Ismét egy befejezett, ismét Gennel.

Nem az elsõ, nekem mégis nagyon sok szempontból különlegesség.



Mindenkinek jó olvasást kívánok.

__________

Karakterek:

Cyrus (Gen)

Toni (én)

Zenének ezt ajánlom hozzá.

_________

Toni

Az elém táruló látvány most, ennyi idõ után is képes teljesen elvarázsolni.

Kína és Nepál határán vagyunk, a Lhoce magasodik felettünk a maga 8516 méteres magasságával. A Föld negyedik legmagasabb hegye. Sok nyolcezer felettit láttam, a tizennégybõl már csak ez a szépség hiányzik és az Everest. Könnyû, ha az embernek nincs mit vesztenie, nem kell semmire pénzt költenie, csak erre. Bár az, hogy ez mekkora öröm, relatív. A tökéletes magány érzése egyrészt felüdülés, hiszen a saját életem nem ár egy jó mászásért, de azt tudni, hogyha egyszer vége lesz, senki nem fog könnyeket ejteni értem…

Az alaptáborban én vagyok az egyetlen, aki nem szól haza senkinek semmiért, mert ugyan kinek és ugyan miért? Anne csak ünnepekkor jelentkezik és nekem ez így jó. Kim maradjon meg az emlékeimben, nem akarok és nem is tudok róla senkivel beszélni. Õ csak az enyém marad. Örökre.

Amikor végre elérjük az alaptábort, elkezdünk pakolni. Akik lent maradnak, összeszedik a holmijukat, mi viszont csak másnap kezdjük meg a mászást.

Rossz érzéseim nincsenek. A hegy nincs benne az ismert, tíz legnehezebb hegy között. Sokkal rosszabbakat másztam már meg, nem lehet semmi baj. Bár a negyedik legmagasabb, nem jelent akkora kihívást. Nincsenek cseles és szeszélyes viharai sem, legalábbis nem annyi, mint a többieknek, mi is csak azért nem indulunk ma, mert ki szeretnénk pihenni magunkat. Az expedíció vezetõje kerített sherpákat, akikkel most az anyagiakat vitatja meg, míg  páran csak lézengenek és a mellettünk induló spanyolokkal beszélgetnek. Én egy ponton állok. Nem néztem senkire, az arcokat sem tudom felidézni, nem beszéltem a vezetõn kívül senkivel. Csak nézem.

Te is hazaengedsz, mi? Nem hagyod, hogy a szeretteimmel legyek, igaz? Hatalmas vagy és gyönyörû. Félelmetes érzés itt állni és nézni téged. Téged, akihez hasonlók vettek el tõlem mindent.

Gyûlöllek… mégsem tudok élni nélkületek.

-  Csodálatos, igaz? - A hangra picit összerezzenek, és hátranézek. Cyrus Laelinzo. Ismerem. Legalábbis olvastam róla, elég sokat.

- Mindegyik fenséges - hagyom rá.

- Nem gondoltam, hogy egy hozzád hasonló magányos farkas is velünk jön - mondja kedvesen.

- Nem terveztem, hogy veletek tartok. De õ a következõ a listámon és minél elõbb fel akarok jutni. - Megfordulok, már õt nézem. - Te is így érzed, nem? Ha jól tudom, téged várnak otthon. Neked haza is kell térned.

Amíg nem válaszol, van idõm megfigyelni.

Istentelenül zöld szemek, pokolian helyes arc, barna haj. Gyönyörû férfi. Magasabb és férfiasabb, mint én. Sokkal… de idõsebb is. Ezt is tudom.

Sajtó.

- Téged senki sem vár otthon, igaz? - kérdezi.

- Rég óta nem vár rám sehol senki - hagyom rá. - Nincs mit vesztenem.

Tekintetem ismét a hegyre vezetem.

Csodálatos szörnyeteg…


Cyrus

Nem minden nap láthat az ember ilyen fenséges dolgot, mint amilyen ez a hegy, kivéve persze, ha ilyen helyen lakik az ember, de úgy gondolom, hogy még akik itt laknak – FÕLEG, akik itt laknak – azok is csak csodálni tudják ezt a tájat. Magasba törõ, zord sziklák, havas táj mindenhol, amerre csak a szem ellát… csodálatos. A Nirvánát, a végsõ valóságot valahogy így tudom elképzelni. Friss levegõ, teljes testi, lelki béke, nyugalom. Persze, ott viszont már nincsen ezen hegyek irtózatos réme, miszerint könnyedén odaveszhet az ember, hanem csak a táj nyugalmas, néha kissé szeszélyes csodája. Remélem, következõ életemben is sikerül majd lejjebb dolgoznom szennyfoltjaim, és hamarosan elérhetek a világmindenséggel való egyesülés boldog tudatlanságába, ahol nincsen más, csak béke, nyugalom és szeretet.

Húgom mindig nehezen akar elengedni, félt engem, de õ nem érzi, milyen jó elszakadni attól a léttõl, melyet egyesek életnek hívnak, és itt lenni, érezni ezt a feltöltõ, mindent átható energiát, és életre kelt mesés valóságot. Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer megtapasztalná, soha többet nem bírná abbahagyni, viszont õ túlságosan kötõdik ahhoz a világot, melyet ilyenkor könnyû szívvel hagyok én magam mögött. Ez lehet az oka annak, hogy annyi év óta sikertelenül próbálom meggyógyítani, csak javulásokat tudtam elérni nála, mert annyira kötõdik ahhoz, hogy õ bizony beteg, és az orvosok is megmondták, hogy nem fog sohasem meggyógyulni, hogy nem tudja ezt a gondolatot elengedni, így a betegségéhez is görcsösen ragaszkodik. Nem kellene.

Nem szabad az embernek a múltjához ragaszkodni, akkor csak elveszi az esélyét a boldog jövõnek. Sokan ezt nem értik meg, így meg sem ismerhetik a teljes, gondtalan szabadság érzését. Mint például ez a szõke szépség itt, elõttem, aki oly elmélyülten, szerelmesen, mégis haragosan nézi ezt a tájat. Toni Hillary, annak a bizonyos Hillary-nek az unokája, aki elsõként mászta meg a Mount Everestet. Olvastam már róla, hallottam már róla, de még sosem láttam õt élõben, csak képekrõl, mégis fölismerem.

- Csodálatos, igaz? – szólítom meg lassan mellé sétálva. Nem akartam megijeszteni, úgy tûnik, mégis összejött, hisz összerezzen. Hátranéz rám, és elámulok szemének feketéjén. Sohasem láttam még ilyen sötét, feneketlen szempárt, ez viszont elkápráztat. Annyi fájdalom, magány és szomorúság búik meg bennük, úgy érzem, muszáj tennem valamit, hogy eltûnjenek mellõle ezek a sötét árnyak. Körbeveszik, szétcincálják, nem eresztik. Nem kellenek õk ide.

- Mindegyik fenséges – bólint, de nem folytatja a kommunikációt, így rám marad azon feladat, hogy fönt tartsam ezt az eléggé egyoldalúnak kezdõdõ beszélgetést. Mindegy. Segítenem kell rajta, nem hagyhatom, hogy örök életében körülvegyék õt ezek a fekete, éjsötét árnyak, entitások, melyek csak arra várnak, hogy a mi világunkon is testet ölthessenek, és elszívhassák az összes pozitív érzelmét és energiáját. Kár lenne egy emberért, pláne ilyen szépségért.

- Nem gondoltam, hogy egy hozzád hasonló magányos farkas is velünk jön – jegyzem meg ismét csak a hátának.

- Nem terveztem, hogy veletek tartok. De õ a következõ a listámon és minél elõbb fel akarok jutni – mondja, és ismét megfordul, hogy rám nézhessen. - Te is így érzed, nem? Ha jól tudom, téged várnak otthon. Neked haza is kell térned. – Hogy kell-e? Igen, kell. De hogy akarok-e, az más kérdés. Ha nem ragaszkodna a húgom ennyire görcsösen a betegségéhez, legszívesebben ide költöznék, és hoznám magammal õt is. Itt, még ha meg is halnék, vigyáznának rá, gondoskodnának róla. Egy nõi kolostorban boldogan élhetne, de õ inkább a borzalmas, energia szívó nyugati világot választotta ehelyett a csoda helyett.

- Téged senki sem vár otthon, igaz? – kérdezem válasz helyett. Úgyis tudja, hogy vár engem a húgom, és én is tudom, hogy õt viszont senki nem várja. Mégis, kommunikáció. Az meg már haladás, ilyen óriási tüskékké formálódott aurájú emberrel.

- Rég óta nem vár rám sehol senki. Nincs mit vesztenem – sóhajtja nehéz szívvel, és tekintetével ismét a hegy vonulatait falja. Gyönyörû. Hogy melyik? A hegy is, és õ is.

- Aki azt mondja, hogy nincs mit vesztenie, azoknak van a legnagyobb veszteni valójuk – mondom. Választ nem kapok, csak egy szkeptikus horkantást, pedig ez így van, én is itt tanultam meg. Elõször én sem reagáltam másként, ám a bölcsességeknek van olyan tulajdonságuk, hogy nem az elsõ pillanatban, hanem majd csak pár óra, esetleg pár év, vagy pár évtized múltán lehet csak megérteni õket, mikor olyan helyzetbe jutunk, ahol értelmezhetjük. Most õ sem hiszi – majd fogja.

- Azt mondod, neked kevesebb veszteni valód volna, mint nekem? – kérdez vissza pár perc némaság után, megtörve a csöndet. Félreértett, gondoltam.

- Nem. Én azt mondom, hogy neked több veszteni valód van bárkinél. De ezt nem nekem kell elmagyaráznom, majd úgyis rájössz – mondom, és elmosolyodok. Most aztán összezavartam, sajnálom. Már értem mesterem, hisz én is ilyen voltam, és sohasem értettem, hogy éppen mit akar kihozni a mondandójából, folyton össze voltam zavarodva, zsongott a fejem. Már értem õt, és azt is, miért nem akart sohasem magyarázatot mellékelni melléjük. Ezek olyan dolgok, amiket az embereknek saját maguknak kell érezniük.

- Hát persze… - horkant, és elfordul, ignorálva engem. Nem akartam megbántani, de úgy érzem, ahelyett, hogy elûztem volna, csak még hangsúlyosabbá tettem múltja fájdalmát. Sajnálom. Talán jobb lenne, ha kicsit máshogy fognék hozzá a segítségnek. Egy olyan segítségnek, amibõl láthatóan nem kér, de én képtelen vagyok nézni szenvedését. Túl sok, túl erõs. Nem egészséges.

- Gyere, lassan besötétedik, mindjárt kezdõdik az eligazítás – érintem meg könnyedén a vállát, de nem teszem rá a kezem, csak épp, hogy jelzem, még itt vagyok.

- Menj csak, én késõbb megyek. Az eligazításra visszaérek, de még úgyis teljesen másról beszélnek – mondja rám sem pillantva. Tudom én, mikor küldenek el, ha finoman is, így nem erõltetem, hogy jöjjön velem, bár jobb szerettem volna, ha velem jön. Mindegy, lesz még alkalmam jobban megismerni, úgyis be fogok törni tüskés, szomorúságból szõtt páncélja mögé. Érdekes fiú, kíváncsi vagyok rá.

Eszembe jut, hogy ha nincs még partnere, akkor aludhatna a sátramban, így visszafordulok, de hátának látványa megakaszt mondanivalómban. Jól van, most ennyire nem kér belõlem, majd késõbb megkérdezem. Nagyot sóhajtok, visszanyelve mondanivalómat, és csendben távozok. Ha nyugalomra vágyik, hát nyugalomra vágyik, bár nem éppen a helyes módon. De majd úgyis megtanítom meditálni, úgy akkor sokkal nyugodtabbá tud majd válni.



Toni

- Aki azt mondja, hogy nincs mit vesztenie, azoknak van a legnagyobb veszteni valójuk – feleli, bár nem vártam, hogy visszareagál. Felhorkantok: ez hülyeség. Nekem ugyan mi vesztenivalóm lenne? Elvettek tõlem mindent…. minden örömöt és boldogságot, mindent, csak a fájdalmat, a gyászt hagyták a szívemben és a magányt. Azt, amitõl néha megfulladok. Ha nem lennének a hegyek, már beleõrültem volna. De így visszavágok! Mindegyiküknek.

