Ez egy nagyon kedves játék volt számomra. Élveztem minden percét.
Tashu Toshiba - ChiChan
Krad Ewon - Nejicica
Köszönöm ezt a kellemes kis szerelmes történetet tanár és diák között!
Jó olvasást kívánok!
Krad:
Megrökönyödve állok az asztal mögött. Elém tárul a sok képzetlen, neveletlen diák nemtörődömsége. Tűzlabdákat dobálnak, sötét mágiát árasztanak magukból, fénykötelekkel kötik le egymást.
Ráérősen kihúzom az ingem a nadrágomból, hajamat kibontom. Úgy tűnik, nem vagyok elég feltűnő számukra. Talán fel kéne hívnom magamra a figyelmet?
Vállamról ledobom a nehéz könyvet, amit eddig cipeltem. Kemény borítása miatt hangosan csapódik a tömörfa asztalon. Idegesen fújtatok egyet.
- Akár az oviban, nevetségesek vagytok. – Nem emelem fel a hangomat. Nincs rá szükség, elvégre mágiám már fojtogat. Látom, már mindenki rám figyel. Nagyon helyes, elvárom a töretlen figyelmet. Elvégre egoista vagyok, szeretem tisztán hallani a hangom.
- Krad Ewon a nevem. Megteszi a Tanár úr is. – Felvésem a nevem a táblára. Felülök az asztalra a könyvet pedig körbeadom.
- Nem szeretem az unalmas órákat. Az elméleti oktatásban sem hiszek. A gyakorlat sokkal érdekesebb, így nagyrészt ebben lesz részetek az órámon. De ami elméletre szükségünk van az elkerülhetetlen, jobb, ha beletörődtök. – Nem néz ki reménytelennek az osztály, alig mondtam pár mondatot, de már csillogó szemmel néznek rám. Jó, ha minden szempár rám szegeződik. Alap követelmény.
Hangos léptek a folyosóról. Valaki fut, majd kicsapódik az ajtó és lihegés. Megérkezett az első késő.
- Elnézést a késésért! – Odafordulva nézek végig a diákon. Hófehér kócos haj. A fehér haj mindig is tehetséges embert jelölt. Mégis mintha hatalmas betűkkel a homlokára lenne írva hogy bajkeverő. Felegyenesedik és megszeppenve néz rám.
- Az első órámról rögtön elkésel. – Rosszallóan rázom meg a fejem. Ez nem szép tőled.
- Hogy hívnak? – Teszem fel a legtermészetesebb kérdést, mégis meglepődött arccal néz még mindig. Észbe kapva gyorsan elhadarja.
- Tashu Toshiba Uram! – Határozottan kihúzza magát majd, ahogy végig néz vigyorgó osztálytársain zavartan elmosolyodik.
- Nos, Tashu-kun. Megtisztelnél vele, ha legközelebb időben ideérnél. – Ujjammal felé legyintek. A következő pillanatban már egy szamár sapka van a fején. Meglepődve veszi le a fejéről és forgatja meg a kezei közt.
- Az óra végéig a fejeden marad, Tashu-kun. Most ülj le a helyedre. – Mindenki mással együtt véve engem is szórakoztat, ahogy őt is. Nem hiszek a büntetésben sem, de elvárom a figyelmet és a pontosságot.
Az óra további része viszonylag eléri a megkívánt színvonalat. Kedves diákjaim többsége képes végig ülni a tanórát, ám ez egyesekre nem mondható el.
Leteszem a krétát az asztalra. A diákok közben összepakolnak, egyikük az asztalomra csúsztatja a névsort. Hálásan biccentek felé mire vörös arccal kirohan a teremből.
- Tashu-kun, kérlek, maradj még egy percre. – Orrát lebiggyesztve sétál oda hozzám, néhányan még vállba veregetik együttérzésként. Pedig nem is eszem embert.
- Igen, Tanár úr? – Mellém lép és az asztalomon lévő könyvvel kezd el babrálni.
- Elég rosszak a jegyeid, ahogy látom. Nem kéne késned, és az órán sem figyeltél. Ezt nem szemrehányásként mondom, csak megkérlek, hogy ezentúl figyelj jobban, vagy meg is bukhatsz. – Továbbra is birizgálja a könyv lapjait. Nem néz a szemembe.
-Tudja, nem éppen erősségem az elmélet. – Tisztában van a helyzetével. Az ablakon kezd el kibámulni. Igen tudom, szívesebben lennél bárhol máshol. Ne hidd hogy én szívesen teszem ezt.
- Nem mondom, hogy könnyű az anyag, de ha kicsit is figyelsz rá, akkor nem lesz probléma. – Felállok és kicsit hátba veregetem bíztatás képpen. Elég alacsony termetű, alig ér fel a vállamig. De nagyon aranyos, ahogy zavarban van, mégis hatalmas volt a szája a többiek előtt. Édes.
- Kapsz egy hónapot, ha látom, hogy belehúzol, nem buktatlak meg. Tudod ez nem nehéz, csak kicsit erőltesd meg magad és meglesz a kettes. – Mennék már éppen ki a teremből, de a hangja megakadályoz.
- Kérem. Tanár úr. Nincs más megoldás? Egyszerűen rosszul leszek, ha egy oldalon tíz szónál többet látok, a betűk összefolynak, a testem remegni kezd és leizzadok. – Megborzong még ráadás képpen. Nagy színész a gyerek. Ötös az előadásért.
- Hallottam már önről. Kérem, korrepetáljon! Biztos vagyok benne, hogy ha ön segít, menni fog! – Elhúzom a számat. Korrepetálás. Nem hiszem, hogy nála érne bármit is. Egy bohóc ez a gyerek, semmit sem vesz komolyan. Szerintem most is csak szórakozik. Nem szeretem az ilyen típusú embereket. Bár semmi bajom a szórakozással, amíg gyerek az ember tegye csak ami jól esik. De ez egy iskola, gyakorlatilag az ő munkahelye, itt tanulja meg hogyan helyezkedhet el az életben.
Nagy, csillogó szemeket mereszt rám, hatalmasat sóhajtok és a tarkómra teszem a kezem.
- Egy hónap, ha látom, hogy van értelme veled foglalkozni, segítek. Ne szúrd el, kölyök. – Hálálkodóan meghajol. Kirohan a teremből én meg fájó szívvel nézek utána. Csak egy gyerek. Egy gyerek. Nem vagyok normális, már csak azt sem szabadott volna, hogy jobban megnézem. Én vagyok a nevetséges. Így megjegyeztem.
Tashu:
Késve kelek fel reggel. A szemeimet dörzsölgetve ülök fel ágyamban, s bámulok ki az ablakomon. Még a lehúzott redőnyökön keresztül is úgy törnek be a korai nap sugarai, hogy rettentően zavarják a szemeimet. Kíváncsi vagyok mennyi lehet az idő. Ráérősen nézek oldalra, s veszem kézbe éjjeli szekrényemről ébresztőórámat. Tisztán emlékszek hogy este beállítottam az ébresztési időt. Az óra számlapját nézem. Már vagy tíz perce elmúlt 8 óra. Azaz, javában tarthat a tanítás. Sóhajtva pattanok ki az ágyból, s sietek szekrényemhez.nKirántom az ingemet belőle, meg egy farmert, s az elengedhetetlen bőr kabátomat és kesztyűimet. Ráérősen öltözködni kezdek, bedobálok táskámba pár füzetet és egy darab tankönyvet, s rohanni kezdek kifelé.
- Majd jövök anya! - kiáltom vissza az ajtóból, s rohanok ki az utcára. Ész nélkül kezdek el rohanni, ahogy csak a lábaim bírják. Azért nem akarok igazgatóit avgy egyebet. Már így is a rossz tanulók listáján szerepel a nevem. Az utcák eléggé ki vannak halva. Alig sétálnak páran, és a forgalom is minimális. Átfutok az úton, be az iskola kapuin, majd a főbejáratán. A portás bá' szemrehányóan néz rám, és már épp meg akarna szólítani, amikor inetek neki, majd vigyorogva futok tovább az osztálytermemig. Nem érdekel hogy kopognom kéne. Szemtelenül nyitok be a terembe, s állok meg az ajtóban. Zihálva veszem a levegőt, és hangosan lihegek. Miután viszonylag helyreállt a légzésem, kipirosodott arccal, kócos, kusza hajjal és hatalmas szemekkel bámulok a tanárra.
- Elnézést a késésért! - hajolok meg enyhén. A tanár felém fordul, s alaposan végigmér. Hirtelen furcsa érzés kerít hatalmába. Ezt a tanárt még soha nem láttam itt. Megszeppenve egyenesedek fel, és nézek rá.
- Az első órámról rögtön elkésel. - csóválja meg fejét, hoyg kifejezze nemtetszését. - Hogy hívnak? - kérdezi. Hirtelen teljesen lefagyok. Normális az, hogy olyan hevesen ver a szívem, mintha most futottam volna le a maratont? Mondjuk ez részben igaz, de akkor is. Meglepetten nézem őt. Hosszú fekete haja van, néhány lila tinccsel vegyítve. Hossza körülbelűl a derekáig ér. Sac/kábé 189-190 centi magas lehet, és úgy 50 kiló...Vagy kevesebb. Kidolgozott teste van, és eléggé tisztelet parancsoló tekintete. Még soha nem mértem végig így tanárt, de vele most megtettem. Hogy miért, arra magam sem tudok váalszt adni...Igaz is. Válasz. Váalszolnom kell a kérdésre, mert méga végén idiótának néz.
- Tashu Toshiba Uram! - felelem és határozottan kihúzom magam. Tekintetemmel óvatosan végignézek vigyorgó osztálytársaimon. Zavartan elmosolyodok.
- Nos Tashu-kun. Megtisztelnél vele, ha legközelebb időben ideérnél. - legyint felém ujjaival. A következő pillantban egy sapka vagy valami hasonló van a fejemen. Megelepődve veszem le fejemről, és körbeforgatom hogy jobban szemügyre vehessem. Szamár sapka. Király. Ez mondjuk elég vicces büntetés, de ő tudja.
- Óra vlgéig a fejed marad, Tashu-kun. Most pedig ülj a helyedre! - Szórakozottan veszem vissza a sityakot a fejemre, és halkan nevetve indulok mega helyem felé. Osztálytársaim közül sokan vigyorogva biccentettek nekem, mások pedig (főleg a lányok) rosszallóan rázzák meg a fejüket. Nem veszik a poént. Chhhh... Leülök helyemre, s felkönyökölök az asztalra, majd kezeimen megtámasztom az állam. Úgy döntök csendben maradok és figyelek, ám nem megy. Sokkal jobban elfoglal az, hogy levelezek órán, vagy éppen a szomszédommal beszélem meg a fontosabbnál, fontosabb dolgokat. Talán ezért, vagy talán azért, mert egy csomót késtem, de az óra hamar elrepül. Csengetés után mint mindenki más, én is felállok és indulnék ki a teremből, ám a tanárúr visszatart.
- Tashu-kun, kérlek, maradj még egy percre. - szól tekintetét nem emelve fel a névsor listájáról. Orromat lebiggyesztve kullogok az asztalához. Közben társaimtól akpok pár hátbaveregetést bíztatás képpen.
-Igen, Tanár-úr? - kérdezem mellé érve, és az asztalon lévő könnyvvel kezdek el babrálni. Eszemben sincs ránézni. Totálisan zavarban vagyok, az kéne még hogy meglássa rajtam.
- Elég rosszak a jegyeid, ahogy látom. Nem kéne késned, és az órán sem figyeltél. Ezt nem szemrehányásként mondom, csak megkérlek, hogy ezentúl figyelj jobban, vagy meg is bukhatsz. - figyelmeztet és rámnéz. Továbbra is kerülöm tekintetét. Ha a szemeibe néznék , az olyan lenne mint egy öngyilkos merénylet.
- Tudja, nem éppen erősségem az elmélet. - vallom be, s az abalkon kezdek el kibámulni. De jó lenne most odakint lenni a többiekkel.
- Nem mondom, hogy könnyű az anyag, de ha kicsit is figyelsz rá, akkor nem lesz probléma. – vereget hátba, mikor mellém lép. Csak most veszem észre mekkor a különbség köztünk. Szabályosan felnézek rá. Hogy lehet valaki ekkora? Még csak a válláig sem érek, pedig átlagos a magasságom. Totálisan zavarba jövök amikor hozzámér. Ez biztos nem normális reakció. Csak egy tanár, jóval öregebb mint én, és még férfi is. Lehetetlen hogy bármit érezzek iránta. Tashu szedd már össze magad!
- Kapsz egy hónapot, ha látom, hogy belehúzol, nem buktatlak meg. Tudod ez nem nehéz, csak kicsit erőltesd meg magad és meglesz a kettes. – Fordít hátat, és már éppen lépne ki a teremből, de megakadályozom:
- Kérem. Tanár úr. Nincs más megoldás? Egyszerűen rosszul leszek, ha egy oldalon tíz szónál többet látok, a betűk összefolynak, a testem remegni kezd és leizzadok. – kezdek el azonnal kitérni a tanulás lehetősége alól, és hogy még hitelesebb legyek, szabályosan megborzongok. Szomorú arcot vágok és úgy nézek rá. Ez rendszerint be szokott jönni a tanároknál. Lássuk nála beválik-e.
- Hallottam már önről. Kérem, korrepetáljon! Biztos vagyok benne, hogy ha ön segít, menni fog! – elhúzott szájjal néz rám. Látahtóan nincs túlzottan az ínnyére a dolog. Elhiszem, nekem sincs. Titkon reménykedek abban hogy nem megy bele, engem meg hagy lógni nyugodtan. Teszek a tanulásra, és hogy őszinte legyek, ha korrepetálnának, sem tudnék odafigyelni. Valami mindig leköt az biztos. Azért még bevetek valamit ellen: Nagy, csillogó szemekkel nézek rá, már-már könnyezek is.
- Egy hónap, ha látom, hogy van értelme veled foglalkozni, segítek. Ne szúrd el, kölyök. – Fenébe...Hálálkodva hajolok meg előtte. Azonnal rohanok ki a temeből. Nem szvesen maradok ott, talán ha tévolabb avygok tőle, akkor elmúlik ez a furcs érzés bennem. Kiérve az udvarra, megrohamoznak osztáytársaim.
**********
Utolsó óra után, ami egyébként az osztályfőnökünkkel volt, a tanári felé igyekeztem. Az ofő meghagyta nekem hogy feltétlen beszélgessek el Ewon tanárúrral, és beszéljek meg vele egy időpontot, vagy időpontokat, amikor korrepetálásra tudok jönni. Semmi kedvem hozzá. A tanárit és az igazagatóit is kerülöm, bár már nem egyszer voltam bent mindkettőben. Bekopogok az ajtón. Szerencsémre a tanárúr nyit ajtót.
- Mekkora mázlis. -sóhajtom. - Pont önt kerestem tanbá'.- vigyorodok el szélesen és felnézek rá. Ő csak a szokott komolyságával arcán néz rám.
- Korrepetálás miatt jöttél igaz ,Tashu-kun? - kérdi és kijön az ajtón. Elindul a folyosón. Biztos valahova készült éppen mikor kerestem, de nem ahgyom elmenni. Követem őt. Semelyikünk sem szólal meg hosszú perceken keresztül. Végül az osztálytermünk előtt megáll, és benyit majd belép. Megyek utána, mint valami öleb.
- Tanbá'! Miért jöttünk ide? Ugye nem szeretne máris hozzálátni a korrephez? - kérdeztem picit ijedten. Nem avgyok benne biztos, hogy túlélem a korrepetálást. Már mennék haza a szüleimhez, és persze lógnék kint a a haverokkal. Rosszallóan néz rám. Tekintete komroságot, és tekintélyt sugároznak.
- Igen kölyök. Máris elkezdem. Minnél hamarabb végzünk, annál jobb lesz mindkettőknek. - lép az egyik padhoz, és biccent, jelezve hogy üljek szépen le. Így teszek. Beülök a padba, és előveszek egy füzetet, amdjf igyelni kezdek. Ám nem az történik amire számítok. Elmélet helyett megpróbál ebszélgetni velem.
- Elárulnád nekem, hogy miért veszel mindent viccnek? - kérdezi kezét rátéve a füzemere, s kézbe veszi azt, amjd a lapokat kezdi nézegetni. Füzetem tele van rajzokkal, és egy két oldal írással.
. Mert...Egyszerűbb mindenit viccnek kezelni. Meg aztán, ez tetszik másoknak. Élvezem ha nevetnek rajtam. -mosolyogtam szélesen, felnézve rá. - A tanbá' mindig ilyen magas volt?
Ezen nagyon halványan, alig észrevehetően elmosolyodik, majd megingatja a fejét.
-Én is voltam gyerek, de világ életemben magasabb voltam a többieknél.- felelte kérdésemre, s kezével összeborzolja a hajamat. Morcosan nyúlok kezéhez, és húzom le a fejemről. Nem szeretem ha ezt csinálják a hajammal.
- Nos...Akkor tessék. -nyújta elém a könyvét. - Az első három oldalt olvasd el. Utána megbeszéljük és gyakorlunk.
Undorodva nyúlok a könyvért. Az első lap felénél feladom. A fejemet a könyvre hajtva mormogom az UNALOOOOOM szót jó párszor.
- Ne hisztizz. Hamarabb végzünk, ha nem hisztizel. - mondja ismét abban a nyugodt, mégis komoly hangján.
Nagy nehezn ismét bújni kezdem a könyvet, közben fejeket vágva.
Krad:
Vége van mára a tanításnak, habár számomra ez semmit sem jelent, elvégre az estisekkel lesz még négy órám. Azt hiszem, addig viszont elugrom haza. Minden jobb, mint itt dolgozatokat javítani. Ráér az később is. Felkaparom magam a kanapéról és sétálnék is ki, de meglepetésemre valaki éppen kopogtat. Amúgy is kinyitottam volna az ajtót.
- Mekkora mázli. – Fújja ki magát egyik kedvenc diákom. Nem tehetek ilyet, de mégis kerültem, mert hatással van rám a szemtelen viselkedése ellenére. - Pont önt kerestem Tanbá'. – Nem szeretem ezt a megnevezését, de kisebb bajom is nagyobb annál, minthogy ezen fent akadjak.
- A korrepetálás miatt jöttél igaz, Tashu-kun? – Költői kérdés igazából. Egyértelmű. Nem repesek a gondolatért, de akkor is szívemen viselem a sorsát. Remek kölyök, csak még nem nőtt fel. Elsétálva mellette indulok el a termükig, cipője kopogásából ítélve mögöttem jön. Benyitok a terembe és a tanári asztallal szembeni padra ráteszem a kezem. Legyen csak jó közel.
