Danilov:
Füst. Az egyik legutálatosabb ellenfelem. Alattomos, szürke, egy igazi gyilkos. Egy kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor hiúsította már meg a tervemet. Alattomos ellenfél.
- Herr Steinweger, az első század készen áll! – reccsen meg a rádióm.
Lassan összehúzom a szemeim, és lepillantok a parányi eszközre. Korlátolt, náci fattyak. Még ahhoz is ostobák, hogy megforduljon a fejükben, a rádiójuk tökéletesen lehallgatható számunkra. Két napja recseg az adás, és hallom, mire készülnek. Eddig nem történt semmi érdemleges, ám most biztossá vált, hogy a roham hamarosan megkezdődik. Lassan négy napja kuksolok itt. Nem lenne ezzel semmi baj, ám a fekve vizelés nem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé.
Megpillantok egy nyurga, szőke fiút elszaladni a törmelékek közt. Valami van a kezében, sejtelmeim szerint a parancs. Széles mosoly kúszik az arcomra, ahogy a fegyverem távcsövébe nézek. Mint anno, mikor farkasra lőttünk. Midet szaggassam le először? A lábadat? Vagy netán a csontos kezedet? Megölni nem akarlak, keveset éltél még. Majd a feletteseid kardélre hánynak, ha úgy tetszik, én nem leszek a hóhérod.
Célba veszem a fiú térdét, majd meghúzom a ravaszt. A golyó úgy szakítja át a kölyök lábát, hogy az kis híján leszakad a helyéről. Nagyot nyögve esik a földre, majd hangosan üvölteni kezd. Látszik rajta, hogy nem katona, esetlenül vergődik a hideg, poros kövön, mint egy kivert kutya. Elintéztem a haza utad, öcsi. Akár hálás is lehetnél, ha nem egy náci féreg volnál.
Az üvöltésre sorra bukkannak elő a leszedhető fejek. Egy velem szemközt, kettő alatta, páran pedig meggondolatlanul az utcára rohannak. Ostobák, felteszem, azért küldték ide őket, mert még sosem hallottak rólam.
Türelmesen várok. A parancsom ugyan annyi volt, mindennemű információt ragadjak el tőlük, hiszen nem kockáztathatjuk, hogy ráleljenek a katakombáinkra. Jelen állapotunk a földalatti utaktól függ. Úgy érzem, kötelességem a parancsnok elvárásain felül teljesítenem. Hamarosan felbukkan az első náci tiszt feje is. Széles mosoly kúszik az arcomra. Végre, vadászhatok!
Az ujjam a ravaszon nyugszik, bár alig bírom megállásra késztetni. A türelmem azonban meghozza gyümölcsét, a százados is porondra lép. Kezdődjék az előadás! Egy dördülés, a férfi kifröccsent agyvelővel zuhan a földre. Még egy dörrenés, a hadnagynak is reszeltek. Pokolian élvezem, ahogy a náci férgek, akár a hangyák, futnak szerteszét. A többi már nem az én dolgom, a parancsnok elégedett lesz. Alig telik bele pár másodpercbe, géppisztolyok ugatnak fel alant. A hátamra fordulok, és csak bámulom a lyuggatott plafonját. Pont látom, ahogy egy repülő húz el felettünk. Biztosan a felderítőink azok.
Azt hiszem, a korom az oka, de egy ideje észrevettem magamon, hogy könnyebben fáradok, mint anno. Régebben gond nélkül kibírtam akár egy hetet is megfigyelés közben, most pedig pár nap is megerőltetőnek hat. Hamarább leszek éhes, könnyebben álmos. Kótyagosabb is vagyok a szokottnál. Rám férne már egy kiadós pihenés.
Egy bomba robbanása zavar fel az elmélkedésemből. Most veszem csak észre, eddig minden milyen csendes volt, pedig a ropogó fegyverek zaja fülsiketítő. Hamarost lépteket hallok a feljáró felől. Már a puszta járásából felismerem, nem egy náci jön golyóért könyörögni. Céltudatosan közeledik, tehát nem keres, pontosan tudja, hol talál. Lassan kifújom a levegőt. Ki lehet az? A parancsnok? Nem, enyhe sántítást hallok a visszhangzó léptekből. Pa-pam, pa-pam. Leszűkül a kör, egyetlen ember jut eszembe.
- Danilov! – vágódik Anton a bejárathoz.
Pontosan rá gondoltam. Ez a kis mitugrász folyton a nyomomban van. Szinte kéjes örömmel tölti el, hogy nem veszek róla tudomást. Igaz, legutóbb ő ápolt, mikor egy repesz fúródott a felkaromba, amiért egy szemernyit hálás is voltam. Furán néz rám, a szeme csillogásán látom, hogy gyengéd érzelmeket táplál irányomban, ám igyekszem úgy tenni, mint aki ilyen téren teljesen hülye. Zavaró, hogy úgy néz rám, már én is ki tudnám találni a gondolatait. Szinte a szemében játszódik le a jelenet, ahogy átöleli a nyakam, majd lassan az ajkaimra hajol, és…
- Danilov! – szól rám megint.
Bosszúsan kapom felé a tekintetem. Utálom, hogy a nevemen szólít.
- Mit akarsz? – kérdem lassan.
- A parancsnok küldött, vár téged – mosolyog rám.
Az arckifejezéséből ítélve, jóra számíthatok. Szusszanva tápászkodok fel, akár egy ős öreg medve, majd rakom el gondosan a fegyvereim. Egy pillanatra hallgatózni kezdek, mert a fegyverek ugatása abbamaradt. Furcsa, ilyen hamar győztünk volna?
Lefelé indulok a nyikorgó lépcsőn. A ház igen romos, falai csaknem leomlottak. A bejáratot magas törmelékhegy torlaszolja, ezért csak a katakombák felől lehet megközelíteni. Teteje is majdnem hogy teljesen lyukas, ám akad egy kis takarás, ami által rejtve maradhattam a portyázó pilóták fürkésző szemei elől.
Antonnal gyorsan vágunk át a nedves járatokon, meg sem állunk a parancsnok szobájáig. Üdvrivalgás közepette lépek az apró, ablaktalan helyiségbe, hogy átvegyem az engem megillető, díszes elismeréseket. Mintha rózsaszirmokat hintenének a fejemre. A parancsnok hangosan kacagva lelkendezik, a vezetőség mennyire meg van elégedve velem. Valami aduászt is emleget, ám túl fáradt vagyok ahhoz, hogy normálisan odafigyeljek.
A dicshimnuszok zengése után végre visszatérhetek a csendes kis lakomba. Kellemes otthonként tekintettem a földalatti lyukra, ahol meghúztam magam. Igaz, egy egyszerű, szakadt ágyról van szó, amit kényelmesebbé tettem egy szalmával tömött zsákkal, és egy szakadt pokróccal. Antonnal az oldalamon haladok végig a pihenőrészen. A katonák éljeneznek, én némán ballagok csak. Érzem, hogy egyre nehezebbek a tagjaim, alig állok a lábamon. Illedelmesen kezet fogok a magasabb rangúakkal, majd végre ledobhatom magam az apró lyuk sarkába. Anton hirtelen kikapja a kezemből a fegyverem, és gondosan az asztalomra teszi. Csodálkozva nézek rá, hát ez még mindig itt van?
- Majd én elrendezem – mosolyog rám.
Ostoba kölyök. Morogva tolom el az útból, és húzom az ágyam mellé a fegyverem elérhető közelségbe.
- Eredj a dolgodra! – vakkantom.
Csodálkozva néz rám.
- De…
- Azt mondtam, eredj!
Felfújja az arcát, majd sarkon fordul, és elindul. Mélyet sóhajtva nézek rá. Még csak 18 éves, honnan tudhatná, mi kell nekem. Igaz, számtalanszor megfordult már a fejemben, hogy az ő igényei sem különbözhetnek nagyban az enyémektől. Fogadok, azt kívánja, bár gyűrném magam alá, és erőszakosan tenném végre a magamévá. De az nem én lennék. Sosem tudnék érzelmek nélkül együtt lenni bárkivel is.
Rezignáltan legyintek, majd a fal felé fordulok. Alig kell pár perc, és elnyom az álom.
***
Másnap térek csak magamhoz. Csodálkozok, hogy eddig tudtam pihenni, hiszen sosem voltam erőm teljében a háború alatt. Motyorászva nyúlok a fegyverem után, megbizonyosodok róla, hogy mellettem fekszik, akár egy hűséges kutya. Jó fiú!
Felkelek, majd az ágyammal szemben felállított állványhoz lépek. Egy lavórnyi friss vízzel ébresztem fel magam. Mély levegőt veszek, majd a fejem a jéghideg vízbe nyomom. Érzem, ahogy végigcikázik a gerincemen az a borzongató érzés. Úgy maradok, amíg el nem fogy minden levegőm, majd megtörölközök. Ásítok még kettőt, ám a figyelmem hamar leköti egy kis sárgálló pont az asztalomon. Pontosabban egy boríték. Közelebb lépek, majd felbontom. A parancsnok küldte, érdekes. Szerencse, hogy pár éve megtanultam olvasni, így nem kell ide ráncigálnom Antont. A kis mitugrász, biztosan fontoskodna.
Mosolyogva teszem le a borítékot, majd veszem az utam a parancsnok szobája felé. Ha egyszer ennek vége, biztosan szép családja lesz. Életerős fiú, hamar talál magának egy nőt… vagy férfit. Szép háza lesz, rengeteg története a háborúról. És egészen biztosan engem is elfelejt majd.
Furcsa mód haragot érzek, ahogy erre gondolok. Nem akarom, hogy elfelejtsen. Nem akarom, hogy másra nézzen úgy, ahogy rám. Talán túl sokat voltam egyedül, hogy így érzem magam. Szükségem van egy olyanra, mint Anton. Mikor hozzám ér, jólesően bizsergek. Milyen lenne újra szeretni, ragaszkodni valakihez?
- Uram! – lépek a parancsnok szobájába kopogás nélkül.
Rám pillant, ám nem szól semmit, csak egy apró csomagra bök az asztalán. Értetlenül nézek rá, ám hirtelen elkap a rossz érzés. A parancsnok csak int a fejével, én pedig az asztalhoz lépek. Hunyorogva emelem fel a könnyű csomagot. Von Conrad Drescher. Egy náci??
Értetlenül nézek fel a parancsnokra… újfent. A csomagot nekem címezték. Hibátlanul címkézték fel. Furcsa mód csak a címzés része orosz, a feladót németül írták rá. Különös.
- Még a hajnali órákban érkezett – néz le a csomagra a parancsnok. – Pokolgép?
- Kétlem, uram. Túl könnyű ahhoz, hogy bármi kárt is tegyen bennünk – rázom meg a fejem.
Rossz előérzettel tépem fel a csomag oldalát. A parancsnok kíváncsian pillantgat felém, majd a szemei elkerekednek, mikor egy dögcédulát húzok ki a papírok közül. Csodálkozva nézek rá. A szám borzasztó ismerős. Kinyitom a kis fémtartót, majd előveszem belőle a szakadt papírost. Ahogy megpillantom benn a nevet, megfagy az ereimben a vér. A tekintetem csupán az Antonig jut el, ott hirtelen homályossá válik minden. Anton…
- Kicsoda? – szólal meg a parancsnok.
- Andropov, uram – köszörülöm meg a torkom.
- Keresztet vethet rá – legyint a parancsnok. – Kedves fiú volt.
Valóban. Kedves fiú volt.
- Nem olvassa el a levelet? – mutat a férfi az asztalon heverő levélre.
Elfehéredő ujjakkal szorítom egyre erősebben a dögcédulát. Pengényi vékonyságúra keskenyednek az ajkaim. Felkapom a levelet, majd átfutom. Németül írták. Szép szavakat használ, mint tisztelettel, meg örömömre szolgál. Gúnytól csöpög az egész. Az a Descher, vagy Drescher írta.
- Miről ír? – kérdi a parancsnok, miközben rágyújt a szivarjára.
- Kihívás – felelem kurtán.
Csodálkozva vonja fel a szemöldökét, de nincs erőm megmagyarázni. A dögcédulát szorítva indulok vissza a puskámért. Kihívás. Ez a náci féreg azt hiszi, büntetlenül hadat üzenhet nekem. Talán azt hiszi, a hírnevemre véletlenül szolgáltam rá. Ch. Mindig is tudtam, hogy a német egy ostoba faj, aminek az írmagját is ki kell irtani.
Conrad:
- Zárd a tanksapkát! – érkezik a parancs, engedelmesen sietek fel a lépcsőkön, kívülről rákapaszkodok a fogóra, majd magamra húzom a tetőt, ami halk szisszenéssel zárul, de előtte még nem felejtek el egy pillanat töredékére szétnézni.
Ha nem tudnám, hogy Oroszországban járunk, megkockáztatnám azt is, hogy csak egy egyszerű erdőn keresztül hasítunk a bajor vidékeken, annyira hátborzongatóan hasonló. Ugyanaz a vastag fehér hótakaró, a feketén álldogáló, csupasz fák, a fenyők, melyek az erdő szélén ragadtak talajt s zöldellnek még most is. De nem vagyunk otthon. Korántsem. Az Isten háta mögött egy elcseszett országban, ahol lilára fagynak az ujjaim a kesztyű takarásában, ahol az étel olyan kopogósra szilárdul, hogy azzal is ölni, gyilkolni lehetne.
Visszabújok a tank belsejébe, leülök a fokok mögött levő szétrongyolt párnára, ami mellett a tokjában pihen fegyverem. Úgy cibáltak ki minket a tűzvonal közeléből, mintha benzinnel lennénk lelocsolva. A kabátom belső zsebébe nyúlva veszem elő az írásos parancsot, amin Göring pecsétje vöröslik, a lap tetején a birodalmi sas feketéllik, büszkén, színével birtokolva az egész papírt.
Örültem a lehetőségnek. Rohadtul unalmas lövegeket kiiktatni és töltögetni a tank ágyúját, megakadályozni, hogy Molotov koktélokat dobáljanak ránk ezek az ápolatlan, paraszti, medve méretű ruszkik.
Danilov Basilevsky.
Úja és újra átfutom a halálra olvasott sorokat, de már nem találok közöttük és bennük új információt. Az első világháború során is remekelt ez a rühes buckalakó, ezerszer átpörgettem már az agyamon, milyen irányból kellene kezdenem a kifüstölését. Tapasztalt, húsz évvel idősebb nálam, tehát én még pelenkába - jobb esetben bilibe- szartam és kalimpáltam a nagyvilágba, mikor Ő már embereket gyilkolt a fronton.
- Herr Drescher! Már megint azt a lapot olvasgatja? – lép mellém az egyik egyszerű kis tiszt. Ez a tiszt olyan kicsi, hogy úgy kellett a tankba belehajtogatni, hogy beleférjen. Ráadásul majdnem kilenc évvel idősebb nálam, mégis magáznia kell. Szar lehet.
Felpillantok rá, majd kicsit fészkelődöm a helyemen, utána újra az első betűtől elkezdem olvasni, úgy válaszolok neki:
- Ez valószínű, mivel épp a kezemben van és olvasom.
- Lassan már kívülről fogja tudni, uram – fel sem veszi a bunkóságom, talán ezért van beosztva mellém. Vagy legalábbis, egy tankon osztozkodunk.
- Éleselméjűsége határtalan, Herr Litz – sóhajtok fel, mire somolyogva leül mellém. Elől a két vezető a nyílásokon leskelődik a környéken, tucad magunkkal szeljük az erdőt.
- Jó lenne egy farkast lőni… Milyen sok pénzt kapnánk a szőréért – sóhajt fel valaki elől. Én vagyok itt az egyetlen „rangosabb”, ezért kicsit fesztelenebb a beszélgetések témája és tálalása is.
Természetesen mindig belerondítok, ahogy most is. Hátradőlök, elteszem a levelet a kabátomba, összébb húzom magamon, a lánctalpak folyamatos nyikorgásának és a hó ropogásának jellegzetes hangjait hallgatva, lehunyom a szemeimet. Ez a mi altatónk.
- Előbb éljük túl.
Csend lesz a továbbiak során. Alszom egy kicsit, Sztálingrádban nem lesz időm a pihenésre, fel kell készülnöm mindenre. Litz kicsit még mocorog mellettem, nem találja a helyét, vagy csak frusztrálja a jelenlétem, de egy idő után abbahagyja a fészkelődést. Behunyt szemmel is látom tisztán magam előtt, ahogy a sapkáját a szemébe húzza, MP40-esét pedig a mellkasához öleli. A folyamatos zötykölődés ellazítja a tagjaimat, viszont nekem mindig is nagyon sokáig tartott, hogy álomba merüljek.
Elől megunják a csikorgó zajt, dalra zendítenek, hangjuk rekedt, de még belőlük őszintén szól a Panzerlied:
„Ob's stürmt oder schneit,
Ob die Sonne uns lacht,
Der Tag glühend heiß
Oder eiskalt die Nacht.”
Halványan elmosolyodok, nagyobb buckán kapaszkodik fel a tank, Litznek dőlök így, halkan felsóhajtok, ahogy az alvásra kezdek el újból koncentrálni. Átlagosan egy órát vesz igénybe, míg az agyam teljesen ki tud kapcsolni.
Szakmai ártalom.
***
Alig tudunk bedöcögni a külvárosba, így a közeli erdőben állomásozó hadosztályhoz csatlakozunk. Furcsa érzés, hogy a csizmám érinti a havat, majd enged a fehérségnek és belesüpped. A kitaposott utakat messze elkerüljük, aknákat sejtünk körülöttük, hiszen a jelentések szerint nem esett hó négy napja, így túlságosan is nyilvánvaló a sok lábnyom.
Elébünk sietnek, egy egyszerű kis hadnagy üdvözöl bennünket, mi, tankpatkányok –elmaradhatatlan becenevünk- pedig követjük a szögesdrótokkal körülvett átmeneti bázison, amit mélyen a földbe ástak, hogy a felszín alatt egy lebombázott gyárépületbe érkezzünk, amit parancsnoksággá alakítottak.
Elég csak végignéznem az arcokon, és mindent tudok, ami eddig történt.
Kín.
Mindenkinek az arcán ez olvasható, ott áll feketén-fehéren, mintha elsápadt, elszürkült arcukra fekete tintával karcolta volna fel valaki a kétségbeesés, gyötrelem és nyomorúság, félelem szavait. Félnek. Mindenki tudja, hogy ez egy öngyilkos küldetés, de egy nemzetiszocialista nem nyitja a száját panaszra. Azonnal csövet kapna a szájába és elköszönhetne az élettől.
A mieink vagy a parasztok gyűlöletétől kell meghalnunk?
Részemről az élet tűnik boldogítóbbnak.
- Heil Hitler! – csapódik fel több kar a levegőbe, a tisztek nem olyan kidüllesztett mellkasokkal kiáltják ezt a két szót, mint szülőhazánkban. Fáradtan pislognak, sehol a tűz és a heves harag, a felsőbbrendűség érzése, hogy most leigázni jöttünk és nem elszenvedni.
Viszonzom a karlendítést, az ezredes úr azonnal hozzám is lép, megragadja kesztyűs kezével a kezem, megrázza. Remény és öröm, eltökélt szándék lobban fel az arcán egy pillanat alatt, ahogy megérint. Szilárd bizonyítéka vagyok annak, hogy nincs minden veszve.
A falakon térképek, képek, újságcikkek, a Führer elmaradhatatlan arcképe és zászlónk, aminek láttán aprót, de érezhetőt dobban a szívem. Nem otthon vagyunk, de ez az egységet szimbolizálja. Egy helyről jöttünk, egy helyre megyünk.
Már aki.
Nem fogok önként a sírba menetelni.
Ezzel az elhatározással lépek Erdmann ezredes után, aki megkerülve az ideiglenes rádióállomást határozottan, hosszú léptekkel szeli át a távolságot célunk felé.
- Herr Drescher! Jöjjön, azonnal megmutatom az állásokat – von egy méretes asztalhoz, ahol a város és annak tizenöt kilométeres körzetének térképe van kiterítve és leszögelve. Itt nincsenek már makettek, bábúk és szépen megrajzolt leírások. A saját két kezével firkantott fel adatokat. – Itt lőtte el két hadnagyom és egy fontos levelet vivő rádiósunkat. Másodjára.
Rábök a térkép egy pirossal körülkarikázott területére. Szűk kis utcák, aminek hálóját egy nagyobb út szel ketté. A háttérben zajló folyamatos duruzsolás, rádiózás, írás és papírzörgés hangjai teljesen kitörlődnek a fejemből. A térképbe képzelem magam.
A piros pontok a halottak. Fekvésük szerint délről érkezett a lövés, a szemben levő házak közül bizonyára volt egy olyan fix épület, amely csak egy úton járható, onnan viszont nem várt fenyegetést. Kényelmesen berendezkedhetett, akár több napra is, mivel előző napokban lövés nem dördült. Megfigyelt.
- Ez a ház… - mutatok a kinagyított térképrészletre, mire közelebb hajol és papírokat húz elő az asztal fiókjából. Jobbára fényképeket csúsztat felém az asztalon, elgondolkodva, rezzenéstelen arccal nézem végig. A közelben túl sok a bejárattalan épület, felülről viszont többé-kevésbé nyitottak, ahogy a légi felvételeken is látszódik. Szinte tökéletes, alig háborgatott.
- Ezek az épületek szinte minden irányból torlaszolva vannak. Észrevennénk, ha valaki felmászna a falon, vagy átugrana a szomszéd házakból – ismerteti meg velem következtetéseit az ezredes, ami tulajdonképpen reális, ha nem vesszük figyelembe a körülményeket.
- Ez egy mesterlövész, tehát ért az álcázáshoz, magyarán egy pislogás alatt felkúszhatott, vagy… - elhallgatok egy pillanatra, kesztyűs ujjam végigsöpör az utcán, már csak azért is, hogy érezzem a vonalakat. – Vagy esetlegesen alagutat ástak hozzá.
- Schier unmöglich*. Megfigyelésünk alá van vonva az egész körzet – háborodik fel, nyilván nem tetszik neki, hogy szolidan bár, de kioktatom. Vén róka már, nem szereti, ha taknyosok ugatják le. – Feltűnő lenne, ha egy éjjel ásni kezdenének.
Ráhagyom, gondoljon azt, amit szeretne.
Tanultam róla, láttam már ilyet. Az alagútásás messze nem elrugaszkodott ötlet, hanem zseniális. Pont emiatt a reakció miatt. Mert nem hiszik el. Honnan tudja, hogy nincs régebb óta odaásva? Az egész orosz terület volt, míg el nem kezdtük kikapkodni körletenként egyes negyedeket. Volt idejük bebiztosítani magukat. És ha ott tényleg ástak alagutat, a kijáratot a házon belülre tehették. Kívül könnyen észrevehető, viszont ha belül van és egy bombázás során ráomlik a ház, el is van tüntetve minden nyom. Valóban, törmelékekkel kívül lehetne palástolni a lyukat, de egy okos és tapasztalt pilóta nehézkesen bár, és talán csak a negyedik körnél, de biztos észrevenné.
Eszem ágában sincs utánanézni, de egészen tetszetős volna, ha mondjuk a szemközti házban figyelhetném pár napig. Úgysem tudja, hogy jövök, tegnap előtt már írtam neki egy levelet, ami most a mellzsebemben pihen, arra várva, hogy postázzam. Neveltetésem azonban meggátolt az azonnali továbbításban.
Nem illik ajándék nélkül üdvözölni senkit sem.
***
- Los! Los los los! Schneller!* – hallom a lövészárokból, lassan három napja. Nagy a sürgés-forgás, valamiféle levelet kellene kézbesíteniük.
Egy kölcsönkapott farkasbőrön hasalok, hasonlószín takaróval fedtem be a testem, fegyverem csövét rongyokkal takargattam be, úgy leskelődök a szemközti ház felé. A távoli robbanások miatt itt-ott potyognak a vakolatdarabok, lassan három napja, hogy az utcán kóbor kutyákon és hópihéken kívül más nem haladt el.
Hirtelen vágódik ki az egyik törmelék halom mögül egy futár, nincs rajta egyenruha. Egyszerű, átlagos polgári ruhája van, viszont a surranó több mint feltűnően rikít a lábán, igazolva, hogy velünk van. Szalad, mint akit puskából lőttek ki, iszonyatosan könnyű célpont. Ahogy nekem oldalasan szalad, az orrát szolidan tudnám levinni egyetlen egy tölténnyel, annyira kiszámíthatóan és ritmusosan mozog. Elkapom a tekintetem róla, hogy a szemközti házakat vizslassam. Napok óta be van borulva, súlyos felhők úsznak felettünk, a Nap nem fogja megcsillantani ellenfelem távcsövének lencséjét.
Vörös felhőként fröccsen szét a futár lába a levegőben, piros esőként eláztatva a mocskos utcafrontot, ahová üvöltve fogy le. Kezeit utólag kapja oda, így pontosan látom, hogy tanyázik az ellenfelem. Óvatosabb lenne, ha tudná, hogy itt vagyok. Erre képes lennék kapszulát is bevenni. Vagy orosz rulettezni.
Rögtön bemérem, hogy hol is van.
Újra lőni fog.
Az enyémek mozgolódnak alant, többen is előugranak, hogy segítsenek a nyomorultnak, akinek talán egy kisebb izomcafat tartja a lábát, amit ellőttek neki. Előbukkan egy Leutnant*, vele a kísérete, összeszűkítem szemeimet, ahogy a következőnek előkerülő férfi vállapjára pillantok. Egy Hauptmann*. Nem fogja kihagyni.
Lövés, majd még azt követi a második. Úgy dőlnek el, mint a tekebábúk, sorban, egymás után. Mindegyiket homlokon lőtte, a századost olyan profin, hogy még a tányérsapkája sem repült le a fejéről. Talán észre sem vette, hogy meghalt. Hibátlan lövés volt. A távcsőhöz hajolok, hogy lássam ellenfelem arcát, de csak a puska csövének végével és sisakjával nézhetek mindössze pár pillanatig farkasszemet, mert aki él és mozog –valamint gépfegyverrel rendelkezik- sorozni kezdi a szemben levő ház oromzatát, falait, beszakadt ablakait.
Repülőgép zúg el felettünk, bizonyára felderítést végeznek, a szárnyait látva ruszkinak minősítem. Mozdulatlanul és rezzenéstelen arccal figyelem a pontos helyet, odalent hirtelen csend lesz, amint valaki egy gránátot biztosít ki és hajít el ívesen. Robbanás, megremeg az épület, kellemesen remeg a hasam alatt a padló, ami valaha régen fényesre vakszolt parketta lehetett.
Senki sem háborgat.
Fejbe lövöm minden kérdezés nélkül a sajátjaimat is, ha megzavarnak. Derekamon a Lugerek* használatra készen pihennek, övembe tűzve, vastag kabátom miatt szerencsére nem kényelmetlenek, sapkám kellemesen melengeti a fejbőrömet. A szomszédos épületben mozgást érzékelek, odahúzom az irányzékot lustán, de precízen.
Őt viszont háborgatják.
Fiatalabb nálam, tény és való, ahogy az ajtóban álldogál és mosolyog, már tudom is, mi lesz az ajándékom, Herr Basilevskynek. Olvasok a szájáról, a „Danilov” még a hülyének is feltűnne, ahogy szájával formálja a nevet. Immáron teljesen biztos, hogy ki van odaát abban a házban.
***
Ülve a falhoz lapulok, tüdőmből durván és tömötten gomolyog a füst, mellzsebemből kiszedtem egy szál cigit, amit meggyújtva használom ki azt a pár percet, míg az általam várt áldozat meg nem jelenik. Eluralkodik bennem a kellemes, meleg borzongás, a vadászat izgalma, szinte végigrohan rajtam a zsibogás. Hamarosan fel fog bukkanni, a megérzéseim sosem csalnak, mindig tudom, hogy merről fognak az egyszerű áldozatok érkezni. Mert egyszerűek. Mert kiszámíthatóak. Mert még fiatal.
Halkan morzsolódik odalent pár kavics és kődarab, ahogy surranója alatt megindul egy kisebb halom. Lassú és mégis sietős a lépte, kibiztosítom fegyverem, ráérősen hajolok ki, azonnal meg is látom a hátát, ahogy a –szerinte- tisztának vélt utcán halad, fejét minden kis neszre felkapja, csak pont arra nem, amire kellene. Bemérem pontosan a nyakát, gerincívének utolsó csonkját szeretném ellőni, szebb lenne mégis a hangszálain keresztül kitépni a gégéjét, egyetlen lövéssel. Oldalra kapja a fejét, látom, hogy valami becsomagolt doboz van a szíjára kötve.
Csak nem ajándék?
Kitolom a fegyver csövét, az egyik kettétört téglára támasztom és lövök is. Nem fogok körülményeskedni, ez csak egy egyszerű közlegény lehet, nem fogok rá időt pazarolni. Úgy hatol át a golyó a nyakán, hogy csak egy adag vér spriccel fel a száján a nyomástól, majd arccal előredől.
Fél óra elteltével senki sem mozdul a hulláért, így ráérősen baktatok le, nyúlok be a nyakánál a ruhájába, s tépem le a dögcéduláját.
- Es tut mir schrecklich leid, es wird sicher nicht wieder vorkommen.*
Kettétöröm, úgy, ahogy kell, az egyiket a saját zsebembe teszem, a többi közé, a másiknak már tudok egy nagyon jó helyet. Arra sem méltatom, hogy a nevét megnézzem. Nem érdekel. Porszem. Semmi más.
***
Új rejtekhelyet választottam magamnak, közel az egyik igen éles frontvonalhoz, ahol majd leszedhetek egy-két embert a sűrűjében, de igazából arra várok, hogy a ruszki paraszt magát a nihilt hozza el hozzám. A torony túl feltűnő lett volna, egy háromnegyed részt kiégett étterem felső szintjén húztam meg magam, ahol a vendégek aludtak. Egyedül az ágyrács kormos körvonalai, a beázott és felpörkölődött tapéta és a beszakított ablak mutatja, hogy itt valahol emberek éltek.
Halkan kopog az eső a tetőn, néhány cserép, ami a szélén egyensúlyozik, megadja magát, hangos csörömpöléssel zuhan a földre és törik ezer darabra, hogy egyé váljon a többi törmelékkel és kacattal. A dohos, párával körüllengett szoba egészen elviselhető, rám egy-két esőcsepp kivételével csak a Jóisten lehelete esik. Némán várom, mikor indul meg a közelben egy felderítő egység, némán vágyom, hogy ruszki legyen az.
Órák multával felbukkan egy osztag, méghozzá bőrlopókkal, idegen hülyék számára csak Flammenwerfer*. Németek, a házakat szeretnék kisöpörni, mind egy szálig. Kíváncsian várom, mi fog ebből kisülni –szó szerint-, kiugrasztják-e a medvémet a bokorból. Hármas csapatokra oszlanak, felém is küldenek egy triót, felvonom a bal szemöldököm.
Feltűnő lett volna, ha ide nem küldenek.
Feltűnő lenne, ha bejönnének és nem jönnének ki.
Feltűnő lenne, ha lövés érné őket.
Jobb kezemmel szilárdan tartom a puskám, bal markom lesiklik a testem vonalán, oldalra nyúlok, a táskám irányába. Hangtalanul kiveszek belőle egy gránátot, kibiztosítom, majd háromig elszámolva a nyitott tetőn át, laposan, profi módon elhajítom balra, a régi virágos üzlet felé. Hatalmasat durran, a ház szerkezete instabil, figyelemelterelésnek kiváló, ha összedől. Az enyémek megtorpannak az étterem felperzselt bejáratánál, türelmesen várom, míg az alant álldogáló Unteroffizier ki nem osztja a parancsokat.
- Was ist denn los?!* – kiabál az egyik egyszerű közlegény, sisakja is szinte remeg a fején. Szánalmas, egy gránáttól így beszarni.
- Ruhig bleiben! – ordítják le a haját is, rémületében szinte látom, ahogy szőke tincsei egy halványabb, őszes árnyalatot vesznek fel. Szétereszti a bandát a közeli házakban, azonban ötödmagával elindul, hogy megnézze a kérdéses épületet, az étterem környékét békén hagyják, holott az lenne az első, hogy ide benézzenek.
Csendesen kopog az eső, teljes figyelmem a talán húsz méterre levő utcafront másik oldalára fordítom. Tudom, hogy itt vagy. Most már te is tudod, hogy én itt vagyok. A nagy kérdés, hogy ki-ki merre fekszik éppen.
Schier unmöglich - teljesen lehetetlen
Los! Los los los! Schneller - Gyerünk! Gyerünk gyerünk gyerünk! Gyorsabban!
Luger - félautomata szolgálati pisztoly
Leutnant - hadnagy
Hauptmann - százados
Es tut mir schrecklich leid, es wird sicher nicht wieder vorkommen. - Borzasztóan sajnálom, többet biztos nem fog előfordulni.
Flammenwerfer - lángszóró
Was ist denn los?! - Mi történik?!
Ruhig bleiben! - Nyugodj le!
Danilov:
Az a borzongató üresség fojtogat napok óta… Hiányzik Anton. Az apró figyelmességei, a csillogó szemei, a hófehér bőre. Még az apró ujjainak nyomásait is érzem az alkaromon. Gyakorta riadok fel a hangjára, ahogy engem hív. Danilov! Danilov! Kelj fel, élek! Őrjítő.
A parancsnok nemigen szól hozzám. Felelőnek érzi magát Anton halála miatt. Dühöngenék, ordítanék, ölnék… Ölnék. Ölni is fogok. Anton csicskását bíztam meg azzal, hogy derítsen fényt a kölyök halálának körülményeire. Állítólag valamikor hazafelé menet kapták el.
- Danilov! – toppan elém egy idősebb férfi.
- Ivan? – bólintok.
Hűvös tekintete megenyhül, ahogy végigfuttatja rajtam. Egy boríték lapol az ujjai közt.
- Megszereztem, bár nem volt könnyű.
Felcsillannak a szemeim.
- Mennyi fizetséget akarsz? – kérdem türelmetlenül.
- Anton apját a testvéremként szeretem. Az a legjobb fizetség, barátom, ha levadászod nekem a fia gyilkosát.