- Azt mondod, neked kevesebb veszteni valód volna, mint nekem? – kérdezem, mikor gondolatmenetem végére érek. Látom, beszélgetni akar és nincs ellenemre.

- Nem. Én azt mondom, hogy neked több veszteni valód van bárkinél. De ezt nem nekem kell elmagyaráznom, majd úgyis rájössz.. – Mosolyától nekem is picit jobb lesz a kedvem, de nem l ki az arcomra. Nem hagyom. Õt pedig nem igazán értem, de olyan különleges energia árad belõle, hogy nem tudom, nem akarom csak úgy elzavarni. De nem mutathatom, hogy élvezem a társaságát. Nem szabad… El kell mennie, mielõtt elmosolyodom a hangjára, a szavaira, a tekintetére…

- Hát persze… - Próbálom ignorálni, hátha magától elmegy, de nem adja fel, ismét megszólal. És ismét olyan a hangja,mint valami fénycsóva. Áthatol a sötétségen… és csak rá figyelek.

- Gyere, lassan besötétedik, mindjárt kezdõdik az eligazítás. – Ahogy hozzámér, mintha áram szaladna végig a testemen, de nem érint olyan erõsen. Mégis…

- Menj csak, én késõbb megyek. Az eligazításra visszaérek, de még úgyis teljesen másról beszélnek – mondom, és tudom, ebbõl érteni fog. Muszáj értenie.

De szerencsére meg is érti, hallom, hogy távozik. Felsóhajtok, mikor végre ismét egyedül leszek, és tekintetem utána fordítom.

Kim, gyûlölnél, ha vonzódnék hozzá? Szabad nekem rajtad kívül mást is szeretni? Szabad más szívét közel engedni magamhoz?

Megválaszolatlan kérdéseimmel fordulok ismét a hegy felé, és hirtelen lágy szellõ simogatja az arcom. Mintha Kim érintene, mintha választ adna a kérdéseimre.

Szóval megtehetem, amire gondolok?

Nem kell ma is egyedül aludnom ma is?

 Amikor úgy érzem, hogy végre mehetek és eligazítás lesz, elindulok. A sátraknál meglátom a többieket, akik, a vezetõ tekintetét követve kíváncsian fordulnak felém. Nem ismerem arcról egyiküket sem, nem is érdekel senki, automatikusan, szinte öntudatlanul állok be Cyrus mellé.

 Pár perc, hogy minden fontosról szót ejtsünk. Megtervezzük a körülbelüli indulást, másnap reggel tízre, aztán közli a vezetõ, hogy mindenki menjen aludni. Mikor azonban oszlik a tömeg, mellém lép.

- Toni, hallottam, hogy te mindig saját sátorban alszol, ezért… - kezd bele kedvesen az ötven körüli férfi. Nem kifejezetten engem tisztel, hanem nagyapa emlékét, ezt nagyon jól tudom.

- Ma nem alszom egyedül. - Kijelentésemre a mellettünk álló Cyrus felém fordul, én pedig rá pillantok. - Már ha nincs ellenedre.

- Nem, nincs - feleli azonnal, mosolyogva.

- Akkor rendben, én eleszem magam holnapra, pihenjetek ti is! - A vezetõ lelép, Cyrus pedig mellém áll.

- Mehetünk? Már áll a sátor korábban felállítottam. - Bólintok, és követem.

Kissé elkülönülve, de nem túl messze verte fel a sátrat. Bent nincs meleg, nem fûtött, de nem is baj, szeretem, ha tudom, hogy hol vagyok. Itt nem kell luxus.

Kipakolom én is az ekkorra már bevitt hátizsákból a hálózsákot, és mivel elég szûk a hely, közvetlenül mellette fekszem le.

- Olvastam, hogy a férfiakat preferálod - jegyzi meg félhangosan.

- Nem titok, igen. Egy kapcsolatom volt, egy férfival, elég régen. De ha zavar, ezt az éjszakát bírd csak ki, nem szólok hozzád többé. - nézek rá a sötétben. A szemei szinte világítanak.

- Ezt egy szóval sem mondtam - feleli. Ahogy kiteszem a kezem, az õ kezét találod meg azonnal, de nem húzom el azonnal. Ezt õ is észreveszi, elmosolyodik, és az ujjait az enyémekre kulcsolja. Mikor picit összerezzenek, megszólal. - Zavar?

- Nem mondtam ilyet - válaszolom, és kicsit ellazulok. - Nem kötõdöm senkihez, és ha te sem, akkor nincs bajom ezzel.

- Úgy érted akár közelebb is kerülhetek hozzád? - Kérdése halk, mintha bárki is figyelne minket.

- Nem engedhetem meg magamnak, hogy téged is elvegyen tõlem egy hegy. - Picit megremegek a felgyülemlõ emlékekre, de õ erõsebben szorít, így mielõtt a gondolataimba merülhetnék, hangja visszaránt.

- Mennyire engednél közel?

Egy pillanatig csendben vagyok. Kim jelet küldött, tudom, szabad. Túl kellene lépnem, legalább megpróbálni, hogy ha mást nem is, Kimet elengedhessem. És tudom, ez a férfi itt mellettem talán alkalmas erre. Megért, el tudja képzelni, hogy miért kockáztatom az életem.

- Ha visszatérünk a hegyrõl, megengedem, hogy megcsókolj. Onnantól minden rajtad áll.

Kimondott szavaim a levegõben pihennek, mikor halkan felsóhajt.

- Azt akarom, hogy visszagyere velem. - Követelem. Neki is szól és a hegynek is.

Õt nem engedem.

Nem lehet, hogy õ is.

Hinnem kell és nem lehet semmi baj. Tudom. Érzem, hogy vele minden rendben lesz.



Cyrus

Kezdõdik az eligazítás, és más itt is van Toni. Hogy tudja, mikor, és hogyan kell érkezni, hogy hatásos legyen a belépõ. Bár így is, úgy is felfigyelnének rá, hisz ki nem hallott még róla. Nem sok ilyen hegymászó van. A többiek tekintetétõl követve ide sétál, és megáll mellettem. Ohh, hát mégsem idegesítem?

Az eligazítás nem sok, úgyis csak olyanok vállalkoznak erre, akik ismerik a hegyek szabályait, szeszélyességeit, így ezekrõl nem sok újat tudnak mondani. Inkább csak az indulást, meg az állomásokat beszéljük meg, utána mindenki megy is aludni. Már épp fordulnék oldalra, hogy megkérdezzem, alszik-e velem, mikor a vezetõ mellénk lép, és elkezdi magyarázni, hogy tudja, hogy õ csakis egyedül szokott aludni. Ezt nem tudtam, de nem is baj, ugyanis úgy tûnik, most szakítani akar saját hagyományaival:

- Ma nem alszom egyedül – jelenti ki, mire felé fordulok. Jól gondolom, hogy velem szeretne aludni? - Már ha nincs ellenedre. – Dehogy van ellenemre! Ezt meg is mondom neki mosolyogva, mire végre, valahára egy mosoly halvány árnyéka sejlik föl szépséges arcán. Mivel mi ezt így szépen lerendeztük, vezetõnk elköszön, és elmegy aludni, én pedig követem példáját Tonival oldalamon.

Én már elõbb fölvertem a sátram, hogy nem most kelljen bajlódnom vele, mint ahogyan pár társunknak, ráadásul kicsit messzebbre is települtem, mint ahogy a nagy többség elhelyezkedett. Nem fûtöttem be, mert nincs értelme: hegyen vagyunk, az ember öltözzön be, de nem fûtsön. Majd a két test hõje úgyis bemelegíti, nem kellenek ide elektromos eszközök. Kipakolni is csak a hálózsákomat tettem ki, nincs értelme folyton ki-be pakolászni, csak ha esetleg valami rettentõen fontos dolog kell éjszakára.

- Olvastam, hogy a férfiakat preferálod – kezdeményezek beszélgetést, bár lehet, hogy egy kissé túl intimet. De nem baj, érdekel, hogy tényleg ilyen beállítottságú-e, mint jómagam. Talán esetleg lehetne is köztünk valami, ha így volna.

- Nem titok, igen. Egy kapcsolatom volt, egy férfival, elég régen. De ha zavar, ezt az éjszakát bírd csak ki, nem szólok hozzád többé – mondja, de tiltakozom: én egy szóval nem mondtam ilyet, sõt. Úgy érzem, akár lehet is valamennyi esélyem nála, fõleg, mikor az enyém mellé ejti kezét, és csak összerezzen, de nem húzódik el, mikor elmosolyodva összekulcsolóm ujjainkat.

- Zavar? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, de most õ mondja azt, amit nem sokkal ezelõtt én. Örülök, hogy nem húzódik el, sõt, annak még jobban, hogy úgy veszem észre, mintha árnyai fújnának most visszavonulót.

- Nem kötõdöm senkihez, és ha te sem, akkor nincs bajom ezzel. – Lefordítva: mivel neki nincs senkije, és ha nekem sincsen senkim, akkor nem zavarja ez a dolog, és… és akkor közelebb kerülhetek hozzá?

- Úgy érted akár közelebb is kerülhetek hozzád? – kérdezek rá halkan, alig megtörve a csendet. Szívem dobbanásai felgyorsulnak, meglepõen igazgatottan várom válaszát. Úgy érzem, valami sorsfordító fog történni most, nem egyszerû engedélyadás, vagy megtagadás. Mintha a hegy is lélegzetvisszafojtva várná válaszát, hirtelen elhalkul a szél is. Vagy csak az én figyelmem zár ki minden mást elmémbõl, kivéve Tonit?

- Nem engedhetem meg magamnak, hogy téged is elvegyen tõlem egy hegy. – Nem fog. Érzem, hogy nem fog elvenni tõle, sokkal inkább össze fog minket hozni. Azt nem tudom, hogy, de kettõnk sorsa most már csak még szorosabbá fog válni, nem pedig lazábbá. Érzem, tudom. Megremeg, de nem engedem, hogy múltjának rossz emlékei ismét visszatérjenek, és fojtogassák õt, így saját leendõ kapcsolatunk mélységérõl érdeklõdök, hogy õ mit gondol, mit engedélyez.

- Mennyire engednél közel? – Nem válaszol, gondolkozik. Csöndben, türelmesen várakozom, nyugodt vagyok. Engedélyezni fogja, tudom. Szeretném.

- Ha visszatérünk a hegyrõl, megengedem, hogy megcsókolj. Onnantól minden rajtad áll. – Engedélyt adott. Köszönöm. Mindent megteszek, hogy elfogadjon. Engem is, és a hegyeket is. Õk nem szörnyek, õk csodák. - Azt akarom, hogy vissza gyere velem. – Együtt leszünk, megígérem.

- Ott leszek melletted mindenhol – ígérem neki, mást nem tehetek. Azt nem ígérhetem, hogy visszatérünk, de azt igen, hogy bárhol is lesz, én mindig mellette leszek. Ha kell, a következõ életünkben is megtalálom õt.

- Helyes – bólint, és látom, hogy szempillái egyre gyakrabban csukódnak le hosszabb, és hosszabb idõkre.

- Jó éjszakát – suttogom, és egy halvány csókot nyomok homlokára. Valamit visszamormol, amit érthetnék akár „menj el”-nek is, de gondolom, nem ezt akarta mondani, hanem azt, hogy „neked is”. Hát, nekem meglesz, ilyen szépséggel magam mellett.

---*---*---*---

A reggel itt korábban elér minket, így már hajnalok hajnalán ébredezni kell a kelõ nap fénye miatt. Engem nem zavar, mindig én szoktam legkorábban kelni itt is, és otthon is, kivéve ha egy kolostorban vagyok, mert olyankor ha nem is az utolsó, de az utolsók közt szoktam kelni. Oldalra nézek, látom, hogy Toni még mindig alszik, így hagyom is, hadd aludjon, még a tábor többi része sem ébredezik. Még most utoljára tudok egyet jógázni, de ha följebb érünk, már csak meditálni fogok tudni, hiszen vastagon beöltözve nehéz az embernek behajlítania a testrészeit.