- Tanbá'! Miért jöttünk ide? Ugye nem szeretne máris hozzálátni a korrephez? – Gondoltam ez egyértelmű. Hála neki lőttek a délutánomnak, de az övének is.
Nagyot sóhajtok.
- Igen kölyök. Máris elkezdem. Minél hamarabb végzünk, annál jobb lesz mindkettőknek. – Beül a padba és elővesz egy füzetet. Én egy kicsit másra gondoltam. Elveszem a füzetét és nézegetni kezdem. Egy-két szó és rengeteg firka, kreatívnak kreatív ezt nem tagadhatom.
- Elárulnád nekem, hogy miért veszel mindent viccnek? – Gyerekes a viselkedése, mindjárt felnőtt lesz jogilag, pár év az egész, változtatni kell a jellemén, felelősségteljesebbnek kell lennie és a jövőbe kell tekintenie. Ez nem játék, ez az élet.
- Mert... Egyszerűbb mindent viccnek venni. Meg aztán, ez tetszik másoknak. Élvezem, ha nevetnek rajtam. – Kicsit mintha gondolkozna, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy komolyan beszél. Reményeimnek azonnal megy a pofon. Visszatér szokásos mosolya.
- A Tanbá' mindig is ilyen magas volt? – Ahogy végignéz rajtam kiszélesedik a mosolya.
Kicsit meglep. Nem nagyon tartozik rá a múltam, de neki elárulom. Még tiszta, beszennyezetlen, az evolúció még nem tette rá a mocskos mancsát, és megmosolyogtat a gondolat, hogy ez foglalkoztatja leginkább.
- Én is voltam gyerek, de világ életemben magasabb voltam a többieknél. – Ez az igazság, nincs mit tagadnom ezen. Megborzolom a haját, mert végül is jobb kedvem lett az ártatlanságától. Selymes fürtjei akár a friss levegő cirógatása. Egy pillanatra megfeledkezem magamról.
Nem tetszését kifejezve veszi le a kezemet a fejéről. Ez nem lep meg, senki sem szereti, ha borzolják a haját, de mégis mindenkivel ezt csinálom. Lehet én is csak kicsit bosszantani akarom az embereket.
- Nos... Akkor tessék. – Nyújtom oda neki a könyvet. A szemeiben tükröződik a halálfélelem. - Az első három oldalt olvasd el. Utána megbeszéljük és gyakorlunk. – Látszik a maximális undor, ahogy a könyv után nyúl. Meglepetésemre azt teszi, amit mondok, pedig nem erre számítottam.
Megnyugszom amint pár percen belül leejti a fejét a könyvre. Gondolom meg volt a tíz sor.
- Ne hisztizz. Hamarabb végzünk, ha nem hisztizel. – Most hogy tudom, hogy tud olvasni egy masszívabb szöveget, elvárom tőle, hogy azon a három oldalon átverekedje magát.
Várok két percet, látom, hogy nem mozognak a szemei.
- Más módszer kell hozzád úgy látom. – Elveszem tőle a könyvet és lapozok benne kettőt. Ahogy ránézek, kicsit elszörnyülködöm. Szegény kölyöknek szinte kifolytak a szemei. Nem hittem, hogy valaki ennyire reménytelen, még ilyen kevés elméletnél is.
Mutató ujjammal körözni kezdek magam előtt, másodperceken belül egy vízlabda formálódik, amit megtartok a kezemben.
- Alap vízmágia. Összegyűjtöttem a párát és egy labdává gyúrtam össze. Nem kell más, minthogy összpontosíts, érezd, ahogy a pára megtestesül és próbáld egy helyre begyűjteni. Általában egy-két nap gyakorlás után szinte rutin lesz. – Kicsit felkeltettem az érdeklődését, a kísérletezést mindenki szereti.
- Átadom, próbáld megtartani a levegőben. – Mellém sétál, és felém nyújtja a kezét.
- Legyen tiszta a fejed, és egyszerűen csak gondolj arra, ahogy a kezedben tartod. – Átrakom a kezébe, de azonnal összeesik és lefolyik a kezén. Ijedtében visszarántja és összegörnyed. Talán nem szóltam hogy forró?
- Ez megégetett! – Teljesen felháborodik. Kipirult arccal és idegesen mered rám.
- Újra.
- Azt lesheti. – Szinte köpi a szavakat. Nagyon bedurcizhatott. Leszállok a padról és odasétálok hozzá. Kezembe veszem az övéit és egy tálat formálok velük, majd összegyűjtöm a párát és elengedem.
- Tanbá' nem örülnék neki, ha eljátszaná az előbbit. – Mormogja az orra alatt. Elengedem a kezeit és egyet hátra lépek. Nagy szemekkel néz rám.
- Látod, egyedül csinálod. Megtanultad, hogy ha elejted, akkor megéget. Ez persze nincs így csak én játszottam veled, de tudat alatt sikeresen megjegyezted. – Mosolygok rá. Még mindig zavartan néz rám. Felemelem az egyik szemöldököm, mire észbe kap, és újra elejti. Most már hideg víz landol a kezében így nem ijed meg.
- Ennyi lenne, látod, alig volt fél óra. Ha megtanulod holnapig, hanyagolni fogom a könyveket. – Hátat fordítok és kisétálok a teremből. Már nincs értelme hazamenni, Isten is úgy akarja, hogy dolgozatokat javítsak.
Hallom ahogy utánam rohan és bevárom.
- Szóval nem lesznek könyvek? Egy sem? – A lényeg megragadt a fejében. Nyakára simítom a kezem. Puha bőre vonz akár a fény a lepkét. Feje mellé hajolok. Hajtincseim előreomlanak a vállam felett, néhány rajta állapodik meg.
- Ha megtanulod holnapig. – Felegyenesedem. A földet bámulja. Valószínűleg nem érdekle, vagy taszítom. Egy vénember hogyan is érdekelhetné. Picit lebiggyesztem az ajkaimat. Kezem visszaesik magam mellé. Megfordulok és elindulok a tanárihoz. Csak felborzoltam a saját idegeimet.
Az ellenkező irányba elkezd futni. Most már pedofilnak hisz, ez a napom fénypontja. Ekkora idiótát, mint én. Letörve sétálok be a tanáriba. Nem is tudom mit képzeltem.
~§~
Nem aludtam semmit. Egész éjszaka álmaimban Tashu teste vonaglott az enyém alatt. Érezhettem forró, selymes bőrét. Tekintete végig az enyém volt. Szerethettem testét, lelkét. Ezek az álmok után nem csoda, hogy csapzottan megyek be az iskolába. Szétszórt vagyok, többen meg is említették. A szemem alatti táskák is csak lefelé húzzák a fejem. Egy hangocskát hallok a fejemben és azt suttogja szüntelenül, hogy aludj-aludj. De nem lehet, még van egy órám. Tashuval.
Besétálok a terembe, inkább körbe sem nézek. Ledobok egy adag lapot az első padra.
- Osszátok szét, ha nem fejezitek be, akkor lecke marad. – Ledobom magam a székbe. Zavarban érzem magam, és hülyén. Hozzám nem méltóan lapokat osztogatok. De ma nem megy több, csak essek túl az órán.
Végig csak az ölemben pihenő könyvet olvasom, félek felnézni. Ahogy csengetnek, megvárom, hogy mindenki kimenjen a teremből, majd ha már egy hangot sem hallok felállok és összeszedem a lapokat.
Ahogy felnézek, megfagyok.
- Tashu-kun? – Csak a nevét bírom kiejteni. Egyenesen a szemembe néz. Na, most jön a megaláztatás.
Tashu:
Bárhogy próbálom, nem megy az olvasás. Egyszerűen nem köt le, és legszívesebben pokolra küldeném azt az embert, aki kitalálta a könyveket. Egyáltalán egy gyereknek miért kell ilyeneket olvasnia? Ha legalább érdekes lenne...
- Más módszer kell hozzád úgy látom. - hallom a tanbá' hangját amin most meglepődök. Mégis mit ért más módszer alatt? Na erre kíváncsi vagyok. Elveszi tőlem a könyvet, és lapoz benne kettőt. Ugye nem akar megint olvastatni? Szörnyűlködve, lesápadok, és olyan fejjel nézek rá, mint akinek éppen húzzák a fogát. Rámnéz, majd ismét előre. Mutatóujjával körözni kezd a levegőben, és másodpercek elteltével egy vízlabda jelenik meg, amit kezével megtart. Na ez, már érdekesebb.
- Alap vízmágia. Összegyűjtöttem a párát és egy labdává gyúrtam össze. Nem kell más, minthogy összpontosíts, érezd, ahogy a pára megtestesül és próbáld egy helyre begyűjteni. Általában egy-két nap gyakorlás után szinte rutin lesz. – érdeklődve hallgatom amit mond. Az elején is ezt kellett volna csinálnia, és akkor nem unom halálra az agyam. - Átadom, próbáld megtartani a levegőben. - Odasétálok mellé, és készségesen felé nyújtom kezeimet.
- Legyen tiszta a fejed, és egyszerűen csak gondolj arra, ahogy a kezedben tartod. – adja át nekem, ami hatalmas hiba volt. Nem sikerül összpontosítanom, így a "labda" összeesik a kezeim között, és lefolyik rajtuk. Ijedten (vagy inkább meglepve) húzom vissza kezeimet, és összegörnyedek. Ez nagyon forró volt, és rohadtul fájt. Ezt most direkt csinálta, az tuti.
- Ez megégetett! - háborodok fel teljesen. Kipirult arccal, idegesen nézek rá.
- Újra! - utasít nyugodt hangnemben. Még mitnem! Jóhogy nem kéri azonnal hogy menjek le spárgába!
- Azt lesheti! - puffogok továbbra is. Rettentően megsértődtem...Nem is. Inkább bedurcáztam. De nagyon. Leszáll a padról, s odasétál hozzám. Megfogja kezeimet. Most a durci helyett zavar lessz urrá rajtam. Kezeimből tálat formál, és megtartja benne a párát, amiből labda lesz.
- Tanbá' nem örülnék neki, ha eljátszaná az előbbit. – mormogom orrom alatt, miközben mereven nézem őt. Hátralép. Hatalmasra nyílnak szemeim. Ha megint leforráz én többé nem állok ám vele szóba! Arra mérget vehet!
- Látod, egyedül csinálod. Megtanultad, hogy ha elejted, akkor megéget. Ez persze nincs így csak én játszottam veled, de tudat alatt sikeresen megjegyezted. – mosolyog rám. Nem érdekel a hülye vízlabda... Ez a mosoly jobban lefoglal jelen pillanatban. Még jobban zavarba hoz, így zavartan nézem őt. Ez feltűnik neki, s felvonja szemöldökét, mire észbe kapok, és ismét elejtem a vízlabdát. Most hideg, így nem ijedtem meg tőle. Hála az égnek.
- Ennyi lenne, látod, alig volt fél óra. Ha megtanulod holnapig, hanyagolni fogom a könyveket. – hátat fordít nekem, és kisétál a teremből. Nem hagyhatom hogy elmenjen! Még... beszélgetni szeretnék vele... Vagy csak egyszerűen a közelében lenni. Utána kezdek rohanni. Szerencsémre megáll, és bevár.
- Szóval nem lesznek könyvek? Egy sem? – kérdezem csak egy ürögyként. Jó mondjuk én leszek a legboldogabb ember a földön ha nem kell többé oldasnom. Kezét nyakamra simítja, és fejem mellé hajol. Hajtincseiből néhány rámhullik. Érintése hatására kiráz a hideg, és vörösebb leszek mint az érett cékla.
- Ha megtanulod holnapig! - egyenesedik fel, és visszaindul a tanári felé. A gyomrom ismét összerándul, és szívem megint hevesebben ver, mint szokott. Vajon ő is gy érez ha a közelemben van? Bizonyára igen, mert különben nem ért volna hozzám így ... Vagy csak képzelődök? Elkezdek rohanni az ellenkező irányba.
**************
Az éjszaka nagy részét vélgigvirrasztottam. Nálam mondjuk ez szokásos volt, nem is lepődök meg rajta... Viszont folyamatosan a tanbá' jár a fejemben. Fogalmam sincs mi a gáz velem. Lehet hogy beteg vagyok? Nem kéne így éreznek egy férfi iránt, aki a tanérom, és az apám lehetne. Holnap megmondom neki. Be kell valljam, hogy furcsán érzem magam ha vele vagyok. Ezen kattog az agyam. Végül, sikerül elaludnom.
*************
Reggel a szokásos unottsággal indulok a suliba, és tervemet szövögetem. Ma elmodnom. Hátha... ő is így érez irántam. Beérek a terembe, és helyemre ülök. Becsengetésnél a tanbá' megérkezik. Ez király. Mégcsak felém sem néz. SÓhajtva tűröm az órát, és egész idő alatt firkálok, néha néha ránézve. Egy könyvet búj. Nmeértem hogy tud olvasni ennyit. Hihetetlen. Kicsengetéskor mindneki kinyomul az udvarra. Én megállok a tanári asztal előtt. Látahtóan annyira el van kalandozva a kis világában, hogy engem sem vezs lszre. Cska állok, és bámulom őt. Mikor észbe kap, és meglát, azonnal megfagy.
- Tashu-kun? - kérdi meglepve, mintha csak nem lenne biztos benne hogy engem lát. Nem szólalok meg, egyenesen a szemeibe nézek. Egy ideje nézem őt, amikor megköszörüli torkát, és kikerülve engem elindul. Utána baktatok, és elkapok karján az ingja anyagát.
- Tanbá'...- kezdem, mire ő kívnácsian néz hátra rám. - Nincs kedve... Velem reggelizni? Szeretnék... beszélni magával. - nézek rá, majd sütöm le szemeimet zavartan, és még mindig a ruhája anyagát markolva bámulom a cipőm orrát. Hezitál. Mintha... Nem akarna velem lenni. Elengedem a ruháját, és már indulnék vissza, mikor megszólal:
- Örömmel Tashu- kun. - feleli, és halványan elmosolyodik. Ettől felbátorordva mosolyodok el én is, s elindulok az udvar felé. Ő szorosan mellettem jön, és mikor kiérünk leülünk egy padra. Ez a hely a kedvencem. Ide a többi diák, de még a tanérok se nagyon jönnek, mert a legtöbb embert atszítja ez a hely. Előveszem szendvicsemet, de nem bírok enni. Némán ülök és bámulok magam elé.
- Tashu- kun. - mondja a tanbá', s kezét a vállamra helyezi. - Minden rendben? Furcsának tűnsz.
Nagy szemekkel nézek rá, és nyelek egy nagyot. Eléggé izzadok, és nagyon piros a fejem. Aggódo pillantásokkal néz rám. Felállni készül, és valami orvost emleget, de elkapok kezét, pontosabban a mutató, és a középső ujját, s a földet nézve motyogni kezdek.
- Tanbá'...Én...- motyogom totálisan zavarban. - Ha...Magával...Nos. Ha én magával... - nem bírom befejezni. Nme megy. Mi lesz ha visszautasít? Ha hülyének néz? Ha kiröhög? Nem akarom...
- Tashu-kun. Nyugodtan mond meg mi nyomja a lelkedet. - hajol kicsit közelebb hozzám, gy feje igen közel van enyémhez. Kerülöm tekintetét.
- ÉN AZT HISZEM SZERETM ÖNT!- tör ki belőlem hirtelen, és kezeimmel eltakarom arcomat. - Amióta megláttam csak... ön jár a fejemben, és ha a közelemben van furcsán érzem magam....Szeretem...önt...Szerelmes...avgy....magába...-suttogom. Nem váalszol. Tudtam. Tudtam hogy nem kellett volna.
-Tashu-kun...- mondja, ám mielőtt befejezhetné elordítom magam.
- JÓ OKÉ, FELEJTSE EL! NEM MONDTAM SEMMIT VETTE? -kiáltom és pár könnycsepp kíséretében elengedem kezét, és rohanok el egyenest a főépület felé. Tudtam hogy ez lesz...Biztos hogy nem érez irántam semmit.
Krad:
Csak meredten bámul rám. Kavarognak az érzelmek a szemiben, a száját rágcsálja. Halkan köhintek egyet. Kitisztulnak a szemei, de nem tesz mást. Én ezt nem bírom. Nem akarom hallani amiket a fejemhez vághat. Menekülőre fognám, de elkapja az ujjaimat.
- Tanbá'... – Édes hangja végigsimítja testem. Hátrafordulok, de nem néz rám. - Nincs kedve... Velem ebédelni? Szeretnék... beszélni magával. – Lesüti gyönyörű szemeit. Hirtelen azt sem tudom mit mondjak. Felgyullad bennem a remény lángja, és vágyakozni kezdek. De miért is lenne szerencsém? Csak nem akar megalázni mások előtt. Szóra nyitnám a számat, amikor megfordul és indulna is el, de kezét megfogva megállítom.
- Örömmel Tashu- kun. – Bíztatás képpen rámosolygok. Ne félj kedves, csak mond ki, neked könnyebb lesz.
Viszonozza a mosolyomat. Elindul az udvar felé, én meg akár egy árnyék követem. Az udvar egy elzárt sarkába vezet, ahol senki sincsen. Milyen figyelmes. Nem is tudtam erről a részről… Leül egy padra én meg mellé. Nem csinál semmit, csak bámul maga elé. Talán beteg?
- Tashu- kun. – Szólítom meg, egy picit felkapja a fejét. Vállára simítom a kezem. - Minden rendben? Furcsának tűnsz. – Ha beteg és az a baja szólnom kell a nővérnek.
Nagy szemekkel néz rám, homloka vörös és kiverte a víz, teljesen lesápadt.
- Maradj itt, ide hívom az orvost!
-Tanbá'...Én... – Megállok. Várom, hogy mondjon valamit de nem teszi. Mikor éppen mondani akarnám, hogy nem kell félnie, biztosan semmi komoly baja nincsen megszólal.
- Ha... Magával... Nos. Ha én magával... – mormogja az orra alatt, de nem értem tisztán.
- Tashu-kun. Nyugodtan mond meg mi nyomja a lelkedet. – Közelebb hajolok hozzá. Most már végig motyoghatja én hallani fogom. Megsajnálom szegény gyereket. Idáig hallom, ahogy kattognak a kerekek a fejében. De valahogy megijeszt ezzel a viselkedéssel. Ez nem vall rá.
- ÉN AZT HISZEM SZERETM ÖNT! – Kiáltja el magát. Hatalmasra nyílnak a szemeim. - Amióta megláttam csak... ön jár a fejemben, és ha a közelemben van, furcsán érzem magam.... Szeretem... önt... Szerelmes... vagyok ....magába... – Előbbi szavai csak úgy visszhangoznak a fejemben. Szeret?
