mindannyian megállunk pihenni, csak egy picit. Egy fél órát, addig mindenki nézelődhet s ehet egy falatot, én viszont töretlenül, szótlanul bámulom a csúcsot. Amikor hallom, hogy a többiek végeztek, szólok neki, hogy induljunk.
- Thorin! Ez a kilátó, igaz? Ne itt kellene megvárnunk Gandalfot? – kérdezi Bilbó.
- Látod most őt valahol? – kérdezek vissza. – Bilbó, nem várhatunk rá!
- De azt mondta, hogy nélküle ne lépjünk be a hegybe és…
- Bilbó! – csattanok fel. – Megyünk. – Kijelentésemre és enyhe durvaságomra csak meglepetten reagál, de most nem foglalkozom vele. Már majdnem odaértünk, már majdnem enyém minden! Már majdnem én vagyok az ura a kincsnek!

Amikor elérjük a helyet, ahol a térkép szerint a bejárat van, mindenki lázasan kutatni kezd.
- Itt kell lennie! – kiabálom, hogy mindenki hallja. – A térkép szerint pont felettünk van!
- De már mindent megnéztünk! – jelenti ki Dwalin.
- Ezek szerint nem elég alaposan, igaz? – fordulok felé dühtől csillanó szemekkel. Útját akarja tán állni a bejutásomnak?!
- Thorin – lép mellém Bilbó. – Gyere!
Egy sziklához vezet, majd felfelé mutat. A szemem előtt egy kusza lépcsősor jelenik meg, ami felfelé vezet a hegyet vigyázó gigász szobrokhoz. Vigyorogva rántom magamhoz egy gyors csókra.
- Ezért jutalmat érdemelsz, hobbitom – jegyzem meg, és szólok a többieknek.

Na, itt aztán bajban lenne az, aki fél a magasságtól. Néhol még kapaszkodó sincs, csak a csupasz, már elöregedett lépcsősor, de Bilbó megy elöl, én pedig utána. Ő találta, mehet ő elöl és kisebb is, mint mi. Ahol már ő sem jutna át, ott mi meg sem próbáljuk.
Nem tudom, meddig kutyagolunk felfelé, de ahogy felérünk, egy kis párkányra jutunk. Vélhetően itt az ajtó.
- A rejtett ajtó – sóhajtok fel reménykedve, a sziklára nézve. – Bánja meg minden bennünk kételkedő ezt a napot!  - szólok a társaimnak, aki ujjongani, éljenezni kezdenek, majd mindenki lepakol és elkezdődik a keresés.
- Hát, van egy kulcsunk - mondja Dwalin. – Ami azt jelenti, hogy van valahol egy kulcslyuk.

Egész nap keresünk. Mindenki egyre kétségbeesettebb, ahogy a nap lefelé halad, és mi még mindig nem találtunk semmit. Látom a többieken is azt, amit én is érzek.
- Hát vége – sóhajtok fel elkeseredve, dühösen és intek, pakoljanak.
- Mi? Ne! Nem adhatjátok fel most! – ragadja meg a karomat Bilbó.
- Mégis mit tehetnénk?! – mutatok a nap felé, ami most tűnt el a horizonton. – Vége van, Bilbó.
Elengedem és elindulok lefelé. Hát mégsem sikerült…


 
Bilbó:

Másodjára történik meg a csoda, amit nem tudok szavakkal kifejezni. Csókok, gyengéd, mégis pusztító erejű mozdulatok, amiknek köszönhetően a testem folyékony arannyá válik karjaiban. Szeretnék vele maradni, örökké, amíg csak dobban a szívem. Ha ellökne magától, én azt már valószínűleg nem élném túl. Nem tudok elképzelni olyan jövőt, amiben nem vagyok mellette.
 
Elégedetten terülök el az ágyon, miközben mellém feküdve szorosan magához húz. Mielőtt elaludnék, érzem, ahogyan egy végtelenül gyengéd mozdulattal kisöpri az arcomból a tolakodó tincseimet. Szeretlek, Thorin, ezt sose feledd!
 
Korán ébredünk. Futó mosollyal köszöntöm, majd elszaladok, hogy a szobámban találjanak a többiek, na meg, természetesen, össze is kell pakolnom. Nem szeretném, ha miattam kellene várakozniuk.
Nem telhet el több, mint egy óra, mikor a főtéren haladunk el, éljenző, szinte mámorban
úszó emberek között, akik biztatnak, ahogy maga a város ura is. Tudom, nem minket éltetnek, hanem a hegy mélyében rejlő aranyat, amit a segítségükért cserébe kínált fel Thorin. Fel nem foghatom, miért jelent ennyire sokat nekik pár csillogó érme és kő. Dísznek talán megteszik, de semmi más értéke nincs. Legalábbis szerintem, bár, ahogyan őket itt elnézem…
 
- Bofur merre van? - kérdezi Balin. – Meg kellene várnunk.
- Ha nincs itt, hát itt fogjuk hagyni – feleli Thorin és a csónak mellé lépve beleteszi a holmiját.
- Hé! Hahó! – a hang irányába kapom a fejem és meglátom Bofurt, amint lélekszakadva rohan felénk. Elmosolyodom. Mégsem kell tőle megválnunk.
Sebesen szeli a kis hajó a vizet, minek következtében rajtam eluralkodik a halálfélelem. Esküszöm, ha véget ér a küldetésünk, megtanulok úszni. Utána pedig évekig nem akarok víz közelébe kerülni!
Thorin elmerül teljesen a gondolataiban, míg tekintetét a Hegyre szegezi. Hátra nyúlva megszorítja a vállam, mire valamelyest sikerül úrrá lennem a rettegésemen. Valamiért megnyugtat a jelenléte, az érintése, az a tény, hogy mellettem van.
 
Félek…Igen, félek. Mi lesz akkor, ha csak alkalmi partnernek kellettem? Mert nem volt éppen más a közelében? Ha a küldetés végén ellök magától, mivel már megkaphat bárkit, nincs szüksége egy egyszerű kis hobbitra? Badarság! Nem lehetnek ennyire sekélyesek az érzelmei. Nem vallana rá. Ezt ki kell vernem a fejemből.
- Készüljetek, mindjárt a parthoz érünk! – hangja úgy hat rám, mintha villám csapna belém. Megugrom, a gondolataim pedig kiröppennek a fejemből. Kikötünk, majd pedig megindul a végtelennek tűnő gyalogtúra. Nehezemre esik, mivel még mindig érzékeny vagyok a tegnap este után, de inkább szaggassanak apró cafatokra a wargok, mint hogy ezt szóvá tegyem bárkinek is. Bár, Balin fürkésző tekintete egyre gyakrabban megtalál.
Felérünk egy magaslatra, ahonnan letekintve sivár pusztaság fogad, néhol megfűszerezve lakatlan, romba dőlt kőházakkal. Megpihenünk, ám amíg a többiek esznek, én inkább a törpömhöz igyekszem. Pontosan ekkor szólít fel mindenkit az indulásra, azonban nem tudok megálljt parancsolni magamnak.
- Thorin! Ez a kilátó, igaz? Ne itt kellene megvárnunk Gandalfot? – kérdem.
- Látod most őt valahol? Bilbó, nem várhatunk rá!
- De azt mondta, hogy nélküle ne lépjünk be a hegybe és…
- Bilbó! – csattan fel, mire kis híján megugrom. – Megyünk.
Durva hangnemére egyáltalán nem tudom, mit reagáljak. A torkomat összeszorítja a bánat, így szó nélkül hagyom, csupán a tekintetem fátyolosodik el. Lehorgasztom a fejem, majd megadóan biccentek, azonban ezt már nem láthatja, mivel már egyáltalán nem foglalkozik velem, a hátát mutatva megindult az ellenkező irányba. Lassan kutyagolok a többiek után, én zárom a sort. Így senki nem láthatja a kibuggyanó könnyeimet…
 
Amint elérjük a helyet, ahol a térkép szerint a bejáratnak kellene lennie, mindenki keresni kezd, így legalább van valami, amivel lefoglalhatom magamat.
- Itt kell lennie! A térkép szerint pont felettünk van!
Pont felettünk…Akkor miért lent keresgélünk? Kell lennie egy feljárónak. Igen! Ez a megoldás! Lépcsők. Tekintetem az égre szegezve indulok meg, nem nézve másfelé, így hamar meg is találom, amit keresünk.
Visszaszaladok a társasághoz.
- Thorin – lépek mellé – Gyere!
A sziklához vezetem, majd felfelé mutatok, pontosan oda, ahol a számításaimnak megfelelően egy, a kíváncsi szemek elől elrejtett lépcsősorra bukkantam.
Vigyorogva ránt magához egy futó csókra, a lelkemet pedig elönti a büszkeség.
- Ezért jutalmat érdemelsz, hobbitom – jegyzi meg, majd jelez a többieknek is, miszerint megvan, amit kerestünk.
 
Mivel én vagyok a legkisebb a társaságból, magam vezetem a sort. Ha nem víziszonyom, hanem tériszonyom lenne, bizony, most nagy bajban lennék. Nincs más kapaszkodó, csupán a meredek, csúszós fokok, amikből az idő már darabokat hasított le. Néhol keresnem kell olyat átjárót, ahol a többiek is beférhetnek, így akadozva haladunk, de végül sikerül elérnünk a tetejét. Apró, keskeny párkány, a világ tetején.
 
- A rejtett ajtó – sóhajt fel, miközben a sziklát bámulja megigézetten – Bánja meg minden bennünk kételkedő ezt a napot!  - mindenki ujjongani, éljenezni kezd, kivéve engem. Valami olyasmit látok a szemében, amit eddig még soha. A mohóság egy apró árnyát…
- Hát, van egy kulcsunk - mondja Dwalin. – Ami azt jelenti, hogy van valahol egy kulcslyuk.
Az eleinte lelkes keresés, ahogy telik az idő, átcsap kétségbeesett kutakodássá. Senki nem talál semmit.

- Hát vége – hangja elkeseredett, mégis dühösen int a többieknek, miszerint pakoljanak.
- Mi? Ne! Nem adhatjátok fel most! – ragadom meg a karját. Nem lehet, hogy így végződjön. Kell lennie valami megoldásnak.
- Mégis mit tehetnénk?! – ripakodik rám, majd az égre mutat, ahol a napnak már nyoma sincs. – Vége van, Bilbó.
Látom, amint a kulcsot lassú mozdulattal leejti a földre. Várjunk csak…
-Ez egy rejtvény! – mondom magamnak, miközben a fogaskerekeim lázasan dolgozni kezdenek. – Állj a szürke kőhöz, mikor kopog a rigó…Durin Napjának utolsó fénysugara rá fog esni a kulcslyukra…Utolsó fény… Rigó…- ekkor az emlegetett madár rászáll a szürke kőre, csőrében egy csigával, aminek a házát éppen igyekszik összetörni. – Utolsó fény…A Hold! – kiálltom. –Gyertek vissza! Halljátok! A Durin Napjának utolsó fénye a Hold sugara! Még van esély! De hol a kulcs? Jajj, ne már! Az előbb még itt volt! – elkeseredetten kezdem keresni, hirtelen mozdulatokkal, aminek következtében véletlenül belerúgok. Lassított felvételként látom, ahogyan a szikla pereméhez közeledve lebucskázik…Ám ekkor egy ismerős csizma tapos a bőrszalagra, amire felfűzték. Thorin lassan lehajol érte, arcán hitetlenkedés látszik, majd felváltja az öröm. Megigézetten figyelem, ahogy mindenki visszatér. Kimért léptekkel a falhoz indul, ahol egy apró, ezüst fénysugár pontosan rámutat a kulcslyukra. Beleilleszti, majd nekifeszülve kitárja az ajtószárnyakat. Mindenki elindul befelé, a sort Thorin vezeti, mögötte közvetlenül Balin, majd a többiek…
-Emlékszem ezekre a falakra…A termekre…- súgja megigézetten. – Te is, Balin?
-Igen… - hallom a hangjában, miszerint sír. Meg is értem. Annyi év után végre hazatérhettek. Mivel nem szeretném zavarni az idillt, arrébb megyek, hogy körül nézhessek. Kíváncsi vagyok, milyen egy törp otthon, bár gyanítom, nem olyan, amilyenre számítottam. Tekintetem megakad egy rajzon, ami trónszéket, felette pedig egy csillogó követ ábrázol.
-Az mi? – kérdem magamtól, nem számítva feleletre, így kissé megugrom, amikor választ kapok rá.
-Az, betörő uram, az Arkenkő. Amiatt vagy itt. –hallom meg nem sokkal mögöttem Thorin hangját. Megfordulva látom, miszerint mindenki engem bámul, reményteli tekintettel. Nagyot nyelek.
-Értem, nos, akkor indulok is. – igyekszem magabiztosnak tűnni, amint elindulok a szembe található folyosó felé.
-Veled tartok, komám. – jelenti ki Balin, mellém szegődve. Éppen időben, mivel kapásból a rossz irányba akartam menni. Szótlanul gyalogolunk percekig, csupán a lélegzetvételünk töri meg a kínos csendet.
-Mégis, hogy néz ki az Arkenkő?
-Nos… Egy nagy, fehér ékkő. Ne aggódj, ahogy meglátod, tudni fogod, hogy megtaláltad. Lehetetlen összetéveszteni mással.
Igazán pontos leírás, mit ne mondjak…
-Tovább nem mehetek. – áll meg hirtelen a folyosó végén.- Sok sikert!
-Köszönöm, Balin. – mély levegőt véve újra mozgásba lendülök, ám a hangja megállásra késztet.
-Ha mégis lenne odalent egy élő sárkány…fel ne ébreszd!
Teljesen lemerevedek, azonban mire megfordulok, már hűlt helye. Igazán biztató… Mély levegőt véve magam mögött hagyom a folyosót, s olyan látvány tárul elém, amit valószínűleg sosem fogok elfelejteni. Egy lépcsősor tetején lyukadok ki, alattam pedig akkora terem, ahol egész Hobbitfalva elférhetne. Ám nem ez a megrökönyödésem oka. Hanem az, hogy ez telis-tele van arannyal, olyan magas halmokban, mint a Bakacsinerdő fái. A csillogás szinte megvakít, de hamarosan sikerül hozzászoknom. Halkan hagyom magam mögött a fokokat és nekilátok keresni az Arkenkövet.
-Egy nagy fehér ékkő…Hát ezzel ki vagyok segítve. – suttogom, miközben tekintetemet végig vezetem a véget nem érő kincsek halmán.
 
Úgy érzem, órák óta vagyok idelenn, ezer és ezer hószínű ékkövet vizsgáltam már meg, mindhiába. Az arany bizonytalan talaj, nem egyszer sikerült már elesnem. Éppen egy újabbért hajolok le, mikor megmozdul mellettem az egyik halom, s egy óriási, csukott szem kerül elő alóla. A szívem kihagy egy ütemet, amilyen gyorsan csak tudok, arrébb megyek. Azonban ekkor meghallom újra a csilingelő hangot, nem sokkal messzebb pedig megindul az aranyfolyam, és folytatódik az érmék esője, amíg csak a szemem ellát. Remegek, mivel a Sárkány sokkal hatalmasabb, mint azt képzeltem. Reflexből felhúzom az ujjamra a gyűrűt, még éppen időben, mivel a bestia kinyitja a szemét.
 
-Tudom, hogy itt vagy. Hallom a szívverésed, érzem a levegődet. – ahogy a hatalmas test felemelkedik, az egymásnak ütődő fémek zaja elviselhetetlenné fokozódik. – Merre bujkálsz? Fedd fel magad! – még csak az kellene…Köszönöm, nem! – Van nálad valami, ami aranyból készült, de egy igazi DRÁGASÁG!- a gyűrű izzani kezd az ujjamon, így felszisszenve lerántom.
-Hát itt vagy! – hallom meg elégedett hangját.
-Igazán nem akartalak zavarni, ó Smaug, a Leggonoszabb.
-Betörő létedre igazán kellemes a modorod. Te tudod a nevemet, azonban én nem emlékszem, hogy valaha is szagoltalak volna. Kit tisztelhetek benned, már ha nem vagyok tolakodó.
-A domb mögül, majd a hegy alól jöttem, mint láthatatlan járó.
-Igazán?
-Igen. Az utam a föld fölött majd az alatt vezetett.
-Ez érdekes. Mi a neved?
-Én vagyok a Rejtvénytörő.
-Hangzatos cím! – feleli, majd kuncogásszerű hangot hallat.
-Hordólovagló. – szólom el magam.
-Hordólovagló? – látom, ahogy elgondolkodik. Minden bizonnyal sikerült összeraknia a dolgokat, mivel más hangszínen folytatja.
-A kőért jöttél, igaz? Ez annak a Tölgypajzsosnak és a gaz tavi embereknek az ármánya lesz! –ahogy belelovallja magát, vad mozdulatokkal megindul felém. Az előnyöm, amit lassú hátrálás biztosított pillanatok alatt eltűnik. – Beküldtek téged, ők pedig odakint várnak, igaz?
-Várnak? Ugyan, kérlek, nem vár engem odakint senki sem. Csupán azért jöttem, hogy megnézhessem, igazak-e a mesék, amiket rólad hallottam. Mert én nem hittem bennük.
Hirtelen két lábra állva fölém magasodik, megmutatva magát egész valójában. Ekkor veszem észre, miszerint a mellkasán egy pikkelye hiányzik.
-Most már hiszel? – kérdi fenyegetően.
-Ó, igen, hogyne. Sokkal hatalmasabb és gonoszabb vagy, mint azt mondják, Ó Smaug, a Legnagyobb Csapás!
-Hiába hízelegsz, tudom, hogy tolvaj vagy, de ami a legbosszantóbb, még hazudsz is! Ismerem a törpök szagát és ízét! Nálam jobban senki sem! Odafönt várnak! Tudtam, hogy eljön a nap, amikor egy csapat visszamászik a hegyhez! Megakarnak lopni! Kiűztem őket, a királyt és családját letaszítottam a trónról, majd felfaltam a népüket, mint farkas a bárányt. – megindul felém, én pedig rohanok, nehogy agyontaposson vagy velem lakjon most jól. Ekkor látom meg…Igaza volt Balinnak, nem lehet összetéveszteni semmivel sem. Amikor megáll, alig észrevehető mozdulatokkal igyekszem a kő irányába. Hátha sikerül anélkül elemelnem, hogy feltűnne neki…
A tekintete ekkor rászegeződik.
-Nagy a kísértés, hogy hagyjam elvinni. Hogy láthassam Tölgypajzsost szenvedni, amint lassan elveszi az eszét és megmérgezi a szívét… - szünetet tart, pontosan annyit, amennyi elég nekem a gondolkodásra. Tényleg ezt tenné vele? Erről beszélt volna Gandalf? Meg kell óvnom őt…Igen… Nem lehet övé a kő…Tönkretenné, az őrületbe kergetné…De esküt tettem, miszerint megszerzem…Nagyon egyszerű a megoldás…Elcsenem, majd nem adom neki oda. Igen, ezt kell tennem.
-Nem ér annyit. A kő marad! – hangja mennydörgésként visszhangzik a teremben. Felém kapna, ám ekkor ujjamra rántom a gyűrűt, ismét láthatatlanná válva számára. Hatalmas pofája a levegőbe mar, magam pedig felkapom a követ, majd lélekszakadva indulok meg a kijárat felé. Nem akarok meghalni, most még nem!
A lépcső alján lerántom a gyűrűm, majd nekiveselkedem a fokoknak. Hátrapillantok, ennek következtében a barlang bejáratánál egy kemény testnek ütközöm. A fenekemre huppanva nézek fel rá.
-Thorin! Mennünk kell! Smaug életben van, azonban ami még ennél is rosszabb, felébredt!
-A követ sikerült megszerezned? – hangja másként cseng, a tekintete pedig…Mintha teljesen üres lenne…
-Nem, nem sikerült, de mennünk kell. – szinte megöl a bűntudat, amiért hazudnom kell neki. Fogalmam sincs, meddig fogom tudni ezt a terhet cipelni, ám most az a legfontosabb, hogy biztonságba tudhassam. Nem csupán a szívét, hanem a testét is, mivel a bestia éppen felénk tart.
Megfogom a kezét és húznám, de tapodtat sem mozdul.
-Thorin! Indulj már! Hát nem érted? Itt a sárkány!
-Visszamész és megkeresed a követ! – szavai, akár a tőr, úgy sebzik meg a szívem. Értetlenül nézek rá. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ő az a Thorin, akibe beleszerettem. Sosem kívánt volna sem tőlem, sem pedig mástól ilyesmit…Mi történt vele?