Fölöltözködök, nem túl melegen, csak épp annyira, hogy ne fagyjak jéggé, és kimegyek a sátorból. A hûvösre Toni kicsit megremeg, és az én hálózsákomat is magára húzza öntudatlanul. Édes.

Beállok a nappal szemben, és elõször négy sorozat Napüdvözlettel kezdek, majd jöhet a többi. Érzem, ahogyan átjár az energia, a frissesség, a könnyedség és a harmónia. Olyannyira csak erre fókuszálok, hogy mikor megérzem a közeledõ Tonit, se fordulok hátra, hogy köszöntsem, hanem még befejezem a mozdulatsort, veszek pár mély jógalégzést, és csak utána nyitom ki szemeimet, hogy visszatérjek az emberek közé.

- Jó reggelt – mosolyodok el szélesen, mikor hátrafordulok Tonihoz. Szépséges fiú, kár, hogy ilyen sok árny veszi körül. Remélem, holnaptól már õ is részt vesz majd a meditálásokban, és a többiek is, bár általában csak egy-két ember szokott hozzám csatlakozni. Sokan az adrenalin miatt jönnek – én a nyugalom miatt.

- Szia! Jógázol? – kérdezi ámulva, mire bólintok.

- Igen, általában minden nap, de a hegyen csak meditálni fogok tudni. Csatlakozol majd hozzám? – érdeklõdök, és reménykedek, hogy ismét csak pozitív választ kapok kérdésemre. 



Toni

- Ott leszek melletted mindenhol.  – Üres ígéret mindenki ezt mondta eddig. Mellettem lesz. De nem érdekel, talán neki hihetek. Ez a tekintet nem rejti el hazugságot.

- Helyes – bólintok kicsit nyugodtabban, de egyre álmosabb vagyok, és mintha ezt úõ is érezné.

- Jó éjszakát – suttogja, közelebb jön. A szívem egy pillanat alatt kezd ezerszer hevesebb dobogásba, majd ahogy ajkai a homlokomhoz érnek, a testem megremeg. Halk viszonzást suttogok, de már alszom is. Hiába a sok izgalom, amit mind õ okozott, nem tudom nyitva tartani a szemem.

* * *

Reggel, mikor kinyitom a szemem, nincs a sátorban, de rajtam van a hálózsákja. Felvonom a szemöldököm saját reakciómon. Az illata kellemes, de ez indok rá, hogy magamra rángassam a holmijait?

Ahogy kilépek a sátorból, már látom is. Jógázik.

meglep, hogy mennyire nem ismerem még, nem gondoltam volna, hogy még ez is õ lehet.

- Jó reggelt – köszönt mosolyogva. Hm. Érdekes ez a jóga. Sosem próáltam még, talán itt lenne az ideje.

- Szia! Jógázol? – kérdezek rá. Jobb biztosra menni, minthogy butaságokat mondjak esetleg késõbb, teljes meggyõzõdéssel.

- Igen, általában minden nap, de a hegyen csak meditálni fogok tudni. Csatlakozol majd hozzám? – kérdez vissza kedvesen.

- Nem hiszek az ilyesmiben - rántom meg a vállam.

- Nem ezt kérdeztem - felel vissza azonnal, halvány mosollyal. Egy pillanatra megint elveszek a tekintetében.

- Rendben, csatlakozom - adom meg magam felsóhajtva, tettetett kellemetlenséggel, amit õ is érez, mert mosolyog.

Magamban persze tudom, amit õ is nyilván sejt.

Akarom. Nem azért fogok hozzá csatlakozni, mert iszonyatosan helyesés meglepõ módon vonz, hanem azért, mert akarok meditálni.

- Valamikor késõbb elmehetek veled egy kolostorba? Valahol olvastam, hogy szoktál ilyen helyekre járni. - Ismét rám pillant, és mintha picit megleptem volna a kérdésemmel.

- Azt hittem, nem hiszel az ilyesmiben - válaszolja picit szarkasztikusan.

- Esélyt adok, hogy meggyõzz. - Halkan felnevet, ami az én arcomra is halovány mosolyt csal. Kifejezetten tetszik nekem, ahogy nevet. - Nevess többet ha velem vagy - adom ki az utasítást, mire kicsit meglepõdik, de ismét nevetni kezd.

Tekintetem a hegy felé vezetem. Ma reggel is fenséges, ma reggel is gyûlölöm, mégsem tudom levenni róla a szemem.

- A szüleimet a K2 vette el - kezdek bele, mire érdeklõdve figyel rám. - Fél évvel késõbb a nagybáyámat is elragadta tõlem. A kedvesemet a Kancsendzönga. Akkor voltunk egy évesek. - Nekem is szokatlan, hogy megnyílok neki, de a jelenlétében valamiért nem tudom magam visszatartani.

- És a nagyapád? - kérdezi.

- Téged is az öreg érdekel? - mosolygok rá, de mikor visszaszólna és gondolom, hárítaná a vádakat, folytatom. - Az öreg kitagadott. Azóta nem találkoztam vele. Azt sem tudom, él-e még - rántom meg a vállam.

- Magányos vagy - mondja ki.

- Már nem. Itt vagy, és nem hagysz el, nekem ez elég. - Körbepillantok, és amikor látom, hogy senki nem figyel minket, közelebb lépek és végigsimítok az arcán. A bõre selymes, az illata még mindig élvezetes.

- Alig várom, hogy jobban megismerjelek. - A szemébe nézek. - Téged, és a testedet is.



Cyrus

- Nem hiszek az ilyesmiben – feleli megrántva a vállát, de mivel ugye én semmi ilyesmit nem kérdeztem, ezt meg is jegyzem neki. Majd fog, mikor megtapasztalja a hatását, addig viszont elõször ki kell próbálnia, hogy megérthesse, miért is jó ez. Elmosolyodva merülök bele tekintetének fogságába, és közben reménykedek a pozitív válaszban.

- Rendben, csatlakozom – adja meg magát, de tudom, hogy nem kelletlenül, csak tetteti. De nem zavar, édes ezzel a megjátszott kellemetlenséggel. Tudom jól viszont, hogy meg akarja tapasztalni a meditáció nyugalmát, önmagunk megismerését, és a teljes, végtelen békességet. Valószínûleg ezért is vonzódik hozzám, hiszen vágyik egy olyan emberrel való kapcsolatra, aki biztos pont az életében, viszont én ezt egyáltalán nem bánom, sõt, örülök is neki.

- Valamikor késõbb elmehetek veled egy kolostorba? Valahol olvastam, hogy szoktál ilyen helyekre járni. – Azta. Ezt nem gondoltam volna, de örülök neki. Már nem csak meditálás, de kolostorba is jönne? Én szívesen venném, viszont akkor elõtte föl kell készítenem, hiszen az egy teljesen más világ, mint az civilizált társadalmak nagyvárosainak világa, vagy akár a hegyek zordsága. A kolostor egy külön életforma, amit nem sokan bírnak, de örülök, ha õ bírná, és jönne is velem. 

- Azt hittem, nem hiszel az ilyesmiben – válaszolok ugyanazzal a mondattal, amivel õ, de persze nem gondolom komolyan, csak cukkolom. Örülnék neki.

- Esélyt adok, hogy meggyõzz. – Ez édes. Ez esetben élek esélyemmel, és meg fogom gyõzni, hogy érdemes hinnie az ilyenekben, mert létezõ, valós dolgok, amik segítenek az emberek földi életében. - Nevess többet ha velem vagy – utasít, mire nevetésben török ki. Rendben, rendben, ha Hime-sama így kívánja, hát ki vagyok én, hogy elutasítsam erélyes javaslatát?

Ahogy pillantása elrévedezik, nem szólok egy szót sem, ám nem is kell. Önmaga áll neki, hogy elmondja múltjának egy kis, mégis rettentõen fontos darabját: hogyan vesztette el szeretteit. - A szüleimet a K2 vette el. Fél évvel késõbb a nagybátyámat is elragadta tõlem. A kedvesemet a Kancsendzönga. Akkor voltunk egy évesek. – Értem. Sajnálom.

- És a nagyapád? – jut eszembe, hogy még ki lehet élõ rokona, akit nem veszített el, ám nem úgy érti kérdésemet, ahogyan én kérdeztem. Nem baj, legalább válaszol rá, viszont nem túl reményteli dolgot. Kitagadta a nagyapja? Tényleg rettentõen magányos lehetett, sajnálom.

- Magányos vagy – jelentem ki, nem kérdezem. Ezen nincs mit kérdezni, ez tény.

- Már nem. Itt vagy, és nem hagysz el, nekem ez elég. – Jól esik, hogy így érez, így gondol, hiszen tényleg nem fogom elhagyni. Mikor közelebb jön hozzám, azt hiszem, kijelentése ellenére meg akar csókolni, ám csak végig simít arcomon. Meglepõ, de örülök ennek: lassan akarok haladni, elõször meg akarom õt ismerni, nem elsietni semmit. Ha viszont megcsókolnám, nem bírnám visszafogni magam, még így sem, hogy hatalmas önkontrollom van. - Alig várom, hogy jobban megismerjelek. Téged, és a testedet is – jelenti ki.

- Ezzel én is így vagyok – vallom be, és én is végig simítok puha bõrén. Szívesen simogatnám még, ám látom, hogy a tábor ébredezik, vezetõnk már kezdi is összeszedni a sátorfáját. Öhm… szó szerint, nem átvitt értelemben. – Viszont most menjünk, szedjük össze a sátrat – mosolygom, és vállára vezetem kezemet.

- Rendben – egyezik bele, és nem húzódik el, mikor még séta közben is ölelem vállát. Nem tudom, hogy õ hogy van vele, de engem nem zavar, ha tudják az emberek, akikkel együtt másszuk a hegyet, hogy együtt vagyunk. Végül is, még ha nem is csókoljuk meg egymást, egy idõ után akkor is rá lehet jönni, ha két ember együtt van, akkor meg miért ne tudnák már az elejétõl. Így legalább, ha valakinek olyan nagy baja van a melegekkel, hogy nem merné rájuk bízni az életét, legalább még most vissza tud fordulni, nem a hegy közepénél.

Csöndben szedjük össze a sátrat, meg csomagoljuk össze a dolgainkat, ám néha-néha egymásra tekintünk, és elmosolyodunk. Kicsit úgy érzem magam, mint általános iskolában, mikor még csak ismerkedtem a nõi, majd mikor rájöttem, hogy nem igazán érdekelnek, a férfi nemmel. Ugyanaz a várakozás teljes, izgatott, mégis csodálatos érzés. Ilyet még soha nem éreztem, pedig… pedig szerettem Patricket, mindennél jobban. De a sorsom nem fonódott össze az övével, mindkettõnknek más volt elrendelve.

Úgy tûnik, nekem Toni.

- Reggeliztél már? – kérdezem Tonit, mikor eszembe jut, hogy én még nem tettem meg, pedig az a nap legfontosabb étkezése, mire megrázza a fejét. Áh, szóval õ sem evett.

- Nem, még nem ettem. Nem sokkal azelõtt keltem, hogy odamentem hozzád, gondoltam, ehetnénk együtt, ha te még nem reggeliztél – mondja, de közben kérdõ pillantásából látom, hogy a vége azért egy kicsit kérdés is volt, így válaszolok neki.

- Nem, még én sem ettem – felelem mosolyogva. Egyszerûen képtelen vagyok mellette nem mosolyogni, és aminek örülök, hogy ilyenkor látom, hogy még ha öntudatlanul is, de mindig viszonozza egy kisebb mosollyal mosolyom. Ez azt jelenti, hogy semmi sincsen veszve, õ is lehet még önfeledten boldog, árnyaktól mentes, és nyugodt. Helyes.

- Rendben, akkor amíg te becsomagolod a sátrat, én elõkészítem a reggelit, rendben? – kérdezi. Bólintok, õ pedig tényleg úgy tesz, ahogy mondta, így én is beleteszem a szétszedett sátrat a zsákjába, és a hálózsákokat a táskáinkba. Meglepõ, hogy megengedte, hogy a betehessem a táskájába a hálózsákot, de örülök is neki, mert ez azt jelenti, hogy megbízik bennem. Mivel én is megbízok benne, mikor mellé érek, nem kérdezem meg, hogy milyen mérget rakott az ételbe, hanem egybõl beleharapok.