Ismeretlen érzés kerít magába. Mi lehet ez? Talán öröm, boldogság? Nem tudom, de elképesztően kellemes. Szeret. Viszonozza a szerelmem. Nem vet meg! Nem undorodik! Érzelmeim kiülnek az arcomra, ahogy maga alá gyűr a megvilágosodás. Pillangók repkednek a gyomromban, mintha a felhők fölött repülnék.
- Tashu-kun... – Akár az angyaloké úgy cseng a neve. Meglágyulva nézek rá. Úgy érzem mindjárt kitörnek belőlem az érzéseim.
- JÓ OKÉ, FELEJTSE EL! NEM MONDTAM SEMMIT VETTE!? – Rám üvölt. Arcán legördül pár könnycsepp. Rám se nézve kezd el rohanni. El tőlem.
Összezavarodom. Mi ez? Kétségbeesésem eluralkodik rajtam és úgy rohanok utána, mintha az életem függne tőle, hogy elkapom-e.
Felgyorsítom magam. Pár másodperc alatt beérem.
Csuklóját elkapom és visszarántom. Erőtlenül esik nekem. Derekánál és tarkójánál elkapva szorítom erősen magamhoz. Nekidőlök a falnak, hogy senki se láthasson minket az udvar másik végéből, vagy a tantermekből.
Megszeppen, majd kitör belőle a sírás. Ingemet szorongatja, és úgy fúrja arcát a mellkasomba. Szorosan tartom. Ujjaim selymes tincsei közé bújnak, derekát szorosan tartom. Arcomat a hajába fúrom. Felzaklatott a kitörése, meg kell nyugodnom nekem is.
Így állunk, amíg alább nem hagy a sírással.
Amint befejezi hatalmas szemekkel néz fel rám. Örömmel a szívemben nézek szép kis arcára és végigsimítok rajta.
- Ez annyira zavaró. – Újra elbújik. Elkuncogom magam a nagy boldogságban. Annyira szép és aranyos.
Engedek az ölelésen, kicsit eltolom magamtól és mélyen a szemébe nézek.
- Én is szeretlek. – Cékla vörös lesz. Odahajolva hozzá nyomok egy csókot a homlokára. Nem sietünk sehova. Nem akarom elijeszteni.
- Amúgy, megtanultam a vízlabdás cuccot. – Kivirul az arca, ahogy összeteszi a kezeit. Szemeit összeszorítja, édesen fintorog a nagy koncentrációban.
Sikeresen létrehozza és megtartja a gömböt. Elégedetten megborzolom a haját.
- Ügyes vagy! – Csendben szitkozódva tűri, hogy tönkreteszem a haját, a labdát meg eldobja oldalra. – Az óráimon ezentúl nem fogsz több könyvet látni. – Hatalmas megkönnyebbüléssel néz fel rám. Gondolom ez lehetett a megváltás.
A földet bámulva csúsztatja vékony kis ujjait a tenyerembe.
-Nekem mennem kell. – Tündérisége elvarázsol. Bár nem tetszik, hogy csak most vallottunk egymásnak, és már is távol lesz tőlem.
-Hazavigyelek? – Nem akarok távol lenni tőle. Elpirulva néz fel rám.
-Hát, ha nem gond, Tanbá’. – Pimasz mosolya megnevetett. Nem olyan megszeppent kis ártatlan kölyök ez.
~§~
Nem bírok másra nézni. Csak őt látom. Alig bírom ki, hogy ne érjek hozzá. Végig csak a puszija járt az eszemben, amit tegnap a kocsiban kaptam. Azonnal el is menekült utána. Csak úgy néztem. De legalább tetszett neki az én másik kicsikém, a gyönyörű kocsim. Ő a második szeretőm.
Sokszor azt veszem észre, hogy az ajkaimat fogdosom. A tegnapi kis manővere után újra beleszerettem. Amikor ránézek óra közben megtámasztott fejjel néz előre. Engem figyel. Alig bírom visszafogni mosolyomat.
Megfogom a cserepet, amit behoztam az órára.
- Lauyer Cemana. – Kezemet elhúzom a cserép felett. A benne lévő rózsamag meg elkezd kinőni. Kisebb bokor nő ki pár perc alatt. Eközben viszem körbe, hogy mindenki láthassa. Amint befejezi a növést megállok Tashu padja mellett letépek egy szálat és odanyújtom neki. Na, valaki a zoknijáig pirult. Lerakom a tanári asztalra a többit.
-Növény mágia. Abban az esetben szokták használni, ha gyógynövényt kell betakarítani, de a növény még nem alkalmas rá. Gyorsítja a növekedést. Mivel ez csak egy egyszerű rózsamag volt így pár perc alatt elérte a végleges formáját. – A lányok figyelmét alaposan felkeltettem. Tashu a padra dőlt így nem látom az arcát. Ilyen unalmas lennék, hogy alszik? Nála felmerülhet.
A csengőszóra elkezdenek pakolni. Összeszedem a cuccaimat és mennék a következő órámra, de felkelti a figyelmem a kedves alvó diákom. Odamegyek és rákoppintok a fejére.
-Ébresztő! – Morcosan néz rám.
-Nem aludtam! Csak megvártam hogy ide gyere. – Feláll és hozzám bújik. Kiéhezve ölelem át vékonyka kis testét. Igen, ez kellett már nekem is. Elenged, felveszi a rózsáját és kisétál a teremből még mosolyogva hátraintve. Megzabálom.
-Ne felejtsd el, ma korrepetálás! – Szólok gyorsan utána. Megáll és egy pillanatra elgondolkozik, végül vigyorogva bólogat.
Már csak két óra, és kettesben lehetünk.
Minden másodperc akár az örökkévalóság. Nem tudok mit kezdeni magammal. Dolgozatot irattatok a lezárandó anyagból, így csak ülök és figyelek. A csengő akár a szabadság hangja. Talán az is. Ledobják a dolgozatokat a padra és búslakodva kisétálnak. Nem is volt nehéz. Szemöldök ráncolva nézem a dolgozatokat. Csupa üres, kihagyott feladatok. Javító szagot érzek.
Becsukódik az ajtó. Odanézve látom ahogy ott áll kedvesem. Leteszem a lapokat. Odasétálok, megcsókolom a homlokát, átkarolom a derekát és magamhoz ölelem. Karjait a nyakam köré fonja. Ártatlanul pislog fel rám. Sármosan rámosolygok.
-Ma a növényeset vesszük át Tanbá’? – Odasétál az asztalhoz és a dolgozatokat kezdi el lapozgatni. Ugyan olyan arcot vághattam mint most Ő.
- Krad.
- Mi? – Hátrapillant a válla felett.
- Csak Krad, ha kettesben vagyunk. – Előre fordul és bólint egyet. Hátához simulok és elveszem tőle a papírokat. Nyakába csókolok. Halkan felsóhajt. – Rám figyelj csak. – Megpuszilom a haját, felkapom a cuccaimat és megállok az ajtóban.
-Nem itt vagyunk? – Zavartan néz rám és a tágasra nyitott ajtóra. Nem kedvesem, sokkal jobb helyet találtam a gyakorlásra. Nyugodtabb, tágasabb, nem mellesleg szebb és romantikusabb.
-Nem. Hozzám megyünk. – Felcsillannak a csodálatos vörös szemei. Mintha megcsípték volna, úgy spurizik ki a teremből. Na mi van? Tetszik az ötlet?
Ledobom a tanáriba a könyveket és felkapom a kabátomat, zsebre vágom a kocsi kulcsomat és a pénztárcámat.
Már nem zavart annyira a kocsimban. Kicsit tépdesi az ujjait.
-Szeretnél valamit? – A pirosnál megállva ránézek és a kezére simítom az enyémet. Automatikusan összefűzi az ujjainkat.
- Hát… - Nagyon zavarban van. Odahajolok és gyors csókot nyomok finom ajkaira. – Hány éves vagy? – Amikor végre kinyögi elnevetem magam. De imádnivaló.
- A ténylegest, vagy amennyinek látszom? – Elbambul rajtam. Gondolom nem erre a válaszra számított.
- Mind a kettőt. – Érdeklődve csillognak szemecskéi. Nem lehet neki ellent állni.
-Egészen pontosan kétszázötvenegy. De huszonkilencnek vagyok regisztrálva. – Hallom, ahogy koppan az álla a földön.
- Az nem lehet! – Felkiáltva fordul felém. Tarkóján végigsimítok, de nem veszem le a szemem az útról. Mindjárt otthon vagyunk. Nem szokásom bárkit is hazavinni. De ő más. Ő különleges.
- Az erősebb mágusok, akárcsak én, tudják manipulálni a teret és az időt is. – Hitetlenkedik. Nem csodálom, amikor tanulni kezdtem én sem hittem benne, csak amikor már sikerült.
Bekanyarodok a ház elé. A kapu gombnyomásra kinyílik. Beparkolok.
- Na, megjöttünk.
Tashu:
Alig látok könnyemtől, ahogy szaladok. Igazából nem érdekel semmi. Tudtam hogy így fog reagálni, és nem akarom hallani ahogy visszautasít. Az hatalams törés lenne nálam, és nem lennék képes elviselni. Erőm fokozatosan hagyja el testem, így akaratlanul lassítok. Hallom magam mögött a gyorsuló lépteket. Valószínüleg ő az, gy próbálok gyorsítani, de elkapja csuklómat és visszaránt. Mivel már így is alig van erőm, erőtleül esek neki a tanbá'nak. Derekamnál, és tarkómnál fogva tart, miközben erősen magához szorít. Háttal a falnak dől, úgy tart engem. Megszeppenve szipogok párat, és az eddig kikívánkozó erős sírás most felszínre tör. Nem akarom hogy lássa ahogy sírok, így erősen inge anyagába markolva, fúrom beje fejemet a mellkasába. Valószínüleg átáztatom könnyeimmel a puha anyagot, de ahogy érzem ez őt most nem zavarja. Hajamba túr ujjaival, és fejét is a hajamba fúrja. Nem tudom mennyi ideig sírtam, de amint lassúlt a légézsem, és a szipogások száma is jelentősen csökkent, óvatosan, kissé félve nézek fel rá hatalmas szemekkel. Egyik kezével óvatosan végigsimít arcomon, amitől még jobban zavarba jövök mint szoktam.
- Ez annyira zavaró. - Bújok el ismét a mellkasához nyomva fejemet. Ezen felnevet, majd enged az ölelésén, és egy picit eltol magától. Mélyen szemeimbe néz, ahogy én is az övéibe.
- Én is szeretlek. - vallja be, amitől leírni sme tudom, milyen színt vett fel az arcom. Talán céklavörös? Áhh... még annál is vörösebb lehetek ebben a pillantban. Közelebb hajol hozzám, és nyom egy puszit a homlokomra. Ez tetszik, így halványan elmosoylodok, amjd hirtelen eszembe jut valami.
- Amúgy, megtanultam a vízlabdás cuccot! - felelem büszkén, kivirult arccal, és összeteszem kezeim. Lehunyom szemem és erősen koncentrálva létrehozom a labdát. Megtartom, és dícséretet várva nézek fel rá. Vigyorgok mint a vadalma. A vigyorgás nem sokáig tart.
- Ügyes vagy. - borzolja össze hajam. Azonnal lekerül a vigyor az arcomról, és csendben szitkozódva tűröm ahogy a hajammal babrál. Rühellem ha a hajamhoz nyúlnak, de neki elnézem. - Az óráimon ezentúl, nem fogsz több könyvet látni. - ígéri, s én rögtön megkönnyebülök. Ez maga a mennyország! Ránézek, s lesütve szemeimet bámulom a földet. Gondolva egyet, csúsztatom ujjaimat a tenyerébe. Nem akarok, de muszáj haza mennem.
- Nekem mennem kell... - sóhajtom szomorkásan.
- Hazavigyelek? - pr kúszik arcomra, úgy nézek rá. Komolyan gondolja? Kocsival? Üljek be... mellé? Jó,mondjuk nem nézem ki belőle hogy leteper vagy hasonlók, de picit parázok.
- Hát, ha nem gond, Tanbá'. - vigyorodok el végül pimaszul, amitől ő felnevet. Mitől parázok? Ma egyszerűen nem ismerek magamra.
Mivel már neki sincs órája, egyenest a kocsihoz megynk. Beülök az anyósülésre mellé.
- Cool verda! - ámulok el. Nme csak kívül, de belül is király járgány. Büszkén mosolyodik el mellettem, amíg én tanulmányozom a kocsi belső berendezését. Kényelmes ülések, pipa. Király hangáz, pipa. Szép belső elrendezés, szintén pipa. És a legfontosabb: a legjobb sofőr, pipa. Beindítja a motort. Útközben sokmindenről beszélgetünk, majd megérkezünk hozzám. Zvaraban vagyok. Most... Nem mehetek el csak úgy. Valahogy el kell búszúznom tőle, ahogy az illik nem? SOkat hezitálok mielőtt kiszállnék, végül kikapcsolom biztonsági övemet, áthajolok az ülésen, és nyomok egy puszit ajkaira. Ezután hebegek egy "szia" féleséget, és azonnal spurizok befelé.
**************
Másnap az ő óráján, folyamatosan őt bámulom. Látom ahogy rámnéz, s szája szélén megjelenik egy óvatos kis nevetőránc. Elvigyorodok. Csak nem mosolyoghatnékja van tanbá'? Hehehe. Végül megfogja a cserepet, amit hozott ma órára. Valami varázslat szerűséget mond, de nem nagyon érdekel. Vérvörös rózsák nyílnak ki percek alatt, amit ő, elindul körbemutatni. A lányokat nagyon érdekli. Mikor az én padoom mellé ér, lertép egy szál rózsát, és átadja nekem. Zavartan veszem el, és érzem ahogy elvörösödök. Visszamegy az asztalához, és leteszi a cserepes növényt. Kezeim között fogom a kapott rózsámat.
-Növény mágia. Abban az esetben szokták használni, ha gyógynövényt kell betakarítani, de a növény még nem alkalmas rá. Gyorsítja a növekedést. Mivel ez csak egy egyszerű rózsamag volt így pár perc alatt elérte a végleges formáját. – a lányok érdeklődve nézik. Hiába szeretem a tanbá't, az órái elmélet része ígyis uncsi, így sóhajtva döntöm le a padra a fejem. Nem fogok aludni, de figyelni sem. Ez így fer a részemről. Nem zavarom az órát, csendben vagyok, viszont nem figyelek. Nem értem ezért miért nem hálásminden tanár? Mostanában ugyanis sok órán csinálom ezt. Csengetéskor mindenki rohan ki a teremből. Hirtelen óvatos ütést érzek a fejemen. Kíváncsian nézek fel.
- Ébresztő! - morcosan nézek a tanbá'ra.
- Nem aludtam! Csak megvártam hogy idegyere. - állok fel, és bújok hozzá. Amint átölel ő is, új erőt kapok. Így már kibírom a hátralevő napot. Csak az ő ölelés hiányzott. Végül elhúzódok tőle, felvezem a rózsámat, és kimegyek a teremből. Az ajtóban még visszaintek neki mosolyogva, amjd indulok következő órámra. Utoljára még hallom, ahogy figyelmeztet hogy ma, korrep van.
*************
Az utolsó óra után, a korrep terem felé indulok meg. Benyitok, és becsukom magam mögött az ajtót. AMint meglát, leteszi a lapokat, és odasétál elém. Nyom egy puszit a homlokomra, s átkarolja a derekam. Kezeimmel körbefonom nyakát, és ártatlanul mosolyogva nézek rá, amit ő egy sármos mosollyal díjjaz.
- Ma a növényeset vesszk tanbá'? kérdezem és ellépek tőle. Az asztalhoz megyek. Nincs kezdvem növényekől tanulni. Valami izgibb kéne. A dogákat kezdem el babrálni, és várom a váalszát.
- Krad.
- Mi? -nézek hátra vállam felett. Milyen Krad? Ez furcsa válasz a kérdésemre.
- Csak Krad, ha kettesben vagyunk. - előre fordulok és bólintok. De jó. Hívhatom a normális nevén a tanbá't...illetve Krad-et. Mögém lépdel, és hátamhoz simul. Elvörösödök. Most nagyon közel van hozzám, jogosan jövök a szokásosnál is jobban zavarba. Ajkait puhán a nyakamhoz nyomja, és óvatosan nyom egy csókot rá. Halkan felsóhajtok, és kiráz a hideg. -Rám figyelj csak. - veszi el a paprokat, s ad egy puszit a fejem búbjára, amjd összekapja cuccait, és az ajtóhoz megy. Értetlenül nézem.
-Nem itt vagyunk?- Kérdezem, és zavartan nézem hol őt, hol a nyitott ajtót.
- Nem. Hozzám megyünk. - feleli. Hogy? Hozzá? Felcsillannak szemeim, és boldogan rohanok ki a teremből. De jóóó! Láthatom hol lakik!
Amíg ő a tanáriba megy, én le a kocsihoz. Mikor leér ő is, beszállunk, és azonnal indulunk is. Már kevésbe vagyok zavart, mint legelső alkalommal. Mondjuk... Kérdezni akarok valamit, de nem tudom hogy kérdezzem meg. Zvartan játszok ujjaimmal.
- Szeretnél valamit? - kérdi. Persze hogy levégja ha valamit akarok. Feltűnően tudom csinálni ez ilyenekt.
- Hát... - zavaromban nem tudom hogy kezdjek hozzá. Hogy oldja a feszültséget, hozzám hajol és futólag nyom egy csókot az ajkaimra. Ettől felbátorodva nézek rá. - Hány éves vagy? - nyögöm ki végre, amin elneveti magát.
- A ténylegest, vagy amennyinek látszom? - kérdi. Elbambulok rajta. Nem pont erre számítottam,.
- Mindkettőt. - kérem, csillogó szemekkel.
- Egészen pontosan kétszázötvenegy. De huszonkilencnek vagyok regisztrálva. – Leesett állal nézem őt. Mivan? Kétszázötvenegy? Aztarohadt! Ez tök menő!
- Az nem lehet! - kiáltok fel, és fordulok felé. Lehetetlen hogy ennyi legyen... Vagy mégse? Tarkómon végigsimítva nézi az utat.
- Az erősebb mágusok, akárcsak én, tudják manipulálni a teret és az időt is. – hitetlenkedek egy sort.
Nem sokkal később bekanyarodunk a ház elé. A kaput egy gomb megynomásával kinyitja, s beparkol.
- Na, megjöttünk. - szál ki a kocsiból. Követem példáját. Ámulva nézek végig a hatalmas birtokon. Ő komolyan itt lakik? Ez... Hihetetlen!