Nem tudom leplezni az elégedett mosolyom. Ahogy kivillannak a fogaim, Ivan arca is összerezzen. Olyanok vagyunk, akár a bosszúra éhes kóbor kutyák. Eddig husánggal ütlegeltek, ám a sarokból kikúszva a fogainkat élezzük. Náci húsba akarunk marni.
- Köszönöm – bólintok Ivannak, majd a szobám felé veszem az irányt.
Mindenki különösen csendes, csupán fürkésző tekinteteket érzek a hátamon. Tudják, újból elvesztettem valakit, ezért nem buzdítanak, ahogy szoktak. A csend szinte nehéz homokzsákként nehezedik a vállaimra.
Az ágyamhoz ülve lehuppanok a recsegő ágykeretre, majd percekig csak bámulom a koszos borítékot. Széles, gonosz mosoly kúszik az arcomra, ahogy a boríték szája halk, ropogó hanggal kinyílik. Extázisba esek, ahogy kihúzom a gyűrött lapot, majd a fényképet is. Egy rendezett külsejű, fiatal férfiú néz velem farkasszemet. A haja feltehetőleg szőke, arca nem tükröz semmiféle érzelmet. Hm, alapos munka.
Átfutom a papírost, majd magam mellé dobom. Conrad Drescher. Anton gyilkosa. Fura elégedettséget érzek, ahogy a szalmazsákra hajtom a fejem, és újból a fényképet veszem a kezembe. A zsebembe nyúlok, majd az utolsó cigarettámra gyújtok. A szemeimet lehunyva szívok egy nagyot belőle, majd fújom ki a füstöt. A tagjaim bizseregni kezdenek, alig bírom ki, hogy ne pattanjak fel, és járkáljak, mint egy felbőszült oroszlán.
Újból a szemem elé emelem a fényképet, és gondosan szemügyre veszem a náci féreg vonásait. Mélyen a szemeibe nézek, majd az arcához emelem a cigarettám égő felét.
- Halott ember vagy, kutya – suttogom, majd a fényképhez nyomom a csikket.
A papír füstölögni kezd, majd teljesen átég. Kuncogva túrok a hajamba, és veszem a számba a cigarettát. Rázkódni kezdek, ám önfeledt nevetésem hamar keserű zokogásba fordul. A szemeimet összeszorítva gyűröm össze a fényképet, majd nyomom a falba a cigarettát. Hangtalanul, könnyek nélkül gyászolok. A feltörő érzelmek csaknem megfojtanak, ám nem tudok sírni. 20 éve elfogytak már a könnyeim.
***
A rádióm életre kelt, ezért kimerészkedtem a föld alól. Legkedvesebb barátom kíséretében mászok fel az egyik ház tetejére. Ezúttal egy tető nélküli, fedetlen lest választok magamnak. Merész, ám pont ebben rejlik a biztonsága. Két vastagabb deszkát húzok a testem fölé, amire porban fürdetett zsákot is húzok. Egyszerű törmeléknek tűnök, a legélesebb szemű pilótának sem szúrok szemet. Felállítom a fegyverem lábait, amit tiszteletből Antonra kereszteltem, majd kémlelni kezdem a terepet.
Ivan a náci kutya adatain kívül kiderítette, hol halt meg pontosan Anton. A térképemet vizslatva rájöttem, honnan lőtt a szerencsétlenre. A torlaszok és a szovjet ellenőrzés alatt tartott területek lekorlátozzák a leendő prédám, Drescher tartózkodási helyét. Két utca az, ahol esetlegesen megbújhattak a kifüstölésre váró férgek. Biztosra veszem, hogy nem egyedül tanyázik a környező házakban. Érzem a kutyák szagát.
Gondolataimból egy gránát robbanása zökkent ki. Baloldalról jött a hang, ezért lassan a gomolygó füst felé fordítom a tekintetem. Elégedetten mosolygok, ahogy a náci kutyák üvöltözni kezdenek. Ostoba férgek. Kedvem szerint eltaposnám mind, ám annak még nem jött el az ideje.
A gránátot valószínűleg az épület 30 méteres körzetéből dobták. A kör újból leszűkül, így a figyelmem az égő üzlet felőli utcára korlátozódik. Egy terv körvonalazódni is kezd a fejemben. Lehunyom a szemeim egy pillanatra, hogy felidézzem a város térképét, amit annyit gyakoroltam lerajzolni, hogy fejből is menne. A csatornákon át könnyen járhatok egyik házból a másikba. Mintha maga Sztálingrád is az én győzelmem akarná. Az összes ház, a poros utcák, a némán kiáltozó törmelékek.
A sors iróniája tán, hogy duplán Anton fogja a vesztét okozni ennek a féregnek. A korából adódóan biztos nincs felkészülve mindenre, ezért merész cselt eszeltem ki ellene. Lassan a csípőmnél lapuló táskához nyúlok, és egy ördögi kis szerkezetet húzok ki belőle. Mosolyogva csukom össze Anton lábait, majd csúsztatom magam alá. A markom óvatosan a másik, már álló fegyver tusára csúszik. Nem tart soká, míg felszerelem a lapos szerkentyűt a puska oldalára. Még Anton ajándékozta nekem ezt az időzítőt. Úgy vélte, ha szorult helyzetbe kerülök, az életemet is megmentheti. Félig-meddig igaza volt. Egy náci tiszt szobájából lopta még valamikor a nyár folyamán. Emlékszem, szinte megfulladt, olyan izgalommal igyekezett elhadarni az időzítő rövid, ám annál izgalmasabb történetét. Tudomásom szerint, csak én rendelkezek ilyennel az egész táborban, ezért mélységes titokban tartottam. Pontosan öt percem lesz. Bőven elég ahhoz, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból.
A puska távcsövében biztos célpontot keresek. Hirtelen megrezzenek, ahogy egy antik boltban recsegve fel nem bőg egy ős öreg fonográf. Széles mosoly kúszik az arcomra, ahogy felismerem a dalt. Még nóta is szólni fog, ahogy megdöglesz, Drescher.
A bolt elé két fegyveres katona áll, figyelő tekintetük biztosan borzasztó szigorú. Legszívesebben az arcukba köpnék. Pojácák, valójában semmit sem tudnak az igazi, véres küzdelemről. Úgy hiszik, az egyenruha viselése valamiféle magasztos hatalommal ruházza fel őket. Holott nem mások, mint agyatlan bábok, akik csettintésre húzzák meg a ravaszt. Még célra sem kell tartaniuk.
Pontosan célba veszem a felém közelebb álló náci kutyát. Még várok pár percet, gondosan mérlegelem, merre mozdulhat el esetleg a fegyver, azután pedig élesítem az időzítőt. Feltűnésmentesen kúszok ki a deszkák alól, majd felkapom Antont, és lesietek a sötét lépcsőházba. Mindig torlasszal körülvett lest választok magamnak, így közlekedhetek, akár egy szellem. Egy kóbor lélek, aki dühében százak életét ragadja magához. Milyen ironikus…
A csatornába ugrok, majd lóhalálában vágtázni kezdek a célom felé. Úgy terveztem, a kiszemelt körzet kellős közepén rejtőzök el. Vészesen közel leszek a germán hulladékhoz, ám ez szükségeltetik ahhoz, hogy egyenest a szeme közé lőjek ennek a gyerekgyilkos féregnek.
Egy szűk, kihalt utcában tolom el a fejem felől a rozoga csatornafedőt. Gondosan körülkémlelek, majd villámgyorsan előmászok a rejtekből. Visszahúzom a csatornafedőt, és Antonnal a hátamon ügetek a célom felé. Papíron minden tökéletesnek tűnt, ám a sors mégis közbeszól. Későn veszem észre a szemétben szaglászó rottweilert, így egy pillanatra úgy érzem, dugába dőlt minden. Megtorpanok, mikor a hatalmas állat felém emeli a bufla fejét, majd hegyes agyarait megvillantva morogni nem kezd. Mozdulatlanná dermedek, ám ez nem lohasztja a kutya agresszióját, így pár pillanat alatt újragondolom a haditervet. Az utca alaprajza rendre felsejlik a szemem előtt. Egyetlen menedékem akad, egy 40 méterre fekvő ház. Ám ez így pokoli messze van. Lassan hátralépek, majd egy hirtelen mozdulattal nagy fordulatot veszek, és rohanni kezdek az egyetlen kiskerttel bíró épült felé. A kutya acsarkodva a nyomomba ered, és kis híján a bokámba harap, mikor a kerítéshez érek. Úgy ugrom át, akár egy igazi bajnok, majd húzódok a ház tövébe. Hallom, ahogy léptek zaja töri meg a csendet. Szerencse, hogy az utca két végén csak két romhalmaz van, különben könnyű célpontja lehetnék bárkinek. A vadászból pedig csúfondáros módon áldozat válna. Egy űzött vad.
- Was ist los?* – kiáltja az egyik náci féreg.
- Hans! – ordít a másik, mire a rottweiler feléjük kapja a tekintetét.
Gazdája lábához üget, majd leül hozzá, mintha csak a bűneit gyónná.
- Nur eine Katze – legyint az egyik. – Oder ein Hund!*
A másik még körbenéz, nekem pedig ez idő alatt kiszakad a torkom, olyan hevesen kalimpál a szívem. Bízom a nácik fölényeskedő természetében, így amit egyszer már ellenőriztek, azt nem fogják újból.
- Ja, vielleicht* – böki ki végül a bizalmatlanabb, majd a kutyát vonszolva a főút felé veszik az irányt.
Hatalmas hegy szakad le a szívemről, ahogy elmúlik a veszély. Kell pár másodperc, amíg normalizálni tudom a légzésem, majd körül tudok pillantani. A tervem dugába dőlt ezzel a kis malőrrel, hiszen nincs már időm az eredeti célhoz rohanni. Szitkozódva rontok be a kertes ház ajtaján, majd szaladok fel az emeletre. Ezúttal is oldalról látok mindent, és közel sem vagyok olyan közel a forró ponthoz, hogy biztos legyek a győzelemben.
Felállítom Antont, és a mocskos, törött üvegen át vizslatom a környéket. Minden telis tele van a magukat felsőbbrendűnek tituláló mocskokkal. Az órámra pillantok, majd a távcsőbe meredek. Még fél perc. A tenyerem izzadni kezd, a gerincem bizseregni. Borzasztóan félek a kudarctól. Még tizenöt másodperc. Mi lesz, ha nem sikerül? Ha felfedeznek, és még csak Anton haláláért sem állhattam bosszút? Még öt másodperc. Hol lehetsz? Merre bujkálsz?
Durr. A puska elsül a tetőn, az antik üzlet előtt pedig nyögve esik össze a célba vett katona. A golyó alig pár centivel feljebb, a halántékának csapódik, a szétfröccsenő agyvelő beteríti a mellette strázsáló társát.
A férgek, akár a méhek bolydulnak fel, mintha a kaptárba lépett volna valaki. Drescher bizonyára csapdát sejt, ugyanis egy kibukkanó fejet sem látok. Morogva emelném le az ujjam a ravaszról, mikor egy romos étteremnél mozgolódást látok. Egy puskacső kúszik elő a takarásból. A rejtekem szöge kedvező, hiszen elő kell bújnia a latornak, ha látni kívánja, honnan érkezett a halálpontos lövés. Az ajkamba harapva várok, ám csupán a karja válik szabaddá. A fejét gondosan eltakarja a megfeketedett fal. Ordítani tudnék dühömben, hiszen az eredeti helyemről egyenest az agyáig küldhetném az ajándékom. Kizárt, hogy megöljem. Nem… most nem.
Mély levegőt veszek, majd célra tartok. Gyorsan kellett döntenem. Lélegzetvisszafojtva várok pár másodpercig, majd meghúzom a ravaszt. A golyóm pontosan a kézfejét találja el. Látom, amint megremeg a puska csöve, ám tovább nincs már időm bámészkodni. Mindenki a halott katonára figyel, így ezt kihasználva kapom fel Antont, és távozok, amerről jöttem. A csatornában loholva kerülök egyre messzebb a hangos zeneszótól, Dreschertől, a célomtól. A bosszútól.
Was ist los? - Mi történik?
Nur eine Katze. Oder ein Hund! - Csak egy macska. Vagy egy kutya!
Ja, vielleicht. - Igen, talán.
Conrad:
Percekig semmi sem történik, az étterem elé két egyszerű közlegényt állítottak, akik úgy álldogálnak ott, mint akik karót nyeltek víz helyett a reggeli osztáskor. Az egyik közeli épületből dobálják kifelé az elszenesedett és halomra tört bútorokat, nyilván odabent már nem férnek el, ezért szabadulnak meg tőlük. Senkit sem zavar. Addig pakolásznak és zörögnek, míg váratlanul be nem kapcsol egy fonográf. A jellegzetes hang, ahogy forog a tű, eltéveszthetetlen. Nagy orosz dallamok szólnak, néhányan felröhögnek, bizonyára páran szívrohamot kaptak, hogy egy komplett orosz zenekar húzza a nótát a hátuk mögött, de békén hagyják.
Ostobák.
Így a környéken portyázó összes ruszki tudni fogja, hogy valaki épp fosztogat vagy utat tör magának a romok között. Ennél már csak az lenne feltűnőbb, ha máglyát gyújtanának és üvöltenék, hogy hányan vannak.
Némán fürkészem az ablakokat, a tetőket, a kiszögelléseket, a félig leomlott erkélyeken túl ásítozó sötét, nedves zugokat, ahol elbújni sejtem ellenfelem. Oldalt felbolydul némileg a rend, de rögtön úrrá lesznek rajta és csönd lesz. Az egyik kutya bokrosodott meg az egyik ház tövénél, nem csodálom, hogy agyára ment a vér. Ezek már csak emberhúsra éhesek, uszításra várnak, mindenre támadnak ami mozog és nem a gazdájuk.
Nem ér váratlanul a lövés, amely későn érkezett várakozásaim szerint is, de úgy dől el az egyik szerencsétlen, hogy a másikat beteríti minden, ami pár perccel ezelőtt még gondolkodott, élt, rettegett. A tömény iszonyat fröccsen a mellette állóra, aki a borzalomtól felüvöltve rohan, hogy a szakaszvezetőt megtalálja a romok között, rohanás közben cafatok és vércseppek peregnek le aruhájáról..
Nem érdekel az alant történő hiszti és riadalom.
A hulla fejét ugyan elvitte a lövedék, de így is bemérem, hogy honnan is történt a lövés. Habozás nélkül emelem arra a távcsövet, de csak egy lustán kitámasztott puskát látok két nehezebb deszka alatt meglapulva.
Du verdammter Arschficker.*
Helyet változtatott.
Rájöttem bár, hogy hol lapul, de Ő maga nincs ott. Feltör bennem egy pillanatra a gondolat, hogy lehet, hogy a hátam mögött koslat felfelé a lépcsőn, kezében egy gépkarabéllyal, arra várva, hogy szétszaggathassa vele a hátam. Nem véletlenül ugrott a kutya. Épp ott szaladhatott, csak meglepetésként a rottweiler gondoskodón bánt vele.
Bal oldalt van, vagy jobb oldalon?
Egyszerű kideríteni. Csak annyira nem lesz kényelmes. Kidugom a puska csövét, lassan csúszik ki a nedves köveken, a zene, az ordibálások és a harsogó zene szinte megszűnik létezni. Kiürül az agyam, szívem úgy dübörög, mintha ki akarna szakadni. Minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, amit tenni fogok. Szinte ég a homlokom és a halántékom, a hűvös pára lassan fülledté válik, ahogy lélegzetem felgyorsul és gomolyogva előtör a számból.
Egyszer tőrbe csaltál, másodjára már nem fogsz, Bauer*.
Veszek egy mély levegőt, bal kezem lassan siklatom ki a kormos fal mögül. Az összes szőr vigyázzba áll a hátamon, forró borongás rohan végig a tagjaimon. Gyerünk. Eltelik pár pillanat, nem történik semmi, majd végül csak annyit veszek észre, hogy ömlik a kezemből a vér, átütötte a húst a hüvelykujjam és a mutatóujjam között, érintve a puska csövét is, ami beleremeg a találatba. Várom az elsöprő fájdalmat, a testem feldolgozza az eseményeket, azonnal belém hasít a perzselő kín, visszahúzom a puskát.
Rögtön a táskámba nyúlok, körbekötöm vastagon és meglehetősen durván. Alsó ajkamat harapdálom és fogaimat úgy összeszorítom, hogy az állkapcsom fájdalmasan lüktet, mintha ki akarna szakadni a helyérő. Egy nyikkanást se. Semmit. Fogaim között szűrve a levegőt, remegő mellkasommal kötöm körbe a sebet, szinte azonnal átüt a kötésen, így újabb tekercset veszek elő, de innentől fogva már nem érdekel. Elmarok mindent magam mellől ép kezemmel, puskám a vállamra lendítem, a farkasbőrt a hátamra terítve rohanok le a lépcsőkön, az odalent toporzékoló szakaszvezetőhöz.
Azonnal rám fogja a fegyverét, de mikor meglát és a kezemre pillantana, nyomban kirontok az előtérbe, meglátom a tiszteket két kutyával.
- Eresszétek a kutyákat! – a hangom egyáltalán nem remegő, összenéznek, hátrapillant a szakaszvezetőre, aki int és bólogat, hogy vihetem. Füttyentek, a kutya gazdájára néz, az pedig mellém szegődve elindul az ajtó felé, de nem mer kimenni.
- Scharfschütze* – mutat a szemközti házra, de félresöpröm Őt magát is meg a kezét is. Nem tud érdekelni. Én is az vagyok. Ha én előmerészkedtem a helyemről, akkor már nincs veszély. Ennyire nehéz felfogni? Ennyire idióta mindenki?
A kezem úgy lüktet, hogy lassan szédülök a folyamatos, ritmikus fájdalomhullámtól. Ez semmi.
- Vegyenek onnan szagmintát – mutatok fel a puskára, ami már üresen áll percek óta. Biccent, összeszorítja a száját és elindul a kutyával rohanvást az utca túloldalára. Hátul megreked a levegő a helyiségben, de miután semmijét sem lövik szilánkosra, illetve cafatokra, a szakaszvezető mellém lép, hogy figyelje alárendeltje ténykedését. Az segít a négylábúnak felkapaszkodni a nedves falon, szinte feltolja. Hangos vakkantás, elrugaszkodik a kutya és söpreni kezd egy irányba.
- Mein Herr!* – kapja hátra a fejét a katona, halványan megemelkedik a szám széle, de egy intenzívebb fájdalom visszarendezi keserűvé az arcvonásaimat.
Ostoba paraszt.
- Gyerünk! Utána! – kiált fel a szakaszvezető, elindulnak majdnem tizen a kutya után. A második kutya még mindig mellettem ül, ahová gazdája parancsolta. Kétlem, hogy elfogad felsőbbrendűnek gazdája után, de nem lesz más választása, különben… – Herr Drescher. Hozzam az elsősegélyes ládát? Az a… Drecksau!*
Kiköp a földre, övén több gránátot is látok, amiből labilis idegrendszerre következtetek. Nem maradok vele egy légtérben.
- Felesleges, visszamegyek a bázisra – fordulok el tőle, jobb kezemmel kiveszek egy szál cigit, hogy remegő mellkasomba és tüdőmbe valami mást küldjek, ami nem párás, nem jéghideg és legfőképpen nem bűzhödt orosz leheletekkel tömött. – A további történéseket írásban kérem.
- Jawohl* – emeli ujjait a sisakjához. Kicsi Ő, hogy ellenkezzen velem. És túlságosan félti a szép kobakját ahhoz, hogy azt mondja, szarik rá.
***
A bázison hümmögve varja össze az orvos a kezem. Mikor megkérdezte, hogy megcsinálhatja-e, azt feleltem, hogy nem kell, ebbe a lyukba fogom tenni a cigaretta szálakat. Mindjárt elhúzta a száját, de lefertőtlenítette és elkezdte összevarni. Hihetetlen fehérségű kötéseket kaptam, a fájdalomcsillapítót elutasítottam. Tisztának kell maradnom, így a fájdalomtól pattanásig feszült testtel tűröm el, hogy rajtam próbálja ki a varrótudományát.
- Mire volt ez jó, mein Herr? – kérdezi, meglep, hogy ennyire kíváncsi. – Ha akarja, még a körme hegyét se vitte volna el a lövedék.
Némi szemrehányás, de nem érdekel. Egy rissz-rossz széken ülök, bal karom teljes hosszában fel van fektetve az asztallapra, aminek túloldalán az öregnek mondható orvos ül és foltoz össze. Párhuzamosan nyújtom ki a lábaimat az asztal vonalával, profilom mutatom az orvosnak.
A normálisabb, tiszteknek való ládikából orvosolja a problémámat, pár közlegény nem felejt el laposan pillantani rám. Érdemeljétek ki, ostobák. A kutya mellettem fekszik a földön, oldalával melengeti a lábszáram, lustán kapom el az egyik fülét és simítok végig rajta. Halkan röffen rá egyet, felnyílnak a szemei, így arra fordítom tekintetem én is. Az ajtófélfán egy katona félszegen kopog, fellendíti a karját, viszonzom, az orvos viszont csak biccent, mind a két keze csurom vér és kötszer. Nem fogja ránk csapni a vérem.
Helyes, ne pazaroljunk ma már többet.
- Herr Drescher?
Bólintok, hogy én vagyok, a kutya förtelmesen morogni kezd. A szagát nem ismeri, tehát nem abból a tucatnyi férfiból való, akikkel ma sikeresen összetalálkoztam az étteremben. Megrángatom egy kicsit a fülét, nyakörvére siklik a kezem, ahogy felül.
- Meghoztam a kért papírt – veri össze a sarkát, mintha én lennék az Obersturmführer*. Intek, hogy vonszolja közelebb magát, határozottan lép be, az arcom megrándul, ahogy az orvos rosszul szúr és nem érzéstelenített területbe húzza a fonalat. Vagy micsodát. A kutya érzékeli a fájdalmam, bőszen csattogtatja a fogait, azt hiszi, hogy ez a kis nyikhaj bánt valamivel, amit ő nem lát.
Elveszem tőle a borítékot, tiszteleg és elhúzza a csíkot, mikor intek neki, hogy elhúzhat a vérbe. Jobb kezemmel kibontom, kicsapom, hogy rendesen álljon. Szóval ott veszítették nyomát.
Azonnal felállok, kimarom a kezem az orvoséi közül, a tű és a cérna még lóg a kezemből, ahogy elindulok az ezredes felé, legalábbis a térképes asztalt keresem konkrétan. Meg is lelem, félresöpröm az útban álldogálló titkárszerűséget, aki fontoskodva emeli meg szemüveges orrát, mikor meglát, nyomomban a loholó orvossal:
- De… még nem vagyok készen! Uram! A keze! Uram!
- Lass mich in Ruhe!* – mordulok rá, kezdek kijönni a béketűrésemből. Finoman szólítottam fel, a titkár mellé csoszog, sérült kezemről csöpög a vér a térképre, ahogy automatikusan azzal fordítanám meg. Meg is találom a kérdéses utcát, úgy olvasom tovább a jelentést.
- Az Óváros térképét. Hamar – intek a titkárnak, aki biztos vagyok benne, hogy nem a térképért kotor ennyire, hanem az ezredesért, hogy ezt jelentse. Élesen szívom be a levegőt, de mással nem árulom el, hogy nem feleslegesen folyatom végig az árja vért az asztallapon.
***
Eltelt két nap, több járőr ki lett küldve, hogy ellenőrizzék a feltételezéseimet, párnak magam jártam utána. És járok most is. A csatorna okos húzás, mégsem ostoba paraszt ez a ruszki. Nem fogom lelőni a poént feletteseim előtt, egyelőre még élvezem a kergetőzést. A kezem lazán lett bekötözve, tudom vele fogni a puskát, lőttem is a bal kezemmel. Iszonyatosan fáj. De ettől függetlenül, ha megerőltetem magam akkor sem olyan mint volt.
Ennyi áldozatot megért.
Az egyik romos épületben húzom meg magam, míg el nem zúgnak az enyémek repülőgépei végleg a légtérből. Lustán simítok végig az államon jobb kezemmel, majd úgy döntök, megérdemlek egy újabb cigarettát, két nap után. Hatalmasat lélegzek belőle, puskám most vállamnak támasztva pihen, lehunyom a szemeimet a tökéletesen zárt szobában. Felülről, egy háromszor négy méteres hasadékon dobhatnának be gránátot, de látnám az ajtó előtt elhaladni.
Nem szétrobbantani akar.
Fejbe lőni.
Legalább komolyan vesz.
Vajon mit forgat megint a fejében? Van számára egy meglepetésem következő alkalomra, hogy kiküszöböljem a három nappal ezelőtti kis baklövésemet. Nem volt annyira baklövés, inkább csak… áldozat. Hogy ráleljek, hol és miként közlekedik. Még örülhet is, nem dobtam fel a tippet feletteseimnek, amiért simán a falhoz állítanának és lőnének agyon.
Hat napja vagyunk összezárva egy városban. Kettőt illő lenne levonni, hiszen nem tudott rólam. Gondolataimat úgy hasítja át a légiriadó hangja, hogy majdhogynem az agyam tövéig kúszik az éles vijjogás. Felkapom a táskám, beletömködöm a farkasbőrt és loholni kezdek kifelé az épületből, hogy biztosabb helyre jussak. Szedem a lábam a törmelékek között, türelmetlenül vágódom ki az egyik leszakadt ajtó roncsai közül és nyílegyenesen futni kezdek jobbra, amelyre óvóhelyet, vagy legalábbis csatornanyílást remélek.
Sosem gondoltam volna, hogy a kiképzésem során tanultak közül mindent hasznosítani fogok. Ez volt az utolsó opció, amire valaha is elrugaszkodott képzeletem rávetette magát. A föld alá bújni bombatámadáskor.
Lélekszakadva rohanok, bal kezem az övemen tartom, hogyha valaki elém ugrana, fejbelőhessem. A közelben csapódik be éles, egyre hangosabb sipítással egy bomba, a házak közötti résen átsüvít a detonáció szele, szinte elvisz, ahogy behúzódom az egyik kiégett és szétlopott tank mögé. Zihálva iramodok meg újra, szűk kisutcába vetem magam, amerre a térképen is láttam és most sejtem a csatornanyílást.
Oh, mein Gott*, csak ne legyen törmelék rajta…
Inalok mint egy nyúl, fekete ruhám egyé tesz a sötét, mocskos házfalakkal, fél óra múlva le fog menni a nap, most félhomály és néma vörösség uralkodik. Befarolok a sarkon, tekintetem rögtön a nyílásra függesztem, ami minden torlasztól mentes. Sebesebb iramra kapcsolok rá, de a lábaim ösztönszerűen fékeznek, amikor tőlem tíz méterre megpillantok egy medvét.
Óriási, de mikor egy arcot veszek ki a hatalmas „bunda” alól, a lélegzetem is elakad. Hasonlóképp érezhet Ő is, mert lemerevedve ragadnak lábai a felbillent betonkockához, amin áll. Tekintete szinte átdöf, amint lassan felfogja, hogy kivel is futott össze, a tömény gyűlölet és az elviselhetetlen düh úgy párolog a tekintetéből, mint egy megvadult kutyának. Kitágulnak a szemeim, akár akarom, akár nem, arckifejezésem semlegesről meglepettre vált, a látvány szinte ömlik be a szemeimen, egészen az agyam belsejéig. Magas, idős, és szörnyen zabos. Mintha két üteg csövével néznék farkasszemet, ha egy pillantással gyilkolni lehetne, ez az ember már megnyerte volna a háborút. Immáron blazírt képpel fogadom töménytelen indulatát, egy közeli bomba szelétől megzörrennek a kabátom zsebében a dögcédulák. Megborzongok a figyelmeztető csendülésre, szemeim összeszűkítem.
Nihil telepedik körénk, erre a pár percre, talán ezért sem hallottuk a folyamatos sípolást, ami közvetlenül balunkról jön. Látom, ahogy kapna a puskájához, hasonlóképp tennék én is egy Lugerrel, mikor hatalmas robbanás, a bal oldalunkon levő hatalmas méretű ház megroggyan és teljes súlyával felénk dől. Hátrálni kezdek, ösztönszerűen védem a hátam, nem merek sarkon fordulni és elloholni, hogy a kőtörmelékek között átlője a fejem. Oldalra futok, a leomló vakolat és téglák záporából nekem is kijut, por és törmelékdarabok repkednek szanaszét, a szemcséssé váló levegő karcolja a torkom, bal kezemmel kapaszkodok meg az egyik kidőlt póznában és lendítem magam tovább. A detonáció erejétől a fülem hangosan sípol, mintha szét akarna hasadni, botladozva és hörögve sietek vissza a kiégett tankhoz, hogy köhögve keressek egy újabb nyílást.
Itt is lennie kell… itt is…
Bal kezem is kell a nyíláshoz, amint megtalálom, a ház irdatlan döndüléssel adja meg magát és borul oda, ahonnan pár másodperccel ezelőtt lélekszakadva kirohantam. Nem érdekel az orosz sorsa. Temesse maga alá a saját hazája, a saját városa, amit oly hűen szolgált. Lapítsa agyon az otthona.
Bal kezemre is szükségem van a lap felemeléséhez, legszívesebben üvöltenék, ahogy érzem, hogy a friss seb felszakad, a cérnák hálója fájón tépi a húsom és feszülnek meg izmaimban, a fehér kötésen átüt a színében egyre jobban erősödő vörösség.
Leengedem magam, térdeim beroggyannak, ahogy kell, kínszenvedés árán bár, de visszahúzom magam fölé a fedelet. Egyre hangosabb zihálással engedem le magam szilárd talajra, körülöttem minden remeg a bombák erejétől, a fülcsengésem lassan halkul és csillapodik, hangosan szedem a levegőt, ahogy leguggolok és jobb kezem a balra szorítom. Remeg az egész csatorna, a víz fodrozódik, apró kavicsok és óriási vízcseppek az irdatlan morajlás közepette kopognak a fejemen.
Ott volt a szemeim előtt és nem lőttem le.
Lehet, hogy már nem is kell.
Elfog a csalódottság, a veszteség érzése. Az én dolgom lett volna a halála. Úgy veszítettem, hogy pár napja kezdtük csak el. Nagyon jól bírta, tény és való. Apropó teherbírás… Vajon mennyi lehet neki? Vajon képes volt túlélni ezt is?
Ha az első világháborút túl élte, akkor ezt is. Meg sem kottyan neki. Egy ekkora testalkattal rendelkező, ereje teljében levő férfin nem fog ki egy ilyen intermezzo.
Lehunyom a szemeimet, fájdalmam immár nem a kezemben, hanem az agyamban lüktet. Na so was… Halvány mosolyra húzom a számat, hátradőlök a csatorna nedves, hűvös falához, halántékom nekitámasztom, hogy enyhítsen a kínjaimon.
Persze. Jönni fog.
***
A kutya mélységes kussban kushad mellettem lassan négy órája. Apró rezdüléseivel elárulja nekem, hogy van-e valami, amire nem figyeltem kellőképpen oda vagy olyat lát és érez, amit én soha nem szúrnék ki. Több okból is kértem el a négylábút.
A farkasbőrön csak én heverek, nem fogom megosztani egy koszos állattal a fekhelyem, de így is magam mellé rendeltem. Erős, de fázik. Oldalamhoz dől fektében, kölcsönösen melegítjük egymást. Ha bolhát ragaszt rám, letépem a füleit, az orrát és azt a kis csonkot is, ami a farkát hivatott helyettesíteni.
A puska lövésre készen, lustán terpeszkedik mellettem, a fal mellett egy felborított ágy, ágytál és egy fehérre lakkozott éjjeliszekrény van. Régen állítólag elmegyógyintézet volt, így viszonylag sérthetetlen. Viszont az alagsor meglepetésekkel szolgálhat azoknak, akik alulról közelítenék meg: telepakolták az enyémek aknákkal. Így a ruszki alulról egyáltalán nem tud meglepni. Felülről szinte teljesen fedett, a nyugati szárny van leomolva, így középen foglaltam helyet. Az összes ablak kitörhetett egy robbanás során, így elegendő törmelék bújtat el. Csak egyfelől kaphatok lövést, északnyugati irányból, átlósan, nyakkitörősen.
Halkan szusszant egyet a kutya, nem fordulok oda hozzá, nem lényeges információra hívta fel a figyelmem: unatkozik. Semmi mozgás, mégis, érzem, hogy itt van. Itt kell lennie. Tudom. Túlságosan csend van, se az enyémek, sem az övéi nem tévednek erre, ennek oka pedig kettőnkben keresendő. Elhajtottunk minden felesleges elemet, hogy csak egymásra koncentrálhassunk.
- Auf die Straße*. Keresd – nézek a kutyára, aki lapos kúszásban elindul az ajtó felé. Már előzőleg bejárattam vele a környéket. Nem a főkapun fog kimenni. Kidöcög az utcára, a levegőbe szimatol, lenyomja az orrát a földre, izgatottan figyelem, ahogy elindul az egyik ház felé. Nem éri bántódás, egészen a bejáratig.
Szégyellhetném magam, lehetne bűntudatom, érezhetnék lelkiismeret furdalást, hogy egy ártatlan állatot használok céltáblának. Nem ártatlan. Mint ahogy itt mindenki. Embereket tépett szét, míg a tortúrát röhögve nézték végig a katonák.
Ha lelövi, megtudom, hol van.
Ha a kutya elmegy érte, megtudom, hol van.
Ha a kutya nem jön vissza valamelyik épületből, megtudom, hol van.
Ha dulakodnának, hallanám.
Ich warte auf dich, Basilevsky.*
Du verdammter Arschficker. - Egy igazi német nem káromkodik, nagyon csúnya, nem fordítom le.
Bauer - paraszt
Scharfschütze - mesterlövész
Mein Herr! - Uram!
Drecksau - Szintén nem fordítanám.
Jawohl. - Igenis.
Obersturmführer - főhadnagy
Lass mich in Ruhe! - Hagyj békén!
Mein Gott. - Istenem.
Auf die Straße. - Az utcán.
Ich warte auf dich, Basilevsky. - Várok rád, Basilevsky
Danilov:
Bombáznak. De miért? Abszolút nem logikus lépés. A város nagy, maga alá temet mindenkit. Ilyen vakmerő volna ez a „nagyszerű” Hitler? Ostobábbnak bizonyul, mint egy földműves paraszt.
