|
Ezt a történetet Vinny-vel írtuk!
Két balettművész, akik a legjobbak a szakmájukban. Tudásukhoz nem férhet kétség, mégis amikor partnerekként kell helytállniuk, rá kell jönniük, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat, ha a személyiségük ennyire üti a másikét.
Dorien Leroy megszállottan törekszik a tökéletességre, olyannyira, hogy minden mást háttérbe szorítva az életét is felteszi erre az elérhetetlennek tűnő álomra, melynek a megvalósulását úgy tűnik saját maga korlátozza és egy férfi, aki az első pillanattól kezdve felborzolta a kedélyeit…
Fabien Evon, a laza erkölcsű, szabadszellemű táncos, aki sosem szokta feladni. Ha kitűz maga elé egy célt, addig nem nyugszik míg el nem éri, s így van ez akkor is mikor megfogadja, hogy leolvasztja Dorien arcáról azt az érzelemmentes, Jégherceg álarcot, és felfedi a valódi énjét. Az viszont amit talál, még őt is felkészületlenül éri, és egy olyan részét ébreszti fel, aminek a létezéséről eddig fogalma sem volt…
Képesek lesznek megbirkózni a rájuk nehezedő terhekkel? Elég ez a rövid idő arra, hogy elfogadva a másikat igazi partnerré váljanak? Elviselik a felszabaduló érzelmeket, vagy összeroppannak a súlyuk alatt?
  Fabien Evon Dorian Leroy
Fabien Evon
Ha valaki folyamatosan a tökéletesre törekszik, az azt jelenti, hogy eddig tökéletlennek érezte magát?
Vagy csak szimplán a már tökéleteset akarja még tökéletesebbé tenni? Már ha lehetséges.
Ez bonyolult… és fárasztó még csak belegondolni is, szóval inkább nem gondolkodom rajta és maradok az eddigi hibátlan és tökéletes önmagamnál, mert ha magamat adom, akkor abban nem lehet semmilyen hiba.
Annak, akinek pedig ez nem elég, vagy nem tetszik elmehet a francba, vagy legyen nyitottabb és meggyőzöm az igazamról.
A nagy teljes alakos tükörbe nézve elvigyorodom és megfordulok, hogy hátulról is megnézzem magam, végül is, ha az ember szórakozni megy, akkor hozza a legtökéletesebb önmagát, főleg ha pasik is lesznek a közelben, akik mind „éhesek”, mint minden férfi, még azok is akik letagadják ezt.
Hülyeség amit a házas balekok terjesztenek, mi szerint az asszonykájuk a tökéletes a számukra, ennél többet nem is kívánhatnának maguknak… aztán amikor az asszonyka kipotyogtat pár porontyot és az alakja megváltozik vagy egyszerűen csak nem lesz ideje arra hogy igényesen leszopja a drága férjét, mindjárt nem ő a legkívánatosabb a világon.
A kielégítetlenség pedig hozza azt az elemi erejű éhséget, amit csak az csillapít, ha végre úgy megdughatnak valakit - vagy éppen őket dugják meg úgy - hogy azt is elfelejtse ki is ő valójában. És én ezt imádom a legjobban. Egy kiéhezett férfi, aki egyszerre vágyik mindenre: vadságra, szenvedélyre, elsöprő erejű tűzre, ami megperzseli a testét és a lelkét is. Újra és újra a mennybe repíteni, hogy soha ne akarjon visszatérni a szürke mindennapok poklába, mert az-az élet már csak egy sivár utánzata annak, amit megismert, mert lételeme lett a vágy.
Óh igen…
Indulás előtt még magamra kapok egy bőrdzsekit, mert a motoron hűvös van meztelen felsőtesttel, de semmi kedvem most felvenni egy inget. Érezni akarom magamon a forró kezek érintését… már csak a gondolattól is megborzongok.
Becipzárazom a dzsekit, majd a pénztárcámat a zsebembe süllyesztve elindulok a kifelé. Az ajtóban még felkapom a bukósisakot és bezárom az ajtót.
***
A Zero klub előtt már sorban állnak a visongó fiatal csitrik, hogy bejutva részegre igyák magukat, és így bűntudat nélkül szexelhessenek, mert ráfoghatják, hogy nem voltak maguknál.
Na, ilyet is csak a nők tudnak…
A nagydarab biztonságinak felmutatom a platina VIP kártyámat és már ki is tárult előttem az ajtó, de mielőtt léphetnék valaki a karomba markol.
- Hé szépfiú, nem akarsz bevinni? Ígérem nem bánnád meg! – búgja, vörös ajkait megnyalva egy magas, barna hajú bige.
- És mivel akarsz elszórakoztatni? – kérdezem egy kaján mosollyal, de a várt eredményt kapom. Végigsimít a testén, keresztül a falatnyi felső alatt domborodó mellein, de egyáltalán nem hoz lázba.
A lapos mellkast jobban csípem, esetleg pár kockával.
- Bocs szivi, a farokra bukom. – jegyzem meg elhúzott szájjal, majd a mögötte álló szépfiúra rebben a tekintetem – Téged viszont örömmel beviszlek. Mit szólsz?
Hm… világosbarna haj, zöld szemek és szexi grafitszürke ing…
- Inkább várok a soromra haver. – morogja kelletlenül, majd magához vonja a mellette álló csajszit, aki „féltőn” átkarolja a nyakát.
Kár érte... bár ma úgysem szándékozom dugni, mert nem lenne jó, ha túlhajszolnám magam. Máskor leszarom, de most sajna muszáj lesz korán felkelnem, mert ha újabb szerepet akarok megszerezni, oda kell érnem a válogatásra, aztán már szabad a pálya.
Bemegyek és amint zárul mögöttem az ajtó lehámozom magamról a kabátom és a már jól ismert pincérnőnek adom megőrzésre.
- Aztán nehogy itt felejtsd mint a múltkor! Nem viszem megint utánad.
- Nyugi… ma kivételesen egyedül és gondolkodóképesen fogok hazamenni. – rákacsintok, majd miután megittam egy mentes koktélt belevetem magam a táncolók tömegébe. Imádom ezt a fülledt levegőt, a sok testet körülöttem, amik néha-néha az enyémhez súrlódnak.
Ezen a helyen könnyű kiszúrni a melegeket, mert ők főleg a tánctér bal oldalán mozognak és olykor sokkal szenvedélyesebben, mint a heterok. Becsusszanok közéjük, majd elkapok egy finomnak látszó fiúcskát aki éppen az asztalától jön vissza. Nem kell a beszéd, amúgy sem hallanánk egymást a hangos zenétől, bőven elég a szemébe néznem és egy buja mosoly kíséretében megragadom a csípőjét és magamhoz húzom. A hátához simulok és felvége a ritmust érzéki táncba kezdünk, miközben a mellkasán kalandozom. Az ujjaim megakadnak a mellbimbóinál, amiben egy-egy karika van, de nem gondolkodok rajta sokat, mert kérlelőn hátrafordítja a fejét mire az ajkaira tapadok. A vad csók közben szakavatott mozdulatokkal izgat fel teljesen, apró köröket tesz a csípőjével, miközben a puha fenekét nadrágon keresztül a farkamnak dörgöli.
Belemorgok az ajkaiba és erősen megharapom a húsos alsó felét, nyögését inkább érzem, mintsem hallom, de akkor is kurva izgató.
Lőttek annak, hogy ma elkerülöm a szexet és a hajtást…
- Mi lenne ha ezt kint folytatnánk? – morgom a fülébe, végignyalva a vékony karimán.
A válasz egy élvetek mosoly és az, hogy a kezemet az ágyékára húzza, ami már keményen feszül a nadrágjának. Érzéki csábító kis dög…
Megfogom az egyik csuklóját és a hátsó kijárat felé húzom, ami csak belülről nyitható. Az itt álló biztonsági ember már tudja mi a dörgés, ha valaki ezen az ajtón távozik és szó nélkül kitárja előttünk.
Hamar a sikátorba érünk, ahol nekilököm az egyik esőtől nedves falnak és vadul csókolni, harapni kezdem az ajkait, a nyakát miközben ő az övemmel babrál. Nyöszörgése csak olajat önt a tűzre és erősen megszívom az ütőere fölötti érzékeny részt, mire felkiált és felém löki a csípőjét. Elégedetten vigyorogva veszem szemügyre a nagy lilás vöröses foltot, de nem bámészkodom sokáig, mert már rohadtul fel vagyok izgulva. A forróság szinte úgy árad szét minden porcikámban mintha a folyékony tűz lenne, ami soha nem akar kihűlni. Imádom ezt az érzést…
A farzsebemből előkapok egy óvszert és a fiú kezében nyomom míg én teljesen kiszabadítom magam a nadrágból. A farkam már kőkeményen simul a hasamhoz, még arra is felszisszenek, mikor puha ujjaival rám görgeti a gumit. Őrület…
Izzó szemeibe nézve gombolom ki az ő nadrágját is, majd az alsóval együtt lerántom a térdéig és végignézek rajta. Irtó szexi… bár a harapásnyomból a csípőjén arra következetek, hogy nem az a kapcsolat párti, de sebaj. Megcirógatom a felfelé meredő vágyát, bezsebelve egy nyüszítéshez hasonló hangot és a kezével elgyengülten a csuklómra markol.
- Most… kérlekh csináld… - nyöszörgi.
- Fordulj meg! – utasítom rekedtes hangon lihegve, de azonnal eleget tesz a kérésnek.
Kezeivel a durva falfelületnek támaszkodik, felsőtestét kissé meghajlítva kínálja fel nekem a feszes kis fenekét. A válla fölött hátrapillantva, pihegve néz rám miközben a saját ajkait harapdálja. Legszívesebben vadállat módjára esnék neki annyira kurvára felizgultam, de megerőltetem magam és helyette belé nyomom két ujjamat.
Felnyög, körmeivel végigszánt a falon élvezetében, belső izmai összerándulnak az ujjam körül. Szerencsére nem kell sokáig vacakolnom, három ujjammal kicsit felkészítem, de érezni lehet, hogy tegnap, vagy max két napja volt valakivel, mert nincs teljesen összeszűkülve.
Egy határozott mozdulattal tövig belécsúszok, a forrósága szinte perzseli a bőrömet, a kéjtől már zihálva szedem a levegőt, de nem kell sokat várnom míg megmozdulhatok. Felszisszen ugyan, de két mély lélegzet után már ő maga löki felém magát.
Keményen mozgok benne, végül is minek finomkodnom, ha nem kell? Úgy tűnik pont így szereti, nekem meg mindegy, csak szex legyen. Élvezem a lassú kényeztetést is, és a gyors baszást is.
A sikátor falairól visszaverődnek a szex hangja: a bőrünk csattanása, ahogy erősen belé vágódom újra és újra, a cuppogó hang mikor kihúzódom, a zihálás és a nyögések, amik mindkettőnk torkából előtörnek az eszméletlen hajsza közben, egészen addig míg el nem ér minket a beteljesülés. Ő előbb élvez el, egy szép fehér foltot hagyva a kopott falon, majd pár lökés után én is követem. Hangosan lihegve és fújtatva veszem a levegőt, homlokomat a fiú hátának döntöm, aki szintén próbál magához térni az iménti kéjből és miután kicsit összekapartuk magunkat felegyenesedem és lehúzom az óvszert, majd az egyik konténerbe hajítom. Mindig van nálam, mert sosem lehet tudni mikor kell és bár nem vagyok finnyás, szeretem a nélkül is, de csak olyannal, akiről tudom hogy nem kapok el semmit. Egy ilyen helyen egy alkalmi szex során jobb az óvatosság.
- Ez nagyon jó volt. – néz rám elégedett vigyorral – Mit szólsz később még egy menethez? Felmehetnénk hozzám és…
Mielőtt befejezné a mondatot, ujjaimat az ajkaira helyezve állítom meg és magamhoz húzom. - Ma már nem lehet szépségem, de… ha felírod a számod esetleg felhívlak. – ingerlően közel az ajkaihoz suttogom a szavakat, de mikor meg akar csókolni, elhajolok tőke. Az kéne még, hogy megint felizgasson és aztán már tényleg haza viszem, hogy rendesen megkeféljem…
***
Végül hajnal kettőre verekedtem haza, de már hulla fáradt vagyok. Még jó sokáig táncoltam, és a kicsike - akinek most már tudom, hogy Christian a neve – nem bírta ki hogy fel ne húzzon megint azzal a szexi testével, szóval később megvolt még egy menet, de akkor már csak kivertük egymásnak, mert tuti nem kelek fel délig ha lenyomunk még egy kört.
Egy gyors zuhany után beesek az ágyamba és úgy elalszom, mint akit agyonütöttek…
Fogalmam sincs mennyi az idő mikor pislogva felébredek, de még rohadtul fáradt vagyok, viszont túl fényesen süt ahhoz a nap, hogy korán reggel legyen, ergo… elaludtam.
Kipattanok az ágyból és az órára nézve elkáromkodom magam.
- Bassza meg, ez nem igaz! – este nem állítottam be az ébresztőt, és már most fél órás késésben vagyok. Kurva jó.
A fürdőbe megyek és gyors készülődés után a szekrényemből előkaparok egy fekete gyakorló dresszet és magamra húzom, hogy már ne a helyszínen kelljen öltözködnöm, majd rá a bőrnadrág és a dzseki. Egy hátitáskába becsapom a balettcipőt, pénztárcát és a CD-t a számommal és már megyek is.
***
A mocival körülbelül tíz perc, bár jócskán túllépem a sebességkorlátozást és áthajtottam egy piroson is, de vészhelyzet volt.
A színházhoz érve leparkolok és felsietek a lépcsőn. Az előadóteremből zene hangja szűrődik ki ezért csendben megyek be. Éppen egy lágy dallamú zenére ad elő valamit az éppen színpadon lévő fiú, ezért ledobom magam egy székre, egy másikra pedig felpakolom a lábam és nézem a műsort.
Nem láttam milyen a mezőny, és még azt sem tudom, milyen darabról van szó, de nem is számít. Mindig imádok újat kipróbálni szóval lesz, ami lesz.
A srác, el kell ismernem hogy nagyon ügyes. Az arca olyan, mint egy szoboré, meg sem rezzen, tökéletes koncentrációval figyel a mozdulataira, precízen kiszámítja a lépéseit, a mozgása pedig olyan mintha egy tollpihét fújna a szél.
Ahogy az egyik vékony lábát felemeli egészen a válláig és végrehajt egy tökéletes forgást még nekem is megakad rajta a tekintetem. Olyan mintha a legkisebb ütéstől összetörne, de éppen ezért van valamiféle varázsa…
Gondolataimból a bírák tapsa szakít ki, a hófehér bőrű fiúcska pedig szabályos derékszögben meghajtja magát és előre szegezve a tekintetét lelépked a színpadról.
- Fabien Evon, jelen van már?! – szól hátra az egyik zsűritag a mikrofonjába, mire felállok és felkapom a táskám.
- Igen – elindulok a színpad felé közben elhaladva az előbbi fellépő mellett, aki kissé karót nyelten sétál.
Mi van már? Vége a műsornak, most már lazíthatna…
Az öltözőben egy perc alatt felkapom magamról a bőrcuccot, fel a balettcipőt majd benyomom a CD-t.
Az én produkcióm mondhatni homlokegyenest az előbbi ellentéte lesz, mert az én számom kombinálva van a rock balett műfajával. Félig maradt a kifinomult eleganciát árasztó balett, a másik fele pedig egy szenvedélyesebb és vadabb műfaj, ami minden alkalommal felpezsdít. Imádok táncolni.
A színpad közepére sétálok és itt végre én is felveszem a megkövetelt merevebb és kecsesebb testtartást majd egy mély sóhaj után lehunyom a szemem.
Amint felcsendülnek az első dallamok a testem mintha magától mozdulna a már jól begyakorolt mozdulattal, és mintha megszűnne a világ. Az első résznél, ahol a hagyományos balett elemeit használom, még viszonylag lassú a mozgásom, de amikor a zene felgyorsul az összekombinált műfaj miatt egy sokkal gyorsabb és temperamentumosabb táncba kezdek. Minden egyes pillanatát élvezem, a vérem szinte száguld az ereimen, a pezsgéstől és az energikusabb ritmustól akaratlanul is felidéződnek a tegnap este képei: a klubban forrón egymáshoz simuló testek, az érzéki tánc, a szex a sikátorban…
Felcsendülnek az utolsó akkordok, majd elhal a zene, én pedig kissé kifulladva veszem a levegőt, hisz ez egy dinamikus szám volt. Azért is ötvöztem a kettőt, mert nem tudom, hogy milyen darabra keresnek előadót és így láthatták a tárházat.
Végigjáratom a szemem a bírákon, egy pár másodpercnyi csend után tapsolni kezdenek én pedig mit sem törődve ezzel visszamegyek az öltözőbe. Nem fogok előttük hajbókolni, mint valami bazári majom.
Megigazítom a hajam, felveszem a ruháim és elpakolom a cipőt, majd visszamegyek a helyemre. Az előttem szereplő srác pont ott foglalt helyet ahol én ültem, ezért simán levágódom mellé és az előttem lévő széket kifordítva kényelembe helyezem a lábaimat is. A táskámat nemes egyszerűséggel lehajítom a földre, de ekkor valahogy olyan érzésem támad, mintha figyelnének.
Körbehordozom a tekintetem, de végül a mellettem ülő szépségen állapodik meg a tekintetem, aki mereven figyeli a lábamat.
- Héj! Mi van? – kérdezem homlokráncolva – Komolyan mintha keresztül akarnának döfni.
Utálom, ha valaki bámul, de nem böki ki ha baja van.
- Elnézést, de… összepiszkolja a széket. – a hangja vékony, bár ilyen külsővel nem is vártam mély baritont.
- És? – azért fizetik a takarítót…
- Ha valaki odaül, ön miatt tönkremehet a fellépő ruhája. – mondja lassan, komoly hangon.
- Először is, ne magázz nem vagyok nyolcvan, másodszor pedig ha te nem akarsz odaülni akkor ne izgasson szépségem. – rámosolygok, hátha használja is a szék támláját, mert amilyen mereven ül tök mindegy, hogy van-e vagy nincs.
Dorian Leroy
Száraz reggeli, száraz érzések.
A zabpehely, melyet üresen ettem gyászosan recsegett fogaim között. Nem ittam tejet, féltem begörcsölnék tőle. Nehéz éhgyomorra enni. Azt hinné az ember baromság, de nem az…a legrosszabb érés. Persze akkor még nem jött szóba az, ami jelenleg tombol bennem, és belülről emészt.
Az érzés, mikor a gyomrod szorongatja az izgalom, a feszültség a szemeidben gyűlik könnyek formájában. Amikor tudod, mindössze két percen múlik két évtized munkája.
Nem nyitom ki szemeim, görcsösen kapaszkodom a villamoson, fülemben dübörög a zene, melynek ütemeire már képzeletben lépdelek. Lábfejem néha megfeszítem, ahol kell emelem. Talán bolondnak néznek.
Ezt már megszoktam.
Ahogy sok minden máshoz is hozzászokik az ember idővel.
Nem szólok a többi művészhez, felszegve fejem veszem át ruhám. Hófehér.
Szeretem ezt a színt, makulátlan, tiszta. Tökéletes.
Leülve várok soromra, ahogy nevemen szólítanak összeszedve magam sétálok fel a színpadra. Hátam egyenes, lépteim büszkék. Ahogy meghallom a zenét elmémet átengedem a ritmusnak.
Annyiszor gyakoroltam már ezeket a mozdulatokat, hogy egyáltalán nem kell figyelnem. Mindössze a zenére koncentrálok, és a tökéletességre.
A legjobb látványt kell nyújtanom.
A muzsika végével mellkasom liftezik, szuszogva pillantok méltóságteljesen végig a zsűrin. Azt hiszem tetszettem nekik.
Lelépdelve foglalok helyet az egyik széken a nézőtéren.
A következő férfi, Fabien Evon.
Hazudnék, ha azt mondanám nem hallottam róla.
És hazudnék, ha azt merném állítani, nem gyűlölöm.
Gyűlölöm, mert tökéletes.
Olyan, amilyen én soha sem lehetek.
Azt hallottam róla szoknyapecér..csak nem épp a szoknyák érdeklik. Folyton késik, rengeteget hibázik. Még is kell az embereknek. Tökéletes a külseje, mindenki szereti. Vad, féktelen. A nyers erőt képviseli. Tökéletes fekete hattyú lehetne…de nem lesz az.
ÉN leszek az.
Nekem kell annak lennem.
Némán, összeszorított ajkakkal figyelem a produkcióját.
Ahogy végzett a zsűri és a bent lévők is tapsolni kezdenek.
Én nem tapsolok.
Nem ismerem el, hogy jobb nálam.
Észrevétlenül követem tekintetemmel, azonban nem veszek tudomást róla, miszerint mellém ült le. A szívem dübörögni kezd, az arcomból kifut a vér. Mellém ült..
Ez a gyűlöletes személy.
Hosszú lábait felcsapja az előttünk lévő székre, táskáját ledobja.
Sokkal, sokkal hosszabbak a lábai mint nekem. El sem érném azt a távolságot, melyet ő kényelmesen hidal át.
Hogy lehet valami ennyire romlott, és egyben tökéletes? Hogyan?!
- Héj! Mi van? Komolyan mintha keresztül akarnának döfni. – mordul rám, így kiszakítva csöndes elmélkedésemből. Lassan emelem rá tekintetem. Az övéibe fúrom szemeim..még soha sem láttam ilyen kék szemeket. Vérfagyasztóak.
- Elnézést, de… összepiszkolja a széket.
- És? – nem várt válasz, habozva keresem a hangom.
- Ha valaki odaül, ön miatt tönkremehet a fellépő ruhája.
- Először is, ne magázz nem vagyok nyolcvan, másodszor pedig ha te nem akarsz odaülni akkor ne izgasson szépségem.
Szépségem..
Gúnyolódik velem.
Nem vagyok szép. Fele annyira sem vagyok szép és tökéletes mint ő, ezt pedig megpróbálja tudtomra is adni. Még inkább összeszorítom ajkaim, annyira préselem, hogy a vér is kifut belőlük.
Mivel nem akarja levenni, így magam segítek neki.
Kissé lentebb csúszva székemen rúgom ki lábai alól nemes egyszerűséggel a széket.
A bútor gyászosan csattan a padlón, hangjával udvariatlanul félbeszakítva az aktuális előadást.
Rezzenéstelen arccal meredek előre, a zsűri rosszallóan pillant ránk.
- Bocsika- szól közbe a férfi megmentve a helyzetet, szenvtelenül mosolyogva.
Magára vállalta.
Nem tudom tetszett-e neki a váratlan reakcióm, vagy dühíti..nem tudok semmit sem kiolvasni a tekintetéből.
Mindössze az élveteg vigyort.
- Lógsz egyel.
- Pardon?
- Elvittem helyetted a balhét.
- Úgy lett volna?- pillantok fel rá halovány mosollyal.- majd észben tartom, talán.
A válogatás nem nyúlik túl hosszúra.
Rövid hezitálást követően kihirdetik kiket várnak a második fordulóra.
Addig próbál még párszor szóba elegyedni velem a férfi, azonban lepisszegem. Nem illik.
- Meg kell tisztelni mások produkcióját a csönddel. – suttogom alig hallhatóan.
- Köpök mások produkciójára.
Köhintés szakítja félbe mély diskurzusunkat.
- Nos…akiket várunk a következő meghallgatásra. – nevek..nevek…nevek..- Fabien Evon. – nevek..nevek. Kezdek kétségbe esni, nem hallom a sajátom…aztán..- Dorian Leroy.
Megkönnyebbülten sóhajtok.
Bár az enyém volt az utolsó, még is ott vagyok a listán.
Legközelebb jobbnak kell lennem.
Nem lehetek utolsó.
- Szóval Dorian..lógsz egyel…törleszthetnéd is- kacsint. Nem értem miért kacsint.
- Doro. – közlöm egyszerűen, értetlen tekintetét látva kiegészítem- Nem Dorian..úgy csak édesanyám hív..Doro.
„Whatever”. Mondhatná.
De nem mondja. Nem mond semmit.
Felállva távozom peckes léptekkel.
Valószínűleg azt hiszi túl sokat képzelek magamról. Pedig egyáltalán nem. Így próbálom leplezni bizonytalanságom, sérült belsőm. Kemény állarccal próbálom rejteni a széttört, mocskos belsőt.
Sikerrel.
***
A következő meghallgatás este van.
Illetve délután hatkor, de mostanában gyorsan sötétedik, így már majdhogynem a csillagok társaságában érkezem meg.
Fabien ismét nincs itt…Késik.
Én viszont jóval előbb érkezem.
Mély profizmussal melegítek be, nyújtok eleget. A koreográfus velem együtt érkezik. Különös tekintettel mustrál, mellém lépve simít gyöngéden a hátamra, fenekemre mialatt a korlátra téve lábam hajolok előre, s döntöm homlokom a térdemnek.
- Gyönyörű vagy..akár egy nő. – duruzsolja.
Csöndesen emelem fel fejem, körülöttünk még senki sincs.
Zavarba hoz az érintése.
- Köszönöm uram…- sütöm le a pilláim, s motyogom alig hallhatóan. Még..nem közeledtek hozzám így. Soha. És gyönyörűnek sem neveztek.
- Ne köszönd…tökéletes fehér hattyú lennél.
- Tökéletes…?- ismétlem utána tétován.
- Pontosan…de a fekete…
- Meg tudom csinálni-biccentek határozottan.
- Majd meglátjuk- mosolyodik el ravaszkásan, azzal magamra hagy.
A próbára ismét késve esik be a fekete férfi.
Én már csak így hívom.
Ledobva a táskáját rántja magára cipőit, rövid melegítés után mögém áll a korlátnál, látom ahogy vigyorogva néz. Utánoz.
A koreográfus nem mond semmit.
Némán figyelem a férfi minden egyes mozdulatát a velem szembe lévő tükörből…tökéletesen emeli a lábait, spiccel. Még is van benne valami, ami belőlem és mindenki másból is hiányzik. Illetve…talán belőle hiányzik valami, ami bennünk megvan. A tisztelet a tánc iránt. Az alázat…
Lázadó.
Széles vállú lázadó.
Izmos, egyértelműen ütnek át tónusai a vékony ruhadarabokon. Szinte eltörpülök mellette. A vállai sokkal szélesebbek mint az enyémek, lábai hosszabbak. Tökéletes férfi.
Túlságosan is tökéletes.
Hogy törne el a lába….
A közös bemelegítés után egyesével nézi meg tudásunk a mester. Először Fabien mutatja meg mit tud. A fehér hattyúja silány, de a fekete…elragadó.
Olyan, akár ő.
Ez az ő szerepe.
Az ő szerepe lenne, ha..nem az enyém lenne.
Az enyémnek kell lennie. Csak egy valaki lehet tökéletes itt, és az én leszek. Túl régóta próbálok azzá válni. Nem csaklizhatja el előlem.
Utána én jövök.
Miután végighallgatom a kritikáit elégedett vigyorral lépdelek a kijelölt térre.
Ahogy meghallom a zenét táncolni kezdek, feszülten figyelek.
Nem hibázhatok.
Azonban az ítélet felettem is elhangzik.
A fehér hattyú tökéletes, de a fekete..unalmas…nyomott…lapos….silány…szar.
A sírás kerülget, elkeseredetten nézek a koreográfusra.
- Én..eltáncolom mégegyszer..kérem…sokat gyakoroltam…
- Nem, Doro.
- Kérem..csak még egy esélyt-nyüszítek. Talán szánalmas látványt nyújthatok, ahogyan kapaszkodok ebbe a nyomorult szerepbe. Mintha az életem múlna rajta…Mert mondhatni az is múlik
- Dorian Leroy, nem…nem jó.
- De miért nem? Kérem, mi nem jó benne? Javítok.
- Jó.. Fabien..gyere ide.
A férfi értetlenül áll fel, mellém sétál.
Nem nézek fel rá, arcomon lángol a szégyen. Azt hiszem ennyit még soha sem beszéltem.
Nem értem mi nem jó..eddig azt mondta a férfi gyönyörű vagyok..most pedig nem jó a táncom.
- Megmondom mi nem jó…Fabien….őszintén…felizgatott téged ez a tánc? Lefeküdnél vele?
- Talán, ha kihúzná a karót a seggéből- vonja meg a vállát rövid gondolkodás után.
Miféle kérdés ez. És miféle válasz ez..?
- Az ő fehére sem volt jó!
- Mert rendezetlen, és fegyelmezetlen- biccent a koreográfus. Tanulhattok egymástól..most mindkettő üljön le a helyére.
Megsemmisülve fogadok szót, egyhamar helyet is foglalok, fejem leszegem.
Kiderül ki nyeri a szerepet.
Csak egy valaki nyerhet..elvileg.
- Nos..a szerepek megvannak. Mindannyian csodálatos táncosok vagytok, magatok nemében páratlanok. Ahogyan én is. Azonban nevemhez rendhagyó művek társulnak..ez lesz az eddigi legnagyobb, és leghíresebb művem. Az ötletem a következő:a hattyúkirály szerepét ketten fogjátok táncolni. Ahogy a főbb szerepeket is..a felosztás a következő. Lora Danaval lesz. Christen Kimmel. Daniel Devonnal…Josh Peterrel…- csak sorolja a neveket, én pedig szorítok, hogy a hattyúkirály lehessek…és ne Fabien legyen a párom….ám…- Fabien és Dorian lesznek a hattyúkirály. Fabien a fekete, Dorian a fehér… tanuljatok egymástól, minden pár kiegészíti a másikat. Költözzetek össze, tapasztaljátok ki a másikat..bánom is én. De ezután egyek vagytok. Együtt kell mozognotok, együtt kell csinálnotok mindent. Eggyé kell válnotok.
Nagy beleéléssel magyaráz a férfi.
Nekem még nem tiszta, és másnak sem..de nyilván le fog tisztulni.
Tapsikol, utunkra enged minket. Az eső elkezd eközben odakint zuhogni.
Átöltözve mormogom magamnak inkább mint sem másnak. Hirtelen valami magas árnyékol be.
- Hallottad szépségem, eggyé fogunk válni- vigyorog rám Fabien.
- Csak előtte kihúzom a karót a seggemből- grimaszolok rá a hátamra csapva a táskámat. Nem akarok vele beszélgetni. Inkább elindulok.
Sóhajtva konstatálom, hogy esik.
Remek…
Már, már..
Tökéletes.
Fabien Evon
Még mindig mereven bámul azokkal a fekete szemeivel. Valamiért az a szigorú óvodai tanár néni jut az eszembe erről a tekintetről, csak abban különbözik, hogy ez a fiú sokkal szebb. Ahogy összepréseli az ajkait, kedvem támad jól megharapdálni őket, hogy szép pirosak legyenek, de valószínűleg sikítva hozzám csapná a táskáját.
Magamban szórakozva előre fordulok és nézem az előadást, bár nem igazán érdekel. Az eredményhirdetést viszont meg kell várni.
Hitelen éles csattanás, a lábaim pedig koppannak a padlók. Kicsit meg is rándulnak a hirtelen mozdulattól. A kis szemét… most pedig csak elegánsan előre néz.
Hiába a szép arc, belül egészen sunyi kis dög.
- Bocsika – vetem oda egy békítő mosollyal a hátrafordulóknak, mert a kicsike láthatóan nem akar megszólalni.
Megérdemelne egy alapos elfenekelést.
- Lógsz egyel. – vigyorogva rá az előbbi gondolatot elemezgetve.
- Pardon? – egyik vékony szemöldökét kecsesen felemeli.
- Elvittem helyetted a balhét.
- Úgy lett volna? Majd észben tartom, talán. – mosolyog szenvtelenül.
Szórakozottan bámulok előre, bár néha odasandítok a kis szépségre, aki méltóságteljesen egyes háttal feszít. Jó hogy a gerince nem adta még fel… ez nem tud lazítani? Bár ha jobban megnézem, valahogy el sem tudom képzelni, hogy ez a srác egy diszkóban tekergeti magát, vagy esetleg nevet.
A válogatás közben unom magam, nem igazán érdekelnek a többiek, de a szigorú szépség nem hajlandó megszólalni. Folyton lepisszeg, egyszer még a kezét is felemeli, hogy fogjam be. Esküszöm meghalnék a nevetéstől, ha nem lenne ilyen siralmas a háttérzene.
- Meg kell tisztelni mások produkcióját a csönddel. – suttogja feszülten.
- Köpök mások produkciójára. – mondom felé pillantva és hála az égnek végre vége van ennek a cécónak.
- Nos… akiket várunk a következő meghallgatásra: Fabien Evon. – király, ezek szerint lesz munkám - Dorian Leroy.
A mellettem ülő sóhajából ítélve ez ő lehetett. Ketten. De főszerep csak egy van.
Igazából nekem mindegy, hogy melyik szerepet kapom, de minél jobb a szerep, annál jobb a fizetés. De milyen darab is ez?
- Szóval Dorian… lógsz egyel… törleszthetnéd is – rákacsintok. Ha beadja a derekát ma éjszakára, talán még le is teszek a főszerepről a javára.
- Doro. – mondja rezzenéstelen arccal. Mi van? - Nem Dorian… úgy csak édesanyám hív… Doro.
Oké, nekem mindegy. Valami különös okból úgyis szeretem becézgetni az ilyen szépségeket.
De ő nem veszi a lapot és nem is tűnik úgy, mintha csevegős hangulatban lenne, ezért felkapom a cuccom és lelépek. Úgyis találkozunk még. És talán közelebbi ismeretséget is köthetünk, ha ledobja ezt a sznob, elutasító magatartást.
Tulajdonképpen sosem zavart, csak elhúztam a szám az ilyenek ferde pillantására. Van aki tudja honnan jöttem, és mivel a balett a legtöbbször a gazdag fiókák szórakozása, nem tetszik nekik, hogy egy „senki” jobb náluk. Hát megszívták…
***
Újabb meghallgatás, ezúttal este. Szar az időzítés, mert ma van az anyám szülinapi összejövetele és utálok kihagyni egy jó bulit. Majdnem ott is maradok annyira nem akarják, hogy elmenjek, de végül irány haza, fel a fellépő ruci, majd a színház gyakorló terme.
Mikor beérek a kis szépség már a tükör előtt a rúdnál gyakorol, ezért felkapom a cipőm, gyorsan átöltözöm és beállok mögé.
Elvigyorodom a megrovó tekintetén, tényleg, mint egy szigorú tanár néni. Örömmel tennék pár próbát, hogy ellazítsam és megnézzem milyen, ha emberien viselkedik. Egy kellemes nap az ágyban, egy kis pezsgő és kapnék egy másik fiút.
Vagy nem is… nem tudom őt elképzelni az ágyamban, szex közben. Túl merev… az embernek még a farka is lefagyna attól a jeges pillantástól…
Pedig pont olyan alkata van, amilyen egy tökéletes passzívnak.
Figyelem, ahogy felemeli a lábát, hegyes kis állát felszegi közben. Annyira vékony… pedig a férfi táncosoknak engedélyezve van némi izomzat, hisz mégis csak jó ha látszódik ki a férfi és ki a nő a színpadon. De Doro akár nő is lehetne. Mint egy porcelánbaba. Csak a tekintete nem illik a képbe.
A bemelegítő után egyéni bemutató jön. Figyelek a mozdulataimra, most már legalább tudom, hogy A hattyúk tava darabról van szó, amit egy rendező átírt, mintha két férfi lenne, mert ugye Odett szerepét is férfi játssza. Testhezálló, bármelyik fél szerepét is kapom, végül is meleg vagyok, nem gond eljátszani.
Utánam Doro jön. Egyenes háttal előre sétál és hihetetlen precizitással hozzálát. Előbb a fehér hattyú, majd a fekete hattyú kűrjének. Nekem valahogy mind a kettő egyformának tűnik, de mintha a srác szemében mérőszalag villogna, hogy itt ennyire hajolj, itt ennyire spiccelj… szinte fáj néznem, de mégis annyira könnyű. Szinte repül.
Tetszik, hogy nézhetem, de a fantáziám pörög közben. Egy ennyire vékony, hajlékony és gyönyörű fiúval sok mindent tudnék kezdeni.
Amint befejezte a rendező méricskélő pillantása végigfut rajtunk.
- Fabien Evon. A fekete hattyú lenyűgöző. Energikus, szenvedélyes és perzselő. Viszont a fehér… nincs benne lágyság, hiányzik a karakter törékeny lelke a mozdulataidból.
Lehet benne valami. Merthogy az én lelkem minden, csak nem törékeny és lágy.
- Dorien Leroy, a fehér hattyú tökéletes, de a fekete… unalmas… nyomott… lapos…. silány… szar.
Ez elég durva értékelés… és a srác tekintetéből is kihuny az a szigor, majd elkeseredetté válik.
- Én… eltáncolom még egyszer… kérem… sokat gyakoroltam…
- Nem, Doro.
- Kérem… csak még egy esélyt!
Na, én erre sosem lennék képes. Sosem könyörögnék egy szerep miatt.
- Dorian Leroy, nem… nem jó. – csóválja a fejét.
- De miért nem? Kérem, mi nem jó benne? Javítok. – nyöszörög tovább, én pedig lehet, hogy kissé már értetlenül figyelem.
Miért? Hogy képes megalázkodni?
- Jó… Fabien… gyere ide.
Odasétálok mellé és nyugodtan figyelem őket. A srác rám sem néz, az arca folyamatosan ölt fel a sápadt helyett a rózsaszínt, majd a vöröset.
- Megmondom mi nem jó… Fabien – rám néz - őszintén… felizgatott téged ez a tánc? Lefeküdnél vele?
Hogy felizgatott-e? Érdekes kérdés… szép a kicsike, de nekem túl merev.
- Talán, ha kihúzná a karót a seggéből – mert jelenleg, a vállát sem képes leereszteni, mintha azok is ki lennének peckelve.
- Az ő fehére sem volt jó! – vágj rá, int egy hisztis kisgyerek.
Már tudom, hisz mondta a rendező. Attól boldogabb, hogy rá is mutat?
- Mert rendezetlen, és fegyelmezetlen – biccent, és hallgatólagosan, de én is egyetértek. Ismerem a hibáim - Tanulhattok egymástól… most mindkettő üljön le a helyére.
Leülünk, de Doro csak maga elé bámul, mintha összedőlni készülne a világ.
- Nos… a szerepek megvannak. Mindannyian csodálatos táncosok vagytok, magatok nemében páratlanok. – mondja, most már mindenkinek címezve - Ahogyan én is. Azonban nevemhez rendhagyó művek társulnak… ez lesz az eddigi legnagyobb, és leghíresebb művem. Az ötletem a következő: a hattyúkirály szerepét ketten fogjátok táncolni. Ahogy a főbb szerepeket is… a felosztás a következő. Lora Danaval lesz. Christen Kimmel. Daniel Devonnal… Josh Peterrel… Fabien és Dorian lesznek a hattyúkirály. Fabien a fekete, Dorian a fehér… tanuljatok egymástól, minden pár kiegészíti a másikat. Költözzetek össze, tapasztaljátok ki a másikat… bánom is én. De ezután egyek vagytok. Együtt kell mozognotok, együtt kell csinálnotok mindent. Eggyé kell válnotok.
Óh igen! Mintha ez a pasi pontosan a kezemre játszana.
Egy pár a jégherceggel.
Az összeköltözés pedig tesz rá egy lapáttal. Megkaparinthatom és megszerezhetem, csak előbb fel kell olvasztanom.
Fél füllel hallgatom, ahogy a rendező magyaráz, aztán mindenki megy az öltözőbe. Felveszem a motoros cuccaim, majd pont akkor megyek kifelé, mikor Doro is.
- Hallottad szépségem, eggyé fogunk válni – szólok utána vigyorogva.
- Csak előtte kihúzom a karót a seggemből – elhúzza a száját, én pedig jót nevetek rajta, mielőtt felcsapnám a bukósisakom és felülök a motorra.
Hát igen, jobb ha kihúzza, mert addig nem nagyon férne belé más.
***
Otthon azonnal beülök a kádba és veszek egy forró fürdőt. Kicsit megáztam és nem szeretnék megfázni, de a kényelem kedvéért még egy jó adag habfürdőt is öntök a vízbe. Imádom.
A zenelejátszóból valami lágy búgó dallam szól, ami halvány mosollyal az arcomon hallgatok.
Most először van, hogy alig várom a holnapi próbát. Alig várom, hogy a jéghercegemmel dolgozzam és kifejezetten tetszik az ötlet, hogy kettős szereposztás van. Bár az elég érdekes, hogy egymástól kell tanulnunk, mert el nem tudom képzelni, hogy bármiben is hasonlók lennénk, de éppen ezért rohadt szórakoztató lesz…
Reggel egy könnyű gyümölcssalátát dobok össze egy natúr joghurttal és csokis gabonapehellyel. Tartani kell a jó alakot a balett miatt, de sosem tartottam magam szigorú diétán. A tánc miatt még nem fogok anorexiás lenni, én élvezem az egészséges életet, ezért ha kedvem támad nassolni, ledolgozom az edzőteremben.
***
Kivételesen nem késem, csak öt percet, mert az este korán lefeküdtem. Átöltözöm és bemelegítek egy picit, közben szemmel tartva a partnerem, aki a terem másik végében gyakorolgat. Kénytelen lesz a közelembe jönni, hisz együtt kell gyakorolnunk.
Mikor azonban még egy fél óra múlva is egyedül táncol, fogom magam és odamegyek hozzá.
- Hello szépségem. – mosolygok rá, de nem viszonozza.
- Jó reggelt.
Oké. – Tudod, hat méter távolságból nehéz figyelni a másikat, nem gondolod?
- Tökéletes a látásom. – közli, miközben kecsesen felemeli a lábát.
Halvány mosollyal elkapom a bokáját, mire elkerekedett, riadt szemekkel pillant rám, de csak tartom. Olyan vékony, hogy átérik az ujjaim, mintha csak el is roppanthatnám.
- Együtt kell dolgoznunk Doro, és ugyebár az a karó nem jön ki magától a seggedből. Valakinek ki kell húzni. – közelebb lépek és egy apró csókot nyomok a bokájára, mielőtt leengedném.
Felszegi az állát, de nem lép távolabb tőlem.
- Rendben. Hol akarod kezdeni?
- Lássuk csak… én előadom a fehér hattyú számot, te pedig elmondod hol és mi a rossz. Aztán fordítva… na? – ha már megkaptuk a főszerepet, akkor én sem akarom, hogy elszúrjuk. Akkor jön a pénz, ha jók vagyunk és egyébként sem nyújtanék silány teljesítményt.
- Jó.
Hátrébb lép párat, hogy helyet adjon. Egy hajgumival gyorsan összefogom a hajam, majd belekezdek…
Az első pár mozdulatnál csak csendben figyel, aztán mikor előre hajolok, a bal lábamat pedig fölemelem, közbeszól.
- Itt túl gyorsan csinálod és erőteljesen. – hasít az éles kis hang.
Biccentek és megcsinálom újra, de lassabban, viszont még mindig megingatja a fejét. Kemény dió.
- Mutasd a tökéleteset szépségem. – egyszerűbb ha őt látom közben.
Vesz egy mély levegőt, majd óvatosan és lassan dőlni kezd előre, majd egy ugrással pontosan egymás mellé helyezi a pici lábait.
- Nehéz, mert te már a kinézeteddel is törékeny hattyúnak tűnsz. – mondom ki, amit gondolok. – Hány kiló vagy?
- Valamennyi. – feleli kimérten.
- Én úgy negyven és negyvenöt közé saccollak. – egy keményebb dugás közben arra is figyelni kéne, hogy ne törjön ketté. Legalábbis ezt a benyomást kelti.
A nap további részében a kicsike alaposan „meggyötör”, minden apró hibába beleköt, aztán pedig olyan, mint aki még azon is duzzog, hogy engem nem zavar a dolog. Miért zavarna?
A végén el sem jutunk odáig, hogy a fekete hattyú számát gyakoroljuk, mert vége a napnak. De még valami hátra van, és mindketten tudjuk mi az.
- És mikor költözünk össze Doro? – összefont karokkal dőlök neki a falnak. – Szeretnélek már az ágyamban látni. – vigyorok rá kajánul.
Óh, de csodásan mutatna a vörös bársonyon, ezzel a hófehér bőrrel!
- Nem költözök hozzád. – jelenti ki, miután ellazította az összepréselt ajkait. – Tudunk itt is gyakorolni eleget.
Sóhajtva lépek közelebb, hogy a szúrós szemecskékbe pillantsak.
- Az nem elég te is tudod. Nincs összhang közöttünk, mert úgy nézel rám, mint egy rovarra, én pedig, mint egy jéghercegre. – engem ugyan nem zavar, hogy lenéz, gyakran teszik ezt, de ha az előadásunk rovására megy, akkor tenni kell ellene.
Összeráncolja a szemöldökeit, majd kinyitja a száját és visszacsukja.
Második menet. – A rendező vajon mit gondolna, ha nem teljesítenéd ezt a nagyon egyszerű kérését? Hm? Szerintem azt hinné, hogy nem ér neked ennyit a szerep. És én is ezt hinném.
Egy kis érzelmi zsarolás a részemről, hisz sosem mondtam, hogy a tiszta eszköz a jó eszköz. A kis szépségnek úgy összeszorulnak az ajkai, hogy szinte eltűnnek. Fesztelen mosollyal figyelem.
- Miből gondolod, hogy én költözöm hozzád? – kérdezi sziszegve.
- Nem gond, beköltözhetem én is, ha van elég helyed. - megvonom a vállam, végül is nekem tényleg mindegy, de nem tudom, hogy ő hol él.
Elgondolkodik, már azt hiszem nem is hajlandó válaszolni, de aztán mégis megszólal.
- Te egyedül élsz? – kérdezi.
- Aha. Szóval? Lakótárs?
Rám mered, majd… - Jó. De csak az előadás miatt! – szögez le rögtön.
- Hát persze szépségem, nem is gondoltam másra. – mosolygok rá. Egy kis kefélgetés itt-ott, de semmi extra. – Mikor cuccolsz?
Dorian Leroy
Másnap ismét késik. Minden nap, és mindig késik, de ez egészen más. Eddig nem voltam benne érdekelt, hogy időben ideérjen, azonban ha Pierre miatta veszi el tőlünk a szerepet először őt akasztom fel, aztán zokogva magam is.
Szükségem van erre a szerepre!
Erre várok amióta a társulatba kerültem. Egy igazi főszerepre Pierre Lacroix drámájában. Bár mélyen valahol bánt, hogy dicsőségem valaki mással kell megosszam (ráadásul olyannal aki ezerszer jobb mint én, külsejével és tehetségével, sőt minden egyes levegővételével emlékeztetve erre) túlélem. De ő nem fogja….
Szinte vérben forgó tekintettel meredek rá amikor öt perc késéssel betoppan.
A tökéletes batírozást gyakorolva pillantok néha felé, azonban eszem ágában sincs odamenni hozzá. Szimplán nem értem miért nem dolgozik..
MIÉRT NEM CSINÁL SEMMIT?! Abból, hogy áll és töretlen vigyorral bámul egyáltalán nem profitálunk, és nem is lesz tőle ügyesebb. Tönkreteszi az egészet! És miatta a darab, a szerepünk….semmi sem lesz tökéletes!
Lassan lépdel elém, felemelkedő lábamat a tetőpontnál megfogva pillant le rám. Egyáltalán nem tetszik amit csinál. Nem szeretem, hogy megérint. Félek az érintésétől. Magam sem tudom miért, de rettegek tőle. Talán azért, mert attól félek, talán a lelkem mélyén, egy ici-picit elkezdeném élvezni, ha valaki közelebb kerülne hozzám mint három méter.
- Hello szépségem. – mosolyog már megint gúnyolódva ocsmányságomon. Hogy lehet valaki ennyire beképzelt…és kegyetlen..és..szívtelen?! Így összeszorítva az ajkaim lököm oda a tisztelet kört részemről.
- Jó reggelt.
- Tudod, hat méter távolságból nehéz figyelni a másikat, nem gondolod?
Nem lenne olyan nehéz, ha életedben egyszer időben odaérnél bárhová is. A pontatlan ember a munkájában is pontatlan. És tiszteletlen. Nem tiszteli meg mások munkáját!
- Tökéletes a látásom. – lényegében ekkor történik az a bizonyos ominózus lábfogás, melyet fentebb már említettem. Ettől függetlenül még mindig kellemetlenül érint, a csók pedig, mellyel illeti tetézi mindezt. Talán (remélem), ez csak valami álom..vagy képzelgés.
- Együtt kell dolgoznunk Doro, és ugyebár az a karó nem jön ki magától a seggedből. Valakinek ki kell húzni.
Ő aztán tudja hogyan rontson a helyzetén. Szúrós tekintettel nézek rá, nem fejezem ki mennyire megbántott ezzel. Nyilván fel sem fogja a csökött, hiúcska agyával. Valószínűleg nincs is neki. Az agyára ment a tökéletesség. Egy beképzelt..bunkó..mihaszna…- és még sorolhatnám azokat a jelzőket, melyeket ismeretlenül rá aggatok és rá képzelek-. Rossz emberi tulajdonság, hogy nem kedvelik a náluk szebb embereket, félnek tőlük, mert úgy érzik azok rámutatnak saját hibáikra. Még rosszabb emberi tulajdonság, hogy azokat, akiket nem kedvelnek általában negatív tulajdonságokkal ruháznak fel. Ebből adódóan esetünkben Fabien nem hogy nem indult tiszta lappal, eléggé a mínuszból kéne felevickélnie magát a szimpátia skálán.
- Rendben. Hol akarod kezdeni?
- Lássuk csak… én előadom a fehér hattyú számot, te pedig elmondod hol és mi a rossz. Aztán fordítva… na?
Nem is olyan ostoba ötlet, egy ilyentől mint ő.
- Jó. – vetem oda szűkszavúan hátrálva két lépést elég helyet adva így neki.
Mély levegőt vesz, majd nekikezd.
Semmi kecsesség, semmi finomság, semmi báj benne. Ő nem hattyú. Ő egy nagy dózeroló gép, ami ledönti az egész erdőt, az egész tó élővilágát, és elüti a hattyúkat is…Ez egy…pusztító erejű orkán. Vagy..megfogalmazni sem tudom ezt a borzalmat.
- Itt túl gyorsan csinálod és erőteljesen. – sipítom. Talán némi káröröm is van a hangomban. Találtam valami kevésbé tökéleteset a mi tökéletes üdvöskénkben.
- Mutasd a tökéleteset szépségem.
Szépségem..
Még két ilyen, és elpattan a húr.
Szépen, koncentrálva hajtom végre a mérleget, majd egy apró jeté után páros lábra érkezve pillantok rá kiegyenesítve hátam.
- Nehéz, mert te már a kinézeteddel is törékeny hattyúnak tűnsz. Hány kiló vagy?
Folyton csak sérteget, én pedig éhesen ( mily meglepő), kevésbé tolerálom ezeket a benyögéseket. Minden esetre még bírom…azonban mint említettem, már nem sokáig.
- Valamennyi.
- Én úgy negyven és negyvenöt közé saccollak.
Igazából nem válaszolok rá semmit.
Nem tudok.
Már nagyon rég nem álltam mérlegre.
És valószínűleg nem is fogok. Nem vagyok képes szembe nézni a problémáimmal. Ez pedig az egyik legnagyobb problémám. Nem azért nem eszek, mert nem akarok hízni. Azért nem eszek, mert nem tudok. Egyszerűen nem megy.
Azt hiszem még gyermekkoromból fakad. Ha jó voltam csokit kaptam, h a rossz voltam elmaradt a vacsora.
Így nőttem fel, és valahol tizenhárom éves koromban belerögzült ez a magatartás a tudatomba. Aztán valahol minden rosszra fordult. Az étkezést jutalmazáshoz illetve büntetéshez kezdtem el kötni. Anyám miatt kialakult maximalista nézeteim pedig nem engedik meg a hibát. Minden egyes hibát egy-egy étkezés kihagyásával „jutalmaztam”.
Aztán szépen eljutottam arra a szintre, ahol most vagyok.
Már a létem is büntetésnek tekintem. Így alig eszek. Hogy még keményebben motiváljam magam a tökéletességre.
A nap hátralevő részét sipítozással kritizálással és egyéb tevékenységekkel folytatjuk, majd zárjuk le. Nagyjából már a sírás kerülget látva reménytelen helyzetünket. Szinte minden rossz benne…és ez a dromedár..nem tud hattyú lenni..mert ő egy..mindent elsöprő természeti csapás.
- És mikor költözünk össze Doro?
Összevonom finoman ívelő szemöldököm.
Erre egy kiváló idézetet tudnék mondani neki („Amikor a nap nyugaton kel fel és keleten nyugszik le. Amikor a tengerek kiszáradnak és a hegyeket elfújja a szél, mint a falevelet.”) azonban megtartom inkább magamnak.
- Nem költözök hozzád. – jelentem ki egyszerűen. - Tudunk itt is gyakorolni eleget.
- Az nem elég te is tudod. Nincs összhang közöttünk, mert úgy nézel rám, mint egy rovarra, én pedig, mint egy jéghercegre.
Fura ez a hasonlat. Hogy ő rovar lenne, én pedig herceg..?
Kétlem..sokkal inkább mondhatnánk ezt el fordítva. Elvégre annyival vonzóbb. A kisugárzása, a karizmája, a külleme, a haja. A társulatban mindenki érte, és a stílusáért rajong. Kivéve engem, aki titkon a legjobban irigyeli, ám utálkozással próbálja mindezt palástolni.
- A rendező vajon mit gondolna, ha nem teljesítenéd ezt a nagyon egyszerű kérését? Hm? Szerintem azt hinné, hogy nem ér neked ennyit a szerep. És én is ezt hinném. – folytatja.
Egy ideig gondolkodom, majd aprót biccentek.
Igaza van. Pierre elrendelte, úgyhogy ennek így kell történnie. Mondjuk meghagyta a kiskaput a „vagy csináljatok amit akartok, bánom is én” mondatával, azonban ez is benne volt. És ha ez kell ahhoz, hogy a legemlékezetesebb színdarabot táncoljuk el, hát megteszem. Végül is nem halok bele.
Azonban..anyám soha sem menne bele ebbe az egészbe.
- Miből gondolod, hogy én költözöm hozzád?
- Nem gond, beköltözhetem én is, ha van elég helyed.
Már meg is van a jelenet, ahogy betoppanok anyám elé egy vad idegen férfivel. „Szia anya, ő itt Fabien, és itt fog lakni velünk”. Minden bizonnyal nem akadna ki, sőt még süteményt is sütne nekünk, és tapsikolna a mi kis sikerünknek. Nyilván nem.
- Te egyedül élsz?
- Aha. Szóval? Lakótárs?
Elhúzom a szám.
Még meg kell beszélnem otthon, és nem szívesen hagyom magára anyámat. Annyira szeret engem, és gondoskodik rólam.
- Jó. De csak az előadás miatt!- adom be a derekam.
- Hát persze szépségem, nem is gondoltam másra. Mikor cuccolsz?
- Jövő hét után. – jelentem ki egyszerűen.
Elhúzza a száját.
- Miért nem holnap?
- Mert még meg kell beszélnem otthon- lököm oda kelletlenül, mialatt leülve a földre hámozom magamról a balett cipőt.
- Te még otthon laksz a szüleiddel? – hangzik el az őszinte csodálkozó kérdés.
Nem válaszolok rá, melyre elégedett vigyorral reagál. Nem értem minek örül, vagy minek nem, valószínűleg csak gúnyolódni akar ismét. Nem kötöm az orrára kivel és hogyan élek. Átöltözve az utcai ruhába csapom fel a vállamra a nehéz edzőtáskát, majd ingatagon elindulok. Utánam jön.
Hirtelen megtorpanok a kijárat előtt, azonban a kemény mellkastól, mely a hátamnak csapódik egyhamar megtántorodva lépek előre még két lépést. Nyekkenve pillantok fel rá mialatt megfordulok.
- Meg kérhetlek valamire? – direkt nem mondom ki a nevét. Gyűlölöm ezt az embert..és a nevét is. Még a neve is gyönyörű!
Felvonva a szemöldökét int a fejével, jelezve hogy mondjam.
- Soha többé ne hívj szépségemnek…gyűlölöm. Rendben?
Meg sem várva a válaszát hagyom ott.
Sietős léptekkel megyek haza, otthon még elő kell vezetnem és szépen tálalva eladni anyámnak, miszerint egy vad idegen férfihoz költözök „tánc céljából”.
Anya aggódik értem. Mert szeret engem. Egyetlen gyermekeként nem akar elengedni, és ezt meg is értem. Ő mindig vigyázott rám, mindig azt tartotta szem előtt, hogy sikeres legyek. Sikeres, szép és tökéletes. Én lehessek az ő gyönyörű hattyúja, a rút kiskacsából.
Azonban egyáltalán nem örül, amikor közlöm vele, hogy az egyik kollégámhoz költözöm.
- Nem mehetsz.
- De miért nem?
- Mert nem bízom meg benne. – von vállat.
- Mi rosszat tehetne?
- Elront téged. Olyan jó és ügyes kisfiú vagy te- simogat az arcomra, majd hosszan homlokomra csókol- annyira hiányoznál nekem. Szomorú lennék…ezt pedig te sem akarod, nem igaz?
- Nem..valóban nem- szegem le a fejem motyogva.
- Jó fiú vagy…
Egy újabb homlok csók után utamra enged, így őrlődve térek nyugovóra. Fontos válaszút előtt állok. Pierre, vagy Édesanyám.
Most aludnom kell. Holnap majd eldöntöm.
….
Másnap kialvatlanul megyek a próbára.
Egyáltalán nem tudtam pihenni, csak és kizárólag erre az egész zűrzavarra tudtam koncentrálni.
Így (miután sikeresen elaludtam), jó magam jövök késéssel. Pierre rosszallóan pillant felém, Fabien vigyorogva biccent irányomba.
Odasétálva hozzá engedem le keskeny vállamról az edzőtáskát, lassan kapkodom magamra a dolgaimat nem törődve azzal mennyi mindent láthat meg belőlem. Ezek a részek már rég nem érdekelnek. Elkéstem, és gyorsan kell reagálnom. Így három másodpercen belül már a szürke szettben ácsorogva nézek fel rá.
Letörölhetetlen vigyor honol az arcán.
- Hosszú volt az éjszaka?
- Kezdhetnénk?
- Persze szépségem. Ma te vagy a soros..mutasd azt a fekete hattyút.
Lassan, kimérten látok neki.
Ő merőben máshogy reagálja le műveimet. Nem kritizál, nem sipítozik, sőt pozitív megerősítésként bólogat is, majd mikor már fellelkesednék milyen ügyes is vagyok egyszerűen közli bő bólogatások közepette, hogy ez volt a legmerevebb dolog amit valaha látott, pedig látott már egy pár merev tagot.
- Ez most..nem bók volt, igaz?- kérdem csöndesen.
- Hát, nem. – biccent határozottan.- szívvel táncolj, ne aggyal. Azért ennyire merev, mert még azt is kiszámolod milyen szögben emeld a lábad és hány centire tedd le.
Leszegett fejjel hallgatom a kritikát, nagyjából a sírás kerülget.
Késtem is..rossz is az, amit csinálok. Pedig már csinálom egy ideje. Hagyja, hogy végig táncoljam, és utána mondja el. Mindig csak utána, hogy mi a baj. Ez pedig egy idő után lefáraszt. Rettentően lefáraszt.
Nem is reggeliztem.
- SZÜNET!- harsan fel Pierre hangja a zongora irányából.
- Király..gyere Doro.
- Még is hova?
- Most, hogy társak vagyunk kötelességem segíteni. Éhgyomorra nem tudok gondolkodni. Van fél óránk, megkajálunk és dumálunk.
- És ez hogyan segítene nekem.
- Van nálam egy bájital is, ami segít a koncentrációban, és abban, hogy ügyesebb legyél.
Kacsint.
Összevonva a szemöldököm követem lassan, felveszem a kabátom, majd kitipegek mellette némán, egy szót sem szólva egészen a sarki, talpaló hamburgeresig.
Nem zavartatja magát, a legnagyobbat kéri, mindenből tripla adagot.
Eltátva a szám hallgatom, hatalmas szemekkel nézek a majdhogynem a feje méretével vetekvő szendvicsre.
- Te mit kérsz? – pillant felém, azonban elborzadt arcom láttán inkább nem vesz semmi mást, így lehuppan az egyik padra. Egy határozott mozdulattal ragadja meg kabátom hátulját, s ránt maga mellé, így kényszerítve ülésre.
Kissé meglepődve huppanok mellé, nem mondok semmit.
Csupán rosszallóan meredek a szendvicsre, melyet a kezében tart.
- Nem kéne ilyeneket egyél..
- Mert? – kérdi tele szájjal.
- Mert ettől vagy olyan….dömper.
Összeszűkült szemekkel pillant rám. Azt hiszem a szívére vette volna a dömper jelzőt, ha lenne szíve. De nincs neki.
Ahogy nekem sem. Igazából..rettegek attól, hogy nem tudjuk megcsinálni ezt az egészet. A főszerep nagy teher, ráadásul egyikünk sem tökéletes annyira a rá rótt szerepben, hogy kivitelezni tudja azt. Egyszerűen..nem vagyunk rá képesek. Halott ez az egész ötlet!
- Dömper? – kérdez vissza miután lenyelte a falatot, kétkedve mérve végig.
- Nem úgy értem, hogy kövér..csak..masszív. Semmi kecsesség nincs benned..te nem hattyú vagy, inkább valami tsunami, ami az egész tavon áthaladva elpusztít mindent és mindenkit ami az útjába kerül..érted? A tsunamibol..sose lesz hattyú. Nem pláne Odett. – fakadok ki elkeseredetten.
Valószínűleg fogalma sincs mi a bajom, mindössze „szegény bolond” arckifejezéssel, együtt érzően paskolgatja meg a combomat.
Szépen, szó nélkül fogyasztja el az ebédjét, majd lassan visszaszállingózunk a próbaterembe.
Azonban még előtte a vállamra fogva állít meg a hatalmas motor mellett, mely vélhetőleg az övé.
Észrevétlenül húzva el vállam a széles tenyér alól pillantok a járműre.
- Mi van?
- Megígértem, hogy megkapod a bájitalt.
- Miféle bájitalt?
Vigyorogva kotor elő a motor csomagtartójából egy ezüst színű laposüveget, majd a kezembe nyomja.
Bizalmatlanul csavarom le a kupakját, bele is szagolok, viszont rögtön el is fintorodok. Ez tömény alkohol. Az pedig tilos!
Szinte azonnal vissza is csavarva nyomom a mellkasához, elengedve az üveget.
- Te megvesztél?! Nem szabad inni próba közben. Ha Pierre megtudja ki is csaphat minket!
Fabien Evon
Részemről minél hamarább nálam lesz, annál jobb. Neki is és nekem is.
- Jövő hét után. – mondja egykedvűen.
Kelletlenül elhúzom a szám. - Miért nem holnap?
- Mert még meg kell beszélnem otthon. – leül, hogy lehámozza a cipőit.
Az még rendben, hogy meg kell beszélnie, de az tart egy hétig? És ami még fontosabb…
- Te még otthon laksz a szüleiddel? – körülbelül annyi idős lehet mint én, jó pár éve dolgozik már, lenne pénze lakásra.
Természetesen elegánsan figyelmen kívül hagy, amire csak egy vigyorral reagálok. Megint elővette azt a szigorú óvó-néni tekintetet. Roppant szórakoztató, hogy ilyen kicsi és törékeny, mégis keménynek látszik.
Én is elkezdek átöltözni, Doro nagyon szigorúan veszi az időt. Pont akkor fejezi be és kezdi el, amikor kell. Bennem nincs ilyen pontos időérzék és nem is lesz.
Csak a cipőmet veszem le és cserélem ki motoros bakancsra, a többi cuccra simán ráhúzom a fekete bőrt. Egy gyors igazítás a hajamnak, hogy a hullámok megfelelően álljanak és bár hamarább elkészülök, mint a kis jéghercegem, mégsem mozdulok csak vele együtt. Követem mikor a kijárat felé halad, csendesen csodálva a hátsó fertályt.
Nincsenek igazán gömbölyded formái. Semmi.
Vékony, mint egy vasalódeszka. Hízhatna egy picit. Pár kiló még nem ejtené ki a balett iparból, csupán nem látszódnának át a bordái a fellépő ruháin.
Hirtelen fel sem tűnik, hogy megáll csak az zökkent ki az elmélyedt nézelődésből, hogy a mellkasom a hátának ütközik.
Mielőtt még hozzá érhetnék előre lép és felém fordul. Nyugodt pillantását az enyémbe fúrja.
- Meg kérhetlek valamire? – nyugodt, halk hang.
Nocsak. Azt hittem aggastyán koromban jön el az a pillanat, mikor Dorian Leroy kér tőle valamit. Intek, hogy folytassa.
- Soha többé ne hívj szépségemnek… gyűlölöm. Rendben?
Nyitnám a szám, hogy kifejezzem az ellenvetésem, mert hiába gyűlöli, ez a kifejezés legalább annyira passzol, mint a jégherceg, de egyszerűen csak faképnél hagy. És még én vagyok az udvariatlan…
***
Este átjön az egyik barátom Pablo, a Cassablanka klub csaposa. Az a hely az egyik a kevés itteni spanyol táncos kluboknak. Egy kis közösség alapította és elég népszerű lett errefelé.
Valahogy összehaverkodtunk és most minden csütörtökön főzőestet tartunk. Megtanít azokra a mennyei spanyol receptekre, amit bűn lenne nem megkóstolni.
- Csak kevés csípőset tegyél bele! – kiabálok rá, mikor meglátom a kezében azt a méregerős valamit. – A múlt héten is majd szétégette a nyelvem!
És természetesen csak nevet…
- Ti franciák nem tudjátok mi a jó. – és belelendíti a paprikát. – A salsa akkor jó, ha csíp.
- A májamnak meg akkor, ha megmarad.
Beszállok a főzőcskébe, még anyám tanított meg mikor kicsi voltam, de persze nem a külföldi kajára. Pablo megmondja mi kell, én megveszem, együtt megfőzzük aztán bedobjuk. Egy normális pasis este, mikor én nem megyek sehová, ő pedig szabad.
Mikor másfél óra múlva elkészül a gőzölgő szósz, már csak az illatától is éhes leszek, pláne mikor meg is kóstolom.
- Mesterszakácsnak kéne lenned, nem csaposnak. – nyögöm ki, kéjesen ízlelgetve a piros szószt. A reggelihez képest ez itt kész bűncselekmény.
Hirtelen Doro arca villan be előttem, hogy ha most itt lenne azzal a helytelenítő szigorral állna az asztal felett is kritizálná, hogy mit eszem.
- A fehér egyenruha nem nekem való amigo. – meg sem látszik rajta, hogy csípős lenne a kaja ellenben én már előre odakészítettem az ásványvizet. – Azt se tudom te hogy bírod ki.
Felhúzom a szemöldököm. – Én nem hordok fehéret. És kényelmes. A születésnapodra kapsz tőlem egyet.
- Por favor Fabien. Előbb húznám magamra María szoknyáját, mint azt a feszülős, tapadós nadrágot. Az egész család rajtam nevetne!
Vigyorogva figyelem, ahogy megrázkódik ültében pedig a próbaruhák tényleg kényelmesek. Csak azért gondolják férfiatlannak, mert kiadja a formákat.
- Én nem bánnám, ha a klubban olyanban táncolnának a pasik. – gondolkodom hangosan magam elé képzelve a jelenetet – El tudod képzelni…
- Nem akarom elképzelni! – hárít köhögve – Nős vagyok, emlékszel?
- Ki az a férfi aki el tudná felejteni Maríá-t? Ha ő táncol, mindenkit elvarázsol. – sóhajtom jóllakottan, szerencsére már nem kapja fel a vizet, mint mikor először dicsértem a feleségét. María nagyon szép nő, a kreol bőrével és a hosszú hullámos barna hajával és a szenvedélyével olyan, mint egy tűzvihar a táncparketten. Minden alkalommal lenyűgöz. Pedig nő.
Pablo büszke arckifejezéssel legyűri az utolsó falatot is, majd hátradőlve a reggeliző asztal fölött pillant rám.
- És te Fabien? Ezen a héten kinek az életét keserítetted meg? – kérdezi kajánul.
- Mesélhetnék erről-arról. – mosolygok jóllakottan. Doro-ról, a szerepről, a csípős nyelvéről és a lenéző jeges pillantásairól… - Tudod mit? Mesélek is. Kíváncsi vagyok valamire…
***
Másnap elégedetten, a szokásos magabiztossággal lépek be a próbaterem kicsi öltözőjébe. Az elsők között érkeztem, mert miután elbeszélgettem Pablo-val a jéghercegemről, adott egy jó tanácsot, mint forróvérű a forróvérűnek és miért ne próbáljam ki? Majd meglátjuk mi sül ki belőle.
Meglepetésemre viszont a kis szépség még nincs itt. Egyre csak jönnek a többiek, már majdnem azon vagyok, hogy belekezdek a gyakorlásba, mikor gyűrött, morcos pofival besétál az ajtón.
Elégedetten vigyorogva figyelem, tehát nem csak nekem van az a képességem, hogy elaludjak. Bár ő is elég belassultnak tűnik, nem sokat alhatott, mégis királyi tartással sétálgat és öltözik át. Végig figyelem, ő szokás szerint nem vesz róla tudomást, így nem láthatja azt a parányi döbbenetet ami átsuhan az arcomon, mikor gyorsan pólót cserél.
Jesszus, szinte már csont sovány! Alig van rajta valami, nem csoda, hogy még felöltözve is olyan törékenynek tűnik. De majd én felhizlalom picikét.
Mire megfordul, már újra az arcomra varázsolom az ellenállhatatlan mosolyom.
- Hosszú volt az éjszaka?
- Kezdhetnénk?
Morcos. - Persze szépségem. Ma te vagy a soros… mutasd azt a fekete hattyút.
Arra már rájöttünk tegnap, hogy én vagyok a legdurvább fehér hattyú-utánzat aki csak napvilágot látott. Jó sokat kell majd gyúrni a megfelelőre, de rá is kíváncsi vagyok. Kell majd az összhang, és míg nekem önuralmat és kecsességet kell tanulnom, Doro-nak meg kell vadulnia.
Fürkészőn figyelem minden hajlítását, spiccét és mozdulatát, de hiába olyan gyönyörű, az egész szám túl lapos… sima. Göröngyök kellenek, durvább mozdulatok, erőteljes lendítések.
- Ez eddig a legmerevebb dolog, amit valaha láttam. - sóhajom a szám felénél.
- Ez most… nem bók volt, igaz? – szontyolodik el, mint egy kisfiú.
- Hát, nem. – biccentek felé, de nem kezdek el kiabálni, ahogy ő velem. Látom rajta, hogy vékony a cérna, ami elválasztja a sírástól. - Szívvel táncolj, ne aggyal. Azért ennyire merev, mert még azt is kiszámolod milyen szögben emeld a lábad és hány centire tedd le.
Míg az a fehér hattyúnál tökéletes, a fekete elutasít minden rendszert, mindent ami kiszámítható és helyes.
Teljesen én vagyok. Doro pedig a szöges ellentétem.
Mennyi időnk is van erre?
Megvárom, míg eltáncolja, majd összegezve zúdítom a komoly, de hozzám mérve kíméletesebb hangnemben a durva kritikát.
- SZÜNET!
Pierre hangja, olyan mint a megváltás. Pont jókor érkezik.
- Király… gyere Doro. – ideje ebédelni és ezt a szépséget rendesen tele kéne tömni kajával.
- Még is hova? – akadékoskodik.
- Most, hogy társak vagyunk kötelességem segíteni. Éhgyomorra nem tudok gondolkodni. Van fél óránk, megkajálunk és dumálunk.
- És ez hogyan segítene nekem? – kérdezi, de már nem olyan merev elutasítással. Túl fáradt most a vitához?
Akkor talán segíthetek.
- Van nálam egy bájital is, ami segít a koncentrációban, és abban, hogy ügyesebb legyél. – ha megkóstolja azt a varázsitalt garantáltan felpezsdül.
Gyanakvó tekintettel követ végül kifelé, csak a kabátot kapja magára én semmit, hisz csak a közeli gyorsétteremig megyünk. Holnap megyek edzeni, majd ledolgozom szépen.