- Hűűűű....- ámulok el, és lefagyva nézem a hatalams épületet, a gyönyörű, ápolt kertet, és minden mást, ami itt van. Nevetve lép mellém, és fogja meg a kezem. Elindulok vele együtt aház felé. Ezek szerint tényleg itt lakik. Merőben más mint a mi házunk. Jó... az is igaz, hogy én sem panaszkodhatok a házammal kapcsolatban de ez a kérő... Mindent visz. Belépve az épületbe, még jobban elmáulok. A falakon mindenütt festmények lógnak, régies díszek vannak mindenütt, és kicsit kísérteties hatást kelt az egész ház. De nekem nagyon durván bejön. - Komolyan...Itt laksz? - hülledezek, miközben leveszem a cipőm. Ő is így tesz, és mosolyogva bólint.
- Igen itt.- simítja meg arcom, és elindul. - Gyere.
Habozás nélkül követem. Mellé sietve fogom meg kezét, ujjainkat összefonva. Egy nagy helyíségbe vezet. Bőr kanapék vannak körös-körül, egy hatalmas nagy asztal, és sok varázscucc. Na me egy tévé is. Azt nem hagyhatom ki. Picit zavraban vagyok. Most kettesben avgyunk egy rohadt nagy házban. Csak én, és ő. Igyekszek nem erre gondolni, de nem megy. Leül az egyik nagyobb kanapéra, és megütögeti maga mellett a helyet.
- Ülj csak le. Vagy állni szeretnél? - kérdi mosolyogva. Láthatólag jól szórakozik a zavaromon. Vörös fejjel ülök le mellé. Feszült vagyok, de nem kicsit. Kezét ráteszi az enyémre és bétorítóan elmosoylodik. Viszonzoma mosolyt, miközben a szemeibe nézek.
- Nos... A növényesnél érdekesebbet tanulunk. -mondja, és feláll mellőlem. Elmegy, majd visszatér egy fehér pólóval a kezében, amit letesz az előttünk levő kisebb asztalra.
-Incontaminatus Clandestin Amoveo - mondja, s koncentrálni kezd. Pár percen belül, a fehér pólóból lila póló lesz. Elámulva nézem. Én is akarom! - Színváltoztató varázslat. - néz rám mosoylogva. - Csak egy színre kell gondolnod, és koncentráj a pólóra. Előszpr persze, mondd ki a varázsigét. Bólintok, s kimondom, majd erősen koncentrálok a pólóra. Előszőr nem emgy, de pár próba után, sikeresen átszínezem a pólót pirosra. Büszkén nézek rá, és ahogy látom, ő is igen büszke lehet rám.
- Ügyesebb vagy, mint gondoltam Tashu. - mosolyog rám, és elkapva csuklómat húz az ölébe. Kipirultan, zavrtan nézek a szemébe. Vele szemben ülök az ölében. Ez eléggé szokatlan, de nem próbálok menekülni. Tetszik hogy az ölében ülök. Átkarolom nyakát, és pimaszul mosolyogok rá.
- Jó tanárom van. Ennyi az egész. - mosolygok. Kezeit lecsúsztatja a derekamra,és ott pihenteti őket, miközben picit feljebb hajolva csókot nyom ajkaimra. Ezúttal nem elég ez a szájra puszi féleség. Végignyalok alsó ajkán, majd elvigyorodva nézek lilás sznű szemeibe. Látom hogy picit meglepődött most rajtam, de tetszik neki. Ismét hozzám hajol egy csókért. Ezúttal résnyire nyitom a szám, és hagyom hogy nyelvét átcsúsztassa az én számba. Hamarosan hosszú csókcsatát vívunk egymással, ami rendesen feltüzel. A levegőhiány váalsz el egymástól minket. Zihálva veszem a levegőt, pont úgy, ahogy ő is. Egyik kezével benyúl pólóm alá, és végigsimít a hasfalaom. Hideg a keze, így forró bőrömön picit kellemetlen az érzés, de azért tetszik. Halkan sóhajtva nyomom fejem vállának. Ez a kprrep most jobban tetszik, mint az első.
Krad:
- Hűűűű... – Kellő hatást értem el nála. Elégedett vagyok. Elmosolyodom nyitva hagyott száján. Mellésétálva fogom meg apró kezét. Olyan selymes a bőre. Elkezdem befelé húzni. Fel a lépcsőn, az ajtót kinyitom neki és betessékelem. Körbenéz, ahogy egy jó és kíváncsi ember módjára illik. Bár én is ezt tenném. Az új környezet mindig érdekes lesz. De hozzá fogsz szokni kicsim, sokat leszel itt.
- Komolyan... Itt laksz? – lekapja a cipőit, követem és biccentek egyet. Naná hogy itt lakom. Pár hónapja költöztem csak ide. Még nem olyan, mint amihez hozzá vagyok szokva, de majd szépen kialakítom a saját környezetemet. Talán ebben kicsit maradi vagyok.
- Igen itt. – rásimítom a tenyerem szép kis arcára. Elindulva a nappali felé nézek rá hátra. Na? Nem jössz? - Gyere. – Invitálom beljebb. Mellém sietve csúsznak törékeny kis ujjai az enyémek közé. Oda is illenek.
Bevezetem, majd leülök az egyik kanapéra és megpaskolom a mellettem levő helyet. Nem harapok, nyugi.
- Ülj csak le. Vagy állni szeretnél? – Kicsit húzom az agyát. Nagyon zavarban van, amitől rettentően jó kedvem van. Egyszerűen nem lehet nem szeretni. Lehelyezi magát mellém, de olyan óvatosan mintha egy bombára ülne rá éppen. Ki tudja, lehet.
Megfogom a kezét, hogy kicsit felengedjen, én is jobban érzem magam, ha hozzám ér.
- Nos... A növényesnél érdekesebbet tanulunk. – Felállva mellőle az egyik gardróbhoz megyek. Kiveszek egy fehér pólót és visszamegyek hozzá. Ledobom az asztalra és fölé hajolok.
- Incontaminatus Clandestin Amoveo – Lila, a kedvenc színem. Rákoncentrálva döntöm el magamban, hogy mire kinyitom a szemem már más színe legyen. Nem nehéz, mégis ha nem képes komolyan venni ítéletnapig várhatok arra, hogy sikerüljön neki, mindezen gondolatok ellenére én bízom benne. Nem a magam kedvéért állok itt ezzel vacakolva.
- Színváltoztató varázslat. Csak egy színre kell gondolnod, és koncentrálj a pólóra. Először persze, mondd ki a varázsigét. – Erősen lehunyva a szemeit kezd el próbálkozni. Elsőre természetesen nem megy, ahogy nekem sem ment.
Öt-tíz perc múlva elmosolyodom, ahogy a póló színe elkezd átváltani pirosra, ezzel egy időben Tashu elkezd felengedni, mire kinyitja a szemeit a póló is kész. Elégedetten nézek rá. Büszkén kihúzza magát.
- Ügyesebb vagy, mint gondoltam Tashu. – Megragadom csuklóját és finoman magamra húzom, hogy szembe ülhessen vele. Felmorranva szívom magamba látványát. Szinte tökéletes.
Beleegyezve karolja át a nyakamat és villant egy olyan Tashus vigyort, ami belőlem is kihozza a jókedvet.
- Jó tanárom van. Ennyi az egész. – Ezt eddig is tudtam kicsim, de jól esik a te szádból hallani. Érzem, ahogy duzzad az egóm. Felegyenesedve veszem birtokba édes ajkait. Picit meglep, ahogy végignyal a számon. Kacéran néz a szemeimbe.
Drágám hidd el hogy csak erre a jelre vártam egész nap! Mohón kapok mézédes szája után és veszem birtokba. Kinyitva ajkait enged be, hogy táncra hívhassam piciny nyelvét. Szenvedélyes csókja ledönt a lábamról. Akár a profik úgy csábít el minden eltelt pillanattal egyre jobban és jobban. Eddig is az őrületbe kergetett, de ahogy egész teste hozzásimul az enyémhez azzal egyszerűen megvadít. Szégyenemre úgy uralkodik el rajtam a vágy akár egy amatőrön.
Zihálva válunk el egymástól. Te jó ég! Minden nap egyre szerelmesebb leszek belé. Benyúlok pólója alá, nem várhatja, hogy ezek után kibírjam úgy, hogy nem látom hófehér bőrét.
Vállamra ejti a fejét, édesen piheg, ahogy kezem felfedezi ropogós kis testét.
Hirtelen ötlettől vezérelve egy pillanat alatt a hátára döntöm és fölé mászom. Nyekkenve egyet vesz tudomást a történtekről, de nem hagyva neki időt tulajdonítom ki ismét ajkait. Falom ahol csak érem, kezem meg nem állva simogatja felsőtestét. Belesóhajtozik a csókunkba. Letérek nyakára és úgy csókolom végig, ahogy nyelvemmel végignyalok rajta megfeszül és hátranyújtja a fejét mintha csak azt szeretné hogy jobban hozzáférjek. Nyögése kicsit visszaránt a földre.
-Megijedtél? – Felemelkedem róla és a szemeibe nézek. Kipirult arccal, kócos hajjal, duzzadtra csókoltan és ködös szemekkel pillog fel rám. Látom elvettem az eszét, ahogy ő is az enyémet. Lemászom róla és mellé ülök rendezve ingemet, a hajamnak már úgy is mindegy.
- Nem. – Érdeklődve pillantok oldalra. Nem? Hát nem egy kiscicával van dolgom? Még a végén oroszlán lesz belőle. Kicsit elvigyorodom ettől az gondolattól. A nagymacskákat is szeretem.
- Menjünk fel, mára nem terveztem mást. – Felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem, még mindig kicsi csapzottan fogadja el a segítségem. Felsegítem és picit magamhoz rántva puszilom meg hirtelen. Nagyra nyílnak a szemei a hirtelen mozdulattól.
- Mit szeretnél fent csinálni? – Félénken kérdez rá. Hangosan felnevetek. A kis érzékeny.
- Ne aggódj, nem esek neked, igyekszem uralkodni magamon, de nincsenek acélból az idegeim, úgyhogy ne kísérts. – Rákacsintok, miközben felfelé húzom a lépcsőn. Mintha picit felkapná a vizet. Komoly léptekkel kezd inkább ő húzni engem.
- Én nem félek! - Nagy szavak egy pici cicától. Erősen fogja a kezem. Elmondom merre menjen, trappolva húz maga utána folyosón át. Ahogy belép a szobába alábbhagy a nagy bátorsággal. Igen, üdvözöllek az oroszlán barlangjában.
Várakozóan néz fel rám.
- Jó leszek. – Még fel is emelem a kezem. Tudom, hogy ő is akar engem, de eszem ágában sincs erőltetni, minden időm az övé, én megvárom, még ha évekbe is telik. Mert szeretem. Ilyen egyszerű. Odasétálok a tévéhez és lehajolok a CD-khez.
- Megnézünk valamit? – Már az ágyon helyezkedik el. Mesésen néz ki rajta, megmozdul bennem valami, de inkább elnyomom. Felveszem a tartókat és odaviszem. Hamar kiválaszt egy horror filmet, amit be is rakok. Összebújva nézzük. Imádom a horror filmeket, ha a barátaimmal nézem nem bírjuk ki röhögés nélkül. Még jó múltkor meg is dobáltuk a tévét popkornnal, egyszerűen nem lehet ezeket komolyan venni. Látom kicsikém hozzám hasonló beállítottságú. A film végére el is szenderedik mellettem. Elfintorodok ahogy az órára nézek.
- Kelj fel. Hazaviszlek. – Csókkal ébresztem. – Gyerünk, már késő van. – Elmosolyodik, karjait a nyakam köré fonja és lehúz magához még egy csókra.
Tashu:
Hirtelen az ágyra dönt. Nyekkenek egyet és kikerekedett szemekkel nézek fel egyenesen rá. Időt sem hagy hogy beszéljek, azonnal ajakaimra tapasztja az övéit. Miközben csókól, keze a testemet simogatja folyamatosan. Lehetetlenül jó érzés, bár picit ijesztő is. Érintésére apró sóhajok hagyják el ajkaimat. Letér a nyakamra. Levegőért kapkodva hunyom le szemeimet, és ahogy végig csókolja nyakam, majd végignyal rajta, testem megfeszül, s hátradntve fejem nyögök fel. Erre nem számítottam.
- Megijedtél? - kérdi, s felemelkedik, és felállva igazítja meg az ingét. Kell egy kis idő, mire felfogom hogy mit kérdez. Kipirult arccal, ködös tekintettel nézek fel rá. Mikor észbe kapok, hogy mit is kérdezett, váalszolok:
- Nem. - felelem őszintén. Tényleg nem iejdtem meg, csak nagyon meglepődtem.Szinte hitetlenkedve néz rám. Mi az megleptelek? Ez a tudad most boldogabbá tesz mint bármi más.
- Menjünk fel, mára nem terveztem mást. - nyújt kezet nekem, gondolom, hogy felseígtsen. A segítség el is kell mert most aligha tudnék lába állni, az előbbi adrenalin adagtól. Ahogy felállok, magához húzva nyom egy puszit a homlokomra. Tágra nyílnak szemeim.
- Mit szeretnél fent csinálni? - kérdeztem, és félénken felpillantok rá. Nem félek meg ijenek...annyira. De azért remélem hogy semmi olyat nem tervez tenni.
- Ne aggódj, nem esek neked, igyekszem uralkodni magamon, de nincsenek acélból az idegeim, úgyhogy ne kísérts. – más válaszra számítottam, és az a verzió jobban tetszett. Lehet hogy... Mégsem vonzódik a saját neméhez? Vagy... Mindegy nem agyalok ijeneken. Komoly léptekkel indulok előre, és szinte húzom magamután, miközben ő mondja merre kell mennem.
- Nem félek! - mondom neki. Nehogy az legyen, hogy beszarinak hisz. Mert én minden avgyok, csak gyáva nem. Az biztos. Erősebben fogom meg a kezét. Picit talán hezitálok, de nem félek. Továbbra is mondja merre kell menni, majd egy szobánál megállunk. Benyitok és belépek. A bátorságom egyszercsak szertefoszlik. Megijedtem egy picit. Ha... nem akar semmit, akkor miért hozott ide? Hiszen itt ágy is van... Biztos hálószoba. Várom hogy mondjon valamit, úgy nézek fel rá. Kábé. úgy érzem magam most mikor előszőr megláttam.
- Jó leszek! - ígéri, és felemeli kezeit. Ettől megnyugszok. Vágyom rá, és akarom is őt, de nem most. Soha nem voltam férfivel, és a gondolat hogy...egyszer mégis leszek megrémít. Szeretem Krad-et félreértés ne essék. De még nem érzem magam késznek olyan dolgokra. Örülök hogy megérti. Elmosolyodva indulok az ágy felé, míg ő a TV-hez. Elővesz pár DVD-t.
- Megnézünk valamit? - helyezkedek el kényelmesen az ágyon, és úgy figyelem. Odajön hozzám és a DVD-ket is hozza. KIválazstok valami horrort. Azok jók szoktak lenni, bár eddig egy ilyesztőt sem láttam. A legtöbb ilyen filmen elalszok. Beteszi a filmet, s visszajön hozzám. Ő is elhelyezkedik mellettem. Közelebb bújok hozzá, fejemet mellkasára döntve, miközben ő átkarol. Így nézzük a filmet, ami cseppet sem ilyesztő. A filmből már nincs sok, de én kezdek elálmosodni, és hamar el is alszok. Álmomból az ő hangja kelt fel, amire azonnal felkelek.
- Kelj fel. Hazaviszlek. - csókol meg. Hozzá tudnék szokni az ilyen ébresztéshez.. - Gyerünk, már késő van. - átkarolom a nyakát kezeimmel, és lehúzom még egy csókra. Ha már felkeltett, a minimum az, hogy többet kapok mint szoktam.
- Nem akarok hazamenni. - kezdek el durcizni kicsit, és magamra rántva a takarót, fordítok neki hátat. Egy ideig csendben van. Mots avgy beletörődött és hagy aludni, vagy eszel valamit. A második nyert. Percek alatt felemel a takaróval együtt, és kifelé indul velem a szobából. Elvörösödök, de nem szólok semmit, csak mosolyogva hagyom, hogy vigyen. Elvisz egész a kocsiig, és betesz. Beköti a biztonsági övet, majd ő is beül.
- Kösz apuci. - vigyorgok rá szemtelenül. Halkan nevetve indítja be a motort, és indítja el a járgányt.
- Ne szemtelenkedj. - csíp oldalba finoman, amitől én "megugrok" mert csikis vagyok. Nevetve nézem őt. Nem akarok elmenni tőle. Vele akarok maradni. Örökre. Csak vele, a többi ember nem érdekel.
- Legközelebb is nálad lesz korrep? - kérdzem csillogó szemekkel nézve rá. Bólint egy aprót, amjd hamarosan megáll a házunk előtt. Pár pillanatig ülök a kocsiban. Nem akarok menni,de muszáj lesz, már így is bővel elmúlt éjfél. Kicsatolom az övet, levetem magamról a takarót, s áthajolva az ülésen futólag megcsókolom, majd kiszállok. Mosolyogva intek neki még a kapuból, s besietek a házba. Odabent anyuék már vártak rám. Mindketten idegesen néznek rám.
- Öhm...Megjöttem. - jelentem be, s somfordálnék fel a szobámba, mikor apám elkapja a karomat, és visszahúz.
- Hol a büdös francban voltál kölöyk?! - rivall rám, és még egy pofont is lekever, amitől elvesztem egyensúlyom, s lépek egyet, kettőt hátra. Az arcomhoz nyúlok. AZta...Életemben előszőr kapok pofont, és látom apámat csúnyábban bezsélni a kelleténél. Rájuk nézek. Anyu kérdőn felvonja szemöldökét, míg apu idegesen bámul engem.
- Bocsi... egy barátomnál voltam, korrep után azonnal hozzájuk mentem. Szólni akartam nektek, de olyan jól éreztük magunkat hogy kiment a fejemből.. Ne haragudjatok. -sütöm le tettetett szomorúsággal a fejem, és még pár könnycseppett is sikerül kipréselnem szemeimből. Ez rögtön hat. Kpaok mége gy kis fejmosást, de békén ahgynak, s a szobámba küldenek. Felmegyek, és becsukom az ajtómat. AZ ágyra vetem magam, és előkeresve a mobilom, küldök egy üzit a Tanbá'nak.
" Jó éjt tanbá'! ;) <3 "
Várok pár percet, mire jön is a válasz: " Neked is, Tashu-kun! <3 "
A szívecskén meglepődök. Pont Kradből nem nézem ki hogy szívet küld, de tetszik. Vigyorogva húzom magamra a takrót, és a telomat szorongatva alszok el.
**********
Másnap korábban kelek mint szoktam, annak ellenére hogy szombat van. Lesietek a lépcsőn, a konyházba. Anyám már kávét csinál.
- 'Reggelt! - mondom, miközben elveszek egy sütit az azstalról, és töltök magamnak tejet.