Teljes erőmből rohanok, hisz a fejem felett repked bombáknál csak az összeomló házak a fenyegetőbbek. Kis híján palacsintává lapít egy hatalmas téglahegy, ami mögém zúdul. Megütöm a sarkam, ahogy felcsap az egyik vaskos darab. Szorgosan káromkodok, miközben sorra szelem át az utcákat. A csatornába kell menekülnöm, hogy biztonságban tudhassam magam a röpködő pokolgépektől. Felugrok egy jókora betonkockára, hogy körbenézhessek, mikor zajt hallok a hátam mögül. Oda kapom a fejem, hisz a rottweiler óta rémeket látok, még álmomban is kutyák üldöznek… ám a látvány sokkol. Ha volna lehetőségem, elővenném a fényképet, és összehasonlítanám vele az illetőt. Mivelhogy a fénykép lyukas, ő pedig valószínűleg lelőne, mielőtt azonosíthatnám, erre nincs lehetőség. Csak meredten bámulunk egymásra, mint két régi ismerős. Belőlem azonban feltörnek az érzelmek. A gyűlölet, a megvetés, a vágy, hogy a saját két kezemmel pusztítsam el, mint egy vágóhídra szánt disznót. Furcsamód nem csak Anton miatt érzem dühösnek magam. Ahogy elnézem a vékony tagjait, a szememnek apró termetét, elfog az irigység. Ruganyos, fürge, és pokolian jóképű. Hirtelen egy tohonya medvének érzem magam mellette. Macskamód rogyasztja be a lábát, majd tárja ki az ujjait. Hirtelen a fegyverem után nyúlok, ám hatalmas robbanás rázza meg az utcát. Kis híján kibillenek az egyensúlyomból, ezért szinte felkiáltok dühömben, ahogy látom, a náci kutya elinal. Megiramodnék felé, ám hatalmas reccsenéssel omlik le előttem az egyik lakóház. Még időben sikerül reagálnom, ezért csak félig temet maga alá. Zihálok, veszett mód zihálok, a súlyos törmeléktől alig tudok lélegezni. Ismertem egyszer egy férfit, akire homok zúdult, és szinte percek alatt belehalt, hiába volt szabad a feje. Nem akarom, hogy rám is ez a sors várjon.
A vérző kezem kihúzom az egyik deszka alól, majd lerántom magamról. Nyögve tolom el a téglákat a mellkasomról. Ha ezek a fejemet érik, biztosan elpusztulok. Hörögve húzom ki a bal, majd a jobb lábam is a súlyos kövek közül. Érzem, ahogy friss vér csordogál ki a számból, hogy meleg áradat söpör végig a bal lábamon. Rá sem bírok állni, éles kiáltás hagyja el a számat, ahogy megpróbálom. Remegő tagokkal kapaszkodok meg egy kiálló vasdarabban, majd vonszolom el magam a legközelebbi, beomlott házig. Ha meg kell halnom, inkább egy bomba szaggasson szét, mint tehetetlenül vergődjek a csatorna mélyén miközben kedvükre lakmároznak belőlem a patkányok.
***
Nem tudom, pontosan mennyi idő telik el, de kezdem jobban érezni magam. Egy arra járőröző csapat bukkant rám, akik azonnal felismertek, és a gyengélkedőre vitettek. Idegen egység, nem tudom, kik lehetnek, de a bajtársaim. Hálával tartozok nekik. Legalább egy náci skalp illetné őket fejenként, ám sokkal jobban izgat egyvalaki, aki felér egy egész hadosztállyal.
- Uram, kérem – fonja a karom köré kígyómód a sajátjait az egyik nővér.
Ellököm magamtól, bármennyire is jól esik a testének melege. Anton után nyúlok, majd felkapom a hátamra a medvebőrt, és útnak indulok. Fogalmam sincs, hova.
- Kérem! – szalad utánam a nővér, mire neki szegezem a puskám csövét.
Ijedten torpan meg, és néz fel rám. Komolyan azt hiszi, hogy képes lennék bántani.
- Ha bárki az utamba áll, az golyót kap a fejébe. Értve vagyok? – kérdem.
A hangom reszelős, dühös, elkeseredett egyszerre. A nővér csak bólogat némán, mire halványan elmosolyodok.
- Köszönöm a kedvességét, babuska – nézek végig rajta, majd kapom a vállamra a fegyvert.
Érzem, egyre jobban lüktet a lábam, ám de nem foglalkozhatok vele. Eltört? Nem érdekel. Vért akarok, vérre szomjazok. Jelen pillanatban képes lennék megölni bárkit. Igaz, különösen egyvalaki izgatja a fantáziám. Válogatott eszközökkel kínoznám meg, hogy üvöltsön. Hogy lássam az arcán a fájdalmat, hogy térden állva könyörögjön!
***
Szuszogva kushadok a lesemen. Nehéznek érzem a fejem, és ez egyáltalán nem jó. Okosan választott magának búvóhelyet. Sérült, ezért a legbiztonságosabb helyet választhatta magának. Napok óta nem találom, és már kezdeném itt is feladni, mikor egy rottweiler sétál ki a velem szemközt tornyosuló intézetből. Megvagy!
Az állat a magasba emeli a fejét, majd a betonhoz nyomja az orrát. Engem keresel, rohadt dög? Gyere csak, meglepetést készítettem neked és a többi haverodnak. Halkan szisszenve tápászkodok fel, és nehezedek az épebb lábamra. A puskám az ablakban hagyom, kelleni fog. Kisétálok a kormos helyiségből, majd lecaplatok a lépcsőn. Pokolian fáj a lábam, úgy érzem, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Morogva harapok a nyelvemre, majd lépek ki egy szűk utcára. A tekintetem az utca végében strázsáló póznára téved. Tökéletes!
Odaszaladok, majd feldobom a tetejére a kezemben összegöngyölt kötelet. A hurkát gondosan a földre terítem, majd előveszem a zsebemből azt az illatos szalonna darabot, amit pont az efféle korcsoknak tartogattam. Leteszem a földre, majd a kötél másik végével a kezemben behúzódok a szomszédos lakásba. A törött üveg mögé bújok, és várom, hogy a medvemancsú kutya végre megjelenjen. Alig telik bele pár perc, fel is bukkan a zsákutca végében. Már innen hallom, ahogy fújtatva szimatol. Egyre közelebb ér, érzi a szagom, ám egyúttal másvalami is csiklandozza az orrát. Látom, ahogy a csapdától pár méterre megáll, és vágyakozva mereszti a szemét a finom falatra. A nyakát nyújtogatva toporzékol, próbálja eldönteni, merre is induljon. Tudom, hogy hogy dönt, hiszen az ilyen csapda pontosan az efféle állatoknak épült. Normál esetben talán otthagyná az ételt, csapdát sejtve odébb állna, ám ezek a jószágok aligha kapnak rendes étket. Végül győz az állati ösztön, és odaüget a szalonnához. Körbenéz, majd vígan falni kezdi a finom darabot. Még a farkát is csóválja eközben. Ostoba állat.
Megrántom a kezemben lévő kötelet, mire a hurok a rottweiler nyaka köré feszül, és a magasba emeli a szalonnától fuldokló állatot. Egészen a pózna tetejéig húzom, majd a kezemben lévő kötélvéget a ház tartógerendája köré kötöm. Az állat rángatózik, igyekszik megszabadulni a halálos szorítástól. Küzdelme sokáig tart, ám azt már nem várom meg. Még jó párat rúg, mire végleg kimúlik. Hallom, ahogy a félig megrágott szalonna még csattan a földön, így elégedetten lépek a rejtekem elé.
Ekkor hirtelen megszédülök. Az adrenalintól észre sem vettem, hogy a lábam pokolian vérzik. Végigkaparok a faajtón, majd úgy esek be rajta. Nem, ez nem lehet! Pont most… nem!!
Kétségbeesetten húzom fel magam, majd indulok fel a lépcsőn a fal mentén. Pokoli kínokat élek át, mire sikerül végre felvonszolni a testem az emeletre. Hörögve zuhanok a padlóra, és kapok a mellkasomhoz. A nagy erőkifejtés miatt a sebem felszakadt, ezért kénytelen vagyok bekötni. A legtisztább ruhanemű, ami nálam van, az az ingem, ezért igyekszem megszabadulni a medvebőrtől és a kabátomtól is. A testem lángol, a fejem pedig egyre nehezebb. Eddig is lázas voltam, ám a hányinger, a fejfájás, a kimerültség egyre jobban birtokba veszik a szervezetem.
Letépem magamról a tiszta inget, amit a gyengélkedőn kaptam, majd a lábam köré tekerem. Érzem, ahogy a nadrágom beleragad a sebbe, de nem érdekel. Ez mind nem fontos!
Halkan nyögve fordulok a hasamra, és vonszolom magam a szoba felé, ahol a puskámat hagytam. Alig bírok legördülni a kabátomról. Érzem, hogy a maró hideg ellenére izzadok, vacogni kezdek. Képtelen vagyok rá, hogy belebújjak a kabátomba. Alig látok, a fejem pedig lüktet, akár egy ódon gőzgép.
Hirtelenjében Antont látom magam előtt. Szelíd mosollyal közelít felém. Rémülten fordulok a hátamra, érzem, ahogy kihűlt vérben fetrengek.
- Anton – suttogom.
- Danilov – mosolyog rám, majd mellém guggol.
Az ajkaim megremegnek, nem tudom elhinni, hogy él!
- Anton! – nyögöm alig hallhatóan.
A kék-zöld foltokkal tarkított mellkasom sebesen jár fel s alá. Remegve markolom meg a kabátom szegélyét, ahogy Anton egyre közelít. Sudár alakja szinte beleveszik a helyiségben honoló félhomályba.
- Minden rendben, drága Danilov. Vigyázok rád – térdel mellém.
A szívem hatalmasat dobban, ahogy lassan az arcomhoz ér. Hűvös kezével végigsimít rajta, majd fölém hajolva a homlokomra csókol. Megmozdítom a fejem, mire elmosolyodik. Vágyakozva emelem az ajkaim felé, érezni akarom. Meg akarom ölelni, magamhoz szorítani. Anton!
Mosolyogva néz le rám, majd csókol meg lassan. Kellemes melegség járja át a tagjaim, ahogy az ajkai az enyémhez tapadnak. A mellkasom megemelve adom át magam a fesztelen, megszabadító csóknak. Érzem, ahogy teljesen beleveszek a csókba.
***
Léptek zaja üti meg a fülem. Anton? Felkapom a tekintetem, ám nem őt látom magam előtt. Homályosan ugyan, de egy magasabb alakot pillantok meg magam előtt. A haja szőke, egy puska nyugszik a vállán. Engem bámul. Mereven.
Levegő után kapok, de alig kapok. Egész testemben remegek, ahogy a fojtogató érzés átjár. Nem akarok meghalni. Még nem… nem így!
- Lám – szólal meg az illető.
Hunyorogva nézek felé, remélve, hogy így többet láthatok belőle. Bakancsával azonban a karomra tapos, majd a mellkasomra ül. Felhördülök, hiszen nem csak a zúzódásaim miatt fáj különösen.
- Mégsem haltál meg. Ennek örülök – préseli ki a fogai közt.
Lihegve nézek végig rajta. Halványan elmosolyodik, majd a puskája csövét végigvezeti a homlokomon, aztán levezeti az orromon, végighúzza az ajkaimon.
- Nem egy kő ütötte seb fogja eldönteni – rázza meg a fejét.
A torkomnak szegezi a puskát, mire újból felhördülök. A levegőm vészesen fogy, és érzem, hogy újra az ájulás határán táncolok. Utolsó erőmmel még végignézek a jól ismert arcon, majd hagyom, hogy belevesszek a sötétségbe.
***
- Danilov! Danilov!
Erőtlenül nyitom ki a szemeim. Ezúttal egy sötét alak magaslik fölém. Mély, bariton hangja az agyamig hatol.
- Danilov, ébredj!
Halkan szusszanva fordítom el a fejem. Nem akarok felkelni. Jó nekem itt.
- A hordágyat! – kiált az a feltűnően ismerős férfi.
- Máris uram! – vágja haptákba magát egy nyurga fiú a lépcsőnél.
Még mindig itt fekszem. A harmadik látogatómat fogadom. Ivan…
- Anton – súgom, majd elmosolyodok.
- Magas lázad van, ellátásra szorulsz – sziszegi Ivan.
Még érzem, ahogy felnyalábolnak a földről, majd minden olyan könnyű és hangtalan lesz.
Conrad:
Hektor -vagy hogy is hívják-, miután az órám szerint öt perce nem adott jelet magáról, összeszűkítem a szemeimet. Tudom merrefelé tűnt el, foltos lábait nem tévesztettem szem elől a törmelékek között. Szóval arra van. Felhúzom a puska csövét a szemközti ház roncsára, hogy az ütött lyukakon és a szétzúzott ablakokon figyeljek mindennemű mozgásra.
Kár a kutyáért valamilyen szinten. Most fázik a jobb oldalam.
Gyanúsan sokáig nyugalom van, kezdem egyre jobban elveszíteni a türelmem. Egy csalival próbálkozom egy szobával arrább, a kezemben levő durva zsinórt megrántva a szomszédban fellendül egy embermás, jobbára csak a feje, ha résen van, haladéktalanul szétlőné, mert mozog.
Semmi.
Lecsapom a kezemről az ujjaimra feltekert madzagot és elhajítom a szoba másik sarkába. Most mit csinál? Összeszűkített szemekkel meredek a távcsőbe, bőszen kutatom a lesét, de nem jutok eredményre. Bal kezem megremeg az idegtől, amióta átlőtte, sokkal jobban érzékelteti a külvilággal, milyen lelkiállapotban vagyok, aminek rohadtul nem tudok örülni. Hiába érzelemmentes az arcom, ha a bal kezem reszketni kezd, mint egy selejtes idegbetegnek
Iszonyatosan vontatottan telik el tíz perc, bennem egyre jobban fokozódik a feszültség.
Elmarta a kutya a nyakát? Nem. Jelezne, hogy megfogta. Megmérgezte? Vonyítana a fájdalomtól. Lelőtte? Hallanám. Ha birokra kelt vele, azt viszonylag nehezebben hallanám meg, de egy hetven kilós kifejlett rottweilernek is van egy fajta taszítási ereje, lennének hangok, amik kísérnék a dulakodást.
Még kétszer próbálkozok, kínomban szinte már a kutyát hívnám. Sőt. Éleset füttyentek, nem érdekel, ha ezzel felfedem magam, legalább valamiféle mozgás is jöhetne.
Nincs válasz.
Elegem van! Miért nem lő?
Három csalit is megengedtem már több irányba, ha az elsőnek nem is, de a harmadiknak száz százalék, hogy nekiesett volna. Nincs ennyi türelme az irányomba. Tudom, érzem.
Gyanakodva támaszkodom az alkarjaimra.
Itt valami nem stimmel.
Lelőtte volna a fejemről a sapkát, érezném az égett haj szagát és a megpörkölődött tincsek az orrom előtt szálldosnának a lövés szelétől.
Kilesek egy tükör segítségével, de nem látok semmit.
Eltelik pár perc, egyre jobban erősödő bizalmatlansággal és gyanakvással tápászkodom fel a helyemről, a biztonság kedvéért csak a falhoz lapulok és a puskát a kezembe fogva, vállamra lendítem minden felszerelésem, ami maga a málhazsák. Nem bírom ki, a számba veszek egy szál cigit, rágyújtva sétálok ki az épületből, a felrobbantott nyugati szárny törmelékes oldalán mászok ki, megkerülök még két háztömböt, hogy bekanyarodva végigmehessek a szinte egyberobbantott lakóházak során.
Felkapaszkodok az omladékokon, számban a cigi úgy parázslik, hogy érzem forróságát a számra csapódni. Megremegek az érzéstől, halványan felhúzom a szám szélét. Izgatottan vagy kétségbeesetten lüktet a mellkasom, nem tudom eldönteni. Nincs bizonyíték, ami miatt átbillenhetne valamelyik oldalra. Lábaim hangosan toppannak a padlózaton, ahogy haladok a kihalt, élettelen folyosón, be-belesek egy-egy szobába, de nem látok senkit. A tömött, súlyos felhők kevés fényt adnak a sötét falak között, elnyomom a cigit a falon, ahogy a végére érek.
A lépcső felől, ahonnan kellett volna jönnöm, hosszú, feketéllő vércsíkra leszek figyelmes, benne méretes lábnyomokra. Mégis elmarta a kutya. Ideg vág végig rajtam. Ha az a rühes dög… A vállamra lendítem a puskát szíjánál fogva, a táska mellé. Az ajtóban megállok, ahogy meglátom a félmeztelen oroszt, egy hatalmas vértócsa kellős közepén, lábából még most is ütemesen omlik ki a vörösség, nadrágját teljesen eláztatta. Nem harapásnyom, ahhoz fel kellene szakadnia a nadrágjának. Kékes-zöldes mellkasán a foltok szinte rikítanak, felsőteste szaporábban kezd el hullámozni, ahogy felém kapja a tekintetét, majdhogynem felhörög. Egész testében remeg.
- Vot* – ejtem ki erős akcentussal az orosz szót.
Közelebb lépek hozzá, szemeit szűkítve hunyorog, hogy jobban láthasson. Látni szeretnél? Teljes erőből a karjába lépek a bakancsommal, majd izzadt, véres mellkasára telepszem, mint valamiféle középkori démon, aki a szuszt álmában tapossa ki áldozatából.
Haldokló látványa nem tölt el elégedettséggel. Megint csak keserűséget érzek. Mintha megfosztottak valamitől. Gyűlölöm ezt az érzést. Felhördül, beleremegnek a combjaim, ahogy tüdeje felmorog alattam. Forró a teste, jobban, mint kellene. Tehát lázas. Izzadtságcseppek gyöngyöznek az arcán, szemei kitágulnak, tekintete lassan felhősödik.
- Mégsem haltál meg. Ennek örülök – szűröm ki fogaim közül, legszívesebben felpofoznám és leköpném. Folyamatosan csalódást okoz, fanyar érzést.
Liheg, mint egy kivert kutya, lehelete beteg. Megeresztek egy pengevékony mosolyt az irányába. Érezd, hogy most te vagy az enyém. Puskám csövét a homlokára simítom, lehúzom az orrán, szórakoztat a tekintete, áldozataim szemeit látom magam előtt. Már akiét láttam. Cserepes, kiszáradt ajkainak nyomom a hűvös csövet, finoman húzódnak a húsos ajkak, majd a húzás után visszaugranak a helyükre.
Azért hűvös, mert egyszer sem kellett lőnöm.
Mert nem adott rá alkalmat.
Lesz még alkalom. Lennie kell.
- Nem egy kő ütötte seb fogja eldönteni – szűkítem össze szemeimet és fejemmel mutatom, ha a saját nyelvét se értené meg. Lusta mozdulattal tolom egyenesen a torkának, ismét elkeseredett hörgés szakad fel melléből, a rengeteg bélelt nadrágon keresztül is érzem, ahogy forrón megremeg.
Nekem nem ez a lecsukódó, ájult, szerencsétlen szempár kell.
A gyűlölettel teli. A vad, fékezhetetlen dühöt akarom látni. A támadás lehetőségét. Hogy végre felfogja és felismerje, milyen veszélyes vagyok és tenni akarjon ellene. Bosszút esküdött. Hol van a mindent elemésztő méreg, harag és hév? Ahogy nem fogta vissza magát, hogy a kezembe lőtt, a húsomba akart marni, az életemért kap, akárcsak egy kiéhezett farkas.
Nem kell így.
Ez silány és szánalmas.
Conrad Drescher nem tisztességes harcban vette el a medveként küzdő orosz életét. Csak átsegítette a haldokló Danilov Basilevskyt a halálba.
Röhejes.
Undorodva szállok le róla ezekkel a gondolatokkal, lehunyt szemekkel szorong a saját, sötét álmaiban, kihűlt iszapként veszi körül vére.
Nyakamhoz nyúlok, lehúzom a cipzárt, lehúzom magamról a szénfekete sálat, amibe a Waffen-SS jelét hímezték és ajándékozták nekem a háború előtt. Csak hogy lássa a világ, mennyit ér… egy rühes, haldokló orosz lucskos lábára fogom rákötözni. Szorosan meghúzom rajta, többször körbetekerem vele, rántok rajta egy erőset, mire álmában felszisszen és hörög. Ha ébren lenne, üvöltene. Vért kenek a fehér hímzésre, hogy megszáradva besötétüljön és eltűnjön a felvarrás.
Felegyenesedve csapom le a kesztyűről a vért, fele a falra fröccsen, mintha festegetnék. Felhúzom az orrom, visszarántom vállamra a felszerelésem és a puskám, az ajtóból még visszanézek a hatalmas testre, majd elfordítva a fejem kilépek a szobából.
***
A bázison üldögélek, ahol az orvos újra a kezem foltozza, ami sikeresen felrepedt. Újra. Lefeküdtem egy kicsit aludni, miután gondoskodtam arról, hogy az orosz ne feküdjön ki. Találtam két járőröző senkiházit, az egyiket ellőttem, a másiknak a válla felett csúsztattam át egy papírt, hogy vigye el. Felírtam rá röviden az utcát, a házszámokat nem tudom. Nem firkantottam rá semmi mást, úgyis ki fogják azonnal vizsgálni, Basilevskyt pedig meg fogják találni. Remegett, dadogott, de nem kérdezett. A társa azért halt meg, így tartotta a száját.
Nem vagyunk barátok, hogy elcseverésszünk.
A kutyát nem vágtam le a póznáról, és nem is húztam el valahová. Úgyis meg fogják enni. Nem tök mindegy, ha lóg akár egy sonka, vagy fekszik, mint egy félredobott szalonna?
- Uram! Ébren van? – lép be valaki a szobába, ahol éppen egy rozzant karosszékben ülök, fejem ép, jobb kezembe hajtva pihen a tenyeremben, ahogy elszundítottam.
- Már igen – sóhajtok fel.
- Lenne itt egy megbízatás a számára – nyújt át egy levelet. Lassan úgy érzem, kezd elegem lenni a papírokból is. Basilevskynek adtam kereken öt napot. Ma a harmadikat töltjük, még ápolják. Elveszem a borítékot, kisöpröm az álom morzsáit a szememből, ahogy elolvasom az utasítást.
Megbízatás… inkább parancs. Mivel ennyire ráérek.
Felkapom a puskát a fotel mellől, felrántom magamra a kabátot, ami mellettem egy fogason lógott, mint valamiféle párducbőr. Felsóhajtok, zsebembe nyúlva észreveszem, hogy kifogytam a cigarettából.
Kilenc nap telt el, hogy itt fogócskázunk ebben a bizarr játékban, az összedőlt díszletek között.
- Katona!
- Igen, uram – vágja össze a sarkait.
- Van cigarettája?
***
Háromszor hármas felosztásban menetelnek egymás mellett. Kilenc ember. Három híján egy tucat. Valamiféle kisebb téren vagyunk, egy méretes Lenin szobor mögött bújtam meg, puskámat kitámasztottam, várom, hogy a megfelelő szögbe érjenek. Új csizmát ígértem a két doboz cigaretta ellenében. Legalább több méretből tud válogatni.
Sorjában szedjem, átlósan, visszafelé, vízszintesen vagy függőlegesen? Hátulról vagy elölről?
Hű társam, a Mauser Kar98k* percenként 15 lövedéket tud kidobni magából, jelenleg csak egyszer kell töltenem közben, tekintve, hogy kevesen vannak.
Durr. Durr. Durr.
Vajon hányas Otto lába? Elfelejtettem megkérdezni. Durr.
Ahogy elnéztem, a lábfeje elég vastag, szóval széleset kell keresnem majd. Durr.
Töltés.
Durr.
Apropó szélesség, a réseket betömködi majd valamiféle ronggyal. Durr.
Üvöltve rohangálnak, próbálnának leszaladni a nyílt térről. Visszafizetjük a hadnagyokat és a századosokat, Basilevsky.
Durr.
Pihenj csak…
Az utolsó már későn vesz észre, felém kapná a fegyverét, kétségbeesett tekintetében szinte úszik a távcső és az irányzék.
Addig formában maradok és tudatom veled, hogy csak Rád várok.
Durr.
Vot. – Lám.
Mauser Kar98k – távcsővel egy kiváló mesterlövészpuska volt, ha valaki megfelelő felszereléseket tudott szerezni hozzá, természetesen az sem mindegy, milyen szériáról van szó. Naná, hogy a mi Conradunké a legjobb verzió.
Danilov:
Fekszem. A tagjaim borzasztó súlyosak, mintha ólmot öntöttek volna rájuk. Minden ébren töltött percemben Antont hívom. Várom, hogy belépjen az ajtón, de nem jön. Ivan felvilágosított, képzelődtem, ám nem hiszek neki. Eszembe jut a jéghideg puskacső, ami az arcomnak nyomódott… meg azok a szavak…
Okkal nem ölt meg. Okkal élek, okkal lélegzem. Golyót repíthetett volna a fejembe. Egy tetves náci golyójától döglöttem volna meg, de tudta nagyon jól, az csak áldás lett volna nekem. Nem szenvedek a lábam miatt, nem gyötör a láz. Ch, aljas féreg, a kegyelem látszatát akarja kelteni, azt akarja, tudjam, megszánt, ő a felsőbbrendű, ahogy a fajukat is hirdetik. Ostoba féreg, nem most kezdtem…
- Danilov – lép be Ivan hozzám.
- Jól vagyok – törlöm végig a képem.
Nem, cefetül vagyok, borzalmasan szarul érzem magam, de ez még nem ok arra, hogy így is lássanak.
- Nem hinném. A sebed elfertőződött – ül az ágyam szélére.
- Remek – nyögöm, és a hajamba túrok.
- Végig Antonról beszéltél – néz végig rajtam.
Mélyen hallgatok. Tudom, hogy félrebeszéltem. Tudom, hogy Anton halott. Tudom, hogy az a náci ölte meg…
- Danilov, ő…
- Halott, tudom – morgom.
Nem is szól tovább, gondolom, az elmeállapotomat volt hivatott felmérni. Jól vagyok. Teljesen. A testem ugyan még gyenge, de az elmém fényesebben ragyog, mint egy csillag. Nem felejtettem el, amit az a kutya művelt. A bosszúszomjam pedig egyre csak nő… nőttön nő, ahogy Drescherrel játszok.
- Ha szeretnéd kiönteni a lelked…
- Nekem nincs lelkem – felelem kurtán, majd a fal felé fordulok.
Ivan érti a célzást, feltápászkodik, majd komótosan kisétál. A szemeimet összeszorítva húzom fel a lábam, és nyúlok oda. Már fehér géz fedi a lábszáram, ám valami idegen anyagot is kitapintok. Egy sál van a lábamra kötve. Leoldom, majd gondosan szemügyre veszem. Nem az enyém, nem is emlékszem rá, hogy lett volna valaha ilyenem. A szemöldököm felvonva tápászkodok fel, majd mosom meg a mellettem álló lavórba. Biztosra veszem, hogy Ivané. Ildomos volna tisztán neki adnom. Jól kimosom, majd felakasztom a picinyke kályha csövére. Már lépnék el, mikor egy fura emblémát pillantok meg rajta. Érdeklődve veszem a kezembe, ám szinte lefagyok, ahogy felismerem a betűket. Waffen SS. Mi a…
Őrült düh borítja el az elmém, a gerincemen jéghideg borzongás fut végig. Ordítva csapom a falhoz a sálat, majd vágom a tűzbe inkább. Látni sem akarom. Kegyelemajándék? Nekem? Legyek hálás, hogy segítettél?? Menj a pokolba!!
***
Dühöm a napokban csak tovább fokozódik, mikor egy közlegény tájékoztat a napi eseményekről. A friss hírek szerint egy mesterlövész szedi áldozatait. Nem érdekelne, ha egy idegenről volna szó, ám kilenc ember egy perc alatt? Nem… ez egy újabb gúnyos üzenet. Egy üzenet nekem. Baszd meg, Basilevsky!
Morogva kapom magamra a kabátom. Nem bírok tovább feküdni, képtelen vagyok rá… Ivan újból meglátogat, döbbenten figyeli, ahogy magamra kapkodom a ruháimat.
- Danilov??
- Hallgass – morgom.
- Danilov, ne csinálj őrültséget! – kiált rám.
- Hallgass! – bömbölöm.
Forr a vérem, nem bírok magammal, a tagjaim úgy remegnek, mintha csontig hatolna a hideg. Nem, csak a gyűlölet árad szét bennem egyre jobban. Mintha a vérem szállítaná tovább a mérget.
- Emlékezz rá, mi történt legutóbb – kapja el a karom.
Nem bírom tovább, jobbommal a karja után kapok, balommal pedig hatalmas ütést viszek be. Ivan nyögve esik a falnak, majd csúszik le a mentén. Döbbenten bámul rám, miközben a vér lassan folyni kezd az orrlyukaiból. A szemeim dühösen villannak, ahogy ránézek.
- Ne merj hozzám érni többé! – sziszegem.
- Elment az eszed! – kiált rám.
A szemein látom, hogy őt is elborította a harag. Az idegeim pattanásig feszülnek, egy apró lökés hiányzik csak ahhoz, hogy az őrület mocsarába zuhanjak. Nem, nem szabad, le kell higgadnom! Sosem kaphatom el Dreschert, ha dühtől tajtékzó vérrel lépek ki innen. Olyan ez, akár a sakk. Higgadtan végig kell gondolni minden lépést. Előre tervezni, felkészülni az eshetőségekre.
Mélyet sóhajtok, majd a jobbom nyújtom Ivannak.
- Sajnálom – préselem ki a fogaim közül.
Végignéz rajtam, majd feltornássza magát a földről, és dülöngélve kiviharzik. Halkan felmorranok, majd magamra öltöm a ruháim. Odakint hideg van, már nem vagyok lázas, egyedül a csillapodni nem akaró dühöm melegít.
A hátamra kapom Antont, majd futólépésben indulok a csatornák felé. Szörnyen fáj a lábam, ám közel sem annyira, mint akkor, mikor megzúzódott. Szerencsére nem törött el, így tudok járni, sőt, ha összeszorítom a fogam, futni is. Szívesen ledöntöttem volna pár pohár vodkát, ám nem tehetem meg, hogy ne tiszta fejjel induljak harcba. Igen, Drescher, harcba. Hisz háború dúl köztünk. Nem létezik számomra semmi és senki, csak te. Te és a fejedben lötyögő agyad, ahová a golyómat fogom ereszteni. Már félre is tettem egyet, amit a végső pillanatban fogok a fejedbe ütni.
***
Már napok óta kutatom ezt a férget. Követem a honfitársam hulláit, a közelemben érzem. A bőröm szinte parázslik, ám ezúttal az izgalomtól bizsergek. Akarom, hogy a közelemben legyen, akarom, hogy vadászhassak rá, akarom, hogy kémlelhessem, mit ténykedik! A húsába akarok marni, érezni akarom a teste melegét, a vérét, ahogy a földre spriccel.
Morogva caplatok az utcán, újabb sikertelen nap. Sehol senki, egy árva lélek sem. Sem egy náci féreg, sem egy éhező rottweiler, akinek golyót ereszthetnék a fejébe. Szörnyű érzés, hogy újabb napot pocsékoltam el, holott skalpokkal gazdagíthatnám a gyűjteményem.
Lassan leereszkedek a csatornába, majd sétálok végig ráérősen, mint aki jól végezte a dolgát. Pedig nem…
A hajamba túrva veszek elő egy cukorkát a zsebemből, amit az egyik élelmiszerboltból loptam, majd a számba veszem. Az édes íz jólesőn árad szét a számban. Igen, valami jó is van a mai napban. Már ki tudja, hány éve nem vettem magamhoz ilyen ételt. Egy kis luxus a koszban, sárban, lyukban alvás közben. Üdítően hat a kedvemre is. Talán holnap…
Eldobom a cukorpapírt, majd meg is torpanok, mikor léptek zaja üti meg a fülem. Nem lehet. Morogva lapulok a falhoz. A sötétben nem látszom. Reménykedve nyújtogatom a nyakam, s mintha Isten meghallgatta volna az imáim… igen, egy szőke fejet pillantok meg a csatorna végében.
Sátáni vigyor kúszik az arcomra. Csak lohol, észre sem vesz… de mi elől futhat ennyire? Lépteinek zaja visszhangot ver az üresen kongó járatban, majd valami mást is hallani vélek… egyre hangosodó zúgást.
Rémülten szorítom magamhoz a fegyverem, mikor hatalmas víztömeget pillantok meg a náci kutya mögött. Hát persze, a gátak feloldásával tisztítottuk meg mindig is a csatornákat a kémektől… elfelejtettem, ostoba Danilov!
Látom, ahogy észrevesz Drescher, a szemei tágra nyílnak, ám nincs már ideje arra, hogy célra tartson, és tüzeljen… ahogy nekem sincs. Szinte egymás mellett rohanunk a hömpölygő vízáradat előtt. Lihegve kapkodom a sérült lábam, a fájdalom egyre jobban lüktet a lábszáramban, de nem tudok törődni vele. Az adrenalin hajt, nem pedig a félelem.
A víz gyorsabbnak bizonyul nálunk, könnyedér sodor el minket. Nem ordítunk, még ekkor sem veszítjük el a hidegvérünket. A víz több száz méteren át tol minket, mire lanyhulni kezd a sodrása. Lihegve kapaszkodunk meg a nedves kőfalakban, és várjuk meg, amíg teljesen megszűnik a folyás. Nyögve ereszkedek a lábamra, majd kapom gyorsan a fejem a náci felé. Látom, ahogy elsimítja a homlokából a haját, majd a pisztolya után kap. Én is a fegyverem után nyúlok, és rá szegezem.
Szinte egyszerre húzzuk meg a ravaszt… egyszerre nem történik semmi. Csodálkozva nézzük a fegyvereket… hát persze, elázott a puskapor. Újabb vigyor terül el az arcomon. Drescher arcán is érzelmet vélek felfedezni. Rémület.
Úgy ugrok rá, akár egy oroszlán, hatalmasat ütök a hófehér arcába. Felnyög, és mintha meg is roppanna az öklöm alatt. Hihetetlen méretű düh szakad fel a mellkasomból. Mintha vulkán törne ki belőlem. A nyakát fogva ütöm az arcát, és szorítom a nyakát.
- Náci kutya! – üvöltöm a saját anyanyelvén.