 
Thorin:

- Ez egy rejtvény! – motyogja, ezt még hallom, de ahogy lefelé haladok, a többit már nem. Egyszerűen nem érzem, miért próbálkozik ennyire. Ez nem az ő otthona, neki van sajátja! Most a miénket is akarja?! Aljas… vagy várjunk csak! Talán a kincseket akarja? Az Arkenkövet akarja? Nem tudom… talán. Talán mindvégig csak ezért maradt velünk? Ezért feküdt le velem kétszer is, hogy az ujjai köré csavarjon?  Általam akar nagyobb vagyont, nagyobb hatalmat? Talán a törpök ura is ő akar lenni?!
- Még van esély! De hol a kulcs? Jajj, ne már! Az előbb még itt volt! – hallom meg a hangját Ökölbe szorulnak a kezeim. Nem juthat be csak ő! Nem hagyom neki. Ha nem él a sárkány, akkor minden kincs az övé lenne, talán meg is ölne érte?
Nem. Nem szabad. Nem hagyhatom, ahogy azt sem, hogy rájöjjön, hogy tudom a tervét. Nem kockáztathatom a többiek életét.
Visszalépek és rögtön a kulcsra taposok, amit a lábával ellökött a keresés közben. Felemelem a földről és mellé lépek. Egy ezüst fénycsóva ekkor világítja meg a kulcslyukat. Beleillesztem a kulcsot, fordítom lés sikerül. Nagyot dobban a szívem, miközben benyomom az ajtót.
- Emlékszem ezekre a falakra…A termekre… - súgom. – Te is, Balin?
- Igen…
Öreg barátom sír. Magamhoz húzom és szorosan megölelem. Soha nem hittem, hogy… de. De hittem. Nem reméltem, hogy eljutunk ide. Hogy mindannyian itt leszünk, hogy láthatjuk egykori otthonunk falait. Hallom, hogy Bilbó kérdez az Arkenkőről és eszembe jut ismét, hogy már tudom a tervét. Ismét ökölbe szorul a kezem, és a fejemben körvonalazódik a terv.
Ha bemegy és él a sárkány, jó eséllyel megöli. Egy pillanatra keserű íz tölti meg a számat és összeszorul a szívem, de ahogy eszembe jut, hogy mit akar, rögtön elmúlik.
Ha nem él a sárkány, akkor majd én utána fogok menni és megölöm. Nem lophatja el a kincseimet!
- Az, betörő uram, az Arkenkő. Amiatt vagy itt. – Hangom nem fejezi ki érzéseimet, nem engedem.
- Értem, nos, akkor indulok is. – És így is teszi, Balin egy darabon l is kíséri.


Amikor Balin visszatér, felvetem, hogy menjünk ki a párkányra. Ott ülünk, nem is tudom meddig, én pedig igyekszem nem arra gondolni, hogy az z aljas kis hobbit mennyi érmét tesz el éppen. Hirtelen hatalmas dörrenés rázza meg az egész hegyet, talán még Tóvárosban is érezni.
- Mi volt ez? – kérdezi Kíli.
- Ez komám… - Balin felsóhajt, majd lassan felém fordul és a szemembe néz. – Ez egy sárkány volt!
Megfagy a pillanat, senki nem szól semmit percekig, csak hallgatjuk a hegy mélyéről jövő hangokat.
- Be kell mennünk érte! – rendelkezik Balin.
- Hagyunk neki időt – mondom határozottan.
- Mire?! Hogy a sárkány megölje? – Az első gondolatom, hogy pontosan, de nem mondom ki, nem mondhatom ki, helyette azt mondom, amit öreg bajtársam arcán látok.
- Te félsz – lépek elé.
- Én… Igen! Félek, Thorin! – Már épp felelnék, de folytatja. – Téged féltelek! Betegség borítja be ezt a kincshalmot, amely a nagyapádat is őrületbe kergette!
- Én nem vagyok a nagyapám – felelem, és elfordítom a fejem, hogy ne lássa a szememben gyúló szikrákat. Nem vagyok a nagyapám.
- De önmagad sem vagy! – mondja könyörgő hangon. – Az a Thorin, akit én ismerek, nem hagyná, hogy megöljék az ő…
- Nem fogom kockára tenni a küldetés sikerét egyetlen betörő kedvéért – nézek mélyen a szemébe.
- Bilbó – feleli vissza undortól sápadt arccal. – A neve Bilbó.

Hirtelen jeges ujjak szorítják össze a szívem, de hamar elmúlik.
Be kell mennem. Nem a hobbit kedvéért, hanem azért, mert ha elvette a követ és nem ölte meg a sárkány, nekem kell megtennem.
- Bemegyek.
Választ sem várva rontok be, kivont karddal rohanva a lépcsőn lefelé, amíg meg nem látom.
- Thorin! Mennünk kell! Szmaug életben van, azonban ami még ennél is rosszabb, felébredt!
- A követ sikerült megszerezned? – kérdezem türelmetlenül.
- Nem, nem sikerült, de mennünk kell. – Elkapja a karom és elkezd húzni felfelé, de nem hagyom magam. -Thorin! Indulj már! Hát nem érted? Itt a sárkány!
- Visszamész és megkeresed a követ! – nézek mélyen a szemébe és parancsolok neki.
- De Thorin…
- Ezért jöttél, nem igaz? – sziszegem mérgesen. Válasz helyett elnéz a vállam felett és hátra sem kell fordulni, hogy tudjam, kit lát. Mégis megteszem.
A sárkány olyan rút, ahogy arra emlékeztem, de sokkal nagyobb.
Ekkor rontanak be a többiek. Kardot rántva állnak mellém, a sárkány pedig felénk rohan. A mellkasán már látszik, hogy tüzet készül okádni, de a szavai is megerősítik.
- El fogtok égni! – dörren a hangja.
- Mindenki ugorjon! – adom ki a parancsot, és így a lángcsóva épp elkerül minket. Egy kincshalom aljára érkezünk, majd berontunk az előttünk álló alagúton, de a sárkány tüze eléri a köpenyem, amit a többiek után a földre dobva rohanunk tovább.

- És most mi lesz? Talán túljártunk az eszén – mondja Ori.
- Nem, ahhoz ő túl ravasz – mondja ki helyettem Dwalin.
- Akkor most mi lesz? – kérdezi most Bilbó.
- A Nyugati Őrszobába megyünk, ott talán kijuthatunk – adom meg a választ.
- Túl magasan van, sosem érjük el – jegyzi meg Balin.
- Ez az egyetlen esélyünk. – Nem várok választ, elindulok az előttünk húzódó folyosón, ám ekkor pénzérmék csörrenése veri fel a halálos csendet. Mindenki a hobbitra néz, de hamar világossá válik, hogy nem ő az. Felettünk kúszik a fenevad, így szavak nélkül intek a többieknek, hogy rohanjanak tovább. Hangtalan lépteinknek hála nem vesz észre minket.

Amikor elérjük a Nyugati Őrszobát, mindenkibe bennfagy a levegő. A terem tele holtakkal, az egykori bejárat beomlott.
- Innen nincs menekvés – sóhajt fel Dwalin.
- Az utolsó rokonaink – mondja Balin. – A reménytelenségben is reménykedve jöttek ide… - Szinte hallom a halálsikolyokat, az utolsó hangokat, ami rokonaink száján kijött. – Próbálkozhatnánk a bányák felé… Eltarthat pár napig, mire… - Nem fejezi be, de mindannyian tudjuk. Éhen halunk? Megfulladunk? Megégünk a sárkány tüzében?
- Nem – jelentem be. – Nem fogok így meghalni! Meglapulva és levegőért kapkodva! A kovácsműhelyekhez, mindenki!
- Észre fog venni minket – ellenkezik Fíli.
- Nem, ha szétválunk!
- Thorin… nem fog menni – mondja Balin.
- Talán lesz, akinek sikerül – sóhajtok fel. Ujjaim megszorulnak kardom markolata körül. – Megöljük a sárkányt! Ha ez tűzhalált jelent, akkor majd mind együtt égünk el!

Az én csoportom Balinból és a hobbitból áll, ám rögtön észrevesz minket a dg, amint kilépünk.
- Fussatok! Fussatok az életetekért, előlem úgysem menekülhet senki! – Egyre közelebb ér, már épp tüzet készülne okádni, ám ekkor a Fílivel és Kílivel tartó Dwalin ordítani kezd, ezzel elterelve a figyelmét, amíg mi menekülünk, amíg pedig ők menekülnek, addig Bofurék terelik el a gyík figyelmét, aki egyre dühösebb, tüzet okád, de mindannyian el tudunk menekülni.
Balin, Bilbó s én egy folyosón futunk keresztül, de én előrébb járok, int ők, ezért a sárkány tüze elől ők még be tudnak ugrani egy másik alagútba, én viszont csak egy mély tárnát választhatok menekülési útként. Láncokba és csörlőkbe kapaszkodva zuhanok, egy másik szintről Dwalin üvölt utána, majd a baltája hangját hallom és már nem lefelé zuhanok, hanem felfelé száguldok, el az engem a tárnába is követő sárkány mellett. Szerencsétlenségemre azonban Szmaug elkapja a lánc végét, amin kapaszkodok és visszaránt. A dög orrán egyensúlyozok, látom a torkából feljönni készülő tüzet, ami elöl egy láncra ugrom. Ekkor egy hatalmas csille a dög arcára esik, aki erre tüzet okád, én viszont megindulok felfelé, így menekülök meg a tűzhaláltól, Dwalin karjaiba zuhanva.

Végül eljutunk a kovácsműhelyekhez, amik, ahogy vártam is, hidegek.
- Nem fog működni a terv. Nincs elég tüzünk, hogy felizzítsuk a kemencéket – mondja Dwalin.
- Biztos ez?- kérdezem, meghallva a sárkány hangját. – A világ legforróbb tüze áll a szolgálatunkban! Ha szólok, mindenki az oszlopok mögé!
A tekintetem végigfut a társaságon és egy pillanatra a hobbit ijedt arcán állapodik meg. Nem tudom miért, de halvány mosolyt küldök felé, talán azért, hogy ne legyen ennyire rémült? Nem tudom… talán… talán nem is lopta el a kövemet?


 
Bilbó:

- De Thorin…-folytatnám a meggyőzését, azonban szinte azonnal a szavamba vág.
- Ezért jöttél, nem igaz? – sziszegi mérgesen, válaszolni mégsem tudok neki. Falfehérré válok, mikor meglátom a háta mögött felbukkanó hatalmas testet. Látom a „ez nem lehet igaz” kifejezést az arcán, mielőtt hátra fordulna , hogy szemtől szembe találkozhasson ellenségei leghatalmasabbikával. Ekkor rontanak be a többiek, karddal kezükben, Thorin köré gyűlve. A sárkány egyenesen felénk indul, mellkasát vörössé színezi a kiokádásra szánt tűz.
- El fogtok égni! – dörren a hangja.
- Mindenki ugorjon! – Thorin parancsára testem azonnal engedelmeskedik. Csupán ennek köszönhetem az életem. A földre huppanunk, de rohanunk is tovább, egyenesen az előttünk lévő alagútba.
- És most mi lesz? Talán túljártunk az eszén – mondja Ori.
- Nem, ahhoz ő túl ravasz – válaszolja Dwalin.
- Akkor most mi lesz? – kérdem enyhe kétségbeeséssel. Nem magam féltem, nem is a többieket… Csakis Őt.
- A Nyugati Őrszobába megyünk, ott talán kijuthatunk – úgy mondja, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.
- Túl magasan van, sosem érjük el – jegyzi meg Balin.
- Ez az egyetlen esélyünk. –a vitát lezártnak tekintve elindul az előttünk húzódó folyosón, ám ekkor fémes csilingelésre leszek figyelmes. Mindenki tekintete rám szegeződik, bántón, hidegen. Miért is? Csak nem képzelik…Ekkor felfelé pillantok, minek következtében megfagy a vér az ereimben. Pontosan felettünk halad el, hasáról potyognak lefele az évek alatt rátapadt érmék. Thorin int, folytassuk az utat. Amennyire nesztelenül lehet, rohanunk tovább.
Egy nagyobb szobaféleségbe jutunk, a látványtól pedig mindenki elfelejt levegőt venni. A terem telis -teli holtakkal…
- Innen nincs menekvés – sóhajt fel Dwalin.
- Az utolsó rokonaink – mondja Balin. – A reménytelenségben is reménykedve jöttek ide… Próbálkozhatnánk a bányák felé… Eltarthat pár napig, mire… -  nem fejezi be, mire mindenféle halálnemek sorakoznak fel lelki szemeim előtt. Szeretném megfogni a törpöm kezét, hogy erőt meríthessek belőle, mégsem teszem meg. Nem tehetem. Előttük nem.
- Nem – jelenti be magabiztosan – Nem fogok így meghalni! Meglapulva és levegőért kapkodva! A kovácsműhelyekhez, mindenki!
- Észre fog venni minket – ellenkezik Fili.
- Nem, ha szétválunk!
- Thorin… nem fog menni – mondja Balin.
- Talán lesz, akinek sikerül. Megöljük a sárkányt! Ha ez tűzhalált jelent, akkor majd mind együtt égünk el!
Három fős csoportokra oszlunk. Én Balinhoz és Thorinhoz kerülök. Talán az utóbbi jelenlétének köszönhető, hogy amint kilépünk, azonnal észrevesz minket Smaug.
- Fussatok! Fussatok az életetekért, előlem úgysem menekülhet senki! – Kérlelhetetlenül felén igyekszik, éppen lángsírba készülne küldeni, amikor Filivel és Kilivel tartó Dwalin magára vonja a figyelmét, így mi megmenekülünk. Őket Bofur csapata menti ki a kelepcéből. Mindannyian túléljük a hajszát, szerencsére. Loholunk, számomra ismeretlen helyeken, ám egy folyosón utolér minket a bestia. Látom, ahogyan mellkasa izzani kezd. Azonnal megfordulok, a jóval előttünk járó Thorinnal végtelenségnek tűnő másodpercekig összekapcsolódik a tekintetünk, ám ekkor Balin megragadja a kabátom gallérját és beránt egy alagútba. Kirontanék, de a hirtelen feltörő lángok utamat állják. Teljesen lefagyok. Nem halhatott meg…Nem halhat meg! Nem! Így nem!
-Thorin…-nyögöm, szemeimet könnyek teszik fátyolossá.
-Nem lesz semmi baja. Gyere! – Balin nyugodtnak látszik, kezével az alagút belseje felé invitál.
-De a tűz…Odakint volt…
-Életben van, hidd el. Mi viszont nem mondhatjuk majd ezt el magunkról, ha nem megyünk tovább!
Maga előtt terelve ösztökél futásra. Elállja a visszavezető utat, mintha sejtené, miszerint amint alkalmam adódna, visszaszaladnék. Hatalmas terembe érünk, ahol láthatóan réges-régen kovácsolással foglalkoztak. Legalábbis erre enged következtetni a plafonig érő kohók rengetege.
Ahogy szállingózni kezdenek a többiek, a szívem egyre inkább vasmarokba szorítja a kétségbeesés. Miért nincs már itt? Miért késlekedik? Ha tényleg baja esett, nem élem túl…
Ekkor végre megérkezik. Szemeimet lehunyva kieresztem a benntartott levegőt. Sikerült neki!
- Nem fog működni a terv. Nincs elég tüzünk, hogy felizzítsuk a kemencéket – mondja Dwalin.
- Biztos ez?- kérdi, pontosan akkor, mikor meghalljuk Smaug velőtrázó üvöltését. -  A világ legforróbb tüze áll a szolgálatunkban! Ha szólok, mindenki az oszlopok mögé!
 
Rám néz, arcán halvány mosoly suhan át, mire magam is megpróbálkozom egy hasonlóval. Talán mégsem lesz úrrá rajta a betegség? Sikerült a saját küldetésem…?
 
Nincs tovább időm gondolkodni. Elfordul, kihajol az oszlopok között, majd fennhangon kiabálni kezd.
-Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű kicselezni téged! – pontosan ekkor bukkan elő a karmokban végződő szárnya a sárkánynak. Aggódó tekintettel figyelem Thorint. Mire készül? – Lassú lettél és kövér vénségedre! –Biztosan jó ötlet ingerelni? Látom, ahogyan az indulatok kiülnek az arcára. Utolsó döfésként újra megszólal. – Csiga! –hirtelen felénk fordul. – Mindenki fedezékbe! Gyorsan!
 
Ahogy csak a lábunk bírja, megindulunk az oszlopok irányába. Abban a pillanatban, amikor sikerül a hideg fémnek támaszkodnom, iszonyatos üvöltés hangzik, amit lángtenger kísér. Iszonyatos a hőség, le kell hunynom a szememet, mert félő, megvakulnék.
-Thorin! Nézd! – hallom meg Balin hangját, mire kinyitom a szemeimet. A kohók beindultak! Ez volt hát a terv!
Smaug nekiveselkedik a tőlünk őt elválasztó oszlopoknak. A fém sikoltásától kiráz a hideg. Az ellentétes irányba indulunk mindannyian. Törpöm Bomburhoz fordul.
-Indíts be a fújtatókat. Eredj! – azonnal engedelmeskedik. Súlyának végre hasznát vesszük, mikor ráugrik a hatalmas szerkezetre, elkapva a láncot, mozgásra késztetve a hatalmas, legyezőszerű masinát.  Thorin ekkor rám szegezi a tekintetét.
-Bilbó! Mássz fel oda! Amikor jelzek, húzd meg a kart! – finoman végig simít a vállamon, talán, hogy enyhítsen hangjának parancsoló élén.  Egy pillanatig mintha eltűnne az üresség gyönyörű szemeiből, utat engedve az irántam érzett érzelmeinek.
Ahogy csak a lábam bírja, futásnak eredek. Messze van a számomra kijelölt hely, minden másodperc drága. A kapunak ütődő hang szinte az őrületbe kerget, miközben elérem a magaslat alját. Visszapillantva szembesülök azzal, mennyire behorpadt már. Amilyen gyorsan csak tudok, nekirugaszkodom a lépcsőfokoknak. Ekkor a sárkány karmaival szétfeszíti a maradék fém akadályt, és már benn is van. Mellkasa folyamatosan izzik, míg tekintetével minket keres. Az utolsó fordulóban tartok ekkor, majd sikerül elfoglalnom a helyem anélkül, hogy észrevenne. Szembesülnöm kell azzal, miszerint a kar nem éppen hétköznapi méretű. Jóval magasabb, mint én, legalább kétszer akkora. Hiába próbálkozom, nem érem el. Ajjaj…
Fentről figyelem, amint a dög megpillantja az egyetlen törpöt, aki a kohók közelében maradt. Thorin!
-Most! – a parancsnak hála sikerül elszakítanom róla a tekintetemet, újra a feladatomra koncentrálva. Elszaladok a meredély szélére, majd nekifutásból hatalmasat ugorva sikerül elkapnom a kar végét. Egész súlyom belevetve sikerül végül lehúznom. Fémes nyikordulás, majd felettem lévő, két, törpöt ábrázoló szobor szájából vízsugár tör elő, egyenesen Smaugra. Olyan hangot hallat, mint a leeresztett lufi. Kialudt a tüze!
Karjaimmal és lábaimmal ölelem a vasat, rajta csimpaszkodva figyelem az eseményeket. Aggódó tekintetem hol Thorinon, hol pedig a dühtől félőrülté váló, nagyra nőtt gyíkon nyugszik. Beindulnak a csillék, ahogyan maga Smaug is. Egyenesen Thorin felé igyekszik. El akarja pusztítani, semmi kétség.  Ekkor Balin valami edényt dob felé, ami azonnal felrobban, felhergelve a már amúgy sem rózsás hangulatban lévő bestiát.  Az immár mozgó aranyat szállító üstökből ekkor Glóin feje bukkan elő, elvágja a másik sort mozgató kötelet, minek következtében az egész a dög fejére borul. Thorin ekkor megránt egy láncot,  aminek köszönhetően minden kohó ajtaja kinyílik, kieresztve belőle a megolvadt aranyat, ami egy elvezető útvonalon keresztül eltűnik a szemem elől.  A kötelekbe és fémtartályokba gabalyodott Smaug pörög, forog, dobálja magát, igyekezve lerázni magáról a nemkívánatos koloncot. Nos, az egyik elszabaduló kis híján magával is sodor… Nem lett volna szép halál!  Thorin egy kisebb talicskát tolva az aranyfolyamra veti magát, pontosan akkor, mikor a bestia farka az engem tartó emelvény tartóoszlopának ütközik, ketté roppantva azt. Ahogy megbillen az egész, még egy futó nyögésre telik tőlem.
-Jajj, ne már…
Legnagyobb szerencsémre az összedőlő magaslat törmelékei nem temetik maguk alá az éppen ekkor alattam elhaladó Thorint, ahogy engem sem. Nyöszörögve igyekszem feltápászkodni a földről.  Egyenesen a sárkány lábaihoz érkeztem. Még hallom törpöm hangját, mielőtt eltűnne a szemem elől.
-Menj tovább, Bilbó! Fuss!
Ez jó ötlet! Sarkamban a sárkánnyal rohanni kezdek. Nem nézek a lábam elé, minek következtében sikerül egy emelkedőről lebucskáznom. Egy hatalmas terembe érkezem, ahol pár pillanatig csupán a lélegzetvételem ezerszeresen felerősödő visszhangját hallom. Az idill, persze, mint mindig, nem tart soká. Mögülem robajlás hallatszik, ahogyan Smaug nemes egyszerűséggel áttöri magát a falon. Hiába futok, nem a törmelék, hanem a drapéria az, ami maga alá temet.
-Hé! Azt hiszed, becsaphatsz engem, Hordólovagló?
Óvatosan emelem fel a szövet szélét, pont csak annyira, hogy kikukkanthassak alóla.
-Te is a Tóvárosból jöttél! Ez valami titkos ármánya lesz azoknak a mocsok törpöknek és a nyomorult hordókereskedő taviaknak! Azoknak a nyavajgó gyáváknak a hosszú íjaikkal és fekete nyilaikkal!  Talán itt az ideje, hogy meglátogassam őket… - megfordulva elindul a kijárat felé.
-Jajj ne… - nyögöm. Lesöpörve magamról felegyenesedem. Hangom kiabálássá fokozom, hogy magamra vonhassam a figyelmét. – Ők nem tehetnek erről! Várj! Nem mehetsz Tóvárosba! –hirtelen megáll, fejét felém fordítja.
-Áhh! Szóval fontosak neked, igaz? – elindul irányomba, azonban nem futok meg, így hamarosan alig két méter választ el tőle.– Remek. Akkor nézheted, ahogy meghalnak. – ismét a kijárat felé fordul. Nem tudom megállítani…Mindenkit elfog pusztítani csak azért, mert én elszóltam magam…
- Itt vagyok te ostoba féreg! – Thorin hangjára azonnal megfordul, nekem pedig a lélegzetem is eláll. Mit csinál? Látom, ahogy egy hatalmas szobor tetején állva, láncokba kapaszkodva magasodik a bestia fölé.
- Teeee – hörgi. Megindul felé.
-Visszaveszem azt tőled, amit elloptál! – nem rám figyel, így sikerül közelebb lopódzva egy oszlop mögött elrejtőznöm. Tekintetem végig Thorinon nyugszik.
-Te nem veszel vissza tőlem semmit, törp! Én terítettem le az egykori harcosaidat!  Én csepegtettem félelmet az emberek szívébe! Én vagyok a Hegymély Királya.!
-Ez nem a te királyságod! Ez a törpök hazája! A törpök aranya! És bosszút állunk a sérelmeinkért. – törp nyelven parancsot kiállt, mire a többiek elpattintják a szobrot tartó abroncsokat, megfosztva minden támaszától.  Lehullik maga a kő is. Thorinnak sikerül egy láncba kapaszkodnia, éppen akkor, mikor eltűnik a lába alól a talaj. A szobor, aminek a tetején állt, immár színtiszta arany. Hát erre kellettek a kohók! A bestia megigézetten nézi a csodálatos látványt nyújtó, fenséges alkotást. Ám hirtelen alaktalanná, folyékony halmazállapotúvá válik maga alá temetve a sárkányt. Thorin arcán diadalittas mosoly suhan át, ahogy látja ellenségét elmerülni a forró masszában. Az öröme azonban nem tart sokáig. Szinte a sírás kerülget, mikor kiemelkedik a sárga fémtóból…Hátam neki döntöm a hideg falnak, arcomon, akárcsak Thorinén, a hitetlenkedéssel vegyes szörnyülködés tükröződik. Nem sikerült. Életben maradt.
Fájdalmában üvölt, miközben a kijárat felé rohan.
-Bosszú! Bosszú! Majd én megmutatom, mi is az a bosszú! – kitöri a főkaput, röptét figyelve egyenesen Tóváros felé igyekszik. Lerogyom a földre, szemeimet könnyek marják.
-Mit tettünk…?- nyöszörgöm, választ nem várva, kétségbeesetten, míg könnyeim záporoznak, lelkem pedig a bűntudat igyekszik lángjával elégetni.