- Fiam. Mesélnél nekem arról a bizonyos barátról, akinél tegnap votlál? - néz rám anyám komoly tekintettel. Nagyot nyelek, és úgy nézek rá, Ez nem elsz túl jó. Már csak apám hiányzik.
- Jó fej. -mondom egyszerűen. Látom rajta, hogy ennyivel most most nem úszom meg. KOmoylan kíváncsi...Lehetséges hogy valamit kapisgál? De mégis hogy? Honnan? Nem vágom...
- Fiam... Komolyan kérdeztem. Felhívtam a barétaid szüleit tegnap este. Egyiknél sem voltál, és nem ismerek más embert akihez elmennél. Csak a szokásos barátaidhoz. -Óóó. Most szarban vagyok. Hátrálni kezdek, de háttal beleütközök apámba, aki időközben jött az ajtóhoz. - Valmaint. Tgenap ki hozott haza? A barátod tud vezetni? - kérdi anyu. Jaj ne! Meglátták volna Krad kocsiját? Ebből hatalmas gáz lesz.
- És még valami. Miért küldtél este üzenetet egy bizonyos "tanbá'-nak?" - néz rám felvont szemöldökkel apám, és meglóbálja a telóm. Tényleg...Reggel nem volt már nálam. Basszus! Elfelejtettem levédetni az üzit! Elolvasták reggel?!
- Mi van?Beleolvastatok a telomba?! - jövök dühbe. - SEMMI közötök nincs hozzá hogy kik a barátaim! -kiáltom kikelve magamból, és kiveszem apám kezéből a mobilom. Idegesen török utat magamnak, és rohanok a szobámba. Összeszedek pár ruhát, és fontosabb dolgot, s a táskámmala hátamon indulok ki a házból. Szó nélkül elmegyek. Nem amarok itt tovább. Kradnél leglább nem kell magyarázkodnom. Már tényleg csak őt szeretem, Feldúltan sétálok az utcán. Magam előtt egy kis kavicsot rúgdosok. Még söttét van, hiszen hajnalodik. Az utcák sötétek és kihaltak. Léptek zajára leszek figyelmes. Mögüllem jön. Gyorsítok picit, s ahogy hallom a hangok is. Futni kezek. A hangok követnek. Basszus! Valakik követnek?
Remélem csak én vagyok ilyen paranoid, és csak képzelem! Tárcsázni kezdek Krad-et, aki a második csörgésre fel is veszi.
- KRAD! Üldöznek! - kiáltom ijedten.
- Kik?! Hol vagy?! Bújj el valahova indulok! - jön a vonal végéről a feldúlt hangja. Nem tudok válaszolni, rá csak motyogok pár értelmetlen dolgot. Befordulok egy utcasarkon, s rohanok. Nem sokáig. Valkai elkap hátulról, s visszaránt. Rögtön ezután egy ismeretlen férfi áll elém, kezlben egy...Késsel. Ijedten kikerekedett szemekkel nézem a kést. Hátulról egy másik hapsi erősen tart. Röhögni kezdenek. Kiejtem a mobilt a kezemből. Hallani lehet Krad hangját, ahogy a nevemet kiáltozza.
-KRAD! - üvöltöm kétségbeesetten. Sírni kezdek. A pasas, aki tart hátulról, valamivel beköti a szémat. Erős szaga van a kendőnek ami a számon van. Rendesen bekábulok ettől a szagtól. Eszméletlenül rogyok össze...
Krad:
- Nem akarok hazamenni. – Fogja magát és szépen hátat fordít nekem magára rántva még jobban a takarót. Igen? Nem fogad szót? Bár megértem, én sem akarom, hogy hazamenj kicsim, de a szüleid már biztosan aggódnak.
Nála ismét csak más módszereket kell bevetnem. Ha ő nem megy, akkor viszem én. A puha anyaggal együtt a karjaim közé kapom és leviszem a kocsihoz, cicaként simul hozzám. Leérve berakom az anyósülésre és becsatolom az övét. Kicsit kába vagyok már, de beülök a kormány mögé. Halkan felbúg a motor.
- Kösz apuci. – Apuci, hát ez perverz megközelítése a dolgoknak. Gondolatban fejbe is vágom magam, hogy ilyet hoztam ki a szavaiból. Vigyorog akár a vadalma, ezt nem lehet nem viszonozni.
- Ne szemtelenkedj. – Oldalba csípem, ez is egy rossz szokásom, akárcsak a hajborzolás. Megugrik picit, majdnem megfejelve a tetőt. Elindulok a kocsival, ki a főútra. Pár perc csak a házukig. Leparkolva várom a jutalmam a fuvarért. Hozzám hajolva kapok egy pillanatnyi puszit. Egy kicsit azért hosszabbat is megérdemeltem volna.
Kipattan a kocsiból, lassan szedegeti egymás után a lábait. Megvárom, amíg beér a házba és becsukja maga után az ajtót.
Amint megvan, elindulok hazafelé. Magányos vagyok egyedül az autóban, bele se akarok gondolni milyen lesz az ágyban úgy, hogy percekkel előtte még ott pihegett édesen hozzám bújva. Lefelé görbül a szám, ahogy végigfutnak a gondolatok a fejemben. Most nagyon magányos lettem.
Beérve a házba a hűtő felé veszem az irányt. Szeretek enni, méghozzá jó sokat, néha ebbe ölöm az érzéseimet, akárcsak a nők.
Megpakolva magam jó adag kajával elmegyek lezuhanyozni. Mobilom csörgésére azonnal kiugrom a vízsugár alól. Tashu üzent. Melegség árad szét bennem, ahogy elolvasom üzenetét. Meglágyulva válaszolok neki. Olyan vagyok, mint az eszüket vesztett, szerelmes tinik.
~§~
Kora reggel a telefonom rezgésére ébredek fel. Kómásan nyúlok a készülék után.
- KRAD! Üldöznek! – Kiált bele Tashu a telefonba. Felpattannak a szemeim, a fejem azonnal kitisztul a hirtelen sokk miatt.
- Kik?! Hol vagy?! Bújj el valahova, azonnal indulok! – Szinte kiabálok. Hallom, ahogy zihál, szóval kergetik, ő meg menekül. Nem értem miket mond, a levegőhiány miatt csak ostobaságokat beszél, félhet és meglehet zavarodva. Összeszorul a gyomrom és kezdek bepánikolni.
- KRAD! – Hangja visszaránt a valóságba, sír, körülötte meg nevetnek. Fellobban bennem a gyűlölet és a méreg. Nem tudom kikkel állok szemben, így a rendőrségnek nem szólhatok, egyedül kell elrendeznem. Lerohanok és kocsiba ülök. A kerekek hangos csikorgással tépik az utat. GPS segítségével követem Tashu telefonját. Tisztának kell lennie a fejemnek. Az élete veszélyben van, nem ugorhatok oda és robbanthatom a fejükre a tetőt. Kell egy terv.
Első lépés, felmérni a terepet, második, Tashu megtalálása, harmadik, ellenség kiiktatása, ha emberek nem használhatok mágiát vagy a fejemet is vehetik, ha mágusok, ez a gond nem áll fent. Aggódom nagyon Tashuért. Idegesen rágom a számat és markolászom a kormányt a gázt pedig padlóig nyomom.
Bekanyarodok a rakparthoz. A kocsit leállítom, és odalopakodom ahhoz az épülethez, amiből a jelet fogom. Egy elhagyatott raktár. Mindenhol dobozok hevernek. Körbemegyek szemügyre véve a bejáratokat, esetleges menekülőm utakat. Elöl, és hátul van egy hatalmas ajtó. Az túl feltűnő lenne. A tető és a szellőző az egyetlen reményem. Felmegyek a lépcsőkön a tetőre, a vészkijáratot használva behatolok az épületbe. Semmi fegyverem. Ez még gondot jelenthet. A teljes felső szint nyitott, be lehet látni a földszintet. A falnak dőlve keresem kedvesem. Középen van, a főoszlophoz kötötték. Száját kipeckelték.
Egy hájlabda sétál be elégedetten nagy léptekkel körülötte három gorillával.
- Ő lenne a mai zsákmány? – Kicsim arcát ujjai közé véve nézi meg. Kezét becsúsztatja pólója alá. Az a mocsok! Hogy mer hozzányúlni!? Kaparom a földet, ahogy szétvet az ideg. Hogy merészeli…
Életem ijedten próbál elhúzódni tőle. A zsírpacni felnevet a sikertelen próbálkozásai miatt. Nem tudom mit tehetnék, teljesen kétségbe vagyok esve. Véve pár mély levegőt próbálom kitisztítani a fejem. Jól van, ez nem játék. Fel vannak fegyverkezve. Semmilyen erő nem szivárog a testükből. Nem használhatok mágiát. Rosszul néz ki a helyzet.
Van a fő muki, mellette három gorilla, édesem két oldalán is egy-egy. Hat egy ellen. Haha, nem egyenlő küzdelem, rájuk nézve.
Elrúgom magam mellől az egyik dobozt. Leesve az emeletről csap hatalmas zajt. Elbújok a többi mögé.
- Azonnal nézzetek utána mi volt ez! – Két bérenc felrohan. Visszafojtom levegővételeimet. Amit közelebb ér az egyik elkapom a torkát és berántom magam mellé. Tarkójára ráütve iktatom ki közben elvéve a fegyvereit. Ahogy beér a másik is berúgom az egyik szobába. Azonnal előkapja a pisztolyát. Felém lőve vele eltalálja az egyik karomat. Mielőtt összeesnék tiszta erőmből fejbe verem a pisztollyal. Holtan esik össze. Odatámolygok a falhoz. Be kell kötnöm a kezem mielőtt felér a többi is vagy végem. Az éles fájdalom teljesen leköti a figyelmemet. Letépem a pólóm egy darabját és a karom köré kötöm közben megállás nélkül az ajtót figyelve és hallgatva, hogy mikor jön valaki. A pisztoly elsült így már biztos tudják, hogy behatoltak.
Felveszem a gorilla ruháit, hajamat betűröm a sapka alá, és felteszem a szemüveget. Lesz pár másodpercem mielőtt észreveszik hogy én vagyok az. Ki kell használnom, és gyorsan kell cselekednem.
Lassan kidugom a fejem hogy ismét körbenézhessek. Várnak, hogy én lépjek előbb. Ahogy kívánják. Lesétálok a lépcsőn, magam mellett húzva a halott őr testét. Arccal lefelé ledobom a hájfej elé.
- Szép munka. – Felnevet. Zsíros tokája csak úgy remeg minden mozdulatára. Felfordul a gyomrom az undortól.
A fejes halántékához nyomom a pisztoly csövét.
- Ha bárki megmozdul vége! – Idegesen nyomom oda erősebben a fegyvert. – Dobjátok el a fegyvereket! – Üvöltök torkomszakadtából. Folyamatosan hátrálok Tashu felé és figyelem az őröket. Tétováznak.
- Nem hallottátok, le a fegyvereket idióták! – Rimánkodik a kezem közt. Gusztustalan egy ember.
- Krad! – Tashu kiáltása eltereli a figyelmem. Éles fájdalom nyilall a fejembe, ahogy hátulról leütnek. Szóval volt még egy beosztott. Megrökönyödve vágódom el a földön. Remegve emelem a kezem a fejemhez. Tiszta vér mindenem, de nem nagyon érzem az adrenalin miatt vagy csak a sokk, a karomat már semennyire sem érzem, mintha meg sem sérültem volna, de persze ez nem így van.
Minden fegyver nekem szegeződik. Tehetetlenül nézem, ahogy odasétál Tashuhoz, Magához rántva vigyorog rám.
- Attól tartok ez nem sikerült. De amiért beleszóltál az üzletembe az életeddel fizetsz. – Végighúzza virsli ujjait szerelmem arcán majd egy hatalmas pofont lekeverve neki kerül a földre. Megkötözve, fájdalomtól sírva hever a földön. Gyűlöletem őrjöngő tűzviharként tombol bennem.
- De Ő sem fogja ennyivel megúszni, különösen figyelni fogok rá az eladásánál, hogy rendesen megkapja amit megérdemel. – Megcsillan arany foga, kihívóan tekintetével engem figyel. Letépi Tashu felsőjét. Kezei megszállottan simogatják benyúlva gatyájába. Szerelmem kipirosodott, könnyes szemekkel néz rám és tűri, amit vele tesznek.
Elszakad bennem a cérna.
Elemi erővel tör ki belőlem energiám. Felkapom Tashut és távol tőlük megállok.
- A halál túl kegyes nektek, de be kell érnem ennyivel. – Felgyorsítva magam rohanok ki az épületből kezemben szorosan tartva kedvesem remegő testét. Karjai úgy kapaszkodnak belém, mintha soha többé nem akarna elengedni. Amint biztonságos távolságba érünk halkan suttogni kezdek.
- Flipendro. – Levegőbe repül az egész épület hatalmas károkat okozva. Leültetem kicsikémet az egyik kőre, kezemet az arcára simítom. Kitágult szemekkel nézi a mögöttem végbemenő robbanást. Közepes szintű átok, bármit fel lehet vele robbantani. Nem visszavonható, és mértékétől függően megbélyegezheti élete végéig a mágust. És a következmények? Nem érdekelnek, Machiavelli típus vagyok.
- Jól vagy? – Lágyan nézek rá, olyan boldog vagyok, hogy komolyabb bántódás nélkül megúszta. Szája elé kapva kezeit néz végig rajtam. Sajnálom, hogy így kell látnia.
Látásom homályosodni kezd, a testem elnehezül, hangja távolodik tőlem, nevemet kiáltozza újra és újra. Lehet most látom utoljára, magamba szívom a látványát. Még így is, leizzadva, koszosan is tökéletes. Elégedetten elmosolyodom. Örülök, hogy megtudtam menteni, és biztonsága helyezni, ha ezt túlélem valahogy, a tanács biztosan le vadász és megölet, de engem nem érdekel már semmi, csak hogy érezhessem teste melegét.
Önkívületi állapotba esve ragad magával a sötétség.
Tashu:
Egy ismeretlen szobában térek magamhoz. Sötét van, hideg és minden nyirkos körülöttem. Kezeim a hátam mögé vannak kötve, és számat is szorosan bekötözték. A fejem hasogat, és bárhogy is próbálok nem bírok rendesen megmozdulni. Homályosan látok, és érzékszerveim is tompábbak a normálisnál. A tudatom gyenge, alig emlékszek bármire. Egyedül csak Krad az, akinek tisztán emlékszek mindenére. Krad...Vajon hol lehet most? Megtalálmég valaha engem? Hirtelen fény tör be a szobába, és nyikorogva kinyílik a vas ajtó. Két kigyúrt állat áll az ajtóban és engem néz. Ijedten pislogok őket nézve. Félek. Nem tudom hova hoztak, kik ezek és mit akarnak tőlem. Egy biztos: Ők sima emberek. Nem vagyok valami nagy mágus, de ezt meg tudom állapítani. Felém közelednek. Az egyik a hajamnál fogva felemel, míg a másik hátulról tart, hogy ne essek össze. Rohadtul fáj, ahogy a hajamnál fogva tart, és úgy vezetnek kifelé. De bármennyire is fáj, nem tudok ellenkezni. Csupán annyira futja hogy sírok. Egy tágas, ám szinte üres helyíségbe visznek be. A szoba közepén egy hatalmas oszlop van. oDa kötnek ki. Alig van erőm talpon maradni, de nem engedik hogy leüljek. Remegő lábakkal állok, és várok már vagy fél órája, amikor nyílik az ajtó, és egy hatalmas kövér férfi lép be, kísérőivel az oldalán.
- Ő lenne a mai zsákmány? - lép elém, és arcomat ujjai közé véve néz meg alaposan. Nem tudok ellenkezni, így csak tűröm. Alig látok, de azért tudom hogy sokan vannak. Esélyem sincs elmenekülni innen. Na meg...nem is lenne most hozzá elegendő erőm. Pedig úgy seggbe rúgnám mind! Nem tudok sokáig gondolkodni, ugyanis a pasas keze becsúszik a pólóm alá. Ijedtemben ösztönösen elhúzódni próbálok. Sikertelen próbálkozásaimat látva felnevet, ésegy időután én is feladom. Lehunyaom szemeimet, s úgy döntök kizárom a külvilágot. A döntésemet egy hatalams puffanás zavarja meg. Még én is a hang irányába nézek, ha már a fejemet nem tudom mozgatni mert a dagadék fogja.
- Azonnal nézzetek utána mi volt ez! - parancsolja a haspi, mire két csatlósa rohanni kezd. Mint a kutyák. Lesik minden szavát. Undorító. Pár pillanatig csend van, ám hirtelen pisztoly hangja rázza meg a csendbet. A zajtól összerándulok, és átfut az agyamon hogy talán Kradet lőtték le. Ezt a gondolatot el is vetem. Krad biztos nincs itt... Nem tudja hol vagyok. És különben is. Vissztér az őr, és ledob egy hullát a földre. Homályosan látok, de...feltűnik valami. Vagy valaki. Ennek az őrnek az arcvonásai igencsak hasonlítanak... Kradére. Krad?
- Szép munka!- nevet fel fogvatartóm. A következő pillanatban lefagy a viygor az arcáról, és már nem nevet. Az őr a fejéhez nyomja a pisztolyt, és felém ekzd el hátrálni. Már biztos vagyok benne hogy ez az őr,Krad. Csak neki van ilyen hangja! Eljött értem? Az ijedtségemet hitelen átváltja az aggodalom. Mi van ha Kradet is bántani fogják majd? Azt nem engedem!
- Ha bári megmozdul vége!- kiáltja és erősen nyomja a hájpacni fejéhez a efygvert. - DOBJÁTOK EL A FEGYVEREKET!
- Nem hallottátok? Le a fegyvereket! - rimánkodik a dagadék. Gusztustalan... Az ő élete mindennél fontosabb? Hirtelen a mellettem lévő egyik őr megindul lassan Krad felé.
- KRAD! -kiáltom. Figyelmeztetnem kell, demár késő. Az őr leüti Kradet, aki összeesik, és a földre zuhan. Ijedten nézem, ahogy a vér szivárogni kezd a fejéből. Sírógörcs nyomja a torkom, és pillanatokon belül sírni kezdek. Ez mind az én hibám! Miért vesztem össze anyuékkal? Akkor most Krad nem sérült volna meg! Mindenki fegyvert fog rá, és úgy állnak. Egy rossz mozdulat és lelövik. Közben a dagi odasétál hozzám, és magához ránt. A kötél amivel ki vagyok kötve megakadályozza valamennyire, de nagyon kellemetlen érzés így is. Engem más ne ölelgessen csak Krad!
- Attól tartok ez nem sikerült. De amiért beleszóltál az üzletembe az életeddel fizetsz. – ujjait végighúzza arcom vonalain, majd lekever egy hatalmas pofont, amitől megrogynak lábaim, és térdre kényszerülök a földön. Ha eddig nem sírtam nagyon, akkor most igazán kitört belőlem.