Szeretném, ha ezúttal ő értene minden szót.
Jókorát térdelek a mellkasába, mire ő a puskatussal vág a bal lábszáramra. Ordítva kapok a térdem felé, és csuklok össze. Őrült fájdalom söpör végig a testemen. Nem vagyok rest, én is felkapom a puskám, és a fejéhez vágom a tust. Hallom, ahogy roppan a koponyája, és hátranyaklik a feje.
- Náci… kutya! – ordítom lihegve.
A lábam úgy lüktet, mintha le akarna szakadni a helyéről. Képtelen vagyok elviselni ekkora fájdalmat. Egyszerűen nem bírok. Érzem, hogy menten összevizelem magam, ezért elhúzódok a féregtől, mielőtt ártani tudna nekem. Nem így akarom… nem… így… akarom!
Lihegve húzom meg újra és újra a ravaszt, de a puska nem sül el. Ez nem lehet! Nem történhet meg!
Őrülten kattogtatom a fegyvert, majd a csatorna végéhez kapom a tekintetem. Újabb zúgást hallok… a víz, hát persze!
- Menekülj, kutya – vetem oda neki.
A nyakamhoz kapok, és kitépem a sálat a kabátom alól. Odalépek hozzá, majd a szájába tömöm a sál végét.
- Jó meleg – sziszegem, azzal a hátamra kapom a puskám, és a legközelebbi feljáró felé bicegek.
Alig tudok felmászni a létrán. Végig attól tartok, hogy utánam kap, hogy leránt, de nem történik meg. Kitolom magam a mocskos utcára, majd lezárom a csatornafedőt. Ha itt akar feljönni, megölöm. Nem érdekel, hogy nem a golyóm végez majd vele. Tud a csatornáról… tud a közlekedési hálózatról. Már csak idő kérdése, hogy a többi kutya is tudomást szerezzen róla.
Conrad:
Eltelt a maradék két nap, nem adott magáról hírt. Kezemben az Óváros térképével üldögélek a valamelyik nap látott, kiégett tank gyomrában. Mivel szétlopták, bőven van helyem, ezenfelül ha az alját elmozdítanám valahogy és kicsivel arrább kerülne maga a gép, pont egy csatornanyílás futna be ide. Át kellene alakítanom.
Nem olyan régen ment el itt egy bőrlopós osztag, épp ezt az utcát takarítják. Megúsztam, hogy bedugják ide a Flammenwerfer csövét, de mikor visszafelé fognak jönni, addigra jobb lenne felszívódni. Ha itt lemegyek, sétálok kétszáz métert, átfordulok balra a következő kereszteződésnél, még ötven méter és jobb oldalt lesz egy feljáró. Elvileg egy kollégium udvarára jutnék ki, a légi felvételek alapján viszonylag épen maradt objektum, két hónappal ezelőtt ott látták el a sérülteket, de végül kitelepítették őket onnan így most teljesen üres.
Összehajtom a térképet és a mellzsebembe téve üldögélek még pár percig. A tank ismerős belseje megnyugtat, emlékeket idéz fel bennem, otthonosan érzem magam. Hiába kiégett és látok elszenesedett egyenruhákat és megpörkölődött sisakokat, nyugodt. Csendes.
Puskámat a vállamra lendítve lesek ki a tanksapkán, aminek körben a szélét valami robbanás kicsipkézte, óvatosan emelkedek ki, nehogy megvágja valamimet az éles fém. Lemászok oldalt rajta, szigorúan szemmel tartva az egyik zsákutca előtt őrködő katonát. Felemelem a csatornanyílás fedelét, már magamnál hordok egy strapabíróbb csövet is, amivel a bal kezemet helyettesítve billenthetem fel a tetejét és csúsztathatom arrébb. Nem szakadhat fel állandóan a kezemen a seb, ha emelem és tolom, a végén még az állandó vérzéstől elvérzek, napok alatt fogynék el, mint egy üdítős doboz tartalma.
Leereszkedem a csatornába, visszabillentem a fedelet, épp időben kapom el onnan az ujjaimat, mielőtt még teljes súlyával ráejteném. Elteszem a csövet, a térképben szereplő adatokra koncentrálva indulok el a kihalt csatornában.
Szisztematikus csöpögés, itt-ott halkabb csobbanás. Vészjóslóan hideg, néma és baljóslatú. De ha valaki jönne, visszhangozná az egész csatorna, semmi perc alatt tudnám likvidálni az alkalmatlankodót.
Számításaim szerint félúton lehetek, mikor távolról érkező, zúgó hangot hallok meg, a hátam mögül erősebb lesz a nyomás, hirtelen csap meg az intenzív, friss víz illata, a hely poshadt, penészes ódon szagával karöltve. Hátrakapom a fejem, de a következő pillanatban már abba is hagyom a nézelődést, rohanni kezdek, a sikamlós föld többször szeretne ledobni magáról és a hátam mögött morajló óriási víztömegnek adni, de a német surranó nem adja könnyen magát. Jól tapad, ez az egyetlen egy szerencsém.
És hogy tudok szaladni.
Lélekszakadva rohanok, veszek be egy enyhébb kanyart, de sehol sem látok kapaszkodót, ahol feljuthatnék a felszínre… Kétszáz méter volt a leírásban, elvileg százat már megtettem, hol a nyílás?!
Újabb lustább kanyar, a fal mellett rohanok inamszakadtából, ám alighogy kapom a tekintetem a fém kapaszkodókra oldalt, a tövében megpillantok valamit. Jobban mondva valakit. Belém mar a rémület és a kétségbeesés, ahogy utánam az özönvíz, előttem pedig az ellenség strázsál, de lentebb ereszti a puskáját, ahogy a hátam mögé pillantva meglátja, hogy nem épp egy ruszki lovasezred elől menekülök lóhalálában. Nincs időm lőni, ha nekilátnék most leszedni a hátamról a fejemen átvetett puskaszíjat, lelassulnék, elragadna a víz és fejjel előre belefulladnék.
Felkapja magát a helyéről, rohanni kezd mellettem, zihálva próbálom megelőzni, érzem a mozgásán, hogy nem minden stimmel vele, legszívesebben belökném, hogy a víz megbékéljen és békén hagyjon engem, de ilyen áldozatot nem a mai világban kellene felajánlanom. Belékapaszkodnék, hogy rajta lökjem magam előrébb, nem érdekelne, ha vízbe fúl, ha rajta keresztül előrébb juthatok, semmi sem érdekel. Szinte minden hangot és gondolatot elnyom a zúgó víz robaja, majdhogynem egymás mellett versenyzünk a vízzel, ami végül lekap minket a lábukról.
Ordítás helyett mély levegőt veszek, hagyom, hogy a jéghideg víz körülöleljen és magába szippantson, mint valamiféle undok szörnyeteg, ami örül, hogy felzabálhat végre valamit. Engem biztos nem fog. Nem fogok egy orosz csatornában szégyenszemre megfulladni. Kiszögellést keresek, amibe kapaszkodhatok, lihegve húzom magam kintebb a vízből, hogy levegőt préselhessek a tüdőmbe. A hatalmas víztömeg elrohan, a falon ragadunk, mint undorító csúszómászók. Leereszkedem, kisimítom a hajam a homlokomból, a fájdalmas nyögést hallva nem feledkezek meg arról, hogy nem vagyok egyedül. Pisztolyért kapok, az Ő keze lendül, ahogy lekapja a válláról a puskát és a vállához szorítva meghúzza a ravaszt, abban a szent minutumban rántok rá a ravaszra…
Nem sül el, mikor a szívének kellene díszítenie a vizes falakat!
Vizes.
Elvigyorodik, meglátom fogait, most először érzem úgy, hogy valóban sarokba szorított. Minden fegyverem tönkremehetett, de Ő egy komplett két lábon járó gépezet, az öklei felérnek egy Panzerschreck* andalító csókjával.
Gott im Himmel…*
Rám vetődik, iszonyú haraggal és eltorzult arccal, akkora ütést visz be a következő pillanatban, hogy megtántorodva vesztem eszméletemet egy pillanatra. Roncsoló, égő fájdalom árad szét az arcomban, az orromból dől a vér, egyszerűen képtelen vagyok védekezni, már jön is a többi ütés. Hatalmas ujjai satuként markolnak a nyakamra, szabad kezével folyamatosan az arcomat üti ahol éri, érzem, ahogy a bőr kínkeservesen húzódik az arcomon, ahogy porítja a húst a szemem alatt…
- Náci kutya! – üvölti recsegőn, magából kikelve, nyakamra szorítva billent előre, egy pillanat alatt térdel bele a mellkasomba, az orromból a hirtelen légmegrekedésnek köszönhetően spriccel a vér, számból tehetetlenül folyik a nyál. Némán fuldokolva kerül a látómezőmbe sérült lába, s mikor újra üt, nekem van annyi lélekjelenlétem, hogy kihasználom sérülését és a hónom alatt átbillentve a puskát, rávágok a lábszárára.
Felordít, kezei végre lekerülnek rólam és a sebre fog, összecsuklik, én pedig köhögve és saját véremtől fröcsögve, zsibbadtan emelném a fegyvert, hogy tarkón vágjam és végre kiterüljön, megelőzve az agyonverés esetleges lehetőségét, de résen van. Olyan erővel vág fejbe a puskatussal, hogy érzem, felszakad a bőr a fejemen az irdatlan erőtől, mintha a fejemben robbantottak volna. Pillanatokra megszakad a világ, az őrült, kergetőző fájdalom visít a fejemben, nem látok semmit sem, lassú folyású vizet érzek magam alatt. Tébolyult szédüléssel küzdök, az egész fejem ég, lángokban áll és sajog, minden arcizmom kínzottan sikolt, hogy ne mozduljak, ne csináljak semmit… Lüktet az egész világ, a borzalmas fájdalmon túl megérzem, hogy valamit a számba töm.
Karjaimat mozdítanám, de nem engedelmeskednek, érzem, hogy lassan a mellkasomat is ellepi a víz. Ha nem kelek fel… meg fogok fulladni! Sérült kezem hamarabb kap észhez, kitépem a számból a rongyot, majd hörögve, az orrom vérében fürödve fordulok oldalamra, remegő karjaimon tápászkodom fel. Nem tudom eldönteni, hogy a fejemben tombol csak ez az iszonyatos zúgás és adják vissza a falak, vagy megint vizet eresztenek… Behunyom a szemem, kis híján oldalra tántorodok az erősödő szédülés hullámoktól…
Majdnem agyonvert…
Egyre jobban magasodik a vízszint, tudom, hogy innen kimásznom képtelenség. Felhúzom magam a kiálló köveken, övembe nyúlva remegve veszek elő egy nyeles gránátot, a pár méterre levő kapaszkodóhoz lépek, fentebb húzom magam. Minden gondolatomat elnyomja a lüktetés és az éles fájdalom, a víz robajló hangja, zsibbadtan rögzítem a legfelső fokra az orosz sáljával a gránátot, a nyelénél fogva. Oldalt előbukkan a víz, megremegnek a lábaim, már csak annyi időm van, hogy kioldjam belőle a pöcköt és már el is ragad a víz…
***
Durván hatol a számba a levegő, felszakad a mellkasomból egy hatalmas adag víz, visszafolyik az orromba, ahogy öklendezve vergődöm a hátamon. A mellkasom erőszakkal nyomódik egyre bentebb, újabb víztömeg fröccsen ki a számon, szemeim felnyílnak. Homályosan látom a mellettem térdelőt, a legrosszabbra gondolva emelem a kezem, markolok bele a ruhájába és rántom magamra, hogy szörcsögve a fülébe morduljak:
- Wer bist du* – ahogy a szám mozgatom, belenyilallik az egész arcom, felnyögve lökném le magamról, de valami miatt még a mellkasomra nehezedik. Kavarog a fejem, érzem, tudom, hogy veszélyben vagyok, de nem tudok tenni ellene semmit. Sérült kezem mozdul, Lugert tapintok az oldalamon, a bordái közé fúrom.
- Te rohadt paraszt! – üvölt fel, ellöki magát tőlem, fegyverropogást hallok, forró töltényhüvelyek pattognak a bőrömre, a nyomástól a gyomrom felkavarodik, oldalra kapom a fejem, víz ömlik ki belőlem. Oldalamra próbálok fordulni, a géppuska hangja szétszakítja az agyam, mintha miszlikbe aprítanának egy szelet húst, úgy érzem, hogy minden lövés darabokat tép ki belőle…
- Az a szemét… Uram! Uram! Jól van? Uram! – ráz meg a vállamnál fogva, a rohamsisakot be tudom azonosítani, szemeim mégis alig veszik fel alakját. A hangja elenyésző, minden kis pisszenés mégis késként hatol a fejembe. – Nem sikerült lelőnöm, hogy dögölne meg, a gyáva… Jöjjön, segítek felkelni!
Hagyom, hogy segítsen felállnom, átdobja a karom a nyakán és lassan indul meg velem egy irányba. Vizes ruháim úgy húznak a föld felé, mintha oda akarnának szegezni, a tagjaim elnehezülnek, képtelen vagyok ellenállni a hívogató sötétségnek, de a katona folyamatosan duruzsol és beszél, hogy figyeljek rá. Nem akarok elájulni, kénytelen vagyok minden szavára kapni, hogy eszméletemnél tartson. Imbolyog a világ, a lépései csak rosszabbá teszik.
- Remek ötlet volt a Stielhandgranate*, mein Herr! – minden szónál mintha bicskával kanyarítanának ki az agyamból. - A csatornában a gázok szinte az összes csatornatetőt feldobták az égbe! Így találtam meg, beleakasztotta a puskáját az egyik fém fokba!
Valami meredeken megyünk felfelé, mert a fejem hátrabicsaklik, Ő pedig erőlködve zihál. Mintha elmosódna előttem az égbolt. De rendületlenül folytatja.
- Megmentette az életemet.
Ez most vagy hülye, vagy hallucinálok. Megremegek, jobb kezemmel a vállába marok, lábaimmal próbálom követni az iramot, de folyton összeakadnak. Tehetetlenül lógok rajta, mint akinek minden porcikáját összetörték. Holott csak a fejem verték össze.
- Épp mikor újraélesztettem és lerántott vettem észre, hogy ott egy mocskos ruszki a sarkon – felkavarodik a gyomrom, kitágulnak a szemeim, intenzívebben szorítom a vállát, bal, ernyedten lógó kezemmel az egyenruhája elejére kapok. - Azonnal tüzet nyitottam, de elrohant, vagyis inkább bicegett. Aztán mikor megfordultam, hogy megnézzem jól van-e, ott volt egy kés belefúródva abba a kitört lábú asztalba, ami előtt épp térdeltem, pár kibaszott pillanattal előtte.
Lefelé haladunk, a fejem szinte beleszédül a mélységbe, az elhangzottak az egyre jobban zsibbadó fejemben úgy kavarognak, mint egy fazékban a leves.
- Leszúrt volna, mint egy disznót! Gyökérzabáló hómajom.
Sokáig csend, zihálás, fájdalom az, ami mutatja, hogy valami történik, hogy még magamnál vagyok és élek.
- Biztos a csatornanyílásoknál ólálkodott az a tetves paraszt. Mesterlövésznek nézett ki az is. Uram? Figyel még? – lökdös meg, elereszt, valahová letámaszt, akár csak egy biciklit, az arcomba mászik, folyamatosan ráz.
Olyan… idegesítő…
***
Kábán fekszem, a kapott fájdalomcsillapító miatt legalább megszűnt a fájdalom és a szédülés, de mindenem zsibbadt. Többször hánytam, agyrázkódást kaptam, összefoltozták a fejemen a felrepedt bőrt, az arcom valami kencével bekenték, hogy a zúzódások és a feldagadt részek rendbe jöjjenek. Fekvésre ítélt az orvos, az ezredes kikötötte, hogy most kifejezetten parancsba adja, hogy feküdjek.
Komolyan azt hittem, hogy agyon fog verni. A puszta két kezével. A tenyere érdes volt, ujjai szárazak és repedezettek, mintha még azokkal is sérteni, vágni akart volna. Ég az arcom a krémtől, ruháim egy hevenyészett spárgán száradnak egy olajkályha mellett. Az engem megmentő katona újból felmesélte mi történt, az ezredes pedig megörült, hogy ilyen kincset fedeztem fel.
„Küldök pár bőrlopóst a csatornába, hogy takarítsák ki a patkányokat!”
Most is itt ül mellettem, utólag kiderült, hogy Otto volt az, aki jó időben volt jó helyen. Megmentette az életem, de szerinte a hála azonnal meg is történt, kvittek vagyunk. Arra emlékszem, hogy a gránátot azért kötöttem fel a sállal, hogyha még ott ül és vár, meglepetés érje. A fedél minden bizonnyal felrepül, de nem nyomja agyon, csak a nyomás taszította volna hátra és a feltörő lángok. Vízben voltam, védve a detonáció erejétől.
Csodálom a lélekjelenlétem.
De másra akkor sem emlékszem.
Az elmondása szerint megnézte a robbanást, benézett a lyukba és ott voltam fennakadva, csurom vizesen. Kiráncigált, szájon át lélegeztetést alkalmazott, majd szív masszázst, de amint öklendezni kezdtem, tudta, hogy megmaradok.
- Uram, ezt odaadom, nekem ugyan nem kell… - nyújtja oda hozzám a kést. Azonnal felismerem, hogy mi ilyet hírből sem használunk. Szépen megmunkált, igényes darab, vadászoknak való. Valóban Basilevskyé? - Beleállítanám szívesen a homlokába, csak hát mire én meglátnám, kilőné az agyam, nincs értelme.
Felnevet, bagózik tovább, jól esik a füstöt szívnom.
- Adj egyet – szólok rá, mire engedelmesen a jobb kezembe tesz egy szálat, a számhoz emelem, odaemel egy gyufaszálat, hogy meggyújtsa nekem. Elönt a cigaretta kesernyés, kaparó, karakteres íze, lehunyom a szemem pár pillanatra.
Ott hagyott.
Hagyhatnám abban a kellemesen zsibbasztó tévhitben, hogy ott is maradtam. Megfulladtam. A számba tömte a sálat, az orrom eltörte, hol vettem volna levegőt, a fülemen? Elsodort a víz, levegő híján és agyrázkódással karöltve kilehelhettem volna a lelkem.
De nem.
Nem így fogok és nem én fogok meghalni.
Hanem Ő.
Ezekkel a gondolatokkal tápászkodom fel ülő helyzetbe, megfordul a világ egy pillanatra, de csak a cigaretta égő végét kell figyelnem, mint biztos pontot és nem lesz baj. Nem szól semmit, nem csitít, hogy feküdjek vissza, karbafont kézzel pöfékel tovább a széken. Most, hogy mellém kunyerálta magát, szabad mindennemű kötelessége alól, egy ideig. Itt kibicelt egész végig. Hasznot húzott belőle, hogy kitépett a vízzel felöntött ürgelyukból.
Úgyis le fogják lőni.
Egy-két nap pluszban semmit sem ér.
Engem pedig onnantól nem érdekelt a sorsa, hogy behozott ide. Basilevsky az első adandó alkalommal le fogja lőni, akárcsak minden más orosz. A talpaimra helyezem az összes súlyt, ahogy felállok, elsőre úgy tűnik, hogy beájulok a székek közé, de a várakozással ellentétben egy helyben maradok.
- Jól bírja a strapát, uram.
Figyelmen kívül hagyom beszédét. Egy légy, ami folyamatosan duruzsol. A sarokban levő puskámra pillantok, mire veszi a lapot.
- Rendbehozták. De a Lugerek menthetetlenek voltak, akárcsak a gránátok többsége. Egy-kettő életben maradt, még használható, de nem ajánlatos – világosít fel kimondatlan utasításomra egyszerűen, velősen. Állandóan beszélne, most kivételesen rövidre fogta. - Leesett a hó.
Ami azt jelenti, hogy hiába venném fel az egyenruhám. Remek.
- Csak vicceltem, havas eső esik.
Mikor kimondja a mondatot, úgy kapom fel markolatánál a kést és vágom felé, pont a kézfeje mellett merül az éjjeliszekrény fájába. Megilletődik, szájából kiesik a cigi, kipattan a székből, szentségelve. Rám mered, sisakja alól a tekintete acélosnak tűnik, de tudom, hogy zavart és sértett.
- Csak megszédültem – válaszolok nyugodtan, mire végre megérti mit akarok és elhúzza a csíkot. Tényleg jó lenne, ha lelőné valaki. Nem csodálom, hogy Basilevsky is belé akarta állítani a kést. Irritáló.
***
Az utóbbi három napot azzal töltöttem, hogy a külváros erdejében a tankosokkal vettem fel a kapcsolatot és éjszaka siettem ki hozzájuk. Pár dolgot el kell kérnem, nem mellesleg a legtöbb ruhájuk mindig nekik van, ráadásul velük érkeztem, ezt-azt ott hagytam megőrzésre. Meg is találom a keresett tárgyakat, átöltözöm, míg sorolják, hogy mi minden történt az elmúlt két hétben.
Mert két hete tart már.
Lassan kezdek a türelmem végére érni.
Mintha szűkülnének körülöttem a lehetőségek. Mintha valami lassan fojtogatna. Nem fogom mostantól húzni az időt feleslegesen. Meg kell halnia. A feletteseim nem néznek rám furcsa szemmel, de türelmetlenül várják, hogy végre eredményt mutassak fel. Amit nem tudok. Szégyen és megalázás lebeg a szemeim előtt, ahogy a sárban tocsogva küzdöm magam előrébb a fák között, a sötéten feketéllő tankok között.
***
Egy újabb nap, a tizenötödik.
Érzem magamon a perzselő dühöt, a vérszomjat, a pusztító bosszúvágyat. A közelben lesz, sőt, minden bizonnyal. Kutatásaimnak meg volt az eredménye, és ugyan becstelenül használom fel ezt az eszközt, nem érdekel. Kitartóan fekszem a padlás rozzant, perzselt deszkáin, ahogy a három emelettel lentebbi, szemközti ház ablakára figyelek. Távolból hallani a fegyverropogást, újabb harc bontakozott ki úgy tíz utcával lejjebb, elég messze tőlünk. A közelben van, tudom, érzem. Sőt.
Feltételezésem szerint éppen alattam van.
Várom, hogy észreveszi-e a neki kitett meglepetést.
Percek telnek el, mikor eldördül egy lövés, a levegőben páraként fröccsen a rózsaszínes anyag, ami még valamikor egy fej volt. A durranás után mélységes csend telepszik az utcára, elhúzom a számat, nem törődve az arcom fájdalmával, figyelem tovább az ablakot. Léptek zaja, tudom, hogy most mozog, a törmelékek takarásában csak a sapkáját látom, ahogy siet a túloldali házhoz, de félúton megtorpan. Dühösen szűkítem össze szemeimet, pár nappal ezelőtt felrepedt szemöldököm felüvölt, de nem törődök a feltörő fájdalommal.
Gyerünk!
Nézd meg!
Csak pár lépés!
Ha kibukkansz a törmelékek mögül, hogy bemenj… Elkaplak. Az irányzék mozdulatlanul pihen a sapkája legszélén, többet nem látok a felborult betontömbök és a kitett tankelhárító torlaszok miatt. Olyan, mintha vakondok őrült ásásba kezdtek volna, ezért választottam.
Váratlanul elfordul a céljától és megindul egy új irányba, lefelé az utcán, továbbra is takarásban maradva. Dühösen vágok az alattam terpeszkedő deszkákra a jobb kezemmel, ujjaim ökölbeszorulnak, megremegek.
A rohadt életbe!
Feltör belőlem elemi erővel a harag. Alig tudom visszafogni magam, kiszakad a mellkasomból egy dühödt fújtatás, amibe belelebben a sapka alól kilógó hajam. Eltorzul az arcom, de azonnal le kell nyugtatnom magam, különben kénytelen leszek a húzódással járó kínokat elviselni. Elég a bennem mardosó csalódás.
Végre elkaphattam volna.
De nem érdekli.
Meg se nézi a hullámat.
Lelőtte és kész.
Hogy mer csak úgy otthagyni?
Még skalpot vagy dögcédulát sem szed? Ennyire szarik rám? Ennyire nem tart ellenfelének?
Gyilkos indulattal állok fel, szedem fel a plédet és csatolom vissza a puskát a hátamra.
Ezt még megkeserülöd.
***
Eltelt két nap, sehol sem találtam. Híre sincs, hogy lelőtt volna egy nácit is. Csend van. Egyelőre egy női mesterlövész szedi áldozatait, valami Ljudmilla, de a szép barna hajába hátulról eresztettem egy golyót, miután kellőképpen felidegesítette a feletteseimet. Céltalanul kóborlok a városban, ahol egy napja szünetel minden lövöldözés, tankok mozdultak meg két különböző városrészen, de csak pár utcányival kerültek előrébb, bővítve a területeket.
Nincs hír róla.
Csak az jut az eszembe, hogy elhitte, hogy lelőtt. Komolyan elhitte. Pedig meg sem nézte a hullát. Nehéz volt egy ilyen hű mást találni, de szerteszéjjel fetrengenek halottak, volt miből válogatnom. Még iratokat is kapott, egyenruhát, puskát és gránátokat. Élethű volt, szőke, testalkatilag tökéletesen ugyanaz, bár arra ügyeltem, hogy az arca ne legyen tisztán látható, csak a homloka, a felrepedt szemöldökkel. Egyébiránt nem is volt állkapcsa.
Félúton torpant meg és szart bele a tervembe. Vagy odafelé terveztem lelőni, ahogy bemegy a házba, vagy még ott, ahogy az ablaknál megnézte volna a tetemet, kapott volna egy golyót. Mind a két gondolatomat totálisan porig rombolta. Céltalanul lépkedek az utcán, az érzés, hogy nem kellek, feleslegesen vagyok most itt, folyamatosan, visszatérően marcangol. Mintha semmire sem lennék jó. Felteszem magamnak a kérdést, hogy most minek is vagyok itt? Mintha megfosztott volna valamitől.
Hogy fogom megtalálni, ha nem jön elő, mert nincs miért?
Ülsz a babérjaidon? Jó érzés? Öntöd le a vodkát a torkodon, koccintotok a komiszár elvtársakkal. Ingerülten szívok bele a cigimbe, ami a számban fityeg, izzón felparázslik, szinte két centit kapásból elég. Újra szívok belőle, csaknem teljesen eltűnik az éghető rész.
Elébem toppan egy németjuhász az egyik betört üvegű üzletből, de amint német utasítás hall, lehajtja a fejét és elkullog. Figyelem, ahogy elsétál a romok között, felkapaszkodik egy nagyobb halomra, majd leszánkázik oldalt, hogy megkeresse gazdáját.
Bele fogok rondítani.
Visszaérve a bázisra, újabb sikertelen nap után, eldöntöttem, hogy mit fogok tenni. Összetöröm a nagyravágyó álmaidat, Basilevsky. Örülhetsz, azt hiszed, hogy lelőttél. Majd meglátjuk, hogyha feltámadok, ahhoz mit szólsz…
Még aznap elküldtem egy levelet számára, csak a nevét írtam rá címzettként és az alábbi két szót:
„Milyen érzés?”
Panzerscrek - "páncélrém", többször használható páncéltörő rakéta
Gott im Himmel... - Isten az égben...
Wer bist du - Ki vagy te
Stielhandgranate - nyeles kézigránát
Danilov:
Nácik. Tetves, kibaszott nácik mindenütt. Nem jutok messzire, talán a legközelebbi ház sarkáig. Lihegve marok a térdembe, és ráncolom a homlokom a fájdalomtól. Eszeveszett iramban cikázik a fájdalom egyik tagomból a másikba. Hol a bokám, a lábszáram, hol pedig a karom ráng meg egy hirtelen érkező hullámtól. Szörnyen érzem magam, ez a rohadt Drescher jó helyre talált. Hogy rohadna meg mind a hét anyja!
Morogva kapom a puskám a hátamra, és veszem elő a TT-m*. Teljesen használhatatlan. Kurva életbe. Végigtörlöm a képem, majd óvatosan kikukkantok a fal repedésein. Ott van… ott van… Drescher? Szinte hullámzok a dühtől. Elrakom a Tokarevet*, majd lassan az övemre simítok. Mindig tartok magamnál pár kést is. Ugyan a beosztásomból fakadóan sosem volna szükségszerű a közelharc, ám ki tudja. Bárki meglephet.
Mély levegőt veszek, hiszen nem láttam mást rajta és még egy kutyán kívül. Épp húzza ki a csatornából. Más nincs itt. Ha mögé settenkedhetnék, elvághatnám a torkát. Csendben. Aztán elrabolnám Drescher szívét. Igen, kiváló terv. Egészen addig, amíg meg nem látom, hogy annak a tetves Fritznek* a szája Drescherére tapad. Ezek…
Hihetetlen, mennyire feldühít pusztán csak a gondolat is, hogy Drescher másé. Ő az enyém. Az én ellenfelem. Az én figyelmem fókusza! Nem foglalkozhat mással, csakis velem. Pláne nem ilyen nyurga, betegpofájú Fritz-cel nem! A késem rekordidő alatt szabadul ki a tokjából, majd landolna a terveim szerint egyenesen annak a tetves nácinak a ványadt testébe. Ő azonban elhajol, és tágra nyílt szemekkel bámul rám. Drescher húzta magához. Biztosan újabb csókot akart. Bár működne akármelyik fegyverem… írmagjuk sem maradna!
A Fritz tüzet nyit, én pedig amilyen gyorsan csak tudok, megpattanok. Nem hiányzik még egy golyó is a seggembe. Épp eléggé fáj a lábam. Eliszkolok, mielőtt a fél Wehrmacht* idetolná a képét. A csatornát most nem használhatom, ezért szűk, törmeléktől dugított utcákon kell átverekednem magam. Már megértem, a tankoknak miért nehéz ilyen körülmények közt haladnia. Úgy érzem magam, mintha a fél lánctalpam hiányozna. Undorító érzés ez a bizonytalanság. Gyűlölöm.
***
Beletelik egy kis időbe, mire újból harctérre ereszthetnek. Úgy érzem magam, mint egy bezárt véreb, akinek az orra előtt lengetik a véres húst. Ölni akarok. Az ujjaim szinte bizseregnek a puskám ravaszának érintése miatt. Sóvárgok a halál után. Érezni akarom, ahogy átjár a teljes elégedettség. A fröccsenő vér látványa… a vérpárás levegő, a cseppek halk toccsanása a közeli felületen… ezt akarom. Ezúttal akadály nélkül.
A feletteseim egyre zordabb tekintettel figyelik a növekvő vérszomjam. Tudják, ha nem szakítják le rólam a láncokat, megőrülök. Akár egy vadállat szabadulok a városra. Az utcákat járom, megbújok a sarkokban, figyelek a legapróbb részletekre. A németek rádióadásait is figyelem… mindhiába. Azt hiszem, ismerem már Dreschert. Mintha az ő fejével gondolkodnék. Eddigi tapasztalataim alapján tökéletesen egymásba botlottunk. Ha meg nem döglött, mert miért tette volna, ha képes közlegényekkel szeretkezni azután, hogy kis híján a szart is kivertem belőle.
Egy romos épület alsóbbik emeletén húzom meg magam. Fél napot is feküdhetek ott, mikor kezdem elunni. Őt akarom, látni, hogy túlélte. Remélni tudom csak, hogy harcképes. Irtó szomorú volnék, ha nem én végezhetnék vele. Túlságosan felhúzott ahhoz, hogy egyszerűen csak megfulladjon. Szánalmas volna. Főleg, hogy még csak a golyót sem ajándékozhattam neki, amit félretettem.
Míg tűnődöm, hirtelen mozgást érzékelek. A szemközti ház valahányadik emeletén. A levegőm visszafojtva kémlelem az ablakokat, ám ahogy látom, csak egy macska kóborol a romok között. Rohadt életbe! Egy pillanatra elhittem, hogy ő van a közelemben. Hogy rám gondol, körülöttem forognak a piszkos gondolatai.
Már épp kapnám el a fejem, mikor megpillantok valamit fehérleni az elszenesedett házdarabok közt. Jobban szemügyre veszem… ez Drescher. A szőke haja, a puskája… lehetetlen! Ráfeszítek a ravaszra. Rossz előérzetem van. Ennyire feldühítettem volna? Hibát vétene pusztán azért, mert ideges? Vagy talán hasonlóan rosszul lehet, mint én voltam. Habozok, ez nem jellemző rám. Ott van, meg sem moccan, felém kémlel. Gyerünk, Danilov, tüzelj már!
Összeszorítom a fogaimat, és meghúzom a ravaszt. Szemközt Drescher feje nagy robajjal fröccsen szét. A koponyájának darabkái, akár a robbanó épületek téglái, szétrepülnek a helyiségben. Súlyos csend ereszkedik ránk. Meghalt. Vége van.
A számat beharapva indulok lefelé. Mindenem bizsereg, főleg a mellkasom környékén. Meg kell néznem. Látnom kell, meg kell bizonyosodnom róla, hogy vége. A lábaim alig visznek előre, megállok. Nem, az nem Drescher. Neki vége, reszeltek, kampec! Az ott odafent csak egy kihűlt test. Egy élettelen húsdarab. Nem Drescher. Nem akarom látni, nem akarom kimondani, hogy vége.
Lehunyom a szemeim, majd az ellenkező irányba veszem az irányt. Vissza kell mennem a bázisra. Most, hogy a feladatom bevégeztetett, új emberekre kell vadásznom.
***
Furcsa. Mióta Dreschernek szöget… pontosabban golyót ütöttem a fejébe, állandóan fáj a mellkasom. Mintha mázsás súlyokat pakoltak volna belém. Nem értem, miért bánkódok ennyire Drescher miatt. Azt sem, miért mondom ki ennyiszer a nevét. Mintha nyugtatni akarnám magam. Semmi baj, Danilov, ez volt a kötelességed – vereget hátba a lelkiismeretem, vagy mim.
Hiába próbálok neki hinni, egyedül érzem magam. Eddig az a náci kutya volt az, akinek eszébe juthattam a nap minden percében. Valószínűleg ő is úgy élvezte a hajszát, mint én. Mindig pedánsan készült, ha velem mérkőzött. Biztos olyan izgatott volt, mint én. Nem akarom őt elfelejteni, és megint a hétköznapok sűrű, szürke masszájába süppedni.