Doro úgy áll mellettem, mintha emberölésen kapott volna. Ha szemmel gyilkolni lehetne, a szendvicsem már apró fecnikben heverne a betonon.
- Te mit kérsz? – a kérdésemre utálkozó arccal néz a felszolgáló pult felé és az ennivalóra.
Oké. Akkor leülünk.
Mikor a kijárat felé pillant megragadom a kabátját a karjával együtt és odahúzom magam mellé, háta még megjön az étvágya de eléggé esélytelennek tűnik a helyzet.
Azok a sötét szemek szigorúan méregetik az ételt és egy csipetnyi éhség sincs bennük.
- Nem kéne ilyeneket egyél..
- Mert?
- Mert ettől vagy olyan… dömper. – mondja egy kicsit tétovázva.
Hogy mi? Most komolyan sértegetni akar? Nem vagyok kövér, ezt kikérem magamnak! Tökéletes alakom van és EGÉSZSÉGES!
- Dömper?
- Nem úgy értem, hogy kövér… csak… masszív. – magyarázza végül - Semmi kecsesség nincs benned… te nem hattyú vagy, inkább valami tsunami, ami az egész tavon áthaladva elpusztít mindent és mindenkit ami az útjába kerül… érted? A tsunamiból… sose lesz hattyú. Nem pláne Odett.
A végére már kétségbeesett a hangja, és ekkor ér a felismerés, hogy ez a szépség totál szét van csúszva.
A sértéseket elnézem, nem szoktam fennakadni ilyesmin. Az ő alakjára és fekete hattyú számára is mondhatnék elég cifra dolgokat, de mégsem mondom. Kritizálni kell, de ha ugyanígy kiosztanám, ahogy ő engem… na az érdekes lenne.
Visszafelé elterelem oldalra a parkolóba, ahol a motoromat leállítattam.
- Mi van?
- Megígértem, hogy megkapod a bájitalt. – nagyobb szüksége van rá, mint eddig gondoltam.
- Miféle bájitalt? – gyanakvó tekintet.
Nem válaszolok, csak elvigyorodom mikor visszatér a szigorú tekintete, majd az ülés alatti keskeny tárolóból előveszem az ezüst színű lapos üveget, amiben a szíverősítőt tartom.
A kezébe adom, vékonyka ujjait ráfonva lecsavarja a tetejét. Amint beleszagol azonnal elfintorodik, pedig finom illata van. Visszanyomja a mellkasomhoz.
- Te megvesztél?! Nem szabad inni próba közben. Ha Pierre megtudja ki is csaphat minket! – sipítozik fojtott hangon.
A szememet forgatva adnám vissza a kezébe, de hozzá sem nyúl.
- Nem tudja meg, ha csak nem leszel spicli. – nézek rá ferde szemmel. – És komolyan jót fog tenni.
- Az alkohol nem tesz jót. Éppen ezért nem szabad inni, mert próba közben balesetet okozhatsz. – sziszegi kioktató hangnemben.
- Mondtam már milyen csábító vagy mikor haragszol? – mormogom a sötét szemeibe pillantva, halvány mosollyal, de ismét nem veszi a lapot. Rendben.
- Nem azt mondtam, hogy részegre vedeld magad, csak igyál pár kortyot. – győzködöm – Elmúlik a szédülés és nem fogod magad olyan fáradtnak érezni.
- Honnan veszed, hogy szédülök? – húzza fel kecsesen az egyik vékony fekete szemöldökét.
- Hát eléggé gyűrötten estél be reggel, fáradt vagy és még csak ebédelni se akarsz. – megvonom a vállam – Szerintem a nap végére elég ramatyul leszel.
Ezek persze az én gondolataim és tapasztalataim. Mert ha - tegyük fel - rosszul alszom és késem is, akkor tuti nem reggelizem és ha még az ebédet is kihagynám lehet, hogy délután valamikor lefejelném a parkettát. Azt pedig Doro sem akarhatja, mert akkor fuccs a szerepének.
Türelmesen várom míg magában tépelődik, az üveget piszkálva az ujjaimmal. Ez mindig nálam van, néha jól jön ha nem alszom eleget.
- Mi van benne? – morogja végül ellenségesen fixírozva a kezemben tartott tárgyat.
- Konyak felturbózva. – mosolygok rá.
- Az meg mit jelent?
- Nagyjából annyit, hogy ez a legédesebb konyak amit valaha ittál. Jó sok cukorral dúsított így egy rövid időre felér egy energiabombával. – nyitná a száját, de leintem – A diétáról annyit, hogy a cukor hamar felszívódik, nem fogsz hízni, de az alkohol ellazít, ami ugye kell a fekete hattyú számhoz.
Egy percig még fontolgatja, majd megragadja az üveget. Nem szólok semmit, mikor a ruhája ujjával megtörli az üveg száját, de amint meghúzza, köhögve nyomja vissza a kezembe.
Finoman megpaskolom a hátát nehogy megfulladjon itt nekem. A roham elmúltával a bekönnyezett szemeit törölgeti, vádlón méregetve engem.
- Ez nagy erős. – recsegi rekedt hangok. – Borzalmas.
- Hülyeség, nem is erős. Milyen gyakran iszol alkoholt szépségem?
- Nem szoktam inni. És megkértelek már, hogy ne hívj szépségemnek! – sipítja felpaprikázva.
Csak vigyorogni tudok a dühös ábrázatán, az arca még mindig piros az alkoholtól, de legalább lett egy kis színe.
- Látod? Máris több az energiád! Ezt nyomd oda a fekete hattyúnak és szuper lesz.
Nem törődve a gyilkos tekintettel a hajába simítok, a fekete tincsek puhán simulnak az ujjaimhoz. A kellemes érintés azonban nem tart túl soká. Doro ügyesen kislisszol a kezem alól és peckes léptekkel elindul visszafelé.
- Hé! Nem vársz meg?!
Meg sem hallja…
Sóhajtva visszasüllyesztem a folyékony energialöketet a motor tárolójába, majd utána sietek.
A délután valóban nagyon érdekesen zajlott. Igyekeztem nem kimutatni mennyire szórakoztat, hogy Pierre szinte a haját tépi, ahogy a herceg számát is végig nézte. Kicsit nagyon elrontották, de ez még csak a harmadik napja, hogy elkezdtük. A rendező egy kicsit sokat akar, de hát ez van.
Doro arcát elnézve a srác helyébe képzeli magát, majd ahogy vége a műsornak és rám pillant olyan reménytelen kifejezés ül ki az arcára, hogy az már fáj. Ez csak egy kis kiabálás volt ráadásul nem is ő volt a célpontja. Akkor miért én szívom meg? Inkább Pierre-t kéne gyilkolnia a szemeivel nem engem.
- Tedd félre a megölésemről szőtt terveidet szépségem és vágjunk bele még egyszer. – egy kissé kinyújtóztatom a karjaim.
- Fölösleges… Hiába, nem fog menni. – lerogy az egyik lócára, az arcát a tenyerébe temeti - Pierre el fogja venni a szerepet amint végignézi a számot. – mondja rezignált nyugalommal, mint aki a halálos ítéletét olvassa fel.
- Ne járjon ezen az agyad Doro, inkább gondolj valami izgalmasabbra. – tanácsolom, miközben mellé ülök, egészen közel.
- Téged egyáltalán nem zavar, hogy a fehér hattyúd borzalmas?! – rám mered, egyszerre kérdőn és mérgesen.
- Láthatóan nem annyira, mint amennyire téged zavar a saját silány feketéd. – jegyzem meg kissé elkomorulva. Nem veszem a lelkemre a sértéseket, soha nem érdekelt mások véleménye, de azért legyen egy határ a kritika és a földbe döngölés között.
Egymásra meredünk, állom a kihívó tekintetét, mintha szavak nélkül is azt mondaná, hogy az enyém még mindig jobb. Hihetetlen ez a srác. Ezt a nézést alkalmazni kéne a katonaságnak is vallatáskor.
- Na és mit szóltak otthon, hogy együtt fogunk élni? – vigyorgok rá, megtörve a feszült csendet – Sok boldogságot kívántak nekünk?
Megrándul a szája és elfordítja a fejét.
- Még… még nem beszéltük meg. Ráér a jövő héten is.
Ez elég furán hangzott, de mindegy. – Minél hamarább, annál jobb, mert ezzel így nem sokat haladunk.
***
Pénteken egy merész ötlettől vezérelve beszereztem Doro-nak egy teljesen fekete próbaruhát. Ez a szín sokkal jobban megy a fekete hattyúhoz, ennél már csak a vörös lenne jobb, de olyanban furán mutatna. Rá kell éreznünk egymásra és szerintem nem lenne itt olyan nagy a gond. Én legalábbis elég gyorsan összemelegszem az emberekkel, de Doro körül még a levegő hőfoka is alacsonyabb. Minél közelebb megyek hozzá a Celsius-ok úgy csökkennek a hőmérőn.
Olykor nuku érzelem, máskor meg úgy ki tud borulni ha nagyon elcseszek valamit. A saját hibáin pedig még jobban kiakad. Akkor látni rajta az egyetlen érzelmi kitörést amikor elrontja a szerepét és ez elég lehangoló. Az a bizonyos karó jó mélyen lehet már és nem lesz könnyű kihúzni, főleg ha tíz körömmel kapaszkodik belé. Az egész személyiség lefagyasztva pihen valahol a fehér balett ruhák alatt abba a törékeny testébe zárva.
Ameddig nem olvad fel egy kicsit nem leszünk jobbak. Nem engedi hogy jobbak legyünk. Inkább engem hibáztat mindenért, de nem veszi észre, azt, amire Pierre is rámutatott. Nincs összhang, mert nem lehet, ha nem enged közel. Közelebb.
Mikor megláttam a szépen összehajtogatott fekete balett ruhát, felhúzta a szemöldökeit.
- Van elég próbaruhám.
- De nem fekete ugye? – még sosem láttam másban csak fehérben. Még azok a ruhái is amikben hazajár… fekete, ezüstszürke, halványkék… jeges színek, pedig tűz kéne. – Ez talán segít összeolvadni a karakterrel. – győzködöm, és úgy néz ki hatásosan.
- Rendben. – feleli egyszerűen, majd sietve átkapja a ruhát én pedig végig bámulom. – Honnan tudtad a méretem?
- Nem volt nehéz kiválasztani a legkisebb felnőtt méretet. - mosolygok rá, de a tekintetét látva sóhajtva a fehér ruha felé intek. – Meglestem a címkét mikor öltöztél.
Ezzel le is zártuk a témát és folytattuk a gyakorlást. Rajtunk kívül még vannak páran hasonló cipőben, de tény, hogy főszereplőkként főként rajtunk a világ szeme.
***
A szombat is hasonlóan telik, ismét elkésem, de csak öt és fél perccel. Doro hűvös pillantásokkal illet miközben tökéletes kecsességgel hajlik előre a korlátnál, bemelegít a gyakorlásra. És ismét az a fekete ruha van rajta, pedig azt hittem hazamegy és elégeti. Jó végre egy kis színt is látni rajta.
Elsuhanok az öltözőbe, a szokásos helyemen a széken egy fehér nejlontáska hever gazdátlanul. Senki nem szokta itt hagyni a cuccát ezért széthajtom a táska száját, hogy megnézzem mi van benne.
Amint kicsomagolom a kaján mosoly akaratom ellenére is szétterül az arcomon, ahogy előkerül belőle egy hófehér dressz.
Szóval ebben mesterkedett a kis sunyi. Ezért fogadta tegnap olyan könnyen azt a fekete rucit.
Vigyorogva széthajtom, teljesen új, mert még a címke is rajta van. Megnézem a méretet, a nadrág stimmel, bár a felső rész is passzol méretben, viszont eggyel nagyobbat szoktam venni, hogy ne feszüljön annyira a vállaimra.
Még éppen annyira vagyok izmos, amennyit a balett megenged, viszont a ruhák nem ilyen toleránsak.
Úgy döntök, hogy magamra húzom, végül is így fair.
A tükörbe nézve alig ismerek magamra, a hatás olyan mintha fehérítőbe mártottak volna. Már csak egy ősz parókát kellett volna vennie mellé.
Elhúzom a szám, de aztán kimegyek. Út közben összegumizom a hajam, hogy ne zavarjon próba közben.
A teremben többen is megnéznek maguknak, senki nem láthatott még hófehér dresszben, még Pierre is halvány mosollyal néz végig rajtunk, mikor Doro mellé sétálok. Legalább látja, hogy komolyan vesszük.
- Hogy festek? – kérdezem mosolyogva az én jéghercegemtől.
Újra végignéz rajtam, ha nem lenne ilyen hűvös a pillantása, még bóknak is venném.
- Fehéren.
- Gratulálok, a látásod tényleg tökéletes Doro. – elfordul tőlem, vissza a tükör felé és zavartalanul folytatná a gyakorlást, ha nem húznám magamhoz a derekánál fogva.
- Mit…
- Tudod, legközelebb a jobban nézd meg a címkét és egy számmal nagyobb felsőt kérek. – furcsa így egymás mellett látni az arcunkat a felcserélt színekkel. Mosolyogva közelebb hajolok hozzá a hajából friss és természetes illat árad, mint a tavaszi zápor. – Ha az volt a célod, hogy többet láss a testemből, csak szólj és megszabadulok az akadálytól. – suttogom a fülébe, a kezemet végigvezetem a lapos hasán, a kiütköző bordákon.
Egy mély levegőt vesz, de ezen kívül semmi reakció. Komolyan mondom, lefagy tőle a farkam.
- Engedj el, csak pazaroljuk az időt, pedig lenne mit gyakorolnod. Gyakorolnunk. – javítja ki magát.
Elengedem és hátrébb lépek. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem lenne ilyen merev!
Ebédszünetid meg sem állunk, most először látom őt enni, bár csak egy narancsot, amit a táskájából szedett elő. Magamnak csirkesalátát csomagoltam, kevés hús, sok fehérje és zöldségek.
Nem nagyon beszélgetünk, de egyszerre nézünk az elénk toppanó „fenyegető” alakra. Pierre.
- A szünet után látni akarom mire jutottatok eddig. Nyűgözzetek le! – mosolyog fesztelenül a saját világában lézengve.
Lenyűgözni.
- Mindent megteszünk uram. – bólint Doro komolyan, de amint a rendező odébb áll gyászosan rám pillant.
- Még egy hét sem telt el a szereposztás után, ne parázz, nem fog kirúgni.
- Az nem biztos.
- De, az. Nem találna más jelöltet. – ezt teljes bizonyossággal mondhatom, hacsak nem hívat külföldi művészt, ugyanis Párizsban ez a társulat számít a legjobbnak.
Az előadás időpontja csakhamar elérkezik és ugyan a lényeg az, hogy ráérezzünk egymásra, a kritikából mégis azt szűröm le, hogy Pierre azt akarja, mindketten elő tudjuk adni mind a két számot. De minek?
Úgy is csak egy fehér és egy fekete hattyú van?!
- Nos, a szín segítette a látványt, nem tagadom, de… - odasétál hozzám az egyik kezét a vállamra simítja, a másikat a karom vonalán vezeti végig. - … lágyságot akarok! Finomat… lassú ringatózás, simogatás… egy belső nyugalmat és sebezhetőséget. – mozdít a karomon, a másik kezével a derekamra simítva ösztönöz arra, hogy hátrébb hajoljak, míg a kezem el nem éri a fém rudat.
Különös férfi annyi szent. Ő meg is mutatja mit akar.
- A sebezhetőség egy része, abból fakad, hogy irányítanak… a fehér hattyú hagyná, hogy vezessék. A kiszámított lépések mind azt sugallják a nézőknek, hogy törékeny, megfelelni akaró, de olyan gyönyörű, hogy fáj ránézni… egyszerre szeretsz bele és szenvedsz tőle… - elenged, a szavai a fülemben csengenek. Elgondolkodtatnak. – Egy szóval sebezhetőség. Át kell érezned az érzést, hogy milyen ha irányítanak. Érted?
- Még nem tudom. – válaszolom lassan, őszintén, komolyan – De gondolkodom rajta.
Doro felé fordul, aki minket nézett a fal mellől, s most közelebb lépve előadja a számát. A fekete színben tényleg sötétebbnek hat az egész lénye, de az arcán tükröződő sebezhetőség, a szemében rebbenő ideges félelem elrontja. Már tudom, hogy ő sem kap jobb kritikát, hiába tökéletesek a mozdulatai mégis…
- Még mindig túl egyhangú… lapos. – megmasszírozza a homlokát és csendre inti a megszólalni készülő szépséget. – Tüzet akarok! Szenvedélyt… veszélyt…! – már-már agresszíven magához rántja Doro-t, aki minden ellenkezés nélkül hagyja. Pierre a combjára markol, arra készítet, hogy emelje fel a lábát egészen a válláig, majd végigsimít rajta egészen le a fenekéig.
Izgató látvány…
- Érezd át milyen szabadnak lenni, ha nincs egy nyomorult szabály, gátlás, semmi ami az utadban áll! Te maga vagy a féktelen szabadság és szenvedély… a fehér hattyú ellentéte, aki küzd, hogy ne emészd el. – felvezeti a kezeit Doro nyakára, körülfonja, mintha csak meg akarná fojtani, majd egy pillanat múlva hirtelen elengedi.
- Hónap végére fejlődést akarok. Tapasztaljátok ki egymás határait, dolgozzatok… nem, olvadjatok össze. Vegyétek el a másiktól amire szükségetek van!
Szóval vegyük el mi? Könnyű azt mondani.
Elvenni valamit, amit nem adnak oda…
Ott hagy minket kettesben, egymást bámulva. Mintha ugyanazon gondolkodnánk, ugyanazt akarnánk, pedig mennyre nem igaz! Ha azt mondjuk tűz és víz az nem fejezi ki a szakadékot, ami a személyiségünk között van.
Durva menet lesz ezt áthidalni és erre van három hetünk és két napunk. És Doro nem hiszem, hogy megkönnyítené a helyzetet. Biztosan nem…
Tehát nekem kell lépnem valamit. Lehet, hogy tényleg komolyan kéne venném Pablo tanácsát és nekem kéne megmutatnom neki, hogy milyen élvezetes is az élet…
Dorian Leroy
Nem hiszem el… KOMOLYAN NEM!
Alkoholt ad.
Kapkodva tekintek körbe ki láthatott meg minket, míg ő nyugodt hangon legyintget.
- Nem tudja meg, ha csak nem leszel spicli. És komolyan jót fog tenni.
Micsoda öröm lesz, amikor a pirouette kellős közepén fogom lefejelni a balett korlátot vagy a tükröt. Az még aztán jó móka lesz! És komolyan jót is fog tenni, gondolom! Miért nem gondolkodik?! Miért????
- Az alkohol nem tesz jót. Éppen ezért nem szabad inni, mert próba közben balesetet okozhatsz.
- Mondtam már milyen csábító vagy mikor haragszol?
Miért…?
Egy érzéketlen barom, aki még gúnyolódik is. Ostoba, érzéketlen… és…szép…és tökéletes… MIÉRT?!
Miért nem lehetek én is… ilyen….?
- Nem azt mondtam, hogy részegre vedeld magad, csak igyál pár kortyot. – győzköd tovább. Szerintem ha léteznek a filmekben felvázolt kisangyalok és kisördögök az ember vállánál azok nagyjából Fabienről lehetnek mintázva.- Elmúlik a szédülés és nem fogod magad olyan fáradtnak érezni.
- Honnan veszed, hogy szédülök? – rándul meg a szemöldököm önkéntelenül is.
- Hát eléggé gyűrötten estél be reggel, fáradt vagy és még csak ebédelni se akarsz. Szerintem a nap végére elég ramatyul leszel.
Szerintem én meg majd azt rektorálom.
Mi jogon mer ítélkezni, vagy következtetéseket levonni. Vagy egyáltalán nézni, hogy mit csinálok. Nem az anyám, nem kell megfigyelnie!
Miért kell folyton akadékoskodnia, furkálódnia? Belevinnie a rosszba.
De ő is ezt issza. Talán ha én is iszok belőle egy kicsit szerezhetek az ő tehetségéből is. A fekete hattyújából…
- Mi van benne?
- Konyak felturbózva.
Konyak…
Száz mililiterben 235 kalória van, tehát egy korty nagyjából harminc mililiter lehet, ami jobb esetben mennyi is…? Hetven…hetven és fél. Igen, annyi. Hetven és fél kalóriából még nem lehet baj… azt hiszem.
- Az meg mit jelent?
- Nagyjából annyit, hogy ez a legédesebb konyak amit valaha ittál. Jó sok cukorral dúsított így egy rövid időre felér egy energiabombával.
MIT JELENT AZ, HOGY JÓ SOK CUKORRAL!? Hány kanál az a jó sok?!
Lelki szemeim előtt megjelenik a magas, fakó férfi, ahogy üstben kevergeti a konyakot és önti bele a zacskó cukrot…egy kiló..két kiló…”Jó édes lesz”.
- A diétáról annyit, hogy a cukor hamar felszívódik, nem fogsz hízni, de az alkohol ellazít, ami ugye kell a fekete hattyú számhoz. – teszi még hozzá.
Megtalálta az aranyszavakat.
Kell a fekete hattyúhoz.
Kikapva a kezéből méregetem a laposüveget, majd alkarommal megtörölgetem az üveg száját. Nem azért, mert félek, hogy elkapok valamit…mindössze gyűlölöm, ha nedves a szája a palacknak. Megszokás.
Csak…egy apró kortyot…csak 10 ml-ert, és reménykedjünk benne, hogy száz kalória alatt van. CSAK PICIT!
Meghúzom, aztán meghalok.
Bekönnyezett szemekkel nyekergek elhaló hangon, szinte a férfi mellkasához vágom az üveget, ahogy egész testemben megrázkódok grimaszolva.
Köhögök, ő meg még ver is. Szuper!
Meg akar ölni! Ha ezen múlik, hogy jó lesz-e a feketém vagy nem…dögöljön meg az a hattyú. Mert hamarosan én is megfogok!
- Ez nagy erős. – krákogom síron túli hangon mellkasom masszírozva- Borzalmas.
- Hülyeség, nem is erős. Milyen gyakran iszol alkoholt szépségem?
Ez most komoly kérdés?!
- Nem szoktam inni. És megkértelek már, hogy ne hívj szépségemnek!
- Látod? Máris több az energiád! Ezt nyomd oda a fekete hattyúnak és szuper lesz.
Legszívesebben… nem is tudom. Megverném.
Már nem kívánhatom, hogy eltörjön a lába, elvégre ha az ő lába eltörik én is szárnyaszegett leszek. Most már pár vagyunk, ha az egyikünknek baja esik akkor a másik is vele megy, és új párosé lesz a főszerep. Azt pedig nem engedhetem.
Így aztán nekem kell vigyáznom erre a nyomorultra.
Csakhogy ezután a méreg után nem tudok higgadtan és nyugodtan gondolkodni, mert leginkább amit érzek, egyszerűbb ennél. Neki „tolnék oda” valamit.
Beharapva az alsó ajkam csörtetek be. Már így is csak két perc van hátra a kezdésig.
***
A délután szokásosan telik el, Pierre sorra veszi a párosokat. Szinte mindegyik tökéletesen csinálja a dolgát. Jobban, mint mi, a koreográfus mégis szigorú megrovást ad mindenkinek.
Úgyhogy a szénhidrát hiányában hamar a sírás kezd kerülgetni, mikor leroskadok a kispadra. Szédülök is, a fejem is fáj. Nem tett jót az a korty.
Legalább is arra fogom.
- Tedd félre a megölésemről szőtt terveidet szépségem és vágjunk bele még egyszer. – jegyzi meg Fabien a hosszas gyakorlás után. Elfáradtam, de nem merem megmondani.
- Fölösleges… Hiába, nem fog menni. Pierre el fogja venni a szerepet amint végignézi a számot.
Arcom tenyerembe temetem, a sírás kerülget. Szemeim vibrálnak, orrom szúr, érzem néha meg-megremegnek ajkim. Legszívesebben zokognék, de nem mutatom ki gyengeségem.
- Ne járjon ezen az agyad Doro, inkább gondolj valami izgalmasabbra. – huppan le mellém.
- Téged egyáltalán nem zavar, hogy a fehér hattyúd borzalmas?! – kérdem fáradtan, hitetlenkedve ahogy rámeredek.
- Láthatóan nem annyira, mint amennyire téged zavar a saját silány feketéd. – szúr vissza.
Nem védekezem, nem haragszom rá.
Igaza van.
Silány és siralmas. SZÖRNYŰ!
Hosszú ideig nézünk egymás szemébe. Nagyon, nagyon hosszú ideig.
- Na és mit szóltak otthon, hogy együtt fogunk élni? Sok boldogságot kívántak nekünk?
- Még… még nem beszéltük meg. Ráér a jövő héten is. – hazudom egyszerűen.
***
Csak gyakorlunk és gyakorlunk.
Hazamegyek, alszok, jövök, gyakorlok.
Minden egyes nap, ugyan az.
Minden egyes nap őt látom.
Lassan már sokkal többet, mint a saját anyámat. És ami a legrosszabb, nem javulunk. Egyáltalán nem. Egyhelyben toporgunk.
Már egy hét eltelt, és SEMMIT sem fejlődtünk.
Mindössze ruhát hoz nekem. Feketét.
Hát ennyire ronda lennék a fehérben, hogy már…már el kell rejtenem magam?
- Van elég próbaruhám.
- De nem fekete ugye? Ez talán segít összeolvadni a karakterrel.
Az ő feketéje tökéletes. Azt hiszem…ő tudja. Muszáj tudnia!
- Rendben. – fordulok el, kissé eltávolodva öltözök gyorsan- Honnan tudtad a méretem?
Pontosan passzol.
Nem lóg, nem bő. Szépen simul ott ahol kell.
- Nem volt nehéz kiválasztani a legkisebb felnőtt méretet. – csúnya nézésemre mindössze hozzáteszi kissé bocsánatkérően- Meglestem a címkét mikor öltöztél.
***
Péntek este még pont van annyi időm, hogy beugorjak a kosztümboltba, így meglepve táncpartnerem egy hasonló figyelmességgel. Azonban tanácstalanul ácsorgom a méretek előtt.
Nekem mindig anya veszi a dresszeket, így aztán lövésem sincs, hogy még is mekkorát, vagy mit, vagy hogyan kéne.
Legnagyobb szerencsémre azonban.
Van, akinek van.
Az eladó nyájasan jön oda hozzám, én nagyjából elrebegem neki mit szeretnék, ő pedig a legnagyobbnál egyel kisebbet ad, miután természetesen kioktat, miszerint szerinte ez nagy lesz rám.
Végül is zsákmányommal távozom, hogy aztán másnap már a hófehér nejlon szatyor várhassa a székén az én drága fekete hattyúmat. Aki történetesen…fehér lesz.
***
Most fáradtabbnak érzem magam, mint általában.
Sokkal, ezerszer fáradtabbnak. És csúnyának, tökéletlennek. Egyszerűen nehezemre esik a tükörbe is belenézni, ezért inkább szigorúbb tekintettel, erősebben ragadom meg a korlátot, így nyújtva, melegítve.
Fabien még sehol, míg én ebben a fekete borzadványban parádézom. Sötétnek érzem magam, és tökéletlennek. Szinte világít belőle fehér bőröm, karikás szemeim.
Síron túli hatást kelt.
Szörnyű, a sírás kerülget. És nem megy a fekete hattyú. Akárhogy lépdelek…nem megy. Fejben ezerszer lepörgetem, nem látom a hibát, de érzem: NEM JÓ.
Aztán megjelenik Fabien is, azonban első látásra fel sem ismerem.
Aztán realizálom.
- Hogy festek?- kérdi mosolyogva az új fizimiskája keltette véleményt. Mit is várhat ez a hiú majom? Tudja, hogy jól néz ki…ezerszer jobban, mint én. Sokkal tökéletesebben. Ezerszer….GYŰLÖLÖM EZT AZ EMBERT!
- Fehéren. – nyúlok végül is a legdiplomatikusabb válasz után.
- Gratulálok, a látásod tényleg tökéletes Doro.
Aprót fújva fordulok vissza, szigorú tekintettel meredve tükörképemre kezdek bele ismét a gyakorlásba. Illetve csak kezdenék, ha nem fonódna két vaskos kar a derekamra, mely valami keménynek húzna. Passzírozna.
- Mit…-kezdenék bele a dorgáló kérdésbe, azonban félbeszakítanak.
- Tudod, legközelebb a jobban nézd meg a címkét és egy számmal nagyobb felsőt kérek. – suttog, majd még közelebb vonva mormog a hajamba.- Ha az volt a célod, hogy többet láss a testemből, csak szólj és megszabadulok az akadálytól.
Talán probléma van velem.
Egészséges elméjű ember most zavarba jönne, és realizálná: ez most flört volt.
Ezzel szemben Dorian Leroy mit csinál?
Úgy gondolja gúnyolódik vele, minden egyes megjegyzése és célzása egy fricska, felhívás arra mennyivel is jobb az illető nála.
Most sem történik ez máshogy, jelenleg úgy gondolom a bohóckodásával az értékes időnket pazarolja.
- Engedj el, csak pazaroljuk az időt, pedig lenne mit gyakorolnod. Gyakorolnunk.
Így aztán gyakorlunk is, de hiába.
Nem megy.
Nem találjuk az összhangot, s bár nem mutatom túlzottan is ingerült vagyok. Ingerült, fáradt és éhes.
Illetve magát az éhséget nem érzem, csak azt, hogy görcsben áll a gyomrom, hányingerem van, a sírás kerülget, és nem érdemlem meg, mert nem tökéletes az, amit alakítok.
Túlságosan is szédülök az ebédszünetnél már, így kénytelen vagyok leülni.
Ismét csak a sírás kerülget…
Persze ezen az sem segít, hogy a szünet után a koreográfus megnézi hogyan haladunk.
Katasztrófa. Siralomház. Botrány.
Mi pedig nem jutunk egyről a kettőre…
***
Miután meghirdetik az előadás első időpontját természetesen a gálaestet is kitűzik, legalább is a napot mikor lesz esedékes.
A legtökéletesebb formánkat kell hozzuk, elvégre Fabiennel közösen mutatnak be minket mint a főszerepet elnyert párost.
Az pedig igen nagy szó!
Túlságosan is nagy.
Azt hiszem idegösszeroppanást fogok kapni.
Az eltelt napokban csak gyakoroltam, és gyakoroltam. Fabiennel, egyedül. Mindig , mindenhogy. Rengeteg felvételt néztem vissza melyeken a férfi mozgását rögzítették, így nem egyszer fordult elő, hogy próbák után egyedül bent maradtam a próbaterembe, s próbáltam leutánozni azt teljes magányban.
Most sincs ez másképp.
Még nagyjából 28 napunk lehet a premierig, az pedig szinte semmire sem elég. A plakátoknak a fotózása két nap múlva esedékes, a gálaest pedig még aznap este.
A piruett kellős közepén megszédülök, a következő emlékképem pedig már a földön hasít elmémbe, ahogy roskadok, szorítom homlokom. Azt hiszem beverhettem a korlátba a fejem.
Könnyek szöknek a szemembe. Elszorul a tüdőm, forró folyadék szánkázik végig arcomon.
Bárcsak sokkal-sokkal több időnk lenne. Bárcsak menne, bárcsak sikerülne!
A baj az, hogy érzem: rossz. De nem látom hol, s miért.
Ez pedig idegesít.
Vaskos tenyér érinti meg gyöngéden reszkető vállam. Hirtelen megriadva rándulok össze, azonnal arcomhoz kapva törlöm le könnyeim, majd egy mély levegőt véve emberelem meg magam.
Felnézve legnagyobb meglepetésemre ismerős, sötét arc fogad.
- Te meg mit keresel itt? – förmedek szinte azonnal partneremre erőt kényszerítve hangomba
- Csak erre jártam, égett a villany és benéztem. – von hanyagul vállat, tüzetesen fürkészve arcomat- nem festesz jól, gyere. – nyújtja a kezét.
Nem fogadom el, gyakorolnom kell még.
Leszegem fejem.
Nem kell a segítség, és a szánalma sem.
- Nem érek rá. Gyakorolok, mint láthatod.
- Nos, nekem nem úgy tűnik- köhint jelzőértékűen.
- Pihenek.
- Eddig gyakoroltál – rándul meg a szemöldöke.- Gyere, már késő van, haza viszlek.
- Gyakorolnom kell, 28 nap múlva premier, főszerepünk van, és sehol sem tartunk.
Arcom kétségbeesett. Legszívesebben a sehol sem tartok jelzőt használnám. Az ő buldózeréből előbb lesz Odett mint az én fehéremből egy erkölcstelen, vad és fékezhetetlen fekete.
Valószínűleg belátja, hogy szép szavakkal nem megy semmire, így más irányból közelíti meg.
- Doro, őszinte leszek veled. Nekem ez a fellépés legalább olyan fontos, mint neked, amit egyáltalán nem szeretnék, hogy elszúrjunk. Ha pedig széthajtod magad, nem pihensz, nem vagy hajlandó együttműködni velem azzal elszúrod az egészet. Egy kiégett partnerrel nem tudok táncolni, te pedig…
- Én..
- Ki fogsz égni. Ha kórházba kerülsz mind a ketten elveszítjük a szerepet. Akkor pedig nem csak a saját karriered teszed tönkre, de az enyém is. Így már érted?
Horgasztva mérlegelek egy keveset, majd lassan elfogadva a kezét hagyom, hogy felhúzzon a földről.
Embertelenül szédülök, szúr az orrom is. Úgy érzem menten elered a vérem is. Végtagjaim könnyedek. Talán…a második nap lesz, hogy nem ettem egy falatot sem.
Nem akarok, míg nem érzem úgy, hogy tökéletes.
Addig nincs időm ilyesmire.
Magamon nem érzékelem, partnerem viszont valószínűleg nagyon is szépen kiveheti mi a helyzet.
Ingatagon ülök le a kispadra, lassan öltözök át, ingatagon, fáradt tekintettel.
- Haza viszlek. – jelenti ki egyszerűen.
- Nem szükséges, még jár a metró.
- Ez nem kérdés volt. – markolja fel a világos edzőtáskát, szépen elindulva.
Lomha léptekkel követem egészen a motorjáig, ahol is a kezembe nyom egy bukósisakot.
Fáradt, karikás szemekkel pillantok fel rá, látszik rajtam nem igazán fogom fel mi történik ebben a pillanatban.
Gyengéden húzza a fejemre, az állam alá nyúlva matat egy kicsit, végül elrendez engem, a táskát meg magát is. Berúgja, gurulunk.
Nem merem megérinteni, hátra nyúlni viszont nem érzem biztonságosnak, így végül ő rendezi el derekán kezeim.
Azt hiszem rendes. Akár még barátok is lehetnénk, ha megérdemelném a barátokat. Azonban soha sem voltak az emberi kapcsolatok az erősségeim. Talán túlságosan is féltem az emberektől. Túlságosan is féltett anyám tőlük. Mindig is arra törekedett, hogy tökéletes legyek, én pedig arra, hogy ő boldog. Ő pedig csak akkor boldog, ha én tökéletes vagyok. Én pedig tudom, soha sem lehetek tökéletes, ezért ő sem lesz boldog, tehát én sem vagyok az.
Ördögi kör, nem igaz?
Megmosolyogtat a gondolat.
Ismeretlen ház előtt parkolunk le, ismeretlen lépcsőkön sétálunk fel, ismeretlen lakásba nyitunk be. Illetve nyilván csak egyikünknek ismeretlen.
A letisztult, tágas terek, az elegancia amely fogad lenyűgöz. Nincs benne semmi flancolás, semmi fényűzés. Legénylakás.
A táskám mellettem puffan a földön (Azonban nem én teszem le), az ominózus, magas alak pedig egyszerűen, könnyedén sétál el mellettem egy irányba. A konyha irányába.
- Én nem itt lakom… Haza kell mennem. Már nagyon nagyon késő van. – sétálok utána tétován, már-már megszeppenve. Nem követelőzöm, ahhoz ezek után nem sok jogom lenne. Elvégre valószínűleg nem ő fogja tönkretenni az előadásunkat, hanem én.- Nem érek rá most erre a..-keresem a szavakat, de nem találom. „Flancolásra, időhúzásra, bratyizásra?”.- Nincs időm rá, holnap nagyon korán kell kelnem, hogy még a próba előtt elgyakorolhassam a számot.
- A számunkat- javít ki, majd felém fordul- Egyezzünk meg valamiben, rendben? Te ma éjszakára itt maradsz, holnap megreggelizünk, aztán korán együtt bemegyünk, és elgyakoroljuk.
- Nem lehet, mert…
- A koreográfus is megmondta, több időt kell együtt töltenünk, különben nem sikerülhet. Ugye te sem akarod, hogy miattad menjen gallyra az egész?
- Nem..nem szeretném – sütöm le a szemeim.
Meglep, hogy ennyire komolyan veszi ezt az egészet, és ennyire érzi: milyen gyenge is vagyok.
Bár határozottnak mutatom magam cseppet sem vagyok az. Ő pedig úgy viselkedik, akár az anyám. A javamat akarja azt hiszem. Legalább is ezt képzelem belé.
Így aztán máshogy állok hozzá.
Valahogy kicsit szimpatikusabb lett így, hogy meglátásom szerint ő is engem ostoroz. Az a fontos neki, ami nekem is. Hogy tökéletesen teljesítsek.
Már csak anyámat kéne értesítenem, hogy ne várjon haza. Viszont a telefonom lemerült. Éljen!
- Kölcsönkérhetem..a telefonod? Fel kéne hívom valakit.
Biccentve tűnik el egy pillanatra, majd a kezembe nyomja az apró, sötét készüléket.
Félrevonulva tárcsázom anyámat, hogy aztán fojtott hangon elmagyarázhassam neki: ma nem megyek haza, egy „barátomnál” alszom.
Persze ettől teljesen kiakad.
Nyilván tudja miféle „barátról” lehet szó, ezt pedig teljes mértékben megtiltotta nekem. Állítása szerint az ilyesféle „barátok” elterelik a figyelmemet, így nem tudok majd csodálatos és gyönyörű karriert befutni. Ebből pedig nem lesz orosz balett és világhírnév. Valószínűleg ezért sem kedveli Fabient. Látatlanban gyűlöli.
Így aztán egy komolyabb egyoldalú veszekedés alakul ki a telefonba, mely végén közli, ha két órán belül nem tolom haza a fenekem haza se menjek.
Nem értem miért húzza fel ennyire magát.
Már nagykorú vagyok rég. Felnőtt férfi.
Mégis úgy kezel, mintha a 4 éves kisfia lennék.
Valószínűleg nem tűnik fel a tény, mely rajtam kívül mindenkinek világos: Anyám őrült, és szinte biztos, hogy én is az vagyok. De minimum lelkileg sérült.
- Na?- kérdi kezében egy házilag kevert szíverősítővel.
- Haza tudnál vinni? Már a metró sem jár…
- Most rögtön?
- Van rá két órád.
Fejet ingat, megemeli a poharát, miszerint már ivott.
Remek.
Nem nagyon van kedvem beszélgetni vele.
Szinte ledönt a fáradtság, így már erre sem tudok mit reagálni.
Leroskadva a kanapéjára görnyedek előre, térdeimre könyökölök, tenyerembe temetem arcom.
Aztán elnyom az álom.
Fabien Evon
Gyakorlás.
Ebből állt az egész hetem. Gyakorlásból.
Se egy kis buli, se csütörtöki főzőcskézés Pabloval, se egy jó pasi, semmi szex.
Doro teljesen leszívja az energiáim és nem a legjobb értelemben. Fárasztó ennyit melózni, főleg ha az eredmény egy nagy semmi és az idő csak fogy. Nem mellesleg a kis szépség még mindig nem cuccolt át hozzám, el nem tudom képzelni mi tart azon egy hétig, hogy „Anya, elköltözöm”, de ez így szart sem ér az egész.
Ő merev, mint egy deszka, én meg hiába próbálom puhítgatni, oda se bagózik. Reggel jön, késő délután megy. Vagy nem.
Mert ahogy elhajtok a színház előtt, látom, hogy hátul égnek a lámpák, pedig ilyenkor már a takarító is végzett. Leteszem a motort a parkolóban, majd komótos léptekkel bemegyek, halkan, hogy ne zavarjam meg, mert már odakint a fejemet tettem volna rá, hogy az én kis jéghercegemet találom odabent és nem is kell csalódnom. Hát persze, hogy ő az!
Sürgősen meg kell neki tanítanom egy szót, ami kimaradhatott a szótárából: LAZÍTÁS.
És ja. Éppen látom, ahogy a homloka telibe kapja a korlátott, mert már annyira túl van hajszolva, hogy még a megfelelő szöget sem képes kiszámítani. Fenébe…
Odasietek mellé, félretéve a bukósisakom, a kezem a reszkető vállára csúsztatom mire rögtön felnéz rám könnyes szemeivel, a homlokán egy szép piros folt. Csodás.
Gyorsan letörli a könnyeit pedig már láttam. Tisztára kész van és ez csak rosszabb lesz ahogy eredmény nélkül megyünk előre.
- Te meg mit keresel itt? – förmed rám, sírástól rekedt hangon.
- Csak erre jártam, égett a villany és benéztem. – vonok vállat, de nem eresztem a tekintetét - Nem festesz jól, gyere.
Nem fogadja el a felé nyújtott kezem.
Leszegi a fejét - Nem érek rá. Gyakorolok, mint láthatod.
- Nos, nekem nem úgy tűnik.
- Pihenek.
- Eddig gyakoroltál – bassza meg, tíz óra múlt! Reggel nyolctól itt gürizik! - Gyere, már késő van, hazaviszlek.
- Gyakorolnom kell, 28 nap múlva premier, főszerepünk van, és sehol sem tartunk. – ingatja a fejét kétségbeesett arccal.
Szerinte én nem tudom a francba is?! De ha kinyírja magát a premierig, akkor már mindegy. Ha tényleg haladni akarunk, akkor abba kell hagyni egymás kerülgetését, meg minden cicázást, ami sérti az egóját.
- Doro, őszinte leszek veled. – jelentem ki komolyan. Elég volt a szarakodásból, nincs több babusgatás. - Nekem ez a fellépés legalább olyan fontos, mint neked, amit egyáltalán nem szeretnék, hogy elszúrjunk. Ha pedig széthajtod magad, nem pihensz, nem vagy hajlandó együttműködni velem, azzal elszúrod az egészet. Egy kiégett partnerrel nem tudok táncolni, te pedig…
- Én…
- … ki fogsz égni. Ha kórházba kerülsz mind a ketten elveszítjük a szerepet. Akkor pedig nem csak a saját karriered teszed tönkre, de az enyém is. Így már érted?
A fejét lehorgasztva némul el, mintha egy óra is eltelne közben, mire végre elfogadja a kezem és hagyja hogy felhúzzam a földről. Olyan könnyű, mint egy tollpihe, csupa csont és bőr és semmi energia bevitel.
Evetett egyáltalán ma bármit is? Nem hinném… soha nem látom reggelizni, sőt ebédelni sem…
Alig áll a lábán miközben a kispadhoz billeg, rossz nézni ahogy nyúzza magára a gönceit. Nem tudom, hogy tervezett hazamenni, de ilyen állapotban a metró alá esne. Nincs mese… - Hazaviszlek.
- Nem szükséges, még jár a metró.
- Ez nem kérdés volt. – kapom fel a táskáját, lazán a vállamra vetve várom meg míg befejezi az öltözést.
A motoromnál felcsatolom rá a bukósisakom, én meg előhúzok egy napszemüveget, hogy rendesen tudjak vezetni, de elég beszédes, hogy nem nyavalyog a veszélyes közlekedés miatt, sanszosan ahhoz sincs ereje, hogy kinyissa a száját, nem hogy vitatkozzon.
A derekamra húzom a kezeit, hogy kapaszkodjon, mert még erre sem hajlandó és hazáig meg sem állunk. Akkor sem vittem volna őt a saját otthonába, ha tudnám hol van, már rég nálam kellene lennie és holnap le is zavarjuk a költözést, akár tetszik neki akár nem.
Szombat van, szabadnap, ideje végre pihennie, aztán meg lazítani, hétfőn kezdheti elölről a kétségbeesést ha akarja, de ebben a két napban kizárt. Nem.
- Én nem itt lakom… Haza kell mennem. Már nagyon nagyon késő van. – sétál utánam a konyhába, mint egy elveszett kismadár. Nocsak, most már feltűnt mennyi az idő? - Nem érek rá most erre a… nincs időm rá, holnap nagyon korán kell kelnem, hogy még a próba előtt elgyakorolhassam a számot.
- A számunkat – fordulok felé és nagyon is tudatában vagyok, hogy nem tudja milyen nap van - Egyezzünk meg valamiben, rendben? Te ma éjszakára itt maradsz, holnap megreggelizünk, aztán korán együtt bemegyünk, és elgyakoroljuk.
- Nem lehet, mert…
- A koreográfus is megmondta, több időt kell együtt töltenünk, különben nem sikerülhet. Ugye te sem akarod, hogy miattad menjen gallyra az egész? – kérdezem nyugodtan, de belül vigyorognom kell azon, hogy szinte rögtön megszelídül.
- Nem… nem szeretném – süti le a szemeit.
Helyes. Holnap úgy sem megy sehová, nem fog felébredni reggel, mert nincs itt az ébresztője, én meg nem fogom felkelteni. Végre kialudja azokat a ronda karikát és a szép kis pofija nem fog úgy kinézni, mint egy ráncos öregember fizimiskája.
- Kölcsönkérhetem… a telefonod? Fel kéne hívom valakit. – pillant rám.
Biccentek, majd az előszobából behozom neki a mobilom, addig pedig míg ő telefonál átöltözöm egy kényelmesebb cuccba, mert ma már fújtak annak, hogy felhozok valakit a klubból.
Hamarább elkészülök mint ahogy ő befejezni, nem teszem szóvá, de hallom, hogy valami nő leordítja a fejét. Ha ez az anyja, akkor nem irigylem…
- Na? - kérdezem semlegesen miután befejezték, egy pohárka konyakkal a kezemben. Isteni…
- Haza tudnál vinni? Már a metró sem jár…
- Most rögtön? – ez most komoly?
- Van rá két órád. – biccent, furcsa arckifejezéssel, ami leginkább azt sugallja „Te döntöd el, de készülj a legrosszabbra…”
Na neeem… nem megy ő innen sehová az holt biztos!
Megemelem a poharat, hogy felhívjam a figyelmét a piára. Még csak egy kortyot ittam, de ez most jó kifogás lesz arra, hogy miért ne induljunk el.
Sóhajtva törődik bele és görnyed össze a kanapémon, mire pedig visszaérek egy neki szánt frissítővel már teljesen ki van dőlve. Még arra sem ébred fel, mikor lehámozom róla a dzsekit, majd a cipőtől és a zoknitól is megszabadítom és beviszem az ágyba.
Komolyan, még mindig teljesen ledöbbent a súlya ahogy felemelem.
Előre várom a holnapi napot és azt, hogy mit kapok majd tőle…
***
Fél tizenegy, a kései reggelimet fogyasztom éppen, felemelve a kávéspoharamat mikor dobogó léptek szakítják félbe a mozdulatot és megjelenik egy feldúlt, kétségbeesett, ideges, bosszús és ennivalóan kócos Doro, álomittas puha pofikával.
A tekintete azonban egy cseppet sem álomittas.
- Miért nem ébresztettél fel?! Azt mondtad korán bemegyünk próbálni és már majdnem dél! Elkéstünk! Pierre ki fog rúgni! Miattad…
- Szombat van. – vágok közbe nyugodtan, miközben felállok és egy hosszú üvegpohárba frissen facsart narancslevet öntök, majd a kissé zavarodottan ácsorgó Doro kezébe adom. – A színház zárva, Pierre meg valószínűleg egy jó kis reggeli numerát zavar le éppen a pasijával, vagy csajával, mert ő tudja, hogyan kell LAZÍTANI. – hangsúlyozom.
- Az nem számít, hogy szombat van. – teszi le a narancslevet, ökölbe szorítja kis kezeit – Nincs időnk pihenni, a gyakorlótermet pedig kinyitja a gondnok.
Sóhajtva teszem le én is a kávémat és állok elé. – Emlékszel mi volt tegnap? Lefejelted a korlátot. - nyomatékosan a homlokához érintem az ujjaim, mire felszisszen és megdörzsöli, egy pillanat múlva pedig ijedten szalad az alakhoz és nézegeti az üvegben.
– Nem lett lila, nyugi.
- Azt mondtad komolyan veszed! – fordul vissza felém jeges pillantással, merev tartással.
- Komolyan is veszem. – biccentek – Együtt kell töltenünk a hétvégét, mert lássuk be ez így szar. Fölösleges, reménytelen.
- Tudom… de gyakorolnunk kell.
- Nem. Az kell amit Pierre is mondott: szabadság, szenvedély, veszély. Ideje kihúzni azt a karót Doro és ma el is kezdjük. – jelentem ki, a kezeim közé fogva az arcát, finoman végigsimítva a puha hófehér bőrén, amiről eltűntek a kialvatlanság ráncai és a ronda karikák.
Lehajtva a fejét. – Hogyan?
- Kezdetnek… a büdös életben többé nem bámulod a padlót. – emelem fel a fejét – A szemembe nézel, akkor is ha nem akarsz és kész. A fekete hattyú nem lehet alamuszi. Ő a legjobb, a legszebb, mert mindig a sötét oldal csábítja a világosat.
Elhúzódik tőlem, egy lépést hátrálva lassan végigmér, mintha a méreteimet akarná megszerezni. - Vagyis legyek olyan mint te?
- Ó, nem, nem. – vigyorgok rá – Legyél jobb, mint én.
- A te fehér hattyúd sem fejlődik. – teszi hozzá, amiben felismerem a védekezést, de nem veszem fel.
- Ha neked meglesz a feketéd, akkor én is képes leszek a fehérre.
Ráncolja a homlokát. – Ha sikerül is… az nem változtat azon, hogy képtelen vagy a…
- … gyengédségre? Szelídségre?
- Igen.
Elmosolyodom. - Én sem hittem, hogy ez lehet a megoldás, de gondolkodtam a dolgon, meg azon amit Pierre skandál már egy hete a fülünbe: Mi hozhatja elő a fehér hattyúból a feketét, és mi hozhatja elő a fekete hattyúból a fehéret? Ők egymásból vannak, a fekete, a fehér elfojtott vágyainak a megtestesülése, a fehér pedig az a romlatlan kis rész, ami mélyen el van ásva a fekete hattyúban.
- Vagyis, ha én leszek a fekete hattyú… - nyílnak tágra a szemei.
- Ha képes leszel irányítani…
- Akkor…
- A sebezhetőség egy része abból fakad, hogy irányítanak. – idézek Pierre kedvenc monológjából – Ha képes leszel irányítani engem, ha el tudod velem hitetni, hogy képes vagy irányítani, fölém kerekedni, akkor a fekete hattyú átalakulhat az ellentétjévé.
Még egyszer sem éreztem magam sebezhetőnek és az irányítást még akkor sem engedtem át, mikor egy nálam dominánsabb pasival voltam. Nem. Ha én voltam alul, akkor is tudtam hogy én irányítok, mert én akartam ezt. Még soha nem adtam át a gyeplőt igazán, nem az én stílusom másra bízni a döntést, de ha Doro tényleg képes lesz fekete hattyúvá változni, akkor megteszem. Ez a legkevesebb ha tényleg sikerül neki és ha rajtam múlik… már alig várom, hogy elcsábítson a szexi szájával és a sötét szemeivel…
Doro némán merd rám, a gondolataiba merülve, majd halkan, vontatottan szólal meg. – A lépéseket érezned kell. Ha nem vagy rá képes, ahogy én sem vagyok képes arra amire te, akkor ugyanolyan silány lesz mint eddig és mindketten ki leszünk rúgva.
- Hagyjuk most azt a részt, hogy ki leszünk rúgva, oké? Először is… MI jelentkeztünk, MI gürizünk azért, hogy az. amit egyesek kigondoltak jól menjen, míg ők csak állnak és a pofájukat jártatják arról, hogy hogy kéne csinálnunk, de MI csináljuk, MI érezzük. – mit kell állandóan azon stresszelni, mi lesz ha nem sikerül?
- Fabien, ha Pierre nem elégedett…
- Le van ejtve! – tárom szét a karjaim - Te legyél elégedett magaddal, oké? Pierre majd vakarhatja a tökeit ha nem jön össze, de ne te legyél önbizalom-hiányos miatta. – vágom közbe, mert már unom, hogy Pierre így, meg Pierre úgy… - Most hogy ezt tisztáztuk is… jöhet a reggeli.
Hátat fordítok neki, visszasétálva a konyhapult mögé és előveszek egy tányért, majd szépen rápakolom a tojásfehérjét, paradicsomszeleteket, egy fél kis tósztkenyeret zsírszegény vajjal és salátával, majd szépen elé teszem, mert időközben leült. - Jó étvágyat!
Én is visszatelepszem a reggelim mellé, ugyanazt eszem mint ő, de Doro csak a narancslevet kortyolgatja, ellenségesen pillogva a tányér felé.
- Valami gond van a kajával? – kérdezem aztán, mikor már a kávénál tartok.
- Nem szoktam reggelizni.
- Mostantól fogsz.
- Nem.
- De. Eszel velem együtt, mert el fogsz ájulni próba közben, a tested meg kikészül. – átható tekintettel méregetem, a trikó alól kilátszó kulcscsontját, a csuklóját, amit akár el is roppanthatnék. – Mióta éhezteted magad, szépségem?
Zavartan elfordítja a tekintetét, feljebb húzva a trikóját, hogy ne látszódjon ki a válla, majd visszahozza azt a dühös kis óvó néni pillantást is, amit úgy imádok benne.
- Ne hívj így. Gyűlölöm. – sziszegi.
Rámosolygok, majd egy falat főtt tojást szúrok a villájára és a szája elé tartom. – Oké hercegnő, de enni fogsz. Nyisd ki szépen…
- Miért csak nekem kell változnom! – kapja ki a kezemből a villát és csapja le az asztalra dühösen – Ez így csak neked jó, te nem teszel semmi erőfeszítést!
- Most az is komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne dobjalak fel a pultra és csókoljalak meg. – mondom komolyan - Akarod Doro? Megtegyem?
Felállok, csábító mosollyal felé sétálva, mire hátrál pár lépést, a szemei összeszűkülve méregetnek, kis híján csak ezzel felizgat, mert annyira rohadtul szexi, mikor dühös.
Végül sajnos kislisszol előlem, mielőtt sarokba szoríthatnám. Hm… kár…
- Nem fogsz többet elkésni és két órával tovább próbálunk, hogy bepótoljuk a hétvégét. – mondja kimérten.
- Egy órával, max. Többe kizárt hogy belemenjek. – ingatom a fejem, mert eszembe sincs öt óráig bent maradni minden nap.
- Rendben.
- Rendben.
Csendes egyetértésben visszaülünk az asztalhoz, én a kávét iszogatom ő meg hozzálát a reggelihez, amit elé tettem. Teljes mértékben diétás menü, de egészséges, tele vitaminokkal és fehérjével. Látom, hogy meg is lepi a dolog, mintha azt várta volna, hogy hamburgerrel fogom tömni, pedig én is figyelek az alakomra, nagyon is, de anélkül, hogy éheztetném magam.
Látványosan elpusztít mindent, nagyon éhes lehetett, mert az utolsó morzsa is eltűnt, én meg teleöntöm még a poharát is narancslével.
- Köszönöm a reggelit. – biccent, mikor minden elfogyott és máris nyugodtabbnak, elégedettebbnek tűnik.
- Szívesen hercegnő. – mosolygok rá, finoman a puha tincsibe simítva miközben a mosogatóba pakolom a tányérokat. Eltörölgetem és elpakolom míg ő kicsit pihen.
Nem akartam rögtön ébredés után elrángatni, de nem is akarom halogatni, hogy ténylegesen átköltöztessem magamhoz. A szerep miatt, és mert alig várom, hogy velem éljen és szórakozzunk.
- Menjünk el a cuccodért. Ideje hogy rendesen összeszokjunk és tényleg elkezdjük a felkészülést, ezt pedig úgy a legkönnyebb kivitelezni, ha itt laksz. Mehetünk?
Dorian Leroy
Pihe-puha hófehér, ropogós huzat cirógatja arcom az ébredésnél. Különös ez az öblítő, még soha sem éreztem ilyet. Úgy emlékszem anya másmilyennel mos. Nem is tudom mikor válthatott a jól bevált típusról... Ahogy azt sem tudom, mikor volt ideje kicserélni a levendula szín ágyneműhuzatot gyöngyház fehérré. És az ágyat alattam…és…a szobát….
És…
HOL A FENÉBEN VAGYOK?!
Kipattanva az ágyból kapkodom körbe a fejem, sebes léptekkel sietek az ablakhoz. Ismeretlen látvány tárul elém – melyet meg kell hagynom meg tudnék szokni-, a nap állásából ítélve pedig egyáltalán nincs hajnal, akár még egy-két óra is lehet!
Mezítlábas lépteim csattognak a méregdrága csempével burkolt legénylakás járólapjain míg el nem érek a konyháig, ahol minden kérdésemre meglelem a válaszom.
A választ, aki nyugodt szívvel, kisimult arccal kávézgat púpozott tányérja felett.
- Miért nem ébresztettél fel?! Azt mondtad korán bemegyünk próbálni és már majdnem dél! Elkéstünk! Pierre ki fog rúgni! Miattad… - sipítom felpaprikázott hangulatban.
- Szombat van. – vág közbe kezembe adva egy kecses poharat, teli narancslével.- A színház zárva, Pierre meg valószínűleg egy jó kis reggeli numerát zavar le éppen a pasijával, vagy csajával, mert ő tudja, hogyan kell LAZÍTANI.
A narancslében mint minden lében köztudottan magas a cukortartalom, ami annyit tesz egy deciben is relatíve sok kalória van. Olyan kalóriák, amit nem érdemel meg egy lazsáló disznó.
- Az nem számít, hogy szombat van.- teszem le a narancslevet, összeszorítom a kezem így próbálva nyomatékosítani mondandómat- Nincs időnk pihenni, a gyakorlótermet pedig kinyitja a gondnok.
Ácsorgok, toporgok, eléggé mehetnékem van.
Talán megesik rajtam a szíve, szívszaggató sóhajjal túrja hátra hanyagul a haját, kissé még a fejét is megingatja, csészéje koppanva az asztallapon talál nyugalmi helyzetre, hogy gazdája felemelkedve székéről állhasson elém dorgáló tekintettel.
- Emlékszel mi volt tegnap? Lefejelted a korlátot. – nyomja meg mutató és középső ujjával egyszerre azt a bizonyos pontot, mely szisszenésre késztet. Így aztán gyorsan az első tükröződő felülethez rohanok, hogy megbizonyosodjak a helyzet súlyosságáról.- Nem lett lila, nyugi.
- Azt mondtad komolyan veszed! – fakadok ki megtartva büszke tartásom.
- Komolyan is veszem. Együtt kell töltenünk a hétvégét, mert lássuk be ez így szar. Fölösleges, reménytelen.
- Tudom… de gyakorolnunk kell.
- Nem. Az kell amit Pierre is mondott: szabadság, szenvedély, veszély. Ideje kihúzni azt a karót Doro és ma el is kezdjük.
Szívem szerint arcon csapnám Őtökéletességét...
Teljes erőmből…. Azzal a bizonyos karóval, amit folyton emleget.
Miért olyan fontos neki ez a karócibálás, mikor összesen már csak 27 rohadt napunk van a premierig, és sehol sem tartunk. Ő meg csak „karókra akar ánuszrózsákat futtatgatni”…
MIÉRT NEM VESZI KOMOLYAN?! Miért nem tud…csak egy kicsit foglalkozni ezzel a nyamvadt darabbal. Miért nem annyira fontos neki, mint nekem?
És miért csak én vagyok tökéletlen, miért csak nekem kell javítanom?
Miért nem…lehetek olyan, mint ő…?
- Hogyan? – kérdem leszegve a fejem, próbálva kerülni a tekintetét.
- Kezdetnek… a büdös életben többé nem bámulod a padlót. – csippent az államra megemelve azt- A szemembe nézel, akkor is ha nem akarsz és kész. A fekete hattyú nem lehet alamuszi. Ő a legjobb, a legszebb, mert mindig a sötét oldal csábítja a világosat.
Elhúzva a fejem lépdelek lassan hátrébb, hogy barna szembogaraim teljesen be tudják fogadni a látványt, melyre jobban ácsingózom mint szomjazó a vízre.
Alamuszi…
Talán van benne valami, hiszen annyira vonz. Annyira irigylem, és ezért gyűlölöm.
Irigyelem, hogy ennyire tökéletes, hogy ennyire nem érdekli semmi. Szabad, és boldog. Nincsenek béklyói melyek a nyaka köré csavarodnak és egyre csak szorosabbra húzódnak minden egyes lépéssel melyet célja felé tesz.
Vajon egy ilyen férfinek vannak céljai? Álmai…? Vágyik valamire?
- Vagyis legyek olyan mint te?
- Ó, nem, nem. Legyél jobb, mint én.
Hogyne… Gúnyolódj még. Ezt szeretem….Még az a mosoly is, amit hozzá tesz…Egyenesen a földbe döngöli a maradék önbizalmam is.
- A te fehér hattyúd sem fejlődik. – próbálom menteni tudatom és büszkeségem.
- Ha neked meglesz a feketéd, akkor én is képes leszek a fehérre.
Jó, igen, persze!
Tedd tőlem függővé az egészet!
Tudom, rengeteget kell tanulnom, nagyon…nagyon sokat, de egyedül nem bírom. Te pedig nem segítesz. Mert csak lusta vagy, csak lazítasz…
Miért nem lehetek olyan, mint te. Nem akarok küzdeni már semmiért. Csak szeretném megkapni. Ezüsttálcán.
A hírnevet, a csodálatos testet, a karizmát….a fekete hattyú létet.
Nekem nem sikerülhet….de ha még is…
- Ha sikerül is… az nem változtat azon, hogy képtelen vagy a…
- … gyengédségre? Szelídségre?
- Igen.
- Elmosolyodom. - Én sem hittem, hogy ez lehet a megoldás, de gondolkodtam a dolgon, meg azon amit Pierre skandál már egy hete a fülükbe: Mi hozhatja elő a fehér hattyúból a feketét, és mi hozhatja elő a fekete hattyúból a fehéret? Ők egymásból vannak, a fekete, a fehér elfojtott vágyainak a megtestesülése, a fehér pedig az a romlatlan kis rész, ami mélyen el van ásva a fekete hattyúban.
Egyfelől meglep, hogy tud gondolkodni, tekintve hogy általában akik ennyire helyesek, ennyire tökéletesek és ennyire szerencsések nem szorulnak rá a gondolkodásra. Másrészről nekem nincsenek elfojtott vágyaim, én csak tökéletes szeretnék lenni. Csak szeretném, ha anya büszke lenne rám. Az meg, hogy NEKI bármi…AKÁR EGY ICI-PICI része is jó legyen, romlatran és naiv….hát…fogalmazzunk úgy, hogy egyszerűbb lenne valakinek visszaszerezni az elveszített szüzességét, mint ezt a tényt vagy állítást elfogadni.
- Vagyis, ha én leszek a fekete hattyú…
- Ha képes leszel irányítani…
- Akkor…
- A sebezhetőség egy része abból fakad, hogy irányítanak. Ha képes leszel irányítani engem, ha el tudod velem hitetni, hogy képes vagy irányítani, fölém kerekedni, akkor a fekete hattyú átalakulhat az ellentétjévé.
Igazából…nem segített.
Ha eddig nem voltam magamba zuhanva, akkor most már végképp mélyletargiába nyomott.
Eddig legalább láttam egy aprócska esélyt arra, hogy nem csak én fogom elrontani a darabot, nem csak miattam megy gallyra az egész. De most, hogy valahol mélyen érzékelem, hogy igaza van, és rá kell döbbennem: először nekem kell tökéletesnek lennie a fekete hattyúmnak, aztán tud csak javítani a fehér hattyúján. Ez az észrevétel pedig teljesen lelomboz. Az pedig, hogy 27 nap múlva premier.
Azt hiszem ez a tény fog érvágásra sarkallni.
ÉN…IRÁNYÍTANI…ŐT?!
A saját lépteim nem tudom irányítani anélkül, hogy ne fejelném be a balett korlátot, nem hogy ezt a majdnem két méteres kolosszust.
- A lépéseket érezned kell. Ha nem vagy rá képes, ahogy én sem vagyok képes arra amire te, akkor ugyanolyan silány lesz mint eddig és mindketten ki leszünk rúgva. – próbálom aggodalmam és hibáim palástolni.
- Hagyjuk most azt a részt, hogy ki leszünk rúgva, oké? Először is… MI jelentkeztünk, MI gürizünk azért, hogy az. amit egyesek kigondoltak jól menjen, míg ők csak állnak és a pofájukat jártatják arról, hogy hogy kéne csinálnunk, de MI csináljuk, MI érezzük.
- Fabien, ha Pierre nem elégedett…- kezdek bele félénk hangon.
- Le van ejtve! – fakad ki- Te legyél elégedett magaddal, oké? Pierre majd vakarhatja a tökeit ha nem jön össze, de ne te legyél önbizalom-hiányos miatta. Most hogy ezt tisztáztuk is… jöhet a reggeli.
Összeszorítva az ajkaim kaparászom a combom ruhán keresztül, majd helyet foglalok az asztalhoz mialatt ő ételt szed.
Nem kérek.
Nincs étvágyam, túl sok mindent kell még ma megcsinálnunk, és az a tény sem segít, hogy REMÉNYTELEN a helyzetünk.
Elém kerül egy tányér némi rántottával, zöldséggel, és kenyérre.
- Jó étvágyat!
Kummantanék, de nem lehet.
Anyánál mindig kummantok. Nem félek a hízástól, szimplán egyszerűen úgy érzem nem érdemlem meg az ételt…Nem voltam elég jó.
- Valami gond van a kajával? – kérdi miután nem nyúlok hozzá.
- Nem szoktam reggelizni.
- Mostantól fogsz.
- Nem.
- De. Eszel velem együtt, mert el fogsz ájulni próba közben, a tested meg kikészül. – folyamatosan mustrál, mire zavartan igazgatom meg a ruhám- Mióta éhezteted magad, szépségem?
Egy pillanatra megfagy a hangulat.
Érzékeny téma, melyről nem szeretek beszélni. Senkivel, még anyával sem, nem pláne egy idegen férfivel, aki állandóan gúnyolódik velem.
- Ne hívj így. Gyűlölöm. – sziszegek rá.
- Oké hercegnő, de enni fogsz. Nyisd ki szépen…- mosolyog rám megpróbálva etetni egy falattal, melyet feldühödve tépek ki a kezéből s a villájával együtt az asztallapra vágom.
- Miért csak nekem kell változnom! Ez így csak neked jó, te nem teszel semmi erőfeszítést!
- Most az is komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne dobjalak fel a pultra és csókoljalak meg.- közli balta arccal- Akarod Doro? Megtegyem?
Nem tudom, hogy most csúfolódik-e velem, vagy komolyan gondolta, de megrémít ahogy rám pillant.
Egyszerűen a hideg ráz attól a gondolattól, hogy nem undorodik tőlem, mikor én undorodom magamtól. Nem értem hogy teheti ezt…
Vagy talán undorodik, csak így próbál ércelődni?
Hogy lehet ennyire kegyetlen?
ÉS GONOSZ?!
Elhátrálva tőle sasszézok az ajtó felé ahogy egyre csak közeledik. Jön…Jön…Jön, én pedig hátrálok.
Nem akarom, hogy a közelembe kerüljön. Nem akarom érezni, hogy még tökéletlenebb vagyok, mint amennyire lennék. Egyszerűen nem bírom elviselni a tudatot.
- Nem fogsz többet elkésni és két órával tovább próbálunk, hogy bepótoljuk a hétvégét. – ajánlok alternatívát, mellyel kiengesztelhet és fejlődésünk biztosíthatja.
- Egy órával, max. Többe kizárt hogy belemenjek.
- Rendben.
- Rendben.
Leülve az asztalhoz méregetem a reggelit.
Végül is nem tűnik olyan soknak és három nap léböjt után…talán ez még bele is fér.
Majd ledolgozom. Ma sokat fogok gyakorolni, és akkor lemegy ez.
Le kell mennie, hogy gyakorolhassak.
A gyomrom gyors ritmust parancsol, így egyhamar behabzsolom, míg az agyam sikoltva tiltakozik. Nem érdemlem meg ezt…nem tettem semmit azért, hogy megérdemeljem.
De végül is…elfogy.
Én pedig a tányér végével bűntudattal, kissé szomorúan nézek magam elé.
Valóban nem érdemeltem meg. De legalább már a hasam tele van. Ami fura érzéssel tölt el. Szokatlan.
- Köszönöm a reggelit.
- Szívesen hercegnő.
Mosogat, pakol. Elég háziasnak tűnik.
- Menjünk el a cuccodért. Ideje hogy rendesen összeszokjunk és tényleg elkezdjük a felkészülést, ezt pedig úgy a legkönnyebb kivitelezni, ha itt laksz. Mehetünk?
Zavartan tördelem az ujjaim, szemeim forognak.
Nem akarom, hogy találkozzon anyámmal, vagy hogy megismerje… hogy beszéljen vele.
Nem szeretném, hogy ebből konfliktus legyen, és nagyon jól tudom azt is, hogy ha elindulunk többé nem térhetek vissza ebbe a házba. Anya nem engedné.
Elszomorítanám vele.
Nem költözhetek ide…
Végleg nem.
- Nem lehetne, hogy csak…átjárok sűrűbben vendégségbe hozzád?
- Nem.
- Akkor ha csak mondjuk egy héttel később költöznék?
- Nem.
- De…
- Huszonhét napunk van a premierig, nincs vesztegetni való időnk.
- Tudom, de…
- Persze ha neked nem fontos ez az egész, akkor…
- De fontos!- vágok a szavába- menjünk…
Így aztán motorra ülünk és se perc alatt ott is vagyunk a külvárosi bérházak dzsungelében.
Míg ő öblös léptekkel halad engem inkább úgy vonszolnak, mint aki a kivégzésére megy. Mert hát ugye arra is megyek.
Leszegve a fejem lépek be a liftbe, ha kérdez sem vagyok hajlandó válaszolni. Nem tudok egyszerűen, sokként élem meg, hogy anyámmal erről beszélnem kell, hogy anyámat el kell szomorítanom.
Pont őt…
Felérve ahogy elkezdem előkotorászni a kulcsom szinte azonnal ki is robban az ajtó, melynek túloldalán az őszbe hajló hajú, ötvenes évei derekán járó vörös fúria vár, kinek egycsapásra leolvad az anyai szeretet arcáról ahogy megpillantja a mögém magasodó vendéget.
- Doro, menj be a szobádba, most. – morran rám a nő, mire be is sunnyognék, azonban Fabien időben a vállamra fog, kicsit rászorít.
- Tudod mit mondott Pierre….ugye te sem akarod, hogy más kapja a szerepet.
- Tudom…
Az elkövetkező fél órát senkinek sem kívánom.
Fabien az ajtó előtt vár, odabentről ordítás, veszekedés és könyörgés zaja szűrődik ki a keskeny, világos folyosóra.
Életem legkeményebb harcát vívom meg talán anyámmal, melynek kétoldalú sírás a vége és egy elárvult tekintetű Doro az ajtóban, hatalmas edzőtáskával a vállán.
Talán arcán mintha egy pillanatra vegyes érzelmeket vélnék átsuhanni, azonban annyira elfoglal a saját nyomorom, hogy nem vagyok képes a diadalmával törődni. Kitépve karom anyám markolásából indulok sebes léptekkel le.
Talán meg fogom bánni, talán nem. Azt hiszem ez volt a leghelyesebb döntés.
Ennek kellett lennie a leghelyesebbnek.
Valószínűleg valahol mélyen annyira lesokkolhat életem első határozott, önálló döntése, hogy azt sem tudom realizálni hogyan térünk vissza.
Vagy hogy ki vitte fel azt az ember méretű edzőtáskát, ami alatt úgy roskadoztam.
- Mutasd meg a vendégszobát…kérlek – lehelem magam elé lelkileg kissé megroskadva.
- Nincs vendégszoba.
- Akkor én hol fogok aludni?
- Természetesen az ágyamban.
- És akkor te hol fogsz aludni?