- De Ő sem fogja ennyivel megúszni, különösen figyelni fogok rá az eladásánál, hogy rendesen megkapja amit megérdemel. – vigyorodik el, és egy határozott mozdulattal letépi a felsőm. Az anyag, ahogy a bőrömbe váj, eléggé kellemetlenül fájdalmas érzést kelt bennem. Kezeivel simogatni kezdi a testem. Nagyon nem tetszik,és próbálok ellenkezni, de nem emgy. Az a valmi, amit beadtak nekem, szinte mindenben akadályoz, és nagon lelassít. Hirtelen benyúl a gatyámba, és ott is nekiáll a simogatásnak. Hatalmasra nyílt szemekkel, elvörösödve és zokogva nézek Kradre. Ne haragudji Krad...Ne haragudj rám...
Pillanatok alatt, Krad felkap, és távol visz tőlük. Kitört belőle a hatalams energia amivel rendelkezik.
- A halál túl kegyes nektek, de be kell érnem ennyivel. – gyorst, és kivisz az épületből, közben szorosan tart. Kezeimmel a felsőjét markolom. Nem akarom többé elengedni őt! Örökké mellette akarok maradni. - Flipendro. -suttogja,mire az egész épület felrobban, és lángok kerítik hatalmukba.
Leültet egy nagyobb kőre, és kezét arcomra simítja. Nagy szemekkel nézem a robbanst. A látásomkezd kitisztulni, de még így is sokat kell pislognom hogy normálisan kivegyem a környezetemben történő dolgokat. - Jól avgy? - kérdezi, és lágyan néz rám. A szám elékapok kezem, és úgy nézem őt végig. Krad! Hiszen...Súlyosan megsérült! Hirtelen lehunyja a szemeit, és összeesik.
-KRAD!KRAD! - kiáltom kétségbeesve, miközben a földön heverő testéhez térdelek, és rázgotni kezdem. Nem mozdul...Levegőt vesz, csak lassan, de nem mozdul... Nem tdudom mit tegyek. Átnézem zsebeimet. A telefonom eltűnt, valószínüleg elhagytam. Odakúszok Krad mellé, és átnézem az ő zsebeit is. Találok benne egy telefont, amit azonnal el is veszek, és benyomom a vrázskorház segélykérő számát. Kicsöng a telefon, és egy nő veszi fel.
- Kérem...Segítsenek... -motyogom a telefonba. A nő feltesz pár kérdést, és azonnal küldi is a mentőt értünk. - Krad... Tarts ki! - suttogom, és lefekszek mellé, s hozzábújok.
**********************
Másnap reggel a kórház egyik ágyán fekve találom magam. Oldalra nézek. A szüleim ülnek az ágyam mellett, és aggódva figyelnek. AZonnal leesik hol vagyok.
- Kicsim!- anyu megkönnyebülve nyom egy puszit a homlomomra. - Annyira örülök hogy jól avgy! - sír az örömtől. Halványan elmosolyodok, és felülök. Semmi bajom sincs, ezt tudom, hiszen nem fáj semmim. A csuklóm egy picit, ahol megkötöztek, és sajog a fejem. Valószínüleg bedrogoztak, és a drog utóhatása miatt. De legaláébb már normálisan látok.
- Holnap már haza is jöhetsz. - mondja apám. - Csupán némi drog és alkohol volta testedben, mege gy mélyebb seb a combodon, amit kötözni kell. A doki szerint nem komoly. - biztosít az állapotom felöl. Bólintva állok fel. Felszisszenek. A lábam most eléggé fáj, de nem érdekel.
-Hova vitték...? -kérdezem. Szüleim összenéznek. Anyu megingatja a fejét, apám meg felsóhajt, de egyik sem válaszol. - Hol van a tanárom, aki megmentett? Meg szeretném köszönni neki... - javítom ki magam, hogy ne legyek feltűnő. Nem jön be. Már tudják szerintem... de lehet hogy nem.
- Kicsim... Ez gyerekkorház. 18 évesen, még ide hoznak be. Legalábbis téged ide hoztak be. A tanárurat, a felnőtt kórházban tartják.
Visszaülök. Látni akarom Kradet. Hiányzik,és kíváncsi avgyok hogy hogy van..
- Ugye...Nem halt meg...? - kérdezem aggódva. Megrázzák fejüket.
Aznap este már hazaengedtek, és másnap suliba is mehettem.
**********
Már három hete hogy utoljára láttam Kradet. Se üzenetet küldeni, se hívni nem tudtam. Nincs mobilom, és szerintem az övi is elromlott.... A szüleim nem engedtek el a kórházba. Mindenreggel ők visznak és hoznak a suliból. Esélyem sincs meglátogatni. Kezdem úgy érezni hogy Kraddel talán... Soha többé nem találkozhatok.
Reggel szomorúan kelek. Kinyitom ablakom, amin egy fekete bagoly repül be, lábán egy levéllel. Leveszem róla, és elolvasom. Hivatalos levél, a tanácstól. Tárgyalásra avgyok hivatalos. Krad a téma, és a tárgyalásma van. Lerohanok anyuékhoz,és megmutatom nekik.
Aznap délután már indulunk is a tárgyalásra. Odaérve kipattanok a kocsiból, és berohanok az épületbe. Kradet keresem, de nem találom. A tárgyaló terembe megyek anyuékkal együtt, és míg ők az érintetlenek részén fentartott székekre ülnek, én az érintettek helyére. Nem sokkalkésőbb az ajtón belép Krad, mögötte két idősebb mágus. Nincs megkötve a keze, meg semmi.Mégis ramatyul néz ki.
-KRAD!- kiáltomboldogan, és mint egy kölyökkutya, aki évek után látja a gazdáját, nem törődve a többi emberrel és a bíróval sem, átugrom a váalszfalat, és rohanok Kradhez. Könnyezve ölelem át, ahogy ő is engem. Szorosan öleljük egymást, hosszú peceken át. Nem érdekel hgy mit gondolnak mások, és az sem hogy mi lesz ebből. Szeretem Kradet, és érezni akarom őt. Nem akaromelveszteni...Nélküle már nem lennék képes élni.
Krad:
A szag egyértelművé teszi, hogy hol vagyok. Nem érzek semmi mást a fájdalmon kívül. Üvölteni tudnék, de félek hogyha megmozdulok, akkor vége mindennek, felébredek és a világ hallani fogja a szenvedésem. Inkább magamba fojtom.
Transzban vagyok, már nem is tudom mióta. Egy ideje már nem számolom a napokat. Így gyorsabban gyógyulnak a sérüléseim. A lehető leggyorsabban próbálom rendbe hozni a testem. Már csak pár perc, érzem. Csak addig gyógyítom magam, amíg lábra nem bírok állni, a többit a természetre bízom. A külvilágot tökéletesen érzékelem, mindennel tisztában vagyok, ami körülöttem történik.
Szárnycsapkodást hallok az ablak felől. Tudták, hogy most fogom kinyitni a szemeimet.
Így is teszek, a hirtelen fény rosszul esik. Pislogok párat, a világ szinte rózsaszín a sok gyógyszer miatt. Körbenézek, a tanács baglya meredten bámul rám. Nem hittem, hogy valaha is magamhoz térek, de megtörtént, nincs menekvés. Tashut még egyszer látnom kell az ítélet előtt.
Nehezen felülök az ágyon. Kinyújtom a karomat, a bagoly rászáll, éles karmai végigkarcolják a bőrömet. Leveszem a lábáról a papírt és elolvasom. Ahogy sejtettem, és ma délután. Keserűen elmosolyodom.
Egy nővér besétál, eltávolítja az infúziót, mellém teszi a ruháimat. Levetkőzöm, a sebeimet még egyszer átköti, mielőtt elmegyek. Javarészt rendbe raktam magam, de ez még kevés, nem is lesz elég időm meggyógyulni. Csak Tashut láthassam, másra már nem vágyom.
Ahogy végzek kisétálok, az ajtóban két vén vár hogy elvezessen. Sandán végignéznek rajtam. Igen, nevetségesen gyenge vagyok most, minden erőmet a gyógyulásra fordítottam, így alig van bennem szufla.
Elvezetnek a bíróságra.
Bent a teremben akár a nap az égen, úgy ragyog szerelmem arca a többi ember közt. Egyenesen felém fut. Ahogy végignézek rajta a lehető legbiztosabb leszek abban, hogy jól cselekedtem, nem bánok semmit. Érte tettem mindent.
A karjaim közé veti magát. Amilyen szorosan csak tudom, tartom a testét. Sohasem akarom elengedni. Egyetlen kincsem.
Lazábban fogom, könnyes szemekkel néz fel rám az ingembe kapaszkodva. Szegénykém, nem lehetek valami bíztató látvány. Gyorsan áttapogat, ahogy megérzi a kötéseket lesápad.
- Menj vissza. – megfordítva noszogatom előrébb. Végig engem néz. Bizonytalan léptekkel, falfehér arccal megy vissza.
Határozottan nézek a bíró szemébe. Az egyetlen félelmem, hogy elveszítem életem szerelmét.
~§~
Hosszú tárgyalás volt. A végkifejlet meglepett. Nem kapok halálbüntetést, és hogy miért? Tashu vallomása meghatotta a bírót. Kiterített mindent, a szerelmünket, a történteket. Sikere volt. A bűnöm viszont megbocsáthatatlan. Hat embert megöltem, mágiával. Száműztek a kontinensről. Haza kell térnem Európába. Ez felér a halállal.
Még egy engedményt kaptunk. Az utolsó estémet vele tölthetem, mielőtt eltűnök örökre.
Visszakaptam a kocsim kulcsát, Tashu szüleivel váltottam pár szót. Hálásak, amiért megmentettem a fiukat, de egy úttal megvetnek, örülnek, hogy elmegyek. Valahogy pont így gondoltam. De egy estébe belementek, ha reggel, ahogy a reptérre megyek, hazaviszem.
Amint beülünk a kocsiba, és kellő távolságban leszünk mindenkitől, leparkolok az út szélére. Áthajolva az ülésen húzom az ölembe kedvesem. Kitör belőle a zokogás, a gondolat miatt, hogy többé nem láthatom, nekem is könnyek szöknek a szemembe. Amikor felnéz rám meglepődik, letörli könnyeimet, és forró csókot kapok nyugtatás képpen. Nem kellenek ide szavak.
Gyorsan hazavezetek, nem akarok egy percet sem elpocsékolni a vele töltött időmből. Ahogy bejut a házba azonnal felfut a lépcsőkön. Lerakom a cuccaimat és követem. A hálószobámba ment. Ágyba fúrt arccal talárok rá. Hátához simulva ölelem magamhoz. Itt van mellettem, de már most hiányzik.
- Nem akarok nélküled élni! – Szembefordulva velem ragadja meg az ingem nyakát közelebb rántva.
- Ne sírj, fáj így látnom téged. – Összeérintem a homlokunkat. Mellette olyan nyugodt vagyok. Lassan abbahagyja a szipogást, tenyereit a nyakamra simítja.
Belenézek a szemeibe. Úgy csillognak akár két gyémánt. Lassan összeérintem ajkainkat. Fájdalmas, akár a búcsúcsók. Gombóc van a torkomban.
Eldöntöm az ágyon és fölé mászom. Ha már többé nem láthatom, had kapjam meg azt, amire az első pillanattól kezdve vágyom. Édes testét.
Szenvedélyesen veszem birtokba száját. Nyelvemmel táncrahívom az övét. Lassan felhúzom a pólóját, engedelmesen bújik ki belőle. Kezemmel minden centiméterét végigsimítom. Nyákát végigcsókolva haladok lejjebb testén. Sóhajaitól végigborzong a gerincem.
Végigcsókolom hasfalát, kigombolva gatyáját csúsztatom be a kezemet. Felnyög érintésemre. Kihúzom a kezemet, feje mellett két oldalt megtámaszkodva nézek mélyen a szemeibe. Ha elfogad, akkor nincs visszaút.
- Tashu, készen állsz a szerelmemre? Nem akarok semmit sem erőltetni, ha nem szeretnéd, itt abbahagyom.
Tashu:
Lazít ölelésén, mire én hatalams könynes szemekkl nézek fel rá, az ingjét markolva. Ramatyul néz ki, és érzem hogy nagyon gyenge. Hirtelen bűntudat fog el, ahogy végigtapogatom testét. Elszörnyülködök a sok kötést érezve, és iejdten nézek szemeibe. Ez mind az én hibám volna? Ha nem megyek el otthonról, akkor nem rabolnak el, és most nem lennénk itt... Lesápadok erre a gondolatra.
- Menj vissza. - fordít meg, és picit meglök, hogy induljak meg végre. A vállam fölött nézem őt, és agyalok. Bizonytaélanul, akár egy újszülött csikó az első lépéseknél, indulok vissza a helyemre. Helyemre érve leülök. A tárgyalás pillanatokon belül elkezdődik. Sok kérdést tezsnek fel nekem is, és Kradnak is. Készségesen válaszolok, és amikormár minden veszni látszik, felpattanok.
- ÁLLJ!- kiáltom határozottan, és egyik kezemmel az asztalra csapok, hogy nyomatékossá tegyem a kijelentésem. - Szeretnék szólni pár szót...- nézek a bíróra. Egy ideig morcosan néz engem, valószínüleg a háta közepére sem kíván most egy hisztiző tinit, aki beszélni szándékozik. Dehát ez van, ez a munkája, nincs mese, meg kell hogy hallgasson. Belekezdek hosszú monológomba. A végére éreve mindenki a teremben döbbenten néz, Krad meg elmosolyodik. Ez bátorít, így megeresztek én is egy félénk vigyort. A bíró bólint, és kimondja az ítéletet.
- Rendben. Tashu Toshiba vallomás után át kellett gondolnom az egész ítéletet. Ezek után már nem ítélhetem halálra Krad Ewon urat. Így a döntésem a következőképp hangzik... - megköszürli torkát, és lecsap a kis kalapácsával. - Krad Ewon úr, halálbüntetést nem kap, viszont a holnapi nap foylamán el kell ahgynia az országot. Egy napot kap, hogy elintézze dolgait Tashu úrfival, és egyebek. A holnap nap foylamán viszont KÖTELEZŐ elhagynia ezt a régiót. Az ülést ezennel lezárom!
Ledermedve ülök a széken. Nem bírokmozogni, és a hallottakon kattog az agyam folyamatosan. El kell...Mennie innen? El...tőlem? Nem, azt nem akarom! Már az a pár hét is fájdalmas volt, amit nélküle töltöttem! Hogy bírom majd én ki nélküle örökre? Könnyek gyűlnek a szemembe, és dermedten ülök. Úgy nézhetek ki, mint valami szobor. Levgeőt is csak alig- alig veszek, még az sem érdekel, mikor anyámék felhúznak a székről, és elindulnak velem együtt. Krad elénk jön, és vált pár szót anyuékkal. Nem figyelem a részleteket, csak megfogom Krad kezét, és csendben bámulok a földet, miközben könnyeim csorognak az arcomon, mint pár kis patak. Elindulunk a kocsihoz. Beülök ahogy ő is, és messzebb hajtunk. Mikor kellő távolásgra érünk mind a tárgyalóteremtől, a szüleimtől és a többi ott tartózkodótól, Krad az út széléhez hajt, és megáll. Átahajol az ülésen, és az ölébe húz. Már nem tartom vissza. Kétségbeesetten tör ki belőlem a zokogás. Soha életemben nem sírtam mégí gy, de nem szégenylem. Ezek a könynek Kradért hullanak, és ő ezt megérdemli. Hiszen elmegy, mit kéne most tennem ünnepelni? Nem... Inkább sírok, az jobb. Ránézek, és meglepődve veszem észre, hogy neki is könnyek folynak ki a szemeiből. Nem...Ezt nem szeretném nézni. Kezeimmel letörlöm a könyneit, és szenvedélyesen megcsókolom. Hátha ettől megnyugszik... Meg én is, természetesen.
*******
Hozzájuk érve, úgy pattaok ki a kocsiból, mint valami bolha, és rohanok be a házba, fel a lépcsőkön. Abba a szobába megyek, ahova előszőr vitt. Ráhuppanok az ágyra, és a takaróba fúrba az arcom, tör ki belőlem megint a zokogás. A felismerés, hogy többet nem jöhetek már ide... Hozzá....Hirtelen hallom ahogy léptek jönnek felém,majd az ágy kicsit recseg, és valaki a hátamhoz simulva ölel meg. Az a valaki pedig Krad. Csak neki van ilyen szép hosszú haja, és csak és kizárólag ő lehet az, mivel egyedül él.
- Nem akarok nélküled élni! - nyöszörgöm, és szembefordulok vele. Megragadom inje nyakát, és közelebb húzom magamhoz. Minden milimétere számít, nem akarom elengedni. Ha kell, akkor elköltözök vele együtt, de nem hagyom elmenni.
- Ne sírj, fáj így látnom téged. - homlokát az enyémhez érinti. Ha te kéred, akkor megpróbálom. Percek múlva abbamarad a sírás, és aszipogás is. Viszonylag lehigagdtam... Kezeimet a nyakára simtom, úgy nézek elbűvölő szemeibe. Lassan össezérinti ajkainkat. Fáj... Szinte érzem a fizikai fájdalmat, ahogy arra gondolok, hogy pár óra és már nem láthatom őt... Soha többet. Lejjebb dönt az ágyon, és felém mászik. Hagyom neki, hiszen épp ugyanúgy kívánom őt mint ő engem. Szenvedélyes csókot kapok tőle. Nyelveinkkel vad csókcsatát vívunk egymás ellen. Lehúzza rólam a pólóm, amiből engedelmesen bújok ki, majd kezeivel a testem veszi birtokba. Minden centimétert végigsimít, ami kellemes érzéssel töl el. Nyakamra hajol, és végigcsókolja, majd fokozatosan lejjebb halad. Apró sóhajok ahgyják el ajkaimat,minden érintése után. Hasfalamat csókolgatja, és kigombolja nadrágom. Pír szökik arcomra, és felnyögök ahogy benyúl nadrágomba. Pár pillanat alatt ki is húzza, és megtámaszkodik a feje mellett mindkét kezével, úgy néz szemeimbe.
- Tashu, készen állsz a szerelmemre? Nem akarok semmit sem erőltetni, ha nem szeretnéd, itt abbahagyom.