Bűntudatot érzek Anton miatt. A bosszút ugyan teljesítettem, de cseppet sem érzem magam olyan elégedettnek, mint a feletteseim. Vodkát nyomnak a kezembe, igyunk, Danilov, igyunk! Ugyan miért igyak? Hogy ismét egy elfeledett senki lettem? Egy hópihe a nagy orosz hómezőkön? Hogy magányosabb vagyok, mint a legcsúfabb remete? Nem, én nem iszok. Nincs miért.
***
Az ágyamon fekszem, bámulom a plafont, és azon tűnődöm, mi a jó fityfenét csináljak. Mivel Drescher nem hagy aludni sem, így jóformán csak a koszfoltokat fixírozom odafent. Jól esne valaki társasága. Még ha nem is szólnék hozzá, szívesen hallgatnám, bármit is mond. Ivan azóta nem szól hozzám, hogy megütöttem. Azt hiszem, hisztisebb, mint egy asszony. Majd megöregszik, talán bölcsebb lesz. Talán.
- Basilevsky! – mennydörög a parancsnok hangja.
Fájdalmasan felsóhajtok. Nem épp az ő társaságára vágyakoztam.
- Uram? – sétálok ki a kis lyukból, ahol azóta is lakok.
Néma csend. Odakint minden szempár rám szegeződik. Értetlenül vonom fel a szemöldököm.
- Valami történt, uram? – húzom ki magam.
- Az majd kiderül.
Összeszűkülnek a szemei. Baj van.
- Küldemény érkezett, Basilevsky.
Küldemény? Nekem? Ugyan ki küldene nekem bármit is?
- Úgy tűnik, akad egy elfajzott rajongója – emeli fel az állát.
Rajongó? Elveszem tőle a levelet, majd a nevemre nézek.
- A németektől jött – fintorog rám.
Hirtelen kiráz a hideg. Németektől? Egy… némettől? Hitetlenkedve nézem a nevem… majd megpillantom azt a rövidke üzenetet is. Milyen érzés? Lehetetlen.
- Nos? – kérdi a parancsnok.
Remegni kezd a kezem, valami irdatlan erővel száguld végig rajtam. Kuncogni, majd hisztérikusan nevetni kezdek. Az egész folyosó tőlem zeng, de nem bírok gátat szabni az érzéseimnek. Megkönnyebbülés hulláma söpör végig a testemen. Még a könnyem is kifolyik a boldogságtól. Megijedek magamtól. Túlságosan élvezem a játékot. Túlságosan kötődök hozzá, túlságosan hozzám nőtt. Nem bírom nélküle, kell nekem!
- Basilevsky!
Nem figyelek. Újra eltölt a vadászat utáni sóvárgás. Akarom, akarom, akarom!
- Basilevsky!
Hallgass, nem érdekel! Menni akarok, nem számít senki! A csatornákat róni, elbújni, keresni, találni!
- Danilov…
Csodálkozva kapom fel a fejem. Ivan áll előttem. Az arca nem sok érzelmet árul el. Hunyorogva nézek végig rajta. Már nem látszik az a hatalmas folt az arcán, ahol megütöttem.
- Beszélnünk kell – lép közvetlenül elém.
Bizonyos, hogy a parancsnok utasítására áll szóba velem. Egyébiránt nem is beszélnék senkivel. Nem az én világom.
Mélyet sóhajtok, majd a zubbonyomba rejtem a levelet. Ivan az ágyamra ül, majd sötét szemeivel felpillant rám. Hunyorogva rázom a fejem.
- Azt mondtad, megölted – sziszegi.
- Nem – felelem kurtán.
Közel sincs vége. Közel sincs…
***
A parancsnok annyira zabos lett rám, hogy nem enged… az ő szavait idézve „bóklásznom”. Szükség van rám a fronton. Nevetséges, mintha éppen csak limonádét szürcsölnék a tengerparton. Mindegy, a parancsnak nem lehet nemet mondani, különben arra sem lenne időm, hogy intsek egyet a golyónak, ami a homlokomba fúródik.
Csak Conradra tudok gondolni. A puskámat markolva kuksolok egy templomtoronyban, de nem érdekel senki. Felőlem meg is dögölhetnek. Vadászni akarok, nem célba lőni. Olyanok, akár a vásári céllövöldében a kacsák. Csak rohannak. Unottan veszem célba a fejüket. Mindegyik a homlokára kapja a lyukat. Meg sem érdemlik, elégetném az összes egyenruhás germán ocsmányságot.
Futnak a Fritzek, rohannak, mindhiába. Sorra hullnak el a golyóinktól. Szinte alig van dolgom. Egy-egy gépágyú mögött ülőnek kellett csak gute Nachtot* kívánnom. Unatkozom, untat a tömeg. Hol az izgalom? Odalent biztosan más lenne, de annyi minden történt már velem, hogy egyszerűen képtelen felizgatni ez az értelmetlen futkosás. Drescherrel más a helyzet, ő képes rá.
Pár órányi szakadatlan fegyverropogás és bombarobbanás után elhagyom a helyem. Fáradt vagyok, álmos. Néhány náci kutya még szaladgál odalent, de nem érdekel túlzottan. Tokarevvel a kezemben sétálok a csatornák felé. Gyűlölök a felszínen mozogni, túlságosan hozzászoktam már a settenkedéshez.
Egy kihalt utcán sétálok épp, mikor léptek zaja üti meg a fülem. Német karattyolást hallok, ezért szorosan a falhoz lapulok. Két nyurga Fritz fut el előttem. Lihegve állnak meg az utca végében. Az egyik a falnak támaszkodik, míg a másik leguggol. Elfáradtak, nem csoda. Biztosan szörnyű lehet előlünk menekülni. Észre sem vesznek, csak karattyolnak. Idegesítő, ahogy elharapják a szavak végét. Hhhh-hhhh! Mintha éppenséggel a torkukra akadt volna valami.
Szelíd mosollyal a képemen emelem fel a pisztolyom, és eresztek két szép golyót a koszos fejekbe. Úgy esnek össze, akár a rongybabák. Lassú léptekkel sétálok hozzájuk, hisz ráérek. Úgysem mehetek a dolgomra, míg meg nem fékeztük a náci előrenyomulást. Mintha bármi esélyük is volna. A készleteik egyre fogynak, a germán fattyak pedig nem bírják a hideget. Ha magam is a vezérkarban ülnék, elvágnám az utánpótlási vonalat. Ha van egyáltalán olyanjuk.
Leguggolok a két vérző hullához. Ahogy megfordítom az egyiket, a képembe spriccel a vére. Hátrahőkölök, kis híján elhányom magam. Gyűlölöm, ha nácik vérében fürdök. Alantasnak, mocskosnak érzem magam tőle. Akár egy hentes.
Megtörlöm az arcom, majd kiszakítom a dögcédulát a nyakából. Lássuk a másikat is. Ezt már jóval óvatosabban fordítom meg. Igaz, ő nem köp szembe, de nem emiatt örülök meg igazán. Szinte felkacagok, ahogy megismerem. Ez az a Fritz, aki lenyomta a nyelvét Drescher torkán. Hm. A sors. Úgy tűnik, szovjet érdekeltségű.
Elloptad a késem, te tetves náci, a minimum, hogy én is megtartok magamnak pár dolgot. Lassan előhúzom a késem a tokjából. Nem olyan jó, mint az előző, de a célnak tökéletesen megfelel. Hümmögve nézek végig rajta. Kissé összerezzenek, mikor felnyög. Nocsak. A szemeit kinyitva hörög, vér buggyan ki a száján. Túlélni egy fejlövést? Fránya sors, úgy tűnik, még viccelődik is. Mélyen a szemeibe nézek.
- Guten Tag* – köszöntöm széles mosollyal az arcomon.
- Khhhrr – nyögi.
- So* – mosolyogva megpaskolom a combját.
Tűnődve nézek végig az arcán.
- Dein Mund* – simítok végig az ajkain.
Igen, ezzel csókoltad. Ezzel a tetves szájjal.
- Khhrr! – rázza meg a fejét.
Hirtelen mozdulattal húzom fel az ajkát, majd vágom le. Furcsa izgalom söpör végig rajtam, ahogy a kezemben tarthatom a szájat. Rázkódik, mint egy partra vetett hal. Ennek már úgyis reszeltek, oly mindegy, mit teszek vele. Szép vágásokkal metszem le az ajkait a fejéről, majd csavarom a zsebkendőmbe. A dögcéduláját is mellé teszem. Felegyenesedek, majd hátra is hőkölök.
Egy fiatal fiú kuksol előttem egy puskával a kezében. A szemeit tágra nyitva mered rám, akár egy szellemre. Már rég lelőhetett volna. Tapasztalatlan, a tartásán látni. Nem is jól fogja azt a nyomorult puskát. Remegő ajkakkal lép hátra, majd lép, hogy elrohanjon.
- Halt!* – üvöltök rá.
Nyögve a földre veti magát, vagy elesik, nem tudom. A puskát elejtve kúszik odébb, ám két lépésből ott vagyok mellette. A karjára lépek.
- Gut – vigyorgok rá.
Íme, a bosszú. A zsebkendővel a kezemben rángatom fel, és veszem tüzetesen szemügyre. Az arca hófehér, a kabátja vékony, didereg. Nem sok jót ígérek neki. Csodálom, hogy egyáltalán eddig kihúzta.
- Kennst du Conrad Drescher?* – kérdezem.
Riadtan néz rám.
- Kennst du Conrad Drescher? – üvöltöm.
- J-ja… Ja – bólogat.
Egész testében remeg.
- Gut – lehelem.
A kezébe nyomom a zsebkendőgombócot. Ijedten kapja oda a fejét, és el is ejti. Dühömben odasózok egyet. Érzem, ahogy kiköpi a fogait, a zubbonyomon pattognak végig. A nyakánál fogva rántom magamhoz.
- Ruhe! – rázom meg. – Ruhe!*
Látom, amint könnyek szöknek a szemeibe. Ostoba kölyök.
- Hole an Drescher!* – bökök a csomagra.
Alig jönnek a számra a szavak, nem is vagyok benn biztos, hogy megértette.
- Wa… warum?* – rebegi.
- Hole an Drescher! – kiabálom.
Nagyot nyel, mire felszegem az állam, és lassan elengedem.
- Mein Name ist… Danilov Basilevsky* – mutatok magamra.
Kimereszti a szemeit, ahogy végignéz rajtam. Mintha ismerne.
- Schnell!* – mutatok el oldalra.
A kölyök remegő lábakkal inal el. Csak remélni tudom, hogy valóban Drescherhez siet, és nem lövik le az első sarkon.
Tokarev - (rövidítve TT) szovjet gyártmányú öntöltő pisztoly
Fritz - A németeket a brit katonák nevezték el "Fritz"-eknek az első és második világháború során a (Friedrich német név becézése), csakúgy, ahogy a németek a briteket "Tommy"-nak (a Thomas-ból) hívták. (Köszönöm gyakorikérdések!)
Wehrmacht - a Harmadik Birodalom fegyveres erejének (haderejének) megnevezése. Ők nem nácik, nem SS, nem bántották a zsidókat, azok mind különböző divíziók, csoportok, közös... áh nem tartok történelem órát, mert foglalom a helyet.
Gute Nacht! - Jó éjt! Jó éjszakát!
Guten Tag! - Jó napot!
So - Szóval
Dein Mund - A szád
Halt! - Állj!
Gut - Jó
Kennst du Conrad Drescher? - Ismered Conrad Dreschert?
Ruhe! - Nyugalom!
Hole an Drecher! - Vidd Dreschernek!
Warum? - Miért?
Mein Name ist... Danilov Basilevsky. - Az én nevem Danilov Basilevsky.
Schnell! - Gyorsan!
Conrad:
A főtemplom környékén mesterlövész aktivitást jelzett a felettesem, de nem engedett ki, hogy rendet tegyek. Basilevsky az. Tudom. Halvány, kedélyes mosoly kerül az arcomra, ahogy lejelentik nekem az esetet. Szinte nem is fáj a mozdulat. Szinte. Mert arra már rájöttem, hogy mocskos mód rosszul esik, ha ignorál. Akár az én hibámból, akár az övéből. Érdektelen lettem már más feladatok iránt, jobb is, hogy nem kellek.
Felbukkant azóta pár ismeretlen mesterlövész, de egyik sem érdekel különösebben. Többségében orosz nők és fiatal ruszki gyerekek, akiket a papa megtanított lőni. Jók lesznek a kutyáknak vagy ha még élve kapják el őket… kedvükre tesznek a katonáknak.
A karosszékben ülök, nem engednek ki a bázisról, szívom miatta a fogam, de elviselem. Jó, hát legyen. Addig folyamatosan gondolkodhatok tovább. Mi lesz tovább. Mert lesz tovább.
Egy lapra firkálgatok, igyekszem felvázolni magamnak lehetséges pontokat az asztal másik felén levő térképen, amit felakasztottam az egyik fogas fém akasztójára, mivel a falon már nincs hely. Az intézet még jó pont lehet megint, a kollégiumot viszont az ominózus eset miatt nem értem el. Az ajtóra villan a pillantásom, de odakint nagy a forgatag, kódolatlan rádiójelentések mutatják a kétségbeesést. Én egész tűrhetően érzem magam.
A felcser azt mondta, hogy tűrhető az arcom, a szemöldököm szépen gyógyul. Mondani akarta, hogy kerüljem a szélsőséges arcmimikát, de mikor a szemeibe néztem, csak ellegyintette és röviden felnevetett. Én, mint a fintorgás bajnoka. A kezem azt mondta, hogy nem fog rendbe jönni, túlságosan is jó szögből ért a lövés. A lövész érdeme.
Épp az aknamezőknél jár a ceruzám, mikor megint megjelenik az orvos. Felemelem a fejem a lapból és kérdőn pillantok rá. Először nem is veszem észre, hogy rajta kívül más is belépett a szobába, a karjait kell figyelnem, hogy meglássam a vállakat, amire támaszkodik.
Zöld arc, remegő, kocsonyás szem, a hidegtől ellilult száj, amire vér száradt –jobban mondva fagyott.
Próbálkozna a beszéddel, de a kuruzsló nem hagyja. Elfordulok az asztaltól, feléjük fordulok szinte egész testemmel, hogy végre nyissak én is feléjük. Tessék, figyelek.
- Ez a gyerek… üzenetet hozott – vet rám jelentőségteljes pillantást, de félresöpröm a szavait. Előrébb dőlök, a kintről beáradó fény megvilágítja az arcom, aminek láttán hátrahőköl. Annyira azért nem ocsmány. Két-három hónap, és meg se látszódik.
- Nézze el neki, sokkot kapott – elnézően fordítja tekintetét a srácra, aki úgy remeg, mintha áramot vezettek volna belé. A kezében egy véres rongycsomót tart. – Kértem, hogy adja oda, de hajthatatlan volt. Azt mondta, hogy csak magának adhatja.
Bólogatás a válasz, de nem serényen. Fél, hogy hányni fog. Sőt, ahogy a szája szélét és a kabátja ujját elnézem, megtörölte párszor a száját. Ennyit a ma reggel kiosztott élelemről.
Bátortalan lépést tesz felém, úgy szorongatja az MP40-esét, mintha az élete múlna rajta. Feltűnik, hogy rosszul fogja, de nem teszem szóvá, míg egészen közelebb nem ér. Ujjai véresek, átnedvesedett az a rongy, amit hozott. A kezembe placcsantja, irtózva hátrál vissza az orvoshoz, aki megnyugtatólag teszi vállára kesztyűs kezeit. Az asztalra teszem, szétszedem, hogy lássam, mi van benne. Elvégre üzenetet hozott.
Ami elém tárul, meglep.
Egy száj. Felső és alsó ajak, se több, se kevesebb. Egy dögcédula közéjük van vetve, kiszedem a hús közül, hogy megnézhessem. Nem ismerős azonosító. Sosem láttam még. Az orvos oldalt pipiskedik, a gyerek egyre jobban belepréselődik a testébe, ahogy a csomagban matatok. Megmutatom neki a cédulát, elszörnyed:
- Otto. Otto Rentroff.
Otto?
Mondtam én, hogy meg fog halni.
De miért a száját? Sokat pofázott, ez tény. De nem hiszem, hogy leültek egy régi étterembe beszélgetni, a hogylétem felől érdeklődni, megkérdezni, hogy anyám él-e még és egyéb apróságok. Nem, ennek üzenet jelentősége van. Mit akar? Rövid ideig tűnődöm, míg rájövök a lehetséges megoldásra. Basilevsky ott volt, mikor Otto újraélesztett.
Valószínű, hogy ezzel jelezni akarja, hogy többet nem lesz senki, aki megmentené az életem. Felejtsem el, hogy bárki is a segítségemre fog sietni. Nem fogja hagyni, hogy megközelítsenek. Ez volt az utolsó alkalom, hogy valaki életet lehelt belém.
Képes volt lemetszeni a száját, hogy ezt közölje velem.
- Állítólag még élt.
Felvonódik az ép szemöldököm, akaratom ellenére is. Úgy. Szóval élt.
- Mi a neved? – kérdezem, miközben a dögcédulát az orvosnak dobom, a rongy szélét pedig hanyagul visszahajtom a cafatokra. Csak a lámpa rezonáló hangja, és az odakinti papírzörgés és recsegő rádiók hangja hallatszik. Odakint mélységes csend van.
- J-j-jü… Jürgen… - ahogy beszél, meglátom, hogy hiányzik pár foga. Szóval, kölyköket is versz. Ennyire nem örül, hogy élek. Képes védtelen gyerekekre rátámadni. Vajon a fogait is postázza legközelebb? – Hofmann.
- Ennyire untatott a Jungvolk*? – kérdezem egyszerűen.
- Tizenöt éves vagyok… - leheli, némi dac villan fel benne az átéltek után. Végignézhette, ahogy Basilevsky lenyúz egy élő embert.
- És még van kedved kijavítani, feleselni – dőlök hátra vissza a háttámlára, megrettent ábrázatát látva semmilyen érzés sem tölt el. Az orvost annál inkább, feddőn pillant rám. - Ezért hiányzik a fogad?
- Nem, uram…
- „Blut und Ehre.”* – idézek a szép szavakból, amelyek még a régi övcsatomon díszelegtek, a Gebirgsjäger-HJ* idején, mikor még ők viselték gondomat, az akadémia előtt. - A Hitler-Jugend tiszteletet, fegyelmet és hűséget vert beléd. Tartást már nem. – fűzöm össze ujjaimat, majd végül inkább a papírt veszem elő, amire eddig irkáltam. – Mit keresel egyáltalán itt?
- Herr Drescher… - szólít meg az orvos, érzem gyűlni szavaiban az indulatot. A testtartásán látszik, hogy nem tetszik neki a beszélgetés. Se a téma, se a hely, se a mód. Semmi.
- Édesapám tartalékos és… - felemelem a kezem, nem kell többet mondania.
- Nem üzent még? – fordítom vissza tekintetem egy pillanatra vacogó alakjára.
- N-nem… - szipog, folyni kezdenek a könnyei, hüvelykujjam és mutatóujjam begyét összemorzsolom a szám előtt, ahogy figyelem. Az orvos elkezdi kifelé terelgetni, hogy végre magamra hagyjanak, de a fiú még visszafordul:
- Sok… - végigmér, elidőz az arcomon nedves pillantása. - Sok szerencsét, uram.
Ott lebeg a levegőben a kimondatlan: „Szüksége lesz rá.”
Kilépnek a szobából, én pedig kézfejemre támaszkodva fordítom vissza szemeimet a rongycsomóra.
Ki fog nekem ezentúl cigit hozni?
***
Nem kellett sokáig győzködnöm senkit sem. Konkrétan ki se nyitottam a számat. A fal felé fordulva aludtam éppen, mikor valaki elkezdte a vállamat lökdösni, hogy ébredjek fel. Megfordulva ültem fel, lábaim a padlóra simultak, ahogy a felettesem megláttam. Üdvözölném a szokásos módon, de leint. Ám legyen.
- Ezt nézze meg – nyújt felém egy lapot, kifejezetten örülök neki, hogy egy felvétel. Fekete-fehér és megpörkölődött a széle, de más nem mutatja megviseltnek, réginek. Öt-hat embert látok rajta mozogni, mindegyiknél méretes puska, egy nagy halom sóder mellett guggolnak, illetve fekszenek. Az első, amit kiszúrok, a puskák, utána a mellek. – Mi a véleménye?
- Önkéntes női fegyveresek – merengek el a képen, kivétel nélkül mindegyiknek ott domborodik nemi jellegzetessége, hiába tüntették el a hajukat a sapka és sál alá. – Nem szokatlan.
- Erre már én is rájöttem, hogy nem szokatlan. Engem az érdekel, mennyire jelentenek kihívást? – szűkíti össze a szemeit, mikor felpillantok rá végre a fotóról. Tányérsapkája fenyegetőn és türelmetlenül csillan meg a félhomályban.
- Mennyire jelentsenek?
Elvigyorodik.
***
Lustán elnyúlva várakozok egy felperzselt albérlet egyik lakásában. Jól esik a nedves levegő illata, a pára és az intenzív friss eső. Halkan morajlik az ég a távolban, betöltött és kibiztosított puskával várom, hogy megjelenjenek az áldozataim. Nem Basilevskyre várok, de érzem, bizsereg a gerincem, tudom, hogy errefelé tart. Még nincs itt. Még nem. Tudnám. Miután eljátszottam az új húsdarabokkal, utána fog jönni ő. A főfogás.
Alig telik el az órám szerint negyed óra, mikor elkezdenek különböző utcákból szállingózni. Orosz egyenruhát vettek fel, takarja az alakjukat, de a mellek és a formás fenekek egy félkegyelműnek is feltűnnének. Elhúzom a szám. Finoman tartok rá, majd lövök. Hátulról szedem őket, sikoly, hangos nyögések, elfúló kiáltások. Új hangok, amik simogatják a fülem. Az újszerű élmény varázsa. Az utolsó kettő már felismeri, hogy merről fúj a szél, de csak a bal oldalt azonosították be, nekem több se kell, hogy újra leadjak két lövést. Elterülnek, némelyik még mozog, szívós. Nem csak az orosz férfiak küzdenek és tartanak ki, mint a vadállatok. A nők is.
Az utolsó még sokáig tántorog a két lábán, mire az utcafront másik oldaláról fegyverropogás csendül fel, szabályosan darált húst csinálva az asszonyból. Behúzom a puskát, nehogy véletlenül egy villámlás leleplezzen. Eljövök az ablaktól, a hideg, hűvös falnak vetem a hátam, bal lábam felhúzom, karom rátámasztom, a puskát a jobb vállamhoz billentem. Hallgatom, mi folyik odalent.
- Micsoda pazarlás! – röhögnek fel, a mozgásukból ítélve talán hatan lehetnek, inkább öten. Hogy örülnek, egy félig halott nőt szitává lyuggathattak. Micsoda diadal.
- Mit művelsz, Albert?! Megbolondultál?! – kiált fel valaki felháborodva.
- Te vagy a hülye, még meleg! – érkezik fel hozzám egy zilált hang, hallom a ruha súrlódását.
Lehunyom a szemem.
A női test melege… Finoman az ölembe simulna, forró kezeit az arcomra simítaná, kezeim felszaladnának a szép ívű háton, mellei közé hajtanám a fejem, nyakamba temetné meleg arcát, hogy felhevítsen saját testével ebben az istentelen időben... Érzelmektől fűtött lehelete felszaladna a hajamba, szorosan préselné magát a testemhez. Halkan felszusszanok, ahogy a képmás elillan, egyedül, minden irányból jéghideget érzek. Nem érzek már női meleget.
Az egyetlen meleg, amit éreztem, az az olajkályha és…
Basilevsky forró láztól lüktető, hullámzó mellkasa a lábaim alatt.
Lövés hasítja végig a teret, a falhoz húzódva lesek ki, tökéletes takarásban. Üvöltés csendül fel alant, a katona, aki épp meghágta volna a frissen kiontott vérében fürdő nőt, félig kigombolt nadrággal hull a tetemre, mint hulla. Rohamsisakja lepattan a fejéről és elgurul valahová.
- Azt hittem velünk van! Azt hittem velünk van! – ordít valaki kétségbeesett hangon, fegyverropogás, de egy idő után leredukálódik a pattogó gépfegyverek száma, végül csend lesz.
Halványan elmosolyodom, fejem oldalra billentem.
Szinte hallom, ahogy azt gondolja: „Embertelen, náci görény.” Vagy valami ehhez hasonló. Gyerekek fogát kiütöd, férfit szemrebbenés nélkül meggyilkolsz és kínzol, mégis, a nőket véded? Mivel jobbak nálunk? Szétteszik a lábuk, szülnek, szétteszik a lábuk, szülnek. Gőzölgő ételt raknak az asztalodra, kimossák az egyenruhád, felnevelik a gyereket. Közben szétteszik a lábuk, szülnek.
Majdnem magam előtt látom gondolatait. „Kegyetlen, undorító, gusztustalan, hullagyalázó…” Tombold ki magad. Az sem lepne meg, ha átordítana onnan, ahova épp sietve érkezett, időben. Jólesőn szippantok a levegőből, átjár egy különös érzés. Szavakkal és gondolatokkal leírhatatlan. Ha körül próbálnám írni, azt mondhatnám, hogy bizsergés önt el, ha arra gondolok, hogy újra itt van és ringbe szállt ellenem.
Lustán támasztom a falat, nem áll szándékomban visszahajolni az ablakba. Észrevenné. A táskámba nyúlok, tegnapi új szerzeményem veszem a kezembe. Hevenyészett, de kipróbáltam már. Ahogy fogom, ismerős, elmúlt érzések töltenek el a gyerekkoromból. Csúzli. Előveszek egy egyszerű kézigránátot, a nyeles itt nem válna be jól. Odalőném. A szeme közé. Rárohadna az épület, ezúttal végleg kilapítaná.
De még nem tudom, hogy pontosan hol van.
Előveszem a tükröt, hogy megleshessem, hogy állnak a hullák. Dús, morajló felhők takarják a napot, nem lesz visszatükröződés. Félúton megáll a kezem, visszavonom, hogy áttegyem a balba. A jobbat nem lőheti szét. Sőt. Már semmimet se lőheti szét.
Maradjon most így.
Nesztelenül felállok, fogom a puskát és a táskát, kihátrálok a szobából. Lekapaszkodom a csonkokon, amik gerendák voltak valamikor és adták ennek a háznak a gerincét. Merész húzás lesz, de belezsibbad a mellkasom, ahogy arra gondolok, eltölt az adrenalin. A tenni akarás. Felelőtlen lépés. De akarom.
Mindenféle hang kerülésével igyekszem abba az épületbe, ahol véleményem szerint tartózkodik. Sérült a lába. Nehezen fog tudni követni, főleg, ha hátráltató tényezőket is figyelembe veszünk. Remeg a bal kezem, alig tudom vele tartani a gránátot, amit fogok. Földszinten nem bújunk meg, alapvető szabály. Felnézek a roskatag, omladozó lépcsőn. A kibiztosítást nem fogja meghallani. Ahhoz túlságosan is a fülében dobog a szíve. Akárcsak nekem.
Bal kezem hasznavehetetlen az idegtől, így fogaimmal rántom ki a pecket és hajítom fel az elsőre. Azonnal talpak dobbannak, súlyos mozgás reagál a vészjósló, kis koppanásra, ahogy a gránát gurul. Felveszem a puskát, a vállamhoz támasztom az agyát, egyenesen a lépcső tetejére célzok.
Most ugrik ki a nyúl a bokorból.
Az utcán robban a gránát, méltatlankodva szisszenek fel. Elkapta és kidobta. Eltelik pár másodperc, mikor a falról egyenesen a lábaim elé pattanna egy másik, szovjet típusú repeszgránát. Még a levegőben találom el, reflexből, a légnyomás oldalra taszít, ez a szerencsém, hogy nem lett tele a bőröm repeszekkel. Sípoló füllel ugrok fel és inalok visszafelé házak romos szobáin át.
Lassan tisztul hallásom, hallom, ahogy követ a törmelékeken át. Mikor nem hallom a lépteit, lerántom a fejem, azonnal golyó suhan el a fejem mellett, szinte érintve a fülem. Ostoba, ha megállsz lőni, meghallom!
Elmondhatatlanul élvezem a kergetőzést, főleg akkor, mikor hallom az ismerős lánctalpak csörgését. Kivágódva az egyik szűk utcából –kis híján felnyársalódva egy szögesdrótos póznára-, kapaszkodom fel az egyikre, kinyílik a tanksapka és máris elnyel a mélye.
***
Alig telik el fél nap, mikor újfent értesítést kapok arról, hogy egy nagyobb divízió készül átvonulni kritikus pontokon. Végignéztem a tervezetet, amit rádióban is közzétettek a mieink számára. Őrült terv jut eszembe, de… túlságosan is elragadott már a vadászat iránti tébolyult vágyakozás. Tetszett az izgalom, holott gyűlölök az események középpontjában mozogni. Közel az ellenséghez. De ez más. Nem tudom miért, de más.
Rezignáltan a hajamba túrok, hogy lenyugtassam zilált idegeimet és lüktető halántékom.
Meggondolatlanul cselekszem, érzelemből. Nem szabad. Az életemmel játszom. Már nyilvánvalóvá tette, hogyha elmar a rejtekemből, Ő maga fog széttépni. Senki más nem lesz ott. Legyen segítő kéz, vagy akár… segítő száj.
Mély levegőt veszek, mikor kopognak az ajtófélfán. Meglátom a tegnapi kölyköt, kezében egy barna papírral becsomagolt doboz. Elveszem tőle, kezébe nyomok egy szintén barna papírral becsomagolt dobozt, mire eltűnik a közelemből. Feltépem, látom, ahogy siettében ő is így tesz a sajátjával.
Kimarok egy szálat, meggyújtom, élvezem, ahogy végigárad bennem a füst. Nyugalom. Nyugalom.
***
Átöltözve, egyszerű közkatonaként menetelek közel ötven honfitársammal, egy viszonylag romosabb téren. Közel állunk egymáshoz, tartjuk a hőt és az alakzatot, jobb oldalamhoz szíjazva pihen a puska, amit takar megannyi kabát, láb és kar.
Nem bírtam ki.
Mikor az ujjaimban szétmálló kormot a hajamra kentem, nem éreztem magam ostobán. Sőt. Az arcomra is jutott, hogy a zúzódások álcázva legyenek, fekete-szürke árnyalatokkal, mintha mellettem pörkölt volna el egy rakétavető lángcsóvája. Rohamsisakban, átlagos egyenruhában, a tömeg közepén, úgy éreztem, hogy nincs lehetetlen. Sokan vagyunk. Győzünk.
Ostobaság.
Itt csak én maradok élve.
Ők pajzsok. Élő pajzsok. Persze, sokan vagyunk. Jól közénk szórnak gépágyúval, hiába van nekünk is. Ettől veszélyes a mesterlövész. Egymagában képes akkora fenyegetést hordozni, mint egy komplett gépágyú, két katonával az oldalán. Alattomosan támad. Ránk veti magát fentről, fedezékéből. Ő kitűnően lát. Mi nem látjuk Őt. És ha meg is látjuk…
Már késő.
Különös érzés megint érezni a tömegszellemet, mikor olyannyira elszoktam tőle. Felpezsdít. Önbizalmat ad.
Gyorsan letörik a mellettem kettővel sétáló önbizalma, mikor kifröccsen az agya a hozzá átlósan jobbra állóra. Délkeleti irányból. Újabb ember bukik a földre, ekkor veszik észre mások is, hogy irtózatos nagy baj van. Elkezdenek szétszéledni.
Jobb karom habozás nélkül lendíti fel a puskát a vállamra, becélozva emelem az épület tornya felé az irányzékot és lövök is. Ordítás, hallom, de nem látom, ahogy fröccsen, kezem megrezzen, mikor a mellettem álldogáló zilált tekintetű katonára nézek.
Meglökött.
Dühösen villantom rá a szemeimet, de Basilevsky eltűnik a lyukból.
A füle. Ennyit tudtam belőle kicsipkézni. A nyamvadt füle!
A puska agyával olyan hévvel vágom gyomorszájon a katonát, aki már észrevette a bennem lapuló gyűlöletet, de csak összegörnyed a földön, a lábaim előtt, habozás nélkül térdelek az arcába és rúgom oldalra. Fújtatok, ennek ellenére felcsap az öröm és az üdvrivalgás körülöttem. Úgy érzik megmenekültek. Felpillantok megint a toronyba, de el is kapom onnan a tekintetem, csalódottan és kifosztva csörtetek vissza a bázisra.
Mára két ilyen felelőtlen, meggondolatlan, könnyelmű akció bőven elég volt.
Aludnom kell.
Jungvolk - a Hitlerjugend "legalacsonyabb" szervezeti egysége, a 10-14 év közötti fiúk számára
„Blut und Ehre” – Vér és Becsület
Gebirgsjäger-HJ - a Hitlerjugend egyik különleges alakulata, a "hegyivadászok"
Danilov:
Méreg. Szép lassan szétárad a testemben, és felzabálja a belsőm. Talán a vodka kimossa belőlem. Talán ha egy kicsit iszok, nem árt meg. A fronton harcolók egyetlen szórakozása az a kis… irtó jó indulattal nevezett csehó volt, ami a föld alatt működött. Többször is rászakadt már a nagy Szovjetunió, de a vodka mindig megmenekült. A gyógyszer, az ír a fájdalomra.
Az omladozó, fából összetákolt építmény előtt állok. Lyuk a lyukban, milyen mókás, otthonunk a büdös csatorna. Kuncogva nézek fel a cégérre vagy mi a franc az ott fent. Szomjas medve, nagyon eredeti.
Ahogy belépek, elhallgatnak az ott ülők. Gyűlölettől izzó tekintetek villannak felém. A nemzet hőséből hirtelen ripaccsá váltam. Csak tudnám, mit követtem el. Száz helyett csak kilencvenkilenc skalpot hoztam. Ó, jaj…
A sarokba telepszek, miután felmarkoltam egy vaskos üveget az egyik polcról. Egy koszos poharat is találtam, csodás, máris komfortérzetem támadt. Páran az ellenkező oldalról összesúgnak. A szemem sarkából látom, hogy bámulnak. Nem érdekel.
- Hé, Basilevsky! – vakkant oda egyszer csak az egyik.