Mintha kissé meglepné a kérdés.
Bár úgy gondolom a néma beleegyezésem jobban meglepi, mikor közli, hogy ő is ott. Elvégre össze kell érnie a személyiségünknek. Össze kell „csiszolódnunk”.
Mondjuk nem nagyon értem a csiszolódás szót miért mondja olyan fura hangsúllyal, de jelen esetben nem is nagyon akarok kattogni rajta.
Bánt anya.
Oly annyira, hogy a gyors kipakolást követően át is öltözöm gyakorló ruhámba.
- Hol van a korlátod?
- Nekem nincs olyan. A munkát nem keverem a magán élettel.
- Mi az, hogy nincs korlátod?- nézek fel rá leplezetlen értetlenséggel.- Még is min gyakorolsz?!
Nem hiszem el, hogy annyira tökéletesek a léptei, hogy nem szorul rá.
MÉG ÉN IS RÁSZORULOK ANNYI ÉV GYAKORLÁS UTÁN!
- A próbatermin.
- És az egész alakos tükör?
- A hálóban az ágy mellett.
Az volt az utolsó perc, mikor látott.
Bevonulva a hálóba húzok a tükör elé egy széket megfordítva magammal szembe, majd szép lassan, kiégésig gyakorlok.
Nem akarok ma többet enni, inni…csak gyakorolni, és elfelejteni…kiverni a fejemből anyát, és a tekintetét.
A tudatot, hogy áruló vagyok.
…
Az este zökkenőmentesen telik, nem nagyon emlékszem hogy fürödtem-e, ahogy arra sem, hogy kerültem az ágyba. Azt viszont láthatom, hogy Fabien nincs mellettem.
Hogy nem aludt itt, vagy már rég felkelt arról fogalmam sincs.
Így hát lassú léptekkel sétálok ki, kellemetlen izomlázzal minden tagomban.
Túl sok volt az edzés.
A megvastagított ablakpárkányra ülve húzom fel lábaim, fejem az üvegnek billentem, s csöndben nézem az ébredező várost.
Még egy nap a tortúrás próbákig…
Vasárnap, ami ugye a lazítás időpontja.
És a templomé is.
El kéne mennem.
Ránk férne egy ima, azt hiszem lenne helye.
Nem pláne a hétfő előtt. Amikor megismerhetjük Carlt és Dylant, az újdonsült üdvöskéket akiket isten tudja honnan és hogyan fedezett fel Pierre, minden esetre fontos jellemzőjük, hogy ikrek,tökéletesek , nagyravágyóak és ami még fontosabb: bármire képesek egy-egy főszerepért.
Persze…erről mi, ahogy a társulat többi tagja: nem tudunk.
Fabien Evon
Valahogy sejtettem, hogy nem megy majd olyan egyszerűen, de az még mindig rejtély, hogy mi a fenéért vág ilyen képet. Mintha azt kértem volna, hogy csupasz seggel fussa le a maratont.
- Nem lehetne, hogy csak… átjárok sűrűbben vendégségbe hozzád? – pillant fel, hosszas kéztördelés után.
- Nem.
- Akkor ha csak mondjuk egy héttel később költöznék?
- Nem.
- De…
- Huszonhét napunk van a premierig, nincs vesztegetni való időnk. – az az idő pedig, amit utazgatással tölt, mind elvesztegetett.
- Tudom, de…
- Persze ha neked nem fontos ez az egész, akkor… - vetem be az aduászt, mire persze rögtön nagyra nyílnak a szemei és már rázza is a fejét.
- De fontos! - vág a szavamba vehemensen - Menjünk…
Elégedetten, amiért győztem, mosollyal az arcomon vezetem le a motoromhoz a parkolóba, a kezébe nyomva egy bukósisakot. Most már nincs úgy elszörnyedve a kétkerekűtől, mint először, de azért nem lesznek puszipajtások egykettőre. Elnavigál a lakásukig ahol anyucival él, de szinte minden kereszteződést úgy kell kierőszakolni belőle, ha rajta múlna jövő ilyenkor is ugyanitt tartanánk és most már engem is rág a kíváncsiság, hogy miért is csinál ekkora ügyet az egészből? Mi baja lehet a drága maminak?
Erre a kérdésre abban a percben meg is kapom a választ amint kinyílik az ajtó és megjelenik az anyja. A tekintete súlya alatt ebben a pillanatban úgy érzem magam, ahogy a csótány érezheti magát, mielőtt szembesülne a lábbal, ami el fogja taposni.
Cöh…
- Doro, menj be a szobádba, most. – morran utasítón Doróra, aki erre leszegett fejjel lépne előre.
Na, még csak az kéne! Rámarkolok a vállára és nem engedem, kihívóan pillantok az anyja szemébe, mert az a legkevésbé sem érdekel, hogy ő mit gondol.
- Tudod mit mondott Pierre…. ugye te sem akarod, hogy más kapja a szerepet? – emlékeztetem halkan az én kis fehér hattyúmat, hogy nehogy berezeljen a rőt boszorkánytól és visszaröppenjen a kalitkába.
- Tudom…
Amint besunnyog már csapódik is az ajtó, amit egy fintorral kommentálok, majd a lépcsőház korlátjára támaszkodva komótosan rágyújtok és lassan, élvezettel elszívom a cigit.
A mobilomon épp egy régebbi változatát elemzem a A hattyúk tava előadásának, persze abban nincs kettős szereposztás, és a főszereplőnek piszok gyorsan kell átöltözni és sminkelnie, hol feketére, hol fehérre. Hát, nekünk legalább nem lesz ilyen gondunk…
Odabent már egy ideje áll a bál és nem is kicsit. Az a boszorkány rosszabb, mit az ötödikes töri tanárnőm, pedig azt hittem ő maga a sátán, de ehhez képes ártatlan angyalka. Doro meg úgy csinál, mintha az anyjának joga lenne utasítgatnia őt. Basszus egy huszonhárom éves emberről van szó, aki már évek óta szép fizetést kap, az elismerésről nem is beszélve!
Mire kiordították magukat, elszívtam még egy szál cigit, majd Doro egy kitömött edzőtáskával esik ki az ajtó, ami hatalmas lendülettel vágódik be utána.
Felkaparom a földről, teljesen sokkos, ilyen állapotban csak a tömegbalesetek szemtanúi szoktak lenni. Pompás…
Berakom egy taxiba a cuccával együtt, majd hazáig követem őket a motorral, ott pedig ahogy be, úgy ki is pakolom szépen és felkísérem, a táskáját a vállamra vetve.
A szemei még mindig pirosak, tuti hogy könnyektől, mert az arca is maszatos, de nem mondok semmit. Mi lehetne erre?
- Mutasd meg a vendégszobát… kérlek – motyogja, még a szellőnél is halkabb, vékonyabb hangon.
- Nincs vendégszoba.
- Akkor én hol fogok aludni?
- Természetesen az ágyamban. – közlöm rezzenéstelenül. A kanapé nem opció, nem is engedném, sem az összeszokás miatt sem más okokból.
- És akkor te hol fogsz aludni? – pislog fel egy elárvult madárfióka szemeivel.
Hogy hol? Nos… nyilván ott ahol tegnap, meg az utóbbi pár évben…
- Én is ott. Ne felejtsd el hercegnő… alaposan össze kell csiszolódnunk. Minél inkább, annál jobb. – mosolygok rá, de nem veszi a lapot.
Majd máskor esetleg demonstrálom is, de a mai napból elég volt ennyi cécó.
- Hol van a korlátod? – néz körbe, mikor ledobom a táskáját a kanapéra.
Ránézek. - Nekem nincs olyan. – vonok vállat - A munkát nem keverem a magánélettel.
- Mi az, hogy nincs korlátod? – bámul értetlenül, mintha mandarin nyelven beszélnék itt - Még is min gyakorolsz?!
Hogy min… mutathatnék neki egy helyet és egy korlátot… de nem hiszem, hogy az a függőlegesen a színpadok ácsorgó „korlát” meghozná a kedvét egy kis pajzánkodásra.
- A próbatermin. – válaszolom egyszerűen.
- És az egész alakos tükör?
- A hálóban az ágy mellett.
Fölösleges hozzátennem, hogy az se gyakorlás céljából lett odahelyezve, mert ő már el is vonul, majd egy székkel tér vissza amit a tükör elé állítva használ korlát-pótléknak, én meg ott hagyom. Ha ez elnyugtatja, csak tessék…
Az esti órák elég érdekesen telnek, mivel akár szellem is lehetnék. Doro zombikat is megszégyenítő mozgással vonszolja be magát a zuhany alá és nem úgy néz ki, mint aki tudatában van a jelenlétemnek az ajtóban, vagy egyáltalán a saját létezésének. De legalább kedvemre bámészkodhatok és abszolút ártatlan szándékkal takargathatom be, hogy utána szépen csendben itt hagyjam kidőlve.
Egyszer halálra gyakorolja magát, de amíg ez megtörténik én élvezem egy kicsit a szombat estémet…
Az éjszakát egy szexi cicuskánál töltöm, nem terveztem előre, de reméltem hogy így lesz. Ellazultan, kisimultan ébredek egy a hátamhoz tapadó forró testtel mégis az első gondolatom az, hogy Dorot egyedül hagytam a lakásomon. Talán kellett volna egy cetli vagy ilyesmi?
Na mindegy…
Kikecmergek az ágyból, majd felöltözöm és szép csendben lelépek ahogy jöttem. Hazafelé kiszellőztetem a fejem és mire kinyitom az ajtót már nyoma sincs az alkoholgőznek és a másnaposságnak, ami amúgy is csak kis mértékű szokott lenni.
- Jó reggelt szépségem. Öröm látni, hogy nincsenek karikáid. – mosolygok rá vidáman, mikor belépve meglátom az ablak széles párkányán ücsörögni.
Csak egy kósza fintorra futja, de legalább viszonozza a jó reggeltet. Ami még feltűnik a csinos pofin kívül az a hiányzó szigorú tanító néni tekintete. Hm… - Jól aludtál?
- Kényelmes az ágyad. – von vállat miközben kecsesen feláll.
- Reméltem, hogy ezt mondod szépségem. – vigyorgok rá közelebb sétálva, a karomat a dereka köré tekerve.
Mereven tűri, mert ezt másnak nem lehet nevezni, csak tűrésnek. Se egy kis szikra, se egy kis villanás hogy észrevette mit akarok, se semmi.
Közelebb húzom, hogy összeérjen a mellkasunk, majd a tenyeremet végighúzom a karót nyelt tartású hátán.
- Lazíts már egy kicsit, nem lehetsz mindig ilyen merev. – unszolom halkan duruzsolva, közben finoman cirógatva, hogy ezzel is ösztönözzem.
- Az meg sem fordult a fejedben, hogy nem tetszik az amit művelsz? – lép hátrébb megvillanó szemekkel.
Vagyis… csak lépne, ha engedném, de nem. - Végre bevallod?
- Eddig sem titkoltam.
- De nem is mondtad ki.
- Nem hittem, hogy ki kell.
- Szóval, amellett, hogy dömper vagyok már nehéz felfogású is? – beletörődőn biccentek – Ejnye hercegnő, pár nap alatt a földbe döngölsz. Mi jöhet még?
Mosolyog? Komolyan?
- Egy kis gyakorlás? – biccenti oldalra a fejét, de a mozdulat egyáltalán nem laza, mert közben ugyanolyan mereven áll.
- Haha… jó vicc, vasárnap van. – túrom hátra a haját a homlokából és hozzá hajolva finoman végigcirógatom az ajkaimmal a homlokát. Kicsit érezni a haján a parfümöm illatát, biztos az ágy miatt, de se baj. Tetszik, hogy máris olyan mintha sikeresen becserkésztem volna.
- Akkor egyedül gyakorlok. – közli halkan, én meg elhúzódom, hogy a szemébe nézzek.
- Ma inkább lazítasz egy picikét.
- Fabien, gyakorolnom kell.
- Reggeliztél már? – fejrázás – Én sem és addig nem érdemes melóról dumálni.
Egy homlokcsók után ellépek a hűtőhöz és kipakolok néhány friss zöldséget, natúr joghurtot, egy kis banánt és eperlevet. Mi is legyen…
- Figyelsz te arra amit mondok? – ripakodik rám hátulról egy éles hangocska.
- Itt te vagy az egyetlen aki nem figyel Dorian Leroyra. – fordulok felé, a csípőmmel lazán a konyhapultnak dőlve mosolygok rá. – Én figyelek hercegnőm. Ismerek egy férfit, aki agyonhajszolta magát, nem mellesleg éhezik, ki vannak a bordái, de van egy ennivaló kis anyajegy a jobb csípőjén, amit ha legközelebb meglátok alapos figyelemben részesítek. Eddig stimmel? – tágra nyílt szemei láttán vigyorogva biccentek, majd elgondolkodva folytatom – Na de, bármilyen csinos is ez a Dorian merevebb mint egy antarktiszi jégtömb és makacsabb mint az öszvér. Képzeld, tegnap lefejelt egy fémkorlátot. Én a helyében örülnék, hogy megúsztat egy pici púppal a homlokán és pihennék egy kicsit mielőtt az egész alakos tükröt is megismertetem a homlokommal. Szerinted?
És még én nem figyelek rá? Kikérem magamnak. A lehető legnagyobb figyelemben részesítem, meg sem érdemli, de hát ez van.
Vágni lehetne a belőle kiáramló hűvös levegőt. A tekintete először döbbent, majd fagyos, aztán rémült, végül pedig komor és eltökélt. Óvó néni tekintet.
- Nem érdekel honnan tudod mi van a jobb csípőmön, nem versz át, hiába próbálsz manipulálni.
Felhúzom a szemöldököm. – Mire gondolsz?
Kihúzza magát, a kezei az oldalához simulva, még az ujjai is egyenesen állnak.
- Hiába gúnyolódsz rajtam, ez a szerep akkor is az enyém és nem fogom hagyni, hogy tönkretegyél egy ilyen lehetőséget a kicsinyes játékaiddal.
- Játék?
- Nem veszed komolyan. Ha azt tennéd minden erőddel gyakorolnál, de ehelyett…
- … élek?
- Vesztegeted az időmet. – fejezi be hűvösen, méltóságteljesen. – Elrontod az esélyeim.
Ez jó. Hirtelen megfeledkeztünk arról, hogy itt neki is kell fejlődni? Sőt… ő az akinek igazán kell?
- Szépségem, itt esély csak kettőnknek együtt van. Külön-külön cseszhetjük egy páros szereposztásban. – sajnos – Akarsz még egy kis igazságot? – bólint – Ha előre tudom, hogy partnerem lesz a főszerepben, tuti, hogy nem jelentkezek. Mert így nem csak rajtam múlik a dolog, mert magamban bízom, de benned nem.
Nem nagy a változás, mégis azonnal feltűnik az a villanás a tekintetében és egyszerre, mintha leolvadna az a kis maszk amit az utóbbi öt percben viselt. Lesüti a szemeit, összeszorítja az ajkai és rezzenéstelenül mered a padlóra.
Francba…
Pár lépéssel elé érek és felemelem a fejét, a másik karommal magamhoz vonva. – Nem úgy értettem. Lehet, hogy ez az egész egy hobbi, évezem a táncot, de ha itt most leszerepelünk, akkor cseszhetem a karrierem, amit felépítettem, mert egy elbukott főszerep a legrosszabb ami megtörténhet. Én nem hülyítelek hercegnő.
- Akkor? – néz rám remegő ajkakkal.
- Akkor? Reggeli… utána pedig pihenő. – cirógatom meg az arcát, majd egy rövid puszit hintve az összeszorított vértelen ajkakra fordulok vissza a pult felé.
***
Tejes sokk. Káosz, katasztrófa, kolosszális átverés, kibaszás…
Pierre… ez az első alkalom, hogy legszívesebben belefojtanálak a Szajnába a cinikus képeddel együtt!
Beugrók? Beugrók?!
Most totál elbaszta azt a picike eredményt amit tegnap délután elértem. Elég ránéznem Doro jeges arcára és máris tudom, hogy baj van. Hát persze… mert ezután szokott jönni a kétségbeesés és a kiborulás aztán a gyakorlás és…
- Carl és Dylan már elkezdték betanulni Odettet, hogy be tudjanak állnak helyettetek. Persze… nem szívesen tenném, de… majd meglátjuk.
Vagyis a görény bebiztosítja magát, hogyha mi „kiesnénk”, ő nehogy pofára zuhanjon Párizs krémje előtt. Pompás.
Végignézek a két férfin. Teljesen egyformák, szalmaszőke haj, kék szemek… amerikaiak. Pár perccel később pedig arról is meggyőződhetek, hogy profik amikor elkezdik gyakorolni a számunkat.
Visszamegyünk a saját felünkre folytatni, de Doro tekintete újra és újra elkalandozik a terem másik sarka felé. Ádáz pillantásokat lövell a gyakorló ikrek felé, akik senki másra nem figyelnek csak egymásra. Okos döntés.
- Hagyd őket szépségem. Csak álmodozhatnak arról a szerepről. – terelem el a figyelmét.
- Nagyon jók.
- Te jobb leszel.
- És te?
- Én már most is jobb vagyok. – húzom fel a szemöldököm, majd elkapom és megpörgetem hogy kiverjem a fejéből a váltóinkat azzal, hogy belekezdek a közös számunk próbálásába.
Ha ő csinálja a fehér hattyút és én a feketét már majdnem tökéletes. A lépések a kisugárzás… de Pierre még nem elégedett, a nap végén pedig a kritika velős és lényegre törő.
- Hiányzik a szenvedély! Tüzet akarok! Tüzet! – kapja el Doro derekát és agresszív rántással magához szorítja, a keze megindul a tarkójától a hátán át, a derekára, majd a fenekén és megáll a combjánál, onnan felfelé pedig belemarkol a hátsójába. Az ujjai belemélyednek az alig dombordó félgömbbe, de az én kis jéghercegem mindezt fapofával hagyja.
Pierre is rájön erre, mert sóhajtva elengedi.
Rám hiába bámul, én tudom mire gondol, de Doro nem nagyon. Mennyire is legyek lényegre törő azzal hogy rávezessem? Ő nem ért jelzésekből csak a nyers valóságból, másképp már rég rájött volna, hogy mit akar a rendező.
- Tűz! Ez az egy szó! Tűz! Addig semmi nem lesz míg nincs TŰZ! – kiabál, hogy mindenki hallja. – Látjátok őket milyen összhangban mozognak?
- Csakhogy ők már az anyaméhben is összhangban mozogtak. – teszem hozzá fanyarul.
- Mellékes! – legyint Pierre. – Ismerjétek meg egymást! Mindent, hogy azt is tudjátok mit gondol a másik, hogyha ő maga se tudja!
Dorian Leroy
Kattan a zár, Fabien sötét alakja megjelenik, majd kedélyesen köszön is.
Nem értem mitől ilyen boldog, minek örül ennyire. Még túlságosan is reggel van, ráadásul már csak 26 nap van a premierig. Valamint holnap után lesz a plakátok fotózása, majd az azt követő dísz est. Így mindent összevetve pláne nem értem minek örül.
- Jó reggelt szépségem. Öröm látni, hogy nincsenek karikáid.- köszön rám, melyet csak egy fintorral egybekötött viszontüdvözléssel hálálok meg. – Jól aludtál?
- Kényelmes az ágyad. – vonom meg vállam lekecmeregve a párkányról.
- Reméltem, hogy ezt mondod szépségem.
Lassan lép elém vaskos karjával ékesítve derekam néz le rám, gerincem mentén végigcirógat.
Kellemetlen érzéssel tölt el a közelsége. Túlságosan is közel van. Túlságosan is simul…
Feszéjez az egész jelenség. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, hogy kötődjön hozzám. Félek. Anya sem szereti.
- Lazíts már egy kicsit, nem lehetsz mindig ilyen merev.
- Az meg sem fordult a fejedben, hogy nem tetszik az amit művelsz? – kérdem kissé türelmetlenül, ahogy azt realizálom valahol…nagyon nagyon nagyon mélyen magamban, hogy…talán…talán jól esik az érintése? Minden esetre megpróbálok ellépni, azonban szorosabban von magához.
- Végre bevallod?
- Eddig sem titkoltam.
- De nem is mondtad ki.
- Nem hittem, hogy ki kell.
- Szóval, amellett, hogy dömper vagyok már nehéz felfogású is? Ejnye hercegnő, pár nap alatt a földbe döngölsz. Mi jöhet még?
Dömper…
Az a fancsali ábrázat amit hozzá vág, és a hangsúlya…mosolyra késztet. Egy vérszegényre, aprócskára, de mégiscsak mosolyra.
- Egy kis gyakorlás? – próbálkozok be.
- Haha… jó vicc, vasárnap van.
Finoman csókol a homlokomra, ezzel elkönyvelhetővé téve a tényt, miszerint ma már semmiképp sem fog nem hogy átöltözni, de gyakorolni sem.
- Akkor egyedül gyakorlok.
- Ma inkább lazítasz egy picikét.
Folyton ezek az állandó fölösleges körök.
Én akarok, ő nem, így mindig az a vége, hogy én gyakorlok, ő pedig nem, majd kijelenti, hogy RAJTAM áll vagy BUKIK a MI SIKERÜNK, amiért természetesen ő semmit sem tesz.
- Fabien, gyakorolnom kell.
- Reggeliztél már? – még is HOGY JÖN IDE EZ?!- Én sem és addig nem érdemes melóról dumálni.
Mindig…MINDIG EZT CSINÁLJA.
Terel, incselkedik, nem veszi ezt az egészet komolyan. Szerinte ez csak egy játék. Komolyan mondom úgy érzem, mintha gyereket nevelnék.
Míg én egyre csak belelovagolom magam a helyzetbe, ő kotorászik kényelmesen a hűtőbe. Már szinte vörös az arcom az elfojtott dühtől.
- Figyelsz te arra amit mondok?- csattanok fel megunva a szöszölését.
- Itt te vagy az egyetlen aki nem figyel Dorian Leroyra. Én figyelek hercegnőm. Ismerek egy férfit, aki agyonhajszolta magát, nem mellesleg éhezik, ki vannak a bordái, de van egy ennivaló kis anyajegy a jobb csípőjén, amit ha legközelebb meglátok alapos figyelemben részesítek. Eddig stimmel?
Ez az ismerőse nagyon nagyon hasonlít rám. Még az anyajegyünk is ugyanott van.
Ez fura.
Ácsi…ez…EZ ÉN VAGYOK!
Nem éhezek, nem hajszolom agyon magam, és HONNAN TUDJA, HOGY….- lopva a csípőmre pillantok felidézve az anyajegy lokalitását, majd elsápadok dühömben, a felismeréstől- honnan tudja, hogy itt van anyajegyem…?
- Na de, bármilyen csinos is ez a Dorian merevebb mint egy antarktiszi jégtömb és makacsabb mint az öszvér. Képzeld, tegnap lefejelt egy fémkorlátot. Én a helyében örülnék, hogy megúsztat egy pici púppal a homlokán és pihennék egy kicsit mielőtt az egész alakos tükröt is megismertetem a homlokommal. Szerinted?
Szerintem a legnagyobb szerencséje, hogy ezzel a Doriannal táncol egy színdarabban, ráadásul társak így be van biztosítva a biztonsága és a lábainak épsége a szezon végéig, ellenkező esetben viszont ez a bizonyos korlátfejelő Dorian – persze ha lenne annyi ereje- addig ütné most Fabien Evon művész urat, míg annak az alap bőrszíne át nem váltana lilává.
- Nem érdekel honnan tudod mi van a jobb csípőmön, nem versz át, hiába próbálsz manipulálni.
- Mire gondolsz?
Arra, hogy egy utálatos ember vagy, aki abban leli örömét, ha másokkal játszik, fájdalmat okoz nekik és lépten nyomon azt mutogatja mennyivel jobb náluk!
- Hiába gúnyolódsz rajtam, ez a szerep akkor is az enyém és nem fogom hagyni, hogy tönkretegyél egy ilyen lehetőséget a kicsinyes játékaiddal.
- Játék?
- Nem veszed komolyan. Ha azt tennéd minden erőddel gyakorolnál, de ehelyett…
- … élek?- szalad fel a szemöldöke.
- Vesztegeted az időmet.- emelem meg a fejem büszkén- Elrontod az esélyeim.
- Szépségem, itt esély csak kettőnknek együtt van. Külön-külön cseszhetjük egy páros szereposztásban. Akarsz még egy kis igazságot? Ha előre tudom, hogy partnerem lesz a főszerepben, tuti, hogy nem jelentkezek. Mert így nem csak rajtam múlik a dolog, mert magamban bízom, de benned nem.
Hosszú pillanat kell, míg feldolgozom a hallottakat.
Megremegő ajkakkal szegem le a fejem. Teli találat.
Tudom, hogy rosszabb vagyok, és érzem, hogy rajtam áll vagy bukik ez az egész. Hogy fejlődnöm kell, de nem tudok. Akármit teszek, nem látom a hibát, nem látom mi hiányzik. Nem lehetek tökéletes.
Nem érdemlek szeretetet, és bizalmat sem.
Semmi sem vagyok…
Igaza van.
Nem akarok sírni….nehézkesen, de mély levegőket veszek az orromon keresztül, próbálom szemeim elől elhessegetni a homályosító könnyfátylat.
Mintha érezni, hogy rosszat mondott, szinte azonnal elém lépve karol át, állam alá fogva emeli meg a fejem.
Úgy csinál mintha bánná amit mondott. Mintha sajnálná.
Igazából szerintem csak szánakozik. Nekem pedig nem kell a szánalma.
- Nem úgy értettem. Lehet, hogy ez az egész egy hobbi, évezem a táncot, de ha itt most leszerepelünk, akkor cseszhetem a karrierem, amit felépítettem, mert egy elbukott főszerep a legrosszabb ami megtörténhet. Én nem hülyítelek hercegnő.
- Akkor? – préselem ki magamból.
- Akkor? Reggeli… utána pedig pihenő.
Csóknak számít az, ha én összeszorítom az ajkaimat, ő pedig a sima bőr részre puszil rá?
Remélem nem….csúnya első csók lenne, annyi szent.
…
Lassan megszokom a motort, már nem is kerülget igazából a hányás mikor felülök rá, és már annyira nem is vörösödöm, amikor át kell karolni Fabient. Nyilván nekidőlni nem fogok, de kapaszkodni már tudok. Viszont a vezetési stílusa még mindig nem fekszik. Túl gyors, túl élesek a kanyarok. Szerintem ha csak az ide vezető úton négyszer nem ordítottam vele bukósisakon keresztül (amit nyilván nem is hallott), hogy MEGHALUNK, akkor egyszer sem.
Fal fehéren fogadom meg lekászálódva a motorról, hogy többet SOHA, SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT nem szállok fel mellé a motorra, még akkor sem, ha másfél óra az út egyéb esetben.
Csak nevetve sétál fel nyomomban, immáron egy edzőtáskába téve mindkettőnk cuccát.
Azt hiszem ez valami…lassú dolog, de fejlődés.
Szépen átöltözünk a többiekkel együtt, majd nyújtunk közösen.
Aztán elkövetkezik a nap fénypontja.
Bemutatják a két amerikai táncost, akik magasak, izosak, szőkék, tökéletesek, újak és ikrek. Fabien egészen addig potenciális zsákmányként tekint rájuk míg Pierre nem közli, hogy ők lesznek a beugrók. Ráadásul Odett szerepére.
Ez az a pillanat, mikor én elsápadok, Fabien vörösödni kezd Pierre pedig az oxigén hiánytól lilulni gondolatban.
Kíváncsi lennék a külön-külön gyakorlás alatt hányszor ölte már meg fejben csak a mai nap folyamán társam a koreográfust.
Míg ő a mérgelődéssel van elfoglalva én a tökéletes párost figyelem.
- Hagyd őket szépségem. Csak álmodozhatnak arról a szerepről.
- Nagyon jók.
- Te jobb leszel.
- És te?
- Én már most is jobb vagyok.
Gyakorolni kezdünk.
Újra és újra, árnyalatnyi javulással performációnkban. Azonban Pierre nincs megelégedve. Én meglennék, de Ő nincs, így én sem vagyok.
Fabient soha sem veszi elő…mindig csak engem.
Mindig csak én vagyok a rossz…
ÉN rontom el ezt az egészet.
- Hiányzik a szenvedély! Tüzet akarok! Tüzet! – ránt magához durván, ujjait érzem a bőrömbe mélyedni zaklatóan. Fáj. Fájdalmat okoz vele. És meg is aláz…már mindenki minket néz. Nem esik jól amit csinál. Taperol, a fenekembe markol. Nem értem miért csinálja ezt….- Tűz! Ez az egy szó! Tűz! Addig semmi nem lesz míg nincs TŰZ! Látjátok őket milyen összhangban mozognak?- mutat az ikrek felé.
- Csakhogy ők már az anyaméhben is összhangban mozogtak. – mutat rá karba font kezekkel Fabien.
- Mellékes! Ismerjétek meg egymást! Mindent, hogy azt is tudjátok mit gondol a másik, hogyha ő maga se tudja!
Azzal ellökve magától sétál el új üdvöskéi felé.
Tanácstalanul nézek Fabienre, aki hátra túrja a haját, s gondterhesen ingatja meg a fejét.
- Gyere, tusoljunk le aztán menjünk haza. Elég volt mára Pierreből.
Nem nagyon tiltakozom, lassú léptekkel követem, a zuhanyzóba alsóra vetkőzöm, így állok be a zuhanyzó alá. Fabien nem flancol ennyit, beállva a mellettem lévő zuhanyfejhez engedi meg a vizet.
- Menj a fal túl oldalára, ott van elszeparált zuhanyrész is. – nézek rá a csobogó víz alól.
- Én nem megyek sehova, ha zavar téged, menj te- sóhajt fel jólesően.
- Én voltam itt előbb!
- Ha zavar, menjél te- ismétli meg magát erélyesen.
Duzzogva mosom magam, kattogok azon, amit Pierre mondott.
- Te Fabien…
- Hm?
- Miért lesz jobb Pierrenek, ha rá gyújtom az operaházat?
Összevonva a szemöldökét néz rám értetlenül.
- Tüzet akar…mindig csak ezzel a tűzzel jön. Szerinted…beteg?
- Én nem hiszem, hogy olyas fajta…tűzre gondolt szépségem- fordul felém bujkáló mosollyal az arcán.
- Hát akkor milyenre? – vonom össze a szemöldököm.
Néha át kéne gondolnom a naivitás formáit.
Még egy pornót sem láttam eddig életem során…soha. Így az ilyes féle kifejezések számomra idegenek, nem értem mire akarnak vele kilyukadni.
Azt sem nagyon értem miért nevet ki Fabien és miért van egész úton annyira nagyon jókedve hazafelé menet. Még a liftben is kacarászik rajtam, azonban arra, hogy mi olyan vicces nem tud pontos választ adni.
Vagy csak nem akar.
Átöltözve a pizsamaként funkcionáló trikóba és alsóba heveredek el az ágyban, nyakig magamra húzva a takarót.
Talán engem lep meg a legjobban, mikor mellém mászik zavartalanul.
- Te mit csinálsz?- meredek rá.
- Aludni próbálok?- pillant felém.
- De miért itt?
- Mert itt az ágy. – nyögi fáradtan.
Szinte azonnal felülve másznék már kifelé, azonban fél kézzel a mellkasomra tenyerelve nyom vissza vízszintes helyzetbe.
- Nyugi hercegnő, olyan széles az ágy, hogy meg sem fogjuk egymást érezni.
Minden esetre még jó pár másodpercig ott tartja a kezét biztosra menve maradásomban.
Így aztán feszéjezve heveredek vissza, bámulva a plafonra.
Soha sem hittem volna, hogy egy olyan személlyel fogok egy ágyban feküdni mint ez a férfi. Vagy hogy bárkivel is fogok anyámon kívül egy ágyban feküdni.
Nagyon sokat kattogok ezen a tüzes témán, de sehogy sem tudok dűlőre jutni.
Fogalmam sincs milyen tűzről beszélhet.
Így aztán szépen lassan álomba merülök.
Mondanom sem kell, hattyúkkal, sárkányokkal no meg azzal a két szerencsétlennel álmodom.
…
Másnap reggeli után a szokásosnál is idegesebben közlekedem.
Alapjáraton nem nagyon tetszik ez a reggelizős rendszer, mert edzés előtt elnehezít, ám akárhogy is magyarázom Fabiennek, csak köti az ebet a karóhoz.
Viszont amióta odafigyel arra mit eszek, sőt kényszerít, hogy vele egyek valahogy megnőtt a teljesítményem. Sokkal többet bírok, és ez tetszik.
Annak tudom be, hogy fejlődök. És mivel fejlődök, sokkal inkább tudom tolerálni a baromságait is, vagy a bénázását- vagy sokkal inkább az enyémet-. Azonban ezt rajtunk kívül más nem nagyon veszi észre. Persze nem nagy változások, de ahhoz már elegek, hogy ne kapja sírógörcsöt egy-egy emelésnél, mikor épp meg kell érintenie.
Szünetben mellette ücsörögve szemezgetem a cikkekre vágott almát, miközben az ikreket nézem.
- Nagyon ügyesek- nyammogok a szeleten, a dobozt, melyben hoztam Fabien elé tartom, hogy vegyen ő is egyet.
- Nálunk nem ügyesebbek.
- Nem tudom…- morfondírozok- úgy érzem….mások mint mi. Mert ők csalnak. Előnnyel indítanak. Ők már ismerik egymást.
- Szerintem egy fajta előnnyel indíthattak csak- kezdi mutatni a kezével amire gondol, mire én elsápadva el is tolom öklét a vigyorgó szája elől.
- Ne legyél velük ilyen gonosz…csodálatos táncosok. Annyira..szépek..és kecsesek…és…
Felénk pillantanak, majd pár lépést követően már előttünk is állnak.
Az egész, 180 centis tökéletes valójukban.
- Láttunk titeket, csodálatosan táncoltok- kezd bele az egyik. Nem tudom melyik. A kevésbé lányos mozdulatokkal bíró. – elragadóan bájos.
Fabien már nyitná a száját, azonban a még mindig öklét fogó kezemmel rászorítok kezére, így elhallgat.
- Remélem a fogadáson találkozunk – kacsint a másik, egyenesen társamra, majd elbillegnek szépen, diplomatikusan.
Elhúzva kezem meredek utánuk elsötétült tekintettel.
Már most utálom mindkettőt.
Nem elég, hogy a szerepemet el akarják orozni, még a táncpartnerem is le akarják nyúlni.
- Mire gondolsz Doro? – kérdi Fabien halkan, látva elmélázó arcomat.
- Miért nem csúszik jobban a színpad lépcsője…
Fabien Evon
Itt hagy minket, amit nem is bánok, majd az új párocska felé sétál.
Doro tanácstalan pillantására csak felsóhajtok és a hajamba túrok. - Gyere, tusoljunk le aztán menjünk haza. Elég volt mára Pierreből.
Az öltözőben ledobálom a dresszem, majd beállok a majdnem forró víz alá, hogy feloldja a görcsöt a vállaimban. Kellemes, a szemem sarkából pedig mosolyogva konstatálom, hogy Doro nem szabadult meg az alsójától, mintha attól félne hogy olyasmit látok amit még soha.
- Menj a fal túl oldalára, ott van elszeparált zuhanyrész is. – néz rám szúrósan.
- Én nem megyek sehova, ha zavar téged, menj te.
- Én voltam itt előbb!
- Ha zavar, menjél te. – ismétlem, mert én biztos hogy nem fogok.
Végül ő sem megy sehová, jobb ha nem is nyavalyog, inkább szokja meg, sőt, élvezze.
- Te Fabien… - szólal meg percekkel később.
- Hm?
- Miért lesz jobb Pierrenek, ha rá gyújtom az operaházat?
Mi van? Egy pillanatig komolyan azt hiszem hogy most csak ugrat. De hogy ő ugrasson engem, az önmagában is egy vicc, ezért lassan kinyitom a szemem, hogy az ő tök ártatlan pofikájára meredjek. Édes istenem…
- Tüzet akar… mindig csak ezzel a tűzzel jön. – folytatja értetlenül - Szerinted… beteg?
Vagy pusztán élő emberi lény… - Én nem hiszem, hogy olyas fajta… tűzre gondolt szépségem.
Mosolyogva felé fordulok, ha akarnám se tudnám visszafojtani és minél többet pörgetem fejben azt az ostoba kérdést, annál inkább nevethetnékem lesz. Nem hiszem el… mintha most vették volna elő az inkubátorból és nem lenne huszonhárom éves… nos tapasztalt férfit nem mondanék, se érettet, de a felnőtt még stimmelne is.
- Hát akkor milyenre? – vonja össze a szemöldökét, nagyon koncentrál.
Hogy milyenre, azt nem itt és nem most fogom elmagyarázni, ahol bármikor ránk nyithatnak.
Vajon tudja, hogy nincs Télapó? Vagy húsvéti nyuszi? És azt hogy nem a gólya hozza a porontyokat?
Nevetve törölközöm meg és öltözöm fel, majd még akkor is mosolygok amikor már a bejárati ajtóm zárába illesztem a kulcsot. Még hogy rágyújtani az operaházat…
Örülök, hogy ezt nem Pierre előtt kérdezte meg, mert valószínűleg már nem lenne a miénk a főszerep.
Korán készülődünk aludni, sajnos belementem abba, hogy nem késhetek és Doro ezt is olyan szigorúan veszi, mint minden mást. Tehát hajnalok hajnalán csörög az az átkozott telefon én meg legszívesebben összezúznám, hogy elhallgattassam.
Visszarakom a fogkefém a helyére, Dorot már nyakig begubózva találom az ágyamba és nem tudom figyelmen kívül hagyni az elégedettségem. Ő viszont úgy követ a tekintetével, mintha bármelyik pillanatban menekülnie kellene a nagy gonosz farkas elől.
- Te mit csinálsz? – mered rám sötét szemeivel mikor befekszem mellé.
- Aludni próbálok?
- De miért itt? – értetlenkedik.
Hahh… lehet, hogy nem tűnt fel neki, de már nem először alszunk egy ágyban, csak eddig mindig ki volt ütve mikor bemásztam mellé. - Mert itt az ágy.
Hirtelen felül, elorozva a takaró felét, de mielőtt még megléphetne elkapom és könnyedén visszanyomom a matracra.
- Nyugi hercegnő, olyan széles az ágy, hogy meg sem fogjuk egymást érezni. – mondom fáradtan, a kezemet még egy ideig ott tartom, legalábbis míg nem érzek néhány ellazuló izmocskát az ujjaim alatt.
Jó tudni, hogy legalább ilyenkor felenged egy kicsit…
***
Egy újabb kikényszerített reggeli után belevetjük magunkat a gyakorlásba. Ilyen korán még soha nem értem be, de hamar belerázódom mikor meglátom az ikreket nyújtani. Hiába pillognak belém, hiába néznek ki jól, annyi büszkeség azért bennem is van, hogy nem fektetem meg az ellenséget.
Doro ki is nyírna érte.
Egy könnyed bemelegítéssel kezdünk, figyelmen kívül hagyva a többieket, majd elpróbáljuk párszor a közös jeleneteinket, majd a szólókat is. Nem csak az ellentéteinket kell elfogadhatóan alakítanunk, hanem a ránk kiosztott szereppel is brillírozni kell. Fogunk is. Tudom. Muszáj, hogy sikerüljön…
Ebédszünetben van időnk szusszanni és bekapni pár falatot, a kis jéghercegem is kifújhatja magát és végre ehet. A kaja nagyon jó stressz oldó, neki pedig legalább egy tonnányi kéne, ha figyelembe veszem hányszor akad ki az érzékeny kis lelkivilága miatt.
- Nagyon ügyesek – dünnyögi pár falat között, majd felém nyújtja tányért.
- Nálunk nem ügyesebbek.
- Nem tudom… úgy érzem… mások mint mi. Mert ők csalnak. Előnnyel indítanak. Ők már ismerik egymást. – gondolkodik hangosan.
Ja, de… - Szerintem egy fajta előnnyel indíthattak csak. – mutatom vigyorogva, obszcén mozdulattal, közben magasról teszek rá, hogy megláthatják, de Doro elsápadva kapja el a kezem és hajtja le.
- Ne legyél velük ilyen gonosz… csodálatos táncosok. Annyira… szépek… és kecsesek… és…
Pont nem érdekel milyen csodálatosak. Az fog érdekelni, hogy milyen csodálatosan fognak majd pofára esni, amikor a premier napján búcsút intek nekik. Na akkor majd elismerem milyen kecsesen tudnak sétálni a kijárat felé.
Ekkor ők is abbahagyják a próbát, de a kispad helyett felénk sétálnak, majd ugyanolyan felállásban állnak meg előttünk.
- Láttunk titeket, csodálatosan táncoltok – mondja az egyik– elragadóan bájos.
Nyitnám a szám, hogy mondjak valami igazán „elragadóan bájost”, de Doro csontos ujjai karomként mélyednek a kezembe, hogyha nem fogom be, biztos lehetek benne, hogy kinyisszant egy darabot a bőrömből.
Elhallgatok.
- Remélem a fogadáson találkozunk – kacsint a másik, mielőtt ellibbennének.
Doro elhúzza a kezét az enyémtől, én meg homlokráncolva meredek az ikrek után.
Ezek meg minek jönnek a fogadásra? Arról volt szó, hogy csak beugrók… azok meg húzódjanak meg szép csendben és hagyják meg rivaldafényt azoknak, aki jól mutatnak a nagyközönség előtt.
Doro felé fordítom a fejem, hogy közöljem, legközelebb úgy is kiosztom őket, de olyan sötéten mered maga elé, hogy meg is feledkezek arról mit akartam.
- Mire gondolsz Doro? – kérdezem kíváncsian, mert még tuti, hogy nem láttam így nézni.
- Miért nem csúszik jobban a színpad lépcsője…
Elvigyorodom, az ujjaimmal a hajába túrok, majd kuncogva karolom át a vállát. – Vigyázz, mert hamarább kitör belőled a fekete hattyú, mint gondolnád.
Harap egyet az almájából a másik kezével pedig lelöki a karomat a válláról. - Neked is ez jár a fejedben?
- Nem mondom… piszok jól szórakoznék, ha elhasalnának. – nevetek, de neki még csak meg sem rándulnak az ajkai. – Naaa, ugyan már csak képzeld el… vagy még jobb… képzeld el Pierret, miközben teljes beleéléssel kritizál és orra esik. Idilli látvány lenne.
Csak nem egy kis csillanást láttam a szemében?
- Sokkal csendesebb a próba, hogy nincs itt.
- Az biztos. Jobb így.
Talán éppen a fotózás, vagy a gálaest szervezésén végzi az utolsó simításokat.
Lassan lejár a pihenőnk és mindketten visszamegyünk gyakorolni, de ma szigorúan csak a saját szerepünket…
***
Másnap a fotóstúdióban ezernyi ember nyüzsög mindenfelé. Egy tucat sminkes, fodrász, kosztümös, fotós, Pierre… és a két üdvöskénk is.
Ugyanabban a kosztümben vannak mint mi, és ugyanazt a plakátot fogják elkészíteni róluk is mint rólunk, hogy ha „véletlenül” mégis ők alakítanák Odettet, akkor ne legyen probléma.
- Pont odaillenek. – mormogja Doro alig hallhatóan.
- Szerintem nem. Pont egyformák.
- De hát épp ezért. A fekete hattyú a fehér gonosz ikertestvére. Mi pedig… - hátranéz, célzatosan végigmustrál engem, majd gyorsan magát is.
- Oké, én is tudom, de épp ezért lesz érdekesebb. Te vagy a tökéletes a fehér hattyú szerepére, mert kicsi vagy, vékony és gyönyörű. Ez a kettő meg max két fekete hattyú. – amúgy sem Doro súlycsoportja. Neki elég legyűrnie a saját kis önpusztító világát.
Habár… ki tudja.
- Ezt hogy érted? – néz fel rám gyanakodva.
Ártatlanul feltartom a kezeim. – Nyugi. Csak… kíváncsi lennék mivel nyalták be magukat Pierrhez. Lenne egy-két tippem.
Doro visszanéz a fotózásra, az alsó ajkát finoman megkapirgálja a fogaival, én pedig átfonom a derekát és magamhoz húzóm. Még felszedhetne pár kilót, bár azt kifejezettem szeretem, hogy ilyen kicsit, teljesen átérem a karommal.
- Úgy érted, hogy ők és Pierre… - nagyra nyílt szemekkel mered rám.
– Dugnak e? – biccentek - Lehet. Szerinte túl bizalmaskodók, ahhoz képest, hogy most jöttek Amerikából. Pierre Párizsban is talált volna nekünk beugrót, ha akart volna. Szerintem ez a kettő nagyon is főszerepre pályázik és kurva jó lehet a nyelvmunkájuk, ha őt meggyőzték.
- Biztos hogy profik. – ingatja a fejecskéjét – A hattyúik… majdnem tökéletesek.
- Inkább túl tökéletesek. – helyesbítek mosolyogva, majd lehajolok hozzá és kihasználva azt hogy elgondolkodott, finoman megcsókolom, bár nem tart sokáig, mert rögtön hátrahúzza a fejét, én azért elkönyvelek egy morzsányi győzelmet.
- Hagyd abba! Vannak körülöttünk.
- És? – vonom fel a szemöldököm.
- Megláthatnak!
- Hercegnő, itt mindenki tudja, hogy meleg vagyok. Leszarom mit gondolnak.
- De én nem! – sziszegi, de inkább bizonytalannak tűnik, mint dühösnek.
- Mit számít a véleményük? – kérdezem – Komolyan az kell neked, hogy mindenki egy érinthetetlen jégcsapnak higgyen, aki szűzen fog meghalni?
Jéghideg lesz a tekintete, kis kezei ökölbe szorulnak. – Csak gúnyolódsz rajtam.
- Ez nem gúnyolódás. Tényleg nem veszed észre milyen csábító vagy? – duruzsolom, hogy csak ő hallja, a kezeim felfedezőn indulnak el az oldalán, majd megállnak a csípőjén. – Izgalmas, felfedezésre váró terület.
- Most is hazudsz. Azt mondtad túl sovány vagyok. Kicsi, vézna…
- Ácsi, nem mondtam hogy vézna! A kicsi nem egy rossz tulajdonság… nos attól függ honnan nézzük, de nálad ez előny…
Pierre hangja szakítja félbe a társalgást, a lehető legrosszabbkor, amikor talán meggyőztem volna, hogy vonzódom hozzá. Pompás időzítés, de megígérem neki, hogy erre még visszatérünk később.
Az ikrek bemennek az öltözőbe, nem is akarják végignézni a mi fotózásunkat. Beállítanak a megfelelő pózokba, a legtöbben Doro áll előttem, a fekete hattyú árnyéka pedig a körvonalaira vetődik. Az arca tökéletes, bármilyen beállításban is vagyunk, már-már elhiteti velem, hogy tényleg ilyen törékeny és sebezhető lélek, mint amilyennek most mutatja magát.
- Ez az! Maradjon így, tökéletes! – kiált fel hirtelen a fotós, mire mozdulatlanul bámulom tovább Dorot, aki teljes ártatlan szépségében néz a kamerába.
Ezután változik a felállás kicsit. Csinálnak néhány „mozgó képet”is a portfóliónkba. Doro egy pompás Jeté entrelacét kivitelez, a fotós fénysebességgel kattogtatja a gépet, hogy minden mozzanatot elkapjon, majd egy Tour lenttel zárunk, amin tökéletes összhangban fordulunk, leképezve A hattyúk tava egyik páros jelenetét.
- Ennyi!
Lekapcsolják a fényeket mi pedig követjük a fotóst a laptopjáig, ahol megnézhetjük a képeket. Legalább százötven készült, amiből max kettőt használnak majd fel, de ahogy átpörgetik megakad a szemem az egyiken. - Visszaugrana kettőt?
Kattint, majd elmosolyodom mikor megjelenik az a bizonyos kép, amit akkor kaptak le, mikor éhes szemekkel bámulom az én kis jéghercegemet.
Igen, ez kell nekem. Bekereteztetem és kiteszem a nappaliba ahol jól látható helyen lesz, ha kedvem támadna nosztalgiázni és Doro is nézegetheti azt a tökéletes sápadt pofiját azokkal a titokzatos sötét szemekkel…
Dorian Leroy
- Vigyázz, mert hamarább kitör belőled a fekete hattyú, mint gondolnád- karol át, mire szórakozottan lököm le magamról a karját.
- Neked is ez jár a fejedben? – pillantok rá.
- Nem mondom… piszok jól szórakoznék, ha elhasalnának. – nevet fel.
Nevet.
Azt hiszi én viccnek mondtam ezt? Azt hiszi…én csak poénból kívánom, hogy eltörjön a lába valamelyiknek? Nem.
És ha a szerepemet, vagy a partneremet fenyegeti veszély…én…anya után…bármit megteszek. Bármit megteszek ezért a szerepért! BÁRMIT!
Még Fabienhez is költöztem. Eszek. Tűrök.
Nem hagyom, hogy elvegyék tőlem ezt.
- Naaa, ugyan már csak képzeld el… vagy még jobb… képzeld el Pierret, miközben teljes beleéléssel kritizál és orra esik. Idilli látvány lenne.
Pierre…
Meg is feledkeztem róla. Annyival jobb volt most így, hogy nem volt itt. Nem stresszeltem, tudtam Fabienre koncentrálni.
- Sokkal csendesebb a próba, hogy nincs itt.
- Az biztos. Jobb így.
….
A nap további része zökkenőmentesen telik, a másnap kevésbé.
Idegeskedem, mint mindig.
Nem arról volt szó, hogy a beugrók is beöltöznek, fotózkodnak, ráadásul a mi szerepünkben.
Ez…sértő…bántó.
Legszívesebben elsírnám magam. Fabien sem bízik a sikeremben, és Pierre sem. Akkor én magam hogy bízhatnék?
- Pont odaillenek. –dünnyögöm.
- Szerintem nem. Pont egyformák.
- De hát épp ezért. A fekete hattyú a fehér gonosz ikertestvére. Mi pedig…
Hát mi nem vagyunk egyformák. A szó legkegyesebb értelmében sem.
- Oké, én is tudom, de épp ezért lesz érdekesebb. Te vagy a tökéletes a fehér hattyú szerepére, mert kicsi vagy, vékony és gyönyörű. Ez a kettő meg max két fekete hattyú.
Nem értem hogyan utálhatja jobban őket, mint én? Nem is ismeri, mégis negatív kritikát formál róluk.
Vékony szemöldököm összehúzom.
- Ezt hogy érted?
- Nyugi. Csak… kíváncsi lennék mivel nyalták be magukat Pierrhez. Lenne egy-két tippem.
Visszapillantva rájuk rágom meg kicsit alsóajkam.
Valahányszor nagyon gondolkodom, vagy koncentrálok rágni szoktam. Le kéne lassan szoknom róla.
- Úgy érted, hogy ők és Pierre…
- Dugnak e? – biccent- Lehet. Szerinte túl bizalmaskodók, ahhoz képest, hogy most jöttek Amerikából. Pierre Párizsban is talált volna nekünk beugrót, ha akart volna. Szerintem ez a kettő nagyon is főszerepre pályázik és kurva jó lehet a nyelvmunkájuk, ha őt meggyőzték.
- Biztos hogy profik. – rázom meg a fejem- A hattyúik… majdnem tökéletesek.
- Inkább túl tökéletesek.
Vajon Fabien féltékeny rájuk, és ezért ilyen undok velük, vagy valóban sejthet valamit?
Gondolataimból a puha, kissé nedves érintés zökkent ki, melyet ajkaimon érzek. A hatalmas, sötét arc beteríti enyémet, a haja csiklandozza az arcom. Megilletődve, kissé riadtan kapom hátra a fejem, majd ahogy realizálom mi történt dühösen emelek szót igazamért.
- Hagyd abba! Vannak körülöttünk.
- És?
Hogy lehet ennyire…szociálisan ÉRZÉKETLEN?!
- Megláthatnak!
- Hercegnő, itt mindenki tudja, hogy meleg vagyok. Leszarom mit gondolnak.
- De én nem!- szűröm fogaim között.
Igazából..abban sem vagyok biztos, hogy mit szeretnék. Vagy hogy mit szeretek. Hozzám még soha senki sem közeledett se így, se úgy. Nem tudom hogyan kéne erre reagálni. Félek tőle. Ahogy attól is, hogy mi leszünk a téma.
- Mit számít a véleményük? Komolyan az kell neked, hogy mindenki egy érinthetetlen jégcsapnak higgyen, aki szűzen fog meghalni?
Nem tehetek róla, hogy nem fért bele az időmbe a kurtizánkodás, és inkább a tökéletességre, a karrierre és a megfelelésre összpontosítottam! Gúnyolódik. Mert nem vagyok olyan „tökéletes, mint ő”. Egy oldalon kéne állnunk, mégis bánt!
- Csak gúnyolódsz rajtam.
- Tényleg nem veszed észre milyen csábító vagy? – duruzsol lesimítva a testemen. Zavartan pillantok le a földre, kezeit nem tolom el, enyéim viszont annyira tétovák..bénácskák. Lesokkolok. Hiba próbálom uralni a mozdulataim és elzárni a kétes gondolatokat, nem tudom. Nem megy. Talán mert…valahol mélyen…egy kicsit vágyom rá, hogy ha már magamat nem is tudom elismerni, és szeretni, legalább más megtegye helyettem. Legalább egy valaki szeresse egy kicsit Dorian Leroyt. - Izgalmas, felfedezésre váró terület.
- Most is hazudsz. Azt mondtad túl sovány vagyok. Kicsi, vézna…
- Ácsi, nem mondtam hogy vézna! A kicsi nem egy rossz tulajdonság… nos attól függ honnan nézzük, de nálad ez előny…
Szép mentés, Pierre hangja azonban félbeszakítja a skalpvadász monológot.
Mi jövünk.
Kissé idegesen lépdelek oda, valahogy olyan érzésem van, hogy Fabien el fogja hülyéskedni, és tönkreteszi a plakátunkat.
Akkor pedig megölöm.
Legnagyobb meglepetésemre azonban túlságosan is jól sikerülnek a képek. Soha sem láttam még kívülről magunkat. Mintha….igaziak lennénk.
Mintha…meglenne az összhang, mintha mi lennénk az egyetlen fehér…és az ő démona…a fekete.
Visszanézve a képeket, visszakattintgattat párat Fabien, így megállapodunk az egyiken, mely mindenki tetszését nagyon elnyeri.
- Olyan, mintha egy fekete démon lenne, aki csak arra vár, hogy megfertőzze a fehér, tiszta lelket- motyogom a képet nézve. – A szemem..meg…olyan, mintha…elkezdődött volna már…ez a kép…nagyon…
- Átütő- szakít félbe a fotós- ez tetszik. Ez lesz az egyik.
- Elkérhetnénk majd a fotókat? – kérdi Fabien áthajolva a vállam fölött. Érzem a leheletét a nyakamon .
Kilibabőrösödve összpontosítok a monitorra, ám testem így is megrázkódik.
Hanyagul megdörzsölgetve a vékonyka, hófehér bőrt slisszolok ki a szék és a férfi közül, majd meg sem várva a további konzultációt sétálok átöltözni.
Ma korán kell feküdnünk, elvégre holnapra eszméletlenül jól kell kinéznünk.
…
Fabien illegeti-billegeti a tükör előtt magát, bár nem a tollászkodás telik neki sok időbe, inkább a tény konstatálása, miszerint eszméletlenül jól áll neki a sötét öltöny.
Én inkább egy világosabb, karcsúsított fazont választottam egy hasonló jellegű inggel…
- Siess Doro, mennünk kell.
- De hát még van három óránk a gála est kezdetéig.- pislogok rá a tükörből a hajam fésülése közepette.
- Tudom.
- Akkor?
- Mondtam, hogy siess, dolgunk van még.
- Mi dolgunk lehetne?
Csak egy sejtelmes mosolyt kapok válaszul, miközben taxit hív. Miután letette a telefont elé állva tudakolom leplezetlen kíváncsisággal.
- Hogyhogy nem motorral megyünk?
- Részegen nem fogok vezetni. – közli egyszerűen.
- Már miért lennél részeg?
- Már miért lennék józan egy gála esten, ahol csak seggnyalók jópofiznak egymással?
- Azért, mert ez a mi nagy esténk lesz talán?!- vonom fel a szemöldököm, fejem hitetlenkedve csóválom meg.
- Na ha a mi esténk, akkor nem annyit és akkor iszok, mikor akarok?
Már nyitnám a szám a válaszra, azonban a taxis dudálása félbeszakít.
Körbepillantva ellenőrzöm le magamban még egyszer mindenem nálam van-e, majd sebes, ruganyos léptekkel sétálok le a lépcsőn.
Addig is égetem a kalóriákat.
A taxiba ülve csak ábrándosan pillantok ki, Fabien elől foglal helyet a sofőr mellett – miután szúrós tekintetemről egyértelműen leszűri: nem ülhet mellém egy taxiba, annak ahogy őt ismerem csak tapizgatás és rossz vége lenne.-.
Ismeretlen címet diktál be, a taxi sebesen indul el.
Egyenesen a gála est helyszínének adó nívós kastélyépületnek az ellenkező irányába.
A sötét utcákon csak úgy suhanunk, míg meg nem állunk egy kellemes hangulatú étterem előtt.
Kiszállunk, Fabien fizet, én pedig próbálom felszedni az államat a földről, mialatt átkarolva a vállam húz magához.
- Ez meg mi? – meredek az étterem táblájára, melynek konkrétan a nevét sem tudom kiolvasni, annyira pucccos.
- Egy étterem.
- Azt látom, de….miért?
- Mert ha éhgyomorra iszok nem tudom türtőztetni magam- mormog a fülembe.
Sötét pillantásokat lövellve felé hámozom le vállamról a kezeit, majd emelt fővel, kimért léptekkel sétálok be. Úgy tűnik már készültek, egyhamar egy nívós, ablak mellé eső asztalhoz vezetnek. Gyertyafény, kellemes félhomály, hangulatos élő zene.
Megkapva az étlapot gyűrögetve a lapjait pillantok…most az először kissé bizonytalanul és talán még félve is Fabienre.
Én ezt…nem értem.
Ennek semmi köze a kettőnk feladatához. Semmi értelme ennek.
Akkor meg miért vagyunk itt? És miért ilyen helyen?
- Oké, mit keresünk itt?
- Mit iszol? – nézegeti az étlapot, arcáról azonban le sem lehetne törölni az elégedett vigyort.
- Fabien, mit keresünk itt?!
- Szerintem ez a Cháteau Latour isteni lehet- morfondírozik hangosan.
- Ez most randi?
- Akkor rendelek egy üveggel, és szépen eliszogatjuk. – biccent rám pillantva.
- Ez most….randi. – lehelem elfehéredve.
A vigyora egyre csak nő, a színem pedig a fal fehérből lassan átcsap vörösbe. A méreg és az izgatottság egyszerre önt el. Egyfelől nem értem hogy volt mersze elhívni egy „randevúra”, elvégre ő is és én is férfiak vagyunk, ráadásul ÉN MOMENTÁN MÉG NEM DÖNTÖTTEM EL A NEMI IDENTITÁSOM, másrészről még soha senki nem volt velem ennyire figyelmes….Még soha sem vittek el randevúzni, még nem mondták nekem, hogy „szépségem”. És ezért is rettegek tőle annyira.
Mi van, ha elhiszem ezt az egészet?
A páncél alá engedem?
Mi van, ha elveszi amit akart, csak tovább áll. Én pedig ott maradok sérülten…fájdalmakkal.
Nem akarom ezt.
Nem akarom közel engedni magamhoz.
Nem akarom, hogy bántson.
Arcomon látszanak gondolataim is, egyre csak sötétedik tekintetem, mellyel a salátákat pásztázom.
Ahogy megérkezik a pincér felvenni a rendelést, már meg sem lepődöm a férfi „férfias egytálétel választásán”, míg én csak elrebegem a „salátát kérek, de a saláta levélen kívül nagyon ne legyen benne semmi” Cézár saláta rendelést.
Semmiségekről beszélgetünk addig (próbálunk beszélgetni, de a különös „randi szájíz” részemről rányomja a bélyeget), majd mikor megérkezik az étel, zavartan nézve látok neki a salátaleveleknek, villámmal tologatva a paradicsomot a tányéron
- Te ezt most komolyan gondoltad? – mered rám.
- Még is mit?
- Hogy ezt fogod enni.
Aprót biccentek, míg ő összevonva a szemöldökét mered a tányéromra, majd kissé indulatosan tolja elém a tányérját.
- Egyél ebből egy falatot.
- Nem kérek.
- Kóstold meg.
- Nem szeretem.
- Ettél már ilyet?
- Nem…- nézem bizalmatlanul az ismeretlen technikával elkészített húst.
Fabien vág egy apró falatot, majd villára szúrva tartja elém, tekintete ellentmondást nem tűr.
Egy ideig próbálok csúnyán nézni rá, azonban ezt a kört ő nyeri, így szívszaggató sóhaj közepette hajolok át, hogy elvegyem a falatot.
Lesütött szemekkel rágok alaposan.
Ez…nem is…annyira…rossz…de…hízlal…és…elnehezít….és….
Ez túl jó ahhoz, hogy élvezhessem.
- Mondtam hogy király- dől hátra elégedetten.
- Valóban….elég…”Király”….- vallom be vontatottan.
Szépen lassan elfogyasztjuk a vacsoránkat, majd a bor is lecsúszik, így már kevésbé karót nyelten (ez rám vonatkozik), kissé jobb kedéllyel megyünk a fogadásra.
…
Mikor odaérünk már rengetegen vannak ott.
Az ünnepi megnyitót és tósztot a díszlépcsőn mondják, ahol bemutatnak minket a támogatóknak mint az „új üdvöskéket”.
Hatalmas tapsvihar.
Úgy érzem…most az egyszer…mintha révbe értem volna.
Büszkén pillantok le a többiekre, végigtekintve a tömegen némi diadalom csillan tekintetemben. Most az egyszer jobb vagyok mint ők.
Ezerszer jobb.
Aztán még lecsúszik pár koktél, így életembe először elég kedélyes állapotba kerülök. Oly annyira, hogy Fabien támogatja a hátam, így biztos lábakon tudok állni.
- Elmegyek pisilni –csuklok fel.
- Hogy mondod?- vonja fel szemöldökét, bujkáló mosollyal néz le rám. Még életemben nem voltam ilyen kommunikatív és közlékeny vele.
- Mondom pisilnem kell, elmegyek pisilni. – taglalom félhangosan, mire felnevetve enged el, menetirányba fordít.
- Itt leszek.
Lelegyintgetve próbálok komoly arcot erőltetni magamra és méltóságteljesen eljutni a mosdóig, miközben megpróbálom magammal is elhitetni, hogy nem vagyok részeg.
Fél siker, hogy eljutok, háromnegyed hogy elégedetten elvégzem a dolgom.
Kézmosás közben a tükörben mustrálom magam. Mintha most egy kicsit szebb lennék. Vagy…hát..nem is tudom.
Csak kicsit más…talán Fabien..tényleg jót tesz nekem.
×KOP KOP KOP×
- Foglalt – szólok ki az alkoholtól kissé vékony hangon.
Tovább nézem magam a tükörben.
Valami nem stimmel. Most valami..nagyon más.
×KOPP KOPP KOPP KOPP×
Agresszívabb kopogás, és valami olyasmi, hogy engedjem be, mert nagyon sürgős.
Ajtót nyitok, mire egy szőke, magas, tengerészkék zakós alak robban be.
Carl az…vagy Dylan. Isten tudja melyik.
- Kösz, már nagyon vészhelyzet volt- kezd bele, majd ahogy realizálja, hogy én vagyok az, hangja egy csapásra megváltozik- áh, te vagy az. Dorian, nem igaz? Szemmel szoktalak tartani próbákon, gyönyörű az alakításod.
- Köszönöm, igyekszik az ember…- próbálok tárgyilagos hangot megütni.
- Egyszerűen tökéletes- lép közelebb, így hátrálásra kényszerítve.
A mosdókagylóhoz szorulok, kiszolgáltatottan, űzött vadként pillantok fel a vészesen közeledő férfira, akinek egyik keze már mellettem hever a kézmosó pultot támasztva.
- A gála este után elmegyünk egy kicsit levezetni a feszültséget. Eljöhetnétek a táncpartnereddel ti is…- duruzsolja végig a szemeimbe nézve, arca szinte pár centire áll meg az enyémtől.
Hiába húzom hátra a fejem, a pánik így is eluralkodik rajtam. Így aztán mint a villám fordulok ki alóla (talán túl gyorsan is), majd feltépve az ajtót szedem a lábaim Fabient keresve. Azonban Pierret találom meg, aki félre is hív egy külön eső szobácskába, „konzultálni”.
Nehéz fejjel ülök le mellé a díványra, hagyom hogy megfogja a kezem, és kioktasson mi is kéne nekem.
- A fejlődésedhez…tűz kell.
- Tudom.
- Nem tudod Doro… azt hittem Fabien meg tudja neked majd mutatni, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog ilyen kevés idő alatt.
- Mi..mi..próbáljuk – nyüszítem kissé elkeseredetten.
- Tudom…tudom édes, de az néha…tudod, nagyon kevés- suttogja már-már az ajkaimra, mialatt szabad kezét felcsúsztatja combomon.
Lassan pillantok le, nem értem mit csinál.
Nem értem mi a fene ütött az emberekbe.
- Talán valamelyik este fel kéne jönnöd hozzám…
Nem válaszolok, nem értem miért kéne. Miért jobb, ha egyedül gyakorlok miközben figyel, mikor eddig azt szajkózta, hogy Fabiennel kell. Ezért vesztem akkor össze anyámmal?
Felsóhajt, elhúzza a kezét.
Most nem értem mi a baja. Miért néz rám ilyen világfájdalmas képpel.
- Szűz vagy még?
Túlságosan hamar, túlságosan intenzíven kezdem el rázni a fejem, az arcom pedig túlságosan riadt ahhoz, hogy bárki is elhiggye.
Hatalmas, mély sóhaj, s egy szánakozó kuncogás.
- Tudod mit Doro…adok neked egy kis házi feladatot. Menj haza, és maszturbálj. A kádban, az ágyadban…bárhol. Gyakorolj, használd a kis kezed. Most pedig menj. Élvezd ki a te nagy estédet.
Szédelegve állok fel.
Azt mondta az én nagy estém…nem a miénk. Nem az enyém és Fabiené, hanem CSAK AZ ENYÉM.
Csak nagy sokára találom meg Fabot, aki épp a kastélyjelenet egyik sokad rendű táncosát fűzi.
Szépen kivárom a sorom, kezembe veszek egy apró pohárba töltött vizet (bár nem nagyon értem miért töltötték őket ilyen pici pohárba, ettől senki sem lesz jobban!).
- Jól vagy? Sokáig elmaradtál- néz le rám kissé aggódva.
- Nagyon jól érzem magam- biccentek- találkoztam…Carlal vagy Dylannel, majd Pierre is elkapott…
- Carlal….Dylan engem talált be
- Mit akart?- vonom fel a szemöldököm, hangomban csak egy LEHELLETNYI féltékenységgel ötvözött kíváncsiság csendül. Fabien az ÉN táncpartnerem. CSAK AZ ENYÉM! Miatta vesztem össze anyámmal, miatta zabálok annyit mint egy ló, miatta fekete a dresszem. Nem kockáztathatja senki a sikeremet!
- Beszélgettünk. És Pierre mit akart?
- Beszélgettünk- utánzom partnerem hanglejtését. – Valami..after buliról beszélt.
- Tudom, nekem is említette.
- Elnézhetnénk…- fonom karba a kezem.
Felvont szemöldökkel mér végig hitetlenkedve.
Felsóhajtok, csípőre vágom a kezem,s magyarázni kezdek.
- Ők az ellenségeink. Ki kell ismernünk őket! Pont mint egymást. Elmehetnénk, csak….megfigyelés céljából. Kicsit.
- Aha, megfigyelési célból…- bólogat széles, szkeptikus vigyorral.
- IGEN, abból! – szegem fel a fejem.
Fabien Evon
Másnap miután sikeresen túl vagyunk a fotózáson már csak a gála maradt hátra, hogy a nagyközönség is megtudja kié lesz a főszerep. Még ha nem is néznék ki belőlem, de szeretem az ilyen puccos partikat. Előkelő társaság - ami garantálja a jó szórakozást, ha másképp nem is de rajtuk jókat derülhet az ember -, márkás pezsgő, csokoládé szökőkút meg ínycsiklandó sajttorta. Szuper lesz.
Felveszem a fekete öltönyömet, egy pár hónappal ezelőtti partira készíttettem és még mindig iszonyú jól áll. Bár Doro sem panaszkodhat – állapítom meg egy alapos mustra után. Az ő öltözete a paletta másik végén van, de legalább nem hófehér…
- Siess Doro, mennünk kell. – szólok oda mikor már negyedszer simítja le a haját.
- De hát még van három óránk a gála est kezdetéig. – pislog rám értetlenül.
- Tudom.
- Akkor?
- Mondtam, hogy siess, dolgunk van még. – sürgetem.
- Mi dolgunk lehetne? – ráncolja a homlokát.
Csak rámosolygok, nem akarom lelőni a meglepetést, ezért nem mondtam semmit, azt sem hogy miért kell hamarább elkészülnie.
Hívok egy taxit hogy legyen aki hoz és visz minket, de még le sem teszem a telefont mikor Doro gyanakodva rám pillant. - Hogyhogy nem motorral megyünk?
- Részegen nem fogok vezetni. – magyarázom egyszerűen. Mit szépítsek? Ez van… a nyakamat azért én sem szeretném kitörni…
Felhúzza egyik kecses kis szemöldökét. - Már miért lennél részeg?
Hahh… - Már miért lennék józan egy gála esten, ahol csak seggnyalók jópofiznak egymással? – kérdezem hasonló értetlenség tettetve.
Le sem tagadhatná a felháborodást, de azt a javára kell írnom, hogy most nem akadt ki úgy, mint mikor a második napunkon megkínáltam a laposüvegből.
- Azért, mert ez a mi nagy esténk lesz talán?!
- Na ha a mi esténk, akkor nem annyit és akkor iszok, mikor akarok? – vágok vissza, majd elégedetten elvigyorodom, amikor a taxi dudálása beléfolytja a szót.
Ma este akkor is jól fogja érezni magát ha nem is akarja, mert bűn lenne elszalasztani egy ilyen remek lehetőséget.
A taxiban kegyetlenül előre parancsol azzal a szexis nézésével, pedig teljesen ártatlanok voltak a szándékaim. Na nem baj, majd máskor…
Lediktálom a címet a sofőrnek, kicsit messzebb van az estély helyszínétől, de megéri hogy az én kis jéghercegem ne legyen tiszta görcs a parádé miatt. Ha egy gyorsétterem nem smakkol neki, akkor lássuk mit szól egy színvonalasabb helyhez.
Az arcán semmi felismerés-féle amikor kiszállunk, vagyis nem ismeri a helyet. Így még jobb, mert az első randin kell a legjobb benyomást tenni. Arra már rájöttem, hogy Doro nem nagyon veszi a jelzéseket, még akkor sem ugrott be neki, hogy szívesen lefektetném mikor bizalmasan megérintettem. Többször is.
Sebaj, ha az kell hogy körüludvarolják és rávezessék a dologra, hát legyen. Egyszer nem fogok beledögleni…
Kiszállunk a taxiból, a mosolyom levakarhatatlan mikor meglátom a tágra nyílt csodálkozó szempárt. Átkarolom, de észre sem veszi, ezért még jobban magamhoz húzom.
- Ez meg mi? – böki ki meredten.
- Egy étterem.
- Azt látom, de… miért? – ráncolja a homlokát zavartan.
Édes, de ha a nehéz felfogást díjaznák… - Mert ha éhgyomorra iszok nem tudom türtőztetni magam. – súgom a fülébe, és még csak nem is hazugság, mert ha józanul rámozdulok, piásan tuti, hogy nem tud majd megszabadulni tőlem.
Sötéten rám mered miközben lelöki a válláról a kezemet, az a szép kis szája csak úgy kísért, hogy lazítsam el őket néhány csókkal, de még azelőtt elsétál mellettem, hogy megtenném.
Odabent egy ablak melletti asztalhoz ülünk, a romantika netovábbja hogy még gyertyákat is gyújtanak, plusz a halk zene is meghitté teszi az étkezést.