 
Thorin:

- Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű kicselezni téged! – ordítom Szmaugra.  – Lassú lettél és kövér vénségedre! Csiga! – A torka elszíneződik. – Mindenki fedezékbe! Gyorsan!
Mindenki az oszlopok felé rohan és így védekezik a tűz ellen. Mert csak így lehet, máshogy egészen biztosan nem.
- Thorin! Nézd! – kiabálja Balin. Igen, ez volt a cél. Szmaugot egyszerű rászedni…
Amikor a sárkány elkezdi rombolni az oszlopokat, hogy bejuthasson, Bomburhoz fordulok.
- Indíts be a fújtatókat. Eredj! – Gyengéden taszítok is rajta egyet, hogy érezze, ez most fontos és azonnal kell. - Bilbó! Mássz fel oda! Amikor jelzek, húzd meg a kart! – osztom ki a következő parancsot, közben megsimogatva a hobbitot. Amit rá akarok bízni fontos, ha Szmaug bejut – mert be fog, ez teljesen biztos –, kell, hogy legyen egy mentőötletem és ez a víz lesz.
Miután mindenkit eltávolítottam, a sárkány már bent is van. Parancsba adom Bilbónak, hogy most rögtön, amit ő meg is tesz. A kitörő vízsugár elsodorja a sárkányt.

A harc remekül halad, bár még így is mindenkinek ki kell vennie belőle a részét, de hamar rá kell jönnöm, hogy valami nagyobb kell, és muszáj elcsalnom a sárkányt, ha azt akarom, amit akkortól amikor kitaláltam, hogy be kell izzítani a kohókat. Folyékony arany kell.
- Menj tovább, Bilbó! Fuss! – üvöltöm a hobbitnak, miután szabadjára engedtem a folyékony aranyat és már elindultam a tervem megvalósítása felé. Valamelyikünket üldözni fogja, és Bilbó innen csak arra menekülhet.

Hamar felkapaszkodok a láncon, és elhelyezkedem. A szobrot nagyapám akarta magáról, az előtt kezdtük el neki készíteni, hogy a sárkány megjelent, de a forma így is készen lett. Az arany kell bele, ami most megállíthatatlanul ömlik, így téve biztossá a tervem.
- Itt vagyok te ostoba féreg! – ordítok fel, hogy magamra vonjam az épp távozni készülő sárkány figyelmét.
- Teeee!
- Visszaveszem azt tőled, amit elloptál! – jelentem be.
- Te nem veszel vissza tőlem semmit, törp! Én terítettem le az egykori harcosaidat!  Én csepegtettem félelmet az emberek szívébe! Én vagyok a Hegymély Királya!
- Ez nem a te királyságod! Ez a törpök hazája! A törpök aranya! És bosszút állunk a sérelmeinkért.
Kiadom a parancsot, a láncok kioldódnak, így a forma hatalmas hanggal a földre esik, maga után hagyva a hatalmas, sárkánynál is magasabb aranyszobrot. Amiről, ahogy vártam, nem tudja levenni a szemét. Bár nem lep meg, a láncokon lógva engem is leköt a látvány. Csodálatos…
Aztán a szobor arca eltorzul és megkezdődik, amire vártam. A sárkány pillanatokon belül elképzelhetetlenül sok és forró aranyban fürdik. Bár terve nem sikerül tökéletesen, a sárkány kiszabadul és szinte őrjöng.
- Bosszú! Bosszú! Majd én megmutatom, mi is az a bosszú! – hangján hallom, hogy fájdalma van, de nem tehetek többet. Már az embereken múlik minden.

A sziklákon ülünk. Ők a távolban kirajzolódó várost nézik, amit lassan teljesen felemészt a tűz. Tehettünk volna valamit, hogy megállítsuk? Megpróbáltuk… nem próbálkoztunk eléggé. Mit tehettem volna?
A tenyereim közé fogom a fejem, úgy érzem, szét akar robbanni. Fáj… szinte érzem, ahogy percről percre elviselhetetlenebb. A fejemben rosszabbnál rosszabb képek peregnek le, ahogy megöli a barátaimat, a társaimat, Bilbót… Látom, mit látom! Érzem az égett hús és szőr szagát, hallom az üvöltésüket, látom, ahogy a tűz lassan felemészti a bőrüket, hogy a húsokban kapva a csontig égesse azt. Én meg semmit sem tehetek, csak állok, nézem és érzem, hogy potyogni kezdenek a könnyeim. De nem lát senki. Nekik háttal ülök. Én nem akarom látni.
Mit tehettem volna? Hagyni annyiban… elvesztegetni mindent.
Hazát.
Bilbót.
Kincset.

Kincset? Soha… nem. Ennek így kellett lennie. Nem áldozhattam fel senkit és semmit. Egyetlen törpöt és egy szem érmét sem. Itt minden az enyém.
Hangtalanul állok fel, hogy elinduljak vissza a hegybe. Senki nem követ, mindenkit leköt a szomorúság, a fájdalom. Beérve rögtön nagyapám kincsei közé veszem be magam és keresni kezdek. Még van esély… még lehet esély. Még megtalálhatom. Meg kell találnom. Szinte érzem, hogy a közelemben van, égeti a bőröm és mintha értem sikítana. Még az eddigieknél is jobban fáj a fejem. Ordítani tudnék, de arra sincs időm. Keresnem kell, meg kell találnom. Ha megtalálom, akkor…
Akkor mi is lesz?
Én leszek minden törp ura?
De hát…
Itt ez a rengeteg arany, kincs és drágakő. Az enyém lett Erebor. Már én vagyok itt az úr és megszámlálhatatlanul sok pénzem van. Az Arkenkőre mégis szükségem van. Kell nekem. Akarom. Az enyém.
Hirtelen elmúlik a fejemben a fájdalom, mintha elfújták volna. Megtalálom nagyapám egyik régi köpenyét, majd magamra öltöm, és így fogadom a többieket.
- Miért jöttél el? Láthattad volna – lép elém Bilbó. – A sárkány halott, hallod? – néz rám, szinte nevet a szeme.
- Akkor talán ideje lenne, ha mindenki azt tenné, amihez ért – jegyzem meg, és végig nézek a hobbiton. – Te velem jössz. Ti pedig – intek a többiek felé -, mire visszatérek, megtaláljátok az Arkenkövet. Világos?
- Thorin… furcsa vagy – jegyzi meg Balin.
- Van neked annál jobb dolgod is, hogy engem elemezgess – morranok rá.
- Hova viszed Bilbót? – kérdezi Fíli.
- Használni fogom a testét arra, hogy jobban érezzem magam. – Megragadom a hobbit karját, szorítom, hogy el ne szökjön. – Igyekezzetek. Mire visszajövök, legyen meg, vagy valakinek baja is eshet – jegyzem meg halkan, de fenyegetően.

Egy kihaltabb részre vezetem a hobbitot, aki végig nem szól, csak most.
- Ezt ugye nem gondolod komolyan? Mi a fene van veled? Te… - Hogy képzeli ez a kis semmi, hogy így beszél velem?! VELEM, a Hegymély Királyával…!
Tenyerem hangosan csattan az arcán. Látom, ahogy a sziklafalnak ütődik, majd elesik, én pedig már felette is vagyok és elkezdem letépni róla a ruháit.
- Hogy képzeled, hogy így beszélhetsz velem?! Te nem vagy más, csak egy kis… - Felém fordul, a szemeibe könnyek gyűlnek. Az egész egy pillanat műve csak, de a fejem megint irdatlanul lüktetni és fájni kezd. Felállok, amennyire tudok, megtámaszkodok a falon és a tenyeremet a fejemre szorítom. Szét fog szakadni…!
- Thorin… - hallom meg a hangját. Fél? Mitől?
- Hallgass – sziszegem.
- Mi van veled?
- Azt mondtam, hallgass! – üvöltök rá, de nem túl jó ötlet, az üvöltést nem tudom abbahagyni. A fájdalom miatt már artikulálatlan, számomra is érthetetlen. Hozzám érne, látom, hogy felém nyúl, de ellököm a kezét és elsietek – amennyire tudok. Amikor hallom magam mögött a lépteket megfordulok, és egyenesen a szemébe bámulok. – Ha követsz engem, megöllek… tolvaj! – sziszegem. Meghökken, de nekem megint elkezd lüktetni a fejem a könnyei látványára, így a tenyerem rászorítom és elrohanok.


Magam sem tudom, hol meddig és hol voltam. Mintha aludtam volna… de a ruhámon levő szakadások azt sugallják, hogy nem aludtam. Visszamegyek a kincstárba, és felfedezem Dwalint.
- Thorin – lép közelebb.
- Megvan már? – kérdezem a fejem fogva.
- Nincs. Nem találjuk. Egyelőre, de biztosan elő fog kerülni, hiszen… - Elő fog? Biztosan?
Megragadom a nyakát,  a falnak taszítom és kiveszem az övemből a tőrt, amit itt találtam, majd a nyakához nyomom a pengét.
- Az az enyém! Csak az enyém – mondom neki. – Ha valamelyikőtök ellopta, meg fogom ölni, értetted? Ezt nyugodtan megmondhatod a többieknek – sziszegem az arcába, majd ellépek tőle és visszalököm a kincsek közé. A nyakát fogja, talán belevágott a penge. – Nem ehettek és ihattok, amíg meg nem lesz! – kiabálok, hogy mindenki hallja.

Meglátom, hogy az egyik alagútból Balin és Bilbó együtt jönnek elő. Feléjük pillantva látom, hogy a hobbit engem néz, majd elfordul és a kincsek felé veszi az irányt. Nem mehet a közelükbe… valami azt súgja, hogy ezt ne hagyjam-
- Zsákos! – üvöltöm. Felém néz. – Ide hozzám. – Nem mozdul. - Most.
El is indul, de látom, hogy fél. Látom? Nem. Szinte érzem. Ahogy elér elém, lehajtja a fejét.
- Te mellettem maradsz.
- Miért? – kérdezi halkan.
- Mert azt parancsolom. – Elkapom az állát és durván felrántom, majd közelebb húzom, és erőszakosan megcsókolom. Tudnia kell, hogy kihez tartozik. Ő az én tulajdonom. Pont. - És talán később a szádat a kérdezősködésen és a visszabeszélésen kívül valami másra is használhatod – nézek az említett területre, végig is simítva rajta, és egy ujjam az ajkai közé dugva.
- Kérlek… - suttogja halkan. – Legalább menjünk el innen. Bármit, de ne a többiek előtt…
- Talán gondod van a közönséggel hobbit? – kérdezem és elmosolyodom.
- Nem szeretném, ha mindenki látná, ahogy…
- Ahogy? – hajolok közelebb. – Ahogy kiélem rajtad minden vágyam és te semmit sem teszel majd, csak kiabálsz a kéjtől, könyörögsz nekem, hogy még jobban, még mélyebbre és erősebben, véresre marod a hátam karmok nélkül is, majd… - A füléhez hajolok. – Majd akkorát élvezel, mint eddigi életedben még soha?
- Po… pontosan… - hebegi. – Ez csak rád és rám tartozik. – Nyel egyet. Végig nézek rajta.
Hát végül is… nem hagyhatom itt a többieket. A végén még valaminek lába kél.
- Te vagy a felelős a keresésért. ha egy aranytallér eltűnik, ezerszeresen hajtom be rajtad, értetted? – Bólint. – Ha bárki bármit eltesz, te szólsz nekem, és akkor talán meggondolom, hogy elvonuljunk, mielőtt használlak.
- Miért én? - kérdezi. – Miért engem bízol meg egy ilyen komoly feladattal?
Mintha megváltozott volna a hozzáállása. Talán Balin mondott neki valamit? Nem tudom, de tetszik, hogy ilyen kezes lett.
- Mert benned még mindig megbízom. Te nem lopnál meg engem, nem igaz?


 
Bilbó:

A többiekkel együtt megindulunk a sziklák felé, ahonnan látható Tóváros. Szóra képtelenül, egyetlen pisszenés nélkül nézzük, ahogy lángba borul a település. Idáig hallani a harangok figyelmeztető kongását, míg végül azok is elhalnak. Hatalmas fekete árny lebeg a lángörvényben, ahol a nyelvek szinte az ég alját nyaldossák.
A bűntudat szinte ezernyi cafatra szaggatja a lelkemet. Vesztét okoztuk azoknak, akik segítettek nekünk. Nem öltük meg a sárkányt. Sőt. Dühét ezerszeresre növeltük, növeltem, majd pedig akaratlanul is másokra irányítottam. Én tehetek az egészről. Százak halála szárad mostantól a lelkemen…
Könnyeim mintha elapadtak volna, száraz szemekkel figyelem az emberek halotti máglyáját. Mindenki meghalt…Miattam.
Ekkor olyasmi történik, amiről álmodni sem merészeltünk. A sárkány röpte megtörik, majd zuhanni kezd s hatalmas robajjal a földbe csapódik. Nem mozdul többé. Vége…?
-Az embereknek sikerült! Megölték a sárkányt! – Balin az, ki először ocsúdik fel a döbbenetből. Örömittas hangjára mindenki tagjaiba élet költözik. Felpattanva egymást ölelik, mintha az előbbi bánat a múlté lenne. Hogyan képesek most örülni?
Tekintetemmel Thorint keresem, ám nem látom sehol. Együttesen térünk vissza a Hegybe, ahol már vár minket, királyokhoz méltó, díszes köpenyben.
- Miért jöttél el? Láthattad volna – lépek elé, időközben a többiek örömének árnya ráragadt hangulatomra. – A sárkány halott, hallod?
- Akkor talán ideje lenne, ha mindenki azt tenné, amihez ért – jegyzi meg. Hangja más, ahogyan a tekintete is, ahogyan végigmér. Lúdbőrös lesz minden porcikám, ám nem a kellemesebb érzelmektől.– Te velem jössz. Ti pedig – int a többiek felé -, mire visszatérek, megtaláljátok az Arkenkövet. Világos?
- Thorin… furcsa vagy – jegyzi meg Balin.
- Van neked annál jobb dolgod is, hogy engem elemezgess – morran rá.
- Hova viszed Bilbót? – kérdezi Fíli.
- Használni fogom a testét arra, hogy jobban érezzem magam. – Elkapja a karom, mire satuként fonódnak ujjai, fájdalmasan szorítva. Legszívesebben felszisszennék, azonban a meglepettségtől nem tudok. Nyíltan kifejezte, mit szeretne velem tenni…A többiek előtt. Ez egyáltalán nem vall rá…. – Igyekezzetek. Mire visszajövök, legyen meg, vagy valakinek baja is eshet – hangjában nyílt fenyegetés hallatszik. Mi történt?
Távol visz a többiektől, egy nyugodtabb, eldugottabb helyre, elrejtve a kíváncsi tekintetek elől. Használni akar.
Összeszedem minden bátorságom. Mivel a többiek nem hallhatnak, nyíltan megkérdezhetem tőle, mégis mi folyik itt. Valami történt vele, annyi bizonyos, én pedig szeretném megérteni.
- Ezt ugye nem gondolod komolyan? Mi a fene van veled? Te… - mielőtt folytathatnám, keze emelkedik és az arcomon csattan. A döbbenettel vegyes fájdalomtól még levegőt venni is elfelejtek. Az ütés erejétől a falnak esem, majd pedig végig csúszva annak mentén a földre kerülök. Nem bírnak el a lábaim. Egyetlen tagom sem engedelmeskedik az akaratomnak, minden porcikám remeg a félelemtől.
Hirtelen fölém tornyosul, cibálja, szaggatja a ruháimat. Védekezésre képtelenül tűröm, szemeimet szorosan összezárom. Félek tőle!
- Hogy képzeled, hogy így beszélhetsz velem?! Te nem vagy más, csak egy kis… - Kinyitom a szemeimet, mert látni akarom az arcát. Látni, mivé vált, látni a saját kudarcomat. Tudom, semmi esély rá, mégis bizakodom, megpillantom a huncut fényt a tekintetében, ami igazolja, hogy ezt nem gondolta komolyan, ez nem más, mint egy otromba tréfa, amit a buta hobbit nem ért…
Feláll, megtámaszkodik, kezeit fejére szorítja, mint az, akinek szörnyű fájdalma van. Félelmemen felülkerekedik szerelmem és aggodalmam.
- Thorin… - hangom nem több halk suttogásnál.
- Hallgass – fogai között préseli ki a szavakat.
- Mi van veled?
- Azt mondtam, hallgass! – üvölt rám, mire összerezzenek. Azonban fájdalmas kiáltását nem bírja abbahagyni, a falak ezerszeresen verik vissza. Szeretnék segíteni neki, annak ellenére, amit tett, amit majdnem megtett. Kezemmel meg akarom érinteni, hátha sikerül valamilyen módon elmulasztanom fájdalmát, azonban a kezemre csap, majd elsiet. Magamra hagy kétségek között, növekvő félelmemmel…
Szomorúan veszem magamhoz ruháimat, amik mondhatni, túlélték az előző eseményeket. Egyedül mellényem gombjai bánták a támadást. Szerte széjjel hevernek a hideg köveken. Miután sikerül összeszednem magam valamelyest, elindulok, mert meg szeretném osztani a történteket Balinnal. Ő az egyetlen, akinek beszélhetek a kétségeimről, akitől tanácsot kérhetek, hogyan fordíthatnám vissza ezt az egészet.
Egy kisebb helységben találok rá, mi vélhetően a irattár lehet, hiszen telis-tele van tekercsekkel. Az asztalnál ül, fölé görnyedve, halkan zokogva. Hátrapillant, nem is igyekszik elrejteni könnyeit.
-Sárkánykór…Ettől tartottam. Már láttam ilyet. Ez a tekintet…A nagyapjának is ez okozta a vesztét. Az arany iránti, csillapíthatatlan vágy. Heves, mohó szerelem, Bilbó..
Szavai úgy hatnak rám, akár ha csorba tőrt forgatnának a szívemben. Aggodalom, kétség, bánat, bűntudat, kudarc egyvelege szabadul fel bennem. Megsemmisülten hajtom le a fejemet, gondolataim villámként cikáznak. Nem sikerül végrehajtanom a feladatomat. Nem bírtam megmenteni a szívét…De…Talán még nem késő.
-Balin ha…ha Thorin…Megkapná a követ…Ha, ha megtalálnánk…Az segítene rajta?
Fürkésző tekintettel mér végig. Lehetséges, sejt valamit?
-Az Arkenkő mindennek a koronája. A csúcsa e nagy gazdagságnak és hatalmat ruház arra, akinek a birtokába kerül. Véget vetne- e az őrületének? Nem, Bilbó. Félek, az csak növelné, és általa végleg elnyelné az elméjét a betegség…
-Remélem, sosem kerül hozzá a kő.
-Én is, fiam … Ennek ellenére folytatjuk a keresés. Induljunk. – suta mozdulatokkal letörli könnyeit, felegyenesedve elindul a termek felé. – Nehogy veszélybe kerüljön az egyetlen, igazi kincs, ami a birtokába került.
Mégis, mire célozhat ezzel?
Felérve szembe találom magam Thorinnal. Elkapom róla a tekintetem, sietős léptekkel az aranyhegyek felé veszem az irányt.
- Zsákos! – üvölti. Felé fordulok, ám a félelemtől földbe gyökerezik a lábam. Igen, félek tőle. Attól, amivé ez a halom sárga érme tette. – Ide hozzám. Most.
Nem akarom magamra haragítani, így eleget teszek a parancsának. Előtte megállva, lehajtott fejjel várom az elkerülhetetlent.
- Te mellettem maradsz.
- Miért? – kérdem halkan.
- Mert azt parancsolom. – államnál fogva felrántja fejem, közelebb húz magához, végül pedig erőszakosan megcsókol. Durván, fájdalmat okozva, mohón és önzőn, csakis saját magára gondolva.
- És talán később a szádat a kérdezősködésen és a visszabeszélésen kívül valami másra is használhatod – jegyzi meg, amint elszakítja magát tőlem. Tekintete véresre horzsolt ajkaimon nyugszik, mikről letörli a vért, majd ujját közéjük erőlteti, egyértelművé téve számomra, mire gondol.
- Kérlek… - suttogom megtörten – Legalább menjünk el innen. Bármit, de ne a többiek előtt…
- Talán gondod van a közönséggel, hobbit? – kérdi gonosz mosollyal ajkán.  
- Nem szeretném, ha mindenki látná, ahogy…
- Ahogy? – hajol közelebb – Ahogy kiélem rajtad minden vágyam és te semmit sem teszel majd, csak kiabálsz a kéjtől, könyörögsz nekem, hogy még jobban, még mélyebbre és erősebben, véresre marod a hátam karmok nélkül is, majd… - A fülemhez hajol, utolsó szavait már csak én hallom. – Majd akkorát élvezel, mint eddigi életedben még soha?
- Po… pontosan… - hebegem megsemmisülten, megalázva – Ez csak rád és rám tartozik. – Bízom benne, hogy sikerül jobb belátásra bírnom. Nem élném túl, ha a többiek előtt tenné azt velem, amihez kedve szottyan… A szavai után is kétséges, hogy bármelyikük szemébe tudok nézni. Nem kettőnk kapcsolatát szégyellem, hanem azt, ahogyan ez tudomásukra jutott. Szeretem Thorint, ezt akár világgá kürtölni is képes lennék. Viszont nem így. Bárhogyan, de nem ezzel a módszerrel. - Te vagy a felelős a keresésért. Ha egy aranytallér eltűnik, ezerszeresen hajtom be rajtad, értetted? Ha bárki bármit eltesz, te szólsz nekem, és akkor talán meggondolom, hogy elvonuljunk, mielőtt használlak.
- Miért én? Miért engem bízol meg egy ilyen komoly feladattal?
- Mert benned még mindig megbízom. Te nem lopnál meg engem, nem igaz?
Hirtelen nem tudok válaszolni. Kezem ösztönösen mellényem zsebére simítom.
-Nem, sosem lopnálak meg, Thorin. Az engedélyed nélkül semmit nem vennék el semmit, ami téged illet, és nem engem. - tekintetem a földre szegezem. Nem tulajdonítottam el a követ. Csupán nem találtam még megfelelő alkalmat arra, hogy visszaadjam neki, most pedig a kór állja az útját. Amint sikerül túllépnie rajta, azonnal megválok tőle. Addig viszont nem.
-Titkolózol előttem…Valamit eltettél, nem igaz?– hangjára összerezzenek, ösztönösen hátrébb lépek, kezem a mellényem zsebébe csusszan. Megragadja a karom, erőszakosan visszaránt.
-Mutasd! Az micsoda?
-Semmi…-felelem elhalóan, mire ujjai még erősebben szorítanak.
-Ne hazudj! Látni akarom!
Nagyot nyelve, megbántottan előhúzom a kezemet. Ujjaim lassan nyílnak ki, végül mégis láthatóvá válik az apró, barna kis tárgy.
-Ez meg mi? – kérdi halkabb hangon.
-Egy makk. Még Beorn kertjében szedtem, az első…csókunk után. Emlékként.
-Egész úton megőrizted…? – hitetlenkedve ereszti el a karomat.
-Igen. Azt tervezem, elültetem Zsáklakban, a kertemben, ha egyszer visszatérek.
-Apró jutalom…
-Egyszer majd megnő. A nyári napokon árnyékot ad, és emlékeztetni fog a kalandomra. A jó és rossz dolgokra egyaránt.
Arcán mosoly suhan át, olyan, mint akkor, ott, a kertben. Úgy érzem, évek teltek el azóta a meghitt pillanat óta… Tekintete pedig mintha most tisztábban csillogna.
-Több olyan lény kellene, mint te, Zsákos uram. Szebb lenne a világ, ha jobban becsülnék az aranynál az otthon kényelmét…- keze megindul felém, azonban Dwalin hangjára a mozdulat félbe marad, ujjai ökölbe szorulnak.
-Thorin, a túlélők özönlenek Suhatagba. Több százan lehetnek.
Izmait újra átjárja a feszültség, szeméből eltűnik az iménti meghittség.
-Azok az átkozottak az aranyért jöttek! Azt hiszik, a sárkány végzett velünk és itt minden az övék! Ennél nagyobbat nem tévedhettek volna! Mutassuk meg nekik, hogy van még élet a Hegyben! Mindenki azonnal a kapuhoz! Helyre kell hoznunk! Egyetlen nyomorult ember sem teheti be ide a lábát.
-Mégis hogyan? A bestia ezernyi darabra zúzta… - Balin arcán újra átsuhan a szomorúság. Azt sajnálja, amit magam is. Egy röpke pillanatig felcsillant a remény, majd el is illant…
-A törmelékből. Remek alapanyag olyan törpök kezében, akik alkalmasak is valamire. Na mozgás! Te pedig itt maradsz, betörő! – hangja nem tűr ellentmondást. Tekintetemmel követem őket, míg végleg el nem tűnnek a szemem elől. Egész éjjel nem hallani mást, mint kövek roppanását, Thorin falak által felerősített hangját. A magány szinte eszem veszi, mivel nem tudok mást csinálni, mint töprengeni. Azon, amit elrontottam. A kudarcomon. Nem tudtam megóvni a szívét. Elbuktam, ennek okán pedig veszélybe került minden. A többiek élete is. Mert ha nem találja meg a követ…Végez velük.
-Bilbó, gyere ide! – nyers hangja úgy hat rám, mintha villám csapna belém. Össze rezzenek, nyakam behúzva azonnal hozzá sietek. Látom az arcán, elégedett a reakciómmal. – Nézd, hobbit, mire képesek a törpök! – a romba dőlt kapuhoz vezet, ahol néhány órával ezelőtt hatalmas lyuk tátongott, most pedig masszív, erős kőépítmény kúszik egészen a mennyezetig, ami igencsak nagy szó ezekben a hatalmas termekben. Felvezet a lépcsőkön, minek köszönhetően elsőként pillanthatom meg az aranyló csillogást. Először azt hiszem, a szemem káprázik, azonban hamar sikerül meggyőződnöm ennek ellenkezőjéről. Aranyvértbe bújt tündék serege sorakozik Suhatag falain. Egy magányos lovas vágtat a Hegy felé, akiben közelebb érvén Bardot vélem felfedezni. Fogalmam sincs, a többiek mikor csatlakoztak kettősünkhöz, azonban most mellettünk állnak, várva a fejleményeket.
-Üdv Thorin, Thráin fia! Örülünk, hogy bár nem reméltük, de életben találunk. – mondja az ember, tekintetét Thorinon nyugtatva.
-Miért jöttök a Hegymély Királyának kapujához háborús fegyverzetben?
-A Hegymély Királya miért barikádozza el magát ,mint valami rabló a fészkében?
-Talán azért, mert arra számít, hogy kirabolják!
-Uram…Nem kirabolni jöttünk. Hanem tisztességes alkut kötni. Hajlandó vagy beszélni?
Thorin nem válaszol, szimplán csak bólint, engem pedig karon ragadva magával hurcol le, egészen a fal tövéig. Egy lyukhoz sétál, ahol láthatják egymást Barddal, azonban az utóbbi engem nem érzékelhet. Fekete holló száll hirtelen fel, röptét hamar szem elől tévesztem, így a tárgyalófeleknek szentelem inkább minden figyelmemet.
-Hallgatlak.
-Tóváros népének nevében arra kérlek, hogy tartsd be az ígéreted. Adj nekik részt a kincsből. Új életet akarnak kezdeni.
- Nem tárgyalok senkivel, amíg fegyveres sereg áll az ajtóm előtt.
-Megtámadnak, ha nem jutunk megállapodásra. Ezt pedig nem szeretném. Te igen, Thorin?
-Nem ingatnak meg a fenyegetéseid.
-És a lelkiismereted? Nem azt súgja, hogy segítened kellene? A népem megtette. Betartotta a szavát. És nem kapott mást, csak sárkánytüzet, halált és szenvedést. Ezek után sem tartod jogosnak a kérésünket?
-Nem! Csupán a busás jutalom ígéretének fényében segítettetek!
-Megállapodtunk!
-Ez nem volt alku…Kényszer, hogy életben maradhassunk!
-Tehát ez a válaszod? Háborút akarsz?
-Igen…Legyen háború…
Elfordítja tekintetét az emberről, s ennek köszönhetően szembe találja magát mindnyájunkkal. A torkomat összeszorítja a már annyira ismerős bánat. Nem sikerült… Sokszoros túlerővel szemben is inkább a harcot választja, mintsem megváljon egyetlen érmétől is...Hová lett az a Thorin, akit megismertem? Az a Thorin, akibe beleszerettem? Remélem, ott van, valahol mélyen, s még sikerülhet felszínre hoznom…Mert ha nem, itt vér fog folyni…És mindenki halott lesz, aki fontos nekem.
A lépcsőkön felkaptatva figyeljük, ahogyan Bard Suhatag felé vágtat. Nem hagyhatom tétlenül, hogy megölesse magát. Ha az életemet elveszi, de az övé megmarad, hát legyen! Valakinek muszáj felébresztenie. Rá kell jönnie, őrültség, amit tesz!
-Mégis mire készülsz? Nem…keveredhetsz háborúba…
-Ez nem tartozik rád.
-Már megbocsáss de ha netán nem vetted volna észre egy seregnyi tünde áll odakinn! A pár száz dühös halászról nem is szólva! Dur…durva túlerőben vannak…
-De már nem sokáig
Szólnék, azonban a torkomon akadnak a szavak. Mégis, miről beszél?
-Ezt hogy érted?
-Úgy értem, te semmirekellő hobbit – fenyegetően felém magasodik – hogy sose becsüld alá a törpöket. Visszaszereztük Erebort. Most pedig meg is védjük. A szemtelenségedért pedig…a csata után még megkapod a büntetésedet. –a többiekhez fordul. – Pusztítsátok el a hidat! – parancsára Dwalin, Kili és Fili erős gerendákat ragad, amikkel letaszítják a törp kőmás fejét a kapu tetejéről, porrá zúzva az említett helyet. Se ki, se be…
-A fegyverraktárba! Most!
Mindenki készségesen engedelmeskedik a parancsának. Előkerülnek a mellvértek, pajzsok, sisakok, vállvértek, fejszék…Szótlanul, bánatosan figyelem a készülődést, egészen addig, míg Thorin hangját meg nem hallom.
-Tolvaj! Gyere ide! – egyetlen pillanatig habozom csupán, majd lassú léptekkel megindulok felé. Talpig vasba öltözve egy fénylő, vékony, láncszemekből szőtt, ezüstös csillogású inget tart a kezében.
-Erre szükséged lesz. Vedd fel!
Sóhajtva leveszem szakadt kabátomat.
-Ez az ing ezüstacélból készült. Mithrill…Nincs penge, ami ezt átdöfné. A kettőnk közti kapocs jelképe. – segítségével rám kerül az ing. Könnyebb, mint a legvékonyabb szövetanyag.
- Megtisztelő az ajándék…Szavakba sem tudom ölteni, mennyire. Köszönöm…Mégsem fogadhatom el… - suttogom, tekintetemet a földre szegezve.
-Márpedig viselni fogod!
-Kérlek, Thorin, hagy magyarázzam el…
-Hallgatlak…De ha ostobaságot mondasz, esküszöm, drágán megfizetsz.
Nagyot nyelek, torkom egészen összeszorult. Mély levegőt veszek, tekintetem az övébe fúrom.
-Azért nem fogadhatom el, mert neked nagyobb szükséged van rá. Én csupán egy jelentéktelen hobbit vagyok, nem kár értem, ha megsérülök vagy meghalok. Viszont te vagy a Hegymély Királya, Erebor Ura, A Törpök Vezére. Nem dicsekedhet el senki sem azzal, hogy téged megsebzett. Vedd hát fel te az inget, Thorin! Mutasd meg nekik, hogy rajtad nem fognak a pengéik.
-Van némi igazság a szavaidban…Nem hagyhatom.
Leveszem s felé nyújtom. Leveti páncélját, majd hagyja, hogy ráadjam. Kezem véletlenül végig simít ébenszín tincsein a mozdulat közben, mire jólesően felsóhajtok. Vajon mikor érinthetem meg újra anélkül, hogy rettegnék, mit reagál rá…?
-Nehéz igaz barátokra lelni. – hirtelen megragad a karomnál fogva és arrébb vezet a többiektől. –Vak voltam! De kezdek tisztán látni. Elárultak! Engem…
-Elárultak…? – suttogom a szavakat. Rájött volna? Tudja, hogy nálam van a kő?
-Az Arkenkő…Az egyikük ellopta.
-Thorin…Elértük a küldetésünk célját. Újra tiéd a hegy. Tiéd a szerelmem is… Ez neked nem elég?
-Nem! Nem elég. Kell a Kő is…
-Nézd. Tettél egy ígéretet. A kincs többet ér neked mindennél? A becsületednél? Az érzelmeimnél és a szavamnál? Thorin, én is ígéretet tettem. Ott voltam.
-Hálás is vagyok. Nemes érzelmek és nemes tett. De a kincshez senkinek semmi köze. Ez az arany… - mintha megszédülne – az enyém. – Hirtelen pontosít. - A miénk…Nem fogok megválni egyetlen érmétől sem, amíg élek!
-De Thorin…a szavad adtad..
-Ne prédikáljon nekem a becsületről egy tolvaj! – keze újra a magasba lendül és a földre sújt. Érzem, felszakadt az ajkam, miből vér kezd csordogálni.
Szó nélkül magamra hagy, fejemben pedig már körvonalazódni kezd a terv, hogyan is vethetnék véget ennek az őrületnek…
Senki sem méltat a figyelmére, így egy kötél segítségével leereszkedem a falon, majd pedig úgy rohanok, ahogy tudok, meg sem állva Suhatagig. Az őröket könnyűszerrel kicselezem, mondhatni, szinte mindenre vakok, ami kisebb, mint ő maguk.
Legnagyobb meglepettségemre Gandalffal találom szembe magam, aki éppen Barddal beszélget.
-…nincs esélyük ekkora sereggel szemben… - mondja az ember éppen a mágusnak.
-De azért belevágnak! – szólok illetlenül közbe, mire mindketten felém fordulnak. – Azt hiszed, a törpök megadják magukat? Soha!
-Zsákos Bilbó. – nyögi meglepetten Gandalf.
Azonnal a sátorba vezet, ahol a Tündekirály, Thranduil vár.
-Ha nem tévedek ő az a félszerzet, aki ellopta a várbörtönök kulcsait az őreim orra elől.
Elfintorodom. Muszáj ezekben a vészterhes időkben ezen a kis apróságon lovagolni?
-Ö…igen…én voltam. Nagyon restellem. Mentségemre szóljon viszont, hogy te meg akartál ölni és a barátaimat életük végéig a celláidban akartad tartani. – mély levegőt veszek. – Azért jöttem, hogy ezt odaadjam. – az asztalhoz sétálok, mellényem zsebéből pedig előhalászom egy rongycsomót. Kibontom. Nem tartalmaz mást, mint az Arkenkövet.
Thranduil elámulva emelkedik fel székéből.
-Ez a Hegy Szíve. A Király Ékköve.
-És egy egész vagyont ér. – lép közelebb Bard is. – Talán a tiéd, hogy nekünk mered adni?
-Eltettem jussomként a kincsből.
-Miért adnád ide? Nem tartozol nekünk hűséggel.
-Nem miattatok teszem. Tudom, hogy a törpök gyakran makacsok, csökönyösek, konokak. De igaz barátok, akik hűségesek, megbízhatóak, bátrak, melegszívűek. A végtelenségig lojálisak. Mindegyiküket megkedveltem…Leginkább egyiküket… - Gandalfra emelem a tekintetemet. - Thorin bármit megadna ezért a kőért. Véget vethetnétek a háborúnak, mielőtt elkezdődne.
-Elfogadjuk az ajánlatodat, félszerzet. – feleli kurtán Thranduil, majd utamra bocsájt. Gandalffal együtt távozom.
-Pihenj le éjszakára. – kezd bele pár perc csend után a mágus. – Reggel pedig indulj el.
-Mi?
-Menj olyan messzire innen amennyire csak tudsz.
-Már miért mennék?
-Mert ezért meg fog ölni.
-Nem, nem fog. Tudom, a szíve mélyén még érez irántam valamit a megvetésen és gyűlöleten kívül…
-Biztos vagy ebben, Zsákos uram?
-Igen.
-Akkor sem mehetsz vissza.
Egy embert hív, aki vigyázni fog rám az éjjel. Megparancsolja, nehogy le merje rólam venni a szemét. Miután a hálóhelyemre kísér, szinte azonnal megfeledkezik rólam, így szabad az út Ereborig. Sikerül felmásznom, s éppen megkönnyebbülnék, amikor egy erős kéz nehezedik a vállamra.
-Mégis hol jártál, tolvaj? – hangján érződik a visszafogott indulat.
-Én…én… - nem tudok hirtelen válaszolni neki.
-Igen? Folytasd, találj ki valami hazugságot!
-Sosem hazudtam neked semmiről.
-Most is hazudsz! Tudom, hogy nálad van a kő! Add ide!
Egész testemben remegni kezdek, ösztönösen hátrálok tőle. Az indulat, mit a szemében látok, halálra rémít.
-Már nincs nálad…Odaadtad annak a hitszegő hegyesfülű tündeuracskának, igaz?!
-Igen, Thorin. Neki adtam, mert azt hittem, ezzel elejét vehetem a háborúnak. Tégy velem azt, amit jónak látsz. Azzal a tudattal halok meg, hogy megmentettem azt, ami számomra még az életemnél is fontosabb: téged. Szeretlek…


 
Thorin:

 - Nem, sosem lopnálak meg, Thorin. Az engedélyed nélkül  nem vennék el semmit, ami téged illet, és nem engem. – Szép szavak, tudja, hogyan kell beszélni, ez tény, de engem nem ver át. Érzem, hogy van nála valami… valami, ami engem illet és csak engem!
- Titkolózol előttem… Valamit eltettél, nem igaz? – Össze rezzen, kezei a mellényéhez kapnak. Hát ott rejtegeted?! - Mutasd! Az micsoda?
- Semmi…- hazudja.
- Ne hazudj! Látni akarom! – És láthatom is. Ujjai között egy… makk?
- Ez meg mi? – kérdezem, teljesen ledöbbenve.
- Egy makk. Még Beorn kertjében szedtem, az első… csókunk után. Emlékként.
- Egész úton megőrizted…?
- Igen. Azt tervezem, elültetem Zsáklakban, a kertemben, ha egyszer visszatérek.
- Apró jutalom… - suttogom, és nyelek egyet.
- Egyszer majd megnő. A nyári napokon árnyékot ad, és emlékeztetni fog a kalandomra. A jó és rossz dolgokra egyaránt.
Mosolyogva nézek rá. Drága hobbitom. Jobb vagy te, mint Középfölde minden népe együtt.
- Több olyan lény kellene, mint te, Zsákos uram. Szebb lenne a világ, ha jobban becsülnék az aranynál az otthon kényelmét… - Érzem, ha megsimogathatom az arcát, ha megérinthetem most, akkor vége lesz ennek az őrületnek, akkor elmúlik ez a keserű íz a számból.
- Thorin, a túlélők özönlenek Suhatagba. Több százan lehetnek.
Erős ujjak ragadják meg a lelkem és rángatják vissza a sötétbe, ismét csak arra tudok gondolni, hogy milyen jogon?! Itt minden engem illet.
- Azok az átkozottak az aranyért jöttek! Azt hiszik, a sárkány végzett velünk és itt minden az övék! Ennél nagyobbat nem tévedhettek volna! Mutassuk meg nekik, hogy van még élet a Hegyben! Mindenki azonnal a kapuhoz! Helyre kell hoznunk! Egyetlen nyomorult ember sem teheti be ide a lábát.
- Mégis hogyan? A bestia ezernyi darabra zúzta… - akadékoskodik Balin.
- A törmelékből. Remek alapanyag olyan törpök kezében, akik alkalmasak is valamire. Na mozgás! Te pedig itt maradsz, betörő!