Nem figyelek rá, a tekintetem a velem szemben lévő koszos, kopott Sztálin arcképre irányítom. Még itt is? És én volnék a ripacs…?
- Hogy van őfelsége? Külön szoba, külön küldetés! Ennyire büdös a társaságunk?
Erre mind felnevetnek. Részeg, nem érdekel, nem bántom.
- Milyen kegyeltnek lenni? Biztosan jobb, mint golyófogónak – újra nevetnek.
Ezúttal pukedlizik előttem a kölyök, ahogy az asztalomhoz táncikál. Meredten bámulok előre, a számhoz emelem a poharat.
- Mi az, Basilevsky? Elvitte a Cica a nyelved?
Újra felröhögnek. Megremeg a kezem, de most sem teszek semmit. Nem ér annyit.
- Azt hallottam, volt egy takaros kis feleséged. Nem tudom, mit szerethetett benned – hajol oda hozzám. – Sokszor dugtad? Feláll egyáltalán? Vagy a gyerekeidet kúrtad, Basilevsky?
Elszakad a cérna. Felkapom az öblös üveget a nyakánál fogva, és lendületből képen vágom vele a nyomorultat. Lihegve ugrok fel a székemről, majd lépek az elterülő kölyök fejére.
- Remélem, egy tetves náci golyója sem érint majd, mert én akarlak takonnyá lőni. Először a lábadba kapsz, hogy tapossanak agyon a társaid. Ha mégis menekülnél, a parancsnokod fog szitává lövetni. Ha viszont túléled, hosszú kínjaid után, mikor már üvöltesz nekem, hogy öljelek meg, kapsz egy golyót a szemed közé. Hidd el, baromira élvezni fogom – sziszegem.
Minden önkontroll megszűnt bennem, ezért annak a tetves féregnek is az volt a szerencséje, hogy nem volt a kezemben a puskám. Remegve néz rám, szinte könyörög, hogy hagyjam.
Leszállok a fejéről, majd felkapom a kabátom a szék háttámlájáról, és visszasétálok a helyemre. Már vodkám sincs…
- Danilov!
Összerezzenek. Egy női hang üti meg a fülem. Megfordulok, mire egy fiatal, csinos hölgy fékez le előttem. Hosszú, világosbarna haja tökéletesen kiemeli égkék szemeit. Bosszúsan nézek rá. Ha a családom gyalázza…
- Sajnálom, ami odabent történt – mutat a háta mögé.
Összepréselem az ajkaimat, üvölteni tudnék.
- Ezek a részeg tahók mindenkibe belekötnek. Valójában a harc helyett csak vedelnek. Gyűlölöm őket – rázza meg a fejét.
Hm, golyófogónak tökéletesek volnának.
- A nevem Natasha. Az apám csinálta a helyet – bök el hátra a válla felett.
- Sajnálom… hogy kár érte. Kifizetem.
De honnan?
- Örülne, ha tudná, hogy a nagy Danilov Basilevsky járt ott – lelkendezik.
Felszalad a szemöldököm. Nocsak.
- Bocsáss meg, apám nagyon büszke rád. És én is – mosolyog zavartan. – Ha többen is olyanok volnának, mint te, már megnyertük volna a háborút.
- Ez… kedves.
- Bocsáss meg, ha zavarba hoztalak! – süti le a szemeit.
Zavarba? Engem?
- Ne haragudj, túl sokat beszélek – kapja fel a fejét.
- Talán ha nem kérnél ennyiszer bocsánatot – szalad fel a szám széle.
- Tényleg, bocsánat! – rázza meg a fejét, majd neveti el magát, ahogy észreveszi, már megint sajnálkozik.
Kedves lánynak tűnik, talán hiányzott is egy kis pezsgés a mindennapjaimból.
***
Natasha szinte minden nap meglátogat. Gyakran hoz nekem ajándékot is. Süteményt, italt. Ugyan mindig meghagyom neki, hogy ne halmozzon el mindenfélével, szerinte egy olyan hőst, mint én, kényeztetni kell. Fura egy gondolat.
A lábam is ápolja, így már nem fáj annyira. Igaz, egyetért az orvossal, örök életemre sántítani fogok, de a fájdalom hamarosan elmúlik. Jó hír. Igen jó hír.
Főleg akkor, mikor az újabb lesem készülök megmászni. Szinte alig érzem, hogy a sípcsontom ki akar szakadni a helyéről. Egy kis törődés, és máris jobb az ember közérzete. Egészen addig ki is tart a jókedvem, amíg meg nem pillantom a földön heverni az egyik önkéntes női fegyveres osztagot. Nők… alkalmatlanok a harcra, bármennyire is dicséretes a törekvésük. Ádáz szeretőként nagyobb nyomorba tudják taszítani a férfi lelkét, mint a legnagyobb háborúk, ám ezt szavakkal érik el, nem pedig fegyverrel.
A homlokom a karomra hajtom, hiszen a kivérzett női testek láttán eszembe jut Nadja. A vakító mosolya, a puha haja, ami a vállaira omlott. A becéző ujjai, amiket végigsiklatott a hátamon egy nehéz nap után. Sosem tudok már úgy érezni egy nő iránt sem… soha.
Felkapom a fejem, mikor zajt hallok odalentről. Egy férfit látok, ahogy tüzet nyit egy közeledő, félholtra szaggatott nőre. Észre sem vettem, hogy maradt még túlélő. Ez nem vall rám, hol a fegyelem? Nem fedem fel magam, ezért összeszorított fogakkal tűröm, ahogy lassan felszáll a vérszag… majd meghallom azt a jellegzetes hangot, mint akkor…
Érzem, ahogy elborul az agyam, és minden előzmény nélkül golyót eresztek a férfibe, aki épp készült megerőszakolni azt a szerencsétlen, halott nőt. A tagjaim remegnek, szívem szerint puszta kézzel téptem volna szét. Aljas, tetves, rohadt náci féreg!
A puskám markolva kémlelem a többit. Beszari nyulak, még golyót sem érdemes pazarolnom rájuk. Lihegve tapasztom a homlokom a poros padlónak. Higgadj le, Danilov, higgadj le!
Talán fél napot is ott töltök abban a pózban, de valami tompa koppanás felriaszt a békémből. Rémülten kapom magam rajta, hogy ösztönből a felém guruló gránát irányába vetem magam. Senki sem tudja rólam, de halálosan félek ezektől a kis pokolgépektől. Sem a golyó, sem egy lánctalpas látványa nem zaklat fel annyira, mint egy gránáté, bombáé. Magamnál is mindössze egyet tartok, azt is félve. Úgy tűnik, most pont kapóra jön. Felmarkolom a kis szerkezetet, és nagy erővel hajítom ki az ablakon. Reflexből nyúlok a táskámba, kapok a sajátom után, majd hajítom az előző után. Hallom, ahogy eldördül egy puska, majd a gránátom szétrobban. Megremeg alattam a ház talapzata, ám nem foglalkozok vele. Itt a remek alkalom, hogy elkapjam Dreschert. Míg nem vadásztam, mindig ő járt a fejemben. Hol lehet, mit csinál?
Felkapom a puskám, majd utána iramodok. Látom, ahogy a fekete ruhája szinte beleolvad a kormos törmelékbe. Néha kivillan a haja, a nyaka, szinte világít a nagy szürkületben. Olyan csábítóan hívogat, akár egy tiszta folt, megérinteném. Biztosan meleg, sima és puha. Annak tűnik a zord külvilághoz képest.
Hirtelen egy nagyobb törmeléket ugrok át, ám ahogy talpra érkezek, a lábam iszonyú fájdalommal megadja magát. Lassulok, nem lehet! Pokolian sajog a sípcsontom, ha nem tudnám, milyen a csonttörés, azt hinném, kettészakadt a lábam. Könnyedén meglóg előlem, ám nem is akarom követni, hiszen egy lánctalpas gyomrába rejtőzik előlem. Elfutott, akár egy tetten ért macska. Szép volt, Drescher.
***
Remélem, a kölyök, akit levertem a csehóban, örül, hiszen a parancsnok újra a golyófogók közé vezényelt. A csapat lesből fog támadni, nekem nincs más dolgom, mint főbe lőni a menetelő Fritzeket, és riadalmat kelteni közöttük.
Szabályos alakzatban közelednek. Hm, túl sokan annak ahhoz, hogy magam végezzek velük. Bár igazi kihívás lenne a futkosó céltáblákra lőni. Céltáblák. Nekem ennyit jelentenek.
Hamarosan felugat az első gépágyú. Remek, a nyugati oldalon meghúzódó csapatok felé kell terelnem őket. Akár egy juhász… igaz, soha életemben nem láttam még olyat.
Megkínálok pár Fritzet a vadiúj golyókkal, amit a parancsnoktól kaptam. Akár a kés a vajon, átszeli az ellen koponyáját. Szinte nevetnem kell, annyira izgató. A figyelmem azonban elkalandozik, ezek az átlagos sorkatonák nem jelenthetnek veszélyt… ostobaság volt lebecsülni őket. Hirtelen golyó repül felém, az az egy szerencsém, hogy éppenséggel nem hajoltam bele.
Perzselő fájdalmat érzek a jobb oldalamon, majd valami meleg csurog végig a nyakam mentén. Eltalált… biztos vagyok benne, hogy súrolt. Pokolian fáj, ezért elhúzódok a leshelyemről. Kiszúrtak, muszáj mennem.
Lecaplatok a poros lépcsőn, majd dél felé veszem az irányt. A támadás eközben megkezdődik. Fegyverropogás hallatszik mögöttem, emberek halálsikolyaitól hangos az utca. Nem érdekel most semmi, leginkább az foglal le, hogy eldöntsem, vajon a lábam, vagy a vérző fülem fáj-e jobban.
***
A szobámba érve levágom a puskámat az ágyra, majd a kabátom is letépem magamról. Pokolian dühös vagyok, csupa vér mindenem! Morogva vágom a sarokba a sapkám, majd dobom le magam a földre.
- Danilov?
A hang irányába kapom a fejem, Natasha az. Szusszanva túrok a hajamba, látom, hogy teljesen elsápadt.
- Csak a fülem – legyintek.
Csodálkozva térdel elém, majd fordítja el a fejem.
- Szerencséd van – simít végig az arcomon, majd kisiet.
Kiráz a hideg a finom gesztustól. Rég éreztem már hasonlót.
- Hoztam vizet – jön vissza hamarost.
Végignézek rajta, majd másfelé pillantok. Gondoskodik rólam, ápol. Nem vall ez senkire a környezetemből. Talán Anton viselkedett volna hasonlóképp… de nem engedtem sosem, hogy hozzám érjen.
- Ki szúrt ki? Drescher? – kérdi, miközben a forró vizes ronggyal végigtörli a képem.
Valami fura idill költözött kettőnk közé. Észrevettem, hogy magamhoz képest sokat beszélek vele. Igaz, csak Drescherről, nem tisztem többet elárulni neki. Meg aztán, az újságok úgyis elhintették a morzsákat. Szorgos hangya létére biztosan fel is szedegette őket.
- Nem, egy közkatona volt. Csodálom, hogy kiszúrt – törlöm meg az arcom.
- Sajnálom – simít végig a karomon.
Hamar ellátja a sebem, nem túl vészes, bár a sapkám fogalmam sincs, hogy fogom a fejemre erőltetni.
- Örülök, hogy nem esett bajod – simít a kezemre.
Újból kiráz a hideg. Lassan az arcára nézek. Valami fura csillogás tükröződik a szemeiből. Az ajkai elnyílnak egymástól, szelíd kunkor kúszik a sarkaiba. Finoman az arcom ép felére csúsztatja az ujjait. Érzem, ahogy a vér száguldozik az ereiben, pedig épphogy csak hozzám ért. Hosszú pilláit rebegtetve húzódik egyre közelebb hozzám, ahogy átölelem a derekát. Finoman az ajkai után kapok. Félek, hosszú ideje nem éreztem már egy nő közelségét sem.
A csókunk lassú, semmitmondó. Érzem, hogy borzasztóan élvezi, én azonban kevesebb örömöt lelek benne. Semmi izgalmat, kihívást nem tartogat. Nem érdekes.
Az elmém és a testem hirtelen kettéválik. Semmi kedvem a dologhoz, a testem azonban éhezik a másik test melegére. A karjaim kígyóként kúsznak Natasha dereka köré, majd húzom az ölembe. Nem akarom az ágyamon.
***
Ásítva túrok a hajamba, és morgok, amiért a kabátom ujja halkan surrogva karistolja végig a fülem ragasztását. Szívem szerint levenném, ha akar, úgyis elfertőződik. Az orvos azonban szigorúan meghagyta, kövessem az általa előírtakat. Rendben…
A múltkori pásztorakcióm sikeres volt, a jelentések szerint alig öt-hat Fritz élte túl a találkozást. Egész jó arány, lassan uraljuk a helyzetet.
Odafent állítólag zseniális haditerveket dolgoztak ki. A hernyótalpasok örülhetnek, hamarosan rájuk irányul minden figyelem. Már most is kibontakozott pár apróbb utcai tankcsata, ám az igazi harc a falakon kívül zajlik. Semmi pénzért sem zsúfolnám be magam egy olyan konzervdobozba. Sokkalta jobban szeretem, ha magam rejtőzhetek el oda, ahová épp szeretnék.
Ezúttal az elhagyatott utcákat járom. Élelmet keresek magamnak. Nem akarok visszamenni a föld alá. Mióta szeretkeztem Natashával, kerülöm őt. Félek, gyengéd érzelmeket táplál irántam, ami nem volna túl jó. Nem szeretnék vele lenni. Képzelem, miket hihet. Feleségül veszem, gyermekeket szülhet nekem. De nem szeretnék ilyesmit. Se esküvőt, se gyereket. Semmit.
Találok egy halottat az egyik kapualjban. Leguggolok hozzá, és átkutatom a táskáját. Találok nála konzervet. Csodás, farkas éhes vagyok. Elteszem a táskámba, majd biztos rejteket keresek. Találok is egy sötétebb hasadékot az egyik boltocska sarkában. Behúzódok, majd a késemmel felbontom a konzervet. Éhesen szagolok bele, majd előveszem a kopott kanalam, és falni kezdem, akár egy vadállat. Az első pár falat után jut eszembe, hogy van nálam némi kenyér is. Egy bajtársamtól szedtem el. A lencse kemény, ropog a fogam alatt. Baromi hideg, de nem érdekel, túl éhes vagyok hozzá. A falnak dőlve kanalazom ki a maradékot, majd teszem le a konzervet. Percekig csak csukott szemekkel pihenek. Végre egy kis nyugalom. Igaz, még így is a torkomban dobog a szívem, titkon azt várom, mikor bukkan fel Drescher a közelben.
Halk léptek zaja üti meg a fülem. Csak nem? Kilesek a résen, ám szemközt egy bajtársamat pillantom meg. Az arcát ugyan nem látom, mert nagy sapka fedi a fejét, és a kabátja is teljesen eltakarja. Puska nyugszik a vállán, a többi fegyvere a táskájában lehet. Nem bújok elő, semmi közöm hozzá. Közkatona lehet, ki tudja. Nem egyenruha van rajta. Ásítva dőlök vissza a falhoz, ám csakhamar robbanás zaja üti meg a fülem. Összerezzenek, hiszen a vakolat a fejemre hullik. Ideje indulnom!
Felkapom a puskám, majd óvatosan kilépek a ház takarásából. Repülők szelik át az égboltot. A fenébe!
- Vigyázz! – kiáltok a bajtársamra, majd a földre vetem magam, mikor bomba hullik egy nagyon közeli épületre.
A téglák és a kövek, akár a vízcseppek, repülnek szét, mintha csak a vízbe ejtettem volna egy követ. Éles zajt hallok, majd minden elcsendesül. A fülem sípol, szinte fáj ez a mélységes csend. Mintha víz alá buktam volna. Nyögve söpröm le a hátamra hullott kődarabokat, majd pillantok a társam felé. Fiatal lehet, a termete nem túl nagy. A lábamat újabb zúzódás érte, ahogy azt vártam is. Szisszenek, ahogy megmozdítom, de nincs túl nagy baj.
A puskámra nehezedek, majd állásba erőltetem magam. A fekvő felé igyekszem, kínlódok, nem estek jól ezek az ütések. Leroskadok a fiú mellé, majd a hátára fordítom. Csupa kosz és korom az arca. Felsóhajtok, majd megtörlöm a száját. A detonáció jó nagyot lökött rajta, ezért megpróbálom újraéleszteni. Fura, nemrég még azt bámultam, ahogy Drescher ajkára tapad egy férfi szája, most pedig én csinálom ugyanezt. Igaz, én nem élvezetből. Az a dolgom, hogy megmentsem. Levegőt fújok a szájába, érzem a cigaretta ízét. Hm, talán a nap végén még együtt is bagózhatunk.
A szívét masszírozom, mikor hirtelen felköhög. Alig hallom, a fülem még mindig cseng. Nem is tudom, hang préselődik-e ki belőlem. Csak remélni tudom.
- Hé! Jól vagy? – kiáltom.
Köhögve néz fel rám, majd hirtelen kimereszti a szemeit. Hunyorogva hajolok közelebb hozzá.
- Nem tört el semmid? – kérdem.
Nem szeretném egészen hazáig cipelni. Nem felel, csak bámul rám. Felsóhajtok, majd a fejemet rázva húzom fel. Jobb, ha ül, könnyebben lélegzik. Vonakodva emelkedik fel, pár pillanat múlva pedig megértem, miért. A koszos sapka alól szőke hajzuhatag omlik alá. Döbbenten bámulom csak azokba a kék szemekbe. Nem jellemző rám, de teljesen lefagyok. Ösztönösen körbenyalom a szám, teljesen kiszáradt.
- Drescher – suttogom, majd a puskám után nyúlok.
Ekkor hirtelen megmarkolja a puska csövét, és a tussal az orromra vág. Érzem, ahogy darabokra törnek a csontjaim. Felüvöltök, és a vérző nyílásokhoz nyúlok. Remegve markolom meg a puskám, majd nézek fel a hűlt helyére. Látom, ahogy lóhalálában inal, ám sokkal lassabb most, mint szokott. Biztos, hogy megsérült. Ahogy én is…
A könnyeim függönyét át még látom, ahogy eltűnik a legközelebbi utcában, én pedig csak térdelek ott, akár egy halom kő. Már megint fájdalmat okozott nekem. Ezúttal sem golyóval… úgy tűnik, a leleményességének köszönheti, hogy a közvetlen közelemben is tudja használni a puskát… főleg a másik végét.
Conrad:
- Elegem van ebből – vall színt előttem a százados, a spontán berendezett irodaszerűségben, ahová visszahivatott. Nem engedte, hogy lepihenjek, a kinézetemet se vonta kérdőre. Leveszi a tányérsapkáját, forgatja a kezében, majd visszateszi a fejére. Még forr bennem a csalódottság dühe, így kissé nehezemre esik türelmesen kivárnom a folytatást.
Nem csak neki van elege ebből.
Én a szó szoros értelmében öngyilkos akcióra vetemedtem. Kétszer is, de a második olyan súlyú volt, hogy nem is értem, miképpen tudott az értelem eltörpülni mellette. Mi lett volna, ha én kapom elsőnek a golyót? Basilevsky keringett volna egy ideig az utcákon, engem keresve, holott tudta nélkül régen lelőtt. Kutyák zabáltak volna fel, vagy éhes közkatonák, akik nem húzódzkodnak a kannibalizmustól. Ott rohadtam volna szét, fagytam volna lilára, kopogósra, merevre, kifolyt vérrel és aggyal egy koszos, mocskos téren, egy istentelen országban. Legyőzötten. Egyetlen pozitívum, amit ebben a siralmas sorban el tudok képzelni, hogy nem tudnák, hogy meghaltam. Nem tudnák, hogy ki vette el az életem, ezáltal nem lettem volna legyőzve. Nem buktam el.
Halványan elmosolyodom ezekre a képtelen gondolatokra. Már ezen gondolkozok. Hogy halálomban miképpen törhetek Basilevsky orra alá borsot. Rémes.
- Mi olyan vidító a helyzetében, Drescher?
- Semmi, uram – válaszolok engedelmesen, kérdést tett fel, amire felelni katonai kötelességem.
- Hát szerintem se. Tegye le a puskáját.
Itt már felszalad a szemöldököm, aminek köszönhetően fájdalom nyilall az arcomba. A következő pillanatban pedig a mellkasom összeszorul, mintha valaki teljes súlyával azon lenne, hogy összeroppantsa azt.
- Nem hallotta? Ez parancs!
Egy ideig még farkasszemet nézek vele, de leveszem a vállamról a Mausert, majd az íróasztalra teszem. A térdeim megütköznek a négylábú fa tákolmányba, ahogy közelebb húzódom a fegyveremhez. Észreveszi, kezét ráteszi a puska agyára, mire felvillannak a szemeim. Ne érjen hozzá. Senki nem érhet hozzá. Megremeg a bal kezem, de a hátam mögött fogom össze őket, hogy ne lássa.
- Befejezi a mesterlövészi minősítését, visszatér a tank hadosztályhoz – döbbenetem alig tudom palástolni, egyedül az ment meg, hogy rohadtul fájna, ha nekilátnék grimaszolni. - Minden emberre szükségünk van a kialakult csatákban, értékes embereket nem mellőzhetünk.
Csend. Elővesz egy cigarettát az előtte levő fém tartóból, idegesen rágyújt, tekintetét az asztalra fekteti, felsóhajt.
- Nem én akarom ezt. Még egy embert meg kell keresnie, utána azonnal kimegy az erdőbe, csatlakozik a tankhoz, amivel érkezett – nyúl be a fiókjába, elővéve egy fényképet, amit felém nyújt. Jobb kezemmel veszem el tőle. A fekete-fehér képen egy férfi áll, idősebb, mint én. Korban inkább Basilevskyhez mérném. – Adolf Greich. Elveszett a mai ütközetben, értékes okmányok voltak az egyenruhájába varrva.
- Hullát keressek? – a hangom nem mutat semmiféle érzelmet, holott legszívesebben elkapnám a tarkójánál fogva és istentelenül belebasznám a fejét az asztallapba.
Mi az, hogy befejezem a mesterlövészetet? Ki volt az, aki ezt megparancsolta? Kinek áll feljebb, eldönteni, hogy tankosnak vagyok-e alkalmasabb vagy lövésznek? Ki az a kifacsarodott lelkű állat, aki úgy gondolja, mellőzhető a tudásom ezen a téren, csak azért, hogy…
- Nem. Azt mondtam, elveszett, nem egyenlő a halállal. Keresse meg. Utána pihenhet. Leléphet! – int, de nem néz a szemembe, ahogy az ajtó felé mutat cigarettás kezével. Bolond. Tudja, nagyon jól tudja, mi fog történni, ha engem kivonnak a forgalomból. Egyre több mesterlövész fog előbújni. Egyre csak a mieinket fogják agyonlőni. És ezért akkor is ő lesz a felelős, ha maga a Führer kérte így.
Kimarom a puskát az ujjai alól, de nem teszi szóvá.
Ez az utolsó engedménye az irányomban.
Kis híján fellököm az ajtó mellett fontoskodó titkárt, vállammal szinte kiütöm a kezéből a jelentéseket tartalmazó mappát, felszisszen, de az arcomra nézve nem mond semmit, helyette inkább lesüti a szemeit. Gerinctelen aktakukac. Papírbuzi.
***
Két napja nem aludtam semmit, mindenre vészjelzéseket küld az agyam, pánikol, ahogy az egyik orosz fogolytól elvett ruhákat viselve járom az utcákat. Minden egyes hullát –amelyik arccal lefelé fekszik-, meg kell fordítanom és átvizsgálnom az arcát. A legjobb, mikor nincs is arca. Vagy felismerhetetlenségig lőtték, vagy leszakadt, leégett. A pláne az egészben, hogyha a ruhája is szétfoszlott rajta, beazonosíthatatlan, hogy orosz vagy német. A honfitársaim dögcéduláit összeszedegetem, majd később leadom a bázison.
Talán már a negyedik utcánál járok, borsódzik a hátam attól, ahogy lehajolok a hullákhoz. Nem a bűzzel és a látvánnyal van bajom. Ahhoz volt bőven időm hozzászokni. Hanem a védtelenség, hogy a hátam nyílt célpont, hiába vagyok orosz civilként beburkolózva, hogyha erre járna egy német és hátba lőne. Minden apró neszre felkapom a fejem, igyekszem gyorsítani a tempón, hogy végre haladjak.
Folyamatosan azon görcsöl az agyam, hogy visszazárnak a tankba. Nem akarom. Itt kint akarok lenni. Gondolkozni, tervezni, elbújni, vadászni. Nem lehet ennek vége. Nem lehet úgy vége, hogy nincs vége. Hogy felrobbannék egy Tigrisben, egy támadás során. Hogy halálra égjek. Hogy szétfröccsenjek.
Egy újabb utcában csak pár halott fetreng, zilált alakzatban, letarolták őket. Az első három minden bizonnyal orosz, csalódottan lököm őket vissza a hasukra és kutatok tovább. Egy lábat pillantok meg egy kiégett bolt törmelékei alatt, de ahogy megfognám, hogy kihúzzam, csak a láb jön. Ez csak egy láb. Undorodva ejtem el, felkapaszkodik a gyomorsavam a torkomon, de leküzdöm az ingert. Felfedezek egy másik testet, viszonylag ép, kotorászni kezdek a mellzsebében, hogy megtaláljam a dögcéduláját.
Még hogy engem, vissza a tankosokhoz… Senki sem foszthat meg a mesterlövészettől. Erre képeztek ki. Erre neveltek. A tankok ismerete és javítása csupán mellékes szál. Minden katonának tudnia kell, hogyan szerelje meg az elromlott szállítóeszközt, amin utazik, hogy akadálytalanul tovább haladhasson a céljához.
A szomszédos utcában robban valami, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, inkább a szerencsésen megtalált papírt bányászom elő a bevarrt zubbonyból. Hála Istennek, abbahagyhatom ezt az undorító hullatapogatást, a kesztyűmet se venném fel többé, ha lenne másik. De nincs. Ez az egy van, a bal kezemre is úgy szereztem magamnak, miután az előtte levőt Basilevsky átlőtte.
A gerincemen borzongás fut végig, ahogy arra gondolok, hogy lelőhetne most. Könnyedén, mint egy kutyát. Kicsit jobban a fejemre húzom a sapkát, szinte szorul a füleimnél, de nem érdekel. Takarja a hajam, jelenleg az az egyetlen árulkodó jel. Így még orosznak nézek ki. Sietnem kell, mert ha felébresztem a gyanakvását, ha errefelé mászkál, habozás nélkül agyonlő.
A sötét, szürke eget repülőgépek szelik át, felkapom a fejem a láttukra.
- Vigyázz! – ordít rám valaki oroszul, de már túl későn fordulok, hatalmas nyomást érzek a derekamon és elsötétül a világ.
Arra eszmélek, hogy a fejem hasogat, durván szakad belém ételízű levegő, holott a tüdőm magától nem emelkedik. Valaki nyomkodja a mellkasom, érzem, ahogy a derekamnál belém nyilall a tompa, égő fájdalom, mintha rátenyereltek volna több százan, egyszerre. Felköhögök, hörögve szedem a levegőt, de port kapok az arcomba, szálló törmelékdaraboktól kásás a lélegzet. Valami sötét és zöld magasodik fölém, erőltetem a szemeimet, hogy lássam. Olyan ismerős helyzet…
- Hé! Jól vagy? – kiabál, a hangja ismerős, ahogy beazonosítom az arcát, jéghideg folyam söpör végig rajtam, szívem hevesen verni kezd, holott az előbb épp még csak egy gyenge dobogásra se futotta. A fejembe tódul a pánik, a rémület, a félelem. Közelebb hajol, sípoló füleim ellenére is olvasok a szájáról, dermedt rémületemből következő kérdése szakít ki:
- Nem tört el semmid?
Úgy nézem, mintha most látnám életemben közelről. Emlékek öntenek el, a legutóbbi ilyen találkozunk majdnem agyonveréssel végződött, összepréselem ziháló szám, ahogy felhorgad bennem a pánik. Nem… nem ismert fel. Nem szabad megszólalnom, mert felismer! Beszéltem már hozzá… Átkozom magam érte. Hangja szinte a zsigereimig hatol, majdhogynem jobban fáj, mind a derekamban lüktető fájdalom.
Felsóhajt, megrázza busa fejét, amin alig láthatóan rezeg a sisak, kezét a karom alatt a hátamra simítja, ahogy fel akar emelni. Görcsösen szorítanám vissza vállaimat a földre, de végül csak felegyenesedem kissé.
Kikerekedett szemekkel figyelem közelségét, szinte ég tőle a bőröm, minden porcikámmal várom, hogy felismerjen és nekilásson annak, hogy befejezze a munkáját. Szemeit nézem, érdeklődő. Arca csak kétarasznyira van az enyémtől, ennyire közel lenni a veszélyforráshoz kis híján kiszakítja a gerincemet a helyéről. Pontosan meg tudom nézni az arca minden kis részletét, amit nem sál és sisak takar. Ziháló, forró lélegzete az arcomra csapódik. Csak a szemeibe tudok nézni.
Meg is lesz az ára, hogy felkelek, érzem, ahogy a fejemen maradt sapka az utolsókat rúgva lehull a fejemről.
Lemerevedik, kiszáll a tekintetéből az érdeklődés, teljesen lefagyva bámul rám. Remegő bal kezem a puskámat kutatja, mikor látom, ahogy megnyalja a száját. Mindjárt rám veti magát.
- Drescher – mozog a szája, látom, ahogy a keze elindul a puskája után.
Haladéktalanul fogom a sajátomat, a legközelebb levő testrészére vágok, nevezetesen az orrára. Vér fröccsen az arcomra, felüvölt, ahogy szilánkosra zúzott orrához kap, kihasználom a lehetőséget, hogy kezei nem szabadok, kikászálódom a közeléből, erősen az alsó ajkamra harapok, mikor fordulás közben a derekamból izzó kín söpör kifelé, mint valamiféle bőr alatti lángnyelv. Vér serken ki a számból, zihálva kapom fel a puskát és rohanok a legközelebbi sarok felé, hogy bekanyarodva elveszíthesse a körvonalaimat. Iszonyatosan lassan haladok, nem vagyok olyan gyors, mint kellene, bal kezem a derekamra préselem, hogy visszatoljam a perzselő fájdalmat a testembe.
Mikor úgy érzem, elég távol vagyok, kiszakad belőlem egy hangos, fájdalomtól vibráló kiáltás, szétrángatom magamon a kabátot és a felsőket, hogy láthassam, mi történt. Egy hatalmas zúzódás vöröslik az oldalamon, összeszorítom a szemeimet és fejem az ég felé fordítom, ahogy nyögve burkolom magam vissza a ruhákkal, hogy a metsző hideget kizárjam. Mintha átharapná magát a ruháimon.
Megtámaszkodom a fal mellett, leellenőrzöm, hogy a kabátomban meg van-e a kérdéses irat. Csak arra tudok gondolni, hogy Basilevsky megmentette az életemet. Hogy a saját levegőjéből adott, újra dobogásra késztette a szívem, hogy élhessek. Ha tudta volna ki vagyok, hagyott volna ott kihűlni. Megszegte az ígéretét. Most a saját ajkait fogja leszabdalni? Az alsó ajkamból lassan csöpög vér, türelmetlenül törlöm meg, akaratlanul is megérzem szájának érintését, az étel ízű leheletet, a puskapor szagát, a port az arcomon.
Keserű érzés fog el. Minden bajtársával így viselkedik?
Egy ideig még várok, hátha a nyomomba szegődött, készenlétben tartom a puskát, de mikor az idő megcáfolja eme gondolatomat, sziszegve és halkan nyögve indulok meg újra az omladékok és törmelékek között. Minden nedves és sáros, vér áztatja a földet, csizmám alatt a hordalékok morzsolódnak hangosan és élesen. Hideg a levegő, metsző szél támad fel az utca elejéről és üvölt az arcomba. Az égen a repülőgépek fényei villódznak, a távolban ezüstösen csillognak a felhők. Havazni fog.
***
Starnberg, den 3. 11. 1942
Lieber Conrad,*
wir haben von dir sehr lange nicht gehört!*
Édesanyádék kértek meg, hogy írjak neked, képtelenek voltak papírra vetni az érzéseiket, most is itt ülnek a nappaliban, várják, hogy befejezzem. Igazából nekem is annyi mesélni valóm lenne, de tudom, hogy az én Sorsom nem érdekel, így folytatom mással.
Édesapádat kitüntették, nem is olyan régen, maga Himmler tűzte mellére az érdemérmet, első világháborús szolgálataiért és a mostani aktív munkájáért, amit a Hitler-Jugendben tesz. A két házzal lentebb lakó Mülleréket pedig elvitték az éjjel, miután kiderült, hogy zsidókat bújtattak a pincéjükben. Édesanyád sokat sír miattad, álmatlan éjszakái vannak, folyamatosan arról álmodik, hogy aknára lépsz vagy... Ludwig bácsikád tegnap óta itt van nálunk, Ő ajánlotta fel, hogy bizonyosan elküldi neked ezt a levelet. Az Ő befolyásával, semmi sem lehetetlen. Ő nyugtatgatja édesanyádat, hogy még élsz, folyamatosan kapcsolatot tart.
Őszintén reméljük, hogy semmi komolyabb bajod nincs, és egy biztonságos leshelyen kivárod a háború végét, skalpokat gyűjtve szeretett hazánknak.
Pass auf Dich gut auf!*
Mit viele liebe Grüße,*
Heike und deiner Familie*
PS: Bianca egészséges, a szemeidet örökölte.
***
Lángok. Mindenütt. Érzem, ahogy a ruhámba mar vörös kezük, narancssárga fényük tükröződik a szemeimben, vadul lököm ki a tanksapkán a szerencsétlen társamat, aki kifelé mászik a lángoló pokolból. Végigmarja a torkom, a szám és a nyelőcsövem a perzselő tűz, füsttől könnyes szemeim homályosan látnak, kezeim pánikolva és kapkodva rohannak a fém fokok felé. Az elviselhetetlen hőség után kidugom a fejem a szállingózó hóesésbe, az éppen mellettem levő, aki kimászott, hangos kiáltással és fröccsenéssel terül el majd hullik le a tank bal oldalára.