- Oké, mit keresünk itt? – kérdezi ismét zavartan, miután eleget gyötörte az étlapot az ujjai között.
- Mit iszol? – futom át a lapot, csak hogy húzzam az agyát.
- Fabien, mit keresünk itt?!
- Szerintem ez a Cháteau Latour isteni lehet.
- Ez most randi?
Bingó hercegnő… - Akkor rendelek egy üveggel, és szépen eliszogatjuk.
- Ez most… randi.
Ó igen szépségem…
Úgy elsápadt, mintha valami szörnyűséges dolog történt volna a következő pillanatban pedig aranyos vörösség lepi el az amúgy hófehér bőrét, a szemei lázasan csillognak, míg az ajkai enyhén szétnyílnak a döbbenettől, majd egy pillanat múlva haragosan összepréselődnek.
Mondtam már mennyire imádom, mikor mérges?
A pincér felveszi a rendelést, majd amíg kiér a kajával kicsit eldiskurálunk, szigorúan kerülve bármilyen megszólalást, ami kettőnk „kapcsolatára” utalna, én pedig még sosem mulattam ilyen jól egy szimpla beszélgetés során. Szinte várom, hogy mit fog következőre mondani…
Aztán megjön a vacsoránk. Az enyém egy szaftos, közepesen átsütött borjúszelet, körettel és szószokkal, az övé meg saláta. De tényleg, csak SALÁTA LEVELEK… na jó, van ott egy-két paradicsomkarika is.
De ez nem embernek való az biztos. Még a börtönben is táplálóbb ételt adnak. Mintha a hajléktalan szállón vacsoráznánk és nem egy ötcsillagos étteremben, ahol kábé annyiba kerül az asztal, a kaja és a bor, mint normál emberek egyhavi lakbérének a fele. Minimum. - Te ezt most komolyan gondoltad?
- Még is mit? – tol arrébb egy szelet zöldséget.
- Hogy ezt fogod enni. – bökök fintorogva a tányérja felé.
Picikét biccent, ami elég bizonytalanra sikeredett, fogalmam sincs mi a francért koplal, mikor sokkal vékonyabb, mint amit elvárnak egy balett művésztől, pláne, ha férfiról van szó.
Fogom és előretolom a tányérom, hogy mindketten elérjük. - Egyél ebből egy falatot.
Azonnal ingatni kezdi a fejét - Nem kérek.
- Kóstold meg.
- Nem szeretem.
- Ettél már ilyet? – mert úgy néz arra a sültre, minta svábbogarak lennének a tányéromon.
- Nem…
Ennyi nekem bőven elég is, levágok egy kisebb falatot, majd a villámra szúrva felé nyújtom. Hiába néz rám – meg a húsra is – megvetőn, hidegen hagy, mert addig el nem mozdítom a villát a finom kis szája elől, míg le nem csippenti róla a húst. Ami nem sokkal később meg is történik.
Sokáig rág, ízlelget, és ez az eddig látott legerotikusabb kifejezés suhan át az arcán, amit csak láttam.
Itt forduljak fel ha letagadja, hogy ízlett neki. - Mondtam hogy király.
- Valóban… elég…”Király”… - ismétli kelletlenül.
Jó nehéz lehetett ez bevallania, abból ítélve hogy kitartóan szemez a tányérján felhalmozott nyúlkajával. Az infót el is raktározom, majd összeütök neki otthon valami fűszeres sültet, ami után garantáltan lemond a salátáról.
Vacsi után az estély színterére taxizunk, kész tömeg van már odabent és alig érünk be, Pierre máris letámad minket azzal, hogy köszöntők, meg bemutatkozás, beszéd, tószt…
Hm, a Dom Perignon jöhet dögivel, de az már nem nagyon tetszik, ahogy Pierre ömleng rólunk. Jó tudom én, hogy az egyik legjobb balett művész vagyok, de nem kell hogy erről más győzködje a társaságot, mert megteszem én magam. Bármikor.
Hatalmas tapsviharral jutalmazzák Pierre fennkölt monológját, a tömegben közben kiszúrtam az ikreket is. Mily meglepő, hogy egyforma öltönyben feszítenek… azonban itt meg is szakad a gondolatmenetem, mert teljes figyelmemet az én kis szépségemre fordítom aki elszántan dönti le a második koktélját is.
Hoppá… mi történt? Megszállta valami? Elbűvölték?
Vigyorogva lapogatom meg a hátát mikor rájön a csuklás, látszik, hogy nem sűrűn iszik, mert már ettől a két pohárkától is akadozva beszél.
- Elmegyek pisilni – csuklik, miközben elindul… valamerre.
- Hogy mondod? – nem csak spicces lett, hanem szókimondó is? Tetszik…
Felnevet - Mondom pisilnem kell, elmegyek pisilni.
Megfordítom a másik irányba, nehogy a végén még a női mosdóban kössön ki. - Itt leszek.
Mosolyogva kortyolok a pezsgőmből, ez az este jobban alakul, mint vártam, bár most már nem téveszthetem szem elől túl hosszú időre, ki tudja milyen kedve van részegen, ha még sosem volt az.
Nézelődök egy kicsit az emberek között, hátha látok valaki ismerőset, vagy valakit, akit szívesen megismernék közelebbről. Lassan elkortyolgatom a pezsgőmet és épp amikor kiürül a poharam valaki egy újabbat nyújt elém. Hátrafordulok és Carlal… vagy Dylennek találom szemben magam.
Felvonom a szemöldököm. - Miért nem Pierret szórakoztatod inkább? Magányos lehet.
- Pierre mindig megtalálja a neki tetsző társaságot. – feleli, a pezsgőt továbbra is felém nyújtva, ezért végül elveszem.
- Az biztos.
- Nem kedvelsz engem, ha jól sejtem. – jegyzi meg egy perc néma csend után.
Most hazudjak? Nem… - Jól sejted. Általában nem kedvelem azokat, akkor megpróbálják lenyúlni a szerepem.
- Ez így nem egészen…
- Tényleg? Tudod kit etess ezzel. – hunyorítok rá, mire szégyentelenül elvigyorodik. Témánál vagyunk. – Hol hagytad a tükörképed?
- Valahol a partnered körül lesz. Carlnak bejön. – von vállat.
- Neked meg én jövök be? – vonom fel a szemöldököm.
Újabb vigyor. - Aha. - Hm… - Mi lenne ha négyesben elmennénk bulizni a gála után?
Minden vágyam…
- Menjünk el azokkal akik ki akarnak túrni? Hogyne! Miért is ne! – nevetek fel, majd elfordulok és faképnél hagyom.
A desszertes asztalról bekapok pár falatot, a pezsgőt amit Dylan adott kilöttyintem az ablakon és keresek egyet magamnak. Közben kiszúrok egy fiút a színházból és odamegyek hozzá egy könnyű flört erejéig, majd mikor észreveszem Dorot besettenkedni a bálterembe faképnél hagyom a srácot és hozzá lépek. Elég sápadt… - Jól vagy? Sokáig elmaradtál.
- Nagyon jól érzem magam – biccent - Találkoztam… Carlal vagy Dylannel, majd Pierre is elkapott…
- Carlal… Dylan engem talált be.
- Mit akart? - vonja fel a szemöldökét, a hangja számon kérőn cseng. Nocsak…
- Beszélgettünk. – hagyom ennyiben, mert semmi lényegeset nem mondott - És Pierre mit akart?
- Beszélgettünk. – kerüli el a választ ő is – Valami… after buliról beszélt.
- Tudom, nekem is említette.
Karba fonja a kezeit, a tekintete elgondolkodóvá válik - Elnézhetnénk…
Hohó… ki ez itt és mit csinál az én Dorommal? Merthogy ő nem inna, nem jelentené be, hogy pisilni megy és pláne nem akarna bulizni. De most mégis…
Mikor nem válaszolok türelmetlen sóhajt hallatva a csípőjére teszi a kezeit és magyarázni kezd. - Ők az ellenségeink. Ki kell ismernünk őket! Pont mint egymást. Elmehetnénk, csak… megfigyelés céljából. Kicsit.
- Aha, megfigyelési célból… - vigyorgok rá. Csak nem kíváncsi lett a kicsike?
- IGEN, abból! – szegi fel a fejecskéjét.
- Oké hercegnő, de akkor nem panaszkodhatsz. Nem fogom hazafuvarozni a segged, ha nem tetszik amit látsz.
- Rendben. – biccent határozottan, mire elkapom a derekát és magamhoz húzom, majd óvatosan kiveszem a kezéből a stampedlit.
- Majd iszunk ott, ha a túl részeg leszel nem látsz a buliból semmit. – magyarázom az értetlen tekintete láttán.
Morog valamit az orra alatt, pufog egy kicsit, de aztán szívélyes kis mosollyal közli az ikrekkel, hogy benne vagyunk a buliban.
- Mindketten?
- Hogyne, nem is engedném el őt egyedül veletek. – vetem oda az igazságot, majd derékon ragadom Dorot és egy ellenségektől mentes helyre kormányzom, ahol minden ellenkezését figyelmen kívül hagyva megetetek vele pár falatot, hogy ne legyen rosszul a piától.
Néhányan megrohamoznak minket, gratulálnak a főszerephez, egy kiscsaj még autógrammot is kér egy rózsaszín füzetbe, aztán Pierre is tiszteletét teszi egy helyes barnával az oldalán, hogy közölje szombaton is próbálnunk kell majd a kiesett idő miatt. Nem mondhatnám, hogy repesek az örömtől…
Valamivel éjfél után lépünk le és egy belvárosi klub előtt szállunk ki a taxiból, ahol csak úgy dübörög a zene a falak mögül.
- Nyugi szépségem, nem dől össze a város. – vigyorgok Dorora, mikor hatalmas szemekkel méregetni kezdi az épületet.
- Meg fogok süketülni.
- Nem fogsz. – csókolom meg finoman – Ugye nem most rezeltél be? Mi van a „meg kell ismernünk az ellenséget” dumával?
Kicsit imbolyog ugyan mikor előrelép, iszonyú édes, ahogy próbál koncentrálni az ajtó fölötti villódzó feliratra, majd megrázza a fejét. – Menjünk be.
Magamhoz húzom, hogy nem vesszen el a tömegben, egy pillanatra mégis megtorpan mikor belépünk az ajtón.
Hát… az ikrek nem vicceltek az after partit illetően – jegyzem meg elégedetten a táncparketten vonagló tömeget pásztázva. Annyian vannak, hogy csupán ide-oda mozgó testrészeket lehet kivenni, az arcok viszont teljesen összemosódnak a stroboszkópok pásztázó fénysugarától, a többféle színnel, hanggal együtt.
Beljebb megyünk a félköríves bár felé, majd benyomakodva két ember közé odakiabálom a rendelést a pultos csajnak. Látom az ikreket is, ők is meglátnak minket, mert rögtön felénk mozdulnak, majd benyomakodnak mellénk.
- Mit szólsz egy kis tánchoz Doro? – mosolyog rá Carl.
Doro megszorítja az őt tartó karom és heves fejrázásba kezd.
- Naaa, csak egy kicsit! – ragadja meg Carl a kezét, hogy elhúzza, de elkapom a karját és lefejtem az ujjait Dororól.
- Nem akar menni. Talán majd később.
- És te? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Dylan.
Megfontolom, de nem egészen azt amire ő gondol. Mikor megkapjuk az italainkat Doro érte nyúl és jó nagyon kortyol az édes-savanyú koktélból, és én is felkapom az enyémet.
- Jó ötlet. – kiabálom túl a zenét, majd az ellenkező irányba húzva Dorot eltűnünk a tömegben.
A klub másik végében állok meg és magamhoz húzom, felvéve egy lassabb ritmust hogy ráérezzen kicsit, de még mindig elég… sokkos.
- Mi a gond szépségem? – hajolok le hozzá.
- Túl hangos, túl sokan vannak, szédülök! – zúdítja rám egyszerre.
- Az a jó ha hangos, a többiekkel meg ne törődj, fogalmuk sincs hogy kik vagyunk, ahogy nekünk sincs arról, hogy ők kik, csak táncoljunk! Élvezd ki ezt az estét! – húzom közelebb a csípőjét, hogy az enyémmel együtt mozduljon, egyik kezemet a fenekén, másikat a derekán nyugtatom, míg próbálom rávenni egy kissé ellazultabb mozgásra.
- Nem tudok táncolni! Így nem! Ez olyan zavarba ejtő…
Nem megyek most bele abba, hogy ha ránk néznek le se szűrnék, hogy Doro nem egy lány, de ez abszolút lényegtelen lenne.
- Talán így kényelmesebb lesz! Gyere! – húzom tovább rövid gondolkodás után.
Felmegyünk a lépcsőn az emeleti erkélyekre, ami szintén zsúfolásig van, még a DJ pult körül is táncolnak, a lépcső szinte remek a basszus alatt és a lábdobogás alatt, de nem állok meg mikor fölérünk, tovább húzom a folyosó végére, egy tolóajtóval leválasztott rész felé, ahol a stroboszkóp van felszerelve. Tökéletes hely, mert nincs elzárva a klub többi részétől, csak pont hogy senki nem lát minket és senki más nem jön erre az ajtó miatt, amit be is akasztok egy székkel.
- Mit csinálsz?! – kiabálja túl a zenét Doro.
- Így már tényleg nem bámul senki! A fények mögött állunk, még ha felfelé néznek is csak sötétet látnak, azt nem hogy mi itt vagyunk. – kacsintok rá vigyorogva.
Ledobom a már kigombolt zakómat, a nyakkendőt, az ingemet is kihúzom a nadrágomból, és máris megvan az elegánsból lett szexi összeállítás. Doro csendben figyel, majd hagyja, hogy mozgassam mikor vele is megismétlem a procedúrát. Az ingje néhány gombját is kibontom, az ujjait felhajtom a könyöke fölé, majd lazán beletúrok a hajába.
- Így jó? – kérdezi kétkedőn.
- Még sosem voltál ilyen szexis szépségem.
- Szexis… Jobban nézek ki mint Dylan?
Felhúzott szemöldökkel nézek rá, de nem hajlandó magyarázatot adni, helyette meghúzza a koktélját és kitartóan szemez velem.
– Sokkal Doro. – bólintok - Ki akarod ütni a nyeregből? Táncolj szépségem!
- Hogyan?
- Közelebb… - mosolygok rá, hívogató mozdulatot téve az ujjammal, majd mikor megteszi, teljesen hozzá simulok. Vékony karjait a nyakam köré csavarom – Hunyd be a szemed. – súgom a fülébe, ő pedig készségesen megteszi – Figyelj a zenére, a ritmusra. Ez nem balett, nincs koreográfia, nincs betanult mozgást, mert ezt érezned kell.
Először csak lassan mozdulok vele együtt, a testünk teljesen összesimul, így érzem minden apró porcikáját az enyémen, ami még izgatóbbá teszi a pillanatot. A fejemet a nyakához hajtva szívom be azt a friss illatot, ami még ebben a fülledt légkörben is árad belőle. Finom…
Szabad kezemmel észrevétlenül bekúszok az ingje alá, a hátára simítok, cirógatom a selymes bőrt, majd belemosolygok a nyakába mikor önkéntelenül is felém mozdul, még jobban hozzám simulva...
- Ez az, még egy kicsit… mozdítsd a csípőd.
- Ho-hogy?
Első kézből kap infót, vagyis inkább egy kis leckét, mert ahelyett, hogy elmondanám, inkább megmutatom neki. Egy helyben tartom miközben érzékien hozzá simítva a csípőm lassan mozdítom meg magam, ő pedig lecövekelve hagyja, majd elvörösödve és esetlenül bár de megismétli.
Máskor tuti, hogy nevetnék ha ilyen szerencsétlen táncost látnék, de Doronál már az is nagy szó hogy megpróbálja, azt meg még a zene ritmusán túl is érzem milyen gyorsan ver a szíve, mintha egy dobfelszerelés lenne a mellkasába zárva.
- Na, milyen? – búgom, sejtelmesen mosolyogva, teljes tudatában, hogy hamarosan fel fogok izgulni, ha ez így megy tovább.
- Furcsa…
- Ideges vagy? Izgulsz?
- Nem!
Felnevetek, mire kinyitja a szemeit és kicsit tompán rám pillant. Az a gyönyörű sötét tekintete csak úgy csillog a félhomályban…
- Ugyan hercegnő, ne tagadd, le. Ma este szándékomban áll igazán feltüzelni téged.
- Tűz? – kérdezi azonnal.
A vállára simítok, lassan haladva a karjain fölfelé, míg azok a levegőbe nem emelkednek.
- Jó sok tűz. – mormogom csábító mosollyal az ajkaira, finoman súrolva az enyéimmel.
- Pierre is ezt mondta…
- Ne beszéljünk most Pierreről, hagyjuk a munkát. – szakítom félbe, ő pedig meglepő módon nem tiltakozik, hanem visszaereszti a karjait a nyakam köré és megszorítja.
- Jó…
A következő pár mozdulattal ismét megpróbálkozik, ki is melegszik a saját lelki erőfeszítésétől, a gálán megjelenő sápadtság helyét rögtön átveszi a pír, ami persze a piának is köszönhető és nem is ártana még néhány pohár, de nincs kedven lemenni érte.
Nem ellenkezik amikor az ingje alatt simogatom, gyengéden, alig érintve a bordái körvonalát mire lúdbőrös lesz az ujjaim alatt.
Az arcára nézve úgy tűnhetne, hogy abszolút hidegen hagyja, ha nem ismerném milyen az mikor tényleg hűvös és érzéketlen.
- Akkor miről fogunk beszélni? Valamiről beszélnünk kell, de nincs semmi közös témánk a munkán kívül. – kérdezi zavartan pillantva hol a szemembe, hol az ingje alatt eltűnő kezemre.
- Muszáj beszélnünk szépségem?
- Nem tudom. Nem tudok táncolni, nem akarok csendben lenni. – motyogja, alig hallom meg, de nem beszél hangosan.
Csendben? – Ki mondta hogy csendben kell lenned? – mosolygok apró puszikat hintve az arcára. – Sikíts.
- Mi? – hökken meg.
- Sikíts. – ismétlem meg – Ahogy csak a torkodon kifér, kiabálja. - körbemutatok a kezemmel, a lent vonagló, tomboló tömegre. – Ez az a hely, ahol kiengedheted a gőzd, ahol senki nem fog hibbantnak nézni és nem mellesleg irtó jó buli.
- Bolond vagy, - rázza meg a fejét, de mosolyog – tiszta bolond.
- Na, tudom hogy akarod…
Még be sem fejezem teljesen, mikor hirtelen összeszorítja a szemecskéit, megfeszül a karomban és sikít.
Hosszan, mintha soha nem lenne vége, mégsem figyel ide senki, mert nem is hallják, vagy ha mégis, nem látják, vagy azt hihetik egy rajongó a sok közül…
Amikor elhallgat, levegő után kapkodva néz rám, én meg mosolyogva várom hogy megszólaljon.
- Ez… jól esett. – pihegő elmosolyodva.
- Naná. Mondtam én, hogy tudom mi kell neked. Többször kéne hallgatnod rám. – közlöm elégedett vigyorral.
- … Lehet…
- Újabb beismerés. Haladunk.
Felhúzza az orrocskáját, de tudom hogy valójában jó kedve van, mert ott van az a szórakozott mosoly. Mikor elfárad kicsit – bár a táncunk még mindig jóval lassabb, mint ami a zenéhez passzolna – a vállamnak dönti a homlokát, én pedig elfoglalom magam azzal, hogy a puha tincseit túrom fel az ujjaimmal. Élvezem, hogy most az egyszer nem olyan rendezettek, hanem rakoncátlanul és szexin hullámzanak szanaszét.
- Fáradt vagyok. – motyogja – Beszélj, különben elalszom.
Kuncogva emelem meg a fejét, hogy a kába szempárba nézhessek. Magamban megjegyzem, hogy el kell hoznom valamikor, amikor nem kell egy fárasztó gálára mennie előtte, hogy tényleg tombolhasson. - Ha megcsókollak attól éber leszel.
- Miért tennéd? Folyton csókolgatsz, pedig férfi vagyok. – ráncolja a szemöldökét.
- Én meg meleg. – sóhajtom, bár azokat max pusziknak nevezném, mert még nem csókoltam meg rendesen – Mégis mit szűrsz le ebből hercegnő?
- Semmit.
- Ez nyilvánvaló. Egész este próbállak elcsábítani, sőt nem csak én, de neked fel se tűnik. Nem vagy egy flörtölős típus ugye?
Nagy szemekkel bámul rám, még a táncot is abbahagyja.
Az alkohol elhomályosítja a gondolkodás képességét, de nem ennyire.
- Te tetszel nekem, én tetszem neked…
- Honnan tudod, hogy tetszel nekem?
- … ez nyilvánvaló, abból, hogy féltékeny vagy Dylanre.
- Téged is magának akar, tudom. – morog összepréselt ajkakkal.
Nocsak. - Látod? Most már elég éber vagy és még csak meg sem csókoltalak. – vigyorgok rá, mire kibontakozik a karomból és az egyik székhez botorkálva pihenteti magát.
- Részeg vagy, nem tudod mit beszélsz.
- Te vagy részeg, én akaratom ellenére józan maradtam. – leguggolok elé – Vagy éppen azt akarod, hogy igyam le magam és másszak rád? Itt maradsz míg hozok valamit?
- Nem. Ne válts témát, most már magyarázd meg! – követeli morcosan.
- Nem lenne jobb egy meghittebb helyen szépségem, ahol haljuk is egymás hangját? – simítok a térdére, lassan fölfelé araszolva.
- Most! – néz rám, a szigorú óvó néni dögös tekintetével, ami így, hogy nem olyan jeges csak még csábítóbb mint józan állapotában. De legalább nem az a depis fajta, mert azok az agyamra mennek.
- Szex, Doro. – mondom ki, mélyen a szemébe nézve - Le akarok feküdni veled.
Dorian Leroy
- Aha, megfigyelési célból…
- IGEN, abból!
- Oké hercegnő, de akkor nem panaszkodhatsz. Nem fogom hazafuvarozni a segged, ha nem tetszik amit látsz.
Milyen szépen formálja a szavakat…Neki mikor lett ennyire szép ajka? Vajon..zavarná, ha megfognám…?
Meg akarom…fogni..az ajkait!
Amúgy…most miről is van szó? Vagy…mi a helyzet?
Áh..mindegy is. Mondok rá egy okét és megmarkolgatom kicsit a poharat amit eddig szorongattam. Melyik idióta önti ilyen kicsi pohárba a vizet?!
Már készülök is meginni, mikor kiveszi a kezemből.
Nem érdekel, hogy a derekamon van a karja, nem érdekel, hogy átölel (valahol mélyen még jól is esik a közelsége), viszont nem értem miért veszi el! Az az én vizem..szerezzen magának, amúgy is szomjas vagyok.
Terelget, mond még valamit ,azonban agyam ekkor már boldogsággal van csurig töltődve, így lelkesen, kissé fölényes mosollyal közlöm a két egyforma tojással: Mi is megyünk „szórakozni”.
Ha azt hiszik, hogy jobbak mint mi…HOGY JOBBAK MINT ÉN: tévednek.
Ez az én nagy estém, az én nagy partneremmel. És ezt senki sem veheti el tőlem…
SENKI.
…
Nem tudom miért eszem meg amit a számba nyom Fabien, igazából nagyon nem is foglalkozok vele. Mondja amit mondd, én meg nem is nagyon értem. Még sosem éreztem ilyet. Az agyam mintha zsibbadna, amit a kezembe ad kis gondolkodást követően – igazából csak meredek rá, de át sem számolom hány kalória lehet, csak azt, hogy finom- be is tömöm a számba. kellemesen szédülök, a fejem nehéznek hat, nyeglik előre-hátra, húzva utána a testemet.
És én csak nevetek, és nem gondolok arra mennyire szánalmas látványt is nyújthatok. Vagy hogy mennyire nem méltó ez a viselkedés hozzám.
Talán igaza van…talán tényleg kezdek megváltozni. Megfertőz ez a rossz, ami belőle árad. Még soha sem gondoltam arra, hogy nem én vagyok a tökéletlen. Még soha sem gyűlöltem és hibáztattam mást ha nem ment valami. Mostanában azonban egyre többször…amióta itt vannak az ikrek, egyre inkább azt érzem, hogy ők a rosszak, nem én. Még soha sem voltam önző, vagy féltékeny. És részeg sem.
Soha.
Ez az egész pedig rossz, úgy ahogy van.
És a rossz dolgokat ki kell iktatni.
Nem vehetik el tőlem azt, ami az enyém. Azt, ami engem illet.
A táncpartneremet. A sikeremet. A szerepemet.
A fogadás többségén hasznavehetetlen vagyok, Fabien bravúrosan delegál helyettem is, miközben biztos kézzel támogat. Csak arra tudok gondolni mikor lett ennyire szép, és miért akarom ennyire megérinteni a haját.
Valószínűleg ha kicsit jobban magamnál lennék még érdekelne is mi a franc van velem, így azonban csak a hirtelen rám törő álmosságnak tudok áldozni. Elfáradtam.
Valahogy hirtelen valami taxiban találom magam, a férfi nyakába szuszogva dőlök neki, kezeimmel ragaszkodóan markolom a szép esésű zakóját mialatt ismeretlen eredetű dolgon nevetek. Azt hiszem csak úgy. Minden ok nélkül.
Aztán csak megállunk, kiszállunk.
Az arcomat hűvös szellő csapja meg, melytől kicsit magamhoz térek.
A tüdőmbe messziről hatol bele a basszus, kissé megrezegtetve azt.
- Nyugi szépségem, nem dől össze a város.
- Meg fogok süketülni.
- Nem fogsz. – érzek nedves érintést az ajkaimon. Nem húzódok el, masszívan kapaszkodom a zakóba. Ilyen apró dolgokra, mint csók..már nem adunk.- Ugye nem most rezeltél be? Mi van a „meg kell ismernünk az ellenséget” dumával?
Elengedve próbálom bebizonyítani magamnak, hogy nem vagyok részeg, mi több nagyon méltóságteljes és jó állapotban leledzem. Bizonytalanul lépve előre két lépést ( én váltig meg vagyok győződve, hogy azok bizony egyenes és biztos lépések voltak) próbálom összehúzott szemekkel kisilabizálni mi van az épületre írva a vöröses neonnal. Kisebb látó felület, pontosabb összkép.
Egy ideig még próbálkozom, majd feladom.
Szerintem valami holt nyelven lehet, máskülönben biztosan el tudnám olvasni.
- Menjünk be. – határozom el magam.
Ahogy bemegyünk szintem megerőszakolja a fülemet a mély basszus és a dübörgő zene. Szorosan simulok a jelenlegi egyetlen biztos ponthoz, akinek most nagyon-nagyon hálás vagyok. Nem is értem miért nincs ki fele annyira se, mint én.
Vagy hogy most miért is nem próbálkozik, mint általában szokott.
Ölel – nyilván azért, mert látja rajtam, hogy máshogy meg sem bírnék állni- majd a bárpulthoz megy és kér két italt.
Az egyiket magának, a másikat szerintem Dylannek..vagy Carlnak.
Elvégre annyira csodásan elbeszélgetnek egymással.
Megérkeznek gondolatom tárgyai is, az egyik már húzna is táncolni.
Valószínűleg összebeszéltek. Amíg az egyik szánalomból lefoglal, addig a másik elhappolhatja. De abból nem esznek.
- Mit szólsz egy kis tánchoz Doro?
Belemélyesztem ujjaim Fabien karjába, feszülten rázom meg fejem.
Nem akarok vele menni. Nem akarom Fabient magára hagyni ezzel a szeméttel. Nem vehetik el tőlem a társam. Nem vehetik el a szerepem!
- Naaa, csak egy kicsit! – már érzem is a karomon a kezét, enyhe húzást, azonban egyhamar abba is marad.
Aztán a semmiből felbukkan a másik is, aki már indirekt mód kérdez rá akar-e táncolni Fab. A koktél is megérkezik.
Nekem erre egyfelől innom kell, másrészről most úgy döntöttem, ha a szebb pohárban lévő ital nem is az enyém lett volna eredetileg, most már akkor is az enyém. Megiszom.
Aztán már botladozva haladunk is tovább.
Megállva a tömegben ácsorgok előtte, próbálom elhessegetni a kellemetlen érzést, amikor egy-egy ember hozzám simul, lökdösődnek.
Én nem tudom ezt hogy kell csinálni, nem tudok így táncolni. Zavarba hoznak.
Fabien is…
Hogy tud így táncolni?
ÉS ami még fontosabb kérdés: ÉN MIÉRT NEM TUDOK ÍGY?!
- Mi a gond szépségem? – hajol le hozzám a fülembe ordítva.
Hogy mi is pontosan a gond?
Dylan.
Hogy mi a másodlagos gond?
- Túl hangos, túl sokan vannak, szédülök!
- Az a jó ha hangos, a többiekkel meg ne törődj, fogalmuk sincs hogy kik vagyunk, ahogy nekünk sincs arról, hogy ők kik, csak táncoljunk! Élvezd ki ezt az estét!
Simul, magához húz, hozzám nyomja a csípőjét, lassan mozog, de ettől csak még inkább zavarba hoz. Miért dörgölőzik ennyire? Túl közel vagyunk egymáshoz..ez már…túl intim. Miért nem zavarja?!
- Nem tudok táncolni! Így nem! Ez olyan zavarba ejtő…
- Talán így kényelmesebb lesz! Gyere!
Elindulunk valami lépcsőn, legalább is utólag erre következtetek.
Sok ember mellett haladunk el, végül megállunk egy teljesen elszeparált résznél. Nem akkora hely, de elég ahhoz, hogy kényelmesen elférjünk.
Egy pillanatra megfordul a fejembe, hogy itt és most ebből szüzesség elvesztés lesz, aztán rájövök… Dylan valószínűleg már rég nem szűz. Szerintem Carl vette el neki.
- Mit csinálsz?! – meredek rá már kicsit tisztább fejjel. Privát szobát csinált nekünk. De miért nekünk?
- Így már tényleg nem bámul senki! A fények mögött állunk, még ha felfelé néznek is csak sötétet látnak, azt nem hogy mi itt vagyunk. – magyaráz. Bárcsak érteném mit mond…
Vetkőzni kezd, aztán velem is megcsinálja ugyan ezt. „Megszépít minket”…
- Így jó?
- Még sosem voltál ilyen szexis szépségem.
- Szexis… Jobban nézek ki mint Dylan? - hangzik el a kulcsmondat.
- Sokkal Doro. Ki akarod ütni a nyeregből? Táncolj szépségem!
- Hogyan?
- Közelebb… Hunyd be a szemed. Figyelj a zenére, a ritmusra. Ez nem balett, nincs koreográfia, nincs betanult mozgást, mert ezt érezned kell.
Nagyon lassan simul hozzám. Kezeimmel átkarolva a nyakát állom meg a kísértést, hogy a hajába markoljak. Annyira csodaszép..annyira meg akarom érinteni.
Finoman ringatózik, a csípőjével simulgat, engem pedig valami nagyon nagyon fura érzés kerít hatalmába.
Érzem, hogy simogat, nem tiltakozom. Most valahogy jól esik. Olyan, mintha törődve velem, még ha nem is nekem szól ez az egész. Mert biztosan nem nekem szól. Csak…Dylan túl jó..és nem kaphatná meg.
Mondjuk ez butaság. Fabien mégjobb. Ő bármit megkaphat.
Bárkit.
Akkor viszont miért velem van?
Vagy…nem is értem…nekem ez túl bonyolult. Most túl bonyolult a gondolkodás is.
- Ez az, még egy kicsit… mozdítsd a csípőd. – suttog különös hangon.
- Ho-hogy?
Csak simul, ragaszkodóan. Mintha egyek lennénk, mintha..nem is tudom..belém akarna olvadni. Olyan fura ez…de annyira elemien..szexi.
Meglep, hogy eszembe jutott ez a szó. Még soha sem gondoltam erre. Talán csak hallottam valamelyik műsorból. Így aztán esetlenül, bénácskán megpróbálkozom vele. Érzem, hogy nem az igazi, nyomában sincs az Evon mester féle mozgásnak, de nem nevet ki. Még csak nem is mosolyog.
Még pár gyakorló mozdulatot teszünk, légzésem elnehezedik. Sok lesz ez már nekem. Így is túl közel kerültünk egymáshoz, a keze is már túlságosan a felsőm alatt van.
- Na, milyen?
- Furcsa…
- Ideges vagy? Izgulsz?
- Nem! – embertelenül zavarban vagyok…még így, részegen is!
Felnevet.
Annyira szépek a fogai. De biztos, hogy nem értékelné, ha megfognám őket.
Így csak nézek rá, és próbálom megállni, hogy ne érintsem meg ezt a csodálatos, hófehér mesterművet.
- Ugyan hercegnő, ne tagadd, le. Ma este szándékomban áll igazán feltüzelni téged.
Tűz.
Milyen szépen formálja a szavakat.
TŰZ! Ez kell nekem! Ezt mondta Pierre, ez hiányzik. Ha ez megvan miénk a szerep!
- Tűz?
- Jó sok tűz. – mormog az ajkaimra, ha az lehetséges még közelebb érezve magamhoz, mint eddig.
- Pierre is ezt mondta…
- Ne beszéljünk most Pierreről, hagyjuk a munkát.
- Jó…
Átölelem, a mellkasára hajtom pár pillanatig nehéz fejem.
Próbálkozok úgy simulni, ahogy ő tette, megpróbálva egy kicsit a kedvében járni – és megmutatni mennyivel jobb vagyok, mint Dylan-, de leginkább egy kiadós alvásnak örülnék most.
Lassan ringatózunk, ő ciróz, én pedig lelkem mélyén elég jóleső fejet vágok, még ha nem is sok szivárog napvilágra belőle.
- Akkor miről fogunk beszélni? Valamiről beszélnünk kell, de nincs semmi közös témánk a munkán kívül. – mustrálom rövid szünet után. Nem akarom, hogy vége legyen. Most annyira jó…
- Muszáj beszélnünk szépségem?
- Nem tudom. Nem tudok táncolni, nem akarok csendben lenni.
- Ki mondta hogy csendben kell lenned? – puszilgat- Sikíts.
- Mi?
- Sikíts. Ahogy csak a torkodon kifér, kiabálj. Ez az a hely, ahol kiengedheted a gőzt, ahol senki nem fog hibbantnak nézni és nem mellesleg irtó jó buli.
- Bolond vagy, tiszta bolond- mosolyodom el megrázva a fejem.
- Na, tudom hogy akarod…
Torkom szakadtából sikítok fel. Nem tudom miért, nem tudom hallja-e, bántja-e, de megteszem, mert ő mondta.
Mert elegem van a sok gyakorlásból, abból, hogy meg kell felelnem mindenkinek, hogy nem tudok boldoggá tenni senkit, hogy nem vagyok tökéletes, hogy mindenért meg kell küzdenem, hogy nem tudom megtalálni azt, amivel kiegészíthetném a munkám,a partnerem, az életem, és hogy mindig van valaki, aki ezerszer jobb mint én. Soha sem érhetem el a célom, soha sem lehetek tökéletes…
- Ez… jól esett. – pihegem a végére érve. Még mindig szorosan tart. Azt hiszem nem ábrándult ki. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e. De mintha még mindig ugyan olyan kedvesen nézne rám. Mintha…törődne velem.
- Naná. Mondtam én, hogy tudom mi kell neked. Többször kéne hallgatnod rám.
- … Lehet…
- Újabb beismerés. Haladunk.
Szereti, ha igaza van.
Mosolyogva dőlöngélek vele a zenére örökkévalóságnak ható percekig, fáradt, nehéz fejem homlokának döntöm élvezve becéző ujjainak gondoskodását.
- Fáradt vagyok. Beszélj, különben elalszom.
Az államra fogva emeli meg arcom, lepillant rám.
- Ha megcsókollak attól éber leszel.
- Miért tennéd? Folyton csókolgatsz, pedig férfi vagyok.
- Én meg meleg. Mégis mit szűrsz le ebből hercegnő?
Nem is meleg…(és erről egy villám lapogatással meg is bizonyosodom)
Tök hideg a bőre.
- Semmit.
- Ez nyilvánvaló. Egész este próbállak elcsábítani, sőt nem csak én, de neked fel se tűnik. Nem vagy egy flörtölős típus ugye?
Most ugrat?
Miről beszél egyáltalán?
A döbbenet kiül arcomra, még a táncolással is leállok. Nem értem miről beszél.
- Te tetszel nekem, én tetszem neked… - folytatja
- Honnan tudod, hogy tetszel nekem?- kérdem meg azt a fontos kérdést, mely foglalkoztat már egy jó ideje. Honnan tudja ő, ha én sem tudom?!
- … ez nyilvánvaló, abból, hogy féltékeny vagy Dylanre.
ÉN NEM VAGYOK FÉLTÉKENY! Én…tisztánlátó vagyok! Nem értem miért nem veszi észre!
- Téged is magának akar, tudom.
- Látod? Most már elég éber vagy és még csak meg sem csókoltalak. – terel farkas vigyorral.
Miért terel?!
Miért nem veszi észre mire megy ki a játék?
Miért…nem látja, hogy el akarnak minket szakítani egymástól, hogy övék legyen a szerep? Éket akarnak verni közénk, és ezzel tönkretenni mindent. Túl sokat veszíthetek, már így is túl sokat veszítettem és túl sokat áldoztam is.
Ő pedig ezt észre sem veszi, csak vigyorog. És azt mondja..féltékeny vagyok.
Szerinte ez csak egy…játék?!
Megütközve meredek rá, elhúzódom, majd leroskadva a székre próbálom visszanyerni az önkontrollom legalább annyira, hogy egyenesen ülni tudjak a széken.
- Részeg vagy, nem tudod mit beszélsz.
- Te vagy részeg, én akaratom ellenére józan maradtam. – guggol le elém- agy éppen azt akarod, hogy igyam le magam és másszak rád? Itt maradsz míg hozok valamit?
Folyamatosan simogatja a combom, kihívó tekintettel mered fel rám.
- Nem. Ne válts témát, most már magyarázd meg!
- Nem lenne jobb egy meghittebb helyen szépségem, ahol haljuk is egymás hangját? – húzza az időt.
- Most!
- Szex, Doro… Le akarok feküdni veled.
Most feltehetném az egyszerű kérdést, melyre valószínűleg nem is nagyon tudna hirtelen választ adni: Miért?
De nyilván kimagyarázná.
Így ez a fontos dolog megmarad nekem.
Nem értem miért pont én, miért pont velem. Miért nem Dylannel? Vagy…milyen játék ez? Most álmodom? Vagy ez a valóság? És ami mégfontosabb…HOGYAN?!
Arcom leginkább kérdő maszkot ölt, szemöldököm összefut.
- Fiú vagyok. Nem feküdhetsz le velem…- rázom meg a fejem, arcomon a szent meggyőződéssel, miszerint ez fizikailag képtelenség.
- Én pedig meleg. Nem látom a problémát- simít be oldalamon a felső alá.
- Te is fiú vagy és én is…ezért nem szexelhetünk, mert… - hadarom el kivörösödve a hirtelen jött zavartól és izgalomtól.
- Mert? – vonja fel a szemöldökét bújkáló mosollyal. Úgy gondolom a győzelme ízét érzi már a szájában.
- Mert… nekem nincs olyanom…amibe…tudod…- Most hogy magyarázzam el egy 25 évesnek hogyan lesz a gyerek?
Igen. Fabien Evon valószínűleg ebben a pillanatban kapcsol lassan. Olyan személlyel van dolga, aki még pornót sem látott. Soha…Semmilyet.
Mosolya megenyhül, alsóajkát csibészesen beharapva ingatja meg kicsit a fejét. Próbál nem nevetni, de látom nehezére esik.
- Most…most mi van..?
- Annyira édes vagy.
Csak mosolyog, ingatja a fejét.
Annyira csodálatosan szép…mint egy tökéletes szobor…
- Tudod miért..utállak? – kérdem tőle őszintén, lassan megérintve az arcát.
Megremegő kézzel simítok végig alig érezhető borostás állán, tökéletes ajkainak vonalán, a kiálló állkapocs csonton, a férfias arccsonton hüvelykemmel, majd megállapodnak ujjaim a puha, erős tincsekben.
- Azért, mert…tökéletes vagy. Olyan tökéletes, amilyen én soha sem lehetek…
Azt mondják három dolog van a világon, ami soha sem fog hazudni neked.
A részeg ember, a gyerek és a cicagatya.
Egy pillanatra egymásra talál tekintetünk. Valami megmozdul a lelkemben, gyomrom hatalmasat bukfencezik. Hatalmas, biztos tenyerét tarkómon érzem, homlokom egy pillanatra övének feszül, aztán már csak a kellemes, forró, masszírozó érzést, melyet csókja biztosít. Elég egy apró harapás, máris egész testemben kilibabőrösödve kapaszkodom a vállába, reménykedve abban, hogy nem fordulok le a székről.
- Ez…kibaszott jó…- nyüszítem a hosszú csókba életem első csúnya szavát.
Anya soha sem engedte, hogy ilyeneket használjak.
És soha sem hagyta, hogy aberrált dolgokról kérdezősködjek, „tanuljak”. A homoszexualitás pedig aberrált, és megvetendő dolog. Ezért sem szereti Fabient.
Teljesen átengedem neki magam, az irányítást is. Olyan jól csinálja amit csinál. Azonban nem hogy élénkebb lennék, ettől csak elbódulok. Annyira jól csinálja, hogy a térdeim is remegnek.
Nem tudom mikor álltunk fel, hogy kerültünk a falhoz, de ha nem támasztaná biztosan a hátamat a felület, és elölről nem szegeződne ennyire hozzám a férfi valószínűleg most valahol a földön ücsörögnék.
Zihálva markolászom a vállát mikor megérzem a nyakamon ajkait, ujjaim lassan ismét hajába találnak, elgyengülve szorongatják a tincseket.
Aztán hirtelen abbaszakad minden.
Kábán, értetlenül nézek fel rá, mire ő csak fejet ingat,majd sietősen felmarkolva a cuccainkat karol át, és elkezd lefelé terelni.
Nem nagyon kérdezem hova megyünk, azt sem hol vannak az ikrek.
Az utcára kiérve dideregve ácsorgom mellette, homlokom a mellkasához fúrom.
- Miért hagytad abba?- nyüszítem mialatt már a taxiba ültet be, kérésemre mellém telepedve.- nem volt jó?
- De, de van az a hely, ahol még jobb lesz- duruzsolja az arcomra a hajamba cirógatva.
Igazából a haza felé vezető útra nem nagyon emlékszem.
Megvan még, hogy a nyakába fúrva az arcom csókolgattam – inkább puszinak mondanám-, próbálva hasonló jót tenni vele, mint ő tett velem, neki pedig szinte minden izma görcsösen feszengett a combjában – legalább is az ott pihenő kezem ezt érezte-, bár fogalmam sincs, hogy miért.
A sofőrnek gyorsan nyomja a kezébe a pénzt, majd már a liftbe is tessékel.
Kuncogva billentem hátra fejem, így fogadom az egyre mélyebb és izgatóbb csókokat. Fel sem tűnik, hogy a nappaliba érve már nincs rajtam az ingem, s hogy elérünk a hálóba már Fabienen sincs sok ruha. Csak azt érzékelem, hogy egyre inkább nehezedik a fejem és egyre kevesebb jön át abból, amit csinál.
Nyekken alattam az ágy ahogy ráesek, szinte cseng a nevetésem a szoba falai között. Viccesnek találom a tükörképünket a félhomályban. Ahogyan fekszem a hatalmas ágyon, ő pedig felém magasodik, szinte egészen eltakarva testével. Ajkait egyre lentebb érzem, kezeimmel a hajára találok, majd le a hátán.
Izmos, szép háta van…
Nagyon szép..
Hirtelen valami különös érzés kerít hatalmába.
Édeset érzek a számban, görcsösen rándulva ülök fel, azonban sok időm már nincs, épp csak annyi, hogy kihajoljak az ágyból.
És a romantikának lőttek.
Dorian Leroy mára befejezte szereplését.
…
Másnap hasogató fejfájással ébredek, színem a hulla és a márvány fehér között játszik.
Lassan, szinte használhatatlanul csoszogok ki a napsütéses konyhába, ahol meg is lelem a hatalmas hátat, melynek gazdája épp újságot olvas.
Leroskadva a mellette lévő székre fejelem be egyszerűen a pultot, kezeimmel hajamba túrok, finoman markolászom egy kicsit.
- Jó reggelt szépségem- lapoz egyet, hallom a hangján, hogy vigyorog.
- Shhh…- suttogom elhaló hangon, kezemmel a vélhető irányába nyúlok, mintha le akarnám halkítani.
- Gyere, vedd be ezt.
Egy pohár narancslé, és egy gyógyszer.
Nem kérdezek, beveszem, ledöntöm. Nincs tiltakozás.
Elkínzott arccal figyelem vonásait. Mintha nyoma sem lenne a tegnapi gálának.
És hogy honnan tudom, hogy valami gáz van?
A letörölhetetlen vigyorról, mely az arcán honol.
- Mi van…?
- Semmi…
- Nem érzem jól magam.
- Hát, nem is csodálom hercegnő…a tegnapi után…
- Tegnapi?
- Nem emlékszel?
Kérdő pillantásomat követően csak még szélesebb vigyorra húzza a száját.
- Úr…isten…- nyögöm a tenyerembe temetve az arcom- Akarom tudni?
- Nem vagyok benne biztos, hogy elviselné a lelked.
- Akarom tudni. Gáz voltam? Nagyon megaláztam magam? Bántottam valakit? Új társulatba kell átigazolnom? – kérdem kétségbe esetten – Ugye…ugye nem gyújtottam fel a színházat?!
- Nem, nyugi- paskolja meg alkarom- Édes voltál, még a saját hányásod is feltakarítottad. Utána kis segítséggel sikerült letusolnod, és ettél is.
- Te…segítettél?
- A társad vagyok- von vállat, hangja úgy cseng, mintha ez természetes dolog lenne. Nem látok rajta szánalmat, vagy megvetést. Ez…fura…Én nem tudom hogyan viszonyulnék hozzá hasonló helyzetben.
- Nem vagy rám…mérges?- kérdem elhaló hangon.
- Nem. Büszke vagyok rád. Gyakrabban kéne elengedned magad. Na, öltözködj lassan, be kell mennünk próbára.
Nyüszítve fejelem be ismét a pultot.
Bár csak délutánra kell menni, nem hiszem, hogy menni fog.
Ma nem érzem magam annyira formában.
…
Soha sem hittem volna, hogy egyszer még Fabien Evon fogja forszírozni a próbára való menést, azt pedig végkép nem, hogy ő fogja rám adni a balett cipőt, míg én erősen kapaszkodom a korlátba.
A lányok mosolyogva néznek minket, a herceg párosa még fel is kuncog. Szerintük édesek vagyunk.
- Meghalok…- nyüszítem alig hallhatóan, rá sem bírva nézni a cipő kötési technikára. Valószínűleg, ha most nem lennék dögrováson szégyellném magam- soha.soha többé ne engedd, hogy igyak. Érted? Soha…
- Nem ígérhetek semmit- egyenesedik ki szép lassan.
Szédülök, és minden egyes hajlításnál csak azért drukkolok, hogy ne hányjam össze magam.
Ettől függetlenül engem lep meg a legjobban, mikor megkapjuk az első dicséretet.
Azt hiszem azért is sikerülhetett egy kicsit közelebb kerülnünk egymáshoz, mert egy ilyen este után sokkal jobban meg tudok benne bízni. Aki megfürdet, és még enni is ad, miután szépen kicifráztam a legendás hálószobáját…az csak jó ember lehet.
A próba végén ismét feltűnnek az ikrek. Az egyik.
Épp a cipőmet próbálom elvarázsolni magamról a kislócán ülve egymagam, mikor megállva előttem borít árnyékba.
- Tegnap olyan hamar eltűntetek. Aggódtunk értetek.
Lassan pillantok fel rá.
Túlságosan is lassan.
Semmi kedvem a hűvös jó pofizáshoz, a kedvességhez, az udvariassághoz. Legszívesebben csak lelökném a lépcsőről.
- Jobb programunk akadt. – közlöm egyszerűen, egy pillanatig a szemébe nézve, majd folytatva a cipőm bontogatását. Túl jól megkötötte. Mi ez a gordiuszi csomó?!
- Had segítsek…- ereszkedik fél térdre előttem, gyöngéden a bokámra fogva húzza le térdére lábam, s két mozdulattal ki is bontja az egyiket, majd a másikat is.
Vagy a másnap, vagy az alap döbbenet ráz meg annyira, hogy még egy köszönömöt sem tudok kinyögni. Az amerikai csak feláll, rám mosolyog, és eltűnik.
Tekintetemmel riadtan keresem Fabient.
Nem ismerem ezt a stratégiát…és mást sem..De ha ez itt volt…akkor…hol van a testvére, és hol van..a partnerem?
Fabien Evon
Azt várnád – méghozzá jogosan - hogy ha nyíltan kimondod amit akarsz, akkor valami értelmes reakcióra számíthatsz, a pofontól az örömig...
Valami ilyesmi lenne egy hétköznapi ember esetében, de nem, ha Dorianról van szó. Aki történetesen még mindig teljes értetlenséget sugárzó arccal leledzik és úgy mered rám mintha két sárkányfejem nőtt volna.
Most meg mi van?
- Fiú vagyok. Nem feküdhetsz le velem…- rázza a fejét határozottan.
- Én pedig meleg. – hangsúlyozom ismét, ha elsőre nem lett volna elég érthető a szitu - Nem látom a problémát.
Hacsak az nem, hogy Doro egész más irányba hajlik, de én nem így vettem észre – gondolkodom magamban, miközben játékosan a felsője alá csúsztatom a kezem, hogy ingereljem.
Elvörösödik. - Te is fiú vagy és én is… ezért nem szexelhetünk, mert…
- Mert?
Nem az, hogy nem akarja, hanem nem LEHET. Vagyis benne lenne, ha nem látna akadályt.
- Mert… nekem nincs olyanom… amibe… tudod…
Nem, fogalmam sincs miről hablatyol, úgy látszik a pia az én agyamat is tompítja, mert kell pár perc mire rájövök, hogy nem a szex, hanem a vagina hiánya aggasztja.
Te jó ég ez a fiú… eldobom az agyam… Hol élt ez idáig? A föld alatt egy műanyag buborékban? Nem hallott még az anális szexről?
Alig bírom visszafogni a röhögésem, de ha kinevetem csak felhúzná az orrocskáját. Az lenne a legjobb, ha bebizonyítanám neki, milyen jól összeillünk mi ketten, több téren is.
- Most… most mi van…? – motyogja kérdőn.
Hogy mi? - Annyira édes vagy.
És olyan szép, meg kívánatos, hogy arról fogalma sincs, azzal az ártatlan kis fejével.
- Tudod miért… utállak? – böki ki hirtelen, ujjaival az arcomon szánkázva. Kicsit meglep a dolog, nem szokott hozzám érni ha nem muszáj, így elkönyvelem a pezsgő és a koktél jótékony hatásának a dolgot, de azért kíváncsi vagyok, hogy miért gondolja, hogy utál. - Azért, mert… tökéletes vagy. Olyan tökéletes, amilyen én soha sem lehetek…
Az ingerlő cirógatása elveszi picit az önsajnálat élét, míg mélyen a szemembe bámul azzal a sötét tekintetével, amitől a hűvös borzongás fut végig az egész testemen, növelve az eddig sem csekély izgalmat, amit a táncunk okozott.
Az egyik pillanatban még a tekintetemmel bűvölöm a száját, a következőben pedig már valóságos csókcsatába bonyolódva tapadunk össze. Most nem áll ellen, semmi tiltakozás, épp olyan hévvel viszonozza, ami engem is majd szétrepeszt belülről, a farkam pillanatok alatt kőkeményen lüktet, kis híján felnyögök mikor Doro remegve a nyakamba kapaszkodva húzna közelebb, ha az a kurva szék engedné, de nem. Megharapdálom a puha ajkakat, türelmetlenül szívva be a fogaim közé a tiszta, óceánillatú bőrt, de ő elrántja a fejét.
Belém kapaszkodik miközben pihegve nézzük egymást, legszívesebben az ölembe rántanám és meglovagoltatnám itt helyben.
- Ez… kibaszott jó… - nyüszít, szinte szűkölve.
Nagyon be lehet indulva az én kis hercegnőm ha csúnyán beszél, mert amúgy nem szokott és a legkisebb ellenállást sem tanúsítja mikor újra birtokba veszem az édes kis száját… csak ez a rohadt szék…
Felmordulva tornázom álló helyzetbe a testem, Dorot is magammal húzva, majd a falhoz préselem. Fájó merevedésem a csípőjéhez dörzsölve tartom meg, hogy el ne essen. Élvezem, hogy a hajamat markolja, tejesen elengedte magát, még soha nem láttam ilyennek, csak elképzeltem - legalább ezerszer - hogy milyen lenne, de ez a kis vadóc minden várakozást felülmúlt.
Nem akarok másra koncentrálni, csak le akarom tépni róla az összes ruhát és minden porcikáját feltárni a szemem előtt, de a klub többi része pofátlanul a látóterembe tolakszik és ekkor jut el igazán hogy nem a legjobb hely.
Az ikrek bármikor a keresésünkre indulhatnak és eszemben sincs hagyni, hogy rajtam kívül más is bámulja a pucér testét, tehát a legtisztább megoldást választom, amit zsongó fejjel csak képes vagyok. És az sem a sikátor lesz, mint általában…
Értetlenül pislog fel, mikor felkapom a cuccainkat, magamhoz húzom, hogy ne szakadjunk el, úgy indulunk el a kijárat felé a tömegen keresztül. Senki nem áll az utunkba, az odakint köszöntő hideg valamennyire lecsillapítja a testem, de elég csak Dorora néznem és újra tűzforrónak érzem magam.
- Miért hagytad abba? – nyüszíti csalódottan már a taxiban ülve - Nem volt jó?
- De, de van az a hely, ahol még jobb lesz. – ahol nem kell zárórával meg ikrekkel foglalkoznunk, csak egymással és a gyönyörrel…
A lakásig tartó út maga a próbatétel, Doro nem igen foglalkozva azzal hol vagyunk, cirógatja a nyakat, bújik, simul, törleszkedik, amit piszkosul élvezek, de azért hálát adok az égnek mikor végre kiszállunk a kocsiból, mert még öt perc és a hátsó ülésen veszem el a szüzességét, a taxis szemem láttára.
Feltuszkolom a lakásomra, bár már a liftben elkapom jó néhány fullaszt csókra, a kezem az ingje alatt, a nyelvem a szájában, a farkam az övéhez préselve… odafent pedig már szabadom téphetem róla a fölösleges göncöket, közben az ajkait falva vetkőzöm én is. A hálóban az ágyra döntöm, végignézek rajta mire kuncogva kezd tekeregni a takarón, ami majdnem ugyanolyan fehér, mint ő maga. Eszméletlenül szexi, el sem hiszem, hogy komolyan ezt rejtegette előlem végig – pillantok a keskeny csípőre, vékony csontozatú vállaira…
A saját tükörképén nevet, majd a nevetés átmegy kuncogásba, végül pihegésbe amikor felfedezem a mellkasát, eljátszadozva a halovány, kicsi mellbimbókkal, a bordái közötti érzékeny bőrrel, a másik kezemmel pedig az alsóját rántom le a térdéig, hogy az ott ágaskodó ékességét is figyelemben részesítsem, de ekkor tőle nem várt erővel lök el magától, kifordul az ágy szélére… és igen… pont azt teszi, amivel rohadt jól el lehet rontani egy szenvedélyes éjszakára vonatkozó minden kilátást.
Mr. róka, nem nagyon válogat…
Az újságban a tegnap esti gáláról szóló cikket olvasom, Pierre interjúját A hattyúk taváról és a most már hivatalossá vált időpontot is. Alig három hét és fellépés, ha pedig fenomenálisan sikerül – mert úgy kell sikerülnie – akkor nem csak Párizs, de egész Európa legsikeresebb balett művészei közé sorozhatunk be. Az a titulus sokkal tetszetősebb gázsival jár a mostaninál, nem mintha a fizum nem lenne elég, de pénzből sosem árt a több.
Épp a cikk utolsó sorainál tartok, amikor betipeg az én kis hercegnőm, nagyjából, mintha a Walking dead egyik zombija közeledne édes párnamintás pofival.
Leroskad a mellettem lévő székre, homloka diszkrét koppanással köszönti a reggeliző pult sötét márványlapját, a haját markolászva.
- Jó reggelt szépségem. – teszem le az újságot, a szám leplezetlenül elégedett vigyorra húzódik hisz úgy sem láthatja.
- Shhh… - nyöszörgi, egyik karjával felém csápolva, hogy lecsapjon, de nem fog neki összejönni.
A tegnap este után sejtettem milyen állapotban lesz reggel, már előre kikerestem a tablettát, amit most oda is csúsztatok elé. - Gyere, vedd be ezt.
Némán legurítja a pohár narancslével mielőtt felnézne rám. Olyan aranyos mikor ilyen elesett, hogy nem tudom megállni vigyorgás nélkül, folyton az az énje jár a fejemben, akivel tegnap este ismerkedhettem meg és jóval tovább juthattam az első randinál. Vajon emlékszik?
- Mi van…? – nyögi hunyorogva.
- Semmi…
- Nem érzem jól magam.
- Hát, nem is csodálom hercegnő… a tegnapi után…
- Tegnapi?
Óh, ez király… - Nem emlékszel?
Kérdőn pillant rám mire fülig érő vigyorral helyezkedem kényelmesebb helyzetbe, mert ha el kell mesélnem, itt leszünk egy darabig. És én szívest örömest megosztanék vele minden apró részletet.
- Úr… isten…- nyögi elkínzottan, a tenyerébe temetve az arcát - Akarom tudni?
- Nem vagyok benne biztos, hogy elviselné a lelked. – felelem őszintén.
- Akarom tudni. Gáz voltam? Nagyon megaláztam magam? Bántottam valakit? Új társulatba kell átigazolnom? – kétségbeesett tekintet - Ugye… ugye nem gyújtottam fel a színházat?!
Hát… ha ezek nála a rosszabb eshetőségek, akkor még csak nem is súroltuk a határvonalat.
- Nem, nyugi - paskolom meg a karját - Édes voltál, még a saját hányásod is feltakarítottad. Utána kis segítséggel sikerült letusolnod, és ettél is.
Na, ja. A kedvenc szőnyegem ment a kukába, de Doroban még volt annyi felelősség érzet, hogy fertőtlenítővel felmossa a padlót. Azt már jobban élveztem mikor őt kellett „felmosnom”.
- Te… segítettél? – nyílnak nagyra a szemei.
- A társad vagyok. – bármelyik havert felkaparnám, rosszabb napjaimon engem is kapartak már fel és jobb mint egész éjjel a trutyiban fetrengeni. Fúj…
Az én jó illatú szépségem első osztályú kiszolgálást kapott.
- Nem vagy rám… mérges?
- Nem. – rázom meg a fejem - Büszke vagyok rád. Gyakrabban kéne elengedned magad. – a rókázást leszámítva fenomenális este volt - Na, öltözködj lassan, be kell mennünk próbára…
***
A társulat feléről lerí a másnaposság, tök fura hogy én józan maradtam, de visszagondolva még szerencse is. Másképp hogy vigyázhattam volna Dorora, ha én is cikk-cakkban mozgok?
Letérdelve elé ügyesen rásegítem a balett cipellőt, megelőzve a spontán rosszullétet ami esetleg bekövetkezne, ha ő hajolna le a fűzőért.
- Meghalok… - nyüszíti, egy panaszkodó kislány hangszínén. - Soha. Soha többé ne engedd, hogy igyak. Érted? Soha…
- Nem ígérhetek semmit. – mosolygok rá sejtelmesen.
Az első macskajaj mindig a legrosszabb, ettől már csak jobb lehet.
Együtt melegítünk be, kicsit lassabban mint máskor és észreveszem hogy többen is figyelnek minket. Talán az lehet az oka, hogy Doro nem kezd el sipítozni vele ha átkarolom a derekát, vagy az, hogy most nincs ereje ahhoz, hogy minden mozdulatát mesterkélten precízre faragja. Egyszerűen csak… adja a formáját és még szédelegve is lenyűgöző eleganciára képes.
Bezsebelhetjük a dicséretet is, ami engem is feldob a nap hátralévő részére. Azt hiszem ez az első tényleges dicséret amit kaptunk, de élvezem. Bármi is történt tegnap éjjel, az hatással van az alakításunkra, sokkal jobban érezzük egymást és nagyobb szinkronban mozgunk, mint eddig bármikor.
Tényleg elég volt ehhez egy rövidre sikeredett petting?
Próba után az öltözőhöz tartozó zuhanyzót célzom be, ma jobban megdolgoztattam magam, mint általában és inkább letusolnék mielőtt haza mennék.
A fehér dresszet a táskámra pakolom, Dorot nem tudom megbotránkoztatni a meztelenségemmel, mert még a próbateremben maradt egy kis nyújtásra. Ha tehetné minden áldott nap túlórázna, ahelyett hogy élvezné, ahogy a langyos vízcseppek fellazítják a merev izmait.
- Nem baj ha csatlakozom?
- Nyugodtan. – válaszolom hátra sem fordulva.
Csak akkor nézek Dylanre, mikor a mellettem lévő zuhanyrózsa helyett, az enyém alá áll be, ameddig én a tusfürdőt habosítom. Nem szólok semmit, tuti hogy megint akar valamit…
- Tegnap… korán leléptetek. – kezdi – Meg akartam inni veletek valamit.
- Hát, mi aznap estére eleget ittunk. Doro nincs ehhez hozzászokva. – pakolom le a szivacsot, majd elhessegetem a víz alól, hogy lemoshassam magam.
Néhány lopott pillantást vetek a testére, ami tényleg figyelemre méltó. Nem olyan vékony, mint Dorian, a bőre is valamivel sötétebb, pár centivel magasabb is nála és szőke.
- Mit szólnál… - lép közelebb, egyik kezét a mellkasomra simítva - … ha lelépnénk valahová, csak mi ketten.
Csábító…
- Nem is tudom, a rendező nem lesz féltékeny? – húzom fel a szemöldököm, ő pedig ezt bátorításnak vélve még közelebb araszol, finoman hozzám simulva.
- Carl foglalkozik Pierrel, engem ő nem érdekel. Menjünk el valahová kettesben, szórakozzunk. Van egy szobám a Hotel Basile-ben ami csak a miénk…
- ELNÉZÉST, ha zavarok. – hasít keresztül a szobán a pengeéles hang, melynek tulajdonosa az öltözőből nyíló ajtóban ácsorog. – Szeretnék már hazamenni. Sokáig… zuhanyozol még?
Hoppá, ismerem ezt a tekintetet és még mindig piszkosul izgató. De azt is elmondja, hogy a tulajdonosa irtó pipa…
- Egy perc szépségem és a tiéd vagyok. – mosolygok rá engesztelőn, de meg sem rebben – Megvárnál a parkolóban?
- Nem. Hideg van kint. Siess. – jön a pattogó válasz.
Dylanre nézek, de ő csak mosolyog, mintha nagyon jól szórakozna, majd félreáll, hogy a maradék habot is lemoshassam magamról, majd egy törölközővel átdörzsölve a testem megyek az öltözőbe és kapom magamra a motoros bőrcuccot, ami nem könnyű, mert még mindig nedves a bőröm, de Doro nem tágít, míg kész nem vagyok.
- A mai próba jól sikerült nem? Még Pierre sem panaszkodott. – mosolygok rá kifelé menet. Mikor nem érkezik válasz, ránézek, de ő mereven előre szegezi a tekintetét.
- Hé, nyugi, hozzá sem nyúltam.
- Rendben.
Na persze, mintha elhinné. – Hercegnő… - állítom le, a vállaira szorítva elé kerülök, hogy rám nézzen végre. - … komolyan, hozzá se nyúltam. Nem az esetem.
- Persze… biztos csak franciára tanítottad, azért állt olyan közel. Rendben, elhiszem. – szegi fel az állát kiszabadulva a karomból, mert mások is a parkoló felé igyekeznek, így addig nem is igen folytatódik a győzködés, míg oda nem érünk a motoromhoz.
- Ha nem tudnám, hogy fogalmad sincs mi az a franciázás, még komolyan is vennélek. – vigyorgok rá, a kezébe nyomva a bukósisakot.
Egyedül teszi fel, már megtanulta hogyan kell, majd még előttem felül hátra, tiltakozásképp. Tetszik hogy féltékeny, mert én legalább annyira a magaménak tartom mint ő engem. Még senkit nem akartam hosszú távon birtokolni, de Dorot legszívesebben mindig egy méteres körzetben tartanám.
Ostobaság, de úgy fel tud húzni a legbanálisabb, leghétköznapibb tetteivel, hogy még én is csodálkozom magamon. Mintha megint tizenhat éves lennék, amikor egy megfeszülő nadrág, vagy egy pár sötét szempár elég volt, hogy felizgasson. Ez van…
Lassan bekanyarodom egy hosszúkás épület elé, a környéken olcsó lampionok világítanak a kocsmák körül, gyorséttermek villogói vonják neonfénybe a nedves aszfaltot. Leállítom a motort a személyzetnek fenntartott helyre, majd kicsit kinyújtóztatva a karom leszállok.
- Hol vagyunk? – néz körbe Doro nem túl boldogan.
- Nem jártál még ezen a környéken mi?
Megingatja a fejét, nagyon édes ahogy a sisakot szorongatva félreáll a kidobó ember útjából, mikor a szekrény méretű fickó elhalad mellette.
- Fabien…
- Ne rezelj be, ezek nem gengszterek. – karolom át a vállát, hogy aztán előre vezessem a bejárat felé, ami fölött az Orchidée Noire villog nagy vörös betűkkel. – Meglátogatjuk anyámat.
A születésnapja óta nem is találkoztunk, a próbák, Doro meg a sok összejött dolog között alig volt időm, a maradékot pedig lazítással töltöttem.
Amióta beléptünk az ajtón Doro a földre szegezi a tekintetét, mintha bűn lenne felnéznie, pedig még el sem kezdődött igazán a sztriptíz, nemrég nyitottak ki. Néhány ismerős arcnak intek, vagy odaköszönök, de látják, hogy nem egyedül jöttem így nem is indulnak felém.
A bárpultnál felülök a székre és kérek két tonicot, jin nélkül ezúttal.
- Ez egy… ez egy…
- … sztriptíz bár? – segítem ki előzékenyen – Igen. Anyám itt dolgozott aztán hozzáment a tulajhoz. Már nem táncol, legfeljebb Vincentnek – a férjének – de még mindig itt melózik.
Nehéz elszakadnia egy olyan helytől, ami majdnem húsz évig az otthona volt. Kicsit talán nekem is az, hisz sokszor a hátsó öltözőkben aludtam, míg anya dolgozott éjjel.
- Az édesanyád? – lepődik meg.
- Aha. Várj meg itt, megkeresem és bemutatlak neki. – kacsintok rá mosolyogva, de mikor ellépnék a pártól megmarkolja a csuklómat – Nem tart sokáig.
Lefejtem a vékony ujjacskákat magamról, jöhetne velem is, de az öltözőkben néha elő-elő villan valami, amit az agya már nem dolgozna fel, ha még a melltartóktól is kiakadt. Hátramegyek, de a lányok között nem találom, pedig végigjárom az egész sort, még a mosdóba is bekopogok, azonban ott sincs. Biztos a raktárba ment, ezért visszamegyek a bárhoz hogy megvárjam, de arra már nem lesz szükség.
Éppen Doroval beszélget, aki elég karót nyelten üldögél, szabályosan látni a megkönnyebbülést az arcán mikor meglát, pedig nemrég még rám sem nézett a kis féltékeny.
- Nem csúnya dolog, a fiad barátját fűzögetni? – karolom át Dorot, megcirógatva a szép hosszú nyakát.
- De kérlek, ilyesmit feltételezni szegény anyádról! – áll fel mosolyogva, kezeit a csípőjére téve – Csak épp megdicsértem a haját, nagyon szép.
- Bizony az. – mosolygok Doro tágra nyílt szemeibe – Gyönyörű.
Anya kuncogva lép közelebb hogy megöleljen, bizony kevesen néznék ki belőle, hogy van egy felnőtt fia. Az alakja még mindig tökéletes a sokévnyi tánctól, a haja az enyémhez hasonló fekete hullámokban omlik a hátára, az arcán kevés sminkel fiatalos és üde, a ruhái pedig divatosak és szexisek, elvégre nem járhat nagymamisan egy ilyen helyre.
- Doro, ő az anyám Camille Evon, anya ő a partnerem Dorian Leroy.
- Öö… örülök hogy megismerhetem, asszonyom! – nyújt kezet Doro, de anya szimplán csak megöleli, ahogy mindenkit.
- Én is örülök Dorian, és kérlek hagyjuk ezt a hivatalos hangot, szólíts nyugodtan Camillenak.
- Rendben.
- Szóval… - néz végig rajtunk kutató szempárral - …csak barátok, vagy több?
A kérdés várható volt, mégis olyan szépen és egyszerre vágjuk rá Doroval a két ellentétes választ, hogy azon nevetnem kell.
Látom hogy elpirult, nyilván utólag gondolkodik, hogy mennyire is volt igaz amit mondott, pedig ő elméletileg nem is emlékszik a tegnapi éjszakára.
- Értem, csak azt hittem tudod… ha már bemutatod nekem, hogy esetleg komolyabb a dolog.
Rámosolygok, Doro pedig rám mered ezért lehajolok, hogy a fülébe súgjak. – Veheted második randinak szépségem. – visszafordulok anyához – Valójában nemrég összeköltöztünk…
- Csak a munka miatt. – szúrja közbe Doro.
Tényleg? – De azért remekül szórakozunk, igaz hercegnő?
Kissé őszintétlen a mosolya, de legalább már nem akar meggyilkolni a szemeivel, így visszafordíthatom a figyelmem anyámra, aki türelmesen vigyorogva néz minket. Tudom, hogy kedvelné Dorot, nem beképzelt és nincs elszállva magától, mint egy másik srác, akit egyszer elhoztam. Az csak azért is döntötte magába a piát, mert a tulaj neje ingyen kiadta…
- Elhoztam a jegyeket az előadásra. – halászom elő a három borítékolt, páholyba szóló belépőt.
Felsikkantva kapja ki a kezemből.
- Alig várom hogy lássalak szívem és téged is. – mosolyog Dorora – Jól mutattok együtt.
- Köszönöm… Camille.
- Camille?! Jönnöd kéne egy percre! Ez a pasas valami Bourbont akar rám tukmálni! – ordít ki a raktáros, mire anya gyorsan kimenti magát és elsiet.
A bárpultról elveszem a tonicom és kortyolok néhányat a kesernyés italból, míg az én szépségem elveszetten néz körbe, majd helyet foglal mellettem. Az arca mintha szomorkás lenne, pedig az egyedüli dolog ami tényleg kiakasztotta eddig, az a kudarc gondolata.
- Mi a baj hercegnő? Miért lógatod az orrod? Túl keserű a tonic?
Megingatja a fejét. – Jó a tonic. Csak… édesanyád olyan…
- Igen?
- Kedves. Furcsa.
- De az jó nem? – ha nem bántotta meg, akkor miért szomorú?
- De… csak annyira más, mint az enyém. – néz fel bűntudatosan – Nem azt mondom, hogy anya rossz, csak más.
- Senki sem egyforma hercegnő.
- Te ezt nem értheted. – csóválja a fejét sóhajtva és mintha elmúlt volna a zavara, elgondolkodva pillant a színpadon táncoló alulöltözött lányok felé.
- Akkor magyarázd el. Tudod milyen jó hallgatóság vagyok.
- Most haragszom rád. Nem is kéne hozzád szólnom, tudod? – hunyorít.
Elmosolyodom, nem tehetek róla, ha egyszer… - Olyan édes vagy hercegnő. Ezért most meg foglak csókolni… - figyelmeztetem, de azt már nem várom meg hogy tiltakozzon, hanem lecsusszanok a bárszékről és az ajkaira tapadva lassan, komótosan élvezem ki a friss záporillatát. Csak egy fél percig próbál meg ellökdösni, utána már ellazultan hozzám simul ahogy kell, én meg a levegő fogytáig el sem engem és még azután is harapdálom a puha húst, mert emlékszem mennyire bejött neki tegnap.