Szerencsére a kapu építésekor nincs probléma, hiszen törpök vagyunk, hajnalra már teljesen sikerül elzárni a bejáratot.
- Bilbó, gyere ide! – parancsolok rá a hobbitra, mikor elkészül a kapu. – Nézd, hobbit, mire képesek a törpök!
Felvezetem a lépcsőn, mérhetetlenül büszkén figyelve az arcát. Ami kint van, az viszont meglep. Tündék serege, akik eddig nem voltak itt, nem is lep meg. Sunyi, alattomos népség ez!
 - Üdv Thorin, Thráin fia! Örülünk, hogy bár nem reméltük, de életben találunk – mondja az ember, akivel Tóvárosban találkoztunk.
- Miért jöttök a Hegymély Királyának kapujához háborús fegyverzetben?
- A Hegymély Királya miért barikádozza el magát, mint valami rabló a fészkében?
- Talán azért, mert arra számít, hogy kirabolják!
- Uram… Nem kirabolni jöttünk. Hanem tisztességes alkut kötni. Hajlandó vagy beszélni?
Bilbót megragadva egy bólintás után a lépcső aljához megyek, ahol hagytunk egy kis rést, számítva arra hogy tárgyalni akarnak majd.
- Hallgatlak.
- Tóváros népének nevében arra kérlek, hogy tartsd be az ígéreted. Adj nekik részt a kincsből. Új életet akarnak kezdeni. 
- Nem tárgyalok senkivel, amíg fegyveres sereg áll az ajtóm előtt. 
- Megtámadnak, ha nem jutunk megállapodásra. – Fenyegetni merészel engem?! - Ezt pedig nem szeretném. Te igen, Thorin?
- Nem ingatnak meg a fenyegetéseid.
- És a lelkiismereted? Nem azt súgja, hogy segítened kellene? A népem megtette. Betartotta a szavát. És nem kapott mást, csak sárkánytüzet, halált és szenvedést. Ezek után sem tartod jogosnak a kérésünket?
- Nem! Csupán a busás jutalom ígéretének fényében segítettetek! 
- Megállapodtunk!
- Ez nem volt alku… Kényszer, hogy életben maradhassunk!
- Tehát ez a válaszod? Háborút akarsz?
- Igen… Legyen háború…
Elfordulok, és a többieket látom, de nem szól senki semmit, amíg fel nem érünk ismét. Ott a hobbit ragadja magához a szót.
- Mégis mire készülsz? Nem… keveredhetsz háborúba…
- Ez nem tartozik rád.
- Már megbocsáss, de ha netán nem vetted volna észre egy seregnyi tünde áll odakinn! A pár száz dühös halászról nem is szólva! Dur… durva túlerőben vannak…
- De már nem sokáig. – Nem árulom el neki azt, amit döntő csapásnak szánok. A törpök seregét.
- Ezt hogy érted?
- Úgy értem, te semmirekellő hobbit, hogy sose becsüld alá a törpöket. Visszaszereztük Erebort. Most pedig meg is védjük. A szemtelenségedért pedig… a csata után még megkapod a büntetésedet. – Nem szólok neki többet, a többiekhez fordulok. – Pusztítsátok el a hidat!

És így is lett. Miután ott végeztünk, a fegyvertárba vonulunk. Mindenki készül, amíg a kezembe nem akad egy különlegesség. Bilbóra pillantok. Neki adjam? Nem akarom, hogy meghaljon. A csata után jól szórakozhatok még vele.
- Tolvaj! Gyere ide! – Amikor elém ér, feltartom neki a mirthill-ből szőtt inget. - Erre szükséged lesz. Vedd fel! Ez az ing ezüstacélból készült. Mithrill… Nincs penge, ami ezt átdöfné. A kettőnk közti kapocs jelképe.
- Megtisztelő az ajándék… Szavakba sem tudom ölteni, mennyire. Köszönöm… Mégsem fogadhatom el… - Hangja halk, a szemembe sem néz.
- Márpedig viselni fogod!
-Kérlek, Thorin, hagy magyarázzam el…
- Hallgatlak… De ha ostobaságot mondasz, esküszöm, drágán megfizetsz.
- Azért nem fogadhatom el, mert neked nagyobb szükséged van rá. Én csupán egy jelentéktelen hobbit vagyok, nem kár értem, ha megsérülök vagy meghalok. Viszont te vagy a Hegymély Királya, Erebor Ura, A Törpök Vezére. Nem dicsekedhet el senki sem azzal, hogy téged megsebzett. Vedd hát fel te az inget, Thorin! Mutasd meg nekik, hogy rajtad nem fognak a pengéik.
- Van némi igazság a szavaidban… Nem hagyhatom. 
Beszélni azt még mindig tud, ezt meg kell hagyni. Teszem hát, amit mondott, és a segítségével magamra öltöm én az inget.
- Nehéz igaz barátokra lelni. – Megragadom a karját, és elviszem onnan. Már tudom, nem ő az, aki meglopott, hiszen nem akarja a halálomat!  – Vak voltam! De kezdek tisztán látni. Elárultak! Engem…
- Elárultak…? – A tekintetében félelmet látok. Felfogta hát, hogy mekkora baj, ha nem kerül hozzám? Remek.
- Az Arkenkő… Az egyikük ellopta. 
- Thorin… Elértük a küldetésünk célját. Újra tiéd a hegy. Tiéd a szerelmem is… Ez neked nem elég?
- Nem! Nem elég. Kell a Kő is…
- Nézd. Tettél egy ígéretet. A kincs többet ér neked mindennél? A becsületednél? Az érzelmeimnél és a szavamnál? Thorin, én is ígéretet tettem. Ott voltam. 
- Hálás vagyok. Nemes érzelmek és nemes tett. De a kincshez senkinek semmi köze. Ez az arany az enyém. A miénk… Nem fogok megválni egyetlen érmétől sem, amíg élek!
- De Thorin… a szavad adtad…
- Ne prédikáljon nekem a becsületről egy tolvaj! – Hatalmas pofonnal jutalmazom ellenkezését. És örüljön, hogy ennyivel megúszta.
- Hol a félszerzet? – lépek Kíli mellé, miután útjára engedtem a hollót. Segítség kell...
- Veled láttam utoljára – feleli. – Talán eltévedt?
- Menj és nézz szét a katakombákban, a járatokban. Vidd, aki kell – adom ki a parancsot.
- És ha baja esett? – kérdezi egyenesen a szemembe nézve. Egy pillanatra fájdalmasan megdobban a szívem. Ajkaimon majdnem kiszökik három szó: csak őt ne.
- Akkor rajtatok töltöm le a mérgem, amiért hagytátok veszni őt. – Nem ordítok, nincs rá szükség. Kíli fejet hajt és elsiet, én pedig a bejárathoz megyek.
Órákig gondolkodom, hogy hol hatolhattak be azok a férgek, hogy elvigyék őt és megzsaroljanak vele, de ha így lesz, akkor mit tegyek. Csak az jár a fejemben, hogy nem veszíthetem el.
Ekkor látom meg, ahogy felfelé mászik egy kötélen.
- Mégis hol jártál, tolvaj? – kérdezem. Elárult volna?
- Én…én…
- Igen? Folytasd, találj ki valami hazugságot!
- Sosem hazudtam neked semmiről.
- Most is hazudsz! Tudom, hogy nálad van a kő! Add ide!
Remegve hátrál tőle. Talán…
- Már nincs nálad… Odaadtad annak a hitszegő hegyesfülű tündeuracskának, igaz?! – Nem is kérdezem, üvöltök.
- Igen, Thorin. Neki adtam, mert azt hittem, ezzel elejét vehetem a háborúnak. Tégy velem azt, amit jónak látsz. Azzal a tudattal halok meg, hogy megmentettem azt, ami számomra még az életemnél is fontosabb: téged. Szeretlek…
- Szerelem… - sziszegem, és közelebb lépek. – Ezt suttogtad a tünde hegyes fülébe is? – kérdezem tőle.
- Mi?
- Talán az emberébe is? Talán mindkettőjébe egyszerre?! – Már üvöltök. – Nyomorul, aljas… - Felemelem a kezem és hatalmas pofont adok neki, nagyobbat, mint eddig bármikor. Már lépnék közelebb, hogy ismét megüssem, vagy belerúgjak, ha már a földön fekszik, de Kíli megáll előttem.
- Mit csinálsz? – kérdezi.
- Megbüntetem az aljas, hitszegő, mocskos tolvajt, aki elvitte az Arkenkövet az ellenségnek! – nézek Kílire, aki elsápad, majd hátrafordul, Bilbó felé.
- Bilbó…?
- Na, gyerünk, mond el neki is! Dicsekedj el vele, hogy megloptál engem!
- Nem loptalak meg! – feleli vissza.
- Akkor mivel magyarázod, hogy valami, ami az enyém, általad került máshoz?
- Az az én részem volt! A kincsből!
- Hogy lett volna a tiéd? – kérdezem, és lépnék oda, hogy megüssem, de Kíli még köztünk áll és nem enged hozzá.
- Az én részem. Ami jár nekem!
- Az az egy ő többet ért, mint itt minden kincs, hát nem érted?! – Ismét üvöltök. Meg tudnám ölni. Meg akarom ölni…
Ekkorra a többiek is odasereglenek.
- Az az én részem volt. Az egy tizenegyed részem a kincsből. Nem loptalak meg. Kész vagyok teljes jussomként betudni. – Felmorranok, de folytatja. – Megváltoztál, Thorin. A törp, akit Zsáklakban megismertem, soha nem kételkedett volna rokonai hűségében! – Most ő az, aki üvölt. – A törp, akibe beleszerettem, soha nem… soha nem tenne olyanokat, soha nem mondana olyanokat… - A végére ismét suttog.
- És én? – nézek rá és érzem, ahogy könnycseppek szúrják a szemem. – Én talán egy mocskos kis tolvajba szerettem bele? – kérdezem tőle. – Elvágni a torkát- adom parancsba.
Oldalra pillantva látom, hogy a nap első sugaraival  a sereg megérkezett. Az ellenség.
- Nem adtam talán parancsot?! – kérdezem a többiektől, de senki nem mozdul. – Hát, akkor megteszem én!
Elkapom a hobbitot, és a sereggel szembe fordítom, majd egy tőrt szegezek a nyakának, de mielőtt belevágnék a húsába végigszáguld a testemen a rettegés. Úgy engedem el, mintha égetne… ekkor jelenik meg Gandalf.
- Hát, nem alakítod valami fényesen a Hegymély Királyának szerepét, Thorin. Ha nem tetszik neked a betörőm, kérlek, ne tegyél kárt benne. Ad vissza. Nekem.
Valamiért… valamiért messzebb lépek. Gandalfra nézek és a testem minta nem is magétól mozdulna. A tekintete börtönbe zárja az enyémet, nem érzek semmit, nem tudom, mennyi idő telik el. A tagjaimból elszáll a rettegés, és mire a tekintetem ismét szabad lesz, a hobbit már sehol.
- Na, mit mondasz? Visszaadjuk az Arkenkövet jussunkért cserébe? – kérdezi az ember.
- Soha többé nem közösködöm mágusokkal, vagy megyei patkányokkal! – üvöltöm Gandalfnak.
- Halljuk a válaszod! Mit akarsz? Békét, vagy háborút? – kérdezi az ember ismét.
Végig tekintek a seregen. Tudom, nincs esélyünk. De amire várok, ekkor megérkezik.  Egy hatalmas holló száll elém, fejét meghajtja, miután a szemembe néz.
Dáin közeledik…
- Legyen háború – mondom ki a súlyos szavakat, majd a hegyoldalban, a nap sugaraival érkezve megjelenik fivérem, egy hatalmas sereggel. Látom, mennyire megdöbben mindenki, maga Gandalf is, aki rögtön a fivérem elé siet, aki hátasával egy kisebb emelkedőre vágtat, és onnan kezd beszélni.
- Szép reggel, nem igaz? – kérdezi csevegő hangon, de arcán látni, mennyire komoly. – Mondjátok, nem vennétek fontolóra az ajánlatom – hangja egyre hangosabb -, és takarodnátok el előlem, hogy fivéremhez mehessek?! – A végére üvölt.
Csapatom, társaim és én magam is kiáltásokkal biztatjuk őt. A mágus lé lép, de hangját most elnyeli a messzeség, mintha direkt nem érne el engem. Már épp támadna fivérem, ám végszóra a földet hatalmas robaj veri fel. Évekkel később is tudom, mi ez. Ezt a hangot évek, évszázadok, évezredek múltán is megismeri az ember… rémférgek…
és nyomukban egy megszámlálhatatlanul sok orkot felölelő sereg lépdel. Dáin azonnal támadást indít, mindenki más némán figyel. Társaimnak hamar megjön a hangjuk és ki akarnak mászni a falon. De nem fogom hagyni… nem veszíthetem el őket is.


 
Bilbó:

- Szerelem… - hangja sziszegéssé torzul az elfojtott dühtől. – Ezt suttogtad a tünde hegyes fülébe is? – szavai tele vannak megvetéssel, ám nem ezek okoznak szinte fizikai fájdalmat, hanem a jelentésük.
- Mi? – kérdem kábán, letaglózottan. Maga a feltevés olyan hatással van rám, mintha már a pengéje a szívemet járná át.
- Talán az emberébe is? Talán mindkettőjébe egyszerre?! – üvölt, ahogy a torkán kifér.– Nyomorul, aljas… - keze a magasba lendül, majd arcomon csattan. Az ütés erejétől megtántorodom, majd a földre huppanok. Fejem leszegve várom a sorsom, ám csizmába bújtatott lábakat látok, mik köztem és közte magasodnak. Kíli az, ki saját testével védelmez.
- Mit csinálsz? – kérdi.
- Megbüntetem az aljas, hitszegő, mocskos tolvajt, aki elvitte az Arkenkövet az ellenségnek! – a vádra a fiatal törp elsápad, felém fordul, azonban csak egy szót tud kinyögni.
- Bilbó…?
- Na, gyerünk, mond el neki is! Dicsekedj el vele, hogy megloptál engem!
- Nem loptalak meg! – csattanok fel, én sem értem, miért. Eddig kész voltam feláldozni magam érte, elfogadni a megérdemelt büntetést, ám azzal, hogy árulással, majd pedig lopással vádolt, felpiszkálta a büszkeségem és becsületem, miktől a halál kapujában sem vagyok hajlandó megválni.
- Akkor mivel magyarázod, hogy valami, ami az enyém, általad került máshoz?
- Az az én részem volt! A kincsből! – felegyenesedem, a szemébe akarok nézni. Még akkor is, ha már nem azt a lényt látom tükröződni benne, akit szeretek.
- Hogy lett volna a tiéd? – kérdi, keze ütésre lendül, mégsem találhat el. Kíli nem engedi neki. Egyelőre…
- Az én részem. Ami jár nekem! –tudom, az osztozkodás nem így működik, mégis ragaszkodom ehhez. Mivel nem akartam, hogy az őrületed újabb szárnyakat kapjon, ezt választottam. Nem magam miatt. Nekem a kincs nem kell. Miattad. Érted.
- Az az egy ő többet ért, mint itt minden kincs, hát nem érted?! – újra üvölt, érzem a belőle áradó feszültséget, gyűlöletet. Látom szemében az ölési vágyat.
A hangzavart hallva a többiek idesiettek, s most, mondhatni, tátott szájjal figyelik az eseményeket.
- Az az én részem volt. Az egy tizenegyed részem a kincsből. Nem loptalak meg. Kész vagyok teljes jussomként betudni.  Megváltoztál, Thorin. A törp, akit Zsáklakban megismertem, soha nem kételkedett volna rokonai hűségében! – Per pillanat már én vagyok az, aki nem tudva gátat vetni indulatainak, torka szakadtából üvölt – A törp, akibe beleszerettem, soha nem… soha nem tenne olyanokat, soha nem mondana olyanokat… - mire végzek, hangom nem több rekedt suttogásnál. Nem vagyok képes befejezni.
- És én? Én talán egy mocskos kis tolvajba szerettem bele? – kérdi tőlem. – Elvágni a torkát- parancsolja, viszont életében talán először, senki sem engedelmeskedik neki. Szerencsémre, mivel a kettős sokktól megnyikkanni sem tudok. Szerettem volna tőle hallani ezt a szót, ám nem így, s nem úgy, hogy rögtön utána a halálomat követeli. Mástól. Tőle elfogadnám, mástól nem.
- Nem adtam talán parancsot?! – mindenki dacosan a szemébe néz, mégis mozdulatlan marad. – Hát, akkor megteszem én!
Erős szorítást érzek karomon, majd mellkasomon, miközben a sereggel szembe fordít, egyik kezével mozgásom korlátozza, másikkal egy tőrt szegez a torkomnak. Szemeimet lehunyva várom a végső pillanatot. Nincs erőm ellenkezni. Nem érdekel immár semmi. Elvesztettem a számomra legfontosabbat, minek köszönhetően az életem feleslegessé, üressé vált.
Hirtelen a penge távolodik el tőlem, majd ő maga is. Értetlenkedve, kissé kábán nyitom ki a szemeimet, s ekkor pillantom meg Gandalfot.
- Hát, nem alakítod valami fényesen a Hegymély Királyának szerepét, Thorin. Ha nem tetszik neked a betörőm, kérlek, ne tegyél kárt benne. Ad vissza. Nekem.
Tagjaimba újfent erő költözik, miről érzem, nem a sajátom. Késztet arra, hogy a többiek között futva átszeljem a távolságot egészen a kötélig, leereszkedve pedig megálljak Gandalf mellett. Eddig tart csupán. Amint elmúlik, összerogynék, azonban a mágus fél kézzel tart.
- Na, mit mondasz? Visszaadjuk az Arkenkövet jussunkért cserébe? – kérdi Bard. Tekintetemet Rá szegezem. Arca eltorzul az utálattól, attól, hogy nem teljesíthette jogos bosszúját.
- Soha többé nem közösködöm mágusokkal, vagy megyei patkányokkal! – üvölti Gandalfnak. Újabb szúrás. Szívem ezernyi sebből vérzik, lelkem belül zokog.
- Halljuk a válaszod! Mit akarsz? Békét, vagy háborút? – kérdezi az ember ismét.
Mielőtt szólna, hatalmas holló ereszkedik elé. Mintha mondana neki valamit.
- Legyen háború – ejti ki a súlyos szavakat. Hát nem látja, hogy a vesztébe rohan?
Csillogásra leszek figyelmes a szemem sarkából. Oldalra fordulva a törpök egész seregét pillantom meg. Thranduil tünde nyelven ad parancsot, mire katonái szembe fordulnak újdonsült ellenségükkel. Magam, még mindig Gandalf mellett, félig kábán követem, egyre közelebb érve a törpökhöz.
-Az kicsoda? – kérdem, utalva feltehetőleg a sereg vezetőjére, ki a hatásosság kedvéért egy kisebb emelkedőre vágtat, megálljt parancsolva a többieknek. Mintha csupán arra várna, hogy odaérjünk.
-Dáin. Thorin unokatestvére, a Vasdombok ura.
-Hasonlóak…?
-Mindig is azt mondták, Thorin a józanabb kettőjük közül.
Remek. Itt vér fog folyni…
- Szép reggel, nem igaz? – kérdi szinte baráti hangot megütve – Mondjátok, nem vennétek fontolóra az ajánlatom – hangja egyre hangosabb -, és takarodnátok el előlem, hogy fivéremhez mehessek?! – A végére üvölt.  A Hegyből helyeslő morranásokat hallani.
Az emberek meghátrálnak, azonban Gandalf előre lép, magához ragadva a szót.
-Ugyan már, Dáin.
-Szürke Gandalf. – ajkait lebiggyeszti.- Szólj ennek a csőcseléknek, hogy távozzanak, vagy eláztatom a földet a vérükkel!
-Semmi szükség a vérontásra! Itt és most nincs. Egy ork sereg tart erre. Össze kell fognunk ellenük.
-Nem hátrálok meg semmiféle tünde elől. Főleg nem ezen álnok erdei manótól. Ő nem akar mást, csupán rosszat a népemnek. Ha nem takarodik az utamból szép szerivel, hát széthasítom a csinos kis fejét!
Ezeket hallva, van valami igazság a kettejükről szóló pletykákat illetően, bár, a Sárkánykórban leledző Thorin sem egy ma született bárány.
- Gyerünk fiúk! Csatarendbe! Kalapáljuk el ezeket a fickókat!
A tündék válaszként olajozott mozdulatokkal felkészülnek a támadásra, ám ekkor megremeg a föld, sebéből hatalmas, féregszerű lény vágódik ki, maga után alagutat hagyva.
-Rémférgek… - nyögi Gandalf.
-Jajj, ne már. – csatlakozik hozzá Dáin is, felismerve, miszerint most nem az emberek és a tündék az ellenségei. Kürtök egész hada szólal meg, minek következtében orkok százai özönlenek elő az alagutakból. Tagjaimba a meglepettség után új erő költözik. Akármit is tett velem Thorin, akármennyire megsebzett és megalázott, újra feléled bennem az iránta tanúsított szerelem és hűség. Ha kell, meghalok, de védelmezem, míg van bennem erő. Dáin ocsúdik elsőként, törpjeivel az élre vágtat. Viszont Thranduil nem ad parancsot. Nem tesz semmit.
-A tündék...nem harcolnak? – kérdem, miközben látom, ahogy az aprócska törp sereg egyre közeledik a hatalmas hordához.
-Thranduil! Hisz ez őrültség! Segíts nekik! – a tünde arcán…félelem…igen, félelmet látok. Mégis, az utolsó pillanatban röpke parancsszóval harcra utasítja seregét, kisegítve ezzel a maroknyi törpöt. Az embereknek ekkor más gondjuk akad. Szeretteiket, kiket a városban hagytak, az ork sereg másik fele veszélyezteti. Mivel itt nem tehetek semmit, úgy döntök, a városiakkal tartok. Lélekszakadva rohanunk megmentésükre, ám későn érkezünk. Már benn vannak, asszonyokat, gyermekeket gyilkolnak. Kezeim maguktól teszik a dolgukat, az ellen sokszor nem is tudja, honnan érkezett meg hozzá a halál. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el. Percek? Órák? Csupán az ellen fogyását sikerül figyelemmel kísérnem…Sikerül visszavernünk valamennyire őket, hála a harci lázban égő asszonyoknak. Égtelen robajlásra leszek figyelmes, így az egyik pillér felé veszem az irányt. Látom, amint hatalmas, aranyszín harang töri apró darabokra Erebor kapuját, majd pedig Thorinnal az élen kirohannak a törpök. Az ekkor már falnál rostokoló Dáinék utána vetik magukat, ékként hatolva az orkseregbe.
-A törpök észhez tértek! – ujjongok az immár mellettem lévő Gandalfnak.
-Összefognak a királyukért. – suttogja meghatottan.
Tekintetem le nem venném az ébenszín hajkoronáról, ám újabb sereg özönlik a városba. Erőszakkal kell elszakítanom magam tőle, s a saját bőröm mentenem. Holtan nem sok hasznom láthatja…
Mikor sikerül kissé szabadulnom, látom, amint hátasával egy emelkedőn vágtat felfele, pár bajtársunkkal egyetemben.
-Gandalf! Ez Ő! Thorin!
-És Fíli, Kíli meg Dwalin! A legjobb harcosait hozza.
-Ugyan minek?
-Hogy levágják a kígyó fejét.
Újabb roham közeledik, ám sokkal kisebb, gyengébb. Újra elveszítem az időérzékem. Mire eszmélek, nincs már más, csak halottak. Emberek, tündék, orkok. Tagjaim remegnek az aggodalomtól, fáradtságtól egyaránt. Gandalf oldalán Thranduilhoz sietek. Fia, Legolas meghozta a szörnyű hírt, miszerint újabb sereg tart Hollóbérc felé…Oda, ahová Thorin ment. A segítségét kéri, ám megtagadja tőle. Állítása szerint elég tünde vér folyt már hiába. Fáradtságomat mintha elfújták volna. Az van halálos veszélyben, ki számomra ezen világon a legkedvesebb! Értesítenem kell. Megmenteni. Más nem érdekel!
-Majd én szólok nekik.
-Ne legyél ostoba. Nem élnéd túl.
-Miért nem?
-Mert útközben észrevesznek és megölnek.
-Nem fognak. Nem látnak meg.
-Szó sem lehet róla, Bilbó.
-Pedig megyek.
-Azok ellenére, amit mondott és tett, még mindig képes lennél feláldozni magad Thorinért?
-Minden kétség nélkül… - sóhajtom, s mire kettőt pisloghatna, már szaladok, egyenesen a bérc felé. Félúton eszembe jut a gyűrű. Ha egyszer kisegített, miért ne tehetné másodjára is? Láthatatlanul közlekedem az orkok között, néha csupán hajszál híján kerülve el a nem nekem irányzott, mégis halálos csapásokat. Örökkévalóságnak tűnik, míg elérem a tetejét. Végig azon imádkozom, ne késsek el, éljen, mert még élnie kell…
S ekkor megpillantom, Dwalin oldalán. Tőlük nem messze guggol Kíli és Fíli. Alig kapok levegőt a megerőltetéstől, lekapom ujjamról a gyűrűt, majd a nevét nyögöm.
-Thorin…
-Bilbó! - Megfordul, arcán meglepettség suhan át. Tekintete mintha…Tisztább lenne. Biztosan a fáradtságom játszik velem.
-Menjetek el innen. Most! Azonnal! Azog egy másik serege az ellenkező irányból támad, bekerítik ezt az őrtornyot. Nem lesz kiút.
-Nincs sok híja, az a patkány odabent van. Menjünk utána! – kiálltja Dwalin s megindulna, ám Thorin elkapja a karját és visszatartja.
-Nem! Épp ezt akarja, be akar csalni minket. Ez egy csapda. Menj, vidd innen húgom fiait! Nincsenek biztonságban. – ellenkeznének, mégis teljesítik a parancsot. Ketten maradunk, mégsem szólunk egymáshoz. Nekem nincs immár mit mondanom neki, ahogy neki sem. Mire Dwalin visszaér, Azog is megmutatja magát. Ork szavakat köp felé, miket egyáltalán nem értek, azonban láthatóan Thorinnak sikerül megfejtenie az értelmüket. Rohanni kezd felé, hiába kiállt utána Dwalin, kezei már csupán a levegőt markolják. Követjük hát, rendíthetetlenül. Kezembe ismerősen simul Fullánk markolata. Orkokon kell keresztülvágnunk magunk, míg valamilyen rejtélyes oknál fogva Thorint akadálytalanul átengedik. Hatalmas denevérek száguldanak át fejünk felett, miközben az éj teremtményei özönlenek. Vált-válnak vetve harcolunk a sokszoros túlerő ellenében, miközben szívem vadul kalapál, gondolataimat egyetlen dolog tölti ki: Hová lett? Mit csinál? Utána kell mennem, meg kell védenem!
Sikerül annyira megközelítenem, hogy már láthatom. Megkönnyebbülten fújom ki a visszatartott levegőt.
Csupán egyetlen pillanatig lankad figyelmem, s ezt egy leleményes fajzat azonnal ki is használja. Erős ütést érzek a halántékomon, majd elsötétül minden.
Mikor magamhoz térek, azonnal őt keresem. Felé rohanok, érzem, sőt, tudom, valami nincs rendben, valami történt vele. Lábainál az élettelen Azog fekszik, miközben tekintetét le nem venné az alant dúló csatáról. Hallom nehéz lélegzetvételét, látom nehézkes tartását…Mielőtt odaérhetnék, térdre zuhan, majd elterül a befagyott vízesés jegén. Arca, nyaka csupa vér…Legszívesebben sírva fakadnék. Lerogyom mellé, fejét gyengéden ölembe hajtom, hátha így kényelmesebb.
-Bilbó… - nyögi, beszéde nehézkes.
Mielőtt válaszolnék, végig simítok csatakos tincsein.
-Most ne mozogj. Feküdj nyugodtan.
-Örülök, hogy életben vagy.
-Ne beszélj. Szükséged van az erődre…
-Megbocsátással akarok elválni tőled.
-Ne is mondj ilyeneket! – hangom sírós, ám szemeim szárazok maradnak. Nem lehet, hogy a későn érkeztem. Nem halhat meg a karjaimban!
-Visszavonom…a szavaimat és a tetteimet a kapunál. Csak az tesz ilyet, aki igazán szeret. Bocsáss meg. Túl vak voltam, hogy lássak. Sajnálom, hogy ilyen veszélybe sodortalak.
-Nem! Örülök, hogy osztozhattam veled a veszedelmekben! Örülök, hogy veled lehettem. Általad megismerhettem, milyen a szerelem, megtalálhattam az igaz boldogságot, azt, aki valójában vagyok, aki csak melletted lehetek…Ez sokkal több volt, mint amit egy Zsákos érdemel!
Óvatos csókot lehelek ajkaira, miket nem viszonoz. Mikor felegyenesedem, pillái átölelik egymást. Egy röpke másodpercig elfog a rettegés. Meghalt! Nem! Nem! Nem!
Azonban a mellkasa emelkedik, s süllyed…Ruháján halálosnak szánt szúrás általi szakadás van. Nem…Ekkor kisüt a nap, csupán egyetlen pillanatra, s ott, ahol a sebnek lennie kellene, csillanást vélek felfedezni. Óvatosan arrébb hajtom a szövetet…Mithrill…Rajta van a mitrhill ing! Nem fog meghalni, csupán elájult…
Könnyeim utat találnak maguknak örömömben.
 
Hamarost megérkezik Balin, oldalán Gandalffal. Készségesen átadom nekik, hiszen jobban el tudják látni sebeit, mint én magam. A mágus karjaiba véve viszi le egészen a Hegy lábához, hol rögtönzött ispotályokat állítottak fel, sátrakból. Míg a vizsgálat tart, szinte eszemet veszi a rettegés. Fertályóra múltán Balin dugja ki a fejét, arca sugárzik az örömtől.
-Kapott pár súlyos sebet, de életben marad. Nincs okunk az aggodalomra.
-Hála az égnek… - hangosan engedem ki a visszatartott levegőt, majd könnyebb szívvel sóhajtok fel.
-Nem mész be hozzá? Mióta magához tért, mást se mond, mint sem látni kíván.
-Nem. – hátat fordítok öreg barátomnak. – Most, hogy tudom, jobban van, nincs maradásom. Visszatérek Zsáklakba. – mély levegőt veszek. – Elárultam, s ezt sosem fogja nekem megbocsátani, ahogy én sem magamnak. Jobb lesz, ha távozom. Mindkettőnknek. Ég veled.
 
Megindulok a sátrak labirintusában, fejem leszegve, könnyeim pedig úgy potyognak, akár a tavaszi, lágy eső…


 
Thorin:

Sokáig nem történik semmi. Amikor mindenki fellázadna, miszerint kimenne és harcolna megtiltom, és elvonulok. Azt persze nem tudom, hogy mennyi idő telik el, hiszen itt minden olyan… időtlen. Csak a tűz fénye, napsugár ide nem ér el. 
Egy pillanatban viszont megérzem, hogy már nem vagyok egyedül. A megjelenő Dwalin kérdőre von, nem érti, miért ne harcolhatnának a többi törppel együtt. 
- Inkább gyűjts össze mindenkit, és vigyétek szintekkel lentebb az aranyat. Annak nem eshet baja – adom parancsba és fordulok is meg, de a legnagyobb megdöbbenésemre nem teszi, amit parancsolok, hanem szembe száll velem. Elmondja, hogy csalódott bennem és soha nem érezte még, hogy olyan kicsi lennék, mint amennyire most vagyok. Kiabálva közli, hogy az arany engem is megrészegített, nem engedheti, hogy így vezessem a csapatot. De persze tenni nem tesz semmit, addig nem mer elmenni. Amikor elzavarom, mert nem szívesen ontanám a vérét, ő távozik, én meg oda megyek, ahol korábban a forró arannyal akartuk a sárkányt megállítani – sikertelenül. Fel és le járok a végtelen teremben, az arany visszaveri minden tűzcsóva fényét a padlóról, aztán érzem, hogy megint szét akar hasadni a fejem. Sokadszorra már…

Órák, napok, hetek, talán évek is eltelnek, amíg állok a fejemre szorított kezekkel és nézem, ahogy életem minden pillanata lepereg a szemem előtt. 
Akkor meghalok? Most? Miért…?
Amikor Bilbó arcát látom, ahogy kéjben fürdőzve a nevem suttogja, felüvöltök. 
Elvesztettem.
Akkor már mindennek vége… de akkor…
Hirtelen meglátom saját magam, szinte látomásként, ahogy elnyel a mozdulatlan arany, ami a padlót fedi. Ekkor válik világossá…
Tényleg megfertőzött a láz. Nem tudom, hogy mikor, nem tudom pontosan, hogy mit és miét tettem, de egy dolgot tudok. Már úgyis elvesztettem Bilbót a saját hibámból, most itt az ideje, hogy hősként haljak meg, segítve saját népem, akiket részeg elmémre hallgatva kergettem bele a veszedelembe. 


Miközben kitörünk a harang ütötte lyukon és a sereg élére állok, már nem is jut eszembe más, se Bilbó, se arany, se… semmi. Csak kaszabolok minden ellent, aki az utamba kerül, hogy legalább a fajtám eme kis részét megmenthessem, ha már elvesztettem a szívemnek legfontosabbat. 
A következő pillanatban furcsa hang üti meg a fülem, mintha ork ordítozás lenne. Ami nem is lenne ugyan meglepő – tekintve, hogy egy ork sereggel küzdünk éppen. De ez a hang felülről jön. 


Miután üdvözöltem testvéremet, akit talán akkor látok utoljára, parancsba adom Fílinek, Kílinek és Dwalinnak, három legjobb harcosomnak, hogy tartsanak velem a hegy tetejére, ahonnan a hangot hallottam, és ahol pár pillanatra maga a fehér ork is feltűnt. Ők persze nem ellenkeznek, miért is tennék.
Persze nem érünk fel olyan hamar, mint szeretném, de így is feljutunk, ám ekkorra szinte kiürült a hely. Néhány ork lézeng csupán, akikkel bármelyikünk elbánna egymaga is. Épp megvitatnánk, hogy merre tovább, amikor hirtelen olyan hangot hallok a hátam mögül, amibe beleremegek. 
- Thorin… - Szinte suttog, mégis fáj tőle mindenem. Leginkább a szívem… - Menjetek el innen. Most! Azonnal! Azog egy másik serege az ellenkező irányból támad, bekerítik ezt az őrtornyot. Nem lesz kiút. 
- Nincs sok híja, az a patkány odabent van. Menjünk utána! – kiálltja Dwalin, de ekkor válik számomra világossá, hogy hova is tűnhetett el mindenki innen. 
- Nem! Épp ezt akarja, be akar csalni minket. Ez egy csapda. Menj, vidd innen húgom fiait! Nincsenek biztonságban. 

Nem olyan sokkal később az események viszont mégis rosszra fordulnak. Azog megjelenése után halált ígér nekem, ezt úgy is tudom, hogy nem értem őt. Harcosok vagyunk mindketten, még akkor is, ha ő egy alávaló féreg. Így hát tudom. Érzem. 
A csata kezdetét veszi hát, mindenki harcol, szikrákat vernek az egymáshoz csapódó pengék, egymást érik a fájdalmas nyögések, de végül ketten maradunk. Ő és én. Amire már oly’ rég várok és egyszer már elérkezettnek is hittem. Most végre tényleg megtörténik. 

Nem sokat szólunk. Ő sem látja értelmét a fenyegetésnek, engem pedig túlontúl hajt a harag, nem lenne értelme kinyitnom a számat. Helyette vadul támadok, szinte időt sem hagyva neki, ahogy apámtól és nagyapámtól láttam és tanultam, s amire mindig azt mondják, hogy ez illik valóban egy törp királyhoz. A Hegymély Királyához. 

Órák telnek el, hiszen közben majdnem besötétedik, mire sikerül halálos sebet ejtenem rajta. Ám utolsó erejével még a belém döfi kardját, és bár érzem, hogy nem tépi fel a bőröm, az ütés miatti fájdalom szörnyű és a többi sebem is rettenetesen sajog. Mintha itt lenne a vége. Nézem az alant elterülő csatát, mégsem látok semmit, csak összeesésem után az Ő arcát. 
- Bilbó… 
- Most ne mozogj. Feküdj nyugodtan.
- Örülök, hogy életben vagy.
- Ne beszélj. Szükséged van az erődre…
- Megbocsátással akarok távozni. – Mert most úgy érzem, hamarosan távozom.
- Ne is mondj ilyeneket! 
- Visszavonom… a szavaimat és a tetteimet a kapunál. Csak az tesz ilyet, aki igazán szeret. Bocsáss meg. Túl vak voltam, hogy lássak. Sajnálom, hogy ilyen veszélybe sodortalak.
- Nem! Örülök, hogy osztozhattam veled a veszedelmekben! Örülök, hogy veled lehettem. Általad megismerhettem, milyen a szerelem, megtalálhattam az igaz boldogságot, azt, aki valójában vagyok, aki csak melletted lehetek… 
Hallom, hogy még beszél, de nem értem. Lehunyom a szemem és csendben várok. A halálra, a megváltásra, bármire, ami következik. 
Nem tudom, mikor térek magamhoz. Azonnal mozdulnék, hiszen az utolsó emlékem ő, de valaki visszanyom az ágyra.
- Nyughass! Még messze nem vagy olyan állapotban, hogy mozoghass – hallom meg Gandalf hangját. A szemem csak ekkor nyitom ki. 
- Hol van? – kérdezem tőle. 
- Elment. Balin próbált vele beszélni, de hajthatatlan volt. – Nem szomorkás a hangja, mintha még tudna valamit, amit én nem. 
- Akkor nekem is indulnom kell…
- Mégis hogy mehetnél el innen? – lép be Balin. – Te vagy a királyunk, endet kell tenned, le kell tenned egy birodalom alapkövét! Az egészet veszni hagynád egy hobbit kedvéért? – kérdezi dühösen.
- Talán nem vagy elégedett azzal, hogy elment? – kérdezi Gandalf. 
- Meg sem várta, hogy Thorin felébredjen – jegyzi meg Balin elszomorodva. 
- Nos, az okokat én magam sem tudhatom, abban viszont biztos vagyok, hogy holnap reggel bőven ráérsz elindulni utána, Thorin. Addig pihenj – adja parancsba a mágus. 
- De Gandalf… - Balin vitatkozna talán, de csak leinti. 
- Az a tömérdek arany, ami itt felgyülemlett, neki olyan, mint a méreg – mutat rám. – Kitennéd szándékosan ennek? Az első feladatunk eltüntetni azt. Abban pedig segítek én magam is. – Balin pár pillanat múlva bólint, én pedig lehunyom a szemem és mintha valaki parancsba adta volna, alszom ismét. 

Reggel frissen kelek. Az, hogy jól vagyok, talán túlzás, de nem vagyok olyan rosszul, mint tegnap. Egy póni hátán bőven elleszek úgy vélem. Indulásom előtt még parancsba adtam Balinnak, hogy akármikor térek vissza, ha egyáltalán visszatérek, nem akarok nagyapám aranyából egy érmét sem itt látni. Adja az embereknek, cserélje el, és tegye rendbe annyira Erebort, hogy mire visszatérek, már ismét folyhasson a munka. Persze nem örültek, hogy én is távozom, de senki sem akadályozott meg benne. Gandalf viszont jelezte, hogy mindenképp menjek Beorn felé, Bilbó is épp arra tart, ő maga adta neki parancsba, hogy arra menjen, amerről jöttünk. Én magam bizonytalan vagyok, hogy hol érem utol hiszen pihennem is kell, és kétnapos előnnyel indult. De ha máshol nem, hát Zsáklakban meg fogom találni. 


Beorn háza most is olyan, mint korábban volt. Furcsa és hatalmas. Mégis, a kertben legelésző pici póni nem illik bele a hatalmas bőrváltóról alkotott képembe, így mosolyogva lépek az ajtóhoz, hogy bekopogjak rajta. Beorn az, aki kinyitja nekem. 
- Nocsak, nocsak. A Hegymély Királya? Nem könnyű megszabadulni tőletek – bök a háta mögé, ahol a tűz mellett az én drága, megszeppenten pityergő hobbitom ül, és bámul rám hatalmas szemekkel. – Nem adok nektek sok időt, de napnyugtéra hazatérek. Még vacsorát kell főznöm, ezek szerint mindhármunknak. 

Ahogy ő távozik én beljebb lépek és zárom az ajtót. 
- Mit keresel te itt? – kérdezi. 
- Nem voltál rá kíváncsi, hogy mi lesz velem, hát jöttem, hogy elmondjam – jegyzem meg, de nem bántó hangon. – És fontosnak tartottam feltenni a kérdést, hogy mi a fészkes fenéért mentél el csak úgy? 
Még mindig nem szól egy szót sem. Lassan feláll, elindul felém, miközben a könnyei szaporán potyognak, és megáll előttem. 
- Gyűlölsz még? – kérdezi, szinte suttogva. 
- Soha nem gyűlöltelek. Nem én mondtam mindazt, hanem a sárkánykór. És bár mindenre emlékszem, nem tudtam ellene semmit tenni. Ellenben azt meg kell mondjam, ha arra vársz, hogy térdre fogok ereszkedni előtted, és úgy könyörgök a bocsánatodért, akkor, bármennyire fontos vagy nekem, tévedni fogsz. 
- Fontos vagyok neked? – kérdezi, és érdeklődve felnéz rám. 
- Ez csak természetes. Már figyelmeztettelek, ne feltételezd rólam, hogy minden útszéli hobbitot ölelgetek, csókolok és a magamévá teszek – mosolygok rá halványan, mire érzem, hogy az ő feszültsége is enged picit. 
- És most mi lesz? – kérdezi halkan. 
- Az csak tőled függ. – Megfogom a kezét, tenyerembe fektetem, és simogatni kezdem. – Ha meg tudsz nekem bocsájtani, és együtt tudsz velem élni, akkor a szívem továbbra is a tiéd. És már csak a tiéd. Mert mire visszatérünk Ereborba, az arany már nem lesz ott. Soha nem leszek többé olyan. Igazságos uralkodója akarok lenni a népemnek, veled az oldalamon. De előtte… ha fontosnak tartod, visszatérhetünk Zsáklakba a holmidért, már ha hajlandó vagy velem élni továbbra is… - Látom az arcán bizonytalanságot, ezért még egy dolgot hozzáteszek. – Bárhogy is döntesz, el fogom fogadni. De tudnod kell, hogy tiszta szívemből szeretlek téged, Zsákos Bilbó.