Golyózáport hallok, fájós derekamnak köszönhetően borulok le a lángoló tank tetejéről a véres latyakba, amibe úgy mártom az arcom, mintha épp most keresztelnének meg. Valaki félrerúg, belegördülök egy nagyobb adag hóba, a csikorgató jéghideg tűz eloltja ruháim lángját, égett hús szagát érzem meg, az égből lustán kavarognak lefelé a hópelyhek. Nyugodt. És mégis tombol a világ.
Géppuskák ropognak mindenütt, üvöltések és kiáltások, hallom az ismerős kattanásokat, szemem sarkából a lángoló tankot figyelem, és a rajta fityegő bajtársaimat, akik épp most érzik magukon a purgatórium tüzét. Hörögve csúszok a véres hóban, mikor megremeg a föld alattam, megismerem a süvítő hangot, ahogy egy aknavető elzúg, nem is olyan messze tőlem. Robbanás, remeg a föld, felkavarodik a gyomrom, öklendezve markolászom a téglákat és a testeket, hogy biztos helyre küzdjem magam. A jéghideg föld és hó szinte magába szippant, jeges leheletével ledermeszti végtagjaimat, mintha darabokat harapna ki belőlem. Érzem, hogy a hideg szél közvetlenül végignyal az oldalamon, égett ruhám bűzét a vér sem tudja elnyomni, amiben fürdök.
Léptek zaja, elfutnak felettem, viszont mikor könnyező szemeimet az előttem terpeszkedő épületre fordítom, végső célul kijelölve, valaki megragadja a grabancomat, teljes erőből húzni kezd. Felüvöltök, ahogy a törmelékek ütik, vágják, karistolják a testemet, mintha a város nyúlna értem poraiból, hogy végleg megdögöljek és ne okozzak több kárt. Egy halálra ítélt reményvesztett erejével kapaszkodnék valamibe, de nem tudok, mindenem fáj, sikolt, tombol, mintha nyúznának. Fekete csizmákat látok, kezében géppisztoly, egyenruhája égett, szakadt és véres, fején megrepedt rohamsisak. Elhúz a tűzvonalból, a lábam szögesdrótba gabalyodik, kitép belőle türelmetlenül, tovább vonszol.
Hideg falnak szorul a testem, ahogy odatámaszt, mint egy rossz biciklit, a kezembe nyom egy pisztolyt, én pedig a hajamból megállíthatatlanul folyó vérfüggönyön át felismerem az előttem térdeplő Litzet.
- Elvágtak minket a többiektől, nem jön segítség – zihál, szavaira megpróbálok feltámaszkodni, hogy a jegesen harapó faltól messzebb kerüljek. Visszanyom, oldalra pillantva látom, hogy egy kifordult, hatalmas betontömb takarja párosunkat oldalról, jobbról viszont tanktorlaszok vannak. Beszorultunk.
- A puskám… – ahogy beszélek vér és olvadt hó kerül a számba, oldalra köpök, megrázza a fejét és csitítgatni kezd. Kikerekednek a szemeim. – Hol a puskám?!
- A tankban maradhatott – válaszol, oldalra kapja a fejét, de végül hozzám húzódik, hallom a szapora lépéseket, ahogy elsietnek rejtekünk mellett a katonák. Mi az, hogy a tankban maradhatott?! Jobb kezem emelem, hogy a vállamon kitapogassam a puskára tett szíjat, de csak a csupasz bőrömet érintem, ahol leperzselődött rólam a ruha. Zihálni kezdek, bal oldalamban elharapódzik a fájdalom. – Jön valaki!
Mellém kuporodik, összehúzza magát, és mikor egy láb kerül a látóterembe, habozás nélkül kigáncsolom, vérző lábamon a körkörös minta mutatja, hogyan kerültem közelebbi ismeretsége a szögesdróttal. Litz vetődik, de úgy placcsan ki a vállából egy darab egy lövés dördülésével egy időben, mintha eső esne. Felordít, lekeverődzik a testről, amit a földhöz szorított… Automatikusan mozdulok, és habár üvöltenék a fájdalomtól, magamhoz rántom, Basilevsky kését pedig a torkához nyomom. Megérzem a vodka illatát, valami lágy parfümöt, a sisak alól barna, női haj omlik elő.
Ez egy nő?
Nem gondolkozom azon, miért van rajta férfi ruha.
Fájdalomtól sziszegve és zihálva nyomom a kést a nyakához, ahogy várom, hogy a lövést adó közelebb jöjjön. Fejem elbújtatom a nő mögé, hogy ne tudjanak lelőni róla. Érzem az asszonyi test melegét a sajátomon, de épp az imént másztam ki egy lángoló tankból, undorral tölt el az érzés. Litz ordít, kezét vérző vállához szorítja, ahogy felnéz valakire. Szívem hevesen ver, lélegzetem végigperzseli a nő nyakát, remeg és rázkódik, de nem mer szólni egy szót sem.
Vagy mégis.
- Danilov!
A szónál kis híján kiesik a kés a kezemből. Erősebben megmarkolom, ujjaim elfehérednek, ahogy a hatalmas férfi megjelenik előttem, oda sem nézve fordítja Litz felé a puskáját. Összeszűkítem szemeimet, érzem, ahogy a véres hó lefolyik az arcomon, bele a szemembe.
- Éljen Hitler! – ordítja dacosan és felkészülve a halálra Litz, egyenesen a szájába kapja a golyót. A nő vergődni kezd a karjaim között, balommal megvágom a nyakát, jobbommal az oldalt heverő pisztolyt próbálom meg elmarni. Sír, érzem, ahogy a kesztyűmön kopognak a könnyek, de nem hat meg.
Litz.
Házas ember volt, három gyerekkel. Harminc kilenc éves, az első világháború utolsó rúgásaiban is részt vett. Magas volt, idős és erős, de lélekben megtört. Várta ezt a lövést.
Gyűlölet lobban fel bennem, holott senkit nem szoktam sajnálni, aki helyettem meghal. Mert attól én élek. Ha valaki meghalhat helyettem, élek vele. Odalököm magam helyett, ha ezzel megmenekülhetek.
Basilevsky rám fordítja a tekintetét, szemeiben megvillan valami, amit nem tudok hová tenni. Megemeli a puskát. Egy pillanat alatt rándul a kezem és vágom el a nő torkát. Vér teríti be újra az arcom, remegő ujjai szorítják a kezem, de leborítom magamról, mint valami undok, förtelmes cafatot. Megemelem az újonnan szerzett pisztolyt, lövök vele.
Halk kattanás.
Újra meghúzom, szemeim kigúvadnak, újra halk kattanás érkezik. Mintha az agyamig hatolna az üres, kattanó hang. Ernyedten esik le a kezem a testem mellé, zihálva hörgök, ahogy közelebb lép, félrerúgja sérült lábaimat, sőt, még rájuk is tapos. Leguggol, kezét a nyakamra szorítja, úgy vágja a fejem a falhoz, bal kezemben a kés mozdul, de szabad kezével úgy kicsavarja a kezemből, hogy felordítok.
- Ne trogaj menja!* – ocsmány német akcentussal és törve, de sikerül ráförmednem, mire a kezét durván a számra tapasztja. Kitolom az állkapcsom, próbálom megharapni a kezét, de csak annyit érek el, hogy még jobban belepasszírozza az arcomba. Belemarkolok a kezébe, másikkal az arcába tenyerelek, bal kezem ujjai úgy remegnek a pofáján, mintha áramot vezettek volna beléjük.
Nem sokáig csapkodok, érzem, ahogy a kétnapi nem-alvás és a fájdalom együttes ereje leterít. Hiába a pánik, a közvetlen veszély, Basilevsky közelsége. Tettem még egy elkeseredett próbálkozást, hogy az elvett pisztollyal nyakon vágjam, de mikor megint meghallottam azt a rengeteg sok léptet, elnémulok és lemerevedek.
Körülvettek minket, szétmorzsoltak bennünket.
Végignéz rajtam, kezét még mindig a számon tartja, elidőz a vállamon, az oldalamon, az égett hajtincsekhez fordítja tekintetét.
- Nem egy égési sérülés fogja eldönteni – mondja halkan, németül, előbb kikerekednek a szemeim, majd felismerve a mondatát, összeszűkítem a szemem. A hó lustán szállingózik, tenyerébe zihálok, végtagjaim remegnek, mint a nyárfalevél, a szakadt ruha minden hideget a felsőtestemre terel. Mintha milliónyi szilánk vagdalná a húsomat.
Lieber Conrad - Kedves Conrad
Wir haben von dir sehr lange nicht gehört! - Nagyon rég nem hallottunk felőled semmit!
Pass auf Dich gut auf! - Vigyázz magadra!
Mit viele liebe Grüße – Sok szeretettel üdvözöl
Heike und deiner Familie - Heike és a családod
Ne trogaj menja! - Ne érj(en) hozzám!
Danilov:
A nagyvezér dühöng. A vezetők dühöngnek. A parancsnok? Őrjöng. Ezer szidalmat vág a fejemhez, ám a legkevésbé sem érdekel. Nem tud, nem akarom, hogy tudjon! Nem értem, mit várnak tőlem. Ha harcolni szottyan kedvük, itt vagyok. Ha ölni kell, itt vagyok. Ha kell egy bűnbak, akin le lehet verni a sokezres veszteséget… nem, nem vagyok itt! Tisztelniük, becsülniük kéne, nem pedig konok mód arcul csapni azt, aki legelőbb az ember elé lép.
Tele a bakancsom a vezetőséggel. Szinte faképnél hagyom a parancsnokot, úgy vetem magam az egyik romos fal tövébe. Nem megyek le. Nem vagyok hajlandó.
Az orrom kellőképp feldagadt. Fáj, vérzik. Leveszem a kesztyűm, majd egy jól irányzott mozdulattal helyre teszem a törött csontot. Összeszorított fogakkal tűröm a fájdalmat, bár kis híján, ne szépítsük, összeszarom magam. Levegő után kapkodok, a tagjaim remegnek. Pokoli fájdalom lüktet az arcom középső tájékán. Elképzelni sem tudom, mi esne most jól. Pár pohár vodka biztosan.
***
Ahogy sejtettem, egy kibontakozó tankcsata helyszínévé válik a külváros. A leomlott falak törmelékei miatt nem tudnak akadálytalanul közlekedni a hernyótalpasok, ezért szükség van egy gépfegyveres csapatra, valamint három mesterlövészre. Az enyém a nyugati oldal, tökéletesen belátok mindent. A tetves nácik úgy ugrálnak ki a füstölgő tankokból, akár a bolhák a kutya szőréből. Sokan felgyulladnak. Nem lövik le őket, hagyják az élő pokolban elégni őket. Kegyetlenség.
Magam sem lövök, hiszen a parancsot nem tagadhatom meg. Furcsa, már rég harcoltam, mikor ezek csak a bugyogójukba hugyoztak, mégis ők parancsolnak nekem. Gondolom, fele annyi borzalmat éltek át. Vagy annyit sem.
Egy közelben lángolni kezd az egyik tank. Látom, hogy kiugrik belőle valaki. Se fegyvere, se ép ruhája, melyet nem a lángnyelvek nyaldosnak serényen. Nem lövök rá, felesleges. Innen érzem az égett hús szagát. Öklendeznem kell, de visszafogom magam. Valahogy sosem tudtam hozzászokni, pedig előfordult már, hogy a saját égett húsomból szakítottam ki a ruhám. Barbárság volna azt mondani, együtt tudok vele élni. Nem lehet.
Balszerencsémre megtudtam, hogy Natasha is itt van. Az apja épp egy leomlott kocsmát rámolt ki, mikor a nácik rajta ütöttek. Én láttam. Péppé lőtték a fejét. Talán ez volt a szerencséje. Hiába mondtam bármit is, a lány nem hallgat rám. Ostoba, meg fog halni, a zsigereimben érzem. De lehet, épp ezt akarja. Követni az apja példáját. Hiszen ilyenek a gyerekek, nem? Követik a szülőt…
Átkozott front, átkozott háború! Az örökös fegyverrobogás, a bombák zaja. Zsong a fejem, muszáj helyet változtatnom. A bőrömön érzem a tankok forró repeszeinek érintését. Túl közel vagyok a sas fészkéhez.
Leevickélek a toronyból, ahol rejtőzöm, és egy másik épületbe igyekszem. Ott biztonságosabb, kevesebb az esély, hogy bombát dobnak rám. Még látom, ahogy a náci férgek az utolsó menedékhelyet is beveszik, aztán csend lesz. Csupán a tankok körüli tűz ropogása hallatszik. Ugyan pár másodpercig tart csak, mégis úgy tűnik, mintha órákra beállt volna a csend és hullaszag. Minden lelassul. A mozdulatok, a sérültek elhaló hörgése. Minden.
A nagy feketeség közepén megpillantok egy koszos papírt. Mit keres ez itt? Reménykedek benne, hogy egy parancs az, amit nem sikerült kézbesíteni a náciknak. Felkapom, majd az új fedezékembe sietek. Lihegve dőlök a falnak, majd törlöm végig a képem. Felszisszenek, mikor véletlenül az orromhoz érek. A rohadt életbe!
A falba ütök, majd kihajtogatom a papírt. Kis híján dobok egy hátast, mikor az első sorra téved a tekintetem. Conrad… Gyorsan megfordítom a lapot, és elkeseredetten kezdem el keresni rajta a címzettet. A lap hátuljának jobb alsó sarkában pillantom meg a számomra oly fontos nevet. Ceruzával írták, biztos nem a postával jött. Ezért érhetett ide…
Ellenállhatatlan vágy fog el, hogy elolvassam. Nemigen értek néhány szót, azokat átugrom. Sikerül egy halovány képet festenem a családjáról, a…. kedveséről. Heikének hívják. Tipikus náci kurva. Az ilyeneknek szétkenném a fejét a falon. Meg sem érdemlik, hogy éljenek. Még hogy skalpokat gyűjteni… ha lenne rá módom, megmutatnám neki azoknak a náci férgeknek a holttestét, akiket halomra lőttem. Felnevetek, majd teljesen kihajtom a papírt, hogy meglengessem. Ekkor veszem észre az utolsó sort. Szinte sokkol. A szemeidet örökölte… a szemeidet… örökölte.
A hideg gyors egymásutánisággal fut végig a testemen. Valami pulzál a mellkasomban. Drescher apa… gyereke van… Akaratlanul is az én két gyönyörű gyermekem jut az eszemben. Magam előtt látom őket, ahogy szaladnak előlem tavasszal a zöld fűben. Nevetnek, a selymes hajuk lobog a szélben. Szinte hallom, ahogy Vladimira sikongatva szól hátra nekem.
- Apa, apa, elég! Fáj a pocim!
Nevetve kaptam fel, és nyomtam egy jókora csókot az arcára. Mindig belefájdult a hasa, ha nevetett. Lihegve nyomódott a mellkasomnak, piciny kezét az arcomnak támasztotta.
- Vladit még akkor sem sikerült megfognod, apa! – nyomta meg az orrom.
Való igaz, Vladimir mindig is fürge fiú volt. Akkor is ott állt előttem, élénk tekintete fel-alá futkosott rajtam. A kutya nyakörvét markolta ugrásra készen. Sosem engedtem volna, hogy elhurcolják. Soha. Nem akartam, hogy olyan szörnnyé váljon, mint én.
Megrázom a fejem, mert érzem, hogy könnyek szöknek a szemeimbe. Még ennyi idő után sem bírom elfelejteni őket. Minden velük töltött percem beleégett a tudatomba. Minden…
Lehunyom a szemeim, várom, hogy újra a fülembe hatoljon a ropogó fegyverek hangja. Hiába. Lassan egy sötét szoba képe kúszik a látómezőmbe. Hallom, ahogy a gyerekek sírnak. Nádja úgyszint. A kezeim megkötözve, érzem, ahogy a kötél menetet vág a csuklómba. Nem bírok szabadulni. Vladimira felsikolt, ahogy egy férfi az ágyra nyomja a fejét. Végig kell néznem… látnom kell, ahogy sorra gyalázzák meg őket.
Vadul rázom a fejem, a földhöz vágom a sisakom. Az ökleimet a szemeimhez szorítom, úgy csúszok le a fal mentén. Érzem, ahogy forró könnyek áztatják el az arcom. Elég volt! A szívem olyan hevesen ver, hogy kis híján beleőrülök. A fülemben érzem a dobogását, úgy dübörög, mint egy tébolyult vonat. Nekem kellett volna akkor meghalnom. Nekem! Szánalmasan gyenge voltam, arra sem voltam képes, hogy megvédjem őket. Őket, akiket a világon mindennél jobban szerettem. Az utolsó kapaszkodóim voltak, akik megmentettek az őrület mocsarától. Nincsenek többé.
Nyögve marok a puskám után. Nem hagyhatom el magam. Még inkább sérteném az emléküket. Épp elég az, hogy élek. Minden nap megfordul a fejemben, hogy jobb volna meghalni, jobb volna egy jelöletlen tömegsírban elrohadni.
Eltelik egy kis idő, mire magamhoz térek. Lenyugtatom magam, próbálok a feladatomra koncentrálni. Felszaladok a magaslatra, majd a puskám távcsövén át figyelem a terepet. Csupán pár perce vesztettem szem elől a terepet, mégis eluralkodott a káosz. Üvöltő förgeteg söpör végig a szemközti oldalon. Sorra loccsantják ki a náci sebesültek agyát. Helyes.
Egy menetelő bajtársam pillantom meg közvetlen előttem. Furcsállom, hogy egyedül van, pláne, milyen meggondolatlanul sétálgat egymaga. Mikor elhalad egy betontömb előtt, elesik, majd egy náci veti rá magát. Fél pillanat alatt cselekszem, vállba lövöm a nyomorultat. Innen hallom, ahogy üvölt. Nem múlt ki, fejbe lőni nem tudom, túl közel a katona. Felkapom a fegyverem, majd lerohanok a lépcsőn. Meggondolatlanság ugyan, de két mesterlövész is figyel… remélem.
Mire leérek, már csak a lábát látom az elfogottnak. Többen is lehetnek? Ahogy közelebb érek, megdöbbenek. Ismerős mindkettő.
- Danilov! – kiáltja Natasha kétségbeesetten.
Letaglóz a látvány. A saját késemmel készül elvágni a torkát. Már meg sem lepődök, ahogy megpillantom Drescher meglepett tekintetét. Nem érdekel senki és semmi. Nem tudnak meglepni…
- Éljen Hitler! – kiáltja, akit vállon lőttem.
Ezúttal a szájába kapja a golyót. Oda se nézek, arra sem méltatom, hogy rápillantsak. Érzem, ahogy teljesen megkeményedek belül. Natasha szemeibe bámulok. Te most meghalsz, ostoba tyúk. Az én késem által, milyen ironikus.
Csak mi maradunk már megint, látod, Drescher? Ez a mi sorsunk, egymáséi vagyunk. Megemelem a puskát, hogy véget vessek Natasha szenvedéseinek, hisz amúgy is vérzik a torka, ám az ellenfelem fürgébb. Egyetlen vágással metszi el a nő nyakát. Az hörögve kapálózik a karjai közt, ám hamar a földre kerül, ahogy Drescher ellöki magától. Én is ezt tenném.
Látom, ahogy a pisztolya után kap. Rajta, Drescher, lőj le! Vessünk véget ennek az egésznek, végezz ki! Látom, ahogy riadtan kapja a tekintetét a fegyverre, mikor az csütörtököt mond. Hisztérikusan kattogtatja, ám a fegyver nem akar felugatni. A Sors még mindig nem akar neked kedvezni.
Odébb rúgom a lábát, majd rátaposok. Emlékszem, mikor ugyanezt művelte velem, csak akkor a karjaimra lépett. Milyen furcsa. Rám fröcsög, hogy hagyjam békén, kénytelen vagyok befogni a száját. Persze előtte nem szalasztom el az alkalmat, hogy a torka után nyúljak, és a falhoz vágjam. Ennyi kijár neki, amiért eltörte az orrom.
Próbál megharapni, de csak azt éri el, hogy erősebben szorongatom. Kétszer rám is támad. Először a saját késemmel akar kivéreztetni, azután a pisztolyával igyekszik nyakon vágni. Nem, Drescher, ezúttal nem. Harmadszorra már nem játsszuk el.
- Nem egy égési sérülés fogja eldönteni – súgom neki.
Látom, ahogy a szemei összeszűkülnek a dühtől. Szívem szerint a képébe nevetnék, olyan vicces látványt nyújt. Nevetnék, képes volna megnevettetni? Micsoda képtelen bohózat volna!
Szinte minden tagja megpörkölődött. Bűzlik, jól emlékszem erre a szagra.
- Was kann ich tun, Drescher?* – kérdem tőle.
Idegesen a markomba szuszog. Érzem, ahogy a nyála az ujjaimhoz tapad. Galád félmosoly kúszik az arcom jobb szélére. Lassan hajolok a füléhez. Az orromat cirógatják a szerteálló tincsei. Milyen furcsa. Az én hajam erős, durva, ehhez képest az övé lágy, mint egy nőé. Minden náci kutya rendelkezik ezzel az adottsággal? Ezért hiszik felsőbbrendűnek magukat?
- Ha megnyikkansz, megölnek – súgom a fülébe.
Nem ficereg, ő is hallja, hogy rengetegen vannak körülöttünk. Lassan leveszem a kezem a szájáról. A nyakát sem szorongatom, a felsőtestemmel passzírozom a falhoz. A lábaim közé erőltetem, az ölünk teljesen összeér. Szinte eltűnik alattam, egy kézlegyintéssel porrá zúzhatnám a fejét. Első alkalommal talán ezt tettem volna. Felindultságomban a falra kentem volna ezt a szőke fejet, és még élveztem is volna.
- Möchtest du meinen Tritt küssen?* – vigyorodok el.
Felém kapja a fejét, érzem, ahogy forróság szakad fel az ajkai közt. Kiráz a hideg, ahogy végigcsiklandozza a nyakam. Borzongok, vacogok, remegek.
- Megalázó, Drescher? – kapom el az arca két oldalát.
Odahajolok, közel, rettentő közel. Azt akarom, hogy mélyen a szemeimbe nézzen, semmi mást ne lásson rajtam kívül, csak én létezzek neki ebben a pillanatban.
- Újfent én mentem meg a koszos életed – lehelem az ajkaira.
Látom, ahogy elönti a harag. Az arca alig rezdül, a tekintete azonban mindent elárul. Kuncogva billentem oldalra a fejem.
- Lógj meg, szerezz egy fegyvert, és akkor gyere vissza, ha méltó leszel a harchoz – szűkítem össze a szemeimet.
Látom, ahogy a kesztyűs keze remegni kezd. Olyan, mintha rohamot kapott volna. Még utoljára végignézek rajta, majd elhajolok tőle.
- Ne felejtsd, figyellek! – emelem meg a puskám, majd tápászkodok fel.
Hideg mar a hasamhoz, ahogy a nyurga test melege már nincs a közvetlen közelemben. Körbenézek, majd a vállamnak támasztom a puskám.
- Halottak – kiáltom egy arra menetelő társamnak.
El is hiszi, mindhárom ott heverő ember csupa vér. Bólintok, majd hátranézek még Drescherre. Dacosan villantja rám a kék szemeit. Ha eddig nem gyűlölt, ezután biztosan fog. Megeresztek egy halovány mosolyt, majd visszaindulok a rejtekhelyem felé. Bicegek, mert a törmelékek miatt megfájdult a lábam. Megfordul a fejemben, hogy örökre sánta maradok… nem örülnék neki.
***
Futok. Zöld fűszálak csapdossák a lábszáram, ahogy átvágok a tisztáson, majd a fák közé húzódok. Egy faház magaslik elém, ahogy eltűröm magam elől a bozótot. Kíváncsian lépdelek a bejárata felém. Egy egyszerű ing van rajtam, alul pedig egy sötétebb nadrág. Az ajtó nyitva van, ezért besétálok rajta. Odabent a kandallóban tűz lobog, egy kiterített medvebőr hever előtte lustán.
- Hahó! – lépek be, majd becsukom az ajtót.
Kellemes környezet, olyan idilli minden. Melegség árad még a legtávolabbi sarokból is. A kandalló előtti fotelhez sétálok, egy üveg vodka áll az asztalon. Egy pohár is ki van készítve. Csak az enyém. Ösztönösen nyúlok felé, majd töltöm tele a poharam. Nem spórolok, az egész üveggel megihatom. Sorra töltöm tele a poharam, egyre jobb érzésem lesz, bár az ital ízét abszolút nem érzem. Mosolyogva emelem el a számtól a poharat, ahogy megérzem, vékony kezek siklanak a derekam köré.
- Hm – hajtom hátra a fejem.
Nem lepődök meg, mintha számítottam is volna rá. Hagyom, hogy a vékony kezek felfedezőútra induljanak a mellkasomon. Élvezem, ahogy a finom nyomást a testem szinte minden pontján érzem. Becéző ajkak érintésétől lúdbőrzök, megvadulok, ahogy a gerincem is belesajdul a gyönyörbe. A finom ujjak végigsiklanak a hasamon, eltűnnek a nadrágomban. Mesterlövészi pontossággal tapintja ki a legjobban ingerelhető pontot. Nyögve teszem le a poharat, és markolok a vékony alkarra.
A következő pillanatban a medvebőrön találom magam. A puha szőrszálak finoman cirógatják a hátam, az oldalam. Ekkor érzem, hogy nincs rajtam ruha. Vigyorogva húzom magamra a combjaimat cirógató alakot. A szemeim csukva vannak, csak a tapintásomra hagyatkozhatok. Feszes csípőn vezetem végig az ujjaim. Lassan a kerek mellekre markolok. Rettentően élvezem, ahogy az izmos combok a derekamnak feszülnek. Nyögve simítok le újra a derékra, majd kinyitom a szemeimet.
Drescher szőke haja, amit először meglátok. Nagy élvezettel ringatja rajtam a csípőjét, majd kezd el mozogni. Észre sem vettem, hogy beléhatoltam. Igaz, azt sem, hogy vele szeretkezek.
Az aktus rövid, heves. Egymást karmolva mozgunk a másikon, alig emlékszem. Minden olyan homályos, csak az ölemben pulzáló, tompa fájdalom emléke az, ami megmarad bennem.
- Basilevsky! Basilevsky! – nyög a mellkasát markolva.
Érzem, ahogy kifolyik a nyálam.
- Basilevsky!
Mindjárt!
- Basilevsky!
Lendületből ülök fel, és kapom a fejem a bejárat felé. A parancsnok csicskása, Bukolov néz be az ajtón. Szusszanva törlöm végig a képem, majd ásítok egy hatalmasat. Álmodtam…
- A parancsnok várja!
Mentem haptákba vágom magam ezelőtt a nyomorult közkatona előtt. De előbb persze lenyomnám a torkán a puskám tusát. A fontoskodó arckifejezése még így frissen ébredvén is felháborít. Hol a fenében vagyok?
Öltözni kezdek, csak akkor tudatosul bennem, mit is álmodtam. Hogy úgy mondjam, ragadok a boldogságtól…
Felkapom a puskám, majd a parancsnokhoz igyekszem. Halkan toppanok be, visszafogottan szalutálok, ahogy szoktam. Legnagyobb meglepetésemre Filipov százados is a helyiségben van. Mindketten zord arckifejezéssel bámulnak rám.
- Ő az, százados úr – mutat rám a parancsnok.
Felszalad a szemöldököm, ahogy a százados leemeli a tányérsapkáját a fejéről, majd lustán a hajába túr.
- Van ötlete, miért van itt, Basilevsky? – kérdi lassan, mintha legalábbis gyengeelméjű volnék.
- Gondolom, nem kitüntetni akarnak – billentem oldalra a fejem.
- Milyen vicces – kapja fel a fejét.
Hunyorogva nézek végig rajta. Bolsevista, kisvárosi tahó, aki a párttagok segge nyalásával kapaszkodott fel pár fokot a ranglétrán. Olyan, aki kiadja a tűzparancsot, de körül már nem néz. Állítom, fegyver sem volt még a kezében.
- Húzza ki magát, ha hozzám beszél! – ordít rám.
Kelletlenül leeresztem a puskám a lábam mellé, majd egyenesedek ki az óhaja szerint.
- Azt hiszi, mert hírhedt, bármit megtehet? Akármit?!
- Nem, uram – rázom a fejem.
- Kollaborálni a germán söpredékkel? Maga aljas dezertőr!
Kollab… mi?
Egy Tokarevet húz elő az övéből, a csövét a homlokom közepének támasztja.
- Itt helyben agyon kellene lőnöm, mint egy tetves korcsot!
Nagyokat pislogva nézek a parancsnokra. A tekintete hideg… jéghideg.
- Az egyetlen szerencséje, Basilevsky, hogy túl sokakat motivál!
- Uram – kezdek neki, de közbevág.
- Hallgasson, maga hazaáruló! – ordít rám, majd a pisztoly markolatával visz be egy jobbost.
Megtántorodok, térdre is esek. Köhögve kapkodok levegő után, a szívem őrült iramban zakatol. Veri a nyálát, mert elengedtem Dreschert? És a vezetők? Állítólag titkon szövetkeznek az ellenséggel! Őket miért nem hurcolják meg?!
- A büntetése halál, Basilevsky, de ezt majd a természet és a keblén melengetett náci barátai elintézik – vigyorog rám a százados.
Még egy utolsót belém rúg, azzal kisétál. Odakint szalutálnak neki, ahogy látom, majd becsukja az ajtót. Nyögve tápászkodok fel, és nézek a parancsnokra. A hideg tekintete mögött mást is látok. Csalódottságot. Elrontottam.
***
музыка
Már a negyedik napja fagyoskodok idekint. A büntetőosztag oszlopos tagja lettem. A feladatunk annyi, aknázzuk alá a havas területet, ahová a tankok érkeznek. Napi egyszer étkezünk, a szállásunk egy magunk által összetákolt sátor. Úgy alszunk, mint a tyúkok, egymástól alig pár milliméter távolságban. Azt várjuk, mikor fagyunk meg, mikor halunk éhen… mikor szakadunk darabokra.
Legnagyobb döbbenetemre Ivant is itt találtam. Csodáltam, miért nem láttam már sok ideje, a válasz egyértelmű. Elmondása szerint szembeszállt a századossal. Nem volt hajlandó tüzet nyitni a visszavonuló honfitársakra. Idáig süllyedtünk, idáig korcsosultunk. Pokoli dühöt érzek.
Nem vallottam meg a bűnöm, így legalább magam mellett tudhatom őt. Az egyetlen fogódzóm. Párban ássuk magunknak a gödröket, ahová elrejtőzhetünk a tankok elől. A feladatunk, hogy tapadó bombákat rakjunk a lánctalpaikra, megakadályozzuk az előrenyomulásukat. A parancs világos, már csak az nem tiszta, mégis mit gondol a vezetőség, hányan éljük túl? Ekkor bevillannak a százados szavai. Keserűn elmosolyodok. Választhatok. Vagy halálra fagyok, vagy egy náci lő agyon. Gratulálok, Basilevsky, öné a főnyeremény!
- Tankok! – rohan felém Ekk, az egyik legfiatalabb a sorunkban.
Ha jól emlékszem, azért küldték ide, mert szájalt a felettesével, a bajtársát védte. Hamar megtanulja, hol a helye… már ha túléli.
- Gyerünk, fiúk, adjunk a szemeteknek! – kiáltja Ghukov, egy egykori hadnagy.
A párok egymás mellé sietnek, a fehér ruhánk miatt tökéletesen beleolvadunk a hóba. Ivannal elrejtőzünk a lyukakba, amiket ástunk. Elég szűkös a hely, de elférünk. Észrevettem magamon, ha veszély közeleg, a puskám után kapok… de nincs puskám. Más gondom nincs is.
- Aknára vigyázni! – harsogja Hvorostovsky.
Ő még nálam is idősebb. Én csupán a második lehetek ebben is.
A tankok nemsokára megjelennek előttünk. Látom, ahogy a méretes csövük felénk fordul. Ivan megszorítja a karom.
- Ha ezt nem élnénk túl… - kezd neki.
- Túléljük – nézek rá.
Halványan elmosolyodik, nyoma sincs a haragnak, amit irántam táplált. Örül, hogy lát, örül, hogy az oldalán harcolhatok. Vagy fordítva.
Lenyúl a bombáért, ami a lábunknál van. Egyszerű tákolmány, ám mégis pokoli veszélyes. Ha egy ilyen a kezemben marad… még kiskanállal sem lehet majd összekaparni.
- Közelednek – les ki Ivan a hótorlasz mögül.
Bólintok, majd megmarkolom a bombát.
- Gyújtsd meg! – kiált rám.
Alig hallom, amit mond, olyan hangosan dübörögnek a lánctalpak előttünk. Meggyújtom, majd leguggolok, mikor Ivan lenyomja a fejem. Egy széles lánctalp süvít el a fejünk felett. A fogaim összeszorítva nézek fel, majd rugaszkodok el, ahogy elhúzott. A tank alsó részére tapasztom a bombát, majd újból leguggolok. Pár pillanat múlva a tank hangos csattanással adja meg magát. A nácik üvöltve törnek elő a lánctalpasok gyomrából, és rohannak minél távolabb a lángoktól. Ivan megemeli a fegyverét, céloz, lő. Elvéti. Újra céloz, újra lő. Ezúttal talál.
- Szép lövés – vigyorgok rá.
Rám emeli a tekintetét, majd célba veszi a másik rohanó náci kutyát. Ezúttal egyenesen fejbe lövi.
A többi menekülő már nem ilyen szerencsés. Az egyik aknára lép, cafatokra szaggatja a detonáció. A szervei a társára fröccsennek, aki üvöltve próbálja leszedni magáról a rajta csüngő beleket. Őt én szabadítom meg a kínjaitól. Szíven lövöm. Ezért kértek keresztet? Ezért? Dolgozzatok meg érte, kutyák!
Hamarosan fegyverropogástól lesz hangos a környék. Ivannal előmászunk a rejtekeinkből, és a többiek felé próbálunk araszolni. Tankroncsok mögé bújva tüzelünk, a vér őrült tempóban száguldozik az ereimben. Sokan vannak… nagyon sokan. Legalább tíz tankot számolok. Valahonnan leszakadhattak. Tekintve, hogy maroknyi csapat vagyunk, csak csellel győzhetünk.