- Hmm, ez finom – mondom, mikor lenyeltem a falatot, mire halványan elpirul, és elmosolyodik. Nem bírom ki, így hozzá teszem: - De biztosan nem olyan finom, mint amilyenek az ajkaid lehetnek.



Toni

- Ezzel én is így vagyok. – Ahogy ujjai az arcomra simulnak, megdobban a szívem. Jól esik az érintése, de nem élvezhetem addig, ameddig akarom, hiszen nem ketten vagyunk. – Viszont most menjünk, szedjük össze a sátrat.

Beleegyezek, és hagyom, hogy egyértelmû jelét adja mindenkinek arra, hogy együtt vagyunk. Nem zavar, hogy végre van kihez tartozni, és legalább a homofóbok is elhagyhatják a tábort. Ez így fair.

- Reggeliztél már? – kérdezi.

- Nem, még nem ettem. Nem sokkal azelõtt keltem, hogy odamentem hozzád, gondoltam, ehetnénk együtt, ha te még nem reggeliztél – felelem, enyhe kérdést bújtatva a hangomba és a mondandómba. Ahogy azt feleli, hogy õ sem evett, és elmosolyodik, ismét dobban egy nagyot a szívem, de nem értem, miért lehet mindez. Ilyen hamar elkezdenék ennyire kötõdni?

- Rendben, akkor amíg te becsomagolod a sátrat, én elõkészítem a reggelit, rendben? – Bólint és már tesz is a megbeszélteket, ahogy én is. Õ összeszed mindent, a felszerelésemhez nyúlhat, de nem zavar, nem félek, hogy bajt akarna nekem okozni, cserébe pedig nem rejtek az ételbe semmiféle gyógyszert. Így jól van minden

- Hmm, ez finom. De biztosan nem olyan finom, mint amilyenek az ajkaid lehetnek.

Ahogy elpirulva ránézek tudom, végre rátaláltam arra, aki értelmet adhat az életemnek. Aki talán pótolhat minden ûrt a szívemben és a lelkemben. Aki nem fog elhagyni soha sem.

Hirtelen  azonban ismeretlen érintést érzek a vállamon. Odakapom a fejem, Cyrus is, és mindketten meglátjuk az idõs sherpát, amint mellettem áll. Mellette egy fiatalabb és a vezetõnk. Mindketten pánikba esve próbálják elrángatni mellõlem, de az idõs férfi rászorít a vállamra. Ekkor Cyrus is mellénk lép és hihetetlen gyengédséggel érinti meg a férfi kezét, aki felkapja rá a fejét, majd megszeppen picit, és elenged. Valamit mond az anyanyelvén, ami valami érdekes nyelvjárás lehet, mert semmit nem értek belõle egyébként sem, és elindul vissza, a gyülekezõ felé.

- Elnézést kérek - hajol meg a fiatalabbik. - Néha csinál ilyesmit… - halkul el a hangja.

- Mit mondott? - kérdezem.

- Lényegtelen, csupa badarság. - Felvonom a szemöldököm.

- Hallani akarom. - A fiatalabb felnéz, állja a tekintetem pár pillanatig, majd felsóhajt.

- Azt kérdezte, hogy nem ragadtál-e el még elég életet. - Állok és nézek rá. Megszeppenek, levegõt venni is elfelejtek egy pillanatra. A vezetõ már hangosan veszekszik, hogy ez tiszteletlenség, pénzt kapnak, nem beszélhetnek így az expedíció tagjaival. Cyrus nem tudom, akarna-e szólni valamit, mert ellépek mellettük és egy kiálló sziklaszirt szélén állok csak meg. Az alaptábor alatt még van egy kis partos rész, amit innen jól be lehet látni.

Pár pillanatig lehetek csak egyedül, de most valahogy jól is esik az ismerõs érintés a vállamon.

- Talán jobban tennéd, ha menekülnél elõlem, amíg megteheted - fordulok felé. - Mi van, ha igaza van?

- Nem hiszel az ilyesmiben, emlékszel? - simít végig az arcomon. Felsóhajtok, majd közelebb lépek és a mellkasához bújok. Nem is emlékszem, mikor csináltam utoljára ilyet, de nem is fogok gyakran. Legalábbis nem hiszem, bár nem tudom, mennyire lesz ez most más, mint Kimmel volt. Akkor annyira… más volt minden.

Karjai a testem köré fonódnak, én felsóhajtok, és picit elhiszem: minden rendben lesz. Mellette nem lehet másképp.



Cyrus

Pirulva néz rám, és szinte látom gondolatait, hiszen szemében az én érzéseim párja tükrözõdik. Mosolyogva ölelném meg, de egy idõs sherpa megelõz Toni megérintésében, hiba próbálja visszafogni egy fiatalabb sherpa, és a vezetõnk is. Próbálják elráncigálgatni, ám nem hagyja magát, valamit mindenképpen el akar mondani Toninak. Kíváncsi vagyok rá, hiszen az idõs sherpák bölcsek szoktak lenni, és ha valamit ennyire el akar mondani, biztos fontos lehet.

Ha pedig ennyire meg akarják állítani, biztos, hogy veszélyes is.

Épp ezért megyek közel hozzá, és fogom meg a kezét, de nem erõsen, hogy lefejtsem, inkább gyengéden, hogy tudja, bennem megbízhat. Szemeimbe tekintve elengedi Tonit, és a szanszkrit egy különös változatában mondja el félelmetes mondanivalóját.

„Ez a gyermek túl sok embert vitt már halálba. Ne te legyél a következõ!”

Mielõtt még válaszolni tudnék, elindul vissza, a gyülekezõhöz, mintha csak ezt akarta volna mondani indulás elõtt, hogy meggondolhassuk magunkat. Vagyis… nem mintha. Pontosan ezért jött ide hozzánk.

- Elnézést kérek – hajol meg az idõs helyett a fiatalabb, pedig nem kellene. - Néha csinál ilyesmit… - mondja elhalkult hangon. Igen… persze, hogy csinál ilyesmit, hiszen megérzi a dolgokat. Kár, hogy most ilyen veszélyes dolgot érzett meg, de… de nem tudnám itt hagyni, vagy épp arra kérni, hogy õ hagyjon itt engem. Nem, mert tudom, kettõnk sorsa immár végérvényesen összefonódott, és én ezt nem bánom.

- Mit mondott? – kérdezi szépséges szerelmem aggódva, ám a fiatal sherpa nem szándékozik elmondani, mit mondott idõsebb társa. Tudom, hogy el kell mondani, így ha õ nem teszi meg, majd megteszem én, hiszen ellentétben a többiekkel, én értettem, mit mondott. - Hallani akarom. – Kedvesem akarata megtöri a fiatal fiú ellenállását. Persze, hogy megtöri, hát ki tudna ellenállni neki? Én nem, az biztos.

- Azt kérdezte, hogy nem ragadtál-e el még elég életet. – Nem egészen, de így is értelmezhetõ a dolog. Fõleg, ha szépíteni akarunk, hiszen amit õ mondott, az leginkább az volt, hogy én miért is vagyok ezzel a fiúval, mikor tudom, hogy a hegy következõ áldozata, miatta, én leszek. De nem baj. Én is védeni akarom, és inkább jobb is, hogy így fordította.

Még így is magába száll, és olyan hidegen, mint mikor elõször pillantottam meg, kilép a sziklaszirt szélére. Tudom, hogy nem fogja levetni magát, nem is ettõl félek, hanem attól, hogy esetleg, engem védve, ismét olyan hideg lesz, mint nem sokkal ezelõtt. Azt pedig nem akarom, nem ezért olvasztgattam föl maga köré emelt jégpáncélját.

- Talán jobban tennéd, ha menekülnél elõlem, amíg megteheted – fordul felém, mikor ráteszem kezemet a vállára. - Mi van, ha igaza van? – kérdezi. Nincs mi lenne, ha. Tudom, hogy igaza van, de ezt nem kell tudnia. Ha meg kell halnom, az utolsó napjaimat nyugalomban, szeretetben akarom eltölteni. Vele akarok meghalni, hogy a következõ életünkben ismét együtt lehessünk, csak egy szebb, és jobb világban.

- Nem hiszel az ilyesmiben, emlékszel? – mondom neki nyugtatásul, és végig simítok puha arcán. Õ nem hisz, de én igen. De én legalább nem akarom elüldözni õ magam mellõl emiatt, hanem elfogadom sorsom. Bármit elfogadok, amíg Toni így bújik hozzám, ahogyan most teszi.

- Nézd! – kiáltok föl, de csak halkan, hogy ne riasszam meg. Csak érdekes látvány, talán egy jel, hogy mégsem lesz minden úgy, ahogy a sherpa mondta, és ahogy én gondolom, hanem bízni kell, és hinni, egy jobb, boldogabb végkifejletben. Igen… Ez egy isteni jel lehet.

- Mit kell néznem? – kérdezi érdeklõdõen, mire én megfordítom ölelésemben, hogy ugyanarra nézzen, amerre én, és a velünk szemben levõ hegyre mutatok. – Szép… és? – kérdezi pár pillanatnyi néma szemlélõdés után, de nem tudja kedvem venni. Lehet, õ nem ismeri ezt a jelet, de én igen, és én ezt bíztató jelnek veszem.

- A sziklákra esett hó egy szimbólumot formáz, mégpedig az „Om” szimbólumot. Ez a legtisztább hang, a hinduizmus szerint a teremtés hangja. Az Abszolút Igazságot, és a Legfelsõ Isteni Teremtõerõt képviseli a szimbólum, tehát jó jel. Szóval nyugodj meg, élvezd a hegymászást, és emlékezz! Amint leértünk a hegyrõl, te az enyém vagy! – mondom elvigyorodva, és a nyakából kilógó apró részbe csókolok. Elhaló hangon tiltakozik tettem ellen, ám nem menekül ölelésembõl, így nyugodtan folytatom tovább finom nyakának csókolgatását.

- Ne, menni kéne! – mondja, és gyorsan kicsusszan ölelésembõl. Mosolyogva nézem kipirult arcát, melyrõl bizton állíthatom, nem a hidegtõl kapott ilyen színt, és elnyílt, duzzadt ajkait. Nehéz lesz kibírni ezt az utat, de még milyen nehéz, de nem baj… A nehézségek csak mûvelik a jellemet, és az akaraterõt.

- Jól van, menjünk – sóhajtom, és kezemet hátára téve, a többiek felé kormányozom.

- Akkor… akkor tényleg úgy gondolod, hogy nem lesz semmi baj? Hogy ez az Om, vagy micsoda, jó elõjel? – kérdezi bizonytalanul, még mielõtt a többiekhez érnénk. Megállítom, még a halló távolságon kívül, így csak látnak minket a kíváncsiskodók, de még nem hallanak.

- Õszinte leszek veled, és úgy gondolom, hogy van abban valami, amit az öreg sherpa mondott, nekem is rossz elõérzetem van, de ez mind nem akadályozhat meg abban, hogy veled legyek. Elüldözni sem lennél képes már, szóval nyugodj meg, és higgy te is abban, hogy az Om egy bíztató jel – mondom, és várom válaszát. Tudom, milyen makacs tud lenni, de én még makacsabb vagyok. Ha akarok valamit, ahhoz kézzel-lábbal ragaszkodom, és ki nem engedem karmaim közül, ha megszereztem. Õt pedig akarom.

- Nem akarom, hogy te is meghalj – mondja szomorúan. Üres, fáradt, gyászoló szemeibe nézve látom, hogy azt már nem bírná ki, ha engem is elvesztene, de tudom, érzem, hogy azt sem, ha nem lennék mellette. Ha nem is élünk sokáig, legalább az utolsó napjaink legyenek szépek. Ha pedig mégis túléljük az utat… hát akkor a további életünket is boldogan éljük majd, akár csak a mesékben.

- Nélküled soha – ígérem meg neki. Nem nagy ígéret, nem is megnyugtató, de nyugodt szívvel nem tudnék másikat.

- Rendben, akkor bízzunk abban a hóban! – mondja utalva a hó által formázott Omra. Tettetett belenyugvással ölel át engem, és hajol ajkaimra, hogy egy finom, édes, mégis, a jövõtõl való félelemtõl kissé keserû csókot válthassunk még indulás elõtt.

Nem akarom elveszíteni. Remélem… remélem, soha nem is fogom.