 
Bilbó:

Mikor elérem a tábor szélét, megtorpanok. Tudom, nem szabadna megállnom, sem pedig visszatekintenem, mégis, képtelen vagyok elmenni anélkül, hogy egy utolsó pillantást ne vetnék a Hegyre, oda, ahová együtt érkeztünk, oda, ahol örökre külön váltunk. Szinte látom magunkat, ahogyan felé igyekszünk, amikor beszélgetünk, s ahogy elárulom…
Mély levegőt véve szakítom el tekintetem és megfordulva elindulok. Nem tehetek meg pár lépést sem, mikor ismerős hangot hallok a hátam mögül.
-Hová igyekszel, Zsákos Bilbó? –tudom, ki az, aki a nevemen szólít.
-Haza. Zsáklakba. Oda tartozom. – felelem kurtán, mégis, hagyom, hagy érjen utol.
-Látom, időpazarlás lenne téged marasztalnom. Elszántnak tűnsz.
-Az vagyok. – húzom ki magam megerősítésképpen, azonban a tekintetem minden bizonnyal elárul.
- Ez esetben tényleg felesleges próbálkoznom. Csupán egy tanácsot adhatok, az pedig, hogy megfogadod-e, rajtad áll.
- Miféle tanácsot?
- Ha nem szakítanál folyamatosan félbe, elmondhatnám, Bilbó. – fed meg Gandalf, azonban a tekintetén azt látom, hogy inkább szórakoztatja a dolog, mintsem bosszantaná. – Menj arra, amerről jöttünk. Rövid és sokkal biztonságosabb útvonal, mint a többi. Beornhöz is betérhetnél. Szeretném tudni, hogy van. Megírhatnád.
- Megfogadom a tanácsodat, Gandalf. Még akkor is, ha érzem, nem csupán érte és a testi épségemért aggódsz, hanem forralsz valamit.
-Nahát. Tényleg? – teszi fel a költői kérdést, arcán mosollyal, miközben kezével a ruhája egyik zsebében kutat. Kis idő múltán előkerül a pipája, amit módszeresen el kezd kitakarítani, majd pedig megtömni.
-Szeretnél… szeretnél még valamit mondani, vagy indulhatnék?
-Óh, hogyne. Menj csak, nem állt szándékomban feltartani téged. Viszont van valaki, aki szeretne hozzád csatlakozni. – megint az a sejtelmes mosoly… ekkor látom meg a mögötte megbújó pónit. Minden feszültségem elszáll, s most már én is mosolygok. – Egész idáig követett téged, megtagadva a gazdája kérését. Hűséges hátas.
- Igen, az… - suttogom, miközben a hűség szó hallatára arcomról leolvad a mosoly. – Hát, akkor ég veled, Gandalf. Örültem, hogy megismerhettelek. – mivel barátom előre gondolkodva már felnyergelte és málházta kedvenc pónimat, nincs más teendőm, mint a nyergébe szállni. Elindulunk, azonban hirtelen megállítom. – Gandalf… A törpökkel… Bármikor meglátogathattok. Tea ötkor van…Még kopognotok sem kell. – félszegen elmosolyodom, a gondolataimba merülök, így ha mond is valamit, nem hallom. Újra elindulunk. Vissza a Megyébe…
 
Lassan haladok, jóval lassabban, mint ahogy kellene vagy ahogy a póni hátán illene. Azonban nincs okom a sietségre, illetve félek, miszerint ha hazaérek és már nem lesz célom, összeomlok. Amíg van, ami lekössön, van, ami előttem áll, talán nem következik be.
Keserédes érzések kerítenek hatalmukba, mikor a hatalmas kapun át megérkezem a kertbe, majd pedig megpillantom az én méreteimhez képest óriási házat. Itt semmi sem változott, ugyan olyan, mint pár hónappal ezelőtt… Pedig már semmi sem lesz olyan, mint akkor.
Hirtelen kinyílik az ajtó és kilép rajta a bőrváltó.
-Zsákos úr. Számítottam rád. Maradnál, igaz? Már későre jár. Veszélyes lenne elindulnod.
-Ha nem zavarok… - felelem félszegen, miközben leszállok a hátasomról.
-Nem állítanám az ellenkezőjét. De el sem küldhetlek.
- Ez igazán…. kedves.
-Gyere. A pónit bízd rám. Már forr a víz, készíts addig egy teát. – mielőtt kettőt pisloghatnék, már el is tűnnek a szemem elől, magamra hagyva a gondolataimmal. Kérésének megfelelően betérek a házba és nekilátok elkészíteni az italt. Remeg a kezem. Akármennyire igyekszem megnyugodni és nem rá gondolni, akárhová tekintek, mindenhol őt látom. Hallom a hangját, ahogyan a nevemet suttogja. Eszembe jut az emlék, mikor az egyik oszlop tövében, az ölében ébredtem… Az első, önkéntelen, tudat alatti védelmező mozdulata…
Megrázom a fejem, mintha ezzel kirázhatnám belőle. Nevetséges ötlet, de legalább elmondhatnom, hogy megpróbáltam. Akármennyire is szeretném, tudom, sosem fogom elfeledni, sem pedig az iránta tanúsított érzelmeket elhalványítani. Magamba roskadva ülök le az egyik székre és várom a vendéglátómat, aki hamarosan megérkezik. Helyet foglal velem szemben, így kevésbé érzem magam kisebbnek.
 
-Vitatkozik a gerlepár? – teszi fel a hirtelen kérdést, amit nem tudok hová tenni.
-Tessék? Kiről beszélsz? – értetlenkedem.
-A király és te. Kire gondolhatnék?
- Mi nem vagyunk gerlepár. Hogy őszinte legyek, párnak se mondhatnám már magunkat.
-Annak tűntetek. A Hegynél is.
- Az már a múlt. – sóhajtom és érzem, ahogy összefacsarodik a szívem.
-Nekem nem úgy tűnik. A tekinteted mást mond.
-Attól, hogy szeretem, még nem változik semmi. Elárultam, ezt pedig sosem fogja megbocsátani, ahogy én sem magamnak.
-Hobbitok… - sóhajtja, s kellemetlen csend telepedik ránk. Hogy őszinte lehessek, nem gondoltam volna, hogy valaha vele erről fogok beszélgetni. Ahogyan azt sem, miszerint ennyit fog hozzám szólni. Nem éppen egy csevegő személyiségnek ismertem meg. Talán Gandalf kérte meg rá? Igen, minden bizonnyal annak a minden lében kanál mágusnak a keze van benne…
-Köszönöm, hogy befogadtál. Holnap írok Gandalfnak és útnak indulok. Nem szeretnék a terhedre lenni.
-Maradhatsz. Egy szájjal kevesebb vagy több, már nem számít. Ha pedig mennél, menj. Te döntöd el.
Szájához emeli kupáját, felhörpinti a tea maradékát, majd felállva elindul a fekhelyéhez. Sóhajtva magam is követem a példáját. Olyan helyet keresek, ami minél messzebb van attól az oszloptól és lefekszem. Nem tudok aludni, azonban legalább megpróbálom. Újra és újra látom magam előtt az arcát, mikor bevallom neki, miszerint az a kő igazi, én vettem el, én adtam az embernek és a tündének. Látom a gyűlöletet a szemeiben, hallom a megvetéssel teli hangját…
Halkan felnyögök és forgolódni kezdek. Hiába. Sehogy sem tudok megszabadulni a képtől. Hajnal tájékán sikerül elaludnom, s mikor felkelek, már jócskán benne járunk a napban. Talán dél is elmúlhatott.
-Látom, felébredtél. – a hangra összerezzenek. Sietve felállok s az asztalhoz igyekszem. Mintha megérezte volna, mire van szükségem, már fel is tette a vizet.
Suttogva megköszönöm a kedvességét, többre nem futja. Nyomorultul érzem magam, még jobban, mint tegnap. Szótlanul fogyasztom a tűz mellett a teámat, Beorn pedig nem akar faggatni, így a teendőivel foglalatoskodik, így csendben emészthetem tovább magamat. Elárultam, akit tiszta szívemből szeretek, elhagytam, holott térden állva kellett volna könyörögnöm a bocsánatáért. Ostobább vagyok, mintsem azt gondoltam. Azonban már nem mehetek vissza. Nem láthatom őt soha többé….
 
A kopogás hangjára összerezzenek, s ekkor döbbenek rá, miszerint elsírtam magam. Mire kettőt pisloghatnék, Beorn már ott terem, kinyitja a hatalmas ajtót és üdvözli a túloldalán lévő személyt.
- Nocsak, nocsak. A Hegymély Királya? Nem könnyű megszabadulni tőletek –mikor meglátom, ki az, elfelejtek levegőt venni és mintha a szívem is megállna.– Nem adok nektek sok időt, de napnyugtéra hazatérek. Még vacsorát kell főznöm, ezek szerint mindhármunknak. 

Mielőtt tiltakozhatnék az édeskettes ellen, már magunkra is hagyott. 
- Mit keresel te itt? – kérdem minden udvariassági formula nélkül. Nem tudom elképzelni sem, miért jött volna ide. 
- Nem voltál rá kíváncsi, hogy mi lesz velem, hát jöttem, hogy elmondjam .És fontosnak tartottam feltenni a kérdést, hogy mi a fészkes fenéért mentél el csak úgy? 
Képtelen vagyok szólni, csak felállok, majd pedig lassan elindulok felé, míg a könnyeim megállíthatatlanul záporoznak. Attól félek, ha hozzáérek, elillan, akár egy látomás. 
- Gyűlölsz még? – suttogom. 
- Soha nem gyűlöltelek. Nem én mondtam mindazt, hanem a sárkánykór. És bár mindenre emlékszem, nem tudtam ellene semmit tenni. Ellenben azt meg kell mondjam, ha arra vársz, hogy térdre fogok ereszkedni előtted, és úgy könyörgök a bocsánatodért, akkor, bármennyire fontos vagy nekem, tévedni fogsz. 
- Fontos vagyok neked? – számomra teljességgel hihetetlen, hogy azok után, amit vele tettem, még fontos lehessek a számára. Ami pedig a könyörgést illeti… Nekem kellene a lábai előtt hevernem, nem pedig neki. Megbántott, igen, azonban amit én követtem el ellene, ezerszeresen súlyosabb, mint bármi, amit ő mondott vagy tett. 
- Ez csak természetes. Már figyelmeztettelek, ne feltételezd rólam, hogy minden útszéli hobbitot ölelgetek, csókolok és a magamévá teszek – az, hogy felemlíti ezt a mondatot, segít kissé felengednem, a mosolya pedig megerősít abban, miszerint nem hallucináció a jelenlegi szituáció.
- És most mi lesz?
- Az csak tőled függ. – megfogja a kezem és finoman, mint régen, cirógatni kezd.– Ha meg tudsz nekem bocsájtani, és együtt tudsz velem élni, akkor a szívem továbbra is a tiéd. És már csak a tiéd. Mert mire visszatérünk Ereborba, az arany már nem lesz ott. Soha nem leszek többé olyan. Igazságos uralkodója akarok lenni a népemnek, veled az oldalamon. De előtte… ha fontosnak tartod, visszatérhetünk Zsáklakba a holmidért, már ha hajlandó vagy velem élni továbbra is…Bárhogy is döntesz, el fogom fogadni. De tudnod kell, hogy tiszta szívemből szeretlek téged, Zsákos Bilbó.
A szavainak köszönhetően elfelejtek ismét levegőt venni. Valószínűleg, ha ez így megy tovább, meg fogok fulladni egyszer, azonban ez érdekel jelenleg a legkevésbé.
-Szeretsz…? – kérdem, miközben a nemrég elapadt könnyeim tudatomon kívül újra utat találnak maguknak. Fogalmam sincs, mikor lettem ilyen érzelgős, azonban ez sem érdekel. Egyetlen egy szó visszhangzik a fejemben csupán, megállás nélkül… Szeret.
-Igen, szeretlek. Ennyire nehéz ezt elhinned?
-Igen, ennyire. Hiszen elárultalak. – látom, miszerint közbe szólna. Elhúzódom tőle, megrázom a fejem. – Kérlek, ne szakíts félbe. Ezt… ezt el kell mondanom. Elárultalak.  Átadtam az Arkenkövet az ellenségeidnek. Azért cselekedtem így, hogy megmentsem az életedet, azonban ez sem ment fel az alól, amit ellened elkövettem. Az lenne a normális, ha haragudnál rám, ha gyűlölnél, mivel én is gyűlölöm magam, amiért ezt tettem veled. Nem szerethetsz ezek után… Nem, nem, ez egyáltalán nem normális…Minden bizonnyal csak álmodom, nem vagy itt és nem állítasz képtelenségeket… - folyamatosan hátrálok, miközben ő egyre csökkenti a köztünk lévő távolságot. Tekintetében elszántság csillog. – Nem hallod? Ne gyere utánam, ne gyere a közelembe. Nem azt érzed, amit mondasz. Meg kellene ütnöd, meg kellene ölnöd… - nem hagyja, hogy befejezzem. Ajkai kérlelhetetlenül tapadnak az enyémekhez, miközben kezével ahhoz az oszlophoz szegez, ahol az első ittlétünkkor aludtunk. Ellenkeznék, azonban sokkal erősebb nálam. Ujjai gyengéd erőszakjával lejjebb kényszeríti az államat, hogy nyelve előre törve találkozhasson az enyémmel. A fejemben lévő hang tiltakozik, sikít, ordít és dühöng, azonban a testem önkéntelenül reagál a közelségére. Hamarosan abbahagyja a harcot és válaszol a csókra. Azonban mielőtt belemerülhetnék, véget is ér. Meg kell kapaszkodnom az erős vállaiban, hogy ne zuhanjak szégyen szemre a padlóra. Viszont, legalább a sírást abbahagytam.
-Magam is el tudom dönteni, hogy mit érzek irántad. Nincs szükségem a kioktatásodra.
-Akkor sem szerethetsz… - a vágy miatt nem sikerül magabiztossá varázsolnom a hangomat, amin ő csak mosolyog.
Mielőtt kettőt pisloghatna, kibújok a karjai alatt és futásnak eredek. Feltépem az ajtót és már kinn járok, mikor sikerül magához térnie a számára egyáltalán nem logikus lépésem okozta kisebb meglepettségből. Odakint tekintetemmel a pónit keresem, azonban hiába. Nem látom sehol, megállni pedig nem akarok, mert akkor talán elszáll az akaraterőm utolsó morzsája is. Bármennyire is szeretném, nem fogadhatom el, amit felkínált. Nem lehet egy olyan hobbit társa, aki hátba szúrta…
Más lehetőség nem lévén futva igyekszem elmenekülni előle. Akármennyire is igyekszem, gyorsabb nálam. Sikerül elkapnia és a földhöz szegeznie. Úgy magasodik felém, mint azon az éjjelen… A pír hirtelen ellepi az orcám, a tekintetemet pedig muszáj vagyok leszegni, nehogy árulóm legyen.
-A te állapotodban nem kellene ostoba hobbitokat üldöznöd… - nyögöm, mikor teljes súlyával rám nehézkedik, elejét véve minden további szökési kísérletemnek.
-Akkor az ostoba hobbitnak nem kellene elszaladnia.
-Bizony, hogy el kell szaladnia, ha félti azt a személyt, aki az életénél is fontosabb, és meg akarja védeni attól, hogy hatalmas hibát kövessen el.
-Elég legyen ebből a beszédből, Bilbó! – szól rám, azonban a hangjában nyoma sincs haragnak vagy bármilyen indulatnak, inkább, ha tippelnem kellene, enyhe megbántottságot vélek felfedezni abban a gyönyörű tónusban, amitől mindig hevesebben kezd verni a szívem. – Válaszolnál végre?
Lehunyom a szemeimet, a tagjaim pedig teljesen elernyednek.
-Nem tudom, miért nem vagy képes megérteni egy ilyen egyszerű dolgot. Nem lehetek veled. Jobbat érdemelsz.
-Nem. Te kellesz.
-De miért…? – hangom nem több már suttogásnál.
-Mert szeretlek, Zsákos Bilbó.
-Én is szeretlek. – Mielőtt folytatnám, mély levegőt veszek. Kezem az arcára simítom. – Ha már nem tudlak meggyőzni… Akkor elmondom, mi az, amit igazán szeretnék. – pár pillanatig elcsendesedem. Érzem, ahogy megfeszülnek a tagjai. – Visszatérek veled Ereborba. Veled akarok élni. Melletted. Örökké, amíg csak lélegzem, bármennyi időt is jelentsen ez. Hozzád tartozom, Thorin. Csakis hozzád…


 
Thorin:

- Szeretsz…? – kérdezi, és ismét sírni kezd.
- Igen, szeretlek. Ennyire nehéz ezt elhinned? – Nem is tudom, hogy ez most sértő-e. 
- Igen, ennyire. Hiszen elárultalak. Kérlek, ne szakíts félbe. Ezt… ezt el kell mondanom. Elárultalak.  Átadtam az Arkenkövet az ellenségeidnek. Azért cselekedtem így, hogy megmentsem az életedet, azonban ez sem ment fel az alól, amit ellened elkövettem. Az lenne a normális, ha haragudnál rám, ha gyűlölnél, mivel én is gyűlölöm magam, amiért ezt tettem veled. Nem szerethetsz ezek után… Nem, nem, ez egyáltalán nem normális… Minden bizonnyal csak álmodom, nem vagy itt és nem állítasz képtelenségeket… - Hátrálni kezd, én viszont megye utána.  – Nem hallod? Ne gyere utánam, ne gyere a közelembe. Nem azt érzed, amit mondasz. Meg kellene ütnöd, meg kellene ölnöd… - Befejezendő ezt a sok szamárságot, az ajkaimat az övére tapasztom, ami igencsak hatásosnak bizonyul. Nem is sír. 
- Magam is el tudom dönteni, hogy mit érzek irántad. Nincs szükségem a kioktatásodra.
- Akkor sem szerethetsz… 
Hirtelen elég eszement lépésre szánja el magát: kibújik a karjaim alatt és elszalad. Pislogva nézek utána, bár szerencsére nagyon nem kell erőltetnem magam ahhoz, hogy emlékezzek: miért is csinálok bolondot magamból. 
Még sérülten és fáradtan is sokkal gyorsabb vagyok nála így a fogócska rövid távon véget is ér. 
- A te állapotodban nem kellene ostoba hobbitokat üldöznöd… 
- Akkor az ostoba hobbitnak nem kellene elszaladnia – felelem.
- Bizony, hogy el kell szaladnia, ha félti azt a személyt, aki az életénél is fontosabb, és meg akarja védeni attól, hogy hatalmas hibát kövessen el.
- Elég legyen ebből a beszédből, Bilbó! Válaszolnál végre?
- Nem tudom, miért nem vagy képes megérteni egy ilyen egyszerű dolgot. Nem lehetek veled. Jobbat érdemelsz.
- Nem. Te kellesz.
- De miért…? 
- Mert szeretlek, Zsákos Bilbó.
- Én is szeretlek. Ha már nem tudlak meggyőzni… Akkor elmondom, mi az, amit igazán szeretnék. Visszatérek veled Ereborba. Veled akarok élni. Melletted. Örökké, amíg csak lélegzem, bármennyi időt is jelentsen ez. Hozzád tartozom, Thorin. Csakis hozzád…

Egy pillanatig csak nézem őt és nem felelek semmit. Mit is felelhetnék erre? Szeretem, ezt tudja. Vele akarok lenni, ezt is tudja. 
- Komoly kötelezettség, amit vállalsz, Bilbó – nézek rá. – Ha ezt komolyan gondolod, akkor már nem visszakozhatsz, ha elbizonytalanodsz. – Már szólna, de leintem. – Bár ha még egyszer elbizonytalanodsz bennem, magadban vagy a szerelmünkben, nem foglak visszatartani, sőt, magam engedlek utadra. Értetted? – Bólint.  – És most, drága Bilbóm, segíts felkelni innen, mert elég rosszul érzem magam – mondom és mellé fekszem, hogy fel tudjon kelni és ténylegesen segíthessen. 
- Rosszul vagy? – kérdezi aggódó hangon. 
- Hosszú napom volt, kedvesem. Nyertem egy háborút, bosszút is álltam a családom minden tönkretevőjén, visszaszereztem a hazánkat, aztán jöttél te, és elszaladtál előlem – mosolygok rá. – Nem volt egyszerű. – Egy pillanatig meglepve néz rám, majd felkacag ő is és én is. Mellém lépve, a derekamat ölelve vezet be a házba, és bár én kértem, hogy ezt tegye, igyekszem nem rá támaszkodni, hiszen, ha teljes súlyommal nehezednék rá, nem bírna el és még a páncélomat is viselem. 