Kába szemeibe pillantva csábítóan rámosolygok, hogy aztán lejjebb hajolva a nyakacskáját is figyelemben részesíthessem.
- Olyan finom vagy Doro… hidd el ha mondom, hogy az a beképzelt majom a nyomodba sem érhet. Őt nem csókoltam meg, mert eltüntette volna az ízedet a számról és én egész nap azt akarom érezni.
- Akkor miért hagytad neki? – karolja át a nyakam, közel tartva.
Vállat vonok. – Ki akartam szedni belőle, hogy terveznek-e valamit. Átvenni a főszerepet…
- … vagy elérni, hogy összevesszünk?
- Bingó. – ebben lehet valami, de… - Az viszont nem fog összejönni nekik. Hisz nekem nincs miért haragudnom rád, nem igaz szépségem?
Dorian Leroy
Arcomra lassan, de biztosan ül ki a kétségbeesés, ahogy realizálom se partnerem, se Carl testvérét nem találom.
- Carl..várjál- nyögök fel, fájdalmasan, kissé rekedtes hangon, sietős léptekkel megindulva felé.
- Tessék?- torpan meg az említett tag szinte azonnal.
- Hogyhogy most nincs veled a testvéred?
- Megbeszéltük, hogy egy kicsit szétválunk mindkettőnknek dolga van.- von vállat megejtve egy lehengerlő, jófiús mosolyt.
Annyira mű…
Annyira nem…igazi.
NEM IGAZI! Hamis. Egyszerűen a gyomrom fordul fel tőle ahogy megpróbál kedves lenni, holott tudom mire fáj a foga. A szerepemre, a táncpartneremre, a karrieremre. És közben mosolyog.
Hogy lehet valaki ennyire szörnyű?
- Hol van a testvéred?
- Gondolom az öltözőben, tusol- von vállat, még mindig tartva azt a bájvigyort.
Megélénkülve indulok nagy hévvel neki utamnak, azonban ezernyi gondolatomból kiszakít még a fél, alig hallható mondat:
- Esetleg nem lenne kedved eljönni velem holnap a próba után meginni valamit?
- Még majd…meglátjuk- préselem ki magamból a nagy sietség közepette, aztán azzal a lendülettel be is vetem magam az öltözők felé vezető folyosóra.
Gyors léptekkel haladok, szinte feltépem az öltöző ajtaját.
Sehol senki.
A tusolóból viszont hangok szűrődnek ki. Méghozzá az egyik ezé az aljas…buzié.
Hogy melyiké jelen pillanatban nem izgat, elvégre MIND A KETTŐ AZ, de már biztos vagyok benne mi a helyzet.
Ezer százalék.
Elkapva pedig a beszélgetésükből egy-egy foszlányt hangulatom egyre borsosabb lesz, kedvem pedig elszáll. Vajon tényleg ennyire mindegy Fabiennek? Vagy sokkal, ezerszer jobban kedveli őt mint engem? Talán..csak sajnálatból történhetett meg az ami tegnap megtörtént, vagy kényszerből… Muszáj jól teljesítenünk a próbákon és a fellépésen, az tűz nélkül nem megy, a tűz meg szex nélkül nem működik, szóval gondolta csinál tüzet.
Okfejtésem elég logikusnak tűnik, így az eddig összekuporgatott önbizalmam is elillan.
Leszegve a fejem kaparászom apró körmömmel a csuklómon feszülő vékony bőrt. Mikor már a vérem is kiserkenne hirtelen összerezzenek ahogy a nevemet hallom.
- Pedig meg mertem volna esküdni, hogy itt lesz…Doro! – csendül fel az ameriai hangja mögülem. Gyorsan leengedve a kezem húzom rá a hanyagul felkapott pulóver ujját, sápatagon mustrálom felöltve kifejezéstelen arcom.- Minden oké? Megtaláltad Fabient?
- Meg – biccentek, majd kissé hátrébb billentve a fejem mérem végig beszélgető partnerem. Annyira tökéletes, mint Fabien..csak..nála százszor világosabb a külseje, és ezerszer sötétebb a belseje. A tökéletes fekete hattyú, aki a fehér kiköpött mása, de a lelke fekete és romlott. Ilyen akarok lenni, mint ő! – Figyelj csak Dylan..- kezdek bele, azonban nevetése félbeszakít.
- Carl…egyszerűen meg tudsz minket különböztetni. Nekem van egy anyajegyem, közvetlenül az ajkam jobb felső oldalán- közvetlen közel hajolva kopogtat rá az említett jelre.
Túl közel van az arca, próbálok közömbös képet vágni, de sajnos nem igazán tudom türtőztetni. Másnapos vagyok!
És nyűgös..
És a férfi akiben megbíztam, és az első csókom (!!!) is odaadtam neki, MOST VALAKI MÁSSAL TÜZESKEDIK A ZUHANYRÓZSA ALATT!
- Carl..arra gondoltam, holnap a próbák után egy tea nem is esne rosszul.
- Szuper, már alig várom- kacsint, majd a zuhanyzó felé pillant, felsóhajt s egy rövid tanács után ki is megy.
Én…engem nem érdekel akármit is csinálnak, MOST AZONNAL LEGYEN VÉGE, mert FÁJ A FEJEM, és mert idegesít, hogy ketten vannak bent, és amúgy is. Maga a gondolat is zavarba ejt, hogy valakivel van, és az a valaki nem én vagyok.
Nyilván, ha élesben lenne a helyzet visszautasítanám ilyen állapotban, pironkodnék és még őt is lehordanám, de a tudat, hogy valaki mással érzi jól magát, miközben engem fűzögettt még tegnap este…rossz.
Rossz belegondolni, hogy én neki csókolgattam a nyakát, hogy meztelen voltam előtte, neki pedig semmit sem jelentett. A nem létező emlékünket egy ilyen dologgal bemocskolja.
Annyira felhergelem magam, hogy megtalálva a hangom sivítok be.
- ELNÉZÉST, ha zavarok. Szeretnék már hazamenni. Sokáig… zuhanyozol még?
- Egy perc szépségem és a tiéd vagyok. Megvárnál a parkolóban?
Persze, meg addig szerzek is neked mellé egy szál szivart, meg valami gyors harapni valót.
HOGY KÉPZELI?!
- Nem. Hideg van kint. Siess.
Szenved a ruhájával, közben végig engem néz. Megyünk a folyosón, bámul.
Valószínűleg elképzelni sem tudja mi lehet a baj, vagy hogy egyáltalán van baj.
- A mai próba jól sikerült nem? Még Pierre sem panaszkodott.
Kit érdekel?
Miért nem Dylannel társalogja ezt meg? Ja meg is van…MERT VALAKI FÉLBESZAKÍTOTTA ŐKET.
Igazából ha nem lennék hisztériám kellős közepén megkérdezném magamtól mikor lettek érzéseim, méghozzá ilyen szélsőségesek:gyűlölet, féltékenység…
Életemben először nem az érdekel, hogy én mit rontottam el, hanem az, hogy a másik mit és hol hibázott.
Talán változom…Talán csak a front teszi.
Meg amúgy most miért is beszél hozzám? Senki sem kérdezte. Egyáltalán…senki….
A helyében inkább csöndben kéne maradni. Nem érdekel amit mond. Ezt megpróbálom neki konstans tekintetemmel a tudtára adni.
- Hé, nyugi, hozzá sem nyúltam.
És még hazudik is.
Pofátlan...
- Rendben- hagyom rá. Igazából nem, de úgy csinálok mintha. Ha már őrlődöm legalább azt az elégedettséget ne adjam meg neki, hogy élvezze az előadást.
- Hercegnő…- torpan meg a vállaimra fogva. Próbálja erőltetni, hogy a szemébe nézzek. De én nem akarok. Félek, hogy akkor olyat látnék ami megrémítene. Saját magamat…- …komolyan, hozzá se nyúltam. Nem az esetem.
- Persze… biztos csak franciára tanítottad, azért állt olyan közel. Rendben, elhiszem.
Hamar ki is bontakozom a karjaiból. Nem akarok jelenetet, így is túl nagy figyelmet kapunk már.
Nem is kell ebből jelenetet csinálni. Egy mocskos disznó aki nem bír a libidójával. Vallja be és mindenki elégedett lesz.
Nem boldog, de mondjuk elégedett és ez kezdetnek már jó.
- Ha nem tudnám, hogy fogalmad sincs mi az a franciázás, még komolyan is vennélek.
Tudom mi az a franciázás. Épp ezért duzzogok még jobban.
Kirántva kezéből a felém nyújtott sisaot csatolom fel morcosan. Nagyon is jól tudom mi az…amikor segít neki a nyelvet tanulni. De egyfelől ne segítsen neki, másrészről meg kupálja ki Pierre őket.
Felvágódva a motor hátsó ülésére nézek rá kérdőn, miszerint indulunk-e még ebben az életben, így egyhamar útra is kelünk.
Ismét egy ismeretlen helyre kacsázik el velem drága Evonom, viszont ez bár előnnyel indít, mert még el tudom olvasni a nevét. Hiba.
Hogy miért?
Mert nem otthon vagyunk!
- Hol vagyunk?
- Nem jártál még ezen a környéken mi?
Ez valami prostituált tanya lehet.
Megértem, hogy építeni akarja a kapcsolatunkat, és sokkal jobb, ha magabiztosak vagyunk, de mikor kijelentettem, hogy még nem tudom melyik nemhez vonzódom nem ilyesféle tesztre gondoltam.
Szörnyülködésem közepette arrébb állok a kidobó útjából.
- Fabien… - kezdenék bele a halk lelki fröccsbe, azonban félbeszakít.
- Ne rezelj be, ezek nem gengszterek. – indulunk el- Meglátogatjuk anyámat.
Lassú léptekkel haladunk egyre bentebb a fülledt erotika otthonába.
Ahogy betesszük a lábunkat az ajtón tekintetem azonnal a földre szegezem. Semmi kedvem olyat látni, amit nem szabadna látnom. Ezeknek a nőknek sem kéne mutogatnia magukat! Mind erkölcstelen, és anyám szerint a pokolra fognak jutni.
És én is oda fogok, ha nézem, és élvezem őket!
Őrlődöm míg meg nem állunk a bárpult előtt, és el nem hangzik az ítélet. Két tonik. Legalább nem alkohol…
- Ez egy…ez egy…- próbálom rávezetni MENNYIRE NEM JÓ HELYEN VAGYUNK…
- … sztriptíz bár? Igen. Anyám itt dolgozott aztán hozzáment a tulajhoz. Már nem táncol, legfeljebb Vincentnek. De még mindig itt melózik.
Ohó…nenenenene!
Én erről nem akarok tudni, nem akarom tapasztalni, nem akarom, hogy anyám megtudja. Nem lenne büszke.
Nagyon nagyon nem!
- Az édesanyád? – kérdezek rá ismét remélve, hogy valamit csak félreértettem.
- Aha. Várj meg itt, megkeresem és bemutatlak neki. – már indulna is neki, azonban időben megragadom a csuklóját. NEM HAGYHAT EGYEDÜL EGY ILYEN BŰNTANYÁN! Nem hagyhat…elkárhozni..!- Nem tart sokáig.
Azzal el is megy.
Elárvult tekintettel kapkodom fejem jobbra-ballra, várva hogy történjen valami.
Bármi!
Aztán egyszerűen sokkot kapok.
Mint általában, ha szép emberek szólnak hozzám.
Egy csodaszép, hosszú, fekete hajú, alabástrom nő szólít meg. Nem nagyon tudok mit kimakogni, nincs annyi lélekjelenlétem, hogy közöljem vele nincs pénzem, csak kísérek valakit. Mikor a hajamat kezdi dicsérgetni a sokk akkor üt be teljesen. Szerintem a nagy izgalomtól epilepsziás rohamot fogok kapni.
Csak tátogok mint hal a szatyorban, tekintetemmel keresem Fabient, egész testem megfeszül.
Nem kapok levegőt, be fogok pánikolni. Nem akarom, hogy ez a nő hozzám beszéljen. Nem akarom, hogy lásson, hogy rám nézzen. Túl szép!
Aztán megérkezik kelletlenül az egyszemélyes mentősereg.
Azt hiszem még soha sem örültem ennyire neki.
- Nem csúnya dolog, a fiad barátját fűzögetni? – csendül fel hangja mosolygósan, miközben átölel, hüvelykjével a nyakamra cirógat.
- De kérlek, ilyesmit feltételezni szegény anyádról! Csak épp megdicsértem a haját, nagyon szép.
Milyen nyelven beszélnek amit megértek, mégsem fogok fel?!
- Bizony az. Gyönyörű.
Aztán ez a csodálatos nő csak a partnerem elé lép, és szorosan átöleli.
Még mindig nem értem. Illetve érteni értem, csak nem fogom fel. Nem lehet ő az anyukája. Ahhoz túl kedves, és fiatal..és..TÁNCOS egy MEZTELENKEDŐS BÁRBAN!
- Doro, ő az anyám Camille Evon, anya ő a partnerem Dorian Leroy.
- Öö… örülök hogy megismerhetem, asszonyom! – próbálok a kezdeti sokkból felocsúdni és valami értelmes képet kialakítani magamról.
- Én is örülök Dorian, és kérlek hagyjuk ezt a hivatalos hangot, szólíts nyugodtan Camillenak.
- Rendben.
Megölel.
Én pedig teljes mértékben ledöbbenek. Velem nem szoktak kedvesek lenni, engem nem szoktak ölelgetni. Nem szeretem, ha hozzám érnek. Azt sem tudom elviselni, ha egyszerűen magamhoz kell érnem. Undorodom magamtól, így attól a gondolattól is, hogy mások megérintsenek.
- Szóval… …csak barátok, vagy több? – teszi fel a kérdést Camille.
Nekem mára túl sok volt az izgalomból.
Ez nekem…már…sok…
Hogy lehet valaki ennyire nyílt? Hogy kérdezhet meg egy ilyen dolgot?! Ráadásul…ha tudja, hogy a fia meleg…miért nem undorodik tőle? Anyám undorodna…ki is tagadna…nem szeretne többé. Árulásként fogná fel.
Talán valami ilyesmitől féltve az én drága tánc partnerem is vágom rá egyértelműen a „csak barátok vagyunk” opciót.
- Értem, csak azt hittem tudod… ha már bemutatod nekem, hogy esetleg komolyabb a dolog.
Komolyabb?
Egy társadalomrengető művet kell megalkotnunk, eltáncolnunk, beleadni a lelkünket…mi lehet ennél komolyabb?! Meg amúgy is…
Ááá…ácsi. Várjunk csak egy kicsit. Miért hozott ide, bemutatni…az…anyukájának?!
Ledermedve pillantok lassan Fabienre úgy, mint aki szellemet lát.
- Veheted második randinak szépségem. – búgja a fülembe, mire alig észrevehetően pirulok el. Hogy lehet ennyire..ilyen…ILYEN!?!
- Valójában nemrég összeköltöztünk… - kezd bele monológjába az anyja felé fordulva.
- Csak a munka miatt.- sietek leszögezni.
- De azért remekül szórakozunk, igaz hercegnő?
Bár nem mutatom, de szívem szerint megölném.
Kitekerném a nyakát!
Miféle szórakozásról beszélhet, amire én nem emlékszem? Nyilván a tegnap estéről, amit nem kéne kiteregetnie senkinek sem – elvégre ez a mi privát kis intimitásunk volt- főképp nem az anyukájának!
Utállak Fabien Evon!
Előkotorva egy borítékot nyújtja át a nőnek.
- Elhoztam a jegyeket az előadásra.
- Alig várom hogy lássalak szívem és téged is. Jól mutattok együtt. – lelkesedik Fabien anyukája.
- Köszönöm… Camille. – nyekkenek oda, hogy én is mondjak valami érdemlegeset.
Szerencsére elszólítják, így kettesben maradunk.
Azt hittem a feszültségem oldódni fog, de nem. Ez a közvetlen nő csak fokozta.
Az, hogy ennyire kedves teljesen meglepett. Nem értem miért ilyen megértő, gondoskodó. Holott az én anyám is gondoskodó. Mégiscsak akkor tud örülni, ha ő okoz nekem örömöt. Fabien anyja akkor boldog, ha a fia boldog…az enyém akkor, ha boldoggá teszem.
Gondterhelten sóhajtva nézem a poharamat.
Már nem is vagyok szomjas…és azt is megbántam, hogy ettem.
Felfordul a gyomrom, nyomást érzek a fülembe. Rosszul leszek…
Saját magamtól és a gondolataimtól.
- Mi a baj hercegnő? Miért lógatod az orrod? Túl keserű a tonic?
- Jó a tonic. Csak… édesanyád olyan… - rázom meg a fejem elszontyolodva.
- Igen?
- Kedves. Furcsa.
- De az jó nem?
Nem tudom..
Nem tudom, hogy jó-e. Mert eddig azt hittem, hogy az enyém jó. Camille viszont merő ellentéte. És talán ezért meg is lett a böjtje, elvégre Fabien mindenkivel lefekszik aki él, mozog, és nem tiltakozik. Vajon akkor rossz lenne?
De velem olyan kedves volt…nem bántott…
Mitől lehet valaki jó? Vagy mi tesz egy embert rosszá?
És mi van, ha az én anyám rossz? Mi van akkor, ha én magam vagyok a rossz, a selejt…és bármit teszek nem változtathatok rajta? Igazából már azért is selejtes vagyok, mert a nőről aki megszült ilyen negatív dolgot merek feltételezni.
- De… csak annyira más, mint az enyém. Nem azt mondom, hogy anya rossz, csak más.
- Senki sem egyforma hercegnő.
- Te ezt nem értheted. – sóhajtok fel a színpad felé pillantva.
A sok tökéletes testű nő csak tekereg, gyakorol.
Annyira gyönyörűek, és kecsesek. Legszívesebben megérinteném őket. Olyan szépek…
Olyanok, amilyen és soha sem lehetek. Tüzesek, vonzóak, gyönyörűek.
- Akkor magyarázd el. Tudod milyen jó hallgatóság vagyok.- duruzsol ismét, nekem viszont most semmi kedvem lelki fröccsöt hallgatni és tartani sem.
- Most haragszom rád. Nem is kéne hozzád szólnom, tudod? – terelek témát.
- Olyan édes vagy hercegnő. Ezért most meg foglak csókolni…
Hogy ez most fenyegetés-e, vagy egyszerű tényközlés nem tudom, de nem is veszem nagyon magamra.
Lerakva a poharat a pultra pillantok a férfire aki lassan ,ragadozó módjára kászálódik le a székről, megtámaszkodik az enyémen és felém hajolva csókol meg. Egy ideig még érdekel mit gondolhatnak rólunk, de nagyjából a tízedik másodperc után már csak az édes csókra és a lenyűgöző szájtechnikára tudok koncentrálni.
Vajon leszek én ennyire ügyes valaha?
Vajon…nem szenved a csókomtól?
- Olyan finom vagy Doro… hidd el ha mondom, hogy az a beképzelt majom a nyomodba sem érhet. Őt nem csókoltam meg, mert eltüntette volna az ízedet a számról és én egész nap azt akarom érezni. – duruzsolja immáron nyakamba a gyenge csajozós szöveget.
- Akkor miért hagytad neki? – enyhülök meg csöppet, vékony karommal átölelve nyakát húzom kissé közelebb.
- Ki akartam szedni belőle, hogy terveznek-e valamit. Átvenni a főszerepet…
- … vagy elérni, hogy összevesszünk?
- Bingó. Az viszont nem fog összejönni nekik. Hisz nekem nincs miért haragudnom rád, nem igaz szépségem?
- Lehet. – mosolygok fel rá.
- Mi az, hogy lehet?
- Hát az, hogy talán igen, talán nem. Ez egy ilyen köztes opció- kezdek bele a taglalásába a fogalomnak, de őt valahogy nem köti le annyira ez a része.
- Tudom mit jelent ez a szó, csak nem számítottam erre a válaszra.
- Hát, ha annyira érdekel, én sem számítottam rá, hogy ennyire félős vagy.
- Félős? – vonja fel a szemöldökét.
- Félős. Nyilván féltél, ezért nem volt elég a másik hét zuhanyrózsa valamelyike, közvetlenül Dylanéhoz kellett menned.
- Ő jött oda az enyémhez- hörren fel védve magát.
Fölösleges.
- Kedves az anyukád, de fáradt vagyok és holnap korán lesz próbánk…haza mehetünk?
- Perrsze.
Megisszuk az italokat, aztán szépen elköszönget Fabien akitől úgy gondolja el kell, végül felülve a motorra hasítunk is az apartmanjába. Valamikor nekem is oda kéne adnom anyámnak a meghívókat. Frusztrál a gondolat, hogy találkoznom kell vele, és csalódást kell neki okoznom.
Oly annyira, hogy a fürdőbe érve bezárkózom, s csöndben kaparni kezdem magam. Nem nagyon, csak annyira, hogy jobban érezzem magam egy kicsit.
Ennek a vége viszont a diszkrét bőrfelsértés, melynek eredménye a látványos vérezés. Kissé bepánikolok mikor lecsorran az első vércsepp, így gyorsan feltakarítva látom el a sebet, felvéve egy hosszú ujjú, vékony felsőt és pizsamanadrágom cammogok ki bő egy óra elteltével.
A vacsorát már nem fogadom el, beheveredem az ágyba.
Hamarosan Fabien is mellém kerül.
A villany leoltódik, a plafonra meredve kőrözök elmélkedve lábfejemmel.
- Fab…alszol?
Nem jön válasz, így finoman az arcára piszkálok mutató ujjammal, hogy figyeljen rám. Megrezzenve fordul felém, a kezemre szorítva állítja meg konstans piszkálását.
- Mi lett a szőnyeggel ami itt volt?
- Te most komolyan ezért keltettél fel?!
Mintha árnyalatnyi ingerültség lenne a hangjában így hajnali kettő felé…
- Igen. Mi lett a szőnyeggel ami itt volt?
- Kidobtam.
- De te szeretted azt a szőnyeget…
- Ja- ásít bele.
- De miért dobtad ki, ha szeretted?
- Doro késő van, korán kell kelnünk holnap.
- De miért dobtad ki?!- erősködöm.
- Azért, mert meg sem akartam próbálni belőle kiszedni a hányásfoltot. Na most aludj. – morran fel.
Elszégyellve magam próbálom elhúzni a kezem, azonban nem engedi.
Így összefonva ujjainkat húzom vékonyka kis mellkasomra a kezünket, s lassú, egyenletes légzéssel merülök mély álomba.
***
Reggeli után elmegyünk a próbára, minden remekül zajlik, Pierre sincs ott.
A nyújtás csodásan megy, Fabien a premier időpontját tekintve egyre komolyabban veszi az egészet. Én pedig úgy érzem egyre kevésbé.
Sokkal szórakozottabb vagyok, a gondolataim pedig nem tudom zabolázni, így rengeteget hibázok.
Ami irritál.
Egyszerűen zavar, hogy mellé lépek, hogy nem kapom el az ütemet, hogy nem tudom az elkövetkező lépést. Nem tudok koncentrálni, folyamatosan csak Fabien, Dylan és Carl jár az eszemben.
Vajon ha most őt forgatná helyettem biztosabb lenne a sikerében?
Ha vele aludna boldogabb lenne?
Ha megkaphatná azt amit akar…szeretné még annyira Dylant, hogy foglalkozzon vele?
És engem szeretne annyira..?
- Doro, mi van veled?- fog meg biztosan a negyedik botlás után is.
- Semmi.
- Akkor nem hibáznál ennyit.
- Csak fáradt vagyok- hazudom gondterhes arccal.
Már nem igazán tudom felölteni távolságtartó jellemem.
Előtte nem…valami megváltozott. Abban a pillanatban, mikor rájöttem nem ő az ellenség, hanem a fiúk.
Bár igazából..azt hiszem..a legnagyobb ellenségem saját magam vagyok.
Fabien és az ikrek is erősek, gyönyörűek, magabiztosak a munkájukban…én pedig….
Én csak vagyok.
- Csináljuk. – erősködöm.
Kelletlenül folytatja, ebédszünetben kiugrunk és veszünk valamit neki, és nekem is. Azonban egy falat sem megy le a torkomon. Egyszerűen ránézni sem bírok az ételre. A sírás kerülget a gondolattól, hogy egyek.
Miért is tehetném meg?
Anyám nem büszke rám, a környezetem ezerszer jobb mint én, a partnerem és a riválisaim milliószor gyönyörűbbek és tökéletesebbek mint én valaha lehetnék.
Fabien mintha érezné, hogy valami nincs rendben. Csak erőlteti az evést, elvégre „ő nem fog többet megtartani ha elesek a saját butaságom miatt”, melynek a vége egy egyszerű mosdó látogatás.
Az étel jutalom, én pedig nem érdemlek jutalmat.
Csak elnehezít, és fájdalmat okoz a lelkemnek.
Így kis rásegítéssel kiadok mindent.
A maradék tíz percet, mely még hátravan a szünetből a mosdóban töltöm, aztán visszasétálva a terembe kezdek komolyan magamba szállni, és erősen koncentrálva gyakorolni.
Fabien sem nagyon szól hozzám, tudja, ilyenkor fölösleges.
Végül a próba végén leroskadva a székre bontogatom a cipőmet, ruháimat elfordulva, gyorsan veszem át nehogy meglásson bármit is a tegnapi szerencsétlenkedésemből.
- Ma…ne várj meg, nem veled megyek haza.
- Miért is nem?
- Mert programom van.
- Miféle progra..- kezd bele, azonban Carl lelkes rikkantása félbeszakítja.
- Mehetünk Doro?
- Hova is? –vonja fel Fabien a szemöldökét, végigpásztázva Carlt.
- Teázni. Tegnap megbeszéltük, nem igaz?
Fabien kérdőn pillant rám, mire aprót biccentek.
Nem tudom kiolvasni az arcáról mit érez. Azt viszont látom, hogy mit nem. Örömöt és lelkesedést azt nem. Kicsit sem.
Kapunk egy jó szórakozást, és annyit, hogy végig legyen a telefonom bekapcsolva, majd magunkra hagy minket, túl sebes és nagy hévvel.
***
Igazából a teázgatás alatt nem volt őszinte a mosolyom. Belülről még inkább martam, utáltam magam, amiért most már Fabiennek is csalódást okoztam…
Gyűlölök csalódást okozni. Szívem szerint zokognék, de nem tehetem. A bájgúnár velem szemben ül, miközben én csak arra tudok gondolni mit csinálhat most táncpartnerem.
És hogy pontosan milyen indíttatásból ülök én itt Carllal?
Végül egy taxiba ültetve fizeti az utam, megbeszélünk egy újabb időpontot a „második randira”, aztán elválnak útjaink.
Későn érek haza, megpróbálok halkan közlekedni, viszont mint később belépve realizálom, fölösleges.
Fabien a nappaliban olvasott, felpillantva rám köszön közömbös arccal.
- Milyen volt a randi?
- Nem volt randi..- motyogom leszegve a fejem, a földre térdelve bontogatom cipőmet.
- Akkor?
- Csak teáztunk.
- Értem…teáztatok- hümment, lapoz egyet a könyvében.
- Igen, talán problémád van vele?
- Nem…ugye nem zavar, ha holnap átjön Dylan?
- Nem. Felnőtt férfi vagy, azt csinálsz, amit akarsz- vetem oda tetetett közömbösséggel, azonban mindketten tudjuk, most oda szúrt, ahol a legjobban vérzik.
A fürdőbe vonulva tusolok le, ismét jó pár sebet kaparok magamra.
Éget a bőröm. Valami nincs vele rendben. Érzem, hogy nem jó…nem az enyém.
Talán a bűntudat és a keserűség próbál kijönni a pólusaimból. Mindenesetre rettentően fáj a lelkem, és ezzel enyhíteni tudom.
Fáj, hogy anya nem boldog, hogy nem büszke rám, és hogy már valószínűleg megvet, ha nem tagadott ki eddig a családjából.
Fáj, hogy nem tudok eleget tenni a magam által állított kihívásoknak, hogy nem tudom megugrani az akadályt, hogy soha sem lehetek tökéletes és gyönyörű.
Fáj, hogy Fabien nem veszi észre…azt, amit még én sem tudok. Hogy mennyire nagyon fontos nekem, és hogy mennyire szükségem van rá. Helyette inkább talál mást, aki sokkal, ezerszer szebb mint én. Nem bízik bennem, holott nem én adtam neki bizalmatlanságra okot, nem én tusoltam az ellenséggel.
Fáj, hogy Pierre sokat vár tőlem, mégsem tudom megadni neki. Az egész darab azon áll vagy bukik, hogy megfelelően át tudom-e adni a szerepet. Én vagyok a leggyengébb láncszem, aki ráadásul főszereplő lett. Fabien is megmondta…magába bízik, bennem nem.
ÉN sem bízok magamban.
Keserű könnyek csorognak le arcomon, sírásba kezdek a zuhanykabinba roskadva. Hagyom, hogy a vízsugarak csak verjék sápatag bőröm, mossák könnyem és vérem.
Rosszul érzem magam.
A lelkem van rosszul.
***
Hosszú időbe telik míg kitalálok a fürdőből, miután elhullajtottam minden könnyem és tucatnyi karmolást, marást ejtettem magamon fáradtan dőlök be az ágyba a férfi mellé, elfordulva tőle kuporodom össze, próbálok nem magamhoz érni.
Nem a fájdalom miatt…az nem érdekelne.
Szimplán undorodom magamtól.
Selejtesnek érzem az egész jelenséget mely engem képvisel. Még arra sem vagyok jó, hogy szexeljünk…
Mert még akkor is összehányom magam. Aztán kidobhatja szegény a szőnyegét.
A sírás kerülget, így visszanyelve próbálok úgy tenni, mintha aludnék.
Vajon ha veszek neki egy szőnyeget, akkor jobb lesz a kapcsolatunk?
Nem fog haragudni?
Mert most olyan, mintha haragudna…
Vagy…a lelkemnek jobb lesz?
Talán igen. Állítólag adni jó.
Holnap után pedig hétvége, mikor is nincs próba, tehát holnap délután akár már el is mehetek, hogy megvegyem neki az ugyan ilyen szőnyeget.
Carlnak pedig akár vehetem annyi hasznát is, hogy elcipeli idáig az említett lakás dekorációt, melyet én nem bírok el.
Ennek fényében már sokkal derűlátóbban hunyom le a szemeim és készülök rá az alvásra.
Fabien Evon
Abszolút nem számítottam válaszra, max egy gyenge kis fejrázásra tőle, de amikor mosolyogva beköpi, hogy „lehet” egyből le is csapok rá.
- Mi az, hogy lehet?
- Hát az, hogy talán igen, talán nem. Ez egy ilyen köztes opció. – magyarázza önelégült kis mosollyal.
De meg tudnám szorongatni ezért a csenevész kis nyakacskáját! - Tudom mit jelent ez a szó, csak nem számítottam erre a válaszra.
- Hát, ha annyira érdekel, én sem számítottam rá, hogy ennyire félős vagy. – von vállat.
- Félős?
- Félős. Nyilván féltél, ezért nem volt elég a másik hét zuhanyrózsa valamelyike, közvetlenül Dylanéhoz kellett menned.
Ahhha… szóval erre megy ki a játék. Még mindig rágja a zöld szörny és ezért akar ledöfni a szexi nézésével.
- Ő jött oda az enyémhez. – védekezem, de közben baromira élvezem hogy vitatkozunk.
- Kedves az anyukád, de fáradt vagyok és holnap korán lesz próbánk… haza mehetünk? – vált témát miután egy lesújtó pillantással az értésemre adta, hogy leszarja mit mondok.
- Persze.
Megisszuk az italt, majd odaköszönök anyámnak is, hogy mi leléptünk. Doro legalább elengedte magát egy kicsit, amit főleg annak köszönhetek hogy jobban el volt foglalva azzal, hogy engem piszkáljon, mint azzal, hogy fél-pucér csajok veszik körül. Haladunk…
Otthon összedobok egy gyors vacsit, amit ő miután kimászott a fürdőből lazán elutasít. Most nem is tuszkolom bele, a vacsi nem olyan fontos mint a reggeli, azt pedig már el szokta fogadni.
- Fab… alszol? – hallom meg a suttogásszerű hangocskát már félig az álmok világában.
Nincs kedvem gondolkodni rajta, álmos vagyok, de mikor nem válaszolok megint elkezd piszkálni. Felszusszanva felé fordulok, mintha egy kölyök feküdne mellettem és nem tudná, hogy azért fekszem kussban az ágyban, mert rohadtul aludni akarok és nem dumálni. Mikor bezzeg azt szeretnék, akkor rám se bagózik.
- Mi lett a szőnyeggel ami itt volt?
- Te most komolyan ezért keltettél fel?! – ez nem igaz…
- Igen. Mi lett a szőnyeggel ami itt volt? – motyog halkan, az arcát nem igazán látom a sötétben.
Milyen szőnyegről is… ja hogy az… amit lerókázott… - Kidobtam.
- De te szeretted azt a szőnyeget…
- Ja. – de kisúrolni nem szerettem volna, sem elvinni a tisztítóba, abban az állapotban.
- De miért dobtad ki, ha szeretted?
- Doro késő van, korán kell kelnünk holnap.
- De miért dobtad ki?! - erősködik.
Bassza meg! - Azért, mert meg sem akartam próbálni belőle kiszedni a hányásfoltot. Na, most aludj. – morranok fel.
Ha még egyszer megszólal, beragasztom a száját, a kezeit meg összekötöm, hogy piszkálni se tudjon. Szerencséjére ezúttal hallgat rám, így végre valahára nyugodtan visszaaludhatok, de a picur kezecskét, amit időközben megragadtam nem engedem el. Finom Doro illata van ezért tartom, így kénytelen közelebb húzódni hozzám, ha nem akar kinyújtott karral aludni.
***
A próbán Pierre nem vesz részt. Vagy valami fontosabb dolga akadhatott, vagy úgy gondolja, hogy most már nem kell fölöttünk szobroznia órákon á. Mindenesetre kevésbé fáraszt le szellemileg ez az egész, ha nem kell a fitymáló képét bámulnom.
Mert az az érzésem, hogy haladunk. Fejlődünk.
Akármiben is, de mindenképpen változik valami és úgy érzem a jó irányba. Egészen pár perc elteltéig, amikor végzünk a nyújtással és elkezdjük a darabot próbálni. Észreveszem, hogy Doroval valami nincs rendben, még a szokottnál is furább… nem is inkább letargikus.
Mint mikor be van borulva odakint és semmihez sincs kedve az embernek. Fogalmam sincs mi baja van, de nagyon nem tetszik. Ne most kezdjen el depizni, mikor végre elemében kellene lennie. A sok hiba egyáltalán nem rá vall, lélekben egészen máshol kalandozik a kicsike és nekem kell kiderítenem, hogy mi lehet a gubanc, mert most nem én vagyok a hunyó. Ma még semmit sem vétettem őfelsége ellen.
- Doro, mi van veled? – kérdezem mikor már kezdem unni hogy a nagy semmiért táncolunk itt.
- Semmi.
- Akkor nem hibáznál ennyit.
- Csak fáradt vagyok. - Ez hülyeség! Mióta felkelt azóta ilyen, pedig tegnap este még normális volt - Csináljuk.
Kelletlenül folytatom, de úgy, sem lesz az igazi. Ebédszünetben kiugrunk kajálni, nagy nehezen belebeszélek egy kis táplálékot, de ahogy ma minden más, ez is nehezebben megy a szokottnál.
A nap vánszorogva megy el, nincs kedvem semmihez, teljesen lehangol még az is ha ránézek, nem még a siralmas teljesítménye. Ennél maximalistábbnak ismertem meg, valami gáz lehet amiről nem tudok, vagy nem is akarja elmondani, úgyhogy nekem kell kiderítenem mi lehet az.
Az öltözőben gyorsan átkapjuk a ruháink, közben azon gondolkozom, hogy szedjem ki belőle mi baja, a lelkizés nem az erősségem ezért jól jönni egy-két tipp, hogy mégis hogy a fenébe vágjak bele, amikor is kiböki:
- Ma… ne várj meg, nem veled megyek haza.
- Miért is nem? – kapom fel a fejem érdeklődve.
- Mert programom van.
- Miféle progra…
- Mehetünk Doro? – kiált ide Carl.
Szóval e-féle program mi? Na szép. Én puszta szolidaritásból nem viszek fel senkit, ez meg az első adandó alkalommal bepasizik? És mi van azzal a szöveggel, hogy „mindketten fiúk vagyunk, nem lehet semmi…”? Vagy Carl talán transzvesztita? Ő nem tartozik a hímnemű egyedek közé?? - Hova is?
- Teázni. – mondja Carl, felém pillantva - Tegnap megbeszéltük, nem igaz?
Felötlik bennem egy bizonyos szó, egy „lehet”, amit tegnap nem nagyon igyekezett megmagyarázni. Szóval ez lenne a kis bosszúja amiért együtt zuhanyoztam Dylannel? Elmegy randizni a tesójával csak hogy bosszantson?
Hát, gratulálhatnék is a tervéhez, mert rohadtul bejött! Pillanatnyilag nem tudom melyiküket fojtanám meg szívesebben, de próbálom nem kimutatni mennyire felhúzott ezzel a trükkel, nehogy még ezt az örömet is megadjam nekik.
- Hát akkor… jó szórakozást!- vetem oda semlegesen, majd elkapom a dzsekimet és elhúzok.
Fogja a halál végignézni, ahogy ezek elsétálnak ketten!
Otthon nem nagyon tudok mit kezdeni magammal, semmihez nincs kedvem még a főzéshez sem anélkül hogy a mosogatóba vágnék néhány tányért, odaképzelve Carl önelégült képét hogy ezer szilánkra zúzzam szét.
Berakok egy filmet, de mikor vége még mindig nincs itthon. Most már nem csak pipa vagyok, hanem aggódom is. Doro olyan mint egy gyerek ha felnőtt kapcsolatról van szó, ha pedig az a majom kihasználja, akkor komolyan úgy végzi mint a képzeletbeli tányérom.
Leemelek egy vaskos könyvet a polcról – nem tudom mi a címe és a betűket se nagyon látom, de elkezdem olvasni. Valahol az első fejezet végénél járok mikor nyílik az ajtó.
Csak azért se pattanok fel, hogy megnézzem milyen állapotban van, hanem megvárom míg beérve a nappaliba elém áll.
- Milyen volt a randi? – pillantok fel viszonylag unottan, de a tekintetem rögtön az ajkaira szegeződik.
Nem. Nem csókolta meg…
- Nem volt randi... - motyogja leszegett fejjel, majd a cipőjét kezdi kikötni.
- Akkor?
- Csak teáztunk.
- Értem… teáztatok. – van olyan fázis a társas kapcsolatokban amikor még „csak teázunk”?
- Igen, talán problémád van vele?
Igen! - Nem… ugye nem zavar, ha holnap átjön Dylan?
- Nem. Felnőtt férfi vagy, azt csinálsz, amit akarsz. – mondja, majd amint lekerül a cipő elsétál mellettem.
Vissza akartam szúrni, de csak azt értem el vele, hogy még jobban idegesít a közömbössége. A jégherceg maszkja most először komolyan az idegeimre megy!
***
Másnap megint randira megy. Már nem is szólok semmit, éppen azon gondolkozom, hogy nekem is el kéne mennem a Zero-ba és felszednem valakit, mert Doroval nem fog összejönni a dolog. Már így is rekordot döntöttem a türelmemmel és nem szívesen ismerem be, hogy valami túl nagy falat lehet nekem.
Azt mondtam áthívom Dylant, de csak dühös voltam. Valójában egyáltalán nem az esetem, túl tenyérbe mászó a modora, eszemben sincs randizni vele, annyira meg nem vagyok magányos, hogy vele dugjak.
Amikor csengetnek és őt találom az ajtóban, nehezen állom meg hogy el ne fintorodjam.
Ez most komoly? Ha már telepatikus képességem van, legalább pontosan közvetítenék…
- Hogy kerülsz ide?
- Azt csiripelték a madarak, hogy ma ráérsz. – mosolyog féloldalasan, kivillantva hófehér fogsorát.
- Bocs, de épp menni készültem. – hazudom, felkapva a tárcámat meg a telefonomat a szekrényről.
- Veled tartok. Biztos tudsz egy-két klassz helyet a városban. Körbevezethetnél.
- Aztán mi? – fonom karba a kezeim. – Papás mamást játszunk? Figyelj… nincs most kedvem ehhez az egészhez. Bökd ki mit akarsz, aztán húzz el.
- Hogy érted? – ráncolja a homlokát.
- Ugyan már! Mire megy ki a játék? Sorsot húztatok hogy Carl Doroval, te meg velem szórakozol, vagy mi? Nem jött be, ennyi az egész, szóval most kibököd, vagy le is léphetsz?
Lehervad a mosoly az arcáról. – Nem értesz te semmi.
- Akkor hallgatlak. – tárom ki az ajtót, hogy beljebb jöhessen. Meg is teszi, odabent pedig az egyik bárszékre ülve figyelem őt.
- Azt akarom, hogy te legyél a partnerem A hattyúk tavában. – jelenti ki határozottan.
- Már van partnerem.
Erre örömtelen nevetést hallat. – Te sem gondolod komolyan! Nem is értem, hogy Pierre miért adta neki a főszerepet!
- Mert gyönyörű, profi táncos.
- Szerintem inkább, mert bejön neki, de mindegy is. Ő túl kevés hozzád, ha nem szabadulsz meg tőle le fogja húzni az előadást és téged is. Legyél az én partnerem.
Nem mondom, feldühít amit mond, nagyon is. Az kurva biztos, hogy valamit nagyon félrenézett, ha azt hiszi, hogy Doro nem elég jó, mert az. A profizmusa és a benne rejlő lehetőségek miatt lett az övé a főszerep, de ettől eltekintve is egy valamit nem értek.
- Mi van Carlal? Nem vagytok partnerek? Mit szól a tervedhez?
- Nem tud róla. – ingatja a fejét – Ő… más véleményen van.
- És te mért fordulnál a testvéred ellen? – ezt nem értem. Ikrek ráadásul partnerek, teljes összhangban, akkor miért? Mit akar Dylan?
Összeszorítja az ajkait, de nem válaszol, én meg kifújom a bent tartott levegőt.
- Szerintem felejtsük el hogy ma egyáltalán idejöttél. Húzz el, nincs miről beszélnünk. – intek az ajtó felé – Doro a partnerem és az is marad, akármit is gondolsz róla, majd a premier napján meglátod, hogy mit tud.
- Ha még az övé lesz a szerep. – mosolyog sunyin.
- Az övé lesz, arról gondoskodom.
Sokáig farkasszemet nézünk, némán vívva meg egy csatát ami akkor kezdődött el amikor ezek megjelentek. Végül elfordul és egy szó nélkül távozik, én meg ledobom maga a fotelba és egy pillanatig nem gondolok semmire, majd pedig ahogy Dylannek mondtam, tényleg leléptek. Ki kell szellőztetnem a fejem…
Kb. egy órával később érek haza, amikor már sötétedett odakint. Kinyitom az ajtót, a homlokom rácba szalad az összegöngyölt szőnyeg láttán az előszobában. Mi a fene ez?
Ugyanolyan mint az amit kidobtam. Csak nem Doro…?
Elvigyorodom és leteszem a kezemben tartott pezsgőt a konyhapultra, aztán a keresésére indulok. A fürdőből hallani a víz folyását ezért gondolkodás nélkül fogok a kilincsre és nyitok be, de ott helyben meg is dermedek, ahogy megpillantom a zuhany alatt háttal ácsorgó Dorot.
Nem igazán gondolkodtam azon, hogy kopognom kellett volna, láttam már meztelenül, meg is fürdettem, de erre a látványra nem készültem fel.
- Mi a lófasz ez? – mozdulok meg végre és közelebb a csörtetetek, a szemeimet végigfuttatva a lapockáin és az oldalát borító varas csíkokon, foltokon. Érzem, hogy a harag lassan szivárog be az izmaimba egy ismeretlen személy iránt – Ki volt az? Ki bántott?
- Fa-Fabien… - felnézek, de nem tudom mit mondjak, vagy mi a franc folyik itt.
Olyan kétségbeesett arcot vág, mintha én lennék az ördög, a következő pillanatban, pedig zokogni kezd.
Teljesen sokkol, némán nézem, ahogy lerángatja a törölközőt az akasztóról és maga elé szorítja. Az idő is megáll ahogy összekuporodik a zuhanyzó sarkában, egy kis kupac lesz mindössze, de a vállán látszó seb szinte rikít a hófehér bőrön.
Nem foglalkozva azzal hogy vizes leszek, belépek a zuhanyzóba, leülök mellé és átkarolom a vállát, közelebb húzom, aztán pedig az ölembe. Nem mozdulok, még simogatni se merem a hátán, nehogy súroljam valamelyik sebet, az agyam pedig folyamatosan azok zakatol, hogy ki volt az a rohadék vagy hogy mikor… de senki más nem jut eszembe csak Carl.
Senki mással nem volt kettesben, senki más nem tehette…
- Carl volt az? Bántott Doro? – kérdezem a fogaim között szűrve a szavakat, hogy ne ordítsak és ijesszem meg még jobban.
Megrázza a fejét, amit inkább érzek mint látok.
- Akkor? Mond meg hercegnő. – simítok gyengéden a tincsei közé mire felemeli végre a fejét, de nem néz a szemembe.
- É-én… én tettem…
- Mi?
- Én… tettem… - rám néz, az ajkai remegnek – Most… most undorodsz tőlem?
Még mindig ott tartok hogy ő volt és nem értem. – Miért csináltad hercegnő?
Kitörli a szeméből a vizet, olyan szánalomra méltó látványt nyújt. Mi a franc történt vele? Nemrég még minden oké volt. Szórakoztunk, javult a teljesítménye… jól megvoltunk.
Két napja kezdődött. Akkor amikor elvittem anyámnak a jegyeket még rendben volt, ez biztos.
Eszembe jut az, amikor az éjszaka közepén felkeltett és kérdezgetett, már akkor furcsának tűnt…
- Ezt beszéljük meg oké? De előbb másszunk ki innen. – sóhajtom, hátratúrva az arcomra tapadt tincseim.
Doro ismét csak bólint, én pedig vele együtt felállok és a hálóba viszem ahol lepakolom az ágyra, mint egy csomagot.
- Vizes lesz…
- Leszarom. Mutasd, hadd lássam. – húzom a törölközőt. Nehezen akarja elengedni, de nem tágítok, szemügyre veszem őket. Némelyik biztos, hogy vérzett is, van amelyiknél csak kipirosodott a bőre, máshol szabályos csíkok vannak mintha… - Kapartad a bőröd?
- Undorodsz tőlem igaz? Undorító vagyok…
- Fejezd már be ezt a hülyeséget! Arra válaszolj, amit kérdeztem! – förmedek rá ingerülten, ami főleg abból fakad, hogy aggódom, tanácstalan vagyok és örülnék ha valaki felvilágosítana mi a büdös franc történik a fejecskéjében?!
- Igen…
- Miért?
Vállvonogatás. – Még nem adtam oda az édesanyámnak a jegyeket.
- Majd odaadod, még van rá időd.
- De oda kell adnom, muszáj. – suttogja remegve.
Biztos fázik, mert még mindig csurom vizes. Kikapok a szekrényből egy száraz törölközőt és bebugyolálom, majd én is levetem az átázott gönceim és egy fürdőköpenyt húzok fel mielőtt visszaülnék mellé a kezemben egy tubus kenőccsel.
- Nem akarsz vele találkozni? – kérdezem, kicsit nyugodtabban miután kezdek rájönni valamire.
- Hálátlan vagyok. Ő nevelt fel, mindent megtett értem, fizette a balett órákat…
- Ez az anyák dolga nem? A gyerekről gondoskodni.
- Mindent tönkretettem. – suttogja sápadtan remegve.
A tenyereim közé fogom az arcát hogy megemelve magamra irányítsam a figyelmét. – Mindent meg lehet oldani Doro. Gyerünk, ne tedd ezt velem, ha sokáig kell vigasztalnom valakit én is lelki roncs leszek. Vissza akarom kapni azt a Dorot, aki veszekedik velem, meg dömpernek nevez, akivel smároltam egy diszkó sötét sarkában. Itt van valahol az a Doro?
Mosolyogva cirógatom az arcát, jobbat nem tudom, csak azt, hogy egyáltalán nem jó érzés ilyennek látni. Hogy összeroppan a nyomás alatt, hogy megadja magát.
A művészvilág már csak ilyen. Gyönyörű és kegyetlen. A szépséggel csábítja el az embereket, de épp olyan kegyetlenül bánik a szépséget megalkotó művészekkel. Ha nem tudod elviselni, összeroppansz és én nem fogom hagyni, hogy Doro összetörjön. Ő az én kis jéghercegem, aki nemrég még egy márványszoborra emlékeztetett most meg itt sírdogál az ágyamon, hatalmas szénfekete szemeit rám meresztve, mint egy sérült kis kolibri.
- Vettél nekem egy másik szőnyeget? – kérdezem, hogy eltereljem a figyelmét.
Biccent. – Tetszik?
- Ja. Pont ugyanolyan, mint amit kidobtam. Biztos sokat kerested. – borzolok a hajába, majd félig mögé, félig mellé ülve elkezdem kenegetni a sebeit a kenőccsel.
Akkor írta ki a doki amikor elestem és lehorzsoltam a karom, ettől sokkal hamarább be fog gyógyulni a bőre, ami így is olyan vékony és sérülékeny.
Miután mindegyiket alaposan bekentem és biztosít arról, hogy máshol nincsen elteszem a krémet és egy fekete kis bőrtokkal térek vissza.
- Az mi? – pislog a kezem felé.
- Manikűrkészlet. Parancsolj. – nyújtom át neki.
Tétován elveszi, a kezét felemelve méri végig a vékony ujjakat, amiken már szép hosszú körmök ékeskednek. Épp ideje levágni, legalább nem tudja majd véresre kaparni magát, még csak véletlenül sem.
Tanácstalanul nézi a kis ezüstszín ollót, mintha nem tudná mit kezdjen vele. – Tudod használni ugye? – húzom fel a szemöldököm, bár csak viccnek szántam a kérdést a végén mégis komolyan választ kapok rá, ami megint kiakaszt.
- Mindig anya vágja le nekem.
- Az anyád? – ismétlem lassan.
- Szeret gondoskodni rólam. – illeszti a körméhez az ollót, de látom, hogy így bele fog vágni, ezért elveszem tőle és mögé ülve demonstrálom, hogyan is kéne ezt csinálni.
- Doro te felnőtt vagy. Nem egy kisgyerek. – kezdem nyugodtan – Amit anyád csinál az… túlzás. Érted? Nem normális.
- Ne mondj róla rosszat. Szeret engem és gondoskodik rólam, mert ez boldoggá teszi. Nem okozhatok neki csalódást. – fordul felém bizonytalanul, mégis van egyfajta határozottság benne, mintha olyasmit mondana, amit ezerszer is belésulykoltak.
- Huszonhárom éves vagy hercegnő. Huszonhárom. Velem egyenrangú balett művész, vagyis biztos hogy annyit keresel mint én. Ebből a pénzből pedig megengedhetnél magadnak egy klassz lakást, kocsit, utazhatnál… mit tudom én! Nem anyád körül forog a világ, ez a te életed. Lehetetlen, hogy csalódást okozz bárkinek is, amikor ilyen sikeres vagy. – mondom mélyen a szemébe nézve. A sötét tekintete szinte magába szippant, olyan figyelemmel és intenzitással mered rám, még csak nem is pislog.
Igazán aranyos így, amit egy puha csókkal jutalmazok az ajkaira. – Menjünk most, adjuk oda neki a jegyeket, aztán csináljunk valami őrültséget, hogy lezárjuk ezt az amúgy is őrülten szar napot. – szakítom el tőle a tekintetem, mielőtt teljesen megbabonáz.
- Együtt? – nyekergi édesen.
- Ó igen. Kap tőlem autógrammot is. – kacsintok rá vigyorogva, elképzelve az anyja képét magam elé, amint beállítunk.
- Nem hiszem, hogy látni akarna téged. – áll fel lassan, a dereka köré csavarva a törölközőt.
- És sem őt, de elkísérlek. – jelentem ki, ezzel le is zárva a témát.
Mindketten felöltözünk, a felsője alá fölvesz egy vékony trikót, hogy ne krémezzen össze mindent, aztán a pólót is. Én addig beszárítom a hajam, hogy ne kapjak tüdőgyulladást odakint, majd mosolyogva átadom neki az ajándékát is, ami ma lett készen.
Még az illata is mesés, első osztályú bőrből készült motoros ruha, természetesen fekete és úgy passzol, mintha ráöntötték volna. A segge is megérne egy misét benne, irigylem is a motorom ülését, amiért olyan szépen simul rá és még csak nem is panaszkodik a ruci miatt.
A lakásuk előtt toporogva csenget még egyszer, a kezében szorongatva a borítok, amiben a jegyet hozta. Finoman átkarolom a derekát, hogy ne legyen már olyan ideges, mintha a legfelsőbb bíróság előtt készülne megjelenni, de nem sokra megyek vele.
Anyuci végre méltóztatik kinyitni az ajtót.
- Dorian… - méri égig a fiát szörnyűlködve.
- Szia anya. – húz mosolyt az arcára, én meg megbököm a könyökét, hogy mozduljon végre – Elhoztam a jegyet A hattyúk tavára… e-eljössz? Kérlek, gyere el! Én… szeretném ha ott lennél.
- Nem zártak ki miatta? – pillant rám gyűlölködve. – A rendező úr észre fogja venni, hogy elront téged.
- Nem anya! Fabien csodálatos táncos, nem fog…
- Ne feleselj Dorian!
- Bocsánat… - süti le a szemeit.
Na, ne már! – Hölgyem, talán feltűnhetett volna, hogy a fiát FŐSZEREPRE választották ki. Tudja az mit jelent? – kérdezem élesen – Azt hogy a legjobb balett művész az országban.
- Az volt, de maga tökreteszi. – mér végig.
- Ez nem lehetséges. Tudja, én vagyok a másik legjobb balett művész, a partnere.
- Tudom ki magam.
- Helyes. Mert én is tudom maga ki. – nézek a szemébe.
Felszegi az állát.
Elég volt rákeresni a neten a nevére és kidobta az egyik művészeti galéria címét, ahol volt ilyen nevű festő, de akinek a karrierje hamar véget ért, amikor terhesen visszavonult. Ha pedig nem dolgozik csak Doro tekintélyes gázsijából élhet, miközben úgy kezeli őt, mintha egy magatehetetlen gyerek lenne.
Kezdem egyre jobban érteni, hogy mi, miért van úgy ahogy…
- Mehetünk szépségem? – puszilok a halántékára, anyuci szeme láttára, mire azok haragosan villannak meg, a száját undorodva elhúzza.
- Bemocskolta a fiamat a gusztustalan perverz…
- Magának is jó estét! És ne ráncolja a homlokát, a végén még nyoma marad. – mosolygok rá egy cseppet sem vidáman. Velem nem fog baszakodni egy vén szipirtyó sem!
Dorian Leroy
A másnapi próba mondhatni siralmas.
Az, hogy nem érezzük Fabiennel az összhangot nem kifejezés. Életemben azt hiszem először fordul elő, hogy rálépek a táncpartnerem lábára, illetve a sajátomban esek el. Még egy kisebb vitán is átesünk, melynek a végére természetesen az ikrek emlegetése is előkerül. Ennek fényében távozom Carllal próba után.
- Láttam, hogy veszekedtetek…jól vagy? – kérdi már a bérelt kocsijának ajtaját nyitva előttem.
Lomhán ülök be, tekintetem sötéten örvénylő, fáradt. Nem aludtam rendesen, és ha jól számolom ez lesz már a második napja, hogy egy falat sem maradt meg bennem. Kezd kimerülni a szervezetem, ezért sokkal nyűgösebb és fáradékonyabb is vagyok.
- Jól vagyok…
- Min veszekedtetek?
- Semmi fontoson. – övezem be magam.
- Ha nem lenne fontos, nyilván nem rágnád miatta magad. Szóval? Ki vele…- huppan be mellém, s már indít is.
- Még is miért érdekel téged? Ha a szerepünk kell miért jópofiztok…miért nem veszitek el, és kész? Ha az a célotok, hogy összeugrasszatok minket Fabiennel, akkor tudod mit…? Jól haladtok. És nem tetszik. Ha így folytatjátok morci leszek, megcsúsztok a lépcsőn és eltörik véletlen a lábatok.
Carl szemöldöke a homlok tetejére szökik, egy pillanatra csöndben marad, majd hangosan felnevet. Csilingelő, kellemes nevetése van, valahogy most mégis bántja a fülem. Az egész férfi jelensége bánt…
Túlságosan is tökéletes.
- Tudod Doro, vicces fiúcska vagy. Nem hittem volna, hogy van humorérzéked…igazából. Sok mindent nem néztem volna ki belőled. Azt sem, hogy eljössz a bárba….Dylan azt mondtam nem jössz, de én reméltem. És, hát ugye lejöttetek. Aztán itt volt ez a randi téma, és oda is eljöttél, és mi most együtt kocsikázunk…hova is?
- Szőnyeget venni – egészítem ki a mondatát.
- Szőnyeget venni- folytatja- ami már több mint amit remélhettem. És én ennek persze nagyon örülök, hiszen egyre több időt töltünk egymással így alkalmunk nyílhat megismerni a másikat, és….
Monológot tart, de a felére nem tudok figyelni.
Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, miszerint hogy a manóba tud ennyit beszélni egy levegővétellel, vagy hogy még is mit akar tőlem. Mire akar kilyukadni? Miért pont engem fűzöget…
Mikor érünk már oda?
És mit fog szólni Fabien a szőnyeghez? Vagy egyáltalán ahhoz, hogy eljöttem megint Carllal. Nyilván nem fog neki tetszeni.
Haragudni fog rám?
Utálni fog…ő is?
Anyám már utál…én gyűlölöm magam. Ha az egyetlen személy is meg fog utálni, aki eddig kedvelt elveszítem minden támogatásom és összeroppanok.
Ettől a gondolattól csak még mélyebbre süllyedek letargiámba. Eszembe sem jut, hogy már rég összeroppantam, s ennél mélyebbre már nem csúszhatnék.
Carl csak csacsog, csacsog.
A szőnyegeshez érve kedélyesen cseveg az eladóval így némi kedvezményt kicsikarva. Miután megveszem a kárpitot készségesen cipeli ki a kocsihoz, majd ismét beülünk.
- Nem lenne kedved egy kávéhoz?
- Fáradt vagyok, ne haragudj, de haza szeretnék menni.
- Megértem….akkor, talán legközelebb?
- Carl…
- Tessék? – nézi az utat. Besötétedett már, biztosan vezet.
- Nem muszáj kedvesnek lenned velem. Fabien anélkül is megdugja az öcsédet…
Lassít a kocsival, majd kapva egy piros lámpát leállunk. Felém fordul, tekintetéből sugárzik az értetlenség.
- Doro…én nem azért vagyok veled kedves, mert muszáj, hanem mert…
- Mert?
- Mert úgy gondolom, hogy remek táncos vagy, és jobban szeretnélek megismerni. Szeretném azt hinni, hogy akár még lehet köztünk valami.
Túlságosan is különös és barátságos a mosolya, és az sem segít, hogy a combomra csúsztatja a kezét.
Megrémít vele…
Sápatagon nézek a kezére a lábamon, rátéve sajátomat tolom el onnan lassan, visszanavigálva a váltóra, azonban nem veszem le kezem az övéről, így biztosra menve, hogy ott is marad és nem indul ismét kalandozó túrára.
- De..miért?!
- Miért..miért…- indít, a gázba lép- mert a zsánerem vagy. A legtöbb melegnek az lennél. Fabien irtó szerencsés, talán túlságosan is. Aki viszont Dylannel kikezd…valljuk be, lehet hogy csak egy olyat érdemel, mint ő.
- Dylan a testvéred…nem mondhatsz rá ilyet- húzom el a kezem, hangom sírontúli.
- Dylanről mindenki tudja, hogy egy kurva. A testvérem, szeretem, de az. Az pedig, aki vele lefekszik az őt is minősíti. Te többet érdemelsz, mint egy Fabien Evon.
- Semmit sem tudsz Fabienről, ne mondj róla rosszat. Sokkal sokkal többet ér, mint bármelyikőtök a társulatban. Mert...
Mert részegen összeszedett, megetetett, megfürdetett és lefektetett aludni? És mert csak azért nem használta ki a helyzetét, mert behánytam? Igen…erről a részéről nem kell tudnia.
- Ezt úgy mondod, mintha szerelmesek lennétek. Azt hittem ezek csak pletykák. Összejöttetek?
- Mi nem!
- Akkor? Nem értem. Csak keféltek?
Sose fésülgettük egymás haját és még csak fel sem mostuk közösen a padlót.
Homlokom ráncokba szalad, értetlenül nézek a férfire, aki egyhamar be is parkol a lakás elé. Ahogy meglátja az arcom vonásai hirtelen szelídülnek, hahotába kezd.
- Istenem, Dorian te annyira édes vagy. Ne mondd nekem, hogy ti még nem…te még…nem is voltál soha senkivel együtt, ugye?
- Most is veled vagyok- mutatok rá fáradtan, kikecmeregve a kocsiból, s megindulva az emelet felé.
Carl a szőnyeggel a vállán sétál mellettem.
- Mindig is egy szűz fiúra vágytam. Annyira ritka manapság az olyan, aki korban van, ilyen édes és még érintetlen…
Szinte kitépem a kezéből a szőnyeget felérve.
Nagyon intim irányt vett az amerikai közvetlenség, amely számomra indiszkrét. Már-már tolom kifele a lakásból sűrűn megköszönve segítségét.
Azonban még mielőtt bezárhatnám az ajtót, még megállít egy szóra.
- Ha bármi van, hívj fel nyugodtan, a nagy jegyzékben benne van a telefonszámom. Neked mindig ráérek..
Kacsint és távozik.
Keresni kezdem Fabient, de sehol sem találom.
Vajon tényleg áthívta Dylant…? És most..elmentek valahova?
Csak így lehet, elvégre nincs itt sem a motoros ruhája, sem a sisakja, a pénztárcája sem.
És így szűnt meg létezni az utolsó személy is, aki még ép észben tartotta Dorian Leroyt.
Lelki szemeim előtt megannyi ocsmány kép lebeg mit is kezdhetnek most épp egymással a lepukkant hotelszobában. Eközben pedig Carl szépen babysittelt, hogy ne legyek láb alatt….Együtt dalol az egész csapat.
Én pedig ostoba voltam, és be is nyaltam az egészet.
Megettem, amit elém raktak, ezért pedig nem hibáztathatok mást, kizárólag magamat.
Ostoba, buta…haszontalan…Dorian.
***
A zuhanykabinban állva elnyomja idegennek ható zokogásom hangját a vízcsobogás. A gondolataimat is. Megannyi karmolással ékesítem hátam, oldalam. A fájdalom ilyen esetben jó. Ezzel levezetem a feszültséget, s mivel úgy gondolom megérdemlem azt, hogy fájjon és vérezzen így ezerszer könnyebb feldolgozni a gondolatot, hogy egy selejt vagyok.
Egy selejt, aki mindenkinek csak csalódást okoz.
Anyának is csalódást okoztam, mikor magára hagytam fittyet hányva utasítására.
Pierrenek is csalódást okoztam, elvégre elhívta ezt az amerikai két jómadarat, hogy ha elrontanánk a dolgokat akkor is legyen valaki aki táncoljon helyettünk.
És Fabiennek is csalódást okoztam, mi másért lenne most inkább Dylannel mint velem…? Miért veszekedtünk volna a próbán? Miért nincs itt velem?
Mennyire undorodna tőlem, ha látná ahogyan kinézek. Amit tettem magammal…
Csúnya vagyok. Akármit is teszek, egy undorító rút kiskacsa, akiből fehér hattyú sem lesz, nemhogy fekete.
Az egész esélytelen…talán ha megölném magam azzal mindenkinek szívességet tennék. Anya csak egy ideig bánkódna, de már így is van elég pénzem, hogy a temetést ne neki kelljen állnia. Pierre elégedett lenne, mert már nem lenne kérdés, hogy képes leszek-e letáncolni a szerepemet, Fabien pedig kizárólag győztesként jönne ki a helyzetből elvégre ismét szabad lehetne, és nem kéne egy olyan nyomorultat pesztrálnia idejével és pénzével mint amilyen én is vagyok.
Jó megoldásnak tűnik…
A mostani lehető legjobbnak…
- Mi a lófasz ez? – csattan fel hirtelen mögülem egy hang. Ledermedve fordulok meg, már kotrom is magam elé a törölközőt. Nem akarom, hogy lássa, nem akarom, hogy tudjon róla hogy nézek ki. Nem akarom kedvét szegni és hányingert kelteni.
- Fa-Fabien…
A szemébe nézve elszégyellem magam.
Látom az arcán a döbbenetet, a haragot.
Haragszik rám. Nálam pedig ez az utolsó dolog, amitől betelik a pohár és eltörik a mécses. Felsírva kuporodom be a sarokba, szorosan fogom magamhoz a törölközőt így takarva minden porcikámat, s próbálok a legkisebbre összezsugorodni, hogy ne is kelljen látnia. Abban reménykedem most eltűnök, majd beszippant a sarok, vagy nem is tudom….mondjuk csak rám szakad valamelyik csempe és meghalok. De nincs ekkora szerencsém…
Hirtelen a meleg testét érzem magam mellett, hatalmas, védelmező karjai körül fonnak, suttogó hangja megnyugtat.
- Carl volt az? Bántott Doro? – tudakolja sebeim forrását, mire megrázom a fejem.
- Akkor? Mond meg hercegnő.- simogat a hajamba.
Hatalmas szemekkel nézek fel rá, csak az ajkait lesem, nem merek a szemébe pillantani.
- É-én… én tettem…
- Mi?
- Én… tettem… - ismétlem meg sírósan- Most… most undorodsz tőlem?
- Miért csináltad hercegnő?
Hogy miért?
Ha elmondanám ostobának és defektesnek hinnél. Nem…inkább megtudnád, hogy az vagyok…
- Ezt beszéljük meg oké? De előbb másszunk ki innen….
Biccentek, ő kiszed, és egészen elvisz agy ágyáig, ahova könnyedén letesz.
- Vizes lesz…
- Leszarom. Mutasd, hadd lássam. – kezd tüzetesen vizsgálgatni.- Kapartad a bőröd? –képed el.
Nem akarom, hogy tudja, nem akarom, hogy lássa. Hogy hozzám érjen, hogy nézzen. Nem akarom bemocskolni, nem bírom elviselni a tudatot, hogy látja mennyire nyomorult vagyok. Hogy sajnál. Hogy kinevessen, mert…nem vagyok fele olyan tökéletes sem, mint ő…
- Undorodsz tőlem igaz? Undorító vagyok…
- Fejezd már be ezt a hülyeséget! Arra válaszolj, amit kérdeztem!
Megszeppenve szegem le a fejem, nem akarok róla beszélni.
Béna vagyok, tudom. De beismerni az egészen más dolog. Anya sem szereti, mikor kaparom magam. Egyáltalán nem. Dühös olyankor, és azt nem szeretem.
Félek attól, ha valaki dühös rám, mert tudom, hogy csalódást okoztam neki.
Én pedig nem akarok még több csalódást okozni.
Nem akarom, hogy ne szeressen, hogy kiábránduljon belőlem.
- - Igen…
- - Miért?
Hogy miért?
Ez egy elég komplex, mégis egyszerű dolog.
Mert undorító vagyok aki mindenkinek csalódást okoz, és mert nem bírom a tudatot, hogy ezzel másokat bántok, így magamat bántom. Ezáltal sokkal könnyebb elfogadni a kézenfekvő tényeket. Egy szerencsétlen, hasznavehetetlen csődtömeg vagyok.
Így aztán csak a vállaimat vonogatom, terelek.
- Még nem adtam oda az édesanyámnak a jegyeket.
- Majd odaadod, még van rá időd.
Az idő az, amiben a leginkább szűkölködünk mostanában kedves Fabien Evon.
- De oda kell adnom, muszáj.
Gondoskodóan bugyolál be egy törölközőbe, ő is átvedlik egy kényelmesebb és melegebb fürdőköpenybe, majd leülve mögém kezdi finoman kenegetni a sebeimet.
Annyira óvatosan csinálja, és mégis gondoskodóan. Apró mozdulatai során sok minden átértékelődik bennem. Már megint ő kapar össze a béka feneke alól. Már megint ő gondoskodik rólam. Azt hiszem csak kolonc vagyok a nyakán, egyre jobban frusztrál, hogy nem tudom neki megadni azt, amiért csinálja ezt az egészet. Nem akarok úgy lefeküdni vele, hogy bénázok. Ha nem is nevetne ki, de biztos vagyok benne, hogy jobbat érdemel mint egy első bálozó szenvedését és sírását. És…nem is tudom.
Azzal, hogy ennyire kedves megrémít. Nem akarom, hogy közel kerüljön hozzám.
Nem akarom, hogy szeressen. Nem érdemlem meg a szeretetet. Nem vagyok elég jó a táncban, nem vagyok elég jó a magánéletemben. Arra sem vagyok elég jó, hogy magamat ellássam. Most is az én hülyeségemet korrigálja.
Félek…
- Nem akarsz vele találkozni? – kérdi a hosszas csönd után.
- Hálátlan vagyok. Ő nevelt fel, mindent megtett értem, fizette a balett órákat…- és feladta az életét, hogy nekem jobb legyen. Megannyiszor végighallgattam már.
- Ez az anyák dolga, nem? A gyerekről gondoskodni.
Rossz gyerek vagyok..a legrosszabb.
- Mindent tönkretettem…
Fabien széles tenyerei közé fogva arcom emeli meg, hogy rá figyeljek. A sírás kerülget, nem merek a szemeibe nézni. Szégyellem magam. Szégyellem, hogy ilyen állapotban kellett látnia.
Engem, Dorian Leroyt…aki arról volt híres, hogy soha sem mutatta ki az érzelmeit.
A tökéletes emberek nem törnek meg.
Én pedig nem tudom összeszedni magam, ami még jobban aggaszt.
- Mindent meg lehet oldani Doro. Gyerünk, ne tedd ezt velem, ha sokáig kell vigasztalnom valakit én is lelki roncs leszek. Vissza akarom kapni azt a Dorot, aki veszekedik velem, meg dömpernek nevez, akivel smároltam egy diszkó sötét sarkában. Itt van valahol az a Doro? – cirógat, beszél hozzám mint valami kómában fekvő agyhalotthoz. Nagyjából annyit is fogok fel a szavaiból, elvégre túlságosan hangosan dübörögnek a hangok a fejemben. Végül témát terel így kiszakítva egy pillanatra a sötét közegből melybe süppedtem- Vettél nekem egy másik szőnyeget?
- Tetszik?- biccentek aprót.
- Ja. Pont ugyanolyan, mint amit kidobtam. Biztos sokat kerested.
Miután végzett a kenegetésemmel feláll, s egy pár pillanat múlva vissza is tér aprócska bőrtokjával a kezében, melyből előkerül egy ezüstös kisolló.
- Az mi?
- Manikűrkészlet. Parancsolj.
Én nem vagyok lány…nekem nem kell szép köröm…Nem értem mit akar ezzel.
- Tudod használni, ugye? – kérdi vicceskedve.
Hogy őszinte legyek…nem.
- Mindig anya vágja le nekem.
- Az anyád?
- Szeret gondoskodni rólam. – próbálok nekilátni a körömvágásnak, azonban elveszi, és szépen levágja az elsőt. Miután látja, hogy esélytelen vagyok egyelőre, így kegyesen a többit is lemetszegeti gyorsan.
- Doro te felnőtt vagy. Nem egy kisgyerek. Amit anyád csinál az… túlzás. Érted? Nem normális.
- - Ne mondj róla rosszat. Szeret engem és gondoskodik rólam, mert ez boldoggá teszi. Nem okozhatok neki csalódást.
- Huszonhárom éves vagy hercegnő. Huszonhárom. Velem egyenrangú balett művész, vagyis biztos hogy annyit keresel mint én. Ebből a pénzből pedig megengedhetnél magadnak egy klassz lakást, kocsit, utazhatnál… mit tudom én! Nem anyád körül forog a világ, ez a te életed. Lehetetlen, hogy csalódást okozz bárkinek is, amikor ilyen sikeres vagy.