Előszőr nem szólalok meg. Mérlegelem a helyzetet, ő meg türelmesen vár. Akaraom...Őt és mindenét, de picit félek...Végül magamra öltöm szokásos, Tashus vigyoromat, és lejjebb húzva fejét, nyomok egy puszit a szájára. Mikor ismét a szemeimbe néz, bólintok egyet. Veszi az adást. Kezeivel ismét felfedező útra indul testemen, és kezeit nyelvéve követi. Nadrágomat lehúzza rólam, én pedig készségesen emelem feljebb csípőmet, hogy könnyebben lejöjjön. Nadrágom levétele után visszatér a nyakamhoz, és bőrömet finoman szívogatni kezdi. Hátrébb döntöm fejem hogy jobban hozzám férhessen, és átkarolom nyakát. Nyakam után a mellbimbóimat veszi célba. Vigignyal rajtuk, néha finoman bele is harap. Furcsa érzés, ilyet még nem éreztem soha, ennek ellenére halkan nyögdécselek alatta. Ezt befejezi, és lejjebb halad. Már érzem hogy az alsóm kezd szűkös lenni. Egyik kezével a combjaim belső felét kezdi el simogatni. Érzem, hogy arcom színe vetekszik egy érett paradicsom színével, és nem picit zavarban vagyok. A vörösségem csak jobban fokozódik - ha lehet még egyáltalán fokozni - mikor lehúzza rólam az alsóm is. Zavratan takarom elkezeimmel a már merev tagomat, és totálisan zavartan nézek rá. Halkan felnevet az iménti tettemen, és felhajolva hozzám nyom egy puszit a homlokomra.
- Gyönyörű vagy. Ne takard magad. Látni szeretnélek Tashu. - búgja finoman a fülembe, mire én megrázom a fejem.
- Nem vagyok gyönyörű...És ez annyira ciki!- nyafogom, mire ő elvigyorodva túr bele hajamba, úgy néz szemeimbe. Nem szól semmit, de tekintete mindent elmond. Lassan elengedem magam, és a lepedőbe markolok inkább. Kezeivel ismét végigsimított testemen, a nyakamtól le egészen az ágyékomig, ámott megállt egy pillanatra. Közben folyamatosan a szemeimbe nézett. Jóleső bizsergés járja át a testem érintései után. Egyik kezem a szám elé emelem hogy tompítsam hangom, ami számomra nem tetszik. Pár pillanat után megérzem férfiasságomon az egyik kezét. Lehunyom szemeimet, hátravetem fejem, és a csuklómba harapva nyögök fel. Finoman kezd el munkálkodni, amit fél hangos nyögésekkel, sóhaokkal és nyüszítésekkel díjjazok. Egy kis pillanatra nézek csupán rá, de még akkor is engem figyel. Ez annyira zavarba ejtő... Összezsorítom állkapcsom, ahogy kezét felváltja a nyelve, és a szája. Döbbenten nézek hirtelen le rá, és felkönyökölök.
- K...Krad mit...? Ahh. - kérdezem, de kénytelen vagyok idő előtt befejzni a kérdést. Alig bírok beszélni, a kéj teljesen elveszi az agyamat. Félig lehunyt szemekkel figyelem hogy mit csinál, majd egy hangosat nyögve egyszercsak elmegyek. Ijedten nézek rá, és azonnal felülök. - B...Basszus! Bocsi! Ne haragudj!- kezdek el könynezni az ijedtség hatására. Nem felel, csak nyel egy nagyot, majd felhajol hozzám, és megcsókol. Szájában érzem a saját ízemet. Viszonzom a csókót, és magammal húzva őt is, dőlök vissza az ágyra.
- Nem kell bocsánatot kérned... - mosolyog rám halványan a csók után. Csillogó szemekkel nézek rá, és túrok bele hajába. - Folytathatom? - kérdi, mire elmosolyodva bólintok egyet. Kezeivel ismét végigsimít. Már csak ettől a kis simitől is kezdek megint keményedni. Kezeivel ezúttal máshova téved: Megérzem egyik kezét a fenekem környékénél. Szerintem már lángol a fejem, ideje lenne kihívni egy tűzoltót. Valamit keres a mellettünk lévő éjjeliszekrényben, s egy kis tubust vesz elő. Nem tudommi az, így kíváncsian nézem mit művel. Ujjait bekeni a tubus tartalmával, majd vállaira emelve lábaimat, az ánuszomat kezdi el simogatni, és nyomkodni. Szokatlan érzés, és nagyon picit kényelmetlen is. Bár lehet csak azért, mert zavarban avgyok. Nme is kicsit. Hirtelen megérzem amgamban egyik ujját. Felnyögök, és a fájdlaomtól szorosan összecsukva szemeimet, markolok bele a lepedőbe.
- E...Ez... Fáj... - nyüszítem, s egy könnycsepp is kigördül. Ekkor már mozgatja bennem az ujját, áma könnyemet látva megáll.
- Tashu... - kezdi aggódva, éskihúzza belőlem. A fájdlaom viszonylag csökken, de nem akarom hogy abbahagyja. Utoljára vagyunk együtt, szeretném ha neki jó lenne. Erőltetek magamra egy mosolyot, és úgy nézek rá.
- Folytasd...Kérlek. - motyogom halkan, és beletúrva hajába, hőzom közelebb, majd megcsókolom. Nem kell sokat noszogatni, szerintem nem szívesen ahgyta volna abba akkor sem, ha kértem volna. Visszatér a tevékenységéhez, és folytatja az... akármit. Egy idő után már három ujja is befér, és a fájdalmat kellemes érzés váltja fel, így minden kézlökése után egy nyögés hagyja el ajkaimat.
- Tashu... - suttogja, és kihúzza ujjait. Időközben ő is levette a ruháit, s fedetlenül láthatom. A farkát valamivel bekeni, gondolom ugyanazzal a krémmel, vagy mivel mint az ujjait. - Kész avgy? Nem bírom már tovább... Benned akarok lenni. - vallja meg őszintén, és komoly tekintettel mered rám. Nyelek egyet, és bólintok.
- Igen.. Kész vagyok. - bitosítom róla. Lábaimat a nyakába teszi, és közelebb húz magához. Férfiasságát a bejáratomhoz illeszti. Lassan kezd behatolni. Ez sokkal nagyobb mint az a három ujj, így jobban fáj. Hátravetem fejem, és úgy nyögdécselek. Mikor az egész bent van, vár egy picit. Gondolom, hogy hozzászokjak a méretéhez. Picit vár, ám utána lassan mozatni kezdi csípőjét. Nemlök rajtam nagyokat, visszafogja magát. A lepedőt markolászom egy kézzel, a másik a szém előtt van, és a csuklómat ahrapom, amiből már vékony csíkban folyni kezd a vér. Egyre gyorsít, én meg egyre hangosabban nyögök fel. Nem igazán tudommennyi ideig tartott, de mikor a véglén elmentem, szinte azonnal elaudtam. Krad sikeresen a csúcsra vitt, és azthiszem ő is eljutott odáig, legalábbis a bennem szétterjedő spermájából erre jutottam. Elégedetten mosolyogva nézek rá, majd elalszok.
********
Korán reggel ismét az ő hangjára kelek fel.
- Tashu... Szívem. Ideje felkelni. -puszilja meg homlokom, s finoman felhúz az ágyon. Fleszisszenek. Eléggé fája fenekem. - El tudsz menni egyedül lefürödni, vagy segtsek?- mosolyog. Láthatóan ő jól mulat rajtam. Hahaha. Viszont azért halkan felnevetek.
- Egyedül is tudok járni. - erősködök, és felállok, majd elindulok a mosdó felé. Beérve azonnal beállok a zuhany alá. Elérkezett ez is... Nemsokára indul, és soha többet nem láthatom. Talán célszerűbb llenne öngyilkosnak lenni? Akkor legalább nem fájna a búcsú... Most azonnal meg is tudnám tenni.
Krad:
Nyakamat átkarolva húz le magához újabb csókra. Annyira jólesik érintése, beleborzongok mindenhol a mély csodálatba, amit vele szemben érzek. Elvarázsol. Felegyenesedve nézek vörös szemeibe, elveszek bennük. Fejét megbiccenti, széles mosolya mögül megvillannak hófehér fogai. Szabad? Tényleg? Szétárad bennem a melegség.
Folytatom, amit abbahagytam. Ahol csak érem simítom, kényeztetem testét. Olyan régóta vágyom már erre. Kezemet szám követi, végigcsókolom selymes bőrét, néhol elidőzgetek. Olyan éjszakát nyújtok neki, amit sohasem fog elfelejteni. Legalább is bízom benne, hogy még ha többé nem is láthatjuk egymást, ő emlékezni fog rám, hacsak egy kicsit is. Itt helyben megígérhetem, hogy nekem nem lesz más. Nem is menne, soha. Csak Ő kell, életem végéig. S ha véget ér az övé, vele együtt akarom átlépni a halál küszöbét. Csak mi ketten.
Hiú ábránd.
Mintha valaha is egy helyre kerülhetnék vele. Úgy érzem, gyenge vagyok a végleges búcsúhoz. Ki kell élveznem minden morzsáját ami még az enyém lehet. Végighúzom lassan ujjaimat combja belső felén, szinte nekem okoz azzal örömöt, hogy ezt megtehetem vele. Lehúzom az utolsó falat is ami elválaszt kettőnket. Teljes valójában tárul elém, olyan gyönyörű… Kezeivel takargatni kezdi magát. Felkuncogok gyermeteg viselkedése miatt. Ugyan mit szégyellhet a világ legszebb teremtése?
- Gyönyörű vagy. Ne takard magad. Látni szeretnélek Tashu. – Felemelkedem, homlokára pedig csókot hintek. Egyik kezemmel megfogom az övéit és finoman odébb tolom. Zavartan fordítja oldalra arcát felfedve előttem nyaka hamvas bőrét.
- Nem vagyok gyönyörű... és ez annyira ciki! – Megrázza fejét, tincsei hálásan lebegnek minden mozdulatára, olyan a haja akár a lobogó tűz, csak fehérben.
Pillanatokon belül elernyed teste, szépen lassan megnyugszik, kezeivel kétségbeesetten kapaszkodik a lepedőbe. Mintha érne bármit is kincsem, de nem kell félned, az életemnél is jobban vigyázok rád, azt hiszem ezt már be is bizonyítottam neki.
Állkapcsa vonalától egészen ágyékáig végigsimítok rajta. Ha jól érzem, valaki nagyon örül nekem. Kezemmel kezdem el kényeztetni, had szokjon hozzá. Arcán sötét pír terül szét. Hálás lehetek, hogy én lehetek az első neki. Figyelni fogok, hogy csodás emlékként maradjon meg neki.
Figyelem arcát, minden reakciójáról tudni szeretnék. Látom, hogy élvezi, itt az ideje, hogy egyel magasabb szintre lépjünk.
Számba veszem, és úgy elégítem ki. Felszakadó nyögése, az, ahogy hirtelen a hajamba bújnak az ujjai és zihálni kezd. Egyszerűen mindenét imádom.
- K... Krad mit...? Ahh. – Visszaesik az ágyra, felnézve rá vizslatom arcát. Szája elé kapja kezét. Szívesebben hallgatnám, ahogy nyögdös a kéjtől, de nem lehet minden tökéletes. Teste ívbe feszül mikor eléri az orgazmus, s orvul elragadja. Számban érzem meg gyönyörének bizonyítékát. Nyelek egyet.
- B... Basszus! Bocsi! Ne haragudj! – Ijedten ül fel és simítja arcomra tenyerét. Elmosolyodva hajolok hozzá, hogy megcsókolhassam. Magára húzva dől a párnák közé. Hátamat simogatja kezével. Olyan kellemes.
- Nem kell bocsánatot kérned... – Mélyen a szemeibe nézek. Ujjai tincseim közé bújnak. - Folytathatom? – Várok egy keveset, de így sem kell sokat, mosolyogva biccent.
Egyik kezem fenekére simítom. Tökéletesen a kezembe illik, nem is kérhetnék jobbat, nem mintha akarnék. Lábait a vállaimra emelem. Még nem közösült senkivel, főleg nem így. Vigyáznom kell a törékeny kis testére. Az ágy melletti asztalról elveszem a síkosítót. Ujjaimat belemártom, majd szétkenem rajtuk. Bejáratát kezdem el masszírozni, megremeg érintésemre. Elkezdem előkészíteni. Hangosan felnyög, ahogy becsúsztatom az első ujjam.
- E... Ez... Fáj... – Megdermedek. Tudtam, hogy ez lesz, de mégsem tudom máshogy megoldani. Csak ő a fontos, ha nem bírja, nekem ennyivel kell beérnem.
- Tashu... – Aggodalmasan ejtem ki a nevét, mintha csak sóhajtanék. Halványan elmosolyodik.
- Folytasd... Kérlek. – Erre a kérésre hogy lehetne nemet mondani. Újra dolgozni kezdenek benne ujjaim. Ahogy enged szorítása, úgy bátorodom én is. Mikor már úgy érzem rám is készen áll kihúzom ujjaimat.
- Tashu... Kész vagy? Nem bírom már tovább... Benned akarok lenni. – Hímtagom fájdalmasan feszül hasamnak. Ez a teljes igazság. Ha nem ő feküdne alattam, már rég nekiestem volna, de ő más, különleges, életem értelmével a lehető legfinomabban kell bánnom.
Látom rajta hogy benne van, ismét a síkosítóért nyúlok hogy merevedésem jól bekenhessem vele. Kell a plusz segítség, és még így is fájdalmat fogok neki okozni.
- Igen. Kész vagyok. – Határozottan csillognak íriszei. Megemberelve magam, megfeszült testtel és idegekkel illesztem magam bejáratához. Na, most kell csak uralkodnom magamon. Ahogy lassan magába fogad idegeim pattanásig feszülnek. A gyönyör, ahogy forró teste szorítja az enyémet, megőrjít. Szemeit összeszorítja fájdalmában. Összeszorul a torkom. Várok, amíg szorítása nem enged. Szégyenemre úgy érzem, ha megmozdulok, rögtön elmegyek. Uralkodnom kell magamon.
Ütemesen kezdek el pumpálni csípőmmel. Minden mozdulat, újra és újra magába fogad édes teste. Körmeivel nemegyszer végigszántja a hátam. Állatias nyögések törnek fel belőlem. Istenem… Nem tudom érzetem-e valaha ennél nagyobb örömöt. Sóhajai, nyögései csak úgy simogatnak, hangja kerget az őrület felé. Egyedül Őt érzem, és csakis Őt. Mindenhol.
Egyre gyorsabb tempóra váltok. Kezdem érezni, hogy nemsokára vége, és együtt repülhetünk a fellegek közé.
Hatalmas nyögéssel engedem bele magomat testébe. Velem együtt jut el a csúcsra.
Mellé esve zihálunk nem is tudom meddig. Legvadabb álmaimban sem hittem, hogy ilyen észveszejtő lesz. Olyan naivak voltak a képzelgéseim.
Magamhoz szorítom forró testét. Bárcsak örökké így maradhatnánk. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat.
~§~
Reggel mikor felébredek jegesen mar szívembe a tudatosodás. Itt az idő, el kell mennem. Soha többé nem láthatom. Oldalra fordulok. Békésen szuszog hozzám bújva szerelmem. Gombóc keletkezik a torkomban, nem tudom elég erős vagyok-e. De muszáj megtennem. Érte, hogy békés életet élhessen, és ne a tanárával kelljen együtt lennie. Mellettem nem lehet családja, nem vehetem el, és nem lehetnek gyerekeink. Ahogy végigszántanak fejemben a gondolatok keserűen elfintorodom. Nem tart minden álom örökké, nem is tudom miben reménykedtem. Csak fogadd el, tovább lépni viszont nem tudom hogy valaha is képes leszek-e.
- Tashu... Szívem. Ideje felkelni. – Pillekönnyű csókkal ébresztem. Mikor felhúzom az ágyon összerezzen.
- El tudsz menni egyedül lefürödni, vagy segítsek? – Ez az arc. Elmosolyodom, vicces ahogy gyötrődik, nagyon látványos. Ennyire azért nem fájhat, tudom hogy nagy színész. De ha ezen múlik felkaphatom és bevihetem a karjaim közt akár egy hercegnőt.
- Egyedül is tudok járni. – Elbotorkál az ajtóig. Nyelek egy nagyot mikor becsukódik mögötte az ajtó. Egyedül vagyok, és ez így is lesz életem végéig, képes leszek ezt elviselni? A magányt ahogy egyre csak belülről szaggat szét és emészt fel? Nem voltam még ilyen helyzetben. Hosszú életem során eddig csak egyszer voltam szerelmes. Hosszú hónapokon át depressziós voltam utána, de igazából sohasem kaphattam meg akire vágytam. De most itt van Tashu, mindenét nekem adta, ahogy én is mindenemet felajánlottam neki. Tőle elszakadnom, új életet kezdenem és nem a régi árnyékában élni. Lehetetlennek tűnik. Leélem szépen a maradék éveimet, magányomban, s mikor elviszi a halál kedvesemet, önnön végzek magammal. Nem élhetek olyan világban amelyben Ő már nincsen.
Összepakolom a fontosabb dolgaimat. Lemegyek a nappaliba körülnézni hogy van-e még valami a fontos. Ledobom a kanapéra bőröndöm. Mellé ülve temetem kezeim közé arcomat. Pár perc múlva felemelem a fejem. Oldalra nézve megakad a szemem valamin. Elkomorulok.
Odasétálok és megforgatom kezeim közt az ezüst gyertyát. Megtegyem? Meg kéne?
Tashu sápadtan sétál le a lépcsőn, hozzám bújva rejti arcát mellkasomba. Komoran nézem. Kezemet fejére simítva altatom el. Szemei lassan lecsukódnak. Elkapva testét fektetem el a kanapén.
Szinte semennyi erőm sem maradt, de ehhez nem is nagyon kell, egy ember is képes lenne megcsinálni. Kezembe veszek két ezüst gyertyát meggyújtom két oldalamon és leteszem őket, rózsaolajat kenve a kezemre simítom végig a kanócig őket. Felejtésvarázslat, csak nem magamon alkalmazom. Nem fog sokáig hatni, nem tudom mindenkivel elfelejtetni, hogy itt jártam, csak arra elég, hogy könnyebben feldolgozza, hogy elmentem és hogy időt nyerjek. Bárcsak rajtam is működne, de az én elmémet már nem ilyen könnyű kijátszani. Ha szerencsém van, sosem nyeri vissza száz százalékosan a velem kapcsolatos emlékeit. Mély levegőt veszek amikor elmondom a kívánságom. Nem este van, és még az alkonyhoz sem közelít, de remélem így is működni fog ha bevetem csöppnyi erőmet.
Mikor befejezem szomorúan nézek a mögöttem békésen szuszogóra. Fájdalma még álmában is látszik. Ahogy hat a mágia, vonásai lassan kisimulnak. Maga alá teper a gyötrelem. Ez a helyes. Így könnyebb lesz neki. Felkapom és berakom a kocsiba, becsatolom az övét majd visszamegyek azért a pár bőröndért amit összepakoltam. Később jönnek a maradék cuccért.