Toni

- Nézd! – szólal meg hirtelen, teljesen kizökkentve csendes önsajnálkozásomból.

- Mit kell néznem? – kérdezem õszinte értetlenséggel. Fogalmam sincs, hogy hol van és mi, és semmit sem segít,hogy megfordít és a hegyet nézzük. Öhm… – Szép… és? – Nem hiszem, hogy itt tartunk megint, hogy mennyire csodás, nyilván valahol van valami, csak nem tudom, hogy hol nézzek és mit.

- A sziklákra esett hó egy szimbólumot formáz, mégpedig az „Om” szimbólumot. Ez a legtisztább hang, a hinduizmus szerint a teremtés hangja. Az Abszolút Igazságot, és a Legfelsõ Isteni Teremtõerõt képviseli a szimbólum, tehát jó jel. Szóval nyugodj meg, élvezd a hegymászást, és emlékezz! Amint leértünk a hegyrõl, te az enyém vagy!

Lekötnek a szavai, értelmezek, feldolgozok, amíg meg nem érzem a nyakamon az ajkait. Megremegek, tiltakozok, de szánalmasan gyenge próbálkozás. Ahogy azonban a tengernyi réteg ruha alatt megérzem, hogy kezd tetszeni a dolog, kicsusszanok a karjaiból.

- Ne, menni kéne! – mondom, és próbálok nem tudomást venni a tényrõl, hogy nyilván vörös az arcom.

- Jól van, menjünk. – Kezét a hátamra téve terel el a többiek felé.

- Akkor… akkor tényleg úgy gondolod, hogy nem lesz semmi baj? Hogy ez az Om, vagy micsoda, jó elõjel?

Nem hagy nyugodni a dolog. Megerõsítés kell, hogy biztos lehessek benne, hogy nem hal meg õ is miattam.

- Õszinte leszek veled - kezdi, mielõtt hallótávolba érnénk a tábor többi tagjához -, és úgy gondolom, hogy van abban valami, amit az öreg sherpa mondott, nekem is rossz elõérzetem van, de ez mind nem akadályozhat meg abban, hogy veled legyek. Elüldözni sem lennél képes már, szóval nyugodj meg, és higgy te is abban, hogy az Om egy bíztató jel.

- Nem akarom, hogy te is meghalj. – Bele sem szeretnék gondolni, hogy látom lezuhanni, vagy ott kell hagyni. vagy elvesztem, vagy… vagy… nem. Õt már nem.

- Nélküled soha – ígéri, és tetszik. Nem mondja, hogy nem lesz baj. De ha ott maradok, velem halna. Ezt… ezt jó tudni. Én is így érzek. Ha miattam baja lesz, vele maradok.

- Rendben, akkor bízzunk abban a hóban! – lelkesedek be látszólag és ölelem át, hogy megszegjem a szabályomat.

Csókot adok neki, de most kell. Egyszerûen… kell.

Már akkor éreztem, hogy nem kellene, amikor az ajkai az enyémekhez értek. Ahogy elõtte a nyakam csókolta és most ez… szinte elemi erõvel csap le rám a kéj és majdnem fáj, annyira akarom. Most. Itt, a mínusz akárhány fokban.

Persze tudom: nem lehet, de azt igen, hogy behúzzam egy sátor takarásába és még egy csókot kezdeményezzek.

Most nem olyan… szomorkásat. Ez most más. Nem vad, de akaratosabb. Olyan, mintha zálog lenne. Zálog arra, hogy hazatérünk, hogy boldogok leszünk és végre megtörik a balszerencséje annak, akit szeretek és köthetõ a hegymászáshoz. Amikor tényleg úgy érzem, hogy indulni kell, elhajolok és hozzá bújok levezetésképp.

- Sajnálom, elragadtak az érzéseim - mondom halkan, mire magához ölel.

- Semmi baj. - Ahogy felnézek, mosolyog. A szívem hatalmasat dobban és valahogy olyan tömény a boldogság, amit érzek, hogy tudnék tõle sírni is. De az kellene még, hogy elrettentsem a butaságaimmal. Ehelyett még egyszer a mellkasához dörzsölöm az arcom, akár egy macska és kilépek a takarásból.

Még mindig a kezét fogva.

Igen. Már én is tudatni akarom mindenkivel, hogy kihez tartozok.

Felkapjuk a holmikat, a többit a sherpák viszik. Az már csak furcsa érdekesség, hogy az elõbbi fiatal sherpa hozzánk került. nem szól, illedelmesen felveszi a holmink egy részét és elindul elõttünk. A többiekre egyáltalán nem figyelek, hiszen a sherpák egymásra figyelnek, így el nem hagyhatjuk õket. Meg egyébként is, Cyrus biztosan tudja, hogy pontosan kikkel mászunk. Engem csak õ érdekel. És a hegy… de elsõsorban már inkább õ. Magamban csendesen tervezem, hogy hozzájuk kellene-e költöznöm, vagy nekik hozzám. Hm… ezt meg kell beszélni, mert az én lakásom is elég nagy, de a testvére kezelései miatt lehet, helyhez kötöttebbek mint én.

- Min elmélkedsz? - kérdezi, ahogy egyelõre a nyugodtabb terepen haladunk.

- Csak az jutott eszembe, hogy alig várom, hogy elérjünk és elkezdhessünk tervezni. Remek lesz…

Ahogy rám néz járás közben… kedvem lenne megölelni. De nem tarthatjuk fel a többieket, ez biztos. Amúgy is, ha a számítások helyesek, akkor estére az elsõ táborba kell érnünk.

- Odaérünk estére szerinted? - kérdezem. Ezzel a tempóval szerintem nem, de neki hátha van valami okos ötlete, hogy mégis.

- Mindenképp muszáj lenne. Este vihar lesz - szól hátra a fiatal shepra.

- Ugye ott is egy sátorban alszunk? - kérdezem Cyrust. -  Már ha szerinted is jó ötlet… - Nem tudom, hogy most is olyan ártatlan maradna-e, mint az elsõ együtt alvás. Elcsattant két csók és õ is jelezte a nyakam csókolásával, hogy eléggé nõnek az igényei. Én is csak ezért adtam fel, hogy csak akkor csattan csók, ha visszaérünk. Az elsõ szeretkezésre úgyis csak akkor lesz lehetõség…



Cyrus

Tudom, hogy azt mondta, addig semmi, amíg le nem érünk, de úgy érzem, az nem fog megtörténni, így legalább a csókig hadd jussunk el. Õ sem ellenkezik, örömmel csókol vissza, sõt, az egyik sátor mögé húz, és ott olyan hevesen támad le, hogy alig bírom visszafogni magam. Vissza kell fognom magam, és remélnem, hogy haza térünk. Nem szabad úgy neki vágni a hegynek, hogy azt hiszi az ember, meg fog halni. Az nem jó. Fõleg nem akkor, ha az a bizonyos ember éppen indulás elõtt kezdett bele egy kapcsolatba, szóval ilyeneken, hogy nem térünk vissza, nem gondolkozhatok.

- Sajnálom, elragadtak az érzéseim – kér bocsánatot, de egyáltalán nem kellene, hiszen én is pontosan ugyanúgy akartam, ahogyan õ.

- Semmi baj – mosolygok rá, és mikor felpillant rám, szívem nagyot dobban. Szeretem. Igen, ennyi idõ alatt megszerettem, de hiába a rövid idõ, nem mondhatnám, hogy nem ismerem, hiszen az nem lenne igaz. Igenis ismerem õt, és nem a róla olvasott dolgok, hanem a megnyilvánulásai, érzései miatt ismertem meg õt.

Ezért is örülök, hogy a csók a sátor mögött nem azért volt, mert el akar titkolni, ugyanis, ha azért csinálta volna, biztosan nem vezet vissza a többiekhez kézen fogva.

Mivel indulunk, fölvesszük dolgainkat, és a sherpák vezetésével elkezdjük nehéz, fáradtságos utunkat a hegy meghódítására. Ilyen utam sem volt még, hogy egy gyönyörû fiúval, a barátommal mászok meg egy ismeretlen hegyet. Csodálatos érzés.

Rápillantok mellettem menetelõ páromra, akin látszik, hogy mélyen gondolataiba van merülve, de persze nem annyira, hogy valami baja történjen amiatt, mert nem figyel a lába elé.

- Min elmélkedsz? – érdeklõdöm, amíg még megtehetem, ugyanis mikor meredekebb helyen megyünk majd, akkor beszélni nem szabad, de igazából a hideg és a koncentrálás miatt nem is nagyon van kedve az embernek.

- Csak az jutott eszembe, hogy alig várom, hogy elérjünk és elkezdhessünk tervezni. Remek lesz… - Ohh… õ már a tervezésnél tart? De édes! Mondjuk igen, azon el kell kezdeni gondolkozni, hiszen nem igazán egy helyen élünk, szóval el kell gondolkozni, hogy melyikünk adja fel eddigi életét. Én szívesen föladnám, hiszen nem köt oda semmi, ám a húgom… õ más kérdés. Már pedig nélküle nem költöznék el. Viszont mielõtt megszólalnék, már más témát vet fel. Hát jó, akkor majd este megbeszéljük. - Odaérünk estére szerinted? – kérdezi.

- Mindenképp muszáj lenne. Este vihar lesz - szól közbe a vezetõnk. Értem, viharban tényleg nem lenne jó olyan helyen aludni, ami nem biztonságos annyira, amennyire csak a hegyen biztonságban lehet lenni egy sátorban.

- Ugye ott is egy sátorban alszunk? Már ha szerinted is jó ötlet…

Kérdését nem értem, hiszen alap, hogy egy sátorban alszunk, ám úgy tûnik, ezt csak én gondolom így, neki megerõsítésre van szüksége. Hát jó.

- Persze, hogy egy sátorban alszunk! És nem értem, miért ne lenne jó ötlet? – kérdezem tanácstalanul. Ezt most tényleg nem értem.

- Hát… mert… - dadog, miközben meglepõen félénk pillantásokat vet az elõttünk menetelõ, feltûnõn fülelõ sherpa felé. – Mert félek, nem tudjuk majd betartani az egyetlen megbeszélt dolgot – mondja, és áh, rájövök, hogy mire gondol. A csókra, és a nyakra puszikra. Arra, hogy nem biztos, hogy vissza fogjuk tudni magunkat fogni, már pedig kikötötte, csak akkor fekszünk le, mikor visszaértünk a hegyrõl. Én ezt tudom jól, ezért nem értettem a dolgot. Hiába vonz, hiába szeretném a magaménak tudni, van önuralmam, nem fogok rámászni. Csókolgatni, ölelgetni, szeretgetni igen, de nem fogom a hegyen, a hidegben, egy sátorban, mindenki füle hallatára a magamévá tenni.

- Értem, de nem kell emiatt aggódnod. Tudom, mit ígértem, és be is tartom – mondom. Olyan szívesen megölelném, megcsókolnám most, de tudom, nem állhatunk meg, hiszen akkor a többieket hátráltatnánk. Õk meg már így is eléggé neheztelnek ránk, nem kellene még jobban megutáltatni magunkat.

- Akkor jó. – Hallom a hangján, hogy mosolyog, ami jó jel. Tehát nem értette félre mondani valóm értelmét. Kicsit féltem, hogy úgy értelmezi majd, hogy nem kívánom eléggé, azért nem kell magát féltenie tõlem, de akkor úgy értette, ahogyan mondtam. Helyes.

Tovább megyünk, már meredekebb területen, ahol már nem beszélhetünk. Fárasztó a túra, de gyönyörû a kilátás, friss a levegõ, és csodálatos a természet. A szél egyre hevesebben fúj, lélegezni egyre nehezebb, és a hó egyre vakítóbb, még a szemüveg sötétítõ üvege mögött is. De nem hátrálok meg, épp ezt szeretem a hegymászásban. Úgy érzi az ember, hogy hiába vannak elõtte és mögötte is nem kevesen, mégis, mintha az egész világban egyedül volna, de mégsem magányosan.

Órák telnek, csak annyi idõre állunk meg, hogy ebédre bekapunk valamit, meg mindenki elintézi a kis, és nagy dolgait, majd folytatjuk az utunkat, mivel még sötétedés elõtt meg kell tennünk nem kevés utat. Úgyhogy indulunk is, és inkább Tonival sem közeledünk túlságosan egymáshoz, mert különben nem tudnánk elválni.