Csak lesek rá hatalmas szemekkel, mire elmosolyodva ingatja meg kissé a fejét és gyengéden megcsókol.
- Menjünk most, adjuk oda neki a jegyeket, aztán csináljunk valami őrültséget, hogy lezárjuk ezt az amúgy is őrülten szar napot.
- Együtt?
- Ó igen. Kap tőlem autógrammot is.
- Nem hiszem, hogy látni akarna téged. – állok fel elrendezve magamon a törölközőt. Szerintem konkrétan ő az UTOLSÓ ember a földön, akit látni szeretne. Nem szereti a melegeket, szerinte az bűn. Szerintem is bűn volt míg nem találkoztam Fabiennel…mármint..olyan értelemben.
- És sem őt, de elkísérlek.
Öltözködni kezdünk, végül megkapom a bőr kezes-lábast, amit nehézkesen magamra is tuszakolok. Tetszik, bár fekete. Nem az én világom. Szerintem úgy festhetek, mint egy kislány. De nem szeretnék most ebbe a témába belemenni, tekintve, hogy valószínűleg a testalkatomból és hajamból kifolyóan a színpadon is nagyon sokan néznének a gyengébbik nem képviselőjének, ha semleges ruhát hordanék.
Motorra szállunk, s pillanatok alatt ott is vagyunk anyánál.
Úgy sétálok fel, mint akit a kivégzésére visznek.
A meghívók nálam vannak, bukósisak a hónom alatt, Fabien keze a derekamon. Csöngetek, kopogok, de az ajtó csak nem akar nyílni. Végül mikor már feladnám hirtelen kitárul, s megjelenik a nő, akit mindennél jobban szeretek.
- Dorian…- néz rám elborzadva. Elszomorít a tekintete.
- Szia anya…- próbálok bocsánatkérő mosolyt magamra aggatni. Annyi mindent mondanék neki, azonban a fél perces néma csöndet Fabien taszítása szakítja meg- Elhoztam a jegyet A hattyúk tavára… e-eljössz? Kérlek, gyere el! Én… szeretném ha ott lennél.
- Nem zártak ki miatta?- pillant mögém gyűlölettel és undorral- A rendező úr észre fogja venni, hogy elront téged.
Ha tudnád anya, hogy maga a rendező úr akar engem el és megrontani…És Fabien közel a legjobb dolog eddigi kis nyomorult életem során rajtad kívül…máshogy vélekednél.
- Nem anya! Fabien csodálatos táncos, nem fog…
- Ne feleselj Dorian! – szakít félbe.
- Bocsánat… - süti le a szemeit.
Fabiennek sem kell több, ingerülten szól közbe, mellyel csak ront a helyzeten:
- Hölgyem, talán feltűnhetett volna, hogy a fiát FŐSZEREPRE választották ki. Tudja az mit jelent? Azt hogy a legjobb balett művész az országban.
- Az volt, de maga tökreteszi.
Elszomorít anya…
Az voltam…de már nem vagyok az.
Már rossz vagyok. Rosszabb mint valaha. És boldogabb is.
Vajon boldognak lenni rossz dolog?
Megérdemlem a boldogságot?
Rossz vagyok, ha boldog vagyok?
- Ez nem lehetséges. Tudja, én vagyok a másik legjobb balett művész, a partnere.
- Tudom ki magam.
- Helyes. Mert én is tudom maga ki.
Nem mondok semmit, sokkot kaptam.
A férfi aki annyira gondoskodó és annyira fontos nekem a nővel veszekszik aki életem legmeghatározóbb tényezője. Tiszteletlen vele, holott tudom, hogy valahol mélyen engem véd. Bántják egymást, miattam…
- Mehetünk szépségem? – fordul felém a halántékomra csókolva. Hibát követ el. Elsápadok, anyám arcára kiül az undor. Legszívesebben sínék. Még soha sem nézett így rám. Ilyen szánalommal. Ilyen undorral. Mint egy csótányra.
- Bemocskolta a fiamat a gusztustalan perverz…
- Magának is jó estét! És ne ráncolja a homlokát, a végén még nyoma marad.
- Hogy mer maga velem ilyen hangot megütni?! Dorian, hogy hagyhatod ezt neki?! HOGY LEHETSZ VELE?! Ez a hála? Így hálálod meg, hogy annyi éven át gondoskodtam rólad?! ÍGY?! EZT ÉRDEMLEM?! – szegezi nekem kérdéseit egyre hangosabban, rivallva már a végén.
Nem találom a hangom, könnyek gyűlnek a szemeimbe.
Hiába hajtogatom neki, miszerint nem vagyok mocskos, nem mocskolt be, csak köti az ebet a karóhoz. Végül már potyogó könnyekkel könyörgök neki, hogy bocsásson meg azokért a bűnökért amiket el sem követtem, még Fabient is csöndre intem, de hajthatatlan. Dühös és megkeseredett.
A szemeim láttára tépi össze a tisztelet meghívót, melyet külön neki foglaltattam le, kijelenti, hogy nem vagyok többé a fia, számára meghaltam, s a pofont is csak azért úszom meg, mert Fabien gyorsabban kapja el a nő kezét annál.
Egészen magamba roskadva nézek reszketve a nőre, kit egykoron anyának szólítottam, s nem tudom eldönteni hogyan engesztelhetném ki.
Ki kéne-e.
Ki lehet-e…
- Sajnálom Anya….ne haragudj rám…- nyüszítem.
- Ne szólíts így, nem vagy a fiam…az én kicsi fiam már halott. Már réges rég halott!
Becsapódik előttünk az ajtó, bentről még törést-zúzást hallok, szívszaggató zokogást. Lelkemre ráül a bánat, sötét tekintetemmel felpillantok Fabienre.
- Sajnálom, hogy látnod kellett. – próbálom magamra erőltetni érdektelen egykori stílusom, de nem megy. Előtte már nem.
- Gyere, még van rá három hete, hogy meggondolja magát…tudja a színház számát, és már ismerik is ott. Tud magának még szerezni, ha akar. – karol át gyöngéden, s szép lassan lesétál velem a lépcsőn
Otthon nem ünneplünk.
Nincs mit ünnepelni.
Szomorúan heveredem be az ágyba, ahogy mellém fekszik életemben először, keze után nyúlva öleltetem vele át magam, hasam köré húzva széles karját fonom össze ujjainkat, hátam a mellkasának fészkelem, s rövid gondolkodás után hagyom, hogy elnyomjon a tiszta, sötét álom.
***
Az embertelen ébredés után megpróbál belém könyörögni egy kevés reggelit, nem akar belőle engedni.
Csak nézem a tányért, némán rázom a fejem. Rá sem tudok nézni az ételre. Nincs rá szükségem, nem akarom magamban tudni. Nem akarok jól lakni, nem akarom érezni a bűnös boldogságot. Anyám sem boldog, én magam fosztottam meg a boldogságától…
Milyen gyermek vagyok én?! Anyám nem boldog, így Nekem sincs jogom hozzá, hogy az legyek.
- Doro, tudod, hogy ezerszer megbeszéltük már ezt az evéses témát. Enned kell, két napja nem is láttam, hogy bármit is magadba erőltettél volna.
- Nem vagyok éhes… - közlöm dünnyögve, mutató és középső ujjammal minél távolabb próbálva tolni a tányért.
- Hercegnő, őszinte leszek veled. Már így is túl sovány vagy, nem vagyok benne biztos, hogy végig tudod táncolni a darabot gond nélkül. Vékonyabb vagy, mint jó néhány balerina, nem kell fogyókúráznod. Csodálatosan nézel ki így is.
- Félre értesz…én…nem azért…nem tudok enni- szegem le a fejem, már-már elé tolva a saját tányérom. Dünnyögök, alig hallható a hangom.
- Akkor? – vonja fel a szemöldökét.
- Nem akarok róla beszélni….félek, hogy…
- Hogy mi?
- Hogy…kinevetsz…
Egy ideig mered rám, majd átnyúlva a pulton fog a kezemre, összefonja az ujjainkat.
- Társak vagyunk, ráadásul már nagyfiúk. Nekem bármit elmondhatsz, ígérem nem nevetlek ki.
Félve pillantok fel rá, majd le a kezeinkre. Nem húzom el, de kellemetlenül esik az érintse. Most kellemetlen.
- Ígéred…?
- Ígérem.
- Azért, mert….az étel az jutalom, és én…én nem érdemlem mega jutalmat. Nem voltam jó- rázom meg a fejem összevonva fekete, vékonyka szemöldökeimet- egyáltalán nem voltam jó. Anyának is csalódást okoztam, Pierrenek is…neked is…Sajnálom, hogy tegnap gázul viselkedtem, és be kellett kenned…
Nem mond rá semmit, csak hallgat, majd felsóhajtva tolja vissza elém a tányért.
- Ez nem jutalom. Ez a módja annak, hogy boldoggá tegyél.
- Ha megeszem akkor legalább te jobban fogsz hozzám viszonyulni, egy ici-picit..?
- Ha megeszed és nem hányod ki.
- Én sose hányok.
- Igen, tudom. csak mondtam- néz mélyen a szemeimbe.
Aprót biccentve diktálom magamba lassan, minden falatot megrágva. Bár agyam minden egyes négyzetcentije ellenkezve sikolt tevékenységem ellen a szívem, mely Fabien szorító kézfogása miatt kissé hevesebben ver valami melegséggel tölti el a kis lelkem, amitől ezerszer elviselhetőbb a reggeli is.
***
A próbán zökkenőmentesen megy minden, így hogy ennyi mindenen keresztülmentünk már megbízom a férfiben. Bár a szenvedély még mindig nincs meg, de a tisztelet, s az alázat már érezhető mindkettőnk között, melyet Pierre kitörő örömmel fogad.
Az a bizonyos karó kicsit kintebb került elmondása szerint, a dicséretet leginkább Fabiennek mondja. Voltaképp, hogy őszinték legyünk kizárólag őt illeti. Én egyáltalán nem tettem semmit azért, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Ő az, aki mindig ott van, aki kihúz a szarból, aki gondoskodik a másikról. Aki tanít, aki óv.
Ő egy jó ember…ezerszer jobb, mint itt bárki. És csodálatos a teste is.
A szemei…azok tetszenek a legjobban.
És miközben erre gondolok, úgy nézek rá, mint a világ nyolcadik csodájára. Kitágult, hatalmas szemekkel, összeszorított ajkakkal.
A többiek csak kuncognak megjegyezve megvan az új, ifjú pár, Pierre lelkesedik, Fabien arcára pedig kiül a levakarhatatlan csibészes mosoly, melyet én egyáltalán nem tudok hova tenni, ő és a társulat többi tagja viszont már mindenképp tudja.
Belezúgtam Fabien Evonba, mint vak ló a meszes gödörbe.
- Mit szólnál, ha este megejtenénk a harmadik randinkat is? – cirógat a hátamra, mialatt kifele sétálunk a próbateremből.
- Nincs kedvem elmenni otthonról…
- Nem is mondtam, hogy elmegyünk.
- A randikat nem otthon szokták csinálni. – erősködök.
- Szóval neked ekkor tapasztalatod van a randik terén? – vonja fel a szemöldökét, csipkelődve lök óvatosan oldalba könyékkel.
- Képzeld el- szegem fel a fejem.
- Mennyin is voltál eddig életed során?
- Ötön! – közlöm büszkén, úgy gondolva, hogy ez egy hatalmas szám. Nyilván az…nekem.
Csak somolyog, nem értem minek örül ennyire.
Viszont határozottan jobb hangulatom van a tegnaphoz képest. A rengeteg beszélgetés és babusgatása elfeledteti velem anyámat, és a saját nyomoromat. Így csak akkor gondolok rá, mikor épp nincs jobb dolgom.
Estére pedig Fabien úgy dönt, hogy igen is lesz, szóval nem lesz időm depizni.
Hazaérve letusolunk, keres valami zenét, amit be is rakhat, majd nekilát főzni.
- Nem akarsz segíteni, hercegnő?
- Az segítség, ha berakom gyors tárcsázóra a tűzoltóság számát?
- Te mikor lettél ennyire szemtelen? – fordul meg vigyorogva, majd három lépéssel elém is kerülve szorít a hűtő és saját maga közé.
Ártatlan arccal emelem fel kezeimet.
- Nekem van szemem. Kettő is.
- És milyen szépek. – búgja az ajkaimra.
- Ne vedd el a bók szüzességem. Zavarba hozol!
Látszik rajta, hogy mondana valamit, de viszafogja magát, helyette inkább finoman megcsókol. Spiccelve emelkedem meg, nyakába kapaszkodva viszonzom, érzem a csókjában, hogy mosolyog. Nem tudom mikor kerültünk egymáshoz ennyire közel…azt sem tudom, mikor kezdtem el élvezni a csókjait.
Mikor kezdtem azt érezni, hogy meg akarom csókolni.
Vagy hogy mikor kezdtem el ennyire ragaszkodni hozzá. Mikor kezdett el érdekelni, hogy mit érez, mi fáj neki, mivel szomorítom el.
Semmit sem tudok.
Azt tudom, amit látok.
Szépen nekilát főzni, majd a végeztével előkerülnek a gyertyák, a bor is, igazi romantika. Olyasmi, amit soha sem néztem volna ki belőle, és amit úgy sejtek saját magától sem várt el.
A vacsora lassan, de biztosan fogy el, előkerül egy üveg bor is, majd miután elfogyott már a kanapén ücsörögve kortyolgatjuk a tegnapi pezsgőt.
- Most, így annyira jó…tudod, azt hiszem…sajnálni fogom, ha vége lesz az előadásnak…
- Miért?- rakja át karját a hátam mögött a kanapé háttámláján, így félig átölelve.
- Mert…nekem azt hiszem hiányozni fogsz. Én…rosszul ítéltelek meg. Te egy rendes férfi vagy, és csodálatos művész. És hiányozni fognak az ilyen esték.
Hatalmas szemekkel nézek rá a gyertyák által megvilágított szobában. Félhomály uralkodik, mindennek olyan csodálatos illata van, minden annyira intenzíven hat. Mint egy tündérmese. Odahajolva hozzám csókol meg nagyon óvatosan, kezével az arcomra, nyakamra simít.
- Nem kell, hogy vége legyen, ha nem akarod…- duruzsolja immáron a nyakamba egyre csak csókolva.
Egész testemben kilibabőrösödve szorítom keresztbe lábaim.
Túl jó amit csinál. És ezt ő is tudja.
Nem tudok tiltakozni, a pezsgő és bor kellemesen bódította le a fejem. Az egyik pillanatban még egymással szemben ülünk, a másikban már egymásba gabalyodva fetrengünk a kanapén. Pontosan tudja- nem tudom honnan- azokat az érzékeny részeket, melyekkel vékony, elégedett sóhajokat és nyögéseket produkálhat ki. Ágyékát az enyémhez dörgöli, teste az enyémre nehezedik így a kanapéba nyomva. Kimondhatatlan, mintha uralkodna felettem. Birtokolna, s ez nekem hízelgő. Mintha eggyé akarnánk válni csak egy pillanatra.
Kezei kalandozása riaszt fel mámoromból.
- Fabien…
- Hmm?- dünnyög már szabaddá tett vállamra.
- Nem sok emberért tettél meg ennyi mindent, csak azért, hogy megfektesd…ugye?
- Nem igazán- pillant fel rám lassan.
- Sajnálom, hogy ilyen sok problémát okozok neked. – simogatok bűnbánóan a hajába, másik kezemmel óvatosan tolni kezdem magamról vállára támasztva, próbálva kikászálódni alóla. – Mi..nem feküdhetünk le…
- Még is miért ne feküdhetnénk le? – vonja össze a szemöldökét. – Mondtam, hogy meleg vagyok, te pedig fiú….nincs ezzel semmi baj, ha pedig az aggaszt, amit tegnap anyád mondott…
- Nem..nem az aggaszt- rázom meg a fejem gyorsan leszögezve- nem azért…
Hirtelen szelídül a tekintete, elmosolyodva csókolgat meg, visszadöntve fekvő helyzetbe.
- Ha azért aggódsz, mert félsz, hogy fájni fog, megnyugtatlak, nagyon fogok vigyázni. Élvezni fogod.
- Nem erről van szó, én csak…nem akarok veled lefeküdni, mert…
- Mert…?
- Mert…nagyon, nagyon nagyon kedvellek….
És azt hiszem ez az a pillanat, amit Fabien Evon nem tud hova tenni.
Lemászik rólam, én pedig felülve, csak zavartan pilácsolok. Az arcára legalább olyan zavar ül ki mint az enyémre, a szemöldökét ráncolja.
- Tarthatunk…ilyen…őszinte estet?- makogom vörös arccal, ujjaimat tördelve.
- Tartsunk. Ne kímélj. Mindent hallani szeretnék- sóhajt fel biccentve. Látni az arcán, hogy a mai menetről is lemondott.
- Én…azon gondolkodtam, hogy…tudod..talán valakivel gyorsan el kéne veszítem, hogy meg tudjam élni a szerepet és jó fekete hattyú legyek.
- Igen, ebben egyet értek veled, ezért költöztünk össze, ezért randiztunk, ezért vagyunk most itt. – bólogat.
- Nem akarom veled..igazándiból kaptam egy ajánlatot már Carltól. Erősen gondolkodom rajta…én..azt hiszem…nem is tudom…csak át akarok esni rajta, hogy koncentrálhassunk a szerepre.
- Te ezt most komolyan gondoltad? Nem fekszel le velem, mert „kedvelsz”, de Carllal, akit eddig annyira utáltál most hirtelen le akarsz feküdni? Mivel jobb ő? Ne haragudj, ha ezt nem értem hercegnő. Nem iszol több bort.
- Egyáltalán nem jobb…de…iránta nem érzek semmit…tőle…nem..félek.
- Miért fél tőlem?
- Mert….nem akarok neked is csalódást okozni…
Ez sokkal inkább megy már az egész esetleges majdnem alakuló párkapcsolatunkra, mint magára a nemi aktusra.
A tekintete mintha egy pillanatra ellágyulna, majd megingatva a fejét karol át fél kézzel, hosszan a homlokomra csókol.
- Akkor ha már az ajánlatokról van szó, én is szeretnék neked elmondani valamit, így az őszinte est keretében. Tegnap átjött Dylan, és közölte velem, hogy szeretné, ha ő és én táncolnánk el a főszerepet. Úgy gondolja nem vagy alkalmas s szerepre. Nem leszel elég jó fekete hattyú.
- És te…? Te mit mondtál? Hogy gondoltad? – sápadok le.
- Elküldtem a picsába.. Én bízok benned. Már csak magadnak kéne bíznod magadban.
- Szóval…rád hajtott?
- Mondhatni.
- Jó.
Nem elég, hogy el akarja tőlem venni a táncpartnerem, még elárulja a testvérét és furkálódik is.
Bár nem mutatom, de nagyon felidegesít. Még azt hiszem soha senkit sem gyűlöltem annyira, mint őt.
Az alkohol egyhamar kimegy a fejemből.
Még beszélgetünk egy keveset, végül mindketten nyugovóra térünk. Másnap próba.
***
A másnapi próba eléggé emlékezetes.
Mindenki számára.
Megérkezve lehámozom magamról a motoros ruhát, tekintetem sötét, s komor.
Senki sem szórakozhat velem. Senki sem veheti el tőlem azt, ami a legfontosabb számomra. A szerep az enyém, Fabien az enyém.
Annyi mindent fel kellett adnom már, az anyám is elvadult tőlem. Nem marhatják el ezt a dicsőséget. Akkor semmim sem marad.
Földönfutó leszek.
Soha sehova nem fognak alkalmazni megint. Nem lehet főszerepem!
Egyre csak ezt hajtogatva spanolom fel egyre inkább magam. Idegesen csapva a földre lábam kezdem kötni a cipőmet, tekintetemmel Dylant keresem. Végül megtalálom egy kisebb táncos csoport gyűrűjében.
- Mire készülsz hercegnő? – kérdi gyanakodva Fabien.
Nem válaszolva szorítom össze ökleimet s ajkaimat oly annyira, hogy még a vér is kiszalad belőlük, határozott léptekkel indulok el a szőke férfi felé minduntalan sérelmeim hajtogatva magamban.
Végül szétnyílik előttem a gyűrű, mely körbeveszi az amerikait, így annak lehetősége nyílik barátságosan rám köszönni.
Hiba.
Ahogy meghallom a kedves, nyájas műmosolyos „ Jó reggelt Dorian” mondatot, összeszedve minden bátorságom mosok be neki egy embertelen nagyot, egyenesen tökéletes orrát megcélozva.
Jajdulva esik össze, a táncos kör elszörnyedve mered rám.
- Legközelebb kétszer is gondold meg, hogy ki mögött fogsz áskálódni, köcsög! – vetem oda, majd sarkon fordulva sietek vissza.
Ahogy kikerülök a csodálkozó leánygyűrűből és elérem döbbent társamat arcomra kiül a fájdalom. Eddig próbáltam méltóságteljesen tűrni, de mikor már érzem, hogy Fabien biztos hatótávolságában vagyok nyüszítve kezdem rázni a kezem.
- Fáj Fáj Fáj Fáj Fááááj! A filmekben ezerszer könnyebbnek tűnik!
- Én..nem tudom mi volt ez Hercegnő….de azt hiszem ez már nem a fehér hattyú. – közli rezignáltan.
- Segíts, meghalok- lehelem elé tartva apró kezem.
Fabien Evon
Soha nem ütöttem meg egy nőt sem, nem is tervezem hogy meg fogom tenni. De istenemre mondom, most nagyon viszket a tenyerem hogy megtegyem! Visszafogom magam, mert nekem is van anyám aki mélységesen csalódna bennem ha egyszer is kezet emelnék a gyengébbik nemre, de attól még nem leszek más véleményen.
És még azt meri mondani, hogy Doro fontos neki! A vén boszorkány…
Talán ő mondta neki, hogy ugorjon annak a palinak az ágyába egy jó kis numerára? És hogy óvszer nélkül csinálják? Nem. Azt se ő mondta, hogy élete végéig legyen megkeseredett otthon ülő munkanélküli, aki a fia pénzén élősködik és rajta keresztül akarja újraírni a fiatalkorát.
Magamhoz szorítom a vékony kis testet, de a szeméből már potyognak a könnyek.
- Nem vagyok mocskos, nem mocskolt be…
- De igen az vagy ameddig egy ilyen közelében élsz.
Doro csendre int, mire összeszorítom a fogaim és hallgatok. Ez az ő dolga, de kurvára elegem van az anyjából!
- Ne haragudj, kérlek, bocsáss meg…
A lelketlen szipirtyó összetépi a jegyeket. Apró kis cafatokban esnek a földre ahogy szétszórja előttünk.
- Nem vagy többé a fiam. – mondja hidegen, majd ütésre emeli a kezét.
Na azt már nem! Elkapom a kezét és megszorítom a csuklóját, majd megvetően visszalököm a mellkasához. Ha egy ujjal is hozzáér, megtépem! Nem érdekel ha Doro haragudni fog rám, de nem hagyom, hogy még többet bántsa!
- Sajnálom Anya… ne haragudj rám… - nyüszít szánalmasan, még mindig ő kér bocsánatot a semmiért. Mert nem tett semmi rosszat.
- Ne szólíts így, nem vagy a fiam… az én kicsi fiam már halott. Már réges rég halott! – kiáltja mielőtt bevágná az orrunk előtt az ajtót, én meg ott maradok a keservesen zokogó Doroval.
- Sajnálom, hogy látnod kellett. – pillant fel percekkel később, de hiába erőltetne nyugalmat az arcára, nem jön össze.
- Gyere, még van rá három hete, hogy meggondolja magát… tudja a színház számát, és már ismerik is ott. Tud magának még szerezni, ha akar. – karolom át gyengéden, lefelé noszogatva a lépcsőn.
Ma már totálisan lőttek a hangulatnak, otthon mindketten hamar ágyba bújunk, Doro egészen közel fészkeli magát hozzám, én meg szorosan átkarolom és a mellkasomhoz szorítom. Megérdemelne már egy igazán jó napot, egy kis kényeztetést, minden drámai jelenetet nélkül…
***
A nehézkesen induló reggel után összedobok egy kis reggelit, én már rég végeztem vele mikor Doro még mindig csak a szépen elrendezett kaját bámulja a tányérján és az istennek se akar enni. Nem tudom felfogni… én már éhen vesztem volna az ő tápanyag bevitelével, elképzelésem sincs hogy a francba állja meg mikor ott illatozik előtte.
- Doro, tudod, hogy ezerszer megbeszéltük már ezt az evéses témát. Enned kell, két napja nem is láttam, hogy bármit is magadba erőltettél volna. – győzködöm tovább.
- Nem vagyok éhes… - dünnyögi távolabb piszkálva a tányért.
A nagy francokat nem…! - Hercegnő, őszinte leszek veled. Már így is túl sovány vagy, nem vagyok benne biztos, hogy végig tudod táncolni a darabot gond nélkül. – ha így folytatja paranoiás leszek miatta. Már azt várom, hogy mikor fog összezuhanni valahol - Vékonyabb vagy, mint jó néhány balerina, nem kell fogyókúráznod. Csodálatosan nézel ki így is.
- Félreértesz… én… nem azért… nem tudok enni. – szegi le a fejét, maga elé motyogva.
Nem tud? - Akkor?
- Nem akarok róla beszélni… félek, hogy…
- Hogy mi? – erőltetem a beszédet.
- Hogy… kinevetsz…
Eddig sem nevettem. Nem valami mulatságosak a kiálló bordák. Az éhhalál se lesz az, vagy ha a premier napján infúzióra kötve nyomja majd az ágyat.
Felsóhajtok, hogy türelmes legyek, néha már azt hiszem elérem a határaim, olyan kis szerencsétlen tud lenni. Összekulcsolom az ujjainkat, majd letelepszem mellé az asztalhoz.
- Társak vagyunk, ráadásul már nagyfiúk. Nekem bármit elmondhatsz, ígérem nem nevetlek ki.
Félénken pillant fel azokkal a szép szemekkel, majd a kezünkre bámul. - Ígéred…?
- Ígérem. – biccentek.
- Azért, mert… az étel az jutalom, és én… én nem érdemlem meg a jutalmat. Nem voltam jó. – rázza meg a buksiját - Egyáltalán nem voltam jó. Anyának is csalódást okoztam, Pierrenek is… neked is… Sajnálom, hogy tegnap gázul viselkedtem, és be kellett kenned…
Rá jellemzően ritkán beszél, de ha igen, akkor tömörítve zúdítja az infót, te meg bogozd ki ahogy tudod. De ez akkor is kész agyrém, komolyan!
A rossz gyerekeknek nem jár süti a vacsi után, oké. De hogy egy felnőtt megvonja magától az összes táplálékot ez nem fegyelmezés ez... lassú öngyilkosság.
Határozottan visszatolom elé a tányért. - Ez nem jutalom. Ez a módja annak, hogy boldoggá tegyél. – próbálkozom.
- Ha megeszem akkor legalább te jobban fogsz hozzám viszonyulni, egy icipicit..? – harap rá rögtön, mire bólintok, de azért pontosítok.
- Ha megeszed és nem hányod ki.
- Én sose hányok.
Aha, persze… - Igen, tudom. Csak mondtam.
Aprót biccent és végre valahára csipegetni kezdi a reggelit. Én addig a kávémat kortyolgatom el, a másik kezem viszont még mindig az ő vékony ujjacskáit szorítja, finoman simogatva a kézfejét.
Csak akkor indulunk el itthonról mikor az utolsó kenyérmorzsa is eltűnik a tányéjáról.
A próbán szokatlanul meghitt légkör vesz körül mindenkit, mint egy esküvőn, vagy ilyesmi. A tegnapi nap után egy másik világnak tűnik a halk zenével átitatott terem, a lágy mozdulatok. Se stressz, se hajtás, se csesztetés, valahogy minden olyan nyugodt.
Úgy tűnik még Doro is el tudja engedni magát, rögtön észreveszem a vonásain azt a fajta lágyságot, amit a kiszámított mozdulatokkal nem tudna elérni, csak azzal ha valóban érzi. És most nagyon benne van, az biztos.
Engem meg kifejezetten felvillanyoz, hogy mindenki rólunk pletykál, hogy mi most összejöttünk, hogy a szerep összehozott minket, blabla…
De azért jó hallani, végül is nem teljesen hazugság. A jégherceg az enyém és nem adom senkinek.
Ebédszünet előtt megkapjuk a jól megérdemelt dicséretünket Pierretől, ami igazából engem hidegen hagy, de legalább nem kell a fancsali képet bámulnom, mert szinte már átszellemülten nézi végig a közös számunkat.
Az érdekel igazán hogy Doro jobb színben van. Mintha izgatott lenne, mosolyog is, nem úgy mint tegnap vagy ma reggel. Úgy szívja magába az elismerést, mint sivatagi homok a vizet.
A szünetben is minket ugratnak a többiek, megjegyzik hogy milyen szép pár vagyunk, tesznek néhány perverz utalást, amin én csak vigyorgok a kis hercegnőm meg nem ért belőle semmit, de nem baj, majd megtanulja, arról gondoskodom.
- Mit szólnál, ha este megejtenénk a harmadik randinkat is? – cirógatom meg a hátán, miközben kifelé tartunk a próbateremből.
- Nincs kedvem elmenni otthonról…
- Nem is mondtam, hogy elmegyünk. – vágok a szavába.
- A randikat nem otthon szokták csinálni. – csicsereg okoskodva.
- Szóval neked ekkora tapasztalatod van a randik terén? – húzom fel a szemöldököm, picit oldalba bökve őt.
- Képzeld el. - szegi fel a fejét, az ajkait picit csücsörítve.
- Mennyin is voltál eddig életed során?
- Ötön! – közli büszke mosollyal.
A kis teázgatást is a randik közé sorolja, de még így sem elég a tapasztalat, hogy tudja egy randin soha nem a hely, hanem a hangulat a lényeg.
Halvány mosollyal sétálok mellette a parkolóig, majd hazafuvarozom magunkat.
Otthon gondoskodom róla, hogy mindig legyen mit csinálnia és ne legen ideje elszomorodni. Ha randizni nem akar itthon, akkor készítek valami finom kaját, most mindenképp megérdemli, még a saját beteges értékrendje szerint is, mert ma szuper formában volt.
Amíg ő tusol, keresek valami zenét a gépemen, aztán nekilátok kikészíteni a kajához a hozzávalókat, felszeletelni a húst apró kis csíkokra.
- Nem akarsz segíteni, hercegnő? – kérdezem mikor felbukkan.
- Az segítség, ha berakom gyors tárcsázóra a tűzoltóság számát?
- Te mikor lettél ennyire szemtelen? – fordulok meg vigyorogva, az ujjaim között hintáztatva egy fakanalat, majd hirtelen ötlettől vezérelve félredobom a főzőszerszámot és helyette Dorot kaparintom a karmaim közé.
Finom friss illata van, mint mindig és ártatlan arcocskával pillog.
- Nekem van szemem. Kettő is.
- És milyen szépek. – szexis sötét szemek…
- Ne vedd el a bók szüzességem. Zavarba hozol! – motyog duzzogva.
Meglepetten vágnék vissza, de meggondolom magam és inkább megcsókolom. Imádnivaló mikor piszkálódik, de hát mikor nem az? Felpipiskedik hogy át tudja karolni a nyakam, de csak azért se hajolok lejjebb, majd vidáman belemosolygok a csókba mikor magabiztosan viszonozni kezdi.
Végre elérkeztünk arra a pontra amikor már nem kell lebeszélnem a csillagokat az égről az ajkaiért és még élvezi is. Én mindenképpen, főleg azt, hogy teljesen hozzám simul ez a vékony kis test, amit mindkét karommal teljesen körülfonhatok és úgy érezhetem tényleg az enyém, hogy birtoklom.
Talán azért vágyom arra hogy megvédjem mindentől, mert ilyen kicsi és törékeny, de jó érzés – nagyon jó érzés - hogy valakire figyelnem kell és nem csak arra hogy megjegyezzem a telefonszámát.
Nekilátunk a vacsinak, úgy néz ki mégis randiféle lesz a dologból, mert előkerülnek a gyertyák is és felnyitunk egy üveg bort, amit az utolsó cseppig meg is iszunk, majd elővesszük a hűtőből a maradék pezsgőt.
A kanapéra telepedve lassan iszogatjuk a hideg italt, Doro fáradtan a vállamhoz dönti a fejét és pihen, miközben én a le-lezáruló sűrű szempilláit bámulom, mint egy szerelmes idióta.
- Most, így annyira jó… tudod, azt hiszem… sajnálni fogom, ha vége lesz az előadásnak…
- Miért? – szerintem az új meló válogatása mindig érdekes.
- Mert… nekem azt hiszem hiányozni fogsz. – mondja halkan - Én… rosszul ítéltelek meg. Te egy rendes férfi vagy, és csodálatos művész. És hiányozni fognak az ilyen esték.
Ilyet se sűrűn hall az ember. Ez felér egy vallomással.
Ha sokáig mered még rám szexi, fátyolos szemekkel, tényleg letámadom. Itt és most…
Helyette azonban centiről centire fölé hajolok, a kezem gyengéden simul a bőrére, majd a legfinomabb csókban részesítem amit csak kaphat tőlem. Nem sietem el, apró mozdulatokkal ízlelgetem, mint a nemrég elfogyasztott édes bort, amit még mindig érezni lehet a nyelvén.
- Nem kell, hogy vége legyen, ha nem akarod…- duruzsolom halkan, az ajkaim a nyakára csúszva folytatják a gyengéd kényeztetést, mire lúdbőrössé válva borzong meg.
Egy alig hallható nyögés csúszik ki a száján, én pedig ezt engedélynek veszem arra hogy tovább mehessek, a következő pillanatban pedig már le is döntöm a kanapéra, a pezsgőspoharakat biztonságos távban az asztalra penderítem, az ujjaim a pólója alatt keresik az érzékeny pontjait. Már volt szerencsém hozzájuk, de akkor csak játszadoztunk kicsit, nem az volt a célom hogy felizgassam, most viszont már sokkal céltudatosabban ingerlem.
Az ajakimmal épp a vállát simogatom végig, Doro pedig lehunyt szemekkel sóhajtozik mire hozzádörzsölöm az ágyékom az övének, hogy érezze a vágyam, de mintha csak most térne magához a kábulatból, a vállamra markolva tol el.
- Fabien…
- Hmm?
- Nem sok emberért tettél meg ennyi mindent, csak azért, hogy megfektesd… ugye? – kérdezi enyhén kipirult arccal.
- Nem igazán. – emelkedem fel kissé, de a tekintetem nem veszem le a szeméről. Mire akar kilyukadni?
- Sajnálom, hogy ilyen sok problémát okozok neked. – motyogja a hajamba simítva, bűnbánó szemekkel kikászálódik alólam, míg ismét egymás mellett nem ülünk – Mi… nem feküdhetünk le…
- Még is miért ne feküdhetnénk le? – azt hittem ő is akarja, élvezi… akkor mi a fene van megint? – Mondtam, hogy meleg vagyok, te pedig fiú… nincs ezzel semmi baj, ha pedig az aggaszt, amit tegnap anyád mondott…
- Nem… nem az aggaszt… nem azért…
Zavartan kezdi tanulmányozni a kezeit, nekem meg lassan leesik, hogy esetleg mi baja lehet. Hisz ez lenne neki az első alkalom és ő tényleg olyan ártatlan, mint a ma született bárány. Gyengéden visszadöntöm a kanapéra aztán kényeztetőn csókolom meg, de nem mászom rá mint az előbb.
- Ha azért aggódsz, mert félsz, hogy fájni fog, megnyugtatlak, nagyon fogok vigyázni. Élvezni fogod.
Megrázza a fejét - Nem erről van szó, én csak… nem akarok veled lefeküdni, mert…
- Mert…?
- Mert… nagyon, nagyon, nagyon kedvellek…
Oké… nem értem. Komolyan nem.
Nem az a gondja, hogy nem akarja, nem is impotens, nem fél, ráadásul még nagyon, nagyon, nagyon kedvel is, akkor mi jó ég lehet még??
Csak valami olyasmi lehet, amit az ő elvont agyacskája talált ki valamelyik borongó pillanatában, mert én ugyan nem értem.
Lemászom róla, hirtelen kényelmetlen lett ez a bizalmas testhelyzet. Ő is felülve pislog rám, de most én vagyok az aki magyarázatot vár.
- Tarthatunk… ilyen… őszinte estet? – makogja vérvörös arccal.
- Tartsunk. Ne kímélj. Mindent hallani szeretnék. – sóhajtom értetlenül, de persze ma sem lesz szex.
- Én… azon gondolkodtam, hogy… tudod… talán valakivel gyorsan el kéne veszítem, hogy meg tudjam élni a szerepet és jó fekete hattyú legyek.
- Igen, ebben egyet értek veled, ezért költöztünk össze, ezért randiztunk, ezért vagyunk most itt. – már csak azt nem értem miért nem azt csináljuk akkor éppen?
- Nem akarom veled… igazándiból kaptam egy ajánlatot már Carltól. Erősen gondolkodom rajta… én... azt hiszem… nem is tudom… csak át akarok esni rajta, hogy koncentrálhassunk a szerepre.
Nem jól hallok. Tuti hogy bedugult a fülem, vagy fejbevágott a bor, de ez nem lehet igaz.
Ez egy rohadt vicc igaz?
Perpillanat nem tudom, hogy nevessek-e, vágy a földhöz vágjak valamit, vagy esetlen Dorot szorongassam meg, mert… - Te ezt most komolyan gondoltad? Nem fekszel le velem, mert „kedvelsz”, de Carllal, akit eddig annyira utáltál most hirtelen le akarsz feküdni? – ebben nincs semmi értelem - Mivel jobb ő? Ne haragudj, ha ezt nem értem hercegnő. Nem iszol több bort.
- Egyáltalán nem jobb… de… iránta nem érzek semmit… tőle… nem… félek. – magyarázkodik gyorsan, de ettől csak még idegesebb leszek.
- Miért félsz tőlem? – sok olyat teszek, amivel nem ért egyet, de soha nem voltam erőszakos vagy durva vele. Soha!
- Mert… nem akarok neked is csalódást okozni…
Homlokráncolva nézek rá, hogy összerakjam egy kicsit a dolgokat. Gondolatban jó erősen a homlokomra csapok majd úgy fésülöm hátra a hajam, minta ki akarnám tépni a tincseim.
Ó, Uram adj erőt, könyörgöm…!
Inkább nem mondok semmit, mert nem tudom mi csúszna ki a számon, de az nem Doro érzékeny hallásának való lenne, így csak hagyom, hogy közelebb bújjon, majd egy szűzies csókot lehelek a homlokára, hogy megnyugtassam, mert látszólag tiszta ideg hogy mit szólok majd.
- Akkor ha már az ajánlatokról van szó, én is szeretnék neked elmondani valamit, így az őszinte est keretében. – kezdem sóhajtva - Tegnap átjött Dylan, és közölte velem, hogy szeretné, ha ő és én táncolnánk el a főszerepet. Úgy gondolja nem vagy alkalmas a szerepre. Nem leszel elég jó fekete hattyú.
- És te…? Te mit mondtál? Hogy gondoltad? – sápad el egy pillanat alatt.
- Elküldtem a picsába. Én bízok benned. Már csak magadnak kéne bíznod magadban. – jelentem ki komolyan.
- Szóval… rád hajtott?
Vagyis inkább ez érdekli? - Mondhatni.
- Jó.
Nem, nem jó. És ezt el is mondanám, ha nem látnám a tekintetét, ami szinte szikrákat szór a bejárati ajtó felé, mintha Dylan épp most lépne be rajta.
Még beszélgetünk picit, bár a nagy vallomások ideje lejárt, majd mindketten eltesszük magunkat holnapra, elvégre korán kelünk.
Másnap valami nem stimmel a partneremmel. Ezt már akkor kiszúrom mikor kilép a fürdőből, majd amikor szó nélkül fölfalja az elé pakolt reggelit. Valami nem stimmel…
Ez a különös hangulat akkor sem változik mikor beérünk a stúdióba. Agresszíven rángatja elő a fekete dresszét a szekrényből, majd kecsesen felcsapja a lábát a lócára és megköti a cipellőit.
Gyanakodva figyelem minden mozdulatát, nem tudom eldönteni, hogy csak bal lábbal kelt-e, vagy elment az esze. Józannak tűnik, de valahogy mégsem önmaga…
- Mire készülsz hercegnő? – kérdezem enyhe aggodalommal, mikor hosszan bámul a terem másik sarkában álló Dylanre.
Egy szó nélkül megindul a kis csoportosulás felé, rosszat sejtek, de már túl késő hogy közbeavatkozzam. Ha balhét akar, az úgy is lesz, veszekedhet amennyit akar, talán még tetszik is, hogy féltékeny a kicsike, de arra ami következik még legmerészebb álmaimban sem számítottam volna.
Egy tompa puffanás, ennyi az egész és a Doronál egy fejjel magasabb férfi felkiáltva billen meg, majd egy nagyobb puffanással érkezik a padlóra. Az ütés váratlanul érte, mint mindenki mást a teremben, egy árva pisszenést se lehet hallani, mindenki teljesen ledöbbenve mered a mindig érzelemmentes Dorien-re.
- Legközelebb kétszer is gondold meg, hogy ki mögött fogsz áskálódni, köcsög! – veti oda kimértem, majd sarkon fordulva visszasiet mellém.
A többiek elvannak foglalva azzal, hogy összekaparják a vérző orrú Dylant, így mi viszonylag kettesben maradunk.
- Fáj Fáj Fáj Fáj Fááááj! A filmekben ezerszer könnyebbnek tűnik! – nyüszíti apró kezét rázva mintha megégette volna, kétségbeesett tekintetét rám meresztve.
- Én… nem tudom mi volt ez Hercegnő… de azt hiszem ez már nem a fehér hattyú. – nem bizony.
- Segíts, meghalok.
Felém nyújtja a kezét, én pedig óvatosa megfogom a csuklójánál, hogy megnézzem mi kárt okozott. A bőre kipirosodott, de nem szakadt fel szerencsére és egyben is maradt.
- A gyógypuszi ide kevés szépségem. Inkább jegeljük oké?
- Jó, de gyorsan.
Kuncogva vezetem ki a folyosóra az ital-automatákhoz, majd a régi típusú jeges hűtőtáskából egy zacskóba pottyantok pár jégkockát. A csomagot gyengéden a kézfejéhez érintem, majd rajta tartom míg nem szól, hogy már nem érez semmit, akkor pedig kidobom a szemétbe.
- Hercegnő, ha előre szólsz az akcióról videóra vettem volna. – vigyorgok rá, hogy jobb kedvre derítsem. Elég hatásos is a figyelemelterelés, gonosz kis mosollyal nyugtázza a tettét, a tekintetében olyan mély elégedettséggel, hogy nem is kérdezem meg élvezte-e.
- A premierig nem fog rendbe jönni a képe. – jegyzi meg mintegy mellékesen.
- Hát nem valószínű. – értek egyet bólogatva.
Nem szép dolog a káröröm, de akkor is…
Büszkén rámosolygok Dorora, majd lehajolok és egy szenvedélyes csókot követelek tőle és nem érdekel hogy látja-e valaki vagy sem, de most kell hogy érezzem. Megfeledkezve a sajgó ökléről a nyakamba csimpaszkodik és szinte rám mászik, míg a hátam a kávégépnek nem ütközik.
- Mi történt az éjszaka szépségem? Csak nincs egy alteregód, akiről nem tudtam? – simítok ki egy hullámos tincset a homlokából.
Vállat von. – Gondolkodtam.
- Úgy látszik jót tett.
- Szerintem is.
- Akkor jó… - épp újra megcsókolnám mikor torokköszörülés szakít félbe minket.
Mint a gyerekek mikor cukorkalopáson kapják őket, szembefordulunk Pierrel, de közben még szorosabbra húzom a karom Doro körül.
A rendezőnk fancsali képén egy féloldalas mosoly játszik, ujjaival lazán billegtet egy fényes golyóstollat a papíron.
- Megtudhatnám pontosan mi történt?
- Hát…
- Rámászott Fabienre. – vág közbe Doro szigorúan.
Pierre tekintete végigvándorol rajta, mint egy lézer fémdetektor, végül megállapodik az arcán. – Ezért ütötted meg?
- Kifejeztem nemtetszésemet. – helyesbít hűvösen, én meg alig bírom megállni nevetés nélkül – Nem tűröm még egyszer, hogy lenézzen, nem hagyom.
Farkasszemet néznek, majd Pierre egyszer csak felnevet és két lépéssel elég közel ér, hogy az arcára simíthasson. – Dorien, vigyázz, mert beléd szeretek. – ismét nevet – Csak így tovább a premierig.
Még mindig nevetve hátat fordít nekünk, a cipője sarka végig kopog míg be nem záródik mögötte az irodája ajtaja.
Doro kissé aggodalmas arccal fordul felém, talán még meg sem fogalmazódott a kérdés a fejében, de én már tudom mire gondol.
- Pierre le se szarja azt a kurvát, hidd el. Nem hiszem hogy olyan ember, aki ne lenne tisztában azzal, ha a farkán keresztül akarnak a csúcsra jutni. Annál több esze van. – ingatom a fejem.
- Lehet hogy elküldi?
- Lehet. – bólintok – Jobb már a kezed? Vagy menjünk dokihoz?
- Nem kell. Inkább menjünk be és próbáljunk. Már nincs sok időnk.
És nyilván most hogy a rendező megdicsérte még keményebben fog dolgozni.
- Rendben van hercegnő. – a vállára kanyarítom a karom és lassan visszamegyünk a próbaterembe.
Odabent minden szem ránk szegeződik, Doro azonban királyi méltósággal pillant végig a tükrök mellett nyújtó táncosokon, majd ő is elfoglalja a helyét és nekilátunk.
A nyújtás után rögtön a számunkat kezdjük gyakorolni, de alig egy óra múlva látogatóing jönnek a színházból, azt hiszem az igazgató, biztos a premier részleteit jött megbeszélni a főnökkel. Megáll pár pillanatra nézelődni mi alatt a legjobb formánkat hozzuk, mintha csak már most a nagyközönség előtt állnánk, aztán délután a fordított szereposztás következik ami a valódi bökkenőt jelenti.
Nos, meglepően jól megy neki, sőt… még én is tévesztek két lépést, amiatt hogy rajta felejtem a szemem közben. Nekem még mindig nem fekszik igazán a fehér hattyú, de azt nagyon szeretném tudni, hogy mi járhat most Doro fejében. A pillantása kísérteties, semmi lágyság nincs benne csak a nyers erő, az áttörhetetlen jégpáncél. Mozdulatai határozottak, már-már dühösek… s mikor megpillantom a sarokban ülő Carlt, aki Dylan pontos mása, nem nehéz elképzelnem mi járhat a fejében…
Közel van ahhoz, hogy akár ő is eljátszhassa a szerepem.
Majdnem este van mire szabadulunk, olyan jól ment neki, hogy másfél órát ráhúztunk az időnkre. Eszem ágában sem volt tovább melózni a kelleténél, de végre fel van villanyozva és nem akartam letörni. Most már csak egy dolog van hátra.
- Meg kell ünnepelnünk a mai napot. – húzom magamhoz az épületből kilépve.
- Mire gondolsz?
- Mondjuk lepakoljuk a mocit otthon, aztán eszünk valamit, utána meg elviszlek a kedvenc klubomba egy italra. Mit szólsz?
- Oké, de fel tudunk kelni holnap? – pillant rám kétkedőn.
Elvigyorodom. – Azt csiripelték a kismadarak, hogy Pierre holnap elutazik. Senkinek nem fáj ha késünk pár órát és amúgy is nagyon jó voltál. Nem igaz hercegnő? – duruzsolom az ajkaira.
Egy félénk biccentést kapok válaszul, egy szégyenlős mosoly és egy rövidke csókocska kíséretében mielőtt hazafelé indulnánk.
Egy gyors zuhany mindkettőnknek, addig hívok hívok egy taxit és mire készen vagyunk már az is ott vár ránk.
Az első állomás egy kellemes olasz pizzéria a folyóparton. Egy nagy családi pizzát rendelünk, mert Doro nem bírna egyedül egy normállal sem, a családi viszont elég lesz kettőnek. Miután a pincér kihozza, középre tolom a hatalmas tányéron gőzölgő ínycsiklandó tésztát és neki is látunk.
Két és fél szelettel később Doro jóllakott sóhajjal hátradől.
- Tele vagyok. – simítja a kezét a lapos hasára. – Bele sem akarok gondolni hány kalória lehetett ezen.
- Hát annyi biztos nem amennyire szükséged lenne, de a mozzarella nem zsírszegény tejből készül. – teszem hozzá vigyorogva, a szemei rögtön ellenségesen kezdik fixírozni a kezemben tartott szeletet – De azért finom volt nem?
- Mindig a finom a leghizlalóbb. – fintorog, majd iszik egy kortyot a kólájából. Természetesen Zero cukor.
- Van egyáltalán kedvenced? Tudod… amiből akár mindennap jóllaknál?
Egy picit elgondolkodik, aztán megrázza a fejét. – Neked?
- Az elég hosszú lista lenne. Minél fűszeresebb annál jobb. – mosolygok rá, majd beharapom az utolsó falatot is a kezemből. Én sem bírok már többet…
- Mindig ennyire szerettél enni?
- Nem mindig. Tudod… mikor kicsi voltam… említettem, hogy anyám sztriptíz táncos volt, nos nem voltunk eleresztve anyagilag. A boltban azt vettük amin éppen leárazás volt, vagy amihez az újságban találtam kupont, szóval nem válogathattam túlságosan. Talán ezért szeretem annyira kaját. – vonok vállat, majd én is megiszogatom a kólámat.
Miután mindketten végeztünk kifizetem a számlát. Út közben a taxiban nem nagyon beszélgetünk, csak a kezét simogatom elmélázva, az utcai fényeket követve a szememmel. Eddig senkinek nem említettem a múltam… bár az is igaz, hogy nem volt olyan partnerem aki azon kívül, hogy van-e nálam óvszer, mást is kérdezett volna. Max annyit, hogy nálam, vagy nálad, de nem sztorizgattunk fölöslegesen. Azt csináltuk amiért összejöttünk és kész, nem kellett ragozni. De Doroval más, akkor is ha nem terveztem előre.
A Zero-ban megint teltház van, az emberek sorban állnak az ajtó előtt, nekünk viszont nincs erre szükségünk. Odaköszönök a kidobónak, aki be is enged minket, nagy szerencse, hogy ismerem őket, így bármikor jöhetek mehetek.
- Hogy tetszik? – kiabálom túl a hangos zenét közel hajolva hozzá.
Nagy szemekkel néz körbe, a neonfények most éppen liláskék árnyalatokban pásztáznak körbe.
- Nem is tudom… nagyon… pörgős. – böki ki végül.
- Keress egy üres asztalt arra, én addig hozok valamit inni. – mutatok neki a szokásos helyem felé, majd mikor elsétál abba az irányba én a bárhoz sietek.
A dübörgő ritmustól a poharakban is remeg az ital, végigpillantok az üvegeken a polcon, majd kiválasztok egy édes pezsgőt, mert az úgy tűnt a múltkor is ízlett neki. Fogok két poharat is és azzal együtt megyek utána, mikor azonban odaérek az asztalához egy másik férfit is találok vele.
- Hé haver, ő már foglalt. – szólítom fel finoman arra, hogy lépjen le, úgy tűnik értelmes fickó mert egy biccentéssel odébb is áll. Lepakolom az asztalra a pezsgőt, majd Doro felé fordulok aki somolyogva nézi a mozdulataim. – Mi van? – húzom fel a szemöldököm.
- Semmi. – ingatja a fejét tovább, majd a pezsgősüvegre pillant.
- Nem nyúlt hozzád, ugye?
- Nem, csak meg akart hívni egy italra és… - az ajkaira harap.
Na neeem, most már tudni akarom! – És…?
- És azt mondta tetszem neki.
- Hercegnő, én ezt már milliószor elmondtam, annak mégsem örültél ennyire. – fonom össze a karjaim a mellkasom előtt. – Egy idegen bókja miatt így mosolyogsz, az enyém meg elúszik a füled mellett?
- Nem azért na! Csak jó érzés volt. – duzzog édesen.
- Oké, vadássz csak bókokra, de akkor én is kérem érte a jutalmam. – áthajolok az asztalom, majd elégedett mosollyal fogadom a csókját, s mikor elválunk felemelem a pezsgőt.
A dugó tompa puffanással adja meg magát, a gyöngyöző ital máris megtölti a poharunk.
- Az első sikeres próbára! – mondom hangosan, aztán koccintunk és lassan megisszuk.
Ma nem rúghatunk be, mert másnaposan balettozni nem a legjobb, viszont egy kis ünnepi pezsgőtől nem lesz semmi gond.
A következő körig még a helyünkön maradunk inkább csak a táncolókat figyelve. Próbálom palástolni, mert magam sem tudom miért érzem magam kényelmetlenül. Én és a feszengés a Föld két ellentétes oldalán állunk, ráadásul ez már a törzshelyemnek számít, de ha már itt vagyunk nem mondom azt hogy oké, ennyi, tűnjünk innen.
Felhajtom a pezsgőm felé, oldalon egy ismerős arcot fedezek amint egy magas férfival nevetgél. Doro is felfigyel arra hogy itt azonos neműek is táncolnak egymással, ezért elmondom neki, hogy ide sok meleg jár, amolyan vegyes társaság, vagyis nyugodtan táncolhatunk mindenki előtt, ha őt ez nem zavarja.
Ezért is járok ide gyakran - mármint jártam, mielőtt Doro beköltözött – mert tele van szingli pasival, akik kalandot keresnek. Könnyű partnert találni, akiknek aztán nem kell magyarázkodnom, hogy miért nem hívom fel.
Nem Doronak való hely. Szerintem magától be se tenné ide a lábát és jobban belegondolva, talán nem is kellett volna elhoznom. Simán összefuthatunk valakivel, akivel dugtam, ő meg annak nagyon nem örülne, nyilván.
De ha már itt vagyunk és a következő szám pont az egyik kedvencem, miért ne táncolnánk egy kicsit?
Kigombolom a dzsekimet és lecsúsztatom a vállamról, majd őt is könnyedén felhúzom a székéről és táncparkettre vezetem. Inkább elszántnak, mint bizonytalannak tűnik mikor szembefordulunk egymással, karjait a nyakam köré fűzi, mint múltkor azon a másik helyen, a csípője érzékien simul az enyémhez. Még az ingemen keresztül is érzem a lapos mellkasát amint emelkedik és süllyed, az ütemes szívdobogását…
Ahogy lassan elkezd feloldódni a pezsgőtől fokozatosan tudom rávezetni a megfelelő ritmusra. Néha elcsattan egy-egy incselkedő csók, de ezen kívül viselkedem… majd mikor már túl nagy a kísértés, hogy simogassam kicsit, megperdítem, hogy a háta a mellkasomhoz simuljon.
Meglepetten kap levegő után, a kezemmel erősen végigsimítok a felsőtestén, majd megragadva a derekát irányítom, úgy hogy buja köröket írjon le…
Felsóhajtok a vágytól, azt kívánom bárcsak meztelenül simulna így hozzá, miközben a karjai hátrahajlanak és a tarkómra simítanak. A légkör pillanatok alatt válik érzékiből túlfűtötté, annyira, hogy már alig bírom visszafogni magam. Ha belegondolok mióta akarom már megkapni nem is csodálkozom a dolgon…
Gonoszkás ötlet körvonalazódik a fejemben mire hátrabiccentem a fejét hogy az ajkaira tapadhassak. Sokáig játszadozom vele, elhúzom a nyelvem az övé elől, majd a szex mozdulatait imitálva hagyom, hogy még jobban elmélyítse…
Feleszmélve a kábulatból, rájövök, hogy egy ideje már egy helyben állunk és nem mozdulunk. Egymás szájából kapkodjuk a levegőt, a testem felforrósodott, a vágyam szinte lángol…
- M-menjünk haza. – suttogja a fülembe karcos hangon.
A tenyerem megtalálja a kis dudort a nadrágja elején és megsimogatom mire ösztönösen kapja oda kezeit és hárítja el az érintést.
Vigyorogva harapdálom meg a nyakát. – Egyszer el kell kezdenünk valahol szépségem…
- És ha nem lesz jó?
- De jó lesz.
- De ha nem tudom mit kell csinálni? Unalmasak leszek neked…
- A fenéket leszek unalmas! – mordulok fel – Szűz vagy, nem magatehetetlen. Eszedbe se jusson hogy mással bújsz ágyba, oké?
Elvörösödve biccent, majd szólásra nyitja a száját… aztán becsukja.
- Ki vele hercegnőm. – noszogatom gyengéden.
- Ne nevess.
- Nem fogok.
– H-hogy csinálja két férfi? – motyogja lesütött szemekkel, paprikapirosan.
Megpuszilom azt az édes kis pofit, nem nevetek, de a vigyorom levakarhatatlan. Hihetetlen, hogy egy apró részlet se dereng, manapság nincs olyan huszonéves aki ne rendelkezne legalább elméleti tudással, na de ő… miért olyan izgató hogy még senkié sem volt?
- Mit gondolsz, egy kis pornó még belefér a ma estébe?
Dorian Leroy
Akár a kisgyerekek pakolom a képébe praclimat, hogy egyfelől észrevegye mennyire nagy dolgokat vitt véghez ez a csontos, bütykös kis kéz, másrészről meg sajnáljon egy kicsit. Amúgy is fáj.
NAGYON NAGYON NAGYON NAGYON FÁJ!
- A gyógypuszi ide kevés szépségem. Inkább jegeljük oké? – hozza meg pontos diagnózisát és javallatát Fabien doktor.
- Jó, de gyorsan.
Hogy őszinte legyek, nekem teljesen mindegy mit csináljunk a kezemmel, csak csináljunk valamit, mert meghalok. A filmekben nem szenvednek utána ennyire!
Így aztán kimegyünk a folyosóra és ott boldogulunk. Jeget horgász elő a hűtőtáskából, aztán szépen meg is „gyógyít” vele.
Hatalmas szemekkel nézek rá. Olyan gondoskodó…
Nem hittem volna, hogy bárkiért megtesz ilyesmit. Annyira figyelmes, és nagy…és..dömper…de jó értelemben. Mint egy úthenger…csak jött…átment rajtam, a földbe döngölte minden negatív kétségemet, leépítette a falaim, és most itt állok előtte, védtelenül, hagyva, hogy szeressen.
És ez az érzés megrémít…
- Hercegnő, ha előre szólsz az akcióról videóra vettem volna – zökkent ki réveteg gondolataimból, melyre csak önelégült mosollyal felelek.
- A premierig nem fog rendbe jönni a képe.
- Hát nem valószínű- erősít meg.
Lehajolva dönti meg kissé féloldalasan fejét, először egy apró, majd egyre mélyebb, buja csókot váltunk. Forróság önt el, sípolva kezd lüktetni a fülem, átkarolom a nyakát, s az automatának döntve simulok hozzá, követelve több, mélyebb csókot.
- Mi történt az éjszaka szépségem? Csak nincs egy alteregód, akiről nem tudtam? – simít meg.
- Gondolkodtam.
- Úgy látszik jól tetted.
- Szerintem is.
Fabien az enyém. Bármi is történjék, ő az enyém…csak az enyém.
Túl sok mindenem lett már oda, őt nem adom. És aki megpróbál közém és közé állni annak csúnyább vége lesz, mint mondjuk most Dylannek.
- Akkor jó…- hajol le ismét, azonban egy krákogás, mely mögülünk csendül fel kizökkenti rutinjából.
Szinte egy tized másodperc alatt fordulok a tengelyem körül 180°-ban, hogy aztán magával Pierrel találhassam szembe magam. Bár derekasan állom tekintetét lelkem mégis összeszűkül egy pillanatra, gyomrom bukfencezik egyet. Fabien szorosabban von magához.
- Megtudhatnám pontosan mi történt? – kérdi kimérten, hideg szemeivel az enyémeket fürkészve.
Most vajon az érdekli, hogy az eltelt tíz másodpercben mi történt, vagy úgy az elmúlt hónapban mi történt, hogy jelenleg egymás szájában vagyunk, vagy az a „mi történt” érdekli, amikor is beépítettem Dylan orrnyergét az arcába?
- Hát…- próbál választ adni Fabien, azonban megelőzöm.
- Rámászott Fabienre. – vágok közbehatározottan, általam eddig nem ismert, szemrehányó és sértett hangszínnel.
- Ezért ütötted meg?
Szívem szerint ezért a lépcsőről lökném le.
Nem ezért ütöttem meg.
Azért ütöttem meg, mert egy áskálódó seggfej. De ezt nyilván ő is tudja, ha már idehozta…
- Kifejeztem nemtetszésem. – szögezem le.- Nem tűröm még egyszer, hogy lenézzen, nem hagyom!
A koreográfus egy ideig csak hidegen, érzelemmentesen méreget. Nem tudom mi járhat a fejébe. Talán ki akar most csapni? Eltiltani? Figyelmeztetni?!
Aztán hirtelen felnevet, elém lép, és az arcomra simít.
Hideg a keze…
- Dorian, vigyázz, mert beléd szeretek….Csak így tovább a premierig.
Kacagva távozik, én pedig úgy érzem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel.
Ez most mi volt?
EZ MOST….MI A FRANC…VOLT?!
Most…megdicsért, mert bevertem a kurvája képét? Vagy most akkor együtt vannak? Vagy mi van?! Én nem értek semmit.
Tanácstalanul pislogok fel Fabienre, neki mégiscsak több tapasztalata van a férfi dolgok területén, azonban ő sem tud pontosabb, hasznosabb válasszal szolgálni.
- Pierre le se szarja azt a kurvát, hidd el. Nem hiszem, hogy olyan ember, aki ne lenne tisztában azzal, ha a farkán keresztül akarnak a csúcsra jutni. Annál több esze van.
- Lehet, hogy elküldi?
- Lehet. – nem nagyon érdekli- Jobb már a kezed? Vagy menjünk dokihoz?
- Nem kell. Inkább menjünk be és próbáljunk. Már nincs sok időnk.
- Rendben van hercegnő. – karol át, s szépen elindulunk.
Ahogy belépünk mindenki minket néz.
Igazándiból zavar, bár azt mutatom nem érdekel. Nem akarom, hogy tudják, hogy érdekel. Már megbántam, hogy bevertem a képét, elvégre fölöslegesen hívtam fel magamra a figyelmet, de visszacsinálni már nem tudom. Próbálok pozitívan gondolkodni, azonban az egyetlen ilyen mementó annak tűnik, miszerint így tisztelni fognak. Dylan mindenképp.
Az előadásig két hét van hátra, a közös számunk mondhatni remekül megy, a feketét sem érzem olyan rossznak, mint eddig. Ami viszont aggaszt, annyira ráfeküdtünk arra, hogy tökéletes legyen Odile szerepe, hogy Odettre nem is fókuszáltunk. Fabien Odettje pedig még mindig nem elég légies…még mindig nem elég könnyed, nem elég naiv.
Ez pedig riaszt.
….
Minden esetre boldog vagyok, az pedig még inkább feldob, hogy egy órát ráhúzunk. Ezt követően boldogan sétálok ki magam mögött a férfivel.
- Meg kéne ünnepelnünk a mai napot – húz közelebb magához az épületből kilépve.
- Mire gondolsz?
- Mondjuk lepakoljuk a mocit otthon, aztán eszünk valamit, utána meg elviszlek a kedvenc klubomba egy italra. Mit szólsz?
- Oké , de fel tudunk kelni holnap? – kérdem aggódva.
- Azt csiripelték a kismadarak, hogy Pierre holnap elutazik. Senkinek nem fáj ha késünk pár órát és amúgy is nagyon jó voltál. Nem igaz hercegnő? – duruzsol az ajkaimra.
Végül is nem lehet akkora probléma abból, ha egy italt bedobunk. Meg előtte vacsizunk egy kicsit…
Egy gyöngéd, óvatos csókot rebbentek ajkaira, majd elindulunk hazafelé.
Gyors zuhany, öltözködés, majd taxi.
Hamar egy hangulatos kis Szajna menti pizzériában találjuk magunkat. Hangulatos gyertyafény, kellemesen hűs szellő a teraszon és lágy zene. Annyira gyönyörű…ez azt hiszem a negyedik randink…
Szebbet el sem tudtam volna képzelni.
Végül is egy gigantikus pizzát rendelünk, amiből két szelet bőven elég is, a többit a férfire bízom.
Annyira el vagyok foglalva azzal, hogy hallgassam a történeteit, a hódításait, a vicceit, hogy még a kalória számlálásról is megfeledkezem. Most nem érdekel…most boldog vagyok.
Boldogabb, mint valaha.
- Tele vagyok- simogatom meg dudorodó hasam kissé hátrébb dőlve- Bele sem akarok gondolni hány kalória lehetett ezen.
- Hát annyi biztos nem amennyire szükséged lenne, de a mozzarella nem zsírszegény tejből készül. – a pizza szeletére meredve kezdek el fejben számolni. Két szelet az talán olyan 450 kalória lehetett ekkora darabokból. - De azért finom volt nem?
Arany szabály. Minél összetettem egy étel annál finomabb. Az összetettség alapanyagokat jelent, ami pedig annyit tesz, hogy minden alapanyag saját kalóriaértékkel bír. A sok kicsi összeadódik, észre sem veszem, és már ezer ötszáz kalóriát be is zabáltam egy ültömre.
- Mindig a finom a leghizlalóbb. – kortyolok a kólámba.
- Van egyáltalán kedvenced? Tudod… amiből akár mindennap jóllaknál?
Én már nagyjából tíz éves korom óta nem az ízekért eszem….Így csak megrázom a fejem.
- Neked?
- Az elég hosszú lista lenne. Minél fűszeresebb annál jobb.
- Mindig ennyire szerettél enni?
- Nem mindig. Tudod… mikor kicsi voltam… említettem, hogy anyám sztriptíz táncos volt, nos nem voltunk eleresztve anyagilag. A boltban azt vettük amin éppen leárazás volt, vagy amihez az újságban találtam kupont, szóval nem válogathattam túlságosan. Talán ezért szeretem annyira kaját.
Szerintem csak azért szereted ennyire, mert dömper vagy és igazi hiú férfi. Sokat mozogsz, nagy izmot építesz, ahhoz pedig kell a tápanyag. Mert a nagy izom az ugyebár tetszetős. És minél tetszetősebb vagy, annál több fiút kaphatsz meg.
Az esténk további része ugyan ilyen kellemesen telik, még ücsörgünk cirka fél órát a tányérunk felett meditálva, további történeteket mesélve várjuk, hogy megemésszük amit meglehet.
Aztán indul az éjszaka.
….
A Zero nevű szórakozóhelyre egész hamar, soron kívül bejutunk.
Bele sem merek gondolni mennyi munkája lehetett ebben Fabiennek, ezen felül kissé büszkén feszítek. Ő az én barátom, aki miatt így bejutottunk.
Bárcsak mindenki tudná, hogy ez a csodálatos művész az enyém. Csak és kizárólag az enyém, és senki másé.
- Hogy tetszik? – kiabálja túl a zenét a fülemhez hajolva.
Hogy hogyan is tetszik.
Hasonló az előző helyhez – már amennyire emlékszem-, viszont itt fiúk is vannak. Jó sok fiú..akik…egymás között vonaglanak…
Vajon..miért Zero a neve ennek a helynek?
- Nem is tudom…nagyon…pörgős – nyögöm ki végül.
- Keress egy üres asztalt arra, én addig hozok valamit inni.
Felfogva az utasítást indulok neki a mutatott iránynak.
Kis szerencsémre találok is egyet úgy közép tájékon, az eldugottabb sarkak mind-mind foglaltak már egy-egy közel szerelmeskedés szélén álló szerelmespár által.
Helyet foglalok, kicsit elrendezem a ruhámat magamon, pásztázom a táncteret.
Egyáltalán mi a fenét keresek én itt? Ilyenkor már aludnunk kéne.
Két hét a premierig…az csak 14 nap.
Gondolatmenetemből egy tagaszakadt férfi szakít ki, aki nem Fabien.
- Szia cica, egyedül vagy?
- Nem..én…én…várok valakire…
- Megjöttem, nem kell tovább várnod. – hajol kicsit közelebb, hatalmas tenyerét az enyém mellé fekteti, egészen rám hajol.
- Jössz táncolni?
- Nem, még egy kicsit ücsörgök – nevetek fel megrázva a fejem.
- Meghívhatlak egy italra?
- Miért tennél ilyet? – húzom hátrébb a fejem. Nem is ismer…csak azok szokták meghívni italra egymást, akik ismerik a másikat, nem?
- Mert irtó édes a pofid. El sem tudod képzelni mit tudnék veled kezdeni…
Szerencsére nem is kell, mert egyhamar megérkezik egyszemélyes felmentő seregem.
Fabien hamar lekoptatja, egy intésre el is megy, így mellém ülhet diadalmasan.
Pezsgőt hozott. A képlet pedig ezek után elég egyszerűnek tűnik.
Dorian + Alkohol + Party – ivási tapasztalat = x: Szex Y: hányás.
- Mi van? – vonja fel a szemöldökét önelégült vigyorom látva.
- Semmi.
- Nem nyúlt hozzád, ugye?
Hát miért nyúlt volna? Mondtam, hogy nem is ismertük egymást…Nem értem én ezeket a klubbos embereket. Miért taperolna meg itatna, ha nem ismer?
- nem, csak meg akart hívni egy italra és…- harapok bele az alsó ajkamba elfojtva a mosolyom. Nem is tudom, hogy el kéne-e neki mondanom. De olyan vicces volt…
- És…?
- És azt mondta tetszem neki. – azt hiszem valami ilyesmit jelentett az amit mondott.
- Hercegnő, én ezt már milliószor elmondtam, annak mégsem örültél ennyire. – kezd el duzzogni- Egy idegen bókja miatt így mosolyogsz, az enyém meg elúszik a füled mellett?
Az más. Te nem ilyen viccesen mondtad!
- Nem azért na! Csak jó érzés volt.
- Oké, vadássz csak bókokra, de akkor én is kérem érte a jutalmam. – áthajol, mire megcsókolom az arcára simítva. Most nem zavar, hogy láthatják, senki sem foglalkozik velünk. Tudom, mert az előző esetnél már megtaníttatta velem.
- Az első sikeres próbára- mondja hangosan, majd koccintunk a kitöltött pezsgővel.
Olyan, mint amilyet először ittam.
Imádom ezt az ízt!
Valószínűleg – a visszafogott iszogatásból következtetve- Fabien eldöntötte, hogy ő ma nem rúg be. Hát én nem teszek ilyen elhamarkodott kijelentéseket. Helyette is iszok, s helyette is boldog leszek. Még egy ideig ücsörgünk, aztán vetkőzni kezd. Aztán a következő pillanatban már a tömeg kellős közepén találom magunkat, ahogy egymáshoz simulva táncolunk.
Mellkasom az övének feszítem, átkarolva a nyakát húzom magamhoz, követve a ritmust ringatózom vele. Az alkohol jótékony hatása.
Aztán megfordít, én pedig csak hagyom, hogy csináljon amit akar. A körülöttünk lévőket használom példaként, így látom mit kéne csinálni. Ő is segít, csípőmet megfogva húzza ágyékához, köröket írat le velem. Látva a többieket rásegítek én magam is. Érzem a kezeit, az ölelését, a csókját.
Vállának billentve fejem
Minden sötét, csak ő van és az édeskés, nedves érintése. Nyelveink kergetőznek, míg ágyékához feszítve fenekem próbálok minél közelebb kerülni, ringatózni, már-már eggyé válni vele. Érezni akarom a közelségét, nem akarom, hogy elengedjen. Szükségem van rá.
Aztán megáll.
Nem értem miért áll meg!
- M-menjünk haza – kérlelem a fülébe gyónva.
A tenyerével férfiasságorma talál. Gyomrom bukfencezik egyet, ágyékomat bentebb húzom így még jobban övének feszítve fenekem, kezére markolok.
Ádázul harap nyakam legérzékenyebb pontjára. Egyáltalán nem segít vele…
- Egyszer el kell kezdenünk valahol szépségem…
- És ha nem lesz jó?
- De jó lesz.
- De ha nem tudom mit kell csinálni? Unalmas leszek neked…
- A fenéket leszek unalmas! Szűz vagy nem magatehetetlen. Eszedbe se jusson, hogy mással bújsz ágyba, oké?