Olyan lassan vezetek ahogy csak tudok. Idegesen markolászom a kormányt. Nem akarom ezt, egyszerűen nem…
Megállok a házuk előtt. Utoljára kezembe veszem kincsemet. Megcsókolom, lágyan, simítom akár a csendes szellő. Szemeimet összeszorítva emelem ajkaim homlokához, szívom magamba illatát, szorítom erősen.
~§~
(ZENE)
Élettelenül meredek ki a repülőgép ablakán, a fájdalom felismerhetetlenségig torzítja szívem. Képes lennék itt helyben végezni magammal.
Mikor megérkezem Párizsba elöntenek a nosztalgikus emlékek. Mióta is jártam itt. Talán száz-százötven éve? Kitudja. A bánat hozott haza. Beülök egy taxiba, elnavigálom hova vigyen, ideje hazamenni.
Egy szép panelház legfelső emelete a családomé mióta csak megépül a ház. Nem egy mai darab, mégis ezért lehet olyan híres. Hogy bejussak egy hatalmas tömegen kell átverekednem magam.
Beérve rögtön a teraszra visz az utam. Az erős szellő belekap a hajamba és felrántja. Érzem, összetörtem, porrá lett a szívem.
~§~
Gyötrelmesen telnek a hetek. Pénzem van, így nem kéne dolgoznom, de egyedül, itt, ebben a hatalmas házban megőrülnék, így jobb híján az utcákat járom. Nem akarok dolgozni menni, még nem érzem magam késznek arra, hogy hosszú távra földbegyökerezzek. Vajon Tashu hogy van? Visszatért már a megszokott, szép kis életéhez. Sikerült? Elfelejtett?
Minden éjszakám szenvedés, forgolódom, nem bírok aludni, ezt az állításomat alátámasztják a hatalmas karikák a szemem alatt. Nem az-az ember néz vissza rám a tükörből akit eddig ismertem. Az-az ember elveszett. Vagy inkább csak örök szerelme mellett maradt végleg. Jobb is így. A mellkasomban tátongó űr betölti elmémet minden egyes percben, nem vagyok képes szinte semmire, mintha csak egy báb lennék, egy lélektelen porhüvely, talán így is van.
Céltalanul bolyongok az éjszaka kellős közepén a parkban. Egy árva lélek sincs. Sejtelmesen felvillannak Tashuról az emlékképeim. Miért kell ennyire kínozni? Elmosolyodom, ahogy nevető arca feldereng előttem. Napról-napra egyre gyönyörűbb. Leejtem fejemet, csak bámulok magam elé. Ezek a képek egyre nagyobb szenvedést okoznak, egyre valóságosabbak. Vágyakozva nézem felém futó hű mását.
Csak úgy fejlődnek a hallucinációk, mintha hozzám szólna, kezét arcomra simítaná. Az élet kegyetlen iróniája hogy még most is csak őt látom.
- Tashu… - Megsimítom arcát. Beszívom édes illatát, szorosan hozzám bújva zokog fel.
Érzem.
Lassan jut el fáradt elmémig a valóság.
Tényleg itt van?
Ijedten nézek végig rajta. Ő nem lehet itt! Hogyan? Mikor elenged ráncolja homlokát és szemöldökét. Idegesen mered rám. Szemei könnyeznek a dühtől, vagy talán a boldogságtól, megkönnyebbüléstől. Kezét lendíti és egy meglepően erős pofont vág le nekem. Bennem reked a levegő. Meglepődve, hatalmasra nyílt szemekkel meredek rá.
- Hogy tehetted ezt velem?! – Úgy fújtat akár egy felháborodott kismacska. Karjaim közé vetve magát csókol meg forrón, szenvedélyesen, szerelmesen. Eddig halottnak vélt szívem újra dobogni kezd. Egyetlen szerelmem, soha többé nem engedlek el.
Tashu:
Egyszerűen nem bírok arra gondolni hogy elmegy... El fog menni és soha többet nem láthatom. A bíróság ezt direkt csinálja... Ennél nagyobb fájdalmat is rég éltem át. Végre, életemben először megtaláltam életem szerelmét és most... El kell majd mennie. Itt kell hagynia. Soha többé nem láthatom, ahogy ő sem engem. Mondjuk... Ez a büntetés még mindig jobb, minthogy megöljék őt. Mindennek van jó oldala igaz? Legalább élni fog... Biztonságban éli majd életét valahol.. Remélem majd... Majd talál valakit, akivel ismét boldog lehet. Legalább ő legyen boldog. Csak ez érdekel... Hogy mi lesz velem? Az nem fontos. Majd valahogy túlélek. Valahogy...
Miután lezuhanyoztam és felöltöttem magamra ruhámat, hulla sápadtan, akár egy zombi, sétálok le Kradhez. Fájó szívvel bújok oda hozzá, s temetem arcom ruhájának anyagába. Utoljára lehetek így vele...Ebben a házban. Utoljára szívhatom magamba jellegzetes illatát. A Krad illatot, amit nagyon szeretek. Utoljára ölelhetem őt úgy, ahogy senki mást. Kezét fejemre helyezi. Mi ez? Hirtelen mintha elnehezülnének a szemhéjjaim... Álmos vagyok. Kezdek homályosan látni mindent....Összeesek.
***
Kissé furcsán kelek fel másnap. Üresnek érzem magam. Mintha valami...Vagy valaki hiányozna az életemből. Fáradt vagyok még, nem tudom mennyit sikerült aludnom, de szerintem kevés volt. Szemeimet dörzsölgetve bújok ki ágyamból. Várjunk csak. Miért vagyok utcai ruhában? Érdekes. Lehet hogy tegnap valahol voltam a barátaimmal? Elképzelhető.
-Jó reggelt...-sétálok le álmosan a lépcsőn, és köszönök szülimnek. Visszaköszönnek, de valahogy olyan furcsának tűnnek. Mintha... Valami miatt aggódnának értem. Nem értem mi bajuk van. Valószínüleg látják rajtam hogy nem igazán értem miért néznek így,, így visszatérnek megszokott életükbe, és már nem bámulnak. Nem értem mi volt ez... De nem is nagyon érdekel. Bekapok valami haapnivalót, és hátamra veszem táskám, s indulok el a suliba. Azt hiszem bekattantam. Miért viselkednének anyáék furcsán? Miért érezném úgy, hogy valaki vagy valami hiányzik? Egyszerűen hülye vagyok. Ennyi az egész. A suliba érve azonban egyre furcsbb dolgok történnek. A lányok az osztályteremben valami Krad nevű tanárról beszélgettek, hogy milyen kár hogy elment a suliból, és most külföldön tanít. Krad? Miért cseng ismerősen ez a név? Kezdek tényleg bekattanni. Fejemet a padra döntve hallgatom a lányok viháncolását, és hisztijeit, ahogy arról a bizonyos Krad-ről beszélnek.
- Olyan nagy kár hogy külföldre ment... Ő volt az egyetlen tanár aki jól nézett ki! - nyafogták kórusban. Jól nézett ki? Miért... hogy nézett ki? És mégis miért csak én nem értem miről van szó? Kihagytam volna egy évet, vagy mi? Lehetetlen hogy ne ismerjek egy tanárt! Hiszen ide járok, ebbe az iskolába, ráadásúl engem minden tanár ismer, és ez visszafelé is igaz... Akkor mégis miért? Kezd fájni a fejem... Olyan hülyén érzem magam, és ez az üresség ami gyötör belülről... Borzalmas.
- Hé, Tashu! - jön oda hozzám az egyik fiú osztálytársam. Felegyenesedek a padomban, és kérdőn nézek rá. Hamisan mosolyogva méreget, és a körülötte lévő fiúk hangosan röhögnek. Nem értem...Mi ez?- Tudod, apám is annál a bíróságnál dolgozik ahol elítélték a drága Kradedet.
Mi az hogy az én drága Kradem?
- Ne haragudj, de nem egészen értem mit akarsz ezzel mondani.-mondom nyugodtan. Nem hagyják annyiban. A srác megragadja a karom, és felhúz a székemből.
- Gyere, mutatunk valamit.- vigyorog, s kifelé húz a folyosóra, egy régi tablóhoz, majd felmutat egy bizonyos Krad Ewon képére. Lefagyok... Hirtelen az az érzés, ami egészen ébredésem óta nő bennem, az az elviselhetetlenül fájdalmas üresség, ami átjárja a testem, megnövekedett... Érzem ahogy kitölt. Nehézkesebben véve a levegőt, megrökönyödve meredek a kis képre... Krad...? Hirtelen beugrik pár dolog...Képek, jelenetek... Ahogy előszőr láttam őt a teremben. Mikor külön órákat tartott csak nekem...A szerelmi vallomásom...Azok a boldog napok amiket mellette töltöttem...Az a nap, mikor elraboltak és ő... Ő varázslattal mentette meg az életem...Mikor a bíróságon találkozunk simét...Az ítélet, ami pecsétet nyomott mindkettőnk életére.... Az utolsó együtt töltött esténk.... És végül... Hogy átölelem őt... Ám itt mindennek vége. Arcomat kezeimbe temetve térdelek le a földre. Kerekre nyílt szemekkel bámulom a földet, pár könnycsepp is legördül arcomon. Kell egy kis idő, hogy ezt feldolgozzam... Már midenre emlékszek. A fejem ingatva állok fel, és ragadom meg a srác felsőjét, amjd nyomom a falhoz.
-Tudod hova ment igaz? Hogy hova száműzték?! Mondd el!MOST!-kiáltom kissé idegesen. Feltehetőleg megijedt, mert azonnal kitálalt. Nem érdekel már semmi. Hogy éppen suliban avgyok, a cuccaim a teremben vannak, anyámék otthon, bukásra állok majdnem minden elméleti tárgyból... Csak Krad jár a fejemben. Rohanni kezdek, ki a főbejáraton, egyenest hazafelé.
***
A párizsi reptéren állok. Nem hoztam magammal semmit, abban a ruhában jöttem, amiben ma reggel felkeltem. Szüleimmel jól összevesztem otthon, mikor megtudták hogy Párizsba késülök Kradhez. Nem akartak elengedni, én pedig olyat tettem amit még eddig soha... Elbúcsúztam tőlük, ugyanis nem szándékozok visszamenni. Krad nélkül nem. Mindenki szerint baromság amit teszek, elvégre azt sem tudom mi merre van egy ekkora városban... De Krad nélkül nem bírok élni. Meg kell őt találnom, ha kell akkor egész nap keresem, alszok az utcán pad alatt, csak találjam meg! Bármi áron! Nem is habozok tovább. Azonnal elindulok a hatalmas városban. Temérdek múzeum mindenütt, templomok, és gyönyörű építmények hada. Sok mindenütt keresem, jól el is tévedek. Sötétedés után kezd eltűnni a remény, ami idáig táplált, és hajtott, hogy keressem. Elkeseredetten lépkedek a park kikövezett útján. Már este van, esélyem sincs megtalálni. Párizs szép hely... Bár szebb lenne ha megtalálnám végre Kradet. De ha megtalálom... Nem hagyom szó nélkül az emlékezetemet befolyásoló varázslatát! Az is egyszer biztos! Magam előtt rúgdosok egy kisebb követ, és a cipőm orrát bámulva sétálok. Kezd hűvös lenni. Megállok, és körbenézek. Valahol kell lennie valaminek, ahol aludhatok... Ahogy a tájat kémlelem, megakad a tekintetem valamin...illetve valakin. Hosszú, fekete haja derekáig ér. Széles vállak, izmos hát, férfias megjelenés, és lila tincsek elvétve a hajában... Hiszen ez... KRAD! Megtaláltam volna? Azonnal rohanni kezdek felé, időközben ő is megfordul. Engem néz. Már semmi,kétség, ő Krad! Megtaláltam! MEGTALÁLTAM! Megemberelem magam, nem ugorhatok egyből a nyakába. Elég furcsán néz ki... Mintha szellemet látott volna.
-Krad...? Krad, jól vagy? Krad!-simítom kezem arcára. Jó párszor kimondom nevét, mintha attól tartanék, hogy elfelejtem. Még mindig nem tesz semmit, csak bámul... Nem érdekel túlzottan, megtaláltam! Hnagosan zokogva bújok hozzá, és ölelem át őt szorosan. Nem akarom elengedni, félek, ha megteszem, megint eltűnik...
- Tashu...- megsimítja arcom. Végre! Hallom hangját, érzem illatát, a melegségét, a szeretetét ami felém áramlik belőle... Hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, a megkönnyebbűltségemet mérhetetlen düh veszi át. Homlokom és szemöldököm ráncolva meredek rá. Szemeimben fellángol a düh és a harag, de egyben a megkönnyebbülés, és a boldogság fénye is. Elengedem, és lekeverek neki egy erős pofont. Beleadtam mindent, ennyi kell, hogy megérezze mennyire dühös vagyok. Úgy érzem magam mint egy kölyökmacska, aki idegesen fújtat anyjára, mert valamit megtiltott tőle.
- Hogy tehetted ezt velem?! - fújtatom dühösen, majd karjai közé vetve magam, forrón, és szenvedélyesen csókolom meg. Most már nem engedlek el... Örökké melletted maradok, meg fogsz unni, olyan sokat fogok a nyakadon lógni, és egész nap a véredet fogom szívni, akár egy pióca!
Viszonozza csókomat, és kicsit el is méllyíti, majd elvállva ajkaimtól, néz rám. Kezét arcomra simítja. Szemei könnyeznek, és széles mosollyal arcán néz rám. Szemeibe nézek. Még mindig dühös vagyok rá, de nem bírom ki, én is elmosolyodok. Az idilli pillanatnak hasam hangos korgása vet véget. Na igen... Ez egy filmben máshogy történt volna, valószínüleg a főhős csávó, megkérte volna anő kezét, és happy end meg minden... Ez a valóságban nem így van. Főleg hogy mindketten pasik vagyunk, ráadásul a hasam arcátlan módon követeli az ételt, és ezt hangos morgással adja tudtunkra. Krad egész halkan felnevet.
-Gyere...-fogja meg kezemet, és indul el velem. Még mindig mosolyog. Egész úton nem szólunke gymáshoz... Pedig lenne mit mondanom neki, és valószínüleg neki is nekem, de jobb ez így. Kell egy kis idő, mire mindketten felfogjuk, hogy tényleg itt vagyunk, megint egymásnak, mindketten. Ráadásula világ legromatikusabb városában. Felvisz lakására, és eltűnik a konyhában. Addig én leveszem a cipőm, és beljebb merészkedek. Nos... Előző háza nagyobb volt, viszont nekem ez... Valahogy ottonosabbnak tűnik. Leülök a kanapéra, és felsóahjtva nézem a plafont. Nem kell sokat várnom, Krad valami leves szerűséggel tér vissza, és leülve mellém, nyomja a kezemben az ételt.
-Köszönöm.- Kezdek el enni. Úgy eszek, mintha már jó ey éve nem kerültem volna kaja közelébe. Még mindig mosolyogva néz engem. Miután befejeztem, megtörölve aszám, térdelek fel a kanapén, és csókolom meg megint, majd ülök át ölébe.
- Honnan tudtad hogy itt vagyok? Nem... Hogyan tört meg a varázslatom?-kérdezi a szemeimet nézve. Erre egyszerű választ adnom...
- Az egyik osztályátrsamnak hála. Megmutatta a tablót, amin te is szerepelsz.. Onnan ugrottál be... Utána kifaggattam, és elmondta hogy Párizsba jöttél. Az apja annála bíróságnál dolgozik, ahol az ítéletet hozták.-mondom mosolyogva.- És soha többet nem megyek el tőled! Örökre melletted maradok, meg fogsz unni a végére, annyira sokat fogok a nyakadon lógni! Az év minden napján, a nap minden percében, sőt másodpercében melletted leszek! Nem fogsz tudni elmenekülni tőlem! Ezt garantálom!
A fenyegetésem nem ért sokat, csak annyit értem el vele, hogy felnevetett, és lenyomott a kanapén, így alatta feküdtem, és megint ő volt felettem.
- Vállalom a kockázatot...Tasu.-mosolyog rám, és csókol meg. Átkarolom ynakát, és viszonzom a csókot. Nme igazán tudom mennyi ideig faltuk egymás ajkait, de nem is számít igazán. A lényeg, hogy megint vele vagyok, és többet nem engedem el. Ahogy ő sem engem. Ebben biztos vagyok.- Tashu....Szeretlek.
Elmosolyodom eme kijelentésen, a jellegzetes mosolyommal. Boldogság önt el... Azt akarm hogy soha ne érjen véget ez a pillanat. Örökre mellette akarok maradni...
-Én is téged, Krad.
Krad:
- Gyere… - Húzom magam után életem értelmét miután hangosan felmordult a hasa. Gondolom éhes, nem lehetett könnyű idáig eljönnie, egyedül.
Felvezetem a házba, a konyhában meg meleg ételt készítek neki. Mikor végzek megkeresem. A nappaliban találok rá elnyúlva a kanapén. Biztosan fáradt.
Elégedetten kezdi el enni az ételt, én meg mérhetetlen örömmel és szeretettel nézem Őt. Szerelmem, én érted élek.
- Honnan tudtad hogy itt vagyok? Nem... Hogyan tört meg a varázslatom? – Végig ezen gondolkodtam főzés közben. Gyenge varázslat, nem nehéz megtörni, de mégis érdekel a kiváltó oka.
- Az egyik osztálytársamnak hála. Megmutatta a tablót, amin te is szerepelsz.. Onnan ugrottál be... Utána kifaggattam, és elmondta, hogy Párizsba jöttél. Az apja annál a bíróságnál dolgozik, ahol az ítéletet hozták. És soha többet nem megyek el tőled! Örökre melletted maradok, meg fogsz unni a végére, annyira sokat fogok a nyakadon lógni! Az év minden napján, a nap minden percében, sőt másodpercében melletted leszek! Nem fogsz tudni elmenekülni tőlem! Ezt garantálom! – Mosolyogva karolom át a derekát és csókolom meg forrón. Tudom, hogy soha többé nem engedem el. Soha!
- Vállalom a kockázatot...Tashu. – Szenvedélyesen falom ajkait, Isten tudja mennyi ideig, de ez pont jó így.
- Tashu....Szeretlek. – Nem tudom hányszor mondtam már neki, és ki tudja mennyiszer fogom még, életem leggyakoribb mondata lesz.
- Én is téged, Krad.
A szerelem átkarol és összezár bennünket. Sosem tudhattam mi a teljesség, a tökéletes boldogság, de ez a gyermek, Tashu, Ő ráébresztett, megmutatta nekem! Nem lehetek elég hálás érte, csak annyit tehetek, hogy feltétel nélkül, és örökké szeretni fogom.
VÉGE
|