Sötétedés után érünk a kijelölt helyre, pedig sötétedés elõtt kellett volna, de mivel alkonyatkor már nem voltunk messze a biztonságosnak mondható helytõl, inkább oda másztunk, még mielõtt a vihar túlságosan elkapott volna minket. Még ki tudjuk nyitni sátrainkat, be tudunk melegíteni, aztán elkezd esni a hó. Eddig csak a szél fújta arcunkba, ám már az égbõl is szállni fog ez a fehér gyönyörûség.

Mind bemenekülünk sátrunkba, én pedig alig bírom kivárni, hogy ismét kettesben lehessünk Tonival. Mosolyogva várom, hogy belépjen, és mikor megteszi, nem hagyom, hogy bármit is tegyen, egybõl megcsókolom. Mrrr… ezt sosem tudnám megunni!



Toni

- Persze, hogy egy sátorban alszunk! És nem értem, miért ne lenne jó ötlet? – kérdezi és látom, hogy neki nem annyira egyértelmû a kérdés oka, mint nekem, nem is hibáztatom…

- Hát… mert… - Lehalkítom a hangom és próbálok csak neki beszélni, hiszen a fiatal sherpa hatalmas, dumbó-füleket növesztve hallgatózik. – Mert félek, nem tudjuk majd betartani az egyetlen megbeszélt dolgot – mondom halkan, mire látom, hogy megérti, de azt is látom felcsillanni a szemében, hogy nincs mitõl félnem.

- Értem, de nem kell emiatt aggódnod. Tudom, mit ígértem, és be is tartom – biztat kedvesen.

Ennek örülök, és már most tudom, hogy este beszélgetni fogunk, mert szerintem van mirõl. Ott a tervezgetés, és én szeretném neki elmesélni, hogy hogyan gondoltam az elsõt. Romantikus kis hülyeség, de Kim óta õ az elsõ, aki ilyen mélyre jut a szívemben, és hát… ez nekem különleges.

 - Akkor jó – adok azért rövid választ a beszélgetés végén.

Meredekebb részek következnek. Az úton vagy csak egymás mögött tudunk menni, vagy sherpa lép be közénk, mert veszélyes a sziklaszirteken sétálni, és az út igencsak keskeny. Mellettünk a mélység, ami már most, még az elsõ tábor elõtt is gyilkos lehet.

Ahogy egyre jobban kezd a szél süvíteni, egyre nehezebb levegõt venni, de nem bánom. Mindig ez van. A torkomig leér a hideg, ha kinyitom a számat és ezért is öleli a csapatot néma csönd. Ilyen helyen könnyen meg lehet fázni. Van, aki sálat teker a szája elé és azzal védekezik, de azt nem szeretem. Elég így, hogy nem nyitom ki a számat és az orromon veszek levegõt.

Ahogy mászunk, nézelõdök és a tényt nem szabad tagadni, lélegzetelállító látvány. A világ egyik legmagasabbika felé közeledünk. Az öreg mindig azt mondta, hogy ott, akkor, a világ tetején annyira közel érezte magát Istenhez, mintha az arcát is õ simogatta volna a szél helyett.

Fiatalon ez elég banálisnak tûnt, de egyre inkább megértem.

Egyszer megállunk, de csak szusszanás. Menni kell, haladni kell, hiszen a táv még sok és az idõ kevés, a szél egyre hevesebb, a vihar nemsokára kitör. Épp ezért kerüljük picit egymást Cyrusszal. Nem akarunk lassítani.

Így is besötétedik, mire felkapaszkodunk az elsõ táborhoz. A sátrakat is épphogy sikerül felállítani és kicsit befûteni, már tombol is a vihar.

Cyrus után megyek be, hiszen fagy van idekint, nem is kicsi.

Azonban be sem lépek igazán, már az ajkait érzem a sajátomon.

Belemosolygok a csókba. Az egész annyira… kellemes most. Élvezek minden pillanatot, amiben vele lehetek. Kihasználva, hogy a pulcsit széthúzta magán, elkezdem a felsõtestét simogatni és épphogy nem nyögök fel.

Olyan izmokat rejt a sok réteg ruha, amit, amint lehetõségem lesz rá, egyenként fogok végignyalogatni. Ez egészen biztos.

- Milyen izmos tested van - jegyzem meg a csók végeztével, mire elmosolyodik õ is.

- A tiéd inkább aranyos - billenti kedvesen oldalra a fejét és elkezdi a nyakam simogatni ajkaival.

- Nos, a tiédhez képest biztos - felelem jókedvûen. - Hé, Cyrus… beszélgethetünk?

Elhajol, és beül a kis fûtõtestünk mellé, engem pedig az ölébe húz. Már nincs rajtam sem a felsõ réteg havas kabát, az a sátor bejárata elõtt pihen az övé mellett. Én persze bevackolom magam a lehetõ legkényelmesebben, de féloldalasan, hogy gond nélkül és kitekeredésektõl mentesen tudjunk csókot váltani alkalomadtán.

- Hallgatlak. - Elmosolyodom, ahogy nézem, majd a vállára dõlök.

- Szóval az egyik amit mondani akartam, az az, hogy nem kell elmélkedni azon, hogy ki megy kihez ha hazamegyünk. Mármint… tudom, hogy a testvéred miatt helyhez vagytok kötve, így megyek én. És ha elsietettnek gondolod az összeköltözést, kiveszek ott, abban a városban egy kis albérletet és majd összebútorozunk, ha megértünk rá, rendben?

- Ez így jó ötlet, köszönöm - mondja mosolyogva. - És mi a másik? - kérdezi, de mielõtt elkezdhetném, kapok egy lágy, könnyed kis csókot, amitõl kicsit bezsongok és még jobban beleélem magam a másik dologba.

- Az elsõ szeretkezés… tudod, hogy nekem Kim óta nem volt senki. Olvastál róla - simítok végig a karján. - És ez nekem… különleges. Szeretném, ha nagyon romantikus lenne. Tudod. Hotelszoba, rózsák, vacsora után… aztán közös fürdés és csillagnézegetés, tudod. - A szemébe nézek. -  Vagy túl romantikus vagyok és a férfiak egymás közt nem is szoktak ennyire… ilyeneket? - kérdezem õszinte kíváncsisággal. Mi Kimmel csináltunk ilyeneket, de akkor még szinte gyerek voltam. Most felnõttként vajon szabad még ilyet?



Cyrus

Izmaimat simogatja, ajkaimat csókolgatja ez az élõ kísértés, majd apró morranással elválik tõlem.

- Milyen izmos tested van - bókol a csók végeztével. Áh, szóval föltérképezte a velem együtt járó testet is, mi? Helyes, mert én is azt tettem.

- A tiéd inkább aranyos – mondom, és nyakát kezdem el csókolgatni, puszilgatni, kényeztetni. Tényleg nagyon aranyos. Kis kecses, vékony, mégsem erõtlen, hisz hányszor mászta már meg a legnagyobb hegyeket. Gyönyörû.

- Nos, a tiédhez képest biztos – feleli mosolyogva, majd komolyabb hangvételre vált. - Hé, Cyrus… beszélgethetünk? – Mielõtt válaszolnék, beültetem magunkat a jó melegbe, és egy még forróbb csókot váltunk.

- Hallgatlak – ösztönzöm beszédre kedvesemet, aki elmosolyodik, és belekezd mondanivalójába.

- Szóval az egyik amit mondani akartam, az az, hogy nem kell elmélkedni azon, hogy ki megy kihez ha hazamegyünk. Mármint… tudom, hogy a testvéred miatt helyhez vagytok kötve, így megyek én. És ha elsietettnek gondolod az összeköltözést, kiveszek ott, abban a városban egy kis albérletet és majd összebútorozunk, ha megértünk rá, rendben? – Istenem, milyen édes! Hogy út közben mennyit gondolkozhatott ezen…

- Ez így jó ötlet, köszönöm – mondom. Azt még korai lenne elmondani, hogy szeretném, ha hozzám költözne, de mikor hazaértünk, elmondom neki. Persze… csakis miután bemutattam a húgomnak. - És mi a másik? – érdeklõdöm, miközben lopok tõle egy csókot. Mrr, nem tudnám megunni.

- Az elsõ szeretkezés… tudod, hogy nekem Kim óta nem volt senki. Olvastál róla. És ez nekem… különleges. Szeretném, ha nagyon romantikus lenne. Tudod. Hotelszoba, rózsák, vacsora után… aztán közös fürdés és csillagnézegetés, tudod. Vagy túl romantikus vagyok és a férfiak egymás közt nem is szoktak ennyire… ilyeneket? – De édes! Örülök, hogy ennyire romantikus alkat. Tetszik. Most még jobban belé szerettem.

- Természetesen lehet. Bármit lehet, amit csak szeretnél! – mosolygom. – Amit csak szeretne az én édes szerelmem – ígérem. Nem tudom, hogy mennyire volt korai ezt így kimondani, de biztos vagyok benne, hogy szeretem. Hát lehetne õt nem szeretni?!

- A… szerelmed? – kérdezi csodálkozva, és látom, hogy arca teljesen elpirult. Édes.

- Igen. Az én gyönyörû szerelmem. Szeretnék veled összeköltözni majd, mikor hazaértünk, de elõtte szeretném, hogy azért megismerd a húgomat is. Számomra õ nagyon fontos, és szeretném, ha jól kijönnétek – mondom, és még jobban megölelem. Összebújunk, és belecsókolok a hajába.

- Én is szeretlek, és éppen ezért szeretném, hogy kijöjjek a húgoddal. Jó lenne együtt élni veletek! – mondja kényelmesen hátra dõlve. Ezzel tökéletesen egyetértek, viszont már nem tudok válaszolni, ugyanis kicsikém olyan jól elhelyezkedett, hogy már csak édes szuszogását hallom. Elaludt.

---*---*---*---

Másnap reggel csókkal köszöntjük egymást, mivel most egyszerre ébredünk, nem kelek föl elõtte. Viszont a jó reggelt csókunk után kipillantok a sátorból, és látom, hogy a vihar még nem egészen állt el. Már nem süvít úgy a szél, már nem hullik úgy a hó, ám valamennyire még mindig vihar van. Ez nem zavar meg abban, hogy elvégezzem a reggeli jógámat, bár tény, hogy én nem bírom úgy a hideget, mint egy itteni, így most kivételesen beöltözve végzem a gyakorlataimat.

- Te minden reggel jógázol? – kérdezi kicsim, miután befejeztem a szútráimat. Válaszként bólogatok kicsit, majd követem reggelizni. Könnyed beszélgetésbe kezdünk vezetõnkkel, akitõl megtudjuk, hogy mára kevesebb van betervezve, mint tegnapra, mert a vihar maradványai, és az esetleges lavina veszély miatt sokkal óvatosabbnak kell lennünk. Vigyáznunk kell, hogy hová lépünk.

Hamarosan útnak is indulunk, és tényleg. A hó sokkal puhább, ingoványosabb, jóval csúszósabb, mint tegnap volt. Szívembe befészkeli magát a kétely, hogy túl fogjuk-e élni, de nem lehet nem a válasz erre. Túl kell élnünk, hogy aztán együtt élhessünk.

Vigyázunk egymásra, mindig megvárunk mindenkit, ha véletlenül valaki leszakadna, hogy a minimálisra csökkenthessük a kockázatot. Féltem Tonit. Ezért akarom, hogy elõttem menjen, még ha õ nem is örül ennek, de mikor egy megcsúszásakor sikeresen megfogom, már nem morgolódik a dolog miatt. Helyes. Nem akarom elveszíteni.

Viszont mikor egy rossz lépéskor megcsúszik a lába azon a kövön, amin támaszkodik, úgy érzem, szívrohamot kapok. Mintha lassított felvételben látnám, hogy mi történik, de belenyúlni képtelen vagyok, csak sokkoltan bámulok.

- NEEEE! – Csak az üvöltésre vagyok képes, semmi másra. Mint egy rossz rémálom. Egy szörnyûséges, képtelen, hihetetlenül szörnyû rémálom.