Vörös arccal biccentek aprót. Már csak egyetlen kérdésem van…
- Ki vele hercegnő- ölel szorosan, a nyakamba dörmögve. Tudja rólam, hogy van…már túlságosan is ismer…
- Ne nevess.
- Nem fogok.
- H-hogy csinálja két férfi?
Érzem, hogy vigyorog mint a vadalma amikor megpuszilgatja az arcom. Nem értem miért vigyorog…de nem nevet ki. Ez már legalább valami.
- Mit gondolsz, egy kis pornó még belefér a ma estébe?
Mármint házi, vagy film?
Egyre inkább vörösödve biccentek, majd a kezére fogva hagyom, hogy lassú léptekkel húzni kezdjen kifelé. Nehezemre esik a járás, de hát kinek ne lenne nehéz ilyen állapotban?!
Hirtelen párszor, impulzívan a kezére szorítva jelzem, hogy bajom van.
Hátrafordulva áll felém, lehajolva ordít a fülembe.
- Mi a baj?
- Menjünk a mosdóba! MOST!
- Nem hiszem, hogy van üres fülke, és nem is akarom ott.
Felmerülne bennem a kérdés, hogy mit, és miért, de inkább nem kockáztatok. Látva arcomat leesik neki, hogy egészen másra gondoltam, mint ő.
- Nem tudnád otthon elintézni? Nem vagyok benne biztos, hogy felkészültél lelkileg a látványra.
- Csak nem olyan undi, és nagyon kell. Megvárhatsz kint, ha szeretnél!
Végül is száj húzva, de elnavigál a mosdóba. Próbálok nem koncentrálni a tömött sorra, mialatt elképzelni sem tudom, hogy mi dolguk lehet egy-egy mosdó fülkében ami ennyire hangos…
Jó, igazából lenne tippem, de akinek ennyire csikar a hasa, annak nem itt kéne lennie.
Próbálom gyorsan elintézni a dolgomat, azonban úgy tűnik mégsem voltam elég gyors.
Kilépve épp egy langaléta, világos hajú fiút látok, ahogy kelleti magát Fabiennek, mi több, simulgat hozzá.
Dylan…te szemétláda…
Hát nem volt neked elég az, amit a teremben kaptál?!
Feldühödve ragadom meg a vállát, szinte letépem róla, ám a következő pillanatban úgy rántom el a kezem, mintha áram ütött volna meg.
Idegen arcvonásokat vélek felfedezni. Még soha sem láttam.
- Te meg mit képzelsz, mit csinálsz, kisfiú? Keress mást, ez a szépfiú most épp el van foglalva- mered le rám.
Felvonva a szemöldököm tátom el a szám is.
Mi az, hogy kisfiú?
Valószínűleg így is négy-öt évvel idősebb vagyok mint ez a szutyok.
Nem is nagyon foglalkozik vele Fabien mit csinál, ismét mászik. Megragadva a felsőjét rántom hátrébb, mire kissé idegesebben fordul meg, rám dörrenve.
- Lövik a pizsit, húzzál már haza, baszd meg!
- Kopj le. – közlöm egyszerűen, jóval erősebbnek gondolva magam, mint amilyen valójában vagyok. Pezsgő. Áldott pezsgő.
- Mert? – vonja fel a szemöldökét.
- Azért, mert szép az arcod és sajnálnám, ha véletlenül beleütközve a falba…
- Még is mit képzelsz, ki vagy te, hogy…. –kezd bele a hápogásba, azonban időben belé fojtom a szót.
- Az élettársa vagyok, szóval jobb, ha eltűnsz, míg nem csinálok rohadt nagy botrányt.
A férfi megdöbben, majd arcvonásai megfeszülnek.
Mondjuk a döbbenet mindkét félre igaz, Fabien és az ismeretlen srác is hasonló képet vág. Aztán csak megfordul, és szidni kezdi Fab-ot.
- Neked…palid van és nem mondtad?! MIÉRT NEM MONDTAD! Azt beszéltük meg talán felhívsz, közben meg…palid van?! Egy…ILYEN?! – mutat hátra rám.
Akár magamra is vehetném, de kivételesen remekül szórakozom. Azt hiszem túlságosan is jól.
- Otthon várnak téged, te meg…itt lent hajtod a fiúkat?! És nem egyszer láttalak lent…mindig lent látlak! Mostanában nem, de régen sokszor! Te szemét!
- Igen, mindig meleg vacsorával várom…nem is gondoltam, hogy…ilyen helyekre jár…ez sokkolt. – teszek rá egy lapáttal, hangom szinte már fájdalmasan csendül a tompa háttérzajban.
Fabien egyre döbbentebb képet vág, a fiú teljesen kikelve magából törli arcon, majd ki is viharzik azt hajtogatva, hogy „ez botrány”.
Ahogy becsukódik az ajtó ugyan abban a pillanatban tör ki belőlem a fékezhetetlen nevetés, még a könnyem is kicsordul.
- Milyen arcot vágtál…- nevetek a szemeim törölgetve, levegő után kapkodva.
Mintha kicsit sértett lenne, kézen fogva húz kifelé miközben odarendel a klubhoz egy taxit. Míg a hűvösben várunk spiccesen, kissé kábán, de még mindig nagyon nevetve húzogatom partnerem kabátjának a cipzárját fel-le.
- Milyen arcot vágtál…annyira…vicces volt…
- Ez egyáltalán nem volt vicces, nem téged képeltek fel.
- Meg is érdemelted…megcsaltál, ahogy hallottam többször is. Míg én otthon vártalak meleg étellel és nagy szeretetben. – kezdek rá jobban a kacagásra.
- Mégis honnan jött neked ez az élettársas dolog?
- Hát azok vagyunk nem? Együtt kelünk, együtt fekszünk, együtt dolgozunk, együtt vagyunk a nap szinte minden percében, együtt örülünk, együtt sírunk. Mintha házasok lennénk, csak nem veszekszünk. Amúgy ki volt ez a srác?
- Hát…
- Halljam!
- Christiannak hívják…még mielőtt megkaptam a szerepet, az azt megelőző estén lenéztem ide, mint általában. Akkor találkoztunk. Együtt töltöttünk egy kis időt, aztán úgy volt, hogy felhívom.
- És nem hívtad fel- bólogatok szélesen mosolyogva, kabátjába kapaszkodva.
- Volt jobb dolgom is.
- Igen? És micsoda…?
Válasz helyett az arcomra fogva csókol meg hosszan, szenvedélyesen.
Igen, azt hiszem ez elég válasz.
A lehető legjobb dolga volt, és indoka miért is nem hívta fel.
- Ugye tudod, hogy ezért kárpótolnod kell?
- Majd „este” megpróbállak. – suttogom ködös tekintettel, vörös pofival.
Mintha elemi boldogság suhanna át az arcán egy pillanatra, és hirtelen nagyon sürgős lesz az a bizonyos taxi a hazavezető úttal együtt.
….
- Nem hiszem el, hogy még soha nem néztél pornót, vagy nem láttál újságot- ingatja meg a fejét már belépve az ajtón.
- Pedig így van, anyu nem engedte.
- De nem is hallottál ilyesmiről, hogy hogyan megy?
- Nem..nem volt időm rá, és csak azt hallottam, amit meg kellett.
- Nem is találkoztál ilyesmivel..soha..?
- Igazából…azt hiszem, mikor kicsi voltam volt egy barátom, akivel együtt balettoztunk, és ő visszagondolva mindig nagyon kedves volt velem, ragaszkodtunk is egymáshoz, de anya elvadította tőlem.
Szépen hámozom magamról a ruhákat, elég spicces vagyok, nyeglek-botlok, így sokat kell kapaszkodnom.
- Itt…nézzük?- intek a kanapé felé, mire megingatja a fejét a háló felé tartva.
Belépdelve vetem hasra magam az ágyon, immáron alsóban és egy vékonyka, az ingeim alá általában felöltött atlétában fetrengek a finom ágyneműn. Nehéz fejem egészen a huzatba fúrom, mélyet szippantok a friss illatból.
Felnevetek.
- Miért itt nézzük?
- Ha megihletődnénk ne kelljen messzire menni a kényelemhez- hajol le a tarkómra csókolva, majd tovább pötyög a laptopjába.
Szenvedve emelem meg a fejem, hunyorogva próbálom elolvasni mit ír be.
„Gay”….
- Miért angolul írod, miért nem franciául?
- Mert így sokkal több találatod ad ki.
- Te tudsz angolul?
- Hogyne tudnék…
- Akkor, te nagyon nagyon okos lehetsz- hüledezek az oldalába csókolgatva. Szorosan ölelem a derekát, finoman harapdálom ruhán keresztül.
- Doro, várjál még- nevet fel kicsit odébb húzódva, míg én utána mászom, s félig ráfekszem. – amúgy, te is tudsz angolul…
Hát, hogy tudok-e arról biztosan nem nyilatkoznék jelen pillanatban.
Egy ideig még kérdezgetem, aztán elhallgatok, ahogy elindul a film.
- Milyen édesek, nézd, az a fiú hasonlít rám! Olyan kis vékony, és neki is fekete a haja! És milyen aranyosan puszilkodnak- lelkesedek be csicseregve. Az alkohol megoldotta a nyelvem, és a gátlásaim is.
Egészen addig boldogan szuszogva figyelem a párocskát, míg le nem kerülnek a ruhák. Összeszűkült szemekkel meredek a képernyőre, fél lábam és kezem átvetve partneremen fúrom a nyakához a fejem. Aztán elkezdődik vizuális szüzességem elvétele.
Szinte egyszerre torzul a passzív féllel az arcom, mikor tudatosul bennem mit is látok.
Mit hova dugdosnak…
- Ez…most…ez… - próbálom elhabogni a kérdésemet, miszerint valóban oda dugják-e, ahova látom.
- Igen- csókol meg gyöngéden, eddig hátam cirógató keze megerősítésképp a fenekembe markol.
Vörös arccal fúrom feszítő ágyékom a combjához.
Nyilván nem fáj a szereplőnek, mert nagyon élvezi. Hallom a hangján, és látom az arcán is. Mindketten boldognak tűnnek, és elégedettnek. Mondjuk kicsit zavar, hogy ennyire taszigálja az „alteregómat”.
- Miért nyökög ennyire hangosan…? Fáj neki…?
- Nem kifejezetten. Valószínűleg azért, mert élvezi.
- És mi élvezni fogjuk?- pillantok fel rá lassan.
- Meg fogok mindent tenni érte.
A felvétel hangjai csak feltüzelnek, az ölelése, a csókjai sem segítenek.
A videó felére már nem is nagyon emlékszem, tekintve, hogy Fabien kitakarja az egészet, mialatt a legújabb csókcsatáinkat vívjuk.
Hagyom, hogy irányítson.
A laptop valamikor egy-egy ruhalevétel között lecsukódik, és lekerül a földre.
Félhomály uralkodik ismét a szobában. Mint akkor.
Immáron mindkettőnkön csak egy alsó van, testét érzem az enyémnek feszülni, fogai bőröm legérzékenyebb pontjait harapják, tépik érzékien.
Egész testemben libabőrösödön, elfehéredő ujjakkal markolom a vállait. Ismét oldalra nézek, látom, ahogy egyre lentebb halad, mutató ujjait a hófehér alsóba akasztva húzza le a textilt.
Egy férfit látok a tükörben csupán…
Egy magatehetetlen, gyenge férfit, aki felett a saját démona térdel arra készülve, hogy mindent elvegyen tőle ami egykoron azzá a gyenge férfivá tette, hogy egyesüljenek, s ezáltal valami sokkal romlottabb, erősebb és tökéletesebb egységet kapjanak.
Az alsó lekerül, azonban olyan magas az alkohol szintem, hogy egyáltalán nem érzékelek semmit. Semmi negatívumot, vagy pironkodást. Erkölcseim letompultak, mindössze a vágy perzsel, és a tudat: akarom.
Meg akarom kapni Fabient.
A démonomat.
Nem nézek rá, csak tükörképeinket bámulom.
Lábaim egyhamar felhúzom utasítására, ahogy perzselő csókjai csípőm környékét érik akár a megfeszített íj képzek íves hidat ében hajába markolva.
Nem tudom mit csinál, de..amit csinál érzem, hogy bűnös, és mégis tökéletes.
Nem enged el.
Kínoz ujjaival, szájával, s olyan hangokat csal ki belőlem, melyek idegenül hatnak. Hörgések, nyüszítések. Érzem, egész testemben remegek, arcom, vállaim, mellkasom ég, elnehezül.
Ahogy egyre közelebb érzem a mindent elemésztő érzést, altestem egyre inkább feszül és reszket úgy tisztul a fejem is.
Szeretném, ha jó lenne neki. Neki is..
Vajon, most mire gondol?
Reszkető kezekkel túrom hátra a férfi hullámzó fürtjeit, arcom lüktet. Nem tudom mennyi időt tölthettünk így együtt, azt sem tudom, hogy most mi jöhet.
Semmit sem tudok és ez zavar.
Zavar, hogy nem irányítok…nem tudom irányítani, vagy befolyásolni.
Egész testével az enyém felé kerül, fél kézzel fejem mellé könyökölve nehezedik testemre, akár egy szörnyű, kísértő lidérc.
Mintha arca sem az övé lenne. Sokkal nyersebb, sokkal ördögibb…
Talán túl sokat ittam, talán csak beképzelem, mialatt vele párosítok minden szörnyűséget, melyet anyám az eltelt huszonegynéhány év alatt belém sulykolt.
Reszkető pillákkal fürkészem az idegennek ható arcot, míg egyik kezemmel széles vállára simítok, másikkal arcvonásait ellenőrzöm le.
A tenyerembe csókol, szabad kezével babrál egy kicsit, odailleszti magát, aztán feltolva egyik lábam kezd bele a rituáléba, melyre oly hosszú időn át várt.
Akár mennyire is próbált felkészíteni, akármennyire is gyöngéd, mégsem azt kapom, amit vártam, ez pedig megrémít és elkeserít.
Mint minden, ez is sokkal könnyebbnek tűnt a filmekben.
Ott legalább is élvezte a fiú…Mindkettő….
Itt azonban, mintha..egyikünk sem élvezné.
Fabien arca túlságosan feszült, görcsösen, s lassan mozog, mellyel csak még inkább kínoz. Eszembe sem jut, hogy csak engem próbál kímélni, hogy túlságosan szűk vagyok. Nem gondolok ilyesmire, mivel nem is beszéltek nekem ilyenekről.
Minden egyes elnyújtott mozdulatot egy-egy sötét gondolat követ, melyek szörnyű spirálként kúszna elmémbe.
Mi van, ha egyáltalán nem élvezni? Ha csalódást okozok most neki? Ha miután megtörtént el fog menni, mást fog keresni, akivel sokkal jobb?
Ha kiábrándul belőlem, ha megundorodik a bordáim látványától? Hogy túlságosan csúnyán nyögök, hogy nem vagyok elég szép, hogy eltorzul az arcom?
Mennyivel jobban élvezhette a klub béli partnereivel….Példa okáért azzal a Christiannal.
Miért fáj ennyire, még annak ellenére is, hogy ennyit foglalkozott velem előtte? Ez normális, vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen?
Vajon anya most büszke lenne rám, ha ezt látná?
Nem…valószínűleg nem lenne büszke.
Undorodna tőlem….és mindenki más is.
Még is..mit művelünk mi?
Szabad ezt nekünk?
Ezt…mi…megtehetjük ítélkezés és gyűlölet nélkül?
Most, ettől én kevesebb lesz? Vagy buzi?
Mi lesz most? Miben lesz másabb ezután?
Nem kéne ilyenekre gondolnom, nem lenne szabad, hogy ennyi kérdés legyen bennem. Másokban biztos nincs…Dylanben nem lenne…abban a Christianban sem…
Vajon Carlal is ennyire rossz lenne? Nála is rettegnék attól, hogy megundorodik tőlem, ha most rám néz?
Fabien miért nem undorodik…?
Vagy már meg is tette, de a szerepért és a sikerért beáldozza magát?
Miért vagyok ilyen ostoba, hogy…ennyi kérdésem van..és…pont most…és…nagyon fáj!
Könnyek gyűlnek a szemembe, a lazításra pedig a legcsekélyebb esélyt sem látom a negyedik-ötödik „felszólítás” után sem.
Egyszerűen nem megy, még erre sem vagyok jó. Bárki képes erre, de én nem.
Szerencsétlen…nyomorult…balfék vagyok!
Nyakába fúrva fejem áztatom a könnyeimmel, erősen mélyesztem izmos hátába nyolc ujjam, szinte már fehérednek utolsó ujjperceim.
- Hé…héhhéhéhé..Hercegnő…- húzza el fejét, azonnal megállva a mozgásban fog vörös, nedves arcomra, hatalmas hüvelykjével kimorzsolva szemeim mellől gördülő könnycseppjeim - na…nincs semmi baj, nemsokára jobb lesz, ígérem- csókolgatja le az újabb jövevényeket.
- Sajnálom, én…nem akartam….
Csalódást okozni?
Sírni?
Bénának tűnni?
Megint elrontani az egészet?
Erre már soha sem derül fény, de valószínűleg mind egyszerre.
Arcom sírásra torzul, könnyeim patakokban kezdenek csordogálni. Dorian Leroy ismét remekbe szabta az estét.
Fabien nem szid le, nem bánt, kihúzódva ölel szorosan magához, ringatgatva csitít. Olyan, mintha…megértő lenne…mintha nem haragudna rám.
Minden esetre a sírógörcs közepette milliószor kérek tőle bocsánatot, hogy ismét elrontottam az estét, és bána voltam, és hogy szűz is, meg szerencsétlen, és nem tudtam lazítani, és megint sírok mint egy hülye amivel csodálatosan elrontottam az egész estét.
De legalább a szőnyeget nem hánytam le.
Fabien Evon
Édes kölyökkutya szemekkel mered rám, de a színe valahol a tulipán árnyalatánál mozog. Komolyan mondom, egyszer ez az arc fog a sírba vinni!
Minden további nélkül kezdem el a kijárat felé terelni, a tömeg szélénél járunk mikor feltűnik, hogy egy ideje a kezemet szorongatja, ezért megállok és hátrafordulok.
- Mi a baj?
- Menjünk a mosdóba! MOST! – nyüszít aranyosan.
- Nem hiszem, hogy van üres fülke, és nem is akarom ott. – még egy kurvával se csinálnám a wc mellett, nem még Doroval… de valahogy nem úgy néz ki, hogy ugyanarra gondolnánk…
- Nem tudnád otthon elintézni? Nem vagyok benne biztos, hogy felkészültél lelkileg a látványra.
- Csak nem olyan undi, és nagyon kell. Megvárhatsz kint, ha szeretnél!
Naná, hogy kint fogok várni. De azért elvezetem a mosdóig nehogy még egy pasi rámásszon itt nekem. Még mindig nem vagyok benne biztos hogy mit is akar, vagy hogy tisztában van-e azzal hogy áll az árboc, és csak azt hiszi hogy pisilnie kell.
Sóhajtva dőlök neki a falnak, nem fogok utána menni, majd leesik neki is hogy mi a helyzet. Addig is nyugodtan tanulmányozom a vonagló embereket.
Úgy kábé öt perc múlva rájövök hogy ez egy kibaszott hülye ötlet volt, mert egyenesen egy ismerős arcba bámulhatok bele. És mit ad Isten, ő is rögtön felismer engem, aztán széles mosollyal meg is közelít.
- Fabien! Rég láttalak! – kiabálja túl a zenét miközben hozzám simul – Már kezdtem azt hinni hogy eltűntél és a számomat is elvesztetted.
Christian. Igen, rémlik hogy párszor dugtunk, de hogy a száma pontosan hol is mikor került elvesztésre, az már nem nagyon. Na, épp az ilyen szituk miatt nem veszek el mobilszámot, erre tessék! Egyszer tettem kivételt, de akkor is megtalálnak.
- Nem hiszem én, hogy olyan magános voltál. – pillantok célzatosan a nyakán fellelhető csóknyomokra.
- De azért még hiányozhattál. Én talán nem hiányoztam neked?
Most erre válaszoljak? – Lefoglalt a meló és egyébként sem egyeztünk meg semmiben.
- Persze, persze. – legyint mosolyogva – Mit szólnál ha a ma éjszakát nálam töltenéd? Jól szórakoznánk…
Ekkor nyílik ki a mosdó ajtaja és lép ki rajta az én kicsi hattyúm. Aztán már röppen is rá Christianra, hogy lerángassa rólam, én meg kissé döbbenten figyelem, hogy hirtelen mégis honnan jött ez az erő, mert nem a jelentős izomzatából.
- Te meg mit képzelsz, mit csinálsz, kisfiú? – förmed rá Christian - Keress mást, ez a szépfiú most épp el van foglalva.
Dorian sértetten tátja el a száját, dunsztom sincs a szöszi hány éves, de nem hiszem hogy több lehet húsznál. És már megint azon van hogy rám másszon, míg én finoman visszautasítom, ami persze szart se ér, de Doro ismét tesz róla hogy eltávolodjon tőlem.
- Lövik a pizsit, húzzál már haza, baszd meg!
- Kopj le.
- Mert?
- Azért, mert szép az arcod és sajnálnám, ha véletlenül beleütközve a falba…
Hát igen. Közbeavatkozhatnék, de az életben egyszer mindent ki kell próbálni, ahogy azt is, amikor két ilyen szépség vitatkozik értem. Természetesen a győztes adott, de azért nagyon szórakoztató…
- Még is mit képzelsz, ki vagy te, hogy….
Doro belé foltja a szót - Az élettársa vagyok, szóval jobb, ha eltűnsz, míg nem csinálok rohadt nagy botrányt.
Mi??
Christian rám mered, de errefelé ugyan hiába néz, én is most hallom először hogy nekem élettársam van. Asszem még szoknom kell a dolgot.
- Neked… palid van és nem mondtad?! MIÉRT NEM MONDTAD! Azt beszéltük meg talán felhívsz, közben meg… palid van?! Egy… ILYEN?! – kiabál rám hirtelen, először azt hiszem tök jól színészkedik, de elég komolynak tűnik - Otthon várnak téged, te meg… itt lent hajtod a fiúkat?! És nem egyszer láttalak lent… mindig lent látlak! Mostanában nem, de régen sokszor! Te szemét!
Ez kezd egy kicsit nagyon furcsa lenni…
- Igen, mindig meleg vacsorával várom… nem is gondoltam, hogy… ilyen helyekre jár… ez sokkolt. – néz végig rajtam Doro fancsali képet vágva, ha pedig nem lennék ennyire meglepődve még röhögnék is azon, hogy még egy rohadt pirítóst se tud megcsinálni nem hogy meleg vacsorát.
Aztán egy csípős pofon ki is zökkent az ábrándozásból, Christian pedig hirtelen eltűnik és vissza se néz. Na szép… ez meg még nevet is!
- Milyen arcot vágtál…! – kacag önfeledten.
Csak ne szórakozzon ilyen jól! – ragadom meg a karját és sietve kivezetem a klubból. Máris megártott neki az a kis pezsgő, legalábbis nem úgy néz ki mint aki hamarosan abba akarja hagyni a röhögést, helyette inkább elkezd a kabátom cipzárjával játszadozni.
- Milyen arcot vágtál… annyira… vicces volt…
- Ez egyáltalán nem volt vicces, nem téged képeltek fel. – morgok rá.
- Meg is érdemelted… megcsaltál, ahogy hallottam többször is. – nevet - Míg én otthon vártalak meleg étellel és nagy szeretetben. – és még jobban nevet.
- Mégis honnan jött neked ez az élettársas dolog? – kérdezek rá marha kíváncsian.
- Hát azok vagyunk nem? Együtt kelünk, együtt fekszünk, együtt dolgozunk, együtt vagyunk a nap szinte minden percében, együtt örülünk, együtt sírunk. Mintha házasok lennénk, csak nem veszekszünk. Amúgy ki volt ez a srác?
A gyors témaváltástól kicsit összezavarodom, de végül csak az utolsó dologra válaszolok. Válaszolnék… - Hát…
- Halljam!
- Christiannak hívják… még mielőtt megkaptam a szerepet, az azt megelőző estén lenéztem ide, mint általában. – magyarázom lassan - Akkor találkoztunk. Együtt töltöttünk egy kis időt, aztán úgy volt, hogy felhívom.
- És nem hívtad fel. - bólogatok, közben ő mindent értőn vigyorog.
- Volt jobb dolgom is.
- Igen? És micsoda…?
Például kirángatni a karót egy bizonyos jégherceg szexi seggéből, aztán meg alaposan megolvasztani, hogy sokkal simulékonyabb legyen. Válasz helyett azonban egy szenvedélyes csókot kap, amitől végre abbahagyja a nevetést és én is elengedhetem magam. Végre…
- Ugye tudod, hogy ezért kárpótolnod kell? – kérdezem, a finom kis száját fixírozva.
- Majd este megpróbállak. – suttog vérvörösen, de a zavara ellenére a szemembe néz.
Rajtam ne múljon szépségem. Rám is férne már egy kis kárpótlás…
Hazafelé nem beszélünk, de a lépcsőházban alaposan kikérdezem Doriant arról, hogy mit tud az élet bűnösebbik oldaláról, de az eredmény tényleg semmi. Nuku.
- Nem hiszem el, hogy még soha nem néztél pornót, vagy nem láttál újságot. – ingatom hitetlenkedve a fejem.
- Pedig így van, anyu nem engedte.
Anyu nem engedte… na és?
- De nem is hallottál ilyesmiről, hogy hogyan megy?
- Nem… nem volt időm rá, és csak azt hallottam, amit meg kellett. – von vállat.
- Nem is találkoztál ilyesmivel… soha..? - legalább egy filmjelenet vagy valami…?
Elgondolkodik egy picit - Igazából… azt hiszem, mikor kicsi voltam volt egy barátom, akivel együtt balettoztunk, és ő visszagondolva mindig nagyon kedves volt velem, ragaszkodtunk is egymáshoz, de anya elvadította tőlem.
Már megint az anyja. Erre már nem tudok mit mondani, komolyan. Pedig nem sok mindennel lehet kiakasztani, de ez viszi a pálmát.
Míg én gondosan bezárom az ajtót, Doro lassan elbiceg a hálóig. Követem én is, közben pedig megszabadulok a motoros cuccaimtól és felkapom a laptopom, majd azzal együtt telepszem mellé az ágyra.
- Miért itt nézzük? – nevet az ágyon tekeregve.
- Ha megihletődnénk ne kelljen messzire menni a kényelemhez. – hajolok le hozzá, az orromat a puha tincsei közé fúrva, majd a tarkójára csókolok.
Igen, nagyon is valószínű, hogy megjön a kedvem. Valójában már most is meg lenne.
Ügyesen bepötyögöm a címszavakat a keresőbe, ami rögtön ki is dobja a kedvenc oldalamat. Ezen prémiumkategóriás videók vannak, nem valami házi amatőr szarság.
- Miért angolul írod, miért nem franciául? – kérdezi furán motyogva.
- Mert így sokkal több találatod ad ki.
- Te tudsz angolul?
- Hogyne tudnék… - mormogom. Itt kell lennie annak a videónak…
- Akkor, te nagyon, nagyon okos lehetsz. – dünnyög csodálkozva, majd elkezdi az oldalamat csókolgatni. Picit megrándulok az érzékeny terület miatt, de ő ezt észre sem véve folytatja, sőt még beveti a fogacskáit is…
- Doro, várjál még! – kuncogom elhúzódva tőle, de meg sem hallja. Ehelyett inkább még rám is mászik. – Amúgy, te is tudsz angolul…
Összevissza kérdezget, a pia rendesen a fejébe szállt ahogy hallom, mintha nem tudná befogni a száját csak úgy ontja magából a kérdéseket. Aztán végre amikor elindul a film csend lesz.
- Milyen édesek, nézd, az a fiú hasonlít rám! – bök a képernyőre - Olyan kis vékony, és neki is fekete a haja! És milyen aranyosan puszilkodnak.
Nem tudom nevessek-e vagy sírjak, mert nem létezik hogy valaki ennyire naiv és tudatlan legyen.
Puszilkodnak mi? A srác egyébként tényleg hasonlít Dorora ami a színeit és a testalkatát illeti, de a nincsenek olyan szexis szemei.
A filmen egyre jobban belemelegednek. Szívesen látnám az én kis jéghercegem arckifejezését, de mivel félig rajtam heverészik nem látok belőle semmit. Az viszont hogy ennyire elcsendesült jelent valamit. És még mindig itt van, pedig már a képernyőn is meztelenek és az előjáték közepén tartanak. Percekkel később pedig elérkeznek ahhoz a ponthoz, amiről az én szépségemnek fogalma sincs.
Elmosolyodom mikor összerándul néha-néha, mintha elképzelné hogy vele történik, ami könnyen lehet. Én is épp ezért vagyok már kőkemény, mert magunkat képzelem oda azok helyett.
- Ez… most… ez… - hüledezik, mikor elkezdődik maga az aktus.
- Igen. – válaszolom a ki nem mondott kérdésre, majd gyengéden megcsókolom, a kezemmel pedig végigsimítok a fenekén. Alig várom, hogy ugyanazt csinálhassam vele is…
Doro mélyen elvörösödve húzódik hozzám, az arcát a nyakamba temeti és ahogy az ágyékát a combomhoz dörzsöli megérzem hogy bizony őt sem hagyták hidegen a látottak. Helyes…
- Miért nyökög ennyire hangosan…? Fáj neki…? – böki ki zavartan.
- Nem kifejezetten. – szerintem már elég jól be van járatva - Valószínűleg azért, mert élvezi.
- És mi élvezni fogjuk? - pillant fel rám félénken.
- Meg fogok mindent tenni érte. – biztosítom csábító mosollyal.
Őt tényleg soha nem akarnám bántani. Amilyen édesen ártatlan…
Hogy mikor döntöttünk úgy hogy mi is belevágunk, vagy mikor kezdtük el ténylegesen, azt már nem tudom, viszont a háttérből még eljutnak a fülembe a nyögések, de én már csakis Dorora figyelek, miközben csókolózunk meg simogatjuk egymást.
Könnyedén irányítom, bár nem kell sok ösztönzés, megy ez neki magától is, ha más nem akkor ösztönösen teszi. Gyorsan eltávolítom róla a maradék ruhát is, majd végignézek a vékony, meztelen testen. A horzsolások még halványan látszanak, de ez nem rontja előttem az összképet, mert így is mindenestül olyan törékeny és gyönyörű, mint egy valódi porcelánbaba.
A teste legérzékenyebb pontjait támadom, minél jobban élvezi annál több hang csúszik ki a száján. Először mind olyan idegenül hat, még sosem láttam ezt a kéjes arckifejezést, mintha azt mondaná, mindjárt vége lesz mindennek, de azért ne hagyd abba.
Kuncogva fosztom meg az alsójától is, lassan csúsztatom le a hosszú combokon, közben végigcsókolva mindkettőt. Doro az ágy fölötti tükörben bámul és nagyon tetszhet neki amit lát, mert a pupillái teljesen kitágultak, szinte nem is lehet tudni hol kezdődik az írisz úgy egybeolvadt bennük a sötétség.
Látom hogy élvezi ezért nem állok meg ennyinél, lejjebb csúszom mellette, hogy a számmal is hozzáférhessek és kiélvezhessem a nyöszörgést, amit az exkluzív kényeztetéssel váltok ki és addig folytatom míg majdnem a csúcsra jut, de még nem akarom átlendíteni rajta.
A matrac alól előhalászok egy lapos üveges síkosítót, azzal készítem fel, de vigyázok hogy a lehető leggyengédebb legyek és ne siessek, annak ellenére hogy már vöröset látok annyira kívánom mindenét.
- Lazíts egy picit szépségem. Ez lehet hogy picit kellemetlen lesz. – figyelmeztetem az arcára simítva, de nem mond semmit csak nagy szemekkel bámul a tükörbe, zihálva markolja a karom, mint egy reszkető kiscica. Aztán mikor lassan elkezdek belé nyomulni, a kis kéz átcsúszik a hajamba és beletúr.
Halkan felmordulok a bizsergéstől ami a fejbőrömben keletkezik, a kezem a paplanra markol, de nem mozdulok tovább, mert iszonyú feszült.
- Doro, kérlek próbálj meg lazítani. – kérem halkan, mire ráncba szalad a homloka, de mintha nem is reagálna, sőt, mikor kicsit beljebb mozdulok, ha lehet még rosszabb lesz a helyzet.
Alapból szűk, mert még nem volt senkivel, de nem tudom mi történt ilyen hirtelen. Pár perce még élvezte, az orgazmus szélén volt most meg mint egy kőszobor, mereven fekszik a tükörbe bámulva és furcsán remeg.
Kurva nehéz visszafognom magam hogy ne kezdjek mozogni, de nem teszek semmit. Finom mozdulatokkal simogatom, cirógatom, hátha attól kicsit felenged. Lassan a vállamra simít, mély lélegzetet véve pillant rám mire lágyan a tenyerébe csókolok, picit megmozdulok, lassan alig érezhetőn, de ő abban a pillanatban mintha pánikba esne, úgy megfeszül, hogy az még nekem is fáj.
Látom, hogy könnyek gyűlnek a szemébe és ekkor könyvelem el magamnak hogy mára bizony ennyi volt, mert ez így nem fog menni. Hiába próbálom rávennie, hogy lazítson, egyszerűen nem tudja magát elengedni. Mint általában.
Egyik pillanatról a másikra tör ki belőle a sírás, az ujjait a vállamba mélyesztve tapad hozzám, hogy ne is lássam az arcát. Picsába…!
- Hé… héhhéhéhé… Hercegnő… - csitítom nyugodt hangon, próbálva eltüntetni a könnyeket, esélytelenül. - … na… nincs semmi baj, nemsokára jobb lesz, ígérem. – csókolgatom finoman, hogy legalább addig ellazulna egy picit míg kihúzódom belőle, hogy ne okozzak fájdalmat.
- Sajnálom, én… nem akartam….
- Ne sírj szépségem, nincs semmi gond. Majd máskor megpróbáljuk oké? – duruzsolom a fülébe miközben nyugtatón ringatom a karomban, de az egyre keservesebbé váló zokogás nem akar abbamaradni.
Legalább ezerszer kér bocsánatot, a felét nem is értem, amit meg értek azon csak felhúzom magam. Már megint ugyanott tartunk, mint mikor megtaláltam a zuhanyzóban. Megint egy lelki roncs, a legrosszabb pedig az, hogy sosem tudom mi váltja ki belőle ezt az egészet. Most meg pláne nem értem, mikor jól éreztük magunkat, minden adott volt egy jó kis estéhez erre tessék!
Félreértés ne essék, nem az a bajom hogy nem dughattam meg, hanem az, hogy kezdem úgy érezni hogy minden szavamat mérlegre kell tennem, hogy vajon elbírja-e még a pici kis lelke! És nem lenne nagy baj, ha esetleg tudnám mitől akad ki! De nem beszél, csak már mikor repedezik alatta a talaj!
Óráknak tűnő idő múlva végre abbahagyja a sírást, csak a hüppögése hallatszik a csendben miközben finoman simogatom a hátát, hogy megnyugodjon, aztán mikor remegni kezd meggondolom magam és kicsúszom mellőle az ágy szélére, de abban a pillanatban utánam kap.
- Ne hagyj itt… fe-fejezd be ha akarod…
- Ja, persze. Pont ahhoz van most kedven. – mormogom az orrom alatt. Megerőszakolni egy érzelmi roncsot nagyon szórakoztató, de komolyan.
- Úgy sajnálom…
- Nehogy megint sírni kezdj. – fordulok vissza gyorsan – Nem haragszom, érted? Nem megyek sehová, csak készítek egy fürdőt aztán elbeszélgetünk egy kicsit. Engedj el szépen.
Lassan megteszi, kisírt szemeivel és lefelé görbülő szájával olyan szánalomra méltó látványt nyújt, mint egy kidobott házikedvenc.
Ezért is visszahajolok fölé, hogy egy gyengéd csókot nyomjak az ajkaira, majd a nedves pofijára is. – Mire visszajövök tűntesd el a könnyeket, vagy megtömlek csokival. – suttogom teljesen komolyan. – Tejszínkrémes, belga csokival a legnagyobb táblából. Számold csak mennyi kalória lenne.
Ezzel elfordulok és a fürdőbe masírozok, ott pedig nem vesztegetem az időt. Fejben összeszedem mit is kéne mondanom, nem mindennap van szüksége az embernek egy pszichoanalitikus képességeire, talán inkább a lelki segélyszolgálatot kellene tárcsáznom, de Doro az enyém, ezzel együtt pedig a problémái is rám tartoznak.
Megtöltöm a kádat jó meleg vízzel, öntök bele egy adag fenyőillatú fürdősót, majd citromos habfürdőt, mert ez a két illat jól kiegészíti a másikat és egy finom nyugtató kombót alkot, amire most égető szükség van. Mikor mindennel megvagyok, visszasétálok a hálóba, ahol az én kicsikém egy takarókupacból les ki rám, de hála az égnek már nem sír.
- Ideje hogy hercegnőhöz méltó kiszolgálást kapj. – mosolygok rá miközben lazán a térde alá nyúlva felkapom az ágyról. Olyan könnyű…
A fürdőben a földre dobom róla a vékony takarót, majd vele együtt belépek a méretes kádba és úgy helyezkedem, hogy az ölemben ülve kényelmesen ki tudjon nyújtózni, a feje pedig az állam alatt pihenjen. Így még láthatom az arcát, ha akarom és el is érkeztünk a fő attrakcióhoz.
- Beszélj, szépségem. – kérem halkan - Soha nem tudom meg mi a franc történik a fejecskédben ha nem mondod el. – továbbra is csend, csak oldalra fordul és úgy bújik a nyakamhoz. – Figyelj, ha még korán volt neked ez az egész, nem gond, csak mond meg. Ha még nem akarsz szexelni, akkor halasztjuk. Csinálhatunk más élvezetes…
- De én akarom…
- Hogy? – hallgatok el azonnal, amint meghallom a suttogást.
- Én akarom…
- Az imént nem úgy tűnt. Vagyis a végén nem. Megijedtél? – alig láthatóan bólintás mire hossza kifújom a levegőt. Talán túl gyorsan támadtam le… - Bocsi szépségem, vissza kellett volna fognom magam.
- Az én hibám volt.
- Nem, nem a tied.
- De! Mert… mert én nem csináltam semmit. Ők biztos tudták volna hogy csinálják… hogy neked is jó legyen… velük jobb lenne mert ők nem szüzek…
- Ha az ők alatt Christiant meg Dylant érted, akkor ehhez annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy igen. Valószínűleg mindketten értik a dolgukat. - a tiltakozás ellenére felültetem hogy a szemébe tudjak nézni végre – De nem ők vannak itt ugye? Nem velük akarok lefeküdni, nem nekik csinálok reggelit és nem őket utaztatom a motoromon minden áldott nap. Ja és még valami. Egyikük sem járt még nálam, mármint a hálószobámban. Valójában te vagy az első pasi rajtam kívül aki abban az ágyban feküdt.
Nagy csodálkozó szemekkel néz, amiért legszívesebben kifulladásig csókolnám, de most csak komolyan viszonzom a pillantást. Nem kamuztam neki.
- De… csak mert itt lakom…
- Ha nem akarnálak az ágyamban tudni, kipakolnálak a kanapéra és kész. – vonok vállat egyszerűen – Téged szépségem nem akarlak kitenni innen, még senkiért nem güriztem ennyit mint miattad, elég bizonyíték az hogy éppen lelki fröccsöt kapsz tőlem, pedig mindig nyálas baromságnak tartottam az ilyesmit.
- Akkor most nyálas estét tartunk? – kérdezi édesen motyogva.
Kuncogva ülök fel és húzom közelebb, úgy hogy a combjaival át tudja ölelni a csípőm. – Ja. De ne mond el senkinek. – kacsintok rá mielőtt lágyan megcsókolnám.
Nem vagyok követelőző, hagyom hogy bármikor elhúzódhasson ha nem akarja, de éppen ellenkezőleg. Úgy préselődik hozzám, mintha össze akarná olvasztani a testünket, egészen addig, mígnem muszáj elszakadnunk, hogy levegő után kapkodva döntsük össze a homlokunkat.
- Hercegnő, még mindig nem tiszta hogy miért akadtál úgy ki. – szólalok meg.
Lesüti a szemeit. – Azt akartam hogy boldog legyél, de megint csalódást okoztam.
- Ki mondta hogy nem vagyok az? – húzom fel a szemöldököm.
- Már régóta le akartál velem feküdni… de nem hagytam, azokat a kiskurvákat is elkergettem… én meg nem csináltam semmit. – húzza össze magát.
- Nem vártam el hogy csinálj bármit is. Most csináltad először. Ha bringázni tanulsz, akkor is elesel párszor mielőtt összejönne nem? – simogatom meg a csípőjét, gyengéden körberajzolva a szexi vonalat.
- Akkor még mindig akarod velem csinálni? – pirul el halványan, de legalább rám néz.
Felsóhajtok. Hát nem esett még le? – Naná hogy akarom!
- És ha nem lesz jó?
- Asszem ezt már megdumáltuk.
- De ha neked nem tetszik, ha megunsz, akkor már nem foglak érdekelni. Csak addig vagy ilyen kedves meg figyelmes míg nem kapod meg amit akarsz, nem?
Hogy mi van? Nem hiszem el, hogy ezt éppen ő mondja! Bárki mondhatná ezt, de ő nem az biztos!
A beálló csendben csak a csapból csöpögő víz idegesítő kopogását hallani, de addig nem is szólalok meg míg Doro össze nem szedi arra a bátorságát hogy végre felpillantson.
Hűvös tekintettel mérem végig, ami láthatóan meglepi. Igen, vele sosem voltam közömbös, de lassan kezd tényleg felhúzni – nem is, inkább csalódást okozni - amiben a szexuális frusztráció is szerepet játszik, de nem ez az ami végül kisüti a biztosítékot. Ahhoz elég Doro agymenése is.
- Tudod Dorian… - mondom hűvösen, elhagyva a szokásos becézéseket, csak azért hogy érezze a különbséget - … ha nem érdekelnél, most szívesen felképelnélek ezért, de mivel nem az egyik kiskurva vagy a klubból, nem teszem. De tudod mit? Ha azt akarod, hogy úgy bánjak veled, mint velük, rendben rajtam ne múljon, de valamit azért elmondanék: Egy kibaszott randira se vittem egyiket se, ajándékot se vettem nekik, sőt, anyámnak se mutattam be egyiket sem és kurvára nem éreztem irántuk semmit! – a végére már szinte a fogaim között szűröm a szavakat. - Nem hiszem el, hogy tényleg úgy gondolod hogy csak meg akarlak dugni! Jesszus, ha ezt akartam volna, akkor kihasználom a helyzetet még a múlthéten és zuhanyzás közbe megkeféllek! Ennyire nem tűnik fel semmi? - lepakolom magamról és kiszállok a kádból, mert egyszeriben túl kényelmetlen lett vele ölelkezni - Ennyire hidegen hagy mindaz amit az elmúlt hetekbe csináltam? – fordulok vissza mérgesen, összevont szemöldökkel.
- Fab…
- Akkor mi a faszomnak töröm magam, hogy ne halj éhen?! Mert azt akarom hogy egészséges legyél a francba is! Ha csak meg akarnálak dugni, érdekelne hogy mégis mi a nyavalyát eszel? Vagy hogy hány naponta? Vagy az hogy lenyúzod magadról a bőrt a körmeiddel! He? – kiabálok rá, de mikor látom, hogy az ajkai megremegnek, egyszerre érzem magam seggfejnek és leszek még idegesebb – A kurva életbe, ne kezdj nekem bőgni! – csapok a derekam köré egy törölközőt, majd járkálni kezdek a fürdőben, faltól falig, erősen koncentrálva hogy lejjebb ereszkedjen az a bizonyos pumpa.
Végiggondolok mindent, kizárva a szipogást a háttérből. Az anyja tehet mindenről, miatta van az egész, hogy Doro egyszerűen mindig attól fél hogy csalódást okoz nekem, hogy azt hiszi nem vagyok elégedett vele ezért félredobom, pedig az nem fordulhat elő. Soha…
- Ne haragudj rám… kérlek, kérlek, Fabien… nem akarom hogy dühös legyél. – nyöszörög összetörten, a kád peremébe kapaszkodva – Mindent megteszek, csak ne dobj ki… kérlek, ne…
Lehunyom a szemem egy percre és lassan elszámolok húszig, eközben végig az anyja képe lebeg a szemem előtt. Nem, nem fogom feladni Dorot. Csak azért sem, hogy az a hülye picsa ne tegye még jobban tönkre, hogy majd én helyrerakhassam őt és egyszer Doro dörgölhesse mindazt a képébe amit az ilyen szukák érdemelnek! Mert ez nem anya. Egy anya nem csinál érzelmi roncsot a gyerekéből!
- Nem haragszom. – mondom végül, a következő pillanatban pedig vízcsobogás és két csontos kis kar fonódik a derekam köré, olyan erővel szorítva hogy szinte összeroppant. – De ne ugrálj, mert vizes vagy a csempe meg csúszik. Ki lesz az én partnerem ha eltöröd a lábad, hm?
- Senki. Mert csak én vagyok a partnered. – mondja még mindig belém kapaszkodva.
- Aha, szóval eszedbe se jusson még egyszer magadat ócsárolni. – óvatosan kibontakozom a karjából, hogy aztán bebugyolálhassam egy vastag fürdőköpenybe és végighurcolhassam a lakáson a kanapéig. Az ágyat inkább most hanyagolnám.
- Nem bánod hogy nem tudtam… tudod… - vörösödik el.
Alakulunk…
- Figyelj szépségem, ez nem arról szól hogy bánom-e vagy sem. – drámaian felsóhajtok – Istenem, el sem hiszem hogy egy ilyen beszélgetést kell végigcsinálnom. Ölj meg ha végeztünk, lécci!
- Nem is olyan rossz beszélgetni. Szerintem jól csinálod.
- Ne most kezd el udvarolni. Tartogasd inkább a következő randinkra. – kacsintok rá.
- Lesz még több is? – mosolyodik el.
- Természetesen. És hidd el még nem láttál mindent. – mosolygok sejtelmesen, majd mindketten elhallgatunk, mert tudjuk hogy még nem fejeztük be a „nyálas beszélgetést”.
- Doro te eddig semmit nem tudtál a szexről. Tulajdonképpen azt se mondtad soha, hogy meleg vagy-e vagy sem. Tőled az is nagy lépésnek számít hogy azt mondtad csináljuk, én pedig örülök hogy rám bíztad magad. Annak meg még jobban örülök, hogy még nem volt másik szeretőd, máskülönben piszkosul féltékeny lennék arra, aki már látta azt az édes oldaladat is.
- Féltékeny lennél? Akkor is ha nem tudnád ki az? – pislog meglepetten.
- Naná! De azt értsd meg hogy nem csak szexet akarok tőled. Élvezem hogy itt vagy a lakásomban, szóval nem tervezem hogy mással kavarok. Hűséges típus vagyok, ha járok valakivel azt nem csalom meg. Érthető voltam?
- Ühüm. – bólogat hozzám bújva.
Amikor ilyen, egyszerűen lehetetlen ellenállni neki, még akkor is ha állandóan jön valami hülyeséggel.
Részemről le is van zárva a téma, nem tervezem újra előszedni. Kezdek álmos is lenni, az egész napos fáradtság most jön ki, amikor végre nyugodtan ülhetek Doroval a karomban, az ujjaimmal elmélázva csavargatom a haját, amik nedvesen kunkorodnak szanaszét.
- Min nevetsz? – pillant fel félig lehunyt szemhéjai alól.
Megrázom a fejem. – Nem tudom, csak jól érzem magam. – mosolygok rá, majd eldőlök a kanapén és úgy helyezkedem, hogy elférjünk egymás mellett. Lassan kioldom a fürdőköpenyét hogy becsúsztathassam alá a kezem és gyengéden a csípőjére pakolhassam, meg-meg cirógatva a finom bőrt.
- Fab?
- Hm?
- Hogy kell járni veled? Megfogjam a kezed ha sétálunk? – dünnyög, zavarában elvörösödve.
El se tudja képzelni milyen édes, talán nem is létezik még egy ilyen ártatlan felnőtt az univerzumban.
- Ha akarod. – válaszolom végül – És sokkal többször kell megcsókolnod.
- Hányszor?
- Ahányszor csak jólesik, mindig. – suttogom, majd lassan az ajkaira hajolok hogy megmutassam milyen csókra gondoltam, majd a mellkasomhoz húzom és pár perc alatt el is alszom…
Dorian Leroy
Bár megnyugtat a közelsége mégsem tudom egyhamar abbahagyni a pityergést. Egyszerűen égeti a mellkasomat a tudat, hogy nem vagyok elég jó és ezzel neki is csalódást okozom.
Lassan tol el magától, kicsusszan mellőlem. Talán erre kapok észbe, riadtan csapok keze után megpróbálva megkaparintani ujjait.
- Ne hagyj itt… fe-fejezd be ha akarod…
- Ja, persze. Pont ahhoz van most kedvem.- morran ingerülten.
- Úgy sajnálom! - csuklik el a hangom.
- Nehogy megint sírni kezdj. – torkol le gyorsan- Nem haragszom, érted? Nem megyek sehová, csak készítek egy fürdőt aztán elbeszélgetünk egy kicsit. Engedj el szépen.
Lassan engedem el az ujjait bár arcomon látszik nem szívesen.
Ahogy távolodik egyre inkább megy el a kedvem az élettől. Szívem szerint csak zokognék és zokognék…Hogy lehetek ennyire nyomorék?!
Odahajolva támaszkodik mellém, az arcomra, majd ajkaimra puszilgat.
- Mire visszajövök tűntesd el a könnyeket, vagy megtömlek csokival. Tejszínkrémes, belga csokival a legnagyobb táblából. Számold csak mennyi kalória lenne.
Már azt sem bánnám, csak ne haragudjon rám…
Inkább eszek, és nem kaparom magam, és megpróbálok jobb is lenni, nem is törődni másokkal, csak…ne hagyjon magamra….
Félek…
Úgy hallom matat egy ideig míg én megpróbálok nem magamra gondolni, így abbahagyva a sírást. Meg is jelenik, könnyedén kap a karjai közé hogy aztán lassan, méltóságteljesen sétáljon velem. Mint egy igazi hercegnővel…
- Ideje hogy hercegnőhöz méltó kiszolgálást kapj.
Belépve velem a forró, illatos vízbe alámerül, de szorosan tart. Mellkasához simulva, nyakához fúrva arcom próbálok nyugalmat, szeretetet találni. Olyan az illata, mint egy biztos, melegséget sugárzó otthonnak. Egyszerűen megnyugtat, ha érinthetem.
Nem tudom mikor alakult ki.
Nem tudom mi ez.
De jó, és nem akarom, hogy vége legyen.
Talán beteg vagyok, talán muszáj kötődnöm valakihez, s most erre a férfire tekintek úgy, mint mentsvárra anyám után.
- Beszélj, szépségem. Soha nem tudom meg mi a ranc történik a fejecskédben, ha nem mondod el.
Nem akarok róla beszélni. Túl akarok lenni rajta, csak botlás volt…
- Figyelj, ha még korán volt neked ez az egész, nem gond, csak mond meg. Ha még nem akarsz szexelni, akkor halasztjuk. Csinálhatunk más élvezetes…
- De én akarom… - motyogom alig hallhatóan.
- Hogy?
- Én…akarom…- ismétlem meg szinte hangtalanul kijelentésem.
- Az imént nem úgy tűnt. Vagyis a végén nem. Megijedtél?
Mondhatni…
- Bocsi szépségem, vissza kellett volna fognom magam.
- Az én hibám volt.
- Nem, nem a tiéd?
Miért, akkor tán te fakadtál sírva?
Talán te vagy annyira defektes, hogy 2/2 próbálkozást elcseszel? Hogy közel a huszonöthöz még az első csókodon is kényszerből estél át? Hogy Megannyi randit tönkreteszel? Végigbőgöd a próbák utáni tusolást és befejeled a korlátot? Talán téged tagadott ki anyád? Nem..nem hiszem.
- De! Mert… mert én nem csináltam semmit. Ők biztos tudták volna hogy csinálják… hogy neked is jó legyen… velük jobb lenne mert ők nem szüzek…
- Ha az ők alatt Christiant meg Dylant érted, akkor ehhez annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy igen. Valószínűleg mindketten értik a dolgukat.
Lassan tol el magától a vállamra fogva. Gyöngéd, mégis határozott.
Nem akarom, hogy eltoljon, azt szeretném, hogy velem maradjon. Ne hagyjon el…
- De nem ők vannak itt ugye? Nem velük akarok lefeküdni, nem nekik csinálok reggelit és nem őket utaztatom a motoromon minden áldott nap. Ja és még valami. Egyikük sem járt még nálam, mármint a hálószobámban. Valójában te vagy az első pasi rajtam kívül aki abban az ágyban feküdt. – folytatja.
Hatalmas szemekkel nézek rá. Nem is igazán fogom fel amit mond.
Vajon mindnek ezt mondja?
Hihetek neki?
- De… csak mert itt lakom…
- Ha nem akarnálak az ágyamban tudni, kipakolnálak a kanapéra és kész. Téged szépségem nem akarlak kitenni innen, még senkiért nem güriztem ennyit mint miattad, elég bizonyíték az hogy éppen lelki fröccsöt kapsz tőlem, pedig mindig nyálas baromságnak tartottam az ilyesmit.
Halvány mosoly suhan át az arcomon.
Ebben lehet valami, azt hiszem életében nem beszélhetett ennyit a partnereihez, mint hozzám a „lelki fröccs” címszavak alatt. Türelmes volt, kivárta, nem bántott…
- Akkor most nyálas estét tartunk? – pislantok rá, mire ő csak csábosan elmosolyodva húz magához közelebb.
- Ja. De ne mond el senkinek.
Finoman csókol, én gyöngéden viszonzom. Karjaimmal szorosan ölelem a nyakát, próbálok egybeolvadni vele. Olyan jó lenne, ha egyek lehetnénk, és akkor soha többé nem kéne elmennünk a másiktól. Mindig tudnánk mit gondol és mit akar az ellenkező fél.
- Hercegnő, még mindig nem tiszta hogy miért akadtál úgy ki. – szólal meg nagy sokára.
- Azt akartam hogy boldog legyél, de megint csalódást okoztam. – vallok színt elszontyolodva.
- Ki mondta hogy nem vagyok az?
- Már régóta le akartál velem feküdni… de nem hagytam, azokat a kiskurvákat is elkergettem… én meg nem csináltam semmit.
- Nem vártam el hogy csinálj bármit is. Most csináltad először. Ha bringázni tanulsz, akkor is elesel párszor mielőtt összejönne nem?
Annyira…megértő.
És szexi, és helyes, és nagyon nagyon nagyon aranyos!
Soha sem néztem volna ki belőle, hogy ennyire normális is tud lenni. Ez pedig egyébként meglep.
- Akkor még mindig akarod velem csinálni?
- Naná hogy akarom!
- És ha nem lesz jó?
- Asszem ezt már megdumáltuk.
És elérkezik kapcsolatunk legnagyobb kérdése…ami a legjobban bánt: Mennyire fogok sérülni, ha engedek neki.
- De ha neked nem tetszik, ha megunsz, akkor már nem foglak érdekelni. Csak addig vagy ilyen kedves meg figyelmes míg nem kapod meg amit akarsz, nem? – tapogatózom óvatosan.
Úgy tűnik nem eléggé.
Határozottan markol a csípőmre, egy mozdulattal – szinte kilök- az öléből, és kimászik. Érzem, hogy csalódott és nagyon feszült. Nem merek a szemébe nézni…Félek, hogy amit látnék azt soha sem felejteném el.
- Tudod Dorian… - kezd bele érzelemmentes hangon- … ha nem érdekelnél, most szívesen felképelnélek ezért, de mivel nem az egyik kiskurva vagy a klubból, nem teszem. De tudod mit? Ha azt akarod, hogy úgy bánjak veled, mint velük, rendben rajtam ne múljon, de valamit azért elmondanék: Egy kibaszott randira se vittem egyiket se, ajándékot se vettem nekik, sőt, anyámnak se mutattam be egyiket sem és kurvára nem éreztem irántuk semmit! Nem hiszem el, hogy tényleg úgy gondolod hogy csak meg akarlak dugni! Jesszus, ha ezt akartam volna, akkor kihasználom a helyzetet még a múlthéten és zuhanyzás közbe megkeféllek! Ennyire nem tűnik fel semmi? Ennyire hidegen hagy mindaz amit az elmúlt hetekbe csináltam?
Én..nem értem min akadt ki ennyire…
Én nem értem…miért nem érti, hogy nekem ez nehéz. Én sokat változtam érte! Nekem…fenntartásaim vannak, én sokat veszíthetek!
- Fab…
- Akkor mi a faszomnak töröm magam, hogy ne halj éhen?! Mert azt akarom hogy egészséges legyél a francba is! Ha csak meg akarnálak dugni, érdekelne hogy mégis mi a nyavalyát eszel? Vagy hogy hány naponta? Vagy az hogy lenyúzod magadról a bőrt a körmeiddel! He? – emeli meg a hangját.
A tekintete szinte szikrákat szór, szavai éles pengeként hasítanak lelkembe. Vérzik, és sokkal…sokkal jobban fáj, mint az éhség, mint a fáradtság vagy a körmeim kaparása. Mert tudom, hogy igaza van, és mert rávilágított hiábáimra.
Soha sem leszek elég tökéletes.
Akkor viszont miért van velem?!
Miért nem keres valakit, aki sokkal jobb. Akit nem kell etetnie, nem kell foglalkoznia vele, hogy éhen hal-e, hogy egészséges legyen, vagy hogy ne nyúzza magát?
Szemeimbe könnyek tódulnak, ajkaim legörbülnek.
Ha szeret miért bánt?
- A kurva életbe, ne kezdj nekem bőgni!- zendül fel fenyegetően.
Én nem akarok.
Küzdök ellene, de a szemeim marják a sós könnyek.
Nem akarom, hogy mérges legyen rám. Rosszul esik, ha haragszik. Azt pedig végkép nem szeretném, hogy elhagyjon. Szükségem van rá és a szeretetére!
- Ne haragudj rám… kérlek, kérlek, Fabien… nem akarom hogy dühös legyél. – nyüszítem görcsösen markolva a kádat. Be fogok hányni…forog velem a világ, sípol a fülem- Mindent megteszek, csak ne dobj ki… kérlek, ne…
Néma csönd telepedik a fürdőszobára.
Émelygek, rosszul érzem magam. Kirongyolva a kádból vágódok térdre mögötte nem törődve azzal mekkorát csattanok, vagy mennyire fáj. Szorosan ölelve derekát fúrom hozzá a fejem, nem engedem el. Éreznie kell, hogy szeretem. Hogy nem megy nélküle!
- Nem haragszom. De ne ugrálj, mert vizes vagy a csempe meg csúszik. Ki lesz az én partnerem ha eltöröd a lábad, hm?
Nem érdekel a lábam…
Nem érdekel a szerep sem! Te érdekelsz…
(Részeg vagyok...szerintem, mert józanul ilyenre nem mernék gondolni sem!.)
- Senki. Mert csak én vagyok a partnered.
- Aha, szóval eszedbe se jusson még egyszer magadat ócsárolni.
Elhúzódva bugyolál be egy puha fürdőköpenybe, majd felkapva visz a kanapéra.
Szépen elheveredünk, szorosan öleljük egymást. Ragaszkodom hozzá, mert szeretem őt.
- Nem bánod hogy nem tudtam… tudod… - teszem fel a kérdést egyre vörösebben.
- Figyelj szépségem, ez nem arról szól hogy bánom-e vagy sem. – sóhajt fel fáradtan- Istenem, el sem hiszem hogy egy ilyen beszélgetést kell végigcsinálnom. Ölj meg ha végeztünk, lécci!
- Nem is olyan rossz beszélgetni. Szerintem jól csinálod.
- Ne most kezd el udvarolni. Tartogasd inkább a következő randinkra.
- Lesz még több is?
- Természetesen. És hidd el még nem láttál mindent.
Lesütve a szemeim biccentek, a nyakához hajtom a fejem.
- Doro te eddig semmit nem tudtál a szexről. Tulajdonképpen azt se mondtad soha, hogy meleg vagy-e vagy sem. Tőled az is nagy lépésnek számít hogy azt mondtad csináljuk, én pedig örülök hogy rám bíztad magad. Annak meg még jobban örülök, hogy még nem volt másik szeretőd, máskülönben piszkosul féltékeny lennék arra, aki már látta azt az édes oldaladat is.
- Féltékeny lennél? Akkor is ha nem tudnád ki az?
- Naná! De azt értsd meg hogy nem csak szexet akarok tőled. Élvezem hogy itt vagy a lakásomban, szóval nem tervezem hogy mással kavarok. Hűséges típus vagyok, ha járok valakivel azt nem csalom meg. Érthető voltam?
Szerintem még tuti soha nem járt senkivel. Legalább is nem úgy festett, amikor megismertem.
És egyéb iránt egyáltalán mi az a járás? Merthogy már firtatták ezt a témát, de nem hiszem, hogy az amire gondolok. Mi mindig motorral közlekedünk…
- Ühüm. – motyogom. A hajam birizgálva kuncog fel.
- Min nevetsz?
- Nem tudom, csak jól érzem magam.
Hosszú perceket töltünk egymás karjaiban élvezve a csöndet, melyet végül én török meg.
- Fab?
- Hm?
- Hogy kell járni veled? Megfogjam a kezed ha sétálunk? – teszem fel a buta kérdést.
- Ha akarod. És sokkal többször kell megcsókolnod.
- Hányszor?
- Ahányszor csak jólesik, mindig.
Az arcomra simítva csókol meg szerelmesen. Aztán elnyom mindkettőnket az álom.
…
Reggel szinte összelapít, félig rám heveredve szuszog békésen. Arcának vonásaiban gyönyörködve simítok az említett területre, ügyelve arra, hogy egyetlen centit se hagyjak ki. Gyönyörködtet, boldoggá tesz. És olyan jó meleg…
Otthonos, mondhatnám.
Alig érezhető csókot lehelek homlokára, aztán kicsusszanva alóla takargatom be nagy gonddal, hogy még nagyobb gondossággal kezdjem felkutatni a tegnap említett belga csokit.
Meg akarom neki mutatni, hogy tudok változni. Nagyon sokat, és nagyon jó irányba.
Nem akarok éhen halni, nem akarom számolgatni a kalóriákat, nem akarom, hogy magamra hagyjon, hogy mást válasszon. Olyan sok mindent megtettem már, annyit haladtam utamon. Nem bukhatok el most.
A cél előtt.
Végül az egyik polc tetején meg is találom az érintetlen, bontatlan csodát.
Leküzdöm a kísértést, nem fordítom meg, hogy az ételcímkét kezdjem el böngészni. Csak leülök vele a pulthoz, farkas szemet nézek.
Tekintetem fásult, kezeim reszketnek.
Nem kéne, nem érdemlem meg.
De Fabien megérdemli….és ezzel teszem boldoggá…
Bár a csokoládé édes, tejes, a számban mégis keserűen hat. Nehezen rágom, nehezen nyelem, de küzdök vele.
Nincs hányás…
Még egy csíkot!
Így aztán mire Fabien kitalál álomvilágából én már egy egészen betermelt tábla csokoládéval ülök magam előtt, maszatos szájszéllel, az utolsó csíkkal.
- Te…mióta…ácsi, mi az ott a kezedben?
- Csoki.- közlöm a kézenfekvőt, majd az ominózus sorra pillantok, melyet két ujjal fogok.
- Az az én Belga Csokim…?
- Volt- emelem lassan a számhoz a csokoládét, le sem véve róla a tekintetem.
- Jól sejtem tényleg az az utolsó?
- Ez a legfinomabb része! – kacsintok rá, majd felé nyújtom- Egy csókért odaadom.
Lassan, bizonytalanul lépdel mögém, finoman a hajamba fogva húzza hátra a fejem, hogy forró csókkal illessen. A csókba mosolyogva nyújtom fel a megígért csokoládé darabot.
- Még is mi lelt téged hercegnő?
- Gondolkodtam…- vonok vállat, folyamatosan a tegnap fejemhez vágott dolgok visszhangja között- nem akarlak elveszíteni, és ha ez a módja annak, akkor eszek…ilyeneket is.
Csak mosolyog, ismét megcsókol, de most valahogy máshogy. Sokkal mélyebben, bízóbban.
Hatalmasat szusszanva csoszogok el rendbe szedni magam, míg ő reggelit készít.
Közösen eszünk, aztán indulás a próbára.
Annyira közel van már a célegyenes…egy hét, két napos hétvégével, hétfőn pedig premier. Izgulok…
Nagyon nagyon izgulok…
Beérve a próbaterembe nyújtunk, aztán elkezdjük a próbát. A fekete hattyúm nem olyan szörnyű mint vártam, sőt még Fabien is elismerően biccent. Azonban az ő fehére még mindig siralmas. Annyit próbáltunk változtatni az enyémen, hogy az övére egy cseppnyi időt sem szántunk. Így most ezt a hetet rá szenteljük.
- Finomabban…nem gyilkolni készülsz abban a tóban….csak leszállsz rá…mint egy tollpihe… - imitálom a kézmozdulatot, lassan hajolva meg kissé, végig a tekintetét fürkészve.
Megpróbálja utánozni, de látom az arcán, hogy még mindig nem érti.
Illetve érti, de esélytelen, hogy megcsinálja.
- Lassan…kimérten, szépen. – ciccegek.
- Rosszabb vagy, mint Pierre.
- Ezt bóknak veszem. – nevetek fel. – kaja szünet után eltáncolod egyedül az egész Odett részt, de az eredetit, a nőit….hátha akkor majd átérzed már amit kéne. Én meg majd leszek a herceg.
- Te?
- Én hát- húzom ki magam elégedetten.
Hirtelen nagyon nevetni kezd.
Zavarba ejtően hangosan, szinte zokogva. A könnyeit kell a szemeiből törölgetnie, görnyedezik a korlátba kapaszkodva. A többiek ránk pillantanak, én szigorú arccal „magasodok fölé”, mellkasom előtt keresztbe fonva karjaimat.
- Most mit röhögsz?!
- Elképzeltem, ahogy csinálsz egy tisztességes emelést…velem…
- Azt hiszed nem lennék rá képes?!- húzom fel az orrom.
- Biztos vagyok benne, hogy nem lennél rá képes.
- Már miért ne lennék, én is férfi vagyok!
- Hát, de…milyen? Doro….én szeretlek, de vannak dolgok, amik nem fognak menni…a holdon nem fognak soha sem biciklizni majmom, rajtunk kívül nem játszhatja el más a szerepet, és te nem fogsz tudni emelni, nempláne engem…- kacag tovább szinte vinnyogva, mutató ujjával morzsolgatja a könnyeit szeme sarkából.
- Mibe?!- vágom rá ingerülten, aprót toppantva egyik lábammal.- Mibe fogadjunk, hogy nem hogy kiemelni, de ki tudlak vinni a hátamon innen az ajtóig nagyszünetben?!
- Ezt te most nem gondoltad át- próbál lenyugodni, mély, öblös levegőket vesz, nem néz rám így próbálja elkerülni a nevető görcsöt.
- Talán félsz, hogy veszítenél?
- Félek, hogy nem bírnád elviselni azt, hogy veszítettél.
- Hát akkor tegyél próbára! – vágom elé kezem biztosítva szándékomról.
Felvonva szemöldökét fogadja el, majd lassan megrázza.
- Nos, ha kiviszlek a küszöbön túrra, akkor nekem lesz egy „bármire beváltható kívánság kuponom”. Ha nem, akkor neked. Mit szólsz?
- Bármire?
- Bármire!
- Megbeszéltük.
Még egy keveset próbálunk, majd eljön az ominózus pillanat.
Elszántan fordítok neki hátat, várom, hogy a hátamra másszon, de csak nem akar.
Sajnál, vagy én nem is tudom.
- Mi van, megfutamodtál?
- Biztos ezt akarod?
- Csak nem beijedtél?- pillantok hátra ingerelve. – hát jó, akkor megkérek mást, hogy másszon a hátamra. Megmutatom milyen erős vagyok. Azt hiszem Carl is nagyjából veled lehet egy súlyban- cukkolom. – Ha őt kiviszem téged is kibírnálak, szóval nyertem. Szólok is neki…Ca..
Mondatom nem tudom fejezni, két erős marok kapaszkodik vállaimba.
Nevetve indulok el, ő valahogy a hátamra ugrik. Lábait felhúzza amennyire feltudja, egészen előre billen, hogy megtudja magát tartani.
Nagyjából négy lépést tudok tenni, majd mintha lépcsőn lefelé sétálnék, egyre alsóbb szintekre csuklom, míg végül az ajtó előtt egy méterrel már csak a tompa puffanást lehet hallani, és az embertelen nevetésem.
Mindketten a földön heverünk, próbálunk felállni, de a nehéz nevetéstől nem megy. Legalább is nekem nem.
A teremben nem is nagyon foglalkoznak velünk, mindenkinek másabb dolga van.
Megvárom, hogy álltamba húzzanak, majd lassan elindulok kifelé.
- A szokásos helyre megyünk ebédelni?
- Én arra gondoltam- biccent.
- El kell ismerned, hogy erős voltam- lököm meg könyökkel az oldalát.
- Tényleg nem néztem volna ki belőled…azt, hogy majdnem el is jutottál a tőlünk két méterre lévő ajtóig.
- Tudod, ha most lennének érzéseim mélyen megsértettél volna- mosolygok beállva idő közben a sorba, kivárni, hogy leadhassuk a rendelésünket.
- Nagyon jól tudom, hogy vannak.
- Igen, honnan?
- Onnan, hogy én keltettem őket. Mindet egytől egyig.
Nem válaszolok, mire diadalmas képet vág.
- Arra gondoltam az utolsó szabad két napunkat egymással tölthetnénk valami nyugis helyen…csinálhatnánk olyan dolgokat, amiket még sose próbáltunk…Modjuk, úszhatnánk…én még sose csináltam. Mit gondolsz?
Fabien Evon
Reggel felébredve egyedül találom magam a kanapén, nyakig betakarva. Az nem nagyon lep meg, hogy Doro kelt előbb, még szabadnapokon sem alszik nyolctól tovább, de az nem mondom kisebb képszakadást okoz mikor rátalálok a konyhapultnál, csokitól maszatos szájjal.
- Te… mióta… ácsi, mi az ott a kezedben? – veszem jobban szemügyre a sötétkék papírt.
- Csoki. – emel fel egy olvadt sort.
- Az az én Belga Csokim…? – húzom össze a szemem.
- Volt. – emeli fel lassan a szájához majd be is gyűri.
Ez nem igaz… tuti hogy még mindig álmodom! - Jól sejtem tényleg az az utolsó?
- Ez a legfinomabb része! – incselkedik, de ahelyett hogy betömné felém nyújtja - Egy csókért odaadom.
Nocsak, még üzletelne is a kis simlis. De ez egy nagyon is élvezetes megoldás arra hogy a szája mellől is lenyaljam a szétkenődött csokit, az egész pedig még édesebb mert róla nyalhatom le. Vennem kéne még néhány táblával és tetőtől talpig beborítanom vele…
- Még is mi lelt téged hercegnő? – kérdezem mosolyogva, miután megkaptam az utolsó kockát.
- Gondolkodtam…- von vállat - Nem akarlak elveszíteni, és ha ez a módja annak, akkor eszek… ilyeneket is.
Betermelt értem úgy ötezer kalóriát? Ez igazán… hízelgő. Egy olyan, aki nem balett művész nem is értheti milyen jelentősége van ennyi kalóriának. Felér egy rózsacsokorral nem?
Gyengéd csókkal jutalmazom őt, ami gyorsan át is vált egy sokkal mélyebb, birtoklóbb mozdulatsorrá.
Miután sikerül elszakadnunk a másiktól, megcélozzuk a fürdőt, hogy felkészüljünk a mai napra. Így az utolsó hajrában a próbák kicsit később kezdődnek és tovább tartanak, hogy kipihentebbek legyünk reggel és maximálisan oda tudjuk tenni magunkat.
Nem izgulok. Szerintem szuper lesz.