Beorn végül valóban hazatér vacsorát készíteni. Mi ekkorra már bent ülünk a tűz mellett és egymást ölelve ámuljuk a levegőbe csapó lángokat. Ő felkap egy adag zöldséget és mellénk telepszik. 
- Mesélj nekem, Hegymély Királya. 
- Mi mindent szeretnél hallani? – fordulok felé, de nem eresztem ki a karomból kedvesemet. 
- A csata? – kérdezi, és elkezdi pucolni a szerzeményeit. 
- Nehéz volt és hosszú, de nyertünk. – A rövid összefoglaló után persze elmesélem neki részletesebben is, ami történt, és ő érdeklődve hallgatja. Láthatóan örül a sikerünknek. 
- És a családod aranya? 
- Mire hazatérek Bilbóval az oldalamon, már nem lesz ott egy érményi, betegséget terjesztő arany sem – dicsekszem elégedetten. – Gandalf is ott lesz és segít a többieknek. 
Még sokáig beszélgetünk mindenféléről. Közben elkészül a leves, amiből mindhárman jóízűen lakmározunk, persze, ő egyedül annyit, mint mi ketten Bilbóval – pedig jómagam is szép adagot eszem. Finom és éhes is vagyok. 
- Még egy kérdés, aztán magatokra hagylak titeket éjszakára, dolgom akadt az erdőben. 
- Hallgatlak – fordulok felé.  
- Miért ő? – bök a mutatóujjával a hobbit felé. 
- A szívemnek nem tudok parancsolni, s nála kevés szebb és vitézebb lény él Középföldén, ha engem kérdezel. Sőt, egyik sem különb nála – felelem.

* * * 
Beorn távoztával kettesben maradunk. Feszeng, érzem, ahogy én magam is, de tudom, mit tehetnék. Beorn kádja akkora, hogy ketten is elférünk benne és melegített bele vizet is, sőt, említette is, hogy fürödjünk le lefekvés előtt. 
- Vetkőzz le, segítened kell nekem – mondom neki, és magam is elkezdem lehámozni magamról a ruháimat és a páncélt. 
- Hogy… mi?  - áll meg előttem. 
- Le szeretnék fürödni, de egyedül nem leszek rá képes. Segítened kell nekem. 
Bólint és ő maga is vetkőzni kezd, amire direkt nem figyelek oda. Hamarabb készülök el, mint ő és előre bemászom a kádba, próbálván úgy helyezkedni, hogy ne vegye észre a sebeimet, de ez persze nem sikerül. Ahogy megfordul és meglát, megint megjelenik egy könnycsepp a szemében. 
- Eszedbe se jusson sírni emiatt – intem meg, és a kezem felé tartva segítek neki beszállni a kádba. 
- De hát… 
- Csak semmi de hát. Király vagyok, a harc is a természetem része, amivel együtt kell, hogy járjon a sebesülés. De élek, és veled lehetek, ami nekem mindennél többet ér – mosolygok rá. 
Közelebb bújik hozzám, mire az álla alá nyúlva felemelem a fejét és megcsókolom. Lágyan, eleinte mindenképp lágyan, de ahogy átadja magát nekem, a csók is egyre szenvedélyesebbé válik. Szép lassan ő is elkezd feloldódni, és végig simít a mellkasomon. Nekem sem kell több bátorítás és hamarosan már a kád szélére támaszkodva, nyögve hagyja, hogy felkészítsem magamra. 
- E… elég! – kér halkan. 
- Nagyon régen voltunk együtt és eszemben sincs fájdalmat okozni neked, kedvesem – csókolom meg a tarkóját. – Legyél még egy picit türelemmel. 

Persze, ahogy az övé, az én türelmem is véges, így nem telik bele sok időbe, hogy a testünk egybeforrjon. Ő halkan nyöszörög, a szemében mégsem gyűlnek könnycseppek, pedig biztosan fáj neki. De én csak csókolom, simogatom és ismét birtokba veszem a testét, hiszen… 
- Mindennél jobban szeretlek, drága Bilbóm, és mindenem  tiéd – suttogom a fülébe, miután már a karomban remegve piheni ki ő is az együttlétünk pillanatait. – A kincseim, a birodalmam, a népem, a hazám és a szívem is. Minden a tiéd, kedvesem – mosolygok rá.
 
 
Bilbó:

Vallomásom után pillanatnyi, égető csend telepedik ránk. Mikor végre megszólal, szívem a torkomban dobog.
- Komoly kötelezettség, amit vállalsz, Bilbó – néz rám, a rá olyannyira jellemző, kemény, mégis lágy, felelősségtudatos pillantással. – Ha ezt komolyan gondolod, akkor már nem visszakozhatsz, ha elbizonytalanodsz. Bár ha még egyszer elbizonytalanodsz bennem, magadban vagy a szerelmünkben, nem foglak visszatartani, sőt, magam engedlek utadra. Értetted?  És most, drága Bilbóm, segíts felkelni innen, mert elég rosszul érzem magam – mondja, miközben legördülve rólam mellém fekszik. Látom arcának színén, hogy most egyáltalán nem viccel. Elfog a bűntudat, amiért az én hülyeségem miatt talán még rosszabb lett az állapota.
 - Rosszul vagy? – kérdem aggodalomtól elfúló hangon. 
- Hosszú napom volt, kedvesem. Nyertem egy háborút, bosszút is álltam a családom minden tönkretevőjén, visszaszereztem a hazánkat, aztán jöttél te, és elszaladtál előlem – rám mosolyog. – Nem volt egyszerű. – Annyira abszurd az, ahogy a végén megemlített engem, hogy egy pillanatig szólni sem tudok, majd felnevetek. S ami ennél meglepőbb: velem nevet ő is. Azt hittem, sosem fogom már hallani ezt a hangot, a hangot, ami megmelengeti testem és lelkem egyaránt.
Óvatosan felsegítem, majd derekát átölelve a ház felé vezetem, szépen és lassan.

Beorn végül valóban hazatér vacsorát készíteni. Mi ekkorra már bent ülünk a tűz mellett és egymást ölelve ámuljuk a levegőbe csapó lángokat. Ő felkap egy adag zöldséget és mellénk telepszik. 
- Mesélj nekem, Hegymély Királya. 
- Mi mindent szeretnél hallani? – fordul a bőrváltó felé, magával fordítva engem is, mintha soha többé nem akarna elengedni.
- A csata? – kérdezi, és elkezdi pucolni a szerzeményeit. 
- Nehéz volt és hosszú, de nyertünk.
Feleli, majd belefog a részletes beszámolóba. Ennek köszönhetően magam is megtudom, mi történt vele, miután elmentem, akkor, amikor nem lehettem mellette, majd pedig azt is, amikor ájultan feküdtem a szirten. Valamiért szégyenlem magamat, hogy nem voltam végig ott, az oldalán, ahol a helyem lett volna.
- És a családod aranya? 
- Mire hazatérek Bilbóval az oldalamon, már nem lesz ott egy érményi, betegséget terjesztő arany sem – válaszolja, arcán elégedettség látszik – Gandalf is ott lesz és segít a többieknek. 
Még sokáig beszélgetünk mindenféléről. Közben elkészül a leves, amiből mindhárman jóízűen lakmározunk, persze, ő egyedül annyit, mint mi ketten Thorinnal. Pedig hobbit lévén, sokkal de sokkal többet eszem, mint bármelyik másik lény!
- Még egy kérdés, aztán magatokra hagylak titeket éjszakára, dolgom akadt az erdőben. 
- Hallgatlak – fordul ismét felé a párom. Párom…  
- Miért ő? – kérdi, miközben hatalmas ujjával rám mutat. Fellobban bennem a büszkeség, ezer és ezer okot tudnék mondani, miért pont én kellek neki, de nem jogom válaszolni a kérdezett helyett. 
- A szívemnek nem tudok parancsolni, s nála kevés szebb és vitézebb lény él Középföldén, ha engem kérdezel. Sőt, egyik sem különb nála – feleli, mire elönt a pír és minden értelmes gondolat kiröppen a fejemből.

                                                                    * * * 

Beorn ígéretéhez híven hamar magunkra hagy minket. Amikor ez tudatosul bennem, hirtelen elkap az idegesség. Fogalmam sincs, mikor voltunk utoljára kettesben… És ha…ha…Egek, lángol az arcom!
Thorin a hatalmas kád felé veszi az irányt, amit a vendéglátónk az előtt, hogy távozott volna, színültig töltött forró, meleg vízzel, aminek a látványa erős vágyakozást ébreszt bennem. Az idejét se tudom, mikor élvezhettem efféle luxust!
- Vetkőzz le, segítened kell nekem – parancsolja lágy hangon, aminek következtében a gyomrom gyengéden összeszorul. Úgy, ahogy csak az ő közelségében tud. Mire észbe kapnék, már nekilátott kicsatolni a páncélja szíjait, majd pedig az alatta lévő ruhadarabokat dobálja le bőszen.
- Hogy… mi?  - kérdem zavarodottan, miközben egyre csak a testét borító hegeket, sebeket kémlelem. 
- Le szeretnék fürödni, de egyedül nem leszek rá képes. Segítened kell nekem. 
Egy árva szó nélkül vetkőzni kezdek, mivel úgy érzem, ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, azok után, amit elkövettem ellene. … Mire lekerül rólam az utolsó ruhadarab is, ő már a kádban vár rám. Amikor megfordulok, meglátom a sebeket. A sebeket, amiket részben nekem köszönhet…A szám széle remegni kezd, miközben az aggodalom és a fájdalom miatt a szemeimben könnyek gyűlnek össze.
- Eszedbe se jusson sírni emiatt – kér, miközben kezét felém tartva segít beszállni az igencsak nem az én méreteimre szabott kádba.
- De hát… 
- Csak semmi de hát. Király vagyok, a harc is a természetem része, amivel együtt kell, hogy járjon a sebesülés. De élek, és veled lehetek, ami nekem mindennél többet ér – elmosolyodik. Úgy vágytam rá, hogy még egyszer így lássam, mielőtt meghalok… S lám, egy élet áll előttünk, amin végig elveszhetek benne!
Közelebb fészkelem hozzá, s ekkor az állam alá nyúlva, gyengéden kényszerítve felemeli a fejem és megcsókol. Az ajkai úgy vonzanak, akár méhet a virág, a csókját ösztönösen viszonzom. Annyira, de annyira vágytam már rá…
A csók hevében elfeledkezem mindenről. Kezeim önkéntelenül a mellkasán lévő puha szőrzettel kezdenek játszani…
Olyan gyorsan történik minden, hogy feleszmélni sincs időm. A közelségének a köde, a vágy szinte felemészt, nem vagyok ura a cselekedeteimnek.  Csak az tudatosul bennem, hogyha nem hagyja abba ezt az édes kínzást, belepusztulok…
- E… elég! – kérem halkan. 
- Nagyon régen voltunk együtt és eszemben sincs fájdalmat okozni neked, kedvesem – lehel lágy csókot a tarkómra. – Legyél még egy picit türelemmel. 
Igyekszem türelmes lenni, azonban sosem volt az erényem, most pedig pláne nem… Amikor elérkezik az idő, nem érzek fájdalmat, csupán roppant elégedettséget. Újra egész lettem, testestül és lelkestül…

- Mindennél jobban szeretlek, drága Bilbóm, és mindenem  tiéd – suttogja fülembe, lehelete édesen csiklandozza a fülem, minek következtében egész testemben libabőrös leszek, s gyengéden összerezzenek. A karjaiban fekszem, ott, ahová mindig is vágytam, ahová tartoztam.
 – A kincseim, a birodalmam, a népem, a hazám és a szívem is. Minden a tiéd, kedvesem – mosolyog rám.
Vallomásának következtében újra könnyen lepik el tekintetem, majd pedig le is peregnek orcámon. Óvatos mozdulattal letörli őket.
-Sosem hittem volna, hogy hallhatom tőled ezeket a szavakat…-suttogom. Mielőtt válaszolhatna, mutatóujjam az ajkához érintem. – Kérlek, hagy fejezzem be… Nem tudok koncentrálni, ezt nézd el nekem…Nagyon, nagyon meghatottál, azzal, amit mondtál az előbb… Hogy ennyire szeretsz, nekem teljes mértékben hihetetlen, mert én csak egy hobbit vagyok, aki akkora kincset kapott általad, amit fel sem képes fogni…Mégis, megesküszöm rá, hogy mindenre, amit tőled kapok, amit neked köszönhetően élek át, az életem árán is megóvom…- apró szüntet tartok, mielőtt folytatnám. – Azonban tudnod kell valamit: az én szívem akkor is csak érted dobogna, ha nem győztünk volna. Téged szeretlek, Thorin, nem a koronád. Mindenhogy szeretnélek és szeretlek is: mint vándor herceg, a küldetés vezetője, hadvezér és király.
Csókban forrunk össze, s az éjjel már több szó nem esik köztünk, más azonban anná inkább.
 
***
 
Együtt érkezünk a Megyébe. Az úton, ami Zsáklakhoz vezet, hatalmas a csődület. Nézem, ahogy egy és más szomszédom kísértetiesen ismerős tárgyakat cipel, miközben hitetlenkedő pillantásokat küldenek felém, mintha kísértetet látnának.
A házam ajtajánál egy bódén egy hobbit áll, aki éppen elárverezi a minden apró tulajdonomat.
- Elég legyen ebből! Mi folyik itt? – kérdem, teljesen kikelve magamból.
- Eltűnt, Zsákos uram, és halottnak hittük. 13 hónapja nem látta senki!
- És ez okot ad arra, hogy eladjanak mindent, ami az enyém?
-Igen.
- Jó, akkor az egészet fújjuk le és menjen innen mindenki a dolgára.
-Nem úgy megy ám az. Tudja igazolni valahogyan, hogy maga Zsákos Bilbó?
-Tessék? Micsoda kérdés ez! Hiszen ismernek!
- Lehet akár csaló is.  A személyazonosságának igazolásához elég lenne egy hivatalos irat, amin szerepel a neve.
Hitetlenkedve rázom meg a fejem. Majd a táskám mélyére nyúlva előhalászom azt a 13 hónappal ezelőtt kötött szerződést, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Aranyat és drágaköveket, halált és temetést ígért, azonban én teljesen mást kaptam: a szerelmet. Thorint, aki többet ér nekem a világ minden egyes kincsénél.
A férfinak nyújtom, aki tüzetesen átvizsgálja, majd bólint.
-Rendjén válónak tűnik. Az árverés lefújva! – kijelentésére legalább két tucat torokból száll fel elégedetlen sóhaj. – Mégis… Ki ez a Tölgypajzsos Thorin, akinek felajánlotta a szolgálatait?
Megtorpanunk mind a ketten, érzem, miszerint kedvesem a vonásaimat fürkészi. Arcomon széles mosoly terül el, miközben válaszolok.
- Ő a szerelmem, s a leendő férjem.
Meg sem várva a válaszukat, kinyitom az ajtót. Mély lélegzetet veszek és benyitok. A házam teljesen üres. Kipucolták. A lélegzetem elakad, a szívem összefacsarodik. Thorin megszorítja a kezem, miközben bejárunk mindent. Semmit sem hagytak benne a szüleim képén, és Erebor térképén kívül.
-Nem egy kifosztott, üres lakot akartam örökül hagyni Drogónak, Primulának és a kicsi Frodónak…
-Amikor az én otthonomat vették el, segítettél visszaszerezni. Most rajtam a sor.
Hitetlenkedve, mégis mosolyogva tekintek rá.
-Megtennéd ezt értem?
-Érted bármit. – elmosolyodik, majd csókban forrunk össze.
 
***
 
Pár röpke hét alatt, fogalmam sincs, hogyan, de Thorinnak hála sikerül mindent visszaszereznünk. Zsáklak újra olyan, mint akkor, amikor először találkoztunk. Csupán már én nem vagyok az a hobbit, aki egykoron. A papírmunkát, mellyel az ingatlant s minden ingóságot átruháztam Drogóékra, nagyon gyorsan elkészítettük. Végre, indulhattunk haza.
 
***
 
A koronázás olyasvalami, aminek egyetlen apró mozdulatát sem fogom tudni sohasem elfelejteni. A csillagfényűre fényezett páncélok ezrei, az elszánt tekintetek. Thorin, ahogy ott áll büszkén, királyi méltóságának teljében, dicsőségesen és hatalmasan, népével szembe fordulva… Mikor Gandalf a fejére helyezi a koronát, s mindenkiből egyszerre szakad fel:
-Éljen örökké a király! – csak úgy zeng a Hegy, akárha tucatnyi villám hangja szelné ketté az égboltot.
Sorban járulnak elé, biztosítva őt saját és családjuk hűségéről. A szívem megtelik szerelemmel s nem titkolt elégedett büszkeséggel, ahogy nyíltan őt bámulom. Már senki előtt sem titok, milyen érzelmekkel viseltetünk egymás iránt. Hiszen hamarosan egybekelünk…
 
***
 
Az esküvőnek majdnem akkora feneket kerítettek, mint magának a koronázásnak, bár ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a sajátommal egybekötötték. Soha, de soha nem voltam annyira boldog, mikor esküt tett arra, miszerint míg él, szeretni fog.  Meg mernék rá esküdni, hogy ő maga is valahogy hasonlóan érezhetett, mikor népünk színe előtt biztosítottam szerelmemről, annak erősségéről is tisztaságáról, s végül csókban forrtunk össze.
Egy hét után is tele volt még Erebor részeg törpökkel…
 
***
 
Egy nap iszonyú hír kapok: Drogo és Primula életüket vesztették, s Frodó egyedül maradt a nagyvilágban. Átsírom a nappalt s az éjszakát, nem hat a vigasszó, bármennyire is igyekszik a kedvesem.
A gyászt hamar felváltja a tettvágy. Vissza akarok térni a Megyébe, hogy magamhoz vegyem a fiút. Immár nincs maradása a csendes patakok és tágas mezők között. Szerelmem nem ellenzi az ötletem, sőt, hajlandó sajátjaként elfogadni a gyermeket. Ennek igazán, tiszta szívemből csak örülni tudok.
Az útnak egyedül vágok neki, mivel Thorint teljes mértékben a Hegyhez láncolják uralkodói teendői. Bánt a  dolog, azonban egy idő után így látom helyesnek.
A Megye határához érve mélyet szívok a levegőből. Titkon, a szívem mélyén még mindig szerelmes vagyok a vidékbe, azonban ez az érzés semmi ahhoz képest, amit Thorin iránt érzek, mégis, jól esik itt lennem.
Frodót nehéz meggyőznöm, ám végül velem tart. Újra nyugodt évek köszöntenek ránk.
 
***
 
Toll serceg a papíron. Ezernyi oldal van tele, ám lassan az utolsó is csatlakozik hozzájuk. Ráncos kezem elégedetten simít végig a kötet fedelén, mikor azt a kész művemre fektetem.
-Befejeztem. – suttogom, s mint vártam, válasz is érkezik rá.
- Elolvashatom? – a hangja olyan, akár annak idején, s ha lehetséges, a kor csak szebbé tette, ahogy őt magát is. Az apró, finom ráncok, az őszbe forduló, de még mindig sötét éjszakára emlékeztető hosszú, hullámos haj… A kiállása pedig olyan, akár egy alig húsz éves fiatal törpé. Király még mindig, s a szerelmem örökké.
- Természetesen. – újra elmosolyodom, majd felemelkedve a karjai közé fúrom magam, beszívva az oly ismerős, mégis mindig új illatát.
- Miről szól? – kérdi, hátha most már elárulom neki, min dolgoztam egy éven át. Eddig mindig kérdésére elutasító választ adtam.
- Egy délceg törp hercegről, akit hatalmas csapás ért, ám mégsem törődött bele,  népének új életet adott, majd felkerekedett, hogy életét is kockára téve visszaszerezze a birodalmat azoknak, akik beléje helyezték minden bizalmukat. S nem hiába, hisz’ újra a törpök népéé a hegy, s Erebor olyan gazdag és erős, mint soha előtte.
- Te könyvet írtál rólam? – kérdi hitetlenkedve, miközben mosolyba fordulnak ajkai.
-Igen. De azért én is kaptam benne egy csekélyke szerepet.
-Pedig a részed a történetben nem volt kevés.
- Ha így gondolod ,írd le te magad. – nem hagyom, hogy válaszoljon, csókkal pecsételem le ajkait, majd mikor elválunk, tekintetét fogva tartva, kezem az arcán tartva csak ennyit suttogok:
-Szeretek, Thorin…
 
***
 
Frodó kívánságára a nagykorúságának napját a Megyében ünnepeljük. Ekkor adom át neki a Gyűrűt. Visszatérek Ereborba, ám a kor hirtelen útólér.
Kirobban a háború, Frodó élete az én ostobaságom miatt kerül veszélybe.
Vigasztalhatatlan vagyok.
Győzünk.
 
***

A tündék rendkívüli kegyben részesítik Frodót, Thorint s jómagam. Átkelhetünk a Szürkeréven, elhajózhatunk Valinorba… S mikor átérünk a tengeren, az öregség a múlté. Újra olyanok vagyunk, mint találkozásunk pillanatában, mert megkaptuk az örök fiatalság és halhatatlanság ajándékát.
Hitetlenkedve simítunk egymás arcára, az enyémen örömkönnyek peregnek alá.
- Szeretlek. – suttogom,  a sírástól elfúló, újra fiatal hangomon.
-Örökkön- örökké, Bilbó. – feleli.

S míg állt a világ, mi ketten, törp és hobbit, szerettük egymást.


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).