Toni

- Természetesen lehet. Bármit lehet, amit csak szeretnél! – mosolyog rám kedvesen. – Amit csak szeretne az én édes szerelmem – jegyzi meg könnyed hangon, de nekem  egy szó szöget üt a fejemben.

- A… szerelmed? – kérdezek vissza teljesen zavartan. Lehet, nem is ezt mondta, csak rosszul hallottam.

- Igen. Az én gyönyörû szerelmem. Szeretnék veled összeköltözni majd, mikor hazaértünk, de elõtte szeretném, hogy azért megismerd a húgomat is. Számomra õ nagyon fontos, és szeretném, ha jól kijönnétek – mondja, majd belecsókol a hajamba és hagyja, hogy még jobban összebújjunk.

- Én is szeretlek, és éppen ezért szeretném, hogy kijöjjek a húgoddal. Jó lenne együtt élni veletek!

Lelkes vagyok, hiszen mindennél jobban szeretném, ha közös lenne a jövõnk! De sokat már nem tudok gondolkodni, mély álomba kerülök a karjaiban.

* * *

Reggel együtt ébredünk, és a jóreggelt-csókok után õ természetesen jógázik. Mondjuk beöltözve, hiszen hideg van kint.

- Te minden reggel jógázol? – kérdezem, mikor végzett. Bólintva ad választ, majd hagyja, hogy elvezessem reggelizni. Ott a vezetõvel beszéljük meg, hogy mi a mai cél. Nem tûnik soknak, de a terep nehezebb, mint eddig, és a friss hó is rettentõen csúszós.

Reggeli után pakolás és indulunk. Cyrus nem enged abból, hogy elõtte haladjak. Egyrészt édes, hogy aggódik, de

nem örülök, hogy így akarja. Ha nekem bajom lesz és lerántom? Azt nem… nem akarnám.

Akkor viszont már örülök, amikor egy csúszáskor megragadja a karom és nem hagy leesni.

Nem sokkal késõbb viszont baj van.

Már akkor, amikor a lábam leteszem érzem, hogy zuhanni fogok. A biztosítókötél megvan ugyan, de már az elõbb szólt a sherpa, hogy pont alattunk egy hasadék van, ahova beér a kötél, de nem tudnak kihozni senkit, ha beleesik.

Hallom Cyrus üvöltését, tudom, hogy meg fogok halni.

A lelkem mégis valami különös érzés járja át. Egyrészt végre… végre utánuk mehetek.

De miért most?! Miért most veszi el az életem, amikor már rátaláltam az értelmére?! Mi értelme volt ennek a sok magányos évnek?!

A hangok a torkomba fagynak, ahogy zuhanok lefelé, csak várom, hogy mikor lesz vége mindennek.

Mintha órák telnének el, olyan soknak érzem, mire az elsõ ütést kapom. De nem a fejem.

Már az elõbb is, amikor lenéztem láttam, hogy a szakadék ahhoz túl szûk, hogy egy átlagos felnõtt ember beleessen gond és mindenféle ütközés nélkül. Én ráadásul pont nem párhuzamosan esek lefelé, de mire ez átszalad a fejemen és megértem, mi is történik, már megtörtént.

Elõször a bal lábam. Elsõre csak csípésnek éreztem, de aztán éktelen fájdalom, és pillanatokkal késõbb ez a jobbal is.

Az érzés leírhatatlan. A félelem… a halálfélelem jeges tõrként mar a szívembe, ahogy felfogom, hogy ha ki is jutok innen élve, soha többé nem állhatok rá a lábaimra. Soha többé nem fogok futni a saját lábaimon, soha nem… soha nem lehetek teljesen Cyrus társa már.

A hátam ütközik a talajjal, a fejem beverem, de a várt vég nem jön… csak… egyszerûen nem jön. A lendület pedig indokolta volna, hogy most tényleg vége legyen… a sors szomorú fintora lehet, hogy nem halhatok meg az eséstõl. Nem lehet gyorsan vége.

Moccanni sem merek, csak bámulok pont felfelé. Ahonnan kilátok a szabad égre.

Így kell meghalnom? Egyedül? Az eget bámulva…?

Kim… ha… ha nem volt szabad, miért ilyen kegyetlenül büntetsz? Miért vesztek el tõle minden reményt, most, hogy van?!

Szeretem õt… miért veszítem el akkor most?! Miért így?

Zokogva sírok fel, és lassan emelem fel a karom. Az nem fáj annyira… Az arcomról leseprem a havat, de a lábaim felé nem tudok mozdulni. A kezem nem ér le addig, és nem merek moccanni.

Tudom, mindig erre vártam. Mindig azt akartam, hogy egy hegyen, egy óriáson érjen el a halál, most mégis vakon, hangosan, szinte ordítva sírok a fájdalomtól és a reménytõl.

Istenem… istenem, ha ott vagy, legalább látni engedd újra!

Lehunyt szemekkel sírok, felidézve az elsõ pillanatot, amikor megláttam, az elsõ érintéseket és csókokat. A szívem összeszorul, ahogy meghallom a hangját. Kinyitom a szemem, tudni akarom, hogy csak az elmém játszik-e velem.

- Cyrus… szerelmem… - suttogom.

- Istenem Toni! - A hangja kétségbeesett. Tudom, tudja, amit én.

- Vége van Cyrus… meg fogok halni - suttogom rá nézve, mikor már mellettem térdel és az arcomat simogatja. - Miért most kell meghalnom? Miért most…. amikor megtaláltalak? Miért, Cyrus? - Megint hangosan sírok fel, ahogy felfogom ismét, hogy most látom utoljára. Most vagyok vele életemben utolsó alkalommal, hiszen talán pár órám van, és õt nem tarthatom itt addig. Nem szabad… hiába mondta, nem halhat meg itt velem! Ahogy ezt felfogom rájövök, hogy ezt el kell neki mondanom. Erõsnek kell lennem. Picit megszorítom a kezét.

- Nem maradhatsz itt meghalni velem- suttogom. - Menned kell, ha elveszted a többieket, mindennek vége lesz, Cyrus. A testvéred vár téged. - A könnyeim lassan kezdenek ismét potyogni. - Neked köszönhetem életem legszebb óráit… de nem ránthatlak magammal. Nem szabad. Menj… - A torkomra fagynak a szavak. Cyrus… bárcsak lenne rá mód, hogy ne itt legyen mindennek vége. Bárcsak megígérnéd, hogy soha nem fogsz elfelejteni…



Cyrus

Nem tudom felfogni azt, ami a szemem elõtt történik, egyszerûen képtelen vagyok rá. Hallom magam körül a hitetlenkedõ kiáltásokat, de nem értem, mit mondanak, nem értem, mi történik. Az… az nem lehet, hogy… az nem lehet, hogy leesett!

NEM!

Ez… ez nem történhetett meg! Ugye nem?!

Sokkos állapotban meredek lefelé, tudván, hogy valahol ott van alattam Toni, de a fehérségtõl nem látok semmit, csak a sötétlõ hasadékot, és valami furcsa pirosságot a hóban. Ez… nem… nem az! Nem lehet vér! Nem lehet Toni vére!

- Õ… - szólalok meg halk, rekedt, erõtlen hangon. – Õ… leesett – állapítom meg a nyilvánvalót, szinte csak magamnak. Nem is várok választ, mégis kapok.

- Igen. De nem tudjuk kimenteni, a szakadék túl keskeny. A kábellel sem tudjuk kihúzni, sajnálom. Nem tudjuk megmenteni – töri össze minden reményemet a fiatal sherpa. Hiába próbálok valami mentõ ötlet után kutatni, nem megy. De… nem halhat meg! Nem maradhat ott! Nem veheti el tõlem a hegy Tonit!

- Nem… nem lehet fölhúzni? Vagy meggyógyítani, vagy akármi?! – Nem megy a gondolkozás, de azért próbálom agytekervényeimet mûködésre ösztökélni.

- Sajnálom – kapom a hihetetlen választ. Nem lehet! Ez… ez nem lehet.

- Akkor én magam megyek le. Ott kell… ott kell, hogy legyek vele! – közlöm a vezetõnkkel. Nem érdekel, ki mit mond, a sorsom az, hogy vele legyek. Ha meghal, én sem maradhatok életben, mi össze vagyunk kötve.

- Ezt nem engedhetjük! Meg fog halni, de azt nem engedhetjük, hogy te is meghalj! – szólal meg a túra vezetõje is, de nem érdekel. Már semmi sem érdekel azon kívül, hogy Tonival lehessek. Nem érdekel sem a túra, sem a vezetõ, sem az, hogy akár meg is halhatok… egyedül Toni az, aki számít.

- Nem érdekel. Most azonnal lemegyek utána! – jelentem ki, és meg sem várva, hogy bárki is visszatarthasson, leereszkedem a szakadékba a biztosító kötél segítségével. Ahogy közeledek, úgy egyre hangosabban hallom meg szerelmem zaklatott sírását. Úgy érzem, szívem összetört, a mellkasomba fúródott darabok pedig rettentõen fájnak. Istenem… kérlek, segíts nekünk!

Amikor leérek a hasadék aljába, megpillantom szerelmemet, amint szenvedve ontja könnyeit. Az én szemem is benedvesedik, de nem sírok. Úgy érzem, nekem itt kell lennem, nem is lehetnék máshol, és mivel itt vagyok, nem sírhatok. Bár nem házasodtunk össze, hiszen csak itt ismerkedtünk meg, de érzem, hogy mellette akarok lenni jóban, rosszban, betegségben, egészségben, hogy a halál soha ne válasszon szét minket.

- Cyrus… szerelmem… - suttogja kétségbeesetten. Azonnal hozzá sietek, ahogy csak tudok, és feje mellé térdelek. Itt vagyok szerelmem, itt vagyok.

- Istenem Toni! – A lába… A lába… Nem akarom, hogy meghaljon! Nem akarom!

- Vége van Cyrus… meg fogok halni – suttogja teljes bizonyossággal. Én… nem akarom. - Miért most kell meghalnom? Miért most… amikor megtaláltalak? Miért, Cyrus? – sír föl hangosan, és talán öntudatlanul is, de belém kapaszkodik. Soha nem foglak elengedni. Soha! - Nem maradhatsz itt meghalni velem – próbál mégis elüldözni maga mellõl, de nem fog sikerülni. Nem hagyom itt, nem mentem saját magam, és hagyom õt itt. - Menned kell, ha elveszted a többieket, mindennek vége lesz, Cyrus. A testvéred vár téged. Neked köszönhetem életem legszebb óráit… de nem ránthatlak magammal. Nem szabad. Menj… - utasít, de egy centit sem mozdulok. Nem megyek el innen.

- Nem! Veled maradok, hiszen megígértem. Nem hagylak el, és nem hagylak itt. De azt megígérhetem, hogy következõ életünkben együtt leszünk – mondom, és én is megszorítom a kezét. Torkomat a sírás fojtogatja, de nem kezdhetek el sírni. Most nem.

- Ezt nem teheted… - suttogja megtörten. Homlokára hajolok, és egy puha, forró csókot nyomok kihûlt fejére.

- Bármit megtehetek –jelentem ki. – De most ne gondoljunk erre! – mondom, és lágyan elmosolyodok, hogy tartsam benne a lelket, pedig legszívesebben én is elbõgném magamat. Istenem… a lába.

Vérzik. Érzem, tudom, hogy el fog vérezni, de nem tudok mit kezdeni vele. Nincs se felszerelésem, se képzettségem hozzá. Már menthetetlen.

Fogaimat összeszorítom, nem sírok.

- Szeretlek, kicsim. Kérlek, maradj velem – suttogom homlokára, és nem tehetek róla, egy könnycsepp kiszökik szorosan összezárt szempilláim mögül.

- Én is… én is szeretlek – sóhajtja. – De tudod, hogy nem maradhatok. Meg fogok halni. Neked viszont élned kell! Kérlek! – kérlel, de hajthatatlan vagyok. Nem. Nem fogom itt hagyni, hogy egyedül haljon meg, magányosan, fájdalmak közt. Én… én ezt nem bírnám ki. Szeretem!