Bár a fehér hattyúm még nem tökéletes, ez az előadáson szerintem nem fog látszani. Át tudom érezni Dorot, megvan az összhang közöttünk, minden porcikám érzi az én kis törékeny hercegnőmet, aki ha úgy akarja tud egész kemény kis dög is lenni. Bizonyíték erre Dylan színes ábrázata és repedt orra.
A saját szerepkörünket tökéletesen alakítjuk az meg már csak Pierre mániája, hogy a másikét is el kell sajátítani. Igaz, ő még mindig ugyanazon az állásponton van, de ez már nem kell hogy engem érdekeljen.
Egy közös reggeli után neki is vágunk a napnak, azzal kezdünk ami már készen van, aztán jön az ami még nincs, vagyis az imént említett fehér szörnyűség.
- Finomabban… nem gyilkolni készülsz abban a tóban…. csak leszállsz rá… mint egy tollpihe… - mutatja mire is gondolt egy elegáns és kecses hajlással, a keze mintha tényleg magától lebegne a levegőben.
Megpróbálom úgy, de ez még mindig nem az igazi. Értem én hogy mit akar, de az a nagy helyzet, hogy könnyebb valakinek bekeményíteni, mint egy eleve erős személyiségnek sebezhetővé válni. Mintha azt kérnék egy ragadozótól hogy holnaptól legyen növényevő. Esélytelen…
- Lassan… kimérten, szépen…
- Rosszabb vagy, mint Pierre. – morgom felé pillantva.
- Ezt bóknak veszem. – nevet fel jókedvűen, hisz nem őt kínozzák éppen – Kaja szünet után eltáncolod egyedül az egész Odett részt, de az eredetit, a nőit….hátha akkor majd átérzed már amit kéne. Én meg majd leszek a herceg.
Mi? - Te?
Ez jó. Hol vannak a kamerák?
- Én hát. – húzza ki magát, hozzátoldva ezzel a miniatűr méretéhez még egy centimétert.
És még így is… Lelki szemeim elé beúszik egy kép, amin Doro vérvörös fejjel erőlködik hogy megcsinálja velem az emelést mire a nevetés csak úgy spontán kirobban belőlem, mint egy visszafordíthatatlan áradat. Még a könnyeim is kicsordulnak ahogy ránézek és elképzelem őt amint próbálkozik és próbálkozik, zéró sikerrel…
- Most mit röhögsz?! – rivall rám sértetten.
- Elképzeltem, ahogy csinálsz egy tisztességes emelést… velem…
- Azt hiszed nem lennék rá képes?!
- Biztos vagyok benne, hogy nem lennél rá képes. – fizikai képtelenség, hogy önerőből elemeljen engem a földtől, hacsak nem tornázik napjába negyven kilós súlyzókkal…
- Már miért ne lennék, én is férfi vagyok! – vágja rá sértetten.
Igen, ez oké, de… - Hát, de… milyen? Doro… én szeretlek, de vannak dolgok, amik nem fognak menni… a holdon nem fognak soha sem biciklizni majmok, rajtunk kívül nem játszhatja el más a szerepet, és te nem fogsz tudni emelni, nempláne engem…-
nevetek ismét, de próbálom visszafogni látva a megránduló szemöldökét.
- Mibe?! Mibe fogadjunk, hogy nem hogy kiemelni, de ki tudlak vinni a hátamon innen az ajtóig nagyszünetben?!
- Ezt te most nem gondoltad át. – ingatom a fejem mély levegőket véve, hogy leküzdjem az újabb nevetőgörcsöt.
- Talán félsz, hogy veszítenél?
- Félek, hogy nem bírnád elviselni azt, hogy veszítettél. – helyesbítek.
- Hát akkor tegyél próbára! – lép felém határozottan.
Felvonom a szemöldököm, de látva a rendíthetetlen arckifejezést, leteszek róla hogy lebeszéljem őt a dologról. Ha majd nem megy neki úgy is megérti, bár az emelésnél még az is egyszerűebb ha a hátán kell vinnie a súlyt.
- Nos, ha kiviszlek a küszöbön túlra, akkor nekem lesz egy „bármire beváltható kívánság kuponom”. Ha nem, akkor neked. Mit szólsz?
- Bármire?
- Bármire!
- Megbeszéltük. – akár el is könyvelhetem a győzelmem.
Még egy kis ideig próbálunk, aztán az óra elüti a fél egyet és itt is van a nagy attrakció ideje. Egy kispad előtt hátat fordít nekem, míg én óvatosan fellépek az ülőalkalmatosságra, azon gondolkodva hogy mennyire eszement ötlet is ez?
Mennyivel is vagyok nehezebb, mint ő?
- Mi van, megfutamodtál? – kérdezi, mikor csak állok mögötte.
- Biztos ezt akarod? – érdeklődöm még utoljára.
- Csak nem beijedtél? – néz hátra elégedetten – Hát jó, akkor megkérek mást, hogy másszon a hátamra. Megmutatom milyen erős vagyok. Azt hiszem Carl is nagyjából veled lehet egy súlyban. Ha őt kiviszem téged is kibírnálak, szóval nyertem. Szólok is neki… Ca..
A nagy lófaszt! Megragadom a vállát mielőtt még egyet léphetne a szöszi felé. Nem olyan görény mint a testvére, de azért még nem tetszik ha Doro közelében van és vágyakozó kék szemekkel mered rá. Irritál…
Mivel addig úgy sem nyugszik ameddig nem engedek neki, visszalépek a padra, majd amilyen finoman csak tudok a hátára ugrom. Az egész helyzet abszurd, pláne hogy menet közben nevet, amivel az erejét is pazarolja, a cipőm orra így is majdnem a földet súrolja, mert egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik a rá nehezedő súlyomtól. De még így is tovább bírja mint amennyit megjósoltam, van benne akaraterő az biztos, de még ő sem győzheti le a fizika korlátait, még kép lépés után pedig győz a gravitáció és mindketten a padlón fetrengve kötünk ki. Még jó pár percig nem tudunk felkelni a röhögéstől, aki lát minket valószínűleg totál hülyének gondol, de nem nagyon figyelnek ránk.
Felhúzom őt a földről majd együtt indulunk el a kijárat felé.
- A szokásos helyre megyünk ebédelni?
- Én arra gondoltam.
- El kell ismerned, hogy erős voltam. – bök oldalba a könyökével.
- Tényleg nem néztem volna ki belőled… azt, hogy majdnem el is jutottál a tőlünk két méterre lévő ajtóig. – vigyorgok. Ami azt illeti azt a pár lépést se néztem volna ki belőle.
- Tudod, ha most lennének érzéseim mélyen megsértettél volna. – mosolyog és közben beáll a sorba hogy rendelhessünk.
Ha lennének? - Nagyon jól tudom, hogy vannak.
- Igen, honnan? – billenti oldalra a fejét.
- Onnan, hogy én keltettem őket. Mindet egytől egyig. – mondom határozottan. Mikor nem válaszol, elmosolyodom.
- Arra gondoltam… - szólal meg egy perc múlva - …az utolsó szabad két napunkat egymással tölthetnénk valami nyugis helyen… csinálhatnánk olyan dolgokat, amiket még sose próbáltunk… Mondjuk, úszhatnánk…én még sose csináltam. Mit gondolsz?
- Hm… kettesben veled fürdőnadrágban? – húzom fel a szemöldököm – Mikor indulunk…?
***
Néhány gyors telefonhívás a héten, egy bérelt kocsi és egy bevásárló körút után tele csomagtartóval indulunk el szombat reggel. Doro alaposan be van sózva a meglepetés hely miatt, én meg teljesen komolyan értelmeztem az „egymással” töltött időt, vagyis mindenki mást kizárva a listáról egy olyan helyet szereztem ahol kettesben lehetünk és még úszhat is.
- Na, most csukd be a szemed, és nem ér lesni. – fordulok az anyósülésen gubbasztó szépséghez, aki engedelmesen be is csukja a szemecskéit, az alsó ajkát izgatottan harapdálja.
- Ott vagyunk már?
- Aha… mindjárt, még egy sarok. – mormogom, majd begördülök a garázs előtti placcra és leállítom a motort. – Várj egy percet! - gyorsan kiszállok kinyitom a bejárati ajtót, majd visszamegyek érte és óvatosan bevezetem. - Kinyithatod.
- Hű! Ez… nagyon szép! – néz körbe lassan, tágra nyílt szemekkel.
- Ja. Hozzá lehetne szokni, mi? – bólintok egyetértőn és mindent szemügyre veszek.
Az apartman modern, mégis kényelmes, otthonos bútorokkal van berendezve. Hatalmas kanapé bézs kanapé, alatta bolyhos szőnyeg, a falon plazmatévé, festmények, a földön puffok, és rengeteg párna, amivel csak még kényelmesebbnek tűnik az összhatás. Az egész megnyugtató aurát áraszt, pont amilyen egy lazulós hétvégéhez kell.
És pont amilyenre Doronak szüksége van. Az utóbbi egy hónapja nagyon kemény volt, ezt még én is észrevettem. Megérdemel végre valami olyasmit, amiért nem neki kell megdolgozni, csak élveznie kell.
- Nézzük meg a többit is. – teszi félre gyorsan a táskáját, majd már indul az emelet felé.
A háló meg a fürdő is hatalmas, plusz egy vendégszoba meg dolgozó, amire nem nagyon lesz szükségünk. A földszinten van még a konyha, az ebédlő és egy tusoló a kertre nyíló folyosón, nyilván a medence miatt, amit hamarosan láthat is a hátsó kerttel egyetemben.
– Mit szólsz hercegnő? Elég nagy? – karolom át a vállát a közel hat méter hosszú medencét nézve.
- Fab, te tudsz úszni? – pillant fel hatalmas szemekkel.
- Tudok.
- Én nem.
Elmosolyodom. – Tudod szépségem, ezt leszűrtem abból, hogy még sosem úsztál, de nem gond, majd megtanítalak.
- Tényleg? – ágaskodik fel, hogy átkarolhassa a nyakam.
- Tényleg. De csak ha jófiú leszel és felveszed nekem azt a szexi fürdőnadrágot amit választottam.
Az arca egyből vörös lesz, mint a vázában a tulipánok.
- A-az nem is fürdőnadrág… inkább fehérnemű. – tiltakozik – Képzeld csak el mi történne ha lehajolnék benne.
Hm… - Elképzeltem, sokszor. – duruzsolom a szájába, majd érzékien beleharapok a puha húsba – De azért vedd fel, csak hogy teljesen biztos legyek benne, hogy a valóság megfelel a fantáziámnak.
- Gonosz vagy. – suttog, forró lehelete a számat cirógatja.
A kezem a fenekére vándorol, majd belemarkolok és könnyedén megemelem, hogy a lábai a csípőmet fogják körbe.
– De még milyen gonosz. – vigyorgok rá, majd éhes csókba vonva az ajkait sétálok vissza vele a házba.
Csak akkor pakolom le, mikor már veszélyessé válik a helyzet, ezért finoman felcsúsztatom a konyhapultra és egy utolsó puszival elválok tőle.
- Felviszem a cuccokat a hálóba, addig nézelődj csak.
- Ne segítsek? – szalad utánam, lemászva a márvány pultról.
A bejáratból visszafordulok és vigyorogva végignézek a csábító alakon. – Asszem beszéltünk már rólad meg az emelésről.
Gyorsan berántom magam mögött az ajtót, amint a kanapé egyik párnája dühösen repülni kezd felém. Még hallom ahogy a földön puffan, de már szedem is ki a bevásárló szatyrokat a kajával, aztán a két kisebb utazótáskát a holminkkal.
Ebéd után egy kis üdítővel kiülünk a kertbe, nagyvonalakban elmagyarázom Doronak, hogy mire figyeljen az úszásnál, még néhány karmozdulatot is mutatok neki, ő pedig erős koncentrációt mutatva bólogat.
Míg elszalad átvenni a fürdőszerkót bekapcsolom a medence melletti pezsgőfürdőt, hadd melegedjen fel picit a víz, hátha oda is bemászunk, aztán hozok ki egy kis kólát még. Pia nincs a hétvégén, mert a premierre maximális formában kell lennünk, tehát másnaposság kizárva.
Ledobom magamról a pólót, a fürdő shortot már korábban felvettem és épp valami zenét keresek mikor kisétál Doro abban a szexis világoskék shortban. Valamivel rövidebb a combjánál mint az enyém, a dereka pedig alacsonyan van, így a csípőcsontja csábítóan kivillan fölötte, szinte könyörögve hogy érjek hozzá.
- Hercegnő… - szólalok meg vágyakozva mikor ingerlően lehajol a papucsáért, a nadrág megfeszül a fenekén - … ezt más előtt nem veheted fel.
- Miért? – néz fel ártatlanul, hátrafordítva a fejét, mintha a fenekét akarná látni – Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Egész kényelmes, meg nem is feszül sehol. Az akasztón rémesebbnek tűnt.
- Direkt csinálod? – húzom össze a szemem.
- Mit? – pillázik.
- Direkt vagy ilyen ellenállhatatlanul édes és szexis?
- Adottság. – von vállat, kecsesen elriszálva a cd-s dobozig és elkezd válogatni közöttük.
Hamar a háta mögé kerülök, hozzá simulok, majd az ujjaimmal gyengéden cirógatom végig a csupasz mellkasát, ügyet sem vetve a már alig látható karmolásra. Elégedetten elmosolyodom mikor a pici mellbimbók összezsugorodva keményednek meg az ujjaim alatt.
- Fab… - sóhajt fel megborzongva.
- Adottság mi? Inkább tehetség.
Kiveszem a dobozból is cd-t és azt adom a szabad kezébe. – Kezdjük ezzel.
Zavartan pillant rám hátra, de egy finom csók után ellépek mögüle, hogy ne vegye észre a félig felizgult állapotom belemerülök a medencébe. Kellemes, nem túl hideg a víz és vállig ér, vagyis Dorot sem lepi el úgy hogy megfulladjon benne, ami plusz pont. Bár azt úgy sem hagynám hogy baja essen.
- Akkor bejövök. – indul meg a lépcső felé.
- Oké. – elé megyek, mikor bizonytalanul próbálgatja a mélységet és megfogom a derekát amíg megérzi hogy nem olyan mély. Ha lábujjhegyre áll és picit kinyújtja a nyakát, pont az álla vonaláig ér.
- Olyan furcsa érzés. – motyogja, a kezével tartva az egyensúlyát. – Mintha súlytalan lennél és lebegnék. Neked is ilyen?
- Majdnem, de nekem leér a lábam úgyhogy… - vonok vállat – Kezdhetjük?
Bólint, ezért kicsit beljebb visszem a medencében, hogy legyen helyünk. Kipróbáljuk a karmozdulatokat, aztán megtámasztom a derekát míg felemelkedik a víz tetejére, mintha tényleg lebegne rajta.
Furcsa, mert általában ilyenkor mindenki parázik, hogy elsüllyed, de Doro teljesen nyugodtan lélegzik így a víz is megtartja, még akkor is mikor a kezemet óvatosan kihúzom a dereka alól.
- Nagyon jó. Bátrabb vagy mint tűnsz. – mosolygok rá mikor kinyitja a szemeit.
Visszaereszti a lábait, de nem a medence alját találja meg velük hanem körém fonódik inkább mint egy kis inda.
- Mert itt vagy. Így nem félek, mert tudom hogy nem hagynál megfulladni. – néz rám komoly tekintettel.
- Ebben a vízben nem is tudnál. – nevetek fel, magamhoz szorítva – De jó tudni. Akkor lássuk hogy az úszás is ilyen könnyen megy-e majd…
A konyhában ínycsiklandó illatok terjengnek, a vacsora hamarosan elkészül, már csak a rákokat kell megpirítanom egy picit és meglocsolni citromlével. Most vállaltam egyedül, mert Doro amúgy is elfáradt picit a szorgalmas gyakorlásban és délután már át is tudta úszni a medencét, persze csak lassan, de nem kellett letennie a lábát. Addig nem volt hajlandó kijönni, míg oda vissza át nem tudta úszni segítség nélkül és míg ő pihent én is úsztam pár hosszt, amitől az izmaim kellemesen elzsibbadtak, de egyáltalán nem vagyok fáradt.
Jó dolog azért ez a lazítós hétvége.
Az étkezőbe viszem a tányérokat, szépen megterítek egymás mellé, nem nagyon van kedvem az asztal másik végéről szemeznem vele, így viszont bármikor hozzáérhetek amikor csak jólesik.
Pár perc múlva minden frissen és illatosan gőzölög az asztalon, ezért a nappaliba megyek Doroért. Számítok arra hogy esetleg már elaludt a tv előtt, de ehelyett ott gubbaszt a plazma előtt egy puffon, törökülésben, furcsa tekintettel meredve a film végén lefutó írásokra.
- Hé, mi a gond? – érintem meg a vállát, mikor észre sem vesz.
- Se-semmi. – mondja, mikor már elkezdődik a reklám és kikapcsolja a tévét.
Homlokráncolva tanulmányozom egy picit, remélem nincs megint valami, ami elrontsa a kedvét, vagy nem jó, de nem akarok szóbahozni egy ilyen témát, mikor eddig olyan jól szórakoztunk.
- Remélem éhes vagy, mert kész a vacsi. – profi módjára a vállamra dobom a konyharuhát, hogy felhúzhassam őt a puffról.
- Farkaséhes vagyok. Pedig nem szoktam ilyen éhes lenni.
- Az úszástól van. – magyarázom nyugodta – Biztos több kalóriát égetsz el vele, mint a tánccal.
- Mit eszünk? – szimatol a levegőbe aranyosan.
- Pirított garnéla citromos salátaágyon, rizzsel. Meg van hozzá szójaszósz és balzsamecet, nem tudom mivel ízlene jobban, de próbáld ki mindkettőt. – kihúzóm neki a széket, ahogy egy hercegnőnek szokás, míg ő megmustrálja az ennivalót ahogy szokta.
Olyan szigorú tekintettel vizsgál mindent, mint egy tanár néni a dolgozatokat javítás közben. Imádom nézni mikor ezt csinálja, mert mostanában tényleg rendszeresen eszik és azóta nem is olyan levert, de néha elkapom, hogy valaminek a kalóriatartalmát böngészi amin mindig jót nevetek.
Ééés jön a főkóstolás. Harap. Rág. Nyel. Vár.
- Na?
- Én szósz nélkül eszem, úgy jobb. – tolja át hozzám a kis tálakat. – De a rák nagyon jó.
- Ennek örülök, akkor egyél amennyi jólesik, van még. – borzolok a hajába, majd mindketten enni kezdünk.
Nem sietünk sehová, teljesen más mintha otthon lennénk egy fárasztó munkanap után. Tényleg olyan mint egy vidéki nyaralás, pedig csak egy órányira vagyunk a belvárostól, de sokkal csendesebb, elszigeteltebb itt, mint a lakásomban. Meg tudnám szokni…
Mikor minden eltűnik a tányérról leszedem az asztalt.
- Öhm… én elmegyek addig fürödni. – áll fel tétován.
- Oké. A díszpárnákat dobáld csak le az ágyról, ha túl sok, én is megyek mindjárt. – egy futó csókot kap tőlem mikor elhaladok mellette – Csak még bezárom az ajtókat.
Ő felsiet, én pedig a medence mellől is behordom a poharakat, kikapcsolom a pezsgőfürdőt, a lámpákat, be a riasztót, kulcsra az ajtókat. Nem sietem el a pakolást, mert piszkosul fel akarok menni hogy vele fürödjek, de nem tehetem, mert akkor nem bírok ellenállni neki. Abból meg ki tudja mi lenne és nem azért hoztam el lazítani hogy elszarjam a napját. Azóta az éjszaka óta már majdnem egy hét telt el és azóta a csók meg egy kis tapi volt a maximum.
Nem akarom erőltetni, úgyhogy inkább beveszem magam a lenti fürdőbe és szép lassan tusolok le, hátha már az ágyban szundít mire felérek. Gondosan megtörölközöm, minden vízcseppet felitatva a testemről, de még így is elvégzek egy két légzési gyakorlatot, önuralom megőrzés céljából mire végül lenyomom a kilincset.
És odadermedek a küszöbre az első sokktól.
- Mi a…
Na igen. Egy kettesben töltött nap végén mire is vágyna legjobban egy kanos férfi, mint a pasijára, aki fürdőköpenyben ücsörög az ágy végében, minden tűzbiztos terülten gyertyákkal körülvéve, hangulatvilágítással és virágszirmokkal a takarón.
Csakhogy az e féle vágyálmok álltalába kibasznak velünk és jó messzire elhúznak a valóságtól.
- M-mondj már valamit! – áll fel idegesen az ágyról és beráncigál a szobába, majd becsukja az ajtót. Kulcsra.
Mintha elmenekülnék…
- Hát… ez meglepett… nagyon. – nyögöm ki az első döbbenetet leküzdve.
Hogy jutott ez eszébe?
Hogy csinálta?
És mikor csinálta?
- Ugye… ez még nem túl nyálas?
- Ez már nagyon a felső határ, de nem gond. – vonok vállat elmosolyodva. – Tehát hercegnőm… ebben mesterkedtél egész nap?
Most ő von vállat. – Nem egész nap, csak félig. – még egy lépés felém, nyirkos kis kezek a mellkasomon – Én is akartam valamit csinálni neked, amit még nem csináltál és azt mondtad eddig nem szeretted a nyálas baromságokat, vagyis még nem csináltál ilyet senkinek. Ebben én vagyok az első.
- Elég sok mindenben vagy te az első, csak nem tudsz róla. – simítok az arcára gyengéden, majd lassan, mélyen megcsókolom, addig, míg a mellkasa finoman hozzám nem ível. – Biztos vagy benne?
- Igen. – biccent eltökélten – Csak mutasd meg hogy mit csináljak.
- Érints meg hercegnő, ahol csak akarsz. – duruzsolom halkan a fülébe, miközben vele együtt sétálok beljebb a szobába.
Nem semmi munkát végzett, még az ágyneműt is áthúzta, meleg, kakaó barnára.
Kis kezei lassan siklanak végig a mellkasomon, a finom puha ujjak mentén érzéki borzongás fut végig a testemen. Tulajdonképpen ő eddig nem is érintett meg így, még akkor sem mikor együtt fürödtünk.
Most először érint meg intim zónán belül, és a remegő kezek lassan le is lökdösik a csípőmről a törölközőt.
- Vegyük le ezt is. – nyúlok a köpenye kötőjéhez és lassan széthúzva lecsúsztatom a vállairól, közben beborítva csókokkal, apró harapásokkal az előbukkanó porcelán bőrt.
Aztán a második sokk.
- Mi van rajtad? – nyögöm ki elkínzottan amint a kezem felfedezi a feneke partjai közé futó vékony kis pántot. Úristen…
- Lá-láttam hogy nézted mikor vásároltunk… go-gondoltam tetszeni fog… - dünnyögi vörösen.
- Az nem kifejezés hogy tetszik. – csak nem biztos hogy a farkam kibírja a látványt… - Fordulj meg!
Megteszi, én pedig mohón szívom magamba a látványt, a kecses háta vonalát, a csípőjére simuló fekete anyagot, a csupasz fenekét, ami ettől szabástól sokkal gömbölyűbbnek tűnik, mint máskor.
- Imádom. – fordítom vissza gyorsan magam felé a szája után kapva, hogy olyan éhesen csókolhassam ahogy az csak lehetséges.
Felkapom a karomban, könnyű kis testét a takaróra pakolom a virágszirmok közé amik még tovább fokozzák az erotikus látványt.
Nem is rossz ez a nyálas dekoráció…
Felemelek egy nagyobb szirmot, ha minden igaz tulipán - azzal van tele a kert - és szépen lassan végighúzom a bordái mentén. A karja lúdbőrös lesz a finom cirógatástól, ezért a köldökét is körberajzolom vele aztán az alsón keresztül a farkán is végighúzom a szirmot mire mocorogni kezd a takarón.
- Most kínzol ugye? – édes nyöszörgő hang.
Kuncogva hajolok fel hozzá egy csókra, de aljas módon nem enged újra elhúzódni, belekapaszkodik a nyakamba és ott tart lent magánál bevetve az ügyes kis nyelvét mélyíti el a csókot, kis kezei közben átvándorolnak a hátamra is, mintha csak most fedezné fel a területet.
- Talán nem tetszik hercegnő? – mosolygok rá pihegve – Mert én nagyon, nagyon szeretlek kínozni. – indulok el apró csókokkal a nyakán.
- Nem ér… hogy csak te kínozhatsz… - nyöszörgi a karomra markolva az élvezettől, ezért megállok azon a helyen ami úgy tűnik érzékenyebb, mint a többi és eljátszadozom még vele. A kezem közben lassan lefelé araszol a mellkasán, majd puhán az ágyékára simulva kezdem lassan kényeztetni.
- Fogsz még te is szépségem. – hajolok el a nyakától hogy lassan lehúzhassam az alsót a hosszú combokon, majd az ajkaimba harapva nézek végig rajta, felnyögve a látványtól. – Te vagy a legszexisebb hercegnő akit csak ismerek!
Elpirulva csúsztatja maga elé kezét mintha most törne rá a szégyenlőség pedig már nem egyszer láttam meztelenül, de ahelyett, hogy elhúznám onnan a kezét, az ujjait ráigazítom a kemény kis farkára és lassan megmozdítom rajta.
Elkerekedett szemekkel sóhajt fel, de nem hagyom megszólalni, az elnyíló ajkaira vetem magam, érzékien harapdálva a puhaságot, simogatom a testét, mindenhol ahová csak elér a kezem, önkénytelenül is a combjához dörzsölve a farkam. Egy pillanat múlva pedig megérzem a kezeit magamon mire felpillantok a sötét szemekbe.
- Ne-neked is jó így? – húzza végig rajtam az ujjait.
Lehunyom a szemim ahogy az egész testem megremeg az élvezettől. Doro kezei a farkamon… - Kurva jó… de így fel fogok robbanni.
- Az nem jó? – piheg aranyos.
- De az… csak épp máshol akarom befejezni. – nézek mélyen a szemébe.
Különös hogy azonnal megérti mire gondoltam, és nem kell neki magyarázni a dolgot. Elhúzza a kezét, szaggatott mozdulatokkal feljebb kúszik egy kicsit és a párnája alól előhúzza a síkosítót.
- Te tényleg alaposan felkészültél szépségem. – jegyzem meg elismerően, mert ezek szerint már otthon is tervezgetett. Én meg végig azon agyaltam hogy kerüljem majd el, hogy rámásszak…
- Nem akarlak tovább váratni. Tudom, hogy miattam visszafogtad magad és nem próbálkoztál semmivel, pedig akartál.
- Csak ezért csinálod ezt? – simogatom meg az arcát. – Te nem is akarod?
- De, csak… még mindig félek kicsit hogy valami nem jó… - motyog lesütött szemekkel, de nyomban felemelem az állát és egy csókkal fojtom belé a többi aggodalmát.
- Minden rendben, a tested teljesen tökéletes. – megfogom a farkát és végigsimogatom az ujjammal, a tetején körberajzolva az apró hasítékot mire felnyögve markol a vállamra. – Látod? Nincs itt semmi baj…
Felpattintom a síkosító tetejét, míg őt az ölembe húzom, hogy kapaszkodhasson belém, majd az ujjaimmal óvatosan elkezdem előkészíteni, figyelve az arca minden rezdülésére. Ha látom hogy ideges, lassítok, azt se bánom ha órákig fog tartani és belekékülnek a golyóim is a várakozásba, de akkor is jó lesz neki is. A harmadik ujjamnál megfeszül, mintha megijedt volna, de nem siettetem, hagyom hogy lassan lazuljon el, hozzászokva az érzéshez, s mikor felcsendülnek az első kis nyöszörgések ugyanarra a pontra koncentrálok ahol a legjobban érzi és egészen addig folytatom, míg már mindketten lihegve nem szorítjuk a másikat.
- Fab…
- Most jó ugye? – súgom a fülébe rekedten. Egy elfúló hangot kapok válaszul, mire lassan kihúzom az ujjaim, majd egy finom csókot lehelve a nyakára feljebb húzom az ölemben, hogy a combjaimon üljön, picit fölém magasodva.
Meglepett szemecskékkel vizsgálgatja a helyzetet, majd értetlenül néz rám.
- Megtanítalak lovagolni hercegnő. – vigyorgok rá – Így nem panaszkodhatsz hogy nem csináltál semmit.
- De hogy…?
- Térdelj fel. – kérem mosolyogva, majd mikor megteszi a farkam fölé irányítom. Míg őt kényeztettem magamat is bekentem a síkosítóval, most pedig ráfonom a kis kezeit hogy érezzen. – Lassan ereszkedj rám.
Idegesen szorítja a nyakam, s mikor megérzi a farkam a fenekénél megfeszülve torpan meg.
- Fab…
- Ne félj, segítek. – mosolygok rá gyengéd puszikat hintve a nyakára, arcára. – Csak lazulj el. Úgy mint a medencénél, mikor bíztál bennem, hogy nem hagylak elsüllyedni. Most sem hagynám, úgyhogy engedd el magad nyugodtan.
Remélem menni fog neki, mert az piszkosul fájna, ha itt kéne abbahagynom a dolgot. A keze még mindig a farkamon pihen ezzel is csak kínozva, de eszemben sincs lefejteni magamról. Csendben várok, simogatom míg ő lehunyt szemekkel lassan lélegzik. Mintha órák telnének el, de végül mégis felnyílnak a pillái és a szemembe nézve húzódik közelebb.
Teljesen hozzám tapad, így hogy az ölemben ül magasabb mint én amit talán csak most vesz észre mert kuncogva hajol le egy csókért.
- Most mit csináljak? – kérdezi édesen.
- Lassan ereszkedj le. – suttogom érdes hangon – Te irányítasz, úgy csinálod, ahogy neked jó.
Megremegve ereszkedik lejjebb, a tekintete hipnotikusan mélyed az enyémbe míg lassan teljesen rám ül. Az ajkai elnyílnak ahogy zihálva fellélegzik, de meg se moccan és én sem. Csak kapaszkodunk egymásba, én próbálok észnél maradni, de nagyon nehéz mikor benne vagyok. A forrósága szinte már égeti a bőröm ahogy szorosan körbeölel és a tudat, hogy Doro az csak még elképesztőbbé teszi az érzést.
- Hercegnő… minden rendben? – kérdezem mikor nem szólal meg.
- Én nem tudom… - pihegi - …olyan furcsa…
- Mond el milyen. – simítok az arcára mire kiscicaként dörgölőzik bele a tenyerembe.
- Furcsa… feszítő… és meleg. – motyogja.
- Nem fáj sehol? – faggatom tovább, mert hajlomos elhallgatni dolgokat.
- Kicsit…
- Hol?
A nyakamba fúrja az arcát és még ez a kis mozdulat is kínzóan hat a mostani helyzetben.
- Fab… mit csináljak? – nyöszörög vágyakozva, az arca édesen kipirult, a szemei csillognak…
A csípőjére fogok, és óvatosan előre mozdítom kísérletképpen, szinte ugyanabban a pillanatban nyögünk fel, aztán Doro még egyszer megmozdul ugyanúgy és még egyszer, mint akinek máris megtetszett a dolog.
- Emeld meg magad, aztán ereszkedje vissza. – morgom elmélyült hangon ahogy a mozdulatokat próbálgatja.
Ennél édesebb kínzást elképzelni sem tudnék, de már rohadtul el akarok menni. Pár percig még bírom a kísérletezését, aztán türelmetlenül fordítok a helyzeten, hogy ismét az ágyon feküdjön én pedig fölötte.
A szemei elkerekednek, de nem látok bennük félelmet, inkább izgatottságot és vágyat.
- Bocsi szépségem, de már nem bírom tovább. Majd később kísérletezhetsz még, de előbb fejezzük végre be.
Félig kihúzódom belőle végig az arcát figyelve, majd kicsit erősebben vissza. A hatás nem marad el, kis sikkantással húzza fel a lábait és rám fonódik, ahogy pedig újra és újra megmozdulok, mindig erősebben és más szögben minden alkalommal megszorít.
Őrjítő kis nyöszörgéséből néha-néha kiveszem a nevem, meg néhány értelmetlen szót, de ennyi. Ha most valaki megzavarna, tuti megfojtom így külön örülök annak, hogy nem a lakásomon vagyunk és most már az is értelmet nyert miért zárta be Doro az ajtót, amiért most kap egy hosszú csókot is, hogy a számba nyöszöröghesse a gyönyörét.
Addig húzom ameddig bírom, Doro kétszer is elélvez, de a másodiknál már én is követem. Eszembe se jut kihúzódni belőle, inkább a hátamra gördülve húzom magammal, hogy ne nehezedjek rá, de még nem akarok elválni tőle.
A bőre nyirkos a kezem alatt, a gyertyák fénye színes csíkokat fest a hátára, amiket halvány mosollyal rajzolok végig, gyengéd csókokkal borítva a nyakát, a hevesen lüktető ér körül.
- Ébren vagy? – suttogom a füle mellett, mikor percekkel később is mozdulatlanul fekszik.
A kérdésemre morog valamit majd lassan felemeli a fejét.
Az az elégedett mosoly ami csak egy kielégült pasitól származhat ott virít a képén, én meg vigyorogva fordítom őt vissza az ágyra, óvatosan kihúzódva belőle.
- Tetszik ez az arckifejezés szépségem. Szexisebb még a tangádnál is.
- Hülye… - morog, az egy párnát az arca elé nyomva, de hamar ellopom tőle hogy tovább garázdálkodhassam, az ajkait kóstolgatva.
- El kéne fújni a gyertyákat. – dünnyög álmatagon.
- Mmm… majd később.
- De elalszunk…
- Azt te csak hiszed. – kuncogok a nyakába – Én nagyon is éber vagyok hercegnő. Adj pár percet és be is bizonyítom mennyire.
Mintha ettől az ígérettől ő is felébredne. – Me-megint?
- Nem akarod? – nézek fel, megállva a kényeztetésében.
Ó igen, ez az a vörös szín…
- Lehet többször is? – kérdez aranyosan. Már nem nevetem ki, mert tudom hogy nincs tapasztalata, én viszont örömmel vezetem be a bűnös életbe.
- Amíg bírjuk szusszal…
Dorian Leroy
Minden csodálatosan halad, a próbák remekül telnek, az összhang tökéletes. Olyan az egész, akár egy álom, melyből nem akarok felkelni, soha.
Aztán egy szép napon, történetesen két nappal három nappal a premier előtt beültet a kocsiba a próbák utáni reggelen, pénteken, hogy akkor mi most megyünk.
De hogy hova, az titok. Csak megyünk.
Gondolom a megfelelő helyre, ahol mindent először csinálhatunk. Már alig várom.
- Na, most csukd be a szemed, és nem ér lesni. – közli velem.
Az ajkaimat rágva várakozok izgatottan, lehunyom a szemeim, próbálok nem lesni.
Valahogy nem megy, így is kikukucskálok a szempilláim alól.
- Ott vagyunk már?
- Aha… mindjárt, még egy sarok. – mormog, majd olyan nagyjából két perc múlva le is áll a motor zaja. -Várj egy percet!- teszi még hozzá, majd nyílik az ajtaja, és elmegy.
Kinyitva a szemeim leskelődök körbe. Egy garázsban vagyunk.
Szuper, nagyon elkápráztatott…remélem ennyi lesz a nagy durranás is…Egy kicseszett garázs.
Ollé!
Aztán ahogy látom, hogy nyílik az ajtó gyorsan vissza is csukom a szemeim, hagyom hogy átkaroljon, és beirányítson. Bukdácsolok kicsit, de azért lassan, biztosan haladok előre. Aztán megállunk.
- Kinyithatod.
- Hű! Ez… nagyon szép! – csodálkozok rá a tágas házra.
- Ja. Hozzá lehetne szokni, mi?
Csak ámulok-bámulok.
Annyira csodálatos az egész!
Mint egy mese!
Remélem ez egy álom, amiből soha sem fogunk felkelni. Soha, soha soha…
- Nézzük meg a többit is. – lelkesedem be szinte azonnal, félre téve a táskám indulok felfedező útra.
- Mit szólsz hercegnő? Elég nagy? – kérdi a medencére, mikor kiérünk. Átkarol, én kissé neki dőlök. Kételyeim vannak…
- Fab, te tudsz úszni?
- Tudok.
Jó neked.
- Én nem.
- Tudod szépségem, ezt leszűrtem abból, hogy még sosem úsztál, de nem gond, majd megtanítalak.
- Tényleg?- pipiskedem fel, hogy átkarolhassam két kézzel a vaskos nyakat.
- Tényleg. De csak ha jófiú leszel és felveszed nekem azt a szexi fürdőnadrágot amit választottam.
- A-az nem is fürdőnadrág… inkább fehérnemű. – vörösödöm el tiltakozva- Képzeld csak el mi történne ha lehajolnék benne.
- Elképzeltem, sokszor.- mormog az ajkaimra finoman megharapva az alsót- De azért vedd fel, csak hogy teljesen biztos legyek benne, hogy a valóság megfelel a fantáziámnak.
Annyira felizgat.
A hangja, a jelenléte, a látványa, az érintése. Azt hiszem még soha, senki sem tüzelt fel ennyire. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem.
- Gonosz vagy.
A fenekembe markolva emel meg, lábaimmal átölelem a derekát így biztosan tartva magam. Sokkal reálisabb ez a féle emelés. Ő legalább el is bír. Talán egy szép napon nekem is sikerül majd.
Áh..másfél fejjel magasabb. Hagyjuk a fenébe a fantáziálgatásokat.
- De még milyen gonosz. – vigyorog rám, majd minden levegőt elszívó csókban részesít. Nem is tudom hogyan, egyszer csak a konyhába teleportálunk, a fenekem pedig a pulton érzem.
- Felviszem a cuccokat a hálóba, addig nézelődj csak. – közli velem.
- Ne segítsek?- sietek utána a bejárat felé.
- Asszem beszéltünk már rólad meg az emelésről.
Mogorván nézek rá, majd az első kezembe akadó tárgyat- ami történetesen a díszpárna- rögtön utána is hajítom. Mondhatom sikertelenül.
Behozza, aztán ebédelünk.
Mindent ő csinál, nem hagy segíteni. Egyszerűen angyali. Vigyáz rám, odafigyel, hogy minden tökéletes legyen. Soha sem néztem volna ki belőle, hogy ennyire kedves is tud lenni. De szerintem még ő sem ismerte ezt az oldalát.
Aztán ebéd után kivonulunk a medence partjára, szépen elmagyarázza, hogy mit hogyan kéne csinálni, még szépen meg is mutatja.
Elillegek átvenni a nadrágot.
Feszülős, rövid. Le sem lehet benne rendesen hajolni, folyton azt érzem kilóg a fenekem. Nem is értem azokat a lányokat akik csípőnadrágokat hordanak. Hogy nem zavarhatja őket? Se ülni, se hajolni, se guggolni…Nincs ebben semmi méltóságteljesség.
Visszatipegve hajolok le a papucsomért.
- Hercegnő…… ezt más előtt nem veheted fel.
- Miért? – MONDTAM, HOGY KILÓG MINDENEM!!!!- Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Egész kényelmes, meg nem is feszül sehol. Az akasztón rémesebbnek tűnt.
- Direkt csinálod?
Te választottad. Te szenvedj miatta!
- Mit?
- Direkt vagy ilyen ellenállhatatlanul édes és szexis?
- Adottság. – vetem oda egyszerűen, majd a lejátszóhoz sétálok, hogy keressek valami hangulatot alapozó zenét.
Mögém kerülve simít végig a mellkasomon, hasamon izgatóan.
Már azt remélném FOG VALAMI TÖRTÉNNI, de nem…
Azóta az elfuserált éjszaka óta ezerszer eljátszottam a gondolattal mi lett volna, HA…
Ezernyi végkifejlettel, ezer meg ezer esetleges pózzal, hogy mennyire jó lett volna, hogy milyen jó érzés volt, mikor vele voltam, mikor láttam az arcát, mikor éreztem a rezdüléseit. Az, mennyire jó volt látni, hogy törődik velem, hogy figyeli ha fáj. Hogy fontos vagyok neki.
Valakinek az életében először minden önző cél nélkül egyszerűen fontos vagyok.
- Fab… -sóhajtom kilibabőrösödve.
- Adottság mi? Inkább tehetség. – majd elengedve vesz ki egy CD-t és elém tartja- kezdjük ezzel.
Egy apró csók után be is mászik a medencébe, rövid idő után én is követem, előtte alaposan bejelentve, készüljön, mert márpedig én most akkor jövök!
A lépcsőbe kapaszkodva mászok be nagyon lassan, ő azonnal oda is ér, hogy elkapva a derekam segítsen. Lábujjhegyre kell pipiskednem, hogy ne merüljek egészen alá.
- Olyan furcsa érzés. Mintha súlytalan lennél és lebegnék. Neked is ilyen?
- Majdnem, de nekem leér a lábam úgyhogy… - von vállat még mindig tartva- Kezdhetjük?
Innentől kezdődik az intenzív gyakorlás.
Mondja, hogy mit hogyan kell, segít, megemel. Hálás vagyok neki, hogy tart. Egy ideig.
- Nagyon jó. Bátrabb vagy mint tűnsz.
- Mert itt vagy. Így nem félek, mert tudom hogy nem hagynál megfulladni.
- Ebben a vízben nem is tudnál. De jó tudni. Akkor lássuk hogy az úszás is ilyen könnyen megy-e majd…
Vacsoráig úszok egy-két hosszt, előbb utóbb sikerül egyedül is, így egyfelől nagyon boldog vagyok, másrészről fáradt. Mintha kiszippantották volna belőlem az energiát.
Csak ücsörgök a puffon, meredek a TV-re.
Sokat beszélgettem Carllal a hosszú hétvége előtt. Az ő véleményét kértem ki, vele mentem a titkos bevásárlásra is.
Azt mondta, nem kell félnem a nemiségtől, valószínűleg Fabien nagyon nagyon fog rám vigyázni. Gondoskodó, félt, így nem okoz majd fájdalmat. És ha partneremtől azt kapom, amit ő maga is adna nekem, akkor csak szépséget és gyengédséget kell remélnem. Azt is mondta, hogy úgy lephetném meg a legjobban, ha megteremteném a hangulatot. Mondjuk egy szép fehérneművel – amit már ki is nézett Fabien, csak még ő sem tudta-, egy kevés borral, hangulatos gyertyákkal, szép ágyneművel. Úgyhogy vettünk azt is. Mindent.
Együtt.
Bizakodva. Azt hiszem Carl lehetne akár a legjobb barátom is, ha Fabien nem utálná mint a szart.
A szar amúgy csúnya szó…sose mondtam ilyet eddig…azt hiszem már nem ugyan az a fehér, ártatlan Doro vagyok, aki voltam.
- Hé, mi a gond? – csendül fel mögöttem egy hang. Azt hiszem túlságosan is elbóbiskoltam.
- Se-semmi. – kapcsolom ki a tv-t.
- Remélem éhes vagy, mert kész a vacsi.
- Farkaséhes vagyok. Pedig nem szoktam ilyen éhes lenni.
- Az úszástól van. Biztos több kalóriát égetsz el vele, mint a tánccal.
- Mit eszünk? – szimatolok kicsit. Bármi is az, finom illata van!
- Pirított garnéla citromos salátaágyon, rizzsel. Meg van hozzá szójaszósz és balzsamecet, nem tudom mivel ízlene jobban, de próbáld ki mindkettőt.
Szépen kihúzza a széket, én helyet foglalok.
Annyira illedelmes, és figyelmes, és türelmes…mint egy igazi herceg.
Ahogy elém kerül az étel mustrálni kezdem, szimatolni, rágni, végül lenyelni.
Tökéletes! Bár a kence rá nem nyerte el annyira tetszésem.
- Na?
- Én szósz nélkül eszem, úgy jobb. – tolom át neki a kis mártásos tálkát- De a rák nagyon jó.
- Ennek örülök, akkor egyél amennyi jólesik, van még.
Szépen, komótosan eszünk, sokat beszélgetünk, de elmém szegletében csak egy gondolat motoszkál: még is mit fog szólni, ha megcsinálom azt, amit Carl tanácsolt?
Vajon tetszeni fog neki?
Végül feláll, elkezdi leszedni az asztalt.
- Öhm… én elmegyek addig fürödni.
- Oké. A díszpárnákat dobáld csak le az ágyról, ha túl sok, én is megyek mindjárt. – gyorsan megcsókol- csak még bezárom az ajtókat.
Feliszkolva kezdek neki villámsebességgel a környezet kialakításának.
Ágyneműk áthúzása, virágok elrendezése, gyertyák kihelyezése. Sebesen tusolok le, hogy aztán meggyújthassam a kanócos csodákat, végül leolthassam a villanyt, lágy zenét kapcsolhassak. Az utolsó simítás…
Bizalmatlanul emelem a magasba a vékonyka, semmit sem takaró fehérneműt, majd belebújok. Kissé idétlenül érzem magam, húzgálom a fenekem partja közé szorult anyagrészt, de mindig ugyan ott marad. Ez ilyen…
Magamra öltöm a köntösöm is, és várok.
Nem is akarok arra gondolni mit csinálok, vagy anyám mit szólna… Ez most az én estém és az én boldogságom. Én pedig boldog akarok lenni!
A kilincs lassan nyomódik le, Fabien tátott szájjal jelenik meg.
- Mi a…
Csak mered rám, a szobára. Nem mond semmit, én pedig egyre idegesebb leszek. Carl azt mondta ez be fog válni! AZT MONDTA!
- M-mondj már valamit! – emelkedek fel, hangom vékony, kissé remegő, elé sétálva markolok a kezére és berántva zárom kulcsra az ajtót.
- Hát… ez meglepett… nagyon.
- Ugye… ez még nem túl nyálas?
- Ez már nagyon a felső határ, de nem gond. Tehát hercegnőm… ebben mesterkedtél egész nap?
- Nem egész nap, csak félig – vonom meg a vállam. Közvetlenül elé lépve simítok végig mellkasán kezeimmel. Olyan szép széles, és izmos…- Én is akartam valamit csinálni neked, amit még nem csináltál és azt mondtad eddig nem szeretted a nyálas baromságokat, vagyis még nem csináltál ilyet senkinek. Ebben én vagyok az első.
- Elég sok mindenben vagy te az első, csak nem tudsz róla. – simít az arcomra, majd megcsókol, tekintetével az enyémet fürkészi- Biztos vagy benne?
- Igen. Csak mutasd meg hogy mit csináljak.
- Érints meg hercegnő, ahol csak akarsz.
Jó..
Megérintelek, de hol?!
Hol kéne, hogy megérintselek, hol esne neked a legjobban? Most rögtön nyúljak oda? Vagy az még túl gyors? Több ismeretterjesztő anyagot kellett volna néznem.
Kérésére kissé zavartan simítok le a mellkasán, majd remegő, bénácska kézmozdulatokkal szabadítom meg a törölközőtől.
Nem tudok máshova nézni,csak a hasát, az ágyékát lesem.
Hogy lehet valami..ennyire nagy és szörnyű?!
- Vegyük le ezt is – simít a mellkasomra, beakasztva a köntösbe ujjait cirógatja le a fedő anyagot, vállaim csókolgatja, keze lekalandozik. Hatalmasat dobban a szívem, mikor elér a fehérneműig. Megtorpan. - Mi van rajtad?
- Lá-láttam hogy nézted mikor vásároltunk… go-gondoltam tetszeni fog… - makogom.
- Az nem kifejezés hogy tetszik. Fordulj meg!
Lassan, lomhán fordulok, arcom szinte ég, érzem, hogy vörös.
Egy ideig elidőzöm háttal neki, majd visszafordulok.
- Imádom. – hangzik el a végső ítélet.
Ajkaival rögtön az enyémre talál, egyhamar az ágyban kötünk ki, ismét felettem feszül. Ujjaimmal megtalálom hátát, oldalát, míg ő egy virágszirommal simít végig. Annyira felizgatott, hogy igazából már valószínűleg a leheletétől megborzongnék, nemhogy ettől, így egész testem lúdbőrbe borul, markolom őt.
- Most kínzol ugye? – lehajol, hogy megcsókoljon, én szinte azonnal átölelve a nyakát el sem engedem. Ilyen állapotban nem hagyhat magamra!
- Nem ér… hogy csak te kínozhatsz…
- Fogsz még te is szépségem.
Eddig csak simogatott.
Azt nem vettem észre, hogy felálltam, azt viszont nagyon is, hogy valami nem oké és hozzá akarom magam dörgölni, szinte az egész altestem lángol. Egyszeriben abbahagyja a simogatást, lekerül a textil is. Zavarral konstatálom merevedésem.
Megpróbálom eltakarni, nem akarom, hogy kinevessen. Nekem ennyi is elég hozzá, hogy felálljon. Mint egy kiskamasznak…
Nem mond semmit, mosolyogva csókot hint ajkaimra, kezemet magamra vezeti, arra ösztönöz mozgassam.
Egy ideig így teszek, hasához nyomva férfiasságom hegyét terpesztek, hogy jobban odaférjen, egy pillanatra sem szakadok el tőle. Érezve vágyát a combomon, kérdésekkel a fejemben fogok rá. Úgy tűnik nem zavarja, sőt.
Segítek neki, masszírozva mozgatom.
Fura a tapintása…
Az enyém is fura volt, az övé is az. De nem kellemetlen.
Nem kellemetlen, mert olyannak csinálom, aki nagyon fontos nekem és látom, hogy ezzel örömet szerzek neki.
- Ne-neked is jó így?
- Kurva jó… de így fel fogok robbanni.
- Az nem jó?
- De az… csak épp máshol akarom befejezni.
Máshol..
Szerintem sejtem mire gondol, erre is felkészültem. Carllal sokat beszélgettünk erről is, így a szerinte egyik legjobb síkosítót vettem meg. Kicsit fentebb tolva magam húzom elő, zavart mosollyal pillantok rá.
- Te tényleg alaposan felkészültél szépségem.
- Nem akarlak tovább váratni. Tudom, hogy miattam visszafogtad magad és nem próbálkoztál semmivel, pedig akartál.
- Csak ezért csinálod ezt? – simogat az arcomra- Te nem is akarod?
- De, csak… még mindig félek kicsit hogy valami nem jó… - motyogom lesütve a szemeim.
Szinte azonnal meg is érzem ujjait az állam alatt, megemelve a fejem hint finom csókot az ajkaimra.
- Minden rendben, a tested teljesen tökéletes. – suttogja a csókba, szabad kezével elsimít rajtam, apró kört ír le hüvelykjével, mellyel fura hangot csal ki belőlem- Látod? Nincs itt semmi baj…
Az ölébe húz, halk pattanást hallok, majd nekikezdünk.
Bénácskán, izgatottan ölelem, csókolgatom. Különös érzés ahogy bennem van, kényeztet. Teljesen más mint eddig, mert most józan vagyok. Túlságosan is józan…
Kissé feszélyez milyen arcom is lehet most, de elégedett tekintetét látva lassan én is ellazulok, vállába fúrva a fejem kezdem élvezni.
Türelmes, amiért nagyon hálás vagyok, azonban mikor megérzem a hirtelen feszítést megrezzenve pattannak ki a szemeim. Ez már az lenne?!
Aztán valahogy..elkezdem élvezni. Túl jó helyre nyom, túlságosan is kellemes a masszírozása.
- Fab…
- Most jó ugye? – suttogja a fülembe rekedten.
Kihúzza az ujjait, közelebb von magához.
Zavartan pislogok le rá, nem tudom hogy most mi jön. Illetve tudom, csak nem akarom értelmezni…
- Megtanítalak lovagolni hercegnő. Így nem panaszkodhatsz hogy nem csináltál semmit. – magyarázza.
- De hogy…?
- Térdelj fel.
Teszem amit mond, kissé meg vagyok illetődve ugyan.
- Lassan ereszkedj rám.
A nyakát ölelem egyik kezemmel, másikkal a férfiasságát markolom bizonytalanul, fejem az övének billentve engedem lentebb a csípőmet, de ahogy megérzem fenekemhez nyomódó kemény hímtagját azonnal meg is torpanok.
- Fab…-nyekkenek riadtan.
- Ne félj, segítek. Csak lazulj el. Úgy mint a medencénél, mikor bíztál bennem, hogy nem hagylak elsüllyedni. Most sem hagynám, úgyhogy engedd el magad nyugodtan.
Csak nézek rá, majd lehunyom a szemem és próbálok megnyugodni.
Ha izgatott vagyok mindig hányok. Az pedig nem lenne egy szép befejezés, ha ezt a szőnyeget is lerókáznám.
A szívem hevesen ver, csak ölelem, mély levegőket veszek. A medencében is vigyázott rám, most is fog. Mindig vigyáz rám, mert szeret engem. Etet…figyel…vigyáz.
Így az ölében sokkal magasabb vagyok, mint Ő. Ez a gondolat vidít fel, kuncogva csókolom meg.
- Most mit csináljak?
- Lassan ereszkedj le. Te irányítasz, úgy csinálod, ahogy neked jó.
A bejáratomhoz illesztem, próbálom megtalálni a megfelelő szöget ahol nem fáj, nincsenek akadályok és nyugodtan magamba fogadhatom.
Egy örökkévalóságnak tűnik, gyakran meg-megtorpanok, milliméterről milliméterre csúszok egyre mélyebbre, míg végül teljesen az ölébe nem ereszkedem.
Olyan, mintha egy karó lenne, amitől egyenesen kell ülni. Feszíti a bejáratom, és valahogy fura, kissé görcsös érzés ül az alhasamban.
Nem fáj, de fura…olyan..kellemetlen.
Nem értem mi okozhat akkora örömöt ebben az embereknek. Vajon Fabnak is ilyen rossz? Feszélyező?
- Hercegnő… minden rendben?
- Én nem tudom……olyan furcsa…
- Mond el milyen.
Az első szó ami eszembe jut: Zavarba ejtő.
- Furcsa… feszítő… és meleg.
- Nem fáj sehol?
- Kicsit…
- Hol?
Nem akarok róla beszélni.
Nem azt akarom, hogy azzal foglalkozzon nekem hol fáj, hanem azzal, hogy neki mi a jó.
Így aztán a nyakába fúrva a fejem ölelem szorosabban.
- Fab… mit csináljak?
Válasz helyett a csípőmre fogva húz egy kicsit előrébb.
Összerezzenek, bőröm az övéhez feszül, azt hiszem jó pontra nyomott, túlságosan is hangosan és önkéntelenül nyögök fel egyszerre vele. Már azt hiszem kezdem érteni mit élveznek benne annyira.
Pár hasonló mozdulatot teszek bizonytalanul.
Látva elkínzott arcát csak mosolygom. Ez nem olyan arckifejezés ami a fájdalomról tanúskodik. Ez inkább olyan arc, mint amit én vághattam mindig, mikor valami nálamnál jobb, szebb táncost láthattam.
Vágyakozás.
- Emeld meg magad, aztán ereszkedje vissza.
Ahogy megpróbálom és huppanok egy-két bizonytalanabbat máris fordít magunkon.
Egy pillanatra azt hiszem nem csináltam valamit jól, de nem húzódik ki. Tehát folytatni akarja…azt hiszem.
De akkor miért fordultunk meg?!
- Bocsi szépségem, de már nem bírom tovább. Majd később kísérletezhetsz még, de előbb fejezzük végre be.
A sok év tapasztalata és rutinja pillanatokon belül megmutatkozik.
A tekintetem fürkészve mozdul úgy, és olyan helyekre, amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Minden egyes lökésével egyre inkább felhevít, csípőjét átölelve a lábaimmal kapaszkodom hol belé, hol a finom lepedőbe.
Eléget, meghalok.
Életem első orgazmusa felejthetetlen élményt ad számomra. Nem tudom mi jön, csak azt, érzem elégek. Ég az arcom, a mellkasom, alig kapok levegőt. Nem tudom mi fog jönni, Fabien viszont igen, és ez zavar. Nyilván nem halok meg mert valószínűleg neki is volt már, és még mindig itt van. Egész testem megfeszül a hirtelen rám törő érzésre, a hátát kaparom,fejem hátraszegve feszülök ívben, szemeimet szorítva.
Aztán egy robbanás.
Már értem miért mondta azt, hogy fel fog robbanni.
Ez is olyan.
Az első tíz-tizenkét másodpercig azt sem tudom hol vagyok, aztán lassan kapcsolok. Nem hagyja abba, folytatja, nem is zavarja. Ernyedten kapaszkodom, fejem kába, boldog. Ekkor még nem sejtem, hogy rá nagyjából tíz másodpercre már a sírás fog kerülgetni és ismét mehetnékem lesz.
Soha sem hittem volna, hogy egy ennyire mocskos és tisztátalan dolog ennyire nagy örömöt okozhat.
Végül ő is beteljesül, fordítva magunkon húz a mellkasára.
Kimerülten, fáradtan heverek, kulcscsontját simogatom mutató ujjammal egy ideig, aztán csak lehunyva szemeim élvezem a bőre illatát.
- Ébren vagy?
Nem tudom..
Kábán mormogom egy „hagyjál, megöltélt”, de arcomon egy fáradt, boldog mosoly terül szét. Egy jellegzetes mosoly.
- Tetszik ez az arckifejezés szépségem. Szexisebb még a tangádnál is.
- Hülye… - húzom az arcom elé az egyik párnát, de hamar lefejtve előle csókol is meg.
- El kéne fújni a gyertyákat. – mormogom félálomban.
- Mmm… majd később.
- De elalszunk…
- Azt te csak hiszed. Én nagyon is éber vagyok hercegnő. Adj pár percet és be is bizonyítom mennyire.
Hirtelen felkönyökölve pislogok rá.
- Me-megint?
- Nem akarod?
Szerintem ma este meghalok…holnap sem támadok fel, és nem fogok tudni elmenni a saját fellépésemre…
- Lehet többször is?
- Amíg bírjuk szusszal…
Oké, de vajon meddig bírjuk szusszal?
Kimászik mellőlem, és nekikészül elindulni, mikor is a kezére fogok riadtan.
- Most hova mész?
- Csak a fürdőbe, ne aggódj- mosolyog rá, majd a kézfejemre csókol és elhúzva a kezét sétál be.
Fáradtan pislogok rá, majd le a hasamra.
Éhes vagyok.
Amíg a dolgát csinálja akár be is kaphatnék egy szendvicset.
Fura járással vánszorgok el először is a wcbe, hogy rendbe tehessem magam, majd Fab hálóköntösét magamra kapva tipegek a konyhába, hogy feltépve a hűtőt találhassak valami harapnivalót.
Szépen rakom ki a pultra a kenyeret, jammet és a mogyoró vajat. Szeretem ezt az amerikai kombót, bár eddig nem nagyon ettem.
Sokat változtam Fabien óta…
Rengeteget.
Elmélyülten kenegetem a már megpirított kenyérszeleteket, formás háromszögekre vágom, amikor hirtelen két vaskos kar fonódik derekam köré.
Aprócska mosollyal simulok az ölelésbe.
- Mit csinálsz Hercegnő?
- Megéheztem, gondoltam te is..kell az energia.
- De már éjfél is elmúlt. – incselkedik a nyakamba csókolgatva- nem zavar?
- Éhes vagyok. És ma már annyi bűnt követtünk el, hogy ez sem árthat. Ez ma egy bűnös éjszaka.
Felmarkolva az egyik – háromszögre vágott szendvicset fordulok meg a karjaiban, ártatlan arccal tartom fel a szájához.
- Cica hari.
- És ki a cica?
- Te. – kuncogok fel, a szájához nyomva a falatot.- Cica hari!
Beleharap, nyammog egy kicsit elégedetten, a kezét még mindig nem veszi le rólam. Türelmesen tűri, hogy megetessem vele a szendvicsét, majd lenyelve a falatot pillant végig rajtam.
- Szóval cica vagyok…
- Igen- nevetek fel a saját szendvicsemet majszolva.
- Tudod mit szoktak csinálni a cicák az olyan madárkákkal, mint amilyen te is vagy?
- Mit?- kérdem naivan, lesöprögetve kezemről a morzsákat.
- Elkapják őket. – markol hirtelen a fenekembe- nyakon harapják- nyalint, majd harap érzékien a nyakszirtembe – És lefektetik a zsákmányt.
Nevetve sikkantok fel, ahogy megemelve fordít rajtam, egyhamar az étkező asztalon találom magam. Szorosan ölelem a nyakát fél kézzel, másikkal a hasába tenyerelve próbálom hátrébb tolni, hogy lemászhassak.
- Ez így nem ér!
- Már hogy ne érne, elvégre „cica vagyok”. Azt csinálok a zsákmányommal amit akarok.
- De az étkező asztalon nem lehet!
- És miért nem?- tenyerel a mellkasomra, lenyomva az asztalra hajol felém, csókolgatja a nyakam legérzékenyebb pontjait. Már mindet kiismerte…
- Azért mert…-keresem a szavaim és hangom a plafont fürkészve, hunyorogva- mert..itt..eszünk, mert szálka fog a fenekembe menni, és…. És…
Túl érzékeny pontra harap, egész testemben kilibabőrösödve markolok lapockájába.
- És…? – hagyja abba, ádázul rám vigyorogva.
- És…talán…lehet…egy kicsit. De buzeráld a nyakam, mert ez nagyon jó – nyüszítem vágyakozva.
Elégedett, farkas vigyorral hajtja szét a gondosan összecsomagolt köntöst, hogy aztán ajándékát teljes mértékben kiélvezhesse. Szinte könnyedén fogadom magamba, már az együttlét legelejét is élvezem. Erősen kapaszkodva az asztal lapba nézem vörös arccal, figyelem ahogy lábaim megemelve támasztja őket a széles vállainak. Csak egy ideig idegesít az asztal nyikorgása, aztán már nem tudok vele foglalkozni. Sokkal inkább foglalnak le Fabien öblös lökései, a látvány ahogyan minden izma megfeszül, ahogyan koncentrálva, figyelve minden rezdülésem hajol le, hogy a fejem mellé támaszkodva alkarjaira csókolhasson meg szenvedélyesen.
Igazából nem kell sok, talán részemről tíz percig sem tart az aktus, elég alacsony az ingerküszöböm, ha róla van szó, már ismét a nevét sikoltva rázkódom meg görcsösen markolva az asztallapot.
Arcom és fülem ég, minden porcikám reszket, ragaszkodóan ölelem a ziháló férfit.
- Fabien…
- Tessék? - pillant rám lassan megemelve eddig pihenő fejét nyakamból.
- Nagyon, nagyon-nagyon szeretlek.- motyogom finoman az arcára simogatva.
Gyöngéd mosolyra húzódnak ajkai, gondoskodóan simítja ki nedves tincseim a homlokomból, majd hosszú csókot lehel rá.
Fáradt vagyok, azt hiszem úgy ahogy vagyok, az asztalon nyom el az álom.
…
Másnap reggel a kakaó színű puha ágyban ébredek, Fabien karjaiban. Minden annyira békés, a madarak csicseregnek és mindent átjár valami kellemes légkör. Boldogság. Melegség.
A csupasz mellkasra csókolva fúrom kicsit oda a fejem a nyakához, ekkor nyilall bele az egész testembe a fájdalom.
Izomláz.
Ráadásul a fenekem is sajog.
A nagy izgésre-mozgásra Fab is felkel, álmosan pislog rám, magához von, kapok egy reggeli csókot is.
- Jó reggelt.
- Azt hiszem ebben is első lehetek. Az első fiú, aki mellett reggel boldog mosollyal az arcodon ébredtél az egész estés programod után, és jó reggelt kívántál neki. – kuncogok az arcára simogatva.
- Te voltál az első fiú, akit azután is az ágyamba tartottam, hogy lehányta a kedvenc szőnyegem- nevet fel rekedtes hangon.
A szájára csókolok, átölelve hajtom a mellkasára fejem. Annyira meleg, és annyira jó érzés. Csak heverünk egymás mellett némán, mutató ujjammal simogatom a mellkasát, kulcscsontját és gondolkodom.
Soha sem hittem volna, hogy valaha ennyire boldog leszek. Boldog és elégedett a tánc nélkül.
- Fab, te most boldog vagy?
- Igen…- mosolyog rá- miért kérded?
- Mert én azt hiszem most először vagyok életemben igazán boldog…
Felém fordulva csókol meg gyöngéden, gondoskodóan simogatja az arcom.
- Tegnap úgy is kimaradt a fürdés, mit szólnál, ha ma bepótolnánk?
- Jó, az remek lesz, így is érzem, hogy büdi vagy! – nevetek rá incselkedve.
Kacagva birkózunk egy darabig az ágyban, aztán igazi hercegnői törődésben lesz részem. A karjaiba vesz, úgy visz a fürdőbe. Azt mondja a mai napot még kihasználjuk.
A közös fürdőzés után boldogan látok neki a reggelinek, bár az ágyban fogyasztjuk és én leginkább hason, tekintve, hogy az ülés most valahogy nem annyira tartozik az erősségeim közé.
- Mit szólnál, ha mielőtt elmennénk kipróbálnánk a pezsgőfürdőt?
- De nincs szexizés, mert így is fáj mindenem!- nézek rá szigorúan.
- Jó, ígérem, nincs szexizés- teszi a szívére a kezét, de látom azt az elégedett, letörölhetetlen vigyort a képén.
Besegít a pezsgőfürdőbe miután mindent összepakoltunk, bár leginkább az ölében vagyok és ölelem, szeretgetem.
El sem akarom engedni!
- Nem lehetne csak egy ici-picit?- simogat a fenekemre az ajkaimra duruzsolva.
- Nem. Holnap te is tudod, hogy premier van, és már így sem tudok járni olyan izomlázam van. – nézek rá szigorúan.
- De az izomlázra rá kell dolgozni.
- Végül is lehet, ha…
- Ha elkapsz.
Elhúzódva csusszanok ki a jakuzziból, nevetve kezdek el eszeveszettül rohanni.
Fabien ad egy kis egérutat, míg komótosan kiszáll, megtörölgeti a lábát nehogy elcsússzon, aztán ő is neki iramodik.
Nem gondolom végig milyen röhejesen is festhetünk. Két meglett férfi meztelenül fogócskázik a házban. Ettől függetlenül remekül szórakozom. Én a kanapé egyik végén, Fab a másikon áll. Zihálva nevetek rá egészen addig, míg egy mozdulattal át nem ugrik a háttámlán.
- Ez nem ér!- ugrok hátrébb, még mindig nevetve.
- Miért is nem?
- Mert nem! Ilyet nem csinálhatsz!
Megragadja a kezem, de épp hogy kicsusszanva belőle iramodok fel a lépcsőn, ő utánam.
A hálóba rohanok, ő majdnem elér. Megpróbálva lassítani az útját csapom be magam után az ajtót.
Illetve hát, hogy csapnám, mert az ajtó a tok helyett egészen máshova csapódik nagy erővel, egy hatalmas ordítást hallok, majd puffanást, az ajtó kitárul, Fabien pedig a földön hever lábfejét markolva.
Tovább nevetve nézem az ágyon állva.
- Ne színlelj, nem veszem be.- nevetek rá.
- Nem színlelek…-sziszegi erősen szorítva. – rábasztad az ajtót a lábamra.
Egy ideig figyelem, majd mikor realizálom valóban nem szimulál lesápadva rohanok hozzá, letérdelve mellé nézem. Már most lila és dagad.
- Add ide, mutasd!- fogok rá, mire erősen szisszen, megrándul.- Úr isten, ne haragudj! Lábra tudsz állni?
Nehézkesen szenvedi fel magát, de sántít.
Elég rosszul fest, így a hóna alá fogva segítem le a konyhába, hogy keressek rá valami mirelit cuccot, lejegelni.
- Ne haragudj rám…nem akartam…- pislogok fel rá bűnbánóan.
Nyilván nem haragszik, de jó pofát már nem tud hozzá vágni. Ahhoz jelenleg túlságosan is szenved.
Mivel a délután folyamán sem javul, így egy barátját hívja, hogy jöjjön értünk. A mexikói férfi a bemutatkozás után szépen segít berakni a cuccokat, először hazafuvaroz minket, ott kipakolunk, majd visszaviszi az bérelt autót.
Mi pedig egy taxival a sürgősségire megyünk.
…
- Ez bizony meg van repedve. – hümmög a doktor a röntgenfelvételt nézegetve a neonfény felé emelve.
Én sápadtabb vagyok mint Fab, aki jelenleg két fájdalomcsillapítóval magában ücsörög a röntgengép melletti széken.
- De…az nem súlyos ugye? Azzal még lehet balettozni nem? Holnap lesz a premierünk..azt még el tudja táncolni, nem igaz? – kérdem kétségbe esetten.
- Maximum gipszben. – közli egyszerűen az orvos.
Bűnbánóan figyelem, szomorúan fogok a kezére.
Nem is igazán merek hozzászólni, azt hiszem eléggé betettem neki. Mint az információkból kiderült ez az aprócska repedés a későbbiek során nem fogja korlátozni a karrierjét, viszont a mostani premiert mindenképp ki kell hagynia.
Az, hogy ő nem táncolhat pedig csak egyet jelenthet: Én sem.
Pierre nem fogadja jól a hírt, mikor is telefonon közöljük vele mi is a helyzet.
Illetve én közlöm, mert Fab eléggé ideges ahhoz, hogy elküldjön most bárkit az anyjába. Mankóval a hóna alatt biceg lefelé a kórházból, nem is hagyja, hogy segítsek neki, így én mögötte kullogva tárgyalok diplomatikusan.
A kérdésre, hogy mi történt egy kegyes hazugságként feltüntetett „motorbalesetet” rebegek. Pierre felajánlja, hogy táncoljam el Carllal a szerepet, azonban visszautasítom. Letéve a telefont sietek előre, hogy kinyithassam neki a taxi ajtót és besegíthessem.
…
- Nem értem miért kell elmennünk arra a szarra, ha nem mi táncoljuk el- morog mogorván, mialatt a csokornyakkendőjét kötöm. Már így is kínszenvedés volt felkönyörögni rá a szmokingot.
- Azért, mert ez attól még a mi darabunk. – közlöm diplomatikusan.
- Ja, amiben nem léphetünk fel.
- Vannak fontosabb dolgok is egy buta darabnál. – pillantok le rá.
- Neked nincsenek. Ismerlek. Ezért duzzogsz már vagy másfél napja.
- Nem Fabien, ezért te duzzogsz, nem én.
Csöndben mered rám, majd elfordul.
- Nézd, sajnálom, hogy eltörtem a lábad…igazából, sokszor kívántam, hogy törjön el míg nem te voltál a partnerem, de most, hogy te vagy és fontos vagy nekem nagyon rosszul érzem miatta magam. Ha tehetném visszacsinálnám az egészet hidd el…
- Nem az zavar, hogy eltört…az zavar, hogy csalódást okoztam neked. Annyira készültél erre a szerepre…
- Ahogy te is.
- Annyit változtál érte, és annyi mindent adtál fel…
- Szerintem te többet változtál Fab. – ülök lassan az ölébe- Fehér hattyú lettél, aki hagyta, hogy irányítsák, hogy legyen valaki akiért aggódhat, akire figyeljen. Összeköltöztél egy idegennel, türelmesen vártál rá. Feladtad a klubbokat, az éjszakai életet, elkezdtél törődni valakivel, odafigyelni arra, hogy mit érez, mi a baja. Vigyázni rá. És ez sokkal nagyobb teljesítmény, mint az, hogy valaki elkezd enni és elköltözik az anyjától.- simogatok az arcára, majd gyengéden megcsókolom.
- Bánt, hogy miattam nem táncolhatod most el a nagy szereped. Sokat jelentett neked.
Aprót sóhajtok, megingatom a fejem.
- Pierre felajánlotta, hogy táncoljam el a szerepet. Carllal. – mielőtt szóra nyithatná a száját folytatom így letorkollva- Azért utasítottam el, mert nem érdekel a szerep. Te ezerszer fontosabb vagy, és nem a szerep miatt akarok veled táncolni, hanem Miattad egy szerepben. Érted a különbséget? Nem érdekel a buta darab….te érdekelsz. A te örömöd sokkal nagyobb elismerés nekem, mint a közönségé.
Az arcomra fogva csókol meg, majd óvatosan kitol.
Értetlenül pislogok rá, mire megingatva a fejét az órára bök.
- Hamarosan kezdődik az előadás én pedig nem szeretek késni.
- Óh, igazán? Én valahogy máshogy ismertelek meg.
- Az akkor volt, ez meg most van. Csak a jelen számít, te és én. Ezek mind valósak, a többi meg csak álomvilág cukormázzal.
VÉGE
|