- Nem mehetek el, sajnálom. Nem hagyhatlak itt. Nem tudnálak itt hagyni! Ha kell, veled halok, de nem hagyhatlak így itt – felelem határozottan. Húgom hiányozni fog, szeretem õt, de… tudja, hogy bármikor elveszthet engem. Én viszont nem akarom Tonit elveszteni, ha pedig mégis át kell élnem elvesztésének fájdalmát, legalább az utolsó óráiban mellette akarok lenni. Nem bírnám elviselni szenvedéseit.

Nem!


Toni

- Nem! Veled maradok, hiszen megígértem. Nem hagylak el, és nem hagylak itt. De azt megígérhetem, hogy következõ életünkben együtt leszünk. – A hangja… a hangja még most is olyan, mintha tényleg elhinné, hogy van következõ élet, amiben együtt lehetünk. De nekem is ezt kell hinnem. Ott majd… de akkor sem egyezhetek csak így bele, hogy meghaljon velem. Nem akarom magammal rántani.
- Ezt nem teheted… - suttogom. Érzem, hogy nem fog elmenni. De mire én meghalok, az még több óra. Ha addig velem marad, itt fogja érni az éjszaka…
- Bármit megtehetek – jelenti ki, miután lágy csókot hintett a homlokomra. – De most ne gondoljunk erre! – Elmosolyodik, biztatni akar. Látom rajta, a szemében látom, hogy õ is kétségbe van esve. Bár én azt hiszem, kezdem elfogadni. A saját halálomat igen. De az övé az más.
- Szeretlek, kicsim. Kérlek, maradj velem – kér halkan. A homlokomra csókol, és érzem, ahogy egy pici könnycsepp a bõrömhöz ér. Cyrus…
- Én is… én is szeretlek. De tudod, hogy nem maradhatok. Meg fogok halni. Neked viszont élned kell! Kérlek! – Még utoljára megpróbálom. Tudom, látom, hogy nem fog elmenni.
- Nem mehetek el, sajnálom. Nem hagyhatlak itt. Nem tudnálak itt hagyni! Ha kell, veled halok, de nem hagyhatlak így itt. – A hangja magabiztos.
Talán tényleg el kellene fogadnom, hogy nem fog elmenni. El kell fogadnom, hogy betartja amit ígért. Ha nem is térünk haza, akkor velem hal. Itt lesz végig mellettem, és ez valahogy… kellemes. Kellemes érzés még most, mindennek a végén is.

- Rendben - suttogom, és amikor a szemembe néz, halványan elmosolyodom. - Akkor… akkor maradj itt velem - kérem halkan.
- Itt maradok, szerelmem. Végig itt leszek és fogom a kezed. - A könnyeim megint folyni kezdenek. A fájdalom, ami a testem kínozza nem ér fel ahhoz, ami a lelkemet mardossa. De fogalmam sincs, mennyi idõm van még hátra, el kell neki mondanom. Mindent…
- Szeretlek…- kezdek bele. - Annyira szerettem volna veled élni. - A hangom elcsuklik, az õ szemébõl is utat talál egy kósza könnycsepp. - Minden reggel melletted ébredni, a karjaidban, a csókjaidra… éjszaka melletted aludni és szeretni… szeretni mindörökké. Ezt akartam, Cyrus. Én tényleg ezt akartam! Tiszta szívembõl erre vágytam. - A hangom teljesen elcsuklik a sírástól. Õ óvón hajol fölém, és hint egy lágy csókot a számra, bár csak összeérinti az ajkainkat. A könnyeim sóssá tesznek minden ízt, már a vért sem érzem.
- Örökké szeretni fogjuk egymást kicsim - simít ki egy véres, izzadt tincsem a szemem elöl. - Örökké. Most is, a következõ életünkben is és mindig. Hidd el nekem… - kér halkan. Szüntelenül simogat, érint.
- Én… én elhiszem, Cyrus. Elhiszek neked akármit, szerelmem. - Egyenesen a szemébe nézek. - Mindenem a tiéd és örökre az is marad - suttogom vissza. Halvány mosoly szökik az ajkaira, amit leutánzok én is.
Ordítani tudnék a fájdalomtól. Tudom, óráim lehetnek még hátra. Nem tudom, mit kellene tennem.
- Kedvesem - szólítom meg halkan. - Nem feküdnél ide mellém?
Szó nélkül fekszik le a földre, továbbra is fogva a kezem.
- Nem segítenél a fejem a válladra hajtani? - Ezt is megteszi nekem, így már az illatát is érzem. Felsóhajtok, reszket a hangom.
Mégis elhallgatunk. Õ sem szól és én sem. Csendben szeretjük egymást, én néha felszisszenek, amikor egy-egy izom összerándul a fájdalomtól. Ilyenkor mindig megsimogat, ad egy puszit és azt suttogja, hogy minden rendben lesz.
Én pedig hiszek neki. Elhiszem neki, hogy nem lesz baj, hiszen ha most véget is ér, akkor a következõ életben meg fogjuk egymást találni. A lelkünk már eggyé vált, a halál nem választhatja el.

Már sötét van.
Amire rádöbbenek, megrémít, de ahogy megérzem, hogy megsimogatja a karom, majd a hajamba csókol, elfeledtet velem minden bajt. De már csak suttogni, sírni tudok.
- Szerelmem… - Segít, hogy ránézhessek. - Lassan vége - mosolygok rá szomorúan. - Már nem érzek… fájdalmat - suttogom. - De… de várlak abban a következõ életben. - Látom, ahogy már neki is potyognak a könnyei. - Várni, keresni foglak és szeretni ott is, bármi lesz. Hallod, Cyrus? - Megszorítja a kezem és bólint. - Nagyon… nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek Toni. - A hangja neki is halk.
- Csóh… - Érzem, pillanatok lehetnek hátra. A világ lassan elsötétül körülöttem és körülölel a feketeség. - Csókolj meg - kérem halkan.
Még érzem, ahogy az ajkai az enyémhez érnek. Könny-ízû minden, nekem mégis apró mosoly szökik az ajkaimra. Boldog vagyok.
Egész életemben szenvednem kellett.
Amikor a szüleimet elvesztettem. Amikor egyedül maradtam végleg. Amikor Kim meghalt.
Most mégis… vele mégis boldog vagyok. Mellette végre éretem igazi szerelmet és boldogságot.
 

Ízével, csókjával és szerelmével alszom el.
Ebben az életben utoljára…

Várni fogok rád.
Cyrus…


Cyrus

Mikor már azt hinném, nem nyugszik bele a dologba, nagyot sóhajtva bólint, és azt suttogja, rendben van. Szemembe nézve elmosolyodik, annak ellenére is, hogy láthatóan fájdalmai vannak. Istenem, hogy én hogy szeretlek, Toni!

- Akkor… akkor maradj itt velem – kérlel, pedig kérnie sem kellene, tudhatná, hogy itt maradok vele.

- Itt maradok, szerelmem. Végig itt leszek és fogom a kezed – bizonygatom. Szeretettel simogatom sapkába bújtatott fejét, és remélem, hogy nem szenved túlságosan. Próbálhatnám gyógyítani, de nem érnék vele semmit. Ha a halál a sorsában van megírva, az én gyógyításom mit sem ér. Szenvedésén pedig tudom, hogy azzal tudnék jobban segíteni, ha itt lennék a feje mellett, átölelve, nem pedig a lábánál.

- Szeretlek…- vallja be. Én is szeretlek! Annyira nagyon szeretlek… - Annyira szerettem volna veled élni. Minden reggel melletted ébredni, a karjaidban, a csókjaidra… éjszaka melletted aludni és szeretni… szeretni mindörökké. Ezt akartam, Cyrus. Én tényleg ezt akartam! Tiszta szívembõl erre vágytam. – Én is, kicsikém, én is. Annyira szeretlek, és annyira veled akarok lenni!

De nem lehetünk. Egy csókot nyomok riasztóan jeges ajkaira, miközben könnyeink összekeverednek.

- Örökké szeretni fogjuk egymást kicsim. Örökké. Most is, a következõ életünkben is és mindig. Hidd el nekem… - kérlelem, és fejét simogatom továbbra is. Én hiszek benne, remélem, õ is hisz.

- Én… én elhiszem, Cyrus. Elhiszek neked akármit, szerelmem. Mindenem a tiéd és örökre az is marad – suttogja. Halvány mosoly kúszik arcunkra, miközben tudom, hogy mind a ketten legszívesebben ordítanánk. Õ a fájdalomtól, én pedig a tehetetlenségtõl. Bárcsak, bárcsak csinálhatnék valamit, bárcsak ne lennék ennyire tehetetlen! – Kedvesem, nem feküdnél ide mellém? – Bármit, neked, édesem, bármit! Szó nélkül teljesítem kérését, ahogyan azt is, hogy a fejét segítem a vállamra hajtani. Bár van rajtunk meleg kabát, de kicsim egy csomó vért is vesztett, ráadásul még egy helyben is vagyunk, nem csoda, hogy még én is fázom, nem hogy õ. Bár még nincs sötét, de már eléggé hideg van, így már tudom, hogy a hajnalt én sem fogom megélni.

Nem bánom, egyáltalán nem bánom, hogy beleszerettem, sem azt, hogy utána jöttem. Tökéletes így meghalni, mellette, érte. Csendben puszilgatom, simogatom, próbálom melegen tartani, de már annyira remeg, hogy érzem, már nincs sok hátra. Alig bírom visszafogni könnyeim, de erõsnek kell lennem. Szemeim is szúrnak, a hideg lassan, kíméletlenül fagyasztja meg elhullajtott, és még el nem hullajtott könnyeimet is.

- Szerelmem… Lassan vége. – Ne, ne, ne! Még ne! - Már nem érzek… fájdalmat. De… de várlak abban a következõ életben. Várni, keresni foglak és szeretni ott is, bármi lesz. Hallod, Cyrus? Nagyon… nagyon szeretlek. – Könnyeim végig folynak arcomon, és tudom, hogy itt a vég. De már érzem a csontig hatoló hideget, így tudom, nekem sincs sok vissza.

- Én is szeretlek Toni. – Hangom rekedtes, rettentõen halk, de erõteljesebbet már nem tudok kierõszakolni sem magamból.

- Csóh… Csókolj meg – kérlel édesem. Teljesítem utolsó kérését, melynek végén érzem, hogy lelke eltávozik testébõl.

Vége van a szenvedéseinek.

De az enyémnek még messze nincs.

A sírástól csukladozva szedem le a biztosító kötélrõl jéghideg testét, majd az enyémmel is ugyanígy teszek. Úgysem tudnának elszállítani minket, ráadásul a hegyek voltak számunkra az életünk, így nem csoda, hogy az lett a halálunk is.

Szeretett Tonim békés alakját nekidöntöm a hóval borított börtönünk falának, és én is mellé dõlök. Szemeim lassan lecsukódnak, érzem már, nincs messze a halál.

Várj meg, Toni, mindjárt megyek én is!

Már mindjárt ott vagyok, kicsim, csak várj!

Lehunyt szempilláim mögül fagyos cseppek csurognak arcomra, ahol egybõl ráfagynak arcomra, de már ezzel sem foglalkozom, mert amit látok, az minden földi fájdalmat felülmúl.

Toni vár békés mosollyal arcán, fénnyel körülvett alakja érzem, csak rám vár.

Kinyújtom érte kezeim, és puha testét már ölelhetem is.

Végre együtt vagyunk!

Végre együtt.

Vége~

________

Drága Gen!

Nem mondom, hogy könnyû volt végigvinni. Az utolsó pár reagot egyikünk sem írta szívesen azt hiszem, közben meg mégis. Nagyon szerettem ezt is, de sok szempontból elsõ volt.
Elsõ tragédia. Sosem öltem még saját karit. Borzalmas érzés, de talán, ha szép a vége megéri.
Elsõ szeretkezésmentes játék. Ilyenem még nem volt, de ezt is köszönöm. Igazad volt, így is lehet.
Elsõ játék, amiben egy egész reag megírását végigbõgtem…
Elsõ játék, aminél elfogadtam tanácsot valakitõl. Köszönöm.


Nem tudom kifejezni, mennyire szerettem ezt a játékot és hogy mennyire hálás vagyok neked, hogy segítettél beteljesíteni, te kis bûnrészes.

Nagyon szeretlek, nagyon köszönöm, nagyon… ahh. Nagyon sokat sírtam rajta. De megérte.

KÖSZÖNÖM!

_______

Köszi, ha elolvastad. :)