- Elterelem őket az aknák felé – fordul felém Ivan.
Mielőtt kivágódhatna a tank mögül, elkapom a karját.
- Megőrültél? – üvöltök rá.
- Teljesen – vigyorog rám, majd rohanni kezd.
Ostoba!
Ahogy Ivan kiront a roncs mögül, egy tank már fordul is, hogy a lánctalpaival agyonnyomja. Az imént láttam, ahogy egy bakát belepasszírozott a friss hóba. Hunyorogva fixírozom Ivan hátát. A hó hirtelen esni kezd, a szél süvítve mar az arcomba.
Egyre közeledik Ivan felé a lánctalpas. Lélekszakadva rohan, egyenesen az aknamezőbe. A géppisztolyom markolva nyújtogatom a nyakam. Hirtelen golyók csapódnak a fejem mellé. Ijedten kapom oda a tekintetem. Nácik tüzelnek rám oldalról. Morogva irányítom feléjük a fegyverem, és lövöm szitává őket.
Új állást keresek, ezért magam is követem Ivan példáját, kirontok a tank mögül. A távolban épp robban egy, ám ez cseppet sem érdekli a többit. Egy utánam fordul, amiért pokolian be is szarok. A sánta lábammal nem vehetem fel a versenyt… még egy egészséges ember sem futhat le egy kibaszott tankot!
Térdig süppedek szinte a hóban, alig tudok elfutni a hernyótalpas elől. Látom azt a láthatatlan vonalat, amit képzeletben húztam. Nagyot lépek, egyenesen az aknamező határára. Nem állhatok meg, nem szabad! Hazaárulással vádolnak, nácibarátnak neveznek!
Egy, kettő, három, ugrás, Basilevsky! A harmadik lépés után elrugaszkodok, és végiggurulok a lejtőn. A tank hatalmasat robban, ahogy utánam gurulna. Lihegve nézem, ahogy a darabjai szétszóródnak, a belsejéből pedig Fritzek ugrálnak ki. Pár jól irányzott lövéssel le is terítem őket. Szuszogva teszem le a fejem, majd tápászkodok fel. A karom egy testbe ütközik, ahogy felállnék. Meglepetten kapom a fejem oldalra. Ivan fekszik mellettem. Elönt a harag és a rémület.
- Ivan! – ordítok rá.
Parancsszóra nyitja ki a szemeit, nekem pedig egy hegy gördül le a szívemről. Megigazítom a fejemen a sisakot, amit legszívesebben öreganyámra húznék, majd felnyalábolom Ivant.
- Nem itt fogunk megdögleni – nyögöm.
Nem hagyom, hogy a fagy kicsipkézze az arcom, mielőtt a farkasok felfalnak. Nem itt fogok meghalni, nem fog egy tank szarrá lapítani!
Magam után vonszolom Ivant, de így is majdnem seggbe lőnek.
- Basilevsky! – hallom egy német szájából a nevem.
Rémülten kapom fel a fejem. Ezek meg honnan…?
Tüzet nyitnak. Annyi időm marad csupán, hogy újból lebucskázzak egy lejtőn, és begörgessem Ivant egy általunk ásott lyukba. Miattam nem fog ő is meghalni. A géppisztolyom markolva kezdek el rohanni. Hallom, ahogy megindulnak utánam. Ezek szitává lőnek, ha megállok… ha nem, akkor is.
Ügyetlenül bukdácsolok a hóban, a legnagyobb szerencsém, hogy ők is. A ruházatuk nem megfelelő, vacognak a hidegtől, ezért nemigen találnak a közelembe. A golyók sikoltva süvítenek el a fülem mellett, pattognak le a környező köveken, amik vakond módjára bukkannak elő a hó alól.
Egy kisebb erdő van előttem, sűrű fenyves, magas fák. Ha eljutok odáig… ha eljutok.
Úgy érzem magam, mint egy farkas, akit üldözőbe vettek a vadászok, mert túl sok bárányt lopott. Pedig csak a túlélése miatt ölt. Csak a túlélés miatt.
Berontok a fák közé, a lábam pokolian lüktet. Minden reményem a Sorshoz fűződik. Remélem, még mindig megmaradtál szovjet pártinak, barátom.
Was kann ich tun, Drescher? - Mit tehetnék, Drescher?
Möchtest du meinen Tritt küssen? - Szeretnéd megcsókolni a lábnyomom?
Conrad:
- Was kann ich tun, Drescher?
Majdhogynem fújtatok, kérdése hallatán, megremeg a bensőm arra a gondolatra, hogy bármit megtehet velem. A jéghideg szél érintése az égett bőrömön lassan de biztosan enyhíti a kínt, de a mellkasomban szétáradó hűvös, csípő érzés megremegtet. Koszos mancsába szuszogok, legnagyobb riadalmamra közelebb hajol, próbálnék elhúzódni, de képtelen vagyok rá, tökéletesen sakkban tartja a testem. Átvillan az agyamon, hogy most elharapja a torkom.
- Ha megnyikkansz, megölnek – dörmögi a fülembe halkan, mintha közvetlen közelről kopácsolnának mellettem a falon, úgy hasít belém kimondott szavainak jelentősége. Ezer és egy oldalról lőhetnek agyon. Gombóc gyűlik a torkomban, fájó és karistoló érzés szalad végig a nyelőcsövemen.
Undorító kezét elvonja végre rólam, ujjainak szorítása megszűnik a nyakamon, viszont a helyébe a saját felsőtestét nyomja, szinte nekipasszíroz a falnak, a közelségétől egyszerre támad rám az undor és a rettegés. Csaknem az ölembe ül, úgy szegez a földhöz és a repedt betonhoz és magasodik fölém, hogy szinte a teljes látóterem, sőt, minden gondolatomat a jelenléte tölti ki.
- Möchtest du meinen Tritt küssen? – ahogy kivillannak a fogai, mintha egy kutya acsarkodna rám, hogy fogait megmutogatva kijelentse, hogy Ő a főnök. A gyűlöletes kérdésre felkapom a fejem, az indulat csupán forró fújtatásként tör fel belőlem, mire megrázza magát.
- Megalázó, Drescher? – fogja közre az arcomat, próbálok kihúzódni belőle, mikor látom, hogy vészesen közel hajol. Gyűlölet horgad fel bennem, a szívem a fülemben dobol, bal kezem megállíthatatlanul, őrültként viselkedik az oldalamon.
– Újfent én mentem meg a koszos életed – súgja a számra, megborzongok, iszony és utálat fog el tőle. A szemei acélosak, de nem hidegek, szinte magukba szippantanak, csak az arcát tudom nézni. Nem akarom látni az arcát. A mesterlövészek távol vannak egymástól. Sokszor nem is látjuk egymást, úgy ölünk. Nem kell a személyes jelenlét. Semmi sem kell. Semmit sem akarok tudni a másikról. Megölni. Akarom.
Felkuncog a reakcióimra, élesebben nyilall belém a levegő, amit beszívok, fejét oldalra billenti, mint egy medve, mikor szólnak hozzá, csak nem érti.
- Lógj meg, szerezz fegyvert és akkor gyere vissza, ha méltó leszel a harchoz – csíkká húzódnak a szemei, jobb kezem körmei a vértől iszamos földbe mélyednek, ahogy a mérgem és haragom összecsap a kétségbeesés, félelem fölött, leteperve azt.
- Ne felejtsd, figyellek! – emeli meg figyelmezetésképp a puskáját és végre lemászik rólam. A testem fellélegzik, de olyan, mintha egy mázsás, tüskékkel kivert szögesdrót gombócot nyomott volna a mellkasomba. Szúr, éget, csíp, mar. És ez nem a sebekből áradó fájdalom.
A megalázottság, a teljes tehetetlenség úgy marcangol, mintha széttéptek volna. Szétveti a mellkasom a düh, a gyűlölet és a cselekvőképtelenség. Neki akarok menni. Addig verni, míg az a vigyor szét nem szakítja az arcát, addig ütlegelni, míg a kuncogás ki nem kaparja a gégéjét. Nem elégszem meg egy lövéssel. Hosszú, kínzó elégtételt akarok. Hogy a lelke is belevesszen. Az ép elméje. Az akaratereje.
- Halottak!
Visszapillant rám, csak döfni tudok a tekintetemmel. Elmosolyodik, látom, ahogy a Sors már ronccsá tette a testét. A lelkét és az idegrendszerét is tönkre fogom tenni. És mikor már rongyként fog vergődni, és könyörög, hogy öljem meg…
Felnyögök, ahogy megpróbálok feltápászkodni, belekapaszkodom a szuka testébe, lerángatom róla a ruházatát. Megremegnek a mellei, ahogy lenyúzom róla az egyenruhát, felvágott torka vörösen ásítozik. Lángol a testem, mintha lázam lenne, megérzem a saját égett ruhám és hajam bűzét, kínkeservesen öltöm magamra a kabátot ültő helyemben. Lépések, mindenhol. Szinte visszhangzik az alig három méter átmérőjű kis utca, ahogy a vele merőleges utcákban menetelnek az oroszok. Gyilkos forróság lepi el az agyam és a látásom, zihálva támasztom a homlokom a falnak, hogy hideg érje a testem.
Nagyokat nyelek, ami iszonyatosan fáj, könnyek szöknek a szemembe az erőlködéstől, ahogy négykézláb megpróbálok elérni Litz fegyveréhez és a nőéhez. Ki ez a ringyó? Odébb taszítom, hogy ne legyen útban, csupasz karjai világítanak a romok között. Elfog a vágy, hogy sebeket lássak rajta. Hogy megsebezzem. Hogy felkarcoljam a húsát. Nem vágyom a melegére. Már nem.
A tankbéli élmények miatt a jeges szélnek és a szállingózó hóesésnek csak örülni tudok, egy marék havat fogok és a nyakamra tapasztom, hogy hűtse a kínzón lüktető, égető érzést. Öklendezek, ahogy felegyenesedek, a hányás elkerülhetetlen. Idegesen, remegő kezekkel törlöm meg a számat, vonom össze magamon a szovjet kabátot, tántorogva indulok meg.
- Hé! Jól vagy?
- Da* – préselem ki magamból, hallom, ahogy közelebb lépdel. – Ostav' menja v pokoe!*
Káromkodik, de végül otthagy. Fellélegzek, a gyomorsav maradéka marja az amúgy is felkarcolt torkom, könnyek szöknek a szemembe. Szerencsém, hogy olyan rekedt a hangom, hogy nem veszi észre a német akcentust.
***
Meglepnek bennünket az oroszok, több tankunkat felrobbantják. Az egyik belsejében forgatom a löveget, ahogy az egyik fedezékükre célzok.
- Feuer frei!*
Elsül, újratöltök, ordítás és kiabálás, a tankon bőszen kopognak a golyók, hátulról parancsot ordítanak, engedelmeskedve fordítom meg kilencven fokban a csövet. Pár másodperc múlva tüzelünk is. A lyukakon a szél süvít be, nem nézelődök, de a ruhám alatt pont az érzékeny területeket éri a hó.
- Kifelé, segítsünk! Los! - kimászok én is a tankból, a hónom alá szorított fegyveremmel azonnal elkaszálok egy menekülő oroszt. Figyelnem kell hová lövök. Kevés a lőszer, átszaggatni az értékes ruhát kár. Még én is felvehetem. Kidől a tőlem balra levő katona, testével lesodor a hóba, együtt gurulok a hullával a lejtőn, hátamra esek, látom, ahogy megállíthatatlanul omlik rám a teste, de nem moccanok.
Nem.
Maradj.
Ehhez értesz. Ezt hasznosíthatod. Mégha a Mauser nincs is nálad. Lehunyom a szemeimet. Mozdulatlan maradok, holott a hó olyan hideg, hogy tűzforró. Zihálásom elnyomja a frissen megölt test neheze, a mellkasom ha akarna se emelkedhetne magasra. Hallom a fegyverropogást, az ordításokat, elrohan mellettem valaki, de nem áll meg. Mintha húzná a lábát. Vagy a társát. Nem lesek ki a szemhéjam alól, nem akarok lelepleződni. A pánik tévképzeteket generál, még belém lőne, még ha hallucinációnak is hiszi.
Elcammog, a hó ropogását elnyomja a folyamatos robbanás.
Az arcomra hideg hópelyhek szállingóznak, feltámad a szél, mintha le akarná kanyarítani az orrom a helyéről, ahogy a sál lentebb csúszott rajtam. Szereznem kell egy szemüveget.
Gyávaságnak hinnék, ha magamfajta találna rám. Ez csak stratégia. Hullának tettetni magam nem biztos, hogy életbiztosítás. De jelen esetben a legjobb ötlet, ami megfordult hirtelen a fejemben. Hányszor csináltam már ilyet? Számtalanszor. Bújtam már meg bajtársaim teste alatt. Lógattam ki a felsőtestemet emeleti ablakon, hogy azt higgyék, ártalmatlan tetem vagyok csupán. A rejtőzködéshez értek. Az alkalmazkodáshoz. Az elbújáshoz.
Az alattomos vadászathoz.
Megremeg alattam a jeges föld, a rajtam levő test lassan hűl ki, holott eddig piócaként szívtam magamba a melegét, hogy kompenzáljam a fagyott göröngyök leheletét a hátam alatt. Olyan vastag a hótakaró, hogy ki sem látnék mögüle, ha kinyitnám a szemem.
Eszembe jut Basilevsky, ahogy Ő is ugyanígy nehezedett rám.
- Herr Drescher!
Legszívesebben üvöltenék.
- Herr Drescher! - rántja le rólam valaki az oroszt. Felocsúdást színlelek, de mikor meglátom, a kövér hadtápost, akit mellénk soroltak be, lelököm magamról segítő kezét, miközben feltámogat. A francba. - Jöjjön!
Megyek.
Előttem fut, tökéletes pajzs, mögé húzódva haladok, élő torlaszként használom testét, miközben oldalról fedezem párosunkat. Kilesek mögüle, épp egy égbe szálló katonát látok, aki épp elemeire robban szét. Visszahúzom a fejem Krekker mögé. Fuss csak disznó.
Épp három oroszt iktatok ki négy golyóval, bosszankodva a pazarláson, mikor:
- Basilevsky! - hallom meg az egyik katona szájából a nevet, aminek hallatán azonnal arra rántom a fejem, amerről a kiáltás érkezett. Meglátom bicegő alakját a hóesésben, mint egy jegesmedve, gördül alá a lejtőn. Utána iramodok, nem foglalkozom azzal, hogy hol a helyem és mi a beosztásom. A géppisztolyom végével orrbavágok egy nekem rontó oroszt, felüvölt, ahogy félresöpröm, mint egy szúnyogot. Elmarja a lábam iszonyatosan ordítozva, elesek a hóban, válaszul úgy képen rúgom, hogy hátranyaklik a feje.
- Nehm... - szörcsög, fogai helyéről vér ömlik a latyakos, fehér földre, ahol kifordult fekete földgöröngyök gombákként sötétlenek előtte. Maga alá húz a bokámnál fogva, a sebemre szorít, amitől felkiáltok. - Hagyd, te mocskos náci!
Összeszűkítem a szemeimet. Ismered? Nos, ebben az esetben... Rámászok, két kezem a nyakára szorítom, kikerekednek a szemei, fullákolni kezd.
- Dresch... Dresch... Dresch...
Nem szorítom tovább, ellilult kezeimen meg sem értem ujjai maró érintését, ahogy le akarja tépni a kezem a torkáról. Tartom az intenzitást, hogy tudjon beszélni. A hátunk mögött felugatnak a gépfegyverek, folyamatos ropogás, tank csilingel el zörgő talpain a hátunk mögött, lövege elfordul rólunk, ahogy látja, hogy biztos kézzel tartom a helyzetet.
- Honnan ismersz? - nyomom be hüvelykujjam szinte a gégéje alá, oroszul kérdezve. A közelben gránát robban, de biztosan tartom magam a testéhez. Lassan távolodnak el tőlünk, pár szakasztársam idekiált, hogy minden rendben van-e.
- Alles in Ordnung!* - kiáltok vissza, a vállam fölött átvetve, majd visszafordulok az oroszhoz, akinek a saját vére lassan az orrába folyik, alig kap így levegőt. Ismerős. - Sprich!*
- Hagyd... hagyd Basilevskyt...
Összeszűkítem a szemeimet, válaszul arcon köp. Nem vagyok olyan ennyire alantas, de eljátszottam egy pillanatra a gondolattal, hogy visszaköpök. Nem alacsonyodom le a szintjére. Vidéki orosz paraszt. Erősebben vágom neki a fejét a hótorlaszhoz.
Azt akarod mondani, hogy túl sokat szenvedett eddig? Igen? Nézz rám. Hol a puskám? Hol a címem? Hol vagyunk most? Ez nem a sztálingrádi csata! Ez egy erdei kis túra, a legalantasabb mocskos buckalakókkal, veletek!
Oldalra fordulok, látom, ahogy a tankok megtorpannak, a távolban egy épp feketére sül, az aknamezőn. Aknákat telepítettek mindenhová. Vigyáznom kell, merre lépek. Tekintetem az erdő felé kúszik. Sántít. Hosszabb nyomokat fog hagyni, a hó még annyira nem esik, hogy egy órán belül betakarja. A szél viszont fúj. Nem adom a farkasoknak. Én fogom megölni.
Visszafordulok az oroszhoz, látom, ahogy közvetlenül a szemeimbe néz.
- Soha nem fogom hagyni - kikerekednek a szemei, ahogy választ kap fullákolására, nyöszörgésére, még egy pillanatra ellenkezni is elfelejt. Elnyílik a szája. - Amíg él.
Leszállok róla. Elájult a szorításomtól, nincs vele több dolgom. Golyót nem pazarolhatok, maradt az áldásos kétkezi munka. Régen harcoltam már így. Sőt. Sosem. Mind gyakorlat volt. Annak a nőnek a nyaka is az első élményem volt.
Fázósan mozgatom meg jobb kezem ujjait, hogy életet leheljek beléjük. Különös, amióta veszettül remeg bal kezem a lelkiállapotomra hangolva, nem igényel annyi törődést, annyi meleget, mint a jobb. Orosz lőtte át, oroszként viselkedik. Tűri, elviseli a hideget.
- Alle! Zusammen! Los!* - látom, ahogy egy tankot fordítanak együttes erővel az oldalára, hogy mentsék, ami menthető. Persze, majd sikerül is nekik a több tonnás harckocsit felbillenteni. Valakit úgyis ki fog passzírozni. Milyen szégyenteljes lehet így meghalni. A szakaszvezető utasításokat oszt ki. - Du! Bleib hier! Drescher! Komm!*
Szót fogadok, odasietek a hóesésben, maga mellé állít, úgy dirigál tovább.
- Mindenki felöltözik! Hamar-hamar! Kellner, kapja fel a ruszki kabátját, ha felsője nem sérült nagyon, azt is öltse fel! Haladjon! Ulrich! - dörren rá egy fiúra, alig tizennyolc éves. A szakaszvezetőt a fiára emlékezteti, ahogy én is. Ezért vagyunk mind a ketten szorosan a seggéhez rendelve. Ami feszélyez. Zavar. Korlátoz. Blokkol. Idesiet hozzánk, felbukik az egyik tetemben, arca a frissen esett hóba mártódik. Elfordulok a vezetőtől, ruha után nézek én is.
Viszonylag ép testet találok, fejbe lőtték, így kabátja sértetlen, csak a válla véres, elviselhető. Mielőtt lehajolnék, körülnézek a távolban. A mellkasom jobb oldala lángol, bal kezem ráfektetem, ahogy leereszkedem, hogy kihámozzam a vastag, fehér szövetkabátból. Magamra húzom, a fekete kabátom alatt nekem se sok minden van. Csak a tegnapelőtti farkasbőr...
Felegyenesedve szinte húzza a tekintetem a lejtő alján a zöld fenyőerdő. Behúzom magamon a ruhát, a fekete sapkára felkapok egy fehéres sisakot, egy szétroncsolt testtől. A sálat mélyen az arcomba húzom, az iszonytatóan metsző szél szinte darabokat farag le az arcomból, mint valami smirgli papír. A szemeim viszont érzem, ahogy kiszáradnak a hideg, éles széltől, szaporán kell pislognom. Beburkolom magam, pár percig várok, míg felmelegedik rajtam a ruha és végre elmúlik az izzó, jeges érzés. A friss seb a mellkasomon viszont lüktet. Belenyúlok a zsebembe, rögtönzött szíjat generálok a fegyverre, hogy a vállamon lóghasson. Szabad kézzel nem tudok menni.
Visszafordulok, ideiglenesen tábort verünk, nem pazarolhatok sok időt. Megkeresem a disznó Krekkert. Van nálam valami, amiért cserébe odaadja a kését. De mielőtt odaadnám… Önző mód török le belőle egy sort, rágom el, egy kockát a zsebembe teszek. Úgysem fog megolvadni. A gondolatra kínos félmosoly kerül az arcomra. Megolvadni… Az orosz fronton…
Mikor odaadom neki a fél tábla csokoládét, vadul habzsolni kezdi, felém löki a kést. Idióta. Az egyetlen fegyver, amit sem tűz, sem víz, sem hó nem tehet tönkre. Az egyetlen megbízható társ. Basilevsky vadászkését a csizmámban tartom, nehogy az éjjel meglopjanak, mint Burgot.
A vad hóesésben elnyel a fák árnyéka, ahogy besétálok az erdőbe.
Nem adom a farkasoknak.
Sosem fogom hagyni. Amíg él.
***
Mélységes csendben lehetetlen haladnom. A hó megállás nélkül ropog a talpam alatt, de szerencsém, hogy Basilevsky teste nehéz, súlyos. Mélyebb nyomokat hagy, amiket nehezebben tüntet el a természet. Szimatoló kutyaként követem a jelzéseket, amiket maga után hagyott. A fehér kabát most éjjel rikít, de a hó viszont a Hold miatt úgy csillog, mint valamiféle földi tűzijáték. Osonok a fák között, a nyomokat követve.
Lehajolok egy méretesebb lábnyomnál, belenyomom az ujjam, hogy lássam, mennyi friss hó telepedett rá. Öt centi. Fél órája járt itt. Nem lehet annyira messze.
„Möchtest du meinen Tritt küssen?”
Ökölbe szorítom az ujjaimat, a szemeim a fák közé villantom. Ha besűrűsödnek a fák, nem lesz alattuk hó, mert felfogják a tömött ágaikkal. Akkor viszont le kell vennem a szovjet kabátot, hogy a fekete egyenruhámmal beolvadhassak. Biztos Ő is kikerüli. Tekintetem elréved két oldalra, ahol viszont már nincsenek nyomok. Nem kerülte ki. Feljebb húzom a sálat, hogy jobban fedje az orrom és az arcom, ahogy felegyenesedve, vadászként követem tovább.
A fehér ancúgban úgy érzem magam, mint egy báránybőrbe bújt farkas.
Vajon Basilevsky tudja-e, hogy minket farkasokként is szokás emlegetni?
A némaság iszonyú. Mintha valaki ráült volna minden hang forrására a méretes farával. A szél ordít fel néha, sikoltozik a fák ágai között, de lassan azt is elnyomja a fák sűrű kuszasága.
Ritkásabb terephez értem, itt már térdig ér a hó, a kölcsönkapott késsel a fák kérgébe jelzéseket teszek, fejmagasságban. Hm. A medvék is így jelzik territóriumaik határát. Aki a legfentebb tud hasítani a fába, az a jogos birtokló. Felhersen a fa, ahogy megvágom.
A hó olyan intenzitással hullik, hogy alig látok el tíz méternél tovább, ami meglehetősen feszélyez. Basilevsky nyomát talán öt perce veszítettem szem elől, amiből azt a következtetést vontam le, hogy felismerte, hogy követik. Lejjebb ereszkedem a hóban, hogy csak a sisakom és a szemeim látszódjanak ki. Szinte belehajtogatom a lábaimat az izzó forróságba, ami fehéren ölel körül. Pár nappal ezelőtt talán sírva is fakadtam volna, annyira örültem volna neki. Ennek a kellemes hűsnek az érintéséért képesnek éreztem magam arra, hogy öljek.
Valahol megreccsen a fák ága, lassan fordulok a lopott sisakkal a fejemen, ahogy meglátom az egyik fa tövében, a hóban, hogy valami mozog. Fentebb emelem a kezemben tartott kést. A fagy úgy rágja át magát a ruháimon, hogy borzongás rohan végig rajtam. Fázok. Kegyetlenül. De ennél nagyobb irtózat mégis van. Hogy engedem magam leteríteni.
Soha.
A mozgás felerősödik, a valami közelebb jön a hóban. Nem moccanok, várom, hogy közelebb jöjjön. Engem már farkas nem tud megijeszteni, azok után, amin keresztül mentem. Atyámfia.
A másodpercek szinte óráknak tűnik, mikor előttem alig két-három méterrel megtorpan a valami. A szinte orrig érő hóban semmit sem látok, túl erősen esik, a szél is az arcomba hordja a szúrós hópelyheket, a térdem úgy érzem, mintha szilánkosra fagyna. Egy pillanat alatt vág át az agyamon a tetterő, átugrom a maradék pár lábnyi távolságot és vetem magam a földön mocorgóra. Első kézből kapok egy meglepetés-jobbost, hátravágódok a hóban, de nem várom meg, míg rám mászik. Látom, ahogy Basilevsky medveként magasodik ki a hóból, meglepett arcán és az ütésre tartott fegyveréből észreveszem, hogy mást várt.
- Farkast vártál talán? – ugrok neki, a csizmám kemény orrával nem felejtek el a fájós lábába rúgni, hogy tisztességtelenül megnöveljem a nyerési esélyeimet. Agyonverne, ha nem játszanék rá a fájdalmára.
Felordít, elmarja a nyakam, de hátraesünk a hóba, könyökömmel nem felejtek el a mellkasába mélyedni, eltalálva a régi zúzódásainak helyét. Késlekedés nélkül veszem elő a gépkarabélyt, majd annak vízszintes felével a torkának dőlök. Két kezével ellentart, szinte az összes súlyom és a mellkasom totális fedésével nyomódok a puskára, hogy rászorítsam a nyakára, bal lábammal az ágyékára ügyelek, hogy sakkban tartsam. Erőben Ő a több, fújtat, ahogy próbálja visszatolni a fegyvert, még jobban ránehezedem, combjaimmal immáron az oldalát szorítom, hogy az emlékezetből felelevenített zúzódások helyét nyomás alatt tartsam. És hogy ne akarjon átfordulni.
Az Mp44 magában hat kiló körül mozog. Én úgy hetvenöt. Kerekítsünk. Nyolcvan kilót kell kinyomnia. Képes lenne rá, ha nem szorítaná össze a szemeit a fájdalomtól és zihálna úgy, mint egy kivert kutya.
Mélyen a szemeibe nézek, az egész mellkasom megfeszül a hihetetlen erőpróbától, érzem, ahogy szétválik rajtam mind a két kabát és a jeges szél befúj a meleg szövetek alá. Összepréselem a szám, ahogy érzem, hogy a tegnap előtti karmolt sebem kifakad és a vér végigfolyik rajtam. Felsziszegek, térdeimet mélyen a bordáihoz illesztem. A forró leheletünk ködös hurrikánként kavarog közöttünk.
- Nem bírod kitartani! – szinte mennydörög, könny csordul ki a szeme sarkából, ahogy a sérült lábához vonom az enyémet, taposásra készen.
Igen, erősebb vagy nálam. Ezerszer.
A távolból farkas vonyítás üvölt fel, megrezzen a szám sarka, ahogy látom az arcán, hogy felismerte a hangokat. Jönnek. Érzik a vérszagot és a lenyúzott farkasbőrt az enyémen.
- Du hast Recht* – taposok rá a lábára, könyörtelenül végig a szemébe nézve, válaszul felordít, de úgy arcon vágom a puska tusával, hogy elernyed alattam. Zihálva mászok le róla sebesen, nem akarok többet hozzáérni, mint amennyit muszáj. Összehúzom magamon a kabátot, megnézem a karom nyomot, átütöttek a kötésen a vöröslő csíkok. Remek.
Elkapom Basilevsky karját és ernyedt testét szinte kínok kínjával, de átráncigálom a térdig érő hóban, arra, amerről jött. Legalább annyit megtett, hogy kifeküdte az utat félig-meddig.
Az egyik fának támasztom, a feje előre billen a vállamra, amit fel is rántok, hogy visszatuszkoljam a fejét vagy legalábbis kikaparjam a nyakamból, de csak nem hagyja. Aléltan sem hagyod, mi? Megcsap az izzadtság, a vizes ruha és haj szaga. Nagy nehezen sikerül a karjait hátrahúznom, kifeszítve a nagy testét a fához, a puska szíját leoldom, hogy a kezeit összeköthessem a gyantától ragadó fakéreghez. Megérzem a fenyő kesernyés, üde illatát. Észrevétlenül szippantok belőle mélyet, jólesőt. Hiányzik a cigaretta.
A hófúvás valamennyire enyhül, a hópelyhek változatlanul kavarognak össze-vissza.
Jól megrántom, a szíj ráncolja, gyűri a bőrét a csuklóján. De nem sebzi fel. Hacsak nem rángatja. Márpedig rángatni fogja. Visszafordulok hozzá, hogy elvegyem tőle a fegyvereket, ahonnan elhúztam, otthagyom egy kicsit, hogy kiássam a hóból az elejtett géppisztolyt. Elé térdelek, hogy átnézzem a ruházatába rejtett dolgait. Étel, kés, parancs, bármi jól jöhet. A lábaival kezdem, a bakancsába is belenyúlok, fel a lábán, a zsebét forgatom ki a kabátot félrehúzva, belesiklatom ujjaimat az egyik helyen felszakadt bélésbe. Semmi. Kigombolom a kabátot, végigtapogatom a mellkasát, mikor valami zörgős válaszol és egyidejűleg a feje is megmoccan.
Felemelkedik a sisak és vele együtt a feje, látom, ahogy hunyorog, biztos nem esett neki jól. Nekem sem volt leányálom, mikor nekem esett a csatornában. Kikerekednek a szemei, ahogy meglát maga előtt és látja, ahogy fekete kesztyűs kezem a mellkasánál matat, mélyen a kabát alatt. Kiveszem a papírt, futólag érintem csak a bőrét, ahogy kihúzom a szövet alól. Előtte guggolva hajtom széjjel, majd mikor a dátumot és a helyet meglátom, visszanézek rá.
Elmosolyodom.
Holott semmi szórakoztató nincs. Csak úgy. Minden előzmény nélkül. Egyszerűen odakanyarította valami az arcomra, magam sem tudom miért. Előveszek egy doboz gyufát, pár másodperc múlva a szélnek köszönhetően szinte elporlad a kezeim között a papír. Elkapom az arcát egy kezemmel, szinte csücsörít, ahogy összehúzom rajta a húst és a bőrt. Be kell hogy valljam, a fekete bőrkesztyű jól mutat a fehér sisak és az arca kontrasztjában.
- Ha emiatt kímélted meg az életem – kezdem lassan, kutatom a tekintetét, a mosoly fokozatosan tűnik el az arcomról. – Akkor még ötször, hatszor is muszáj lesz.
Csak azért, mert „gyerekem” van, úgy gondolta, hogy hadd menjek? Mert „családapa” vagyok? Ki tudja hány „fiam” és „lányom” van München szerte.
- Ha lesz még alkalmad.
Zihál, liheg, a szél besüvít a ruhájába, ahogy szétnyitottam rajta a kabátot. Ép lábával gáncsolásra vetemedik, könnyedén lépem át a lendülő bokát. Rángatja egy ideig kötözött kezeit, de nem jut vele sokra, így felhagy vele. Hullámzó mellkassal mered rám, úgy figyel rám, mint ahogy én rá. Napokkal ezelőtt. Most te vagy az enyém, Basilevsky. Milyen érzés lehet? Pontosan tudom.
Benyúlok a saját ruhám alá, a nedves kötésre nyomom az ujjaimat, majd kihúzva a vért az arcára kenem. Elhúzza a száját, undorodó hang törik fel a húsos, repedezett ajkak mögül, próbálja elhúzni tőlem a fejét, de kicsi a mozgástere, lehetetlen.
- Jó meleg – döfök vissza a kényeskedésére, egy héttel ezelőtti szavaival. Nem sokan lehetnek kitüntetve azzal a keggyel, hogy egy árja a vérét az arcára keni. És még él. És önként csinálja.
Neki köszönhetően fáj még az a kevés érzelem kimutatása is, mint a mosoly.
- Mi a francot akarsz?!
Újra hallani lehet a farkasordítást, de ezúttal válaszként a kérdésére.
- A németet farkasként jellemzik. Az orosz a medve.
Hogy megeredt a nyelvem.
Ruganyosan egyenesedek fel guggolásból állásba, benyúlok a kabát alá és némi vesződség árán, de kihúzom a tegnap előtti farkasbőrt a ruhám alól. Büdös, mert képtelenség volt rendesen előkészíteni ilyen körülmények között. Az ölébe hajítom. Felkapom a fegyverét is, elindulok jobbra, a fák között, otthagyva a fenyőnél kikötözve.
- Meglátjuk, hogyan bírsz el az enyémekkel – fordítom félig hátra a fejem, majd előre vonva elsietek a fák között. Biztos helyet kell találnom magamnak, egy fát, amire felkapaszkodhatok.
- Drescher!!! – hallom a kiáltását, miközben a lombokat nézem. Ez jó lesz. Alig teszek pár lépést, mikor megbotlok valamiben, ha nem lenne ott a fa, nyilván arccal előre estem volna a hóba. Tartva attól, mi vár rám a hó alatt, a lábfejemmel emelem meg a kemény valamit. Egy puska csöve sötétlik ki a hóból, azonnal az agyára marok, hogy kihúzzam.
Egy AVS-36. Avtomaticheskaya Vintovka Simonova. Megremeg a bal kezem, ahogy felemelem. Nincs rajta bajonett, viszont van rajta egy ütött-kopott távcső. Hihetetlen kis számmal készítették az oroszok, állítólag sokszor beragadt a folyamatos használattól, ezért jobbár büntetés volt egy ilyen fegyvert kapni. Hát nem rohamozásra kellene használni. Nem tudom melyik érzés a rosszabb. Az, hogy most egy orosz puskának örülök ennyire piszkosul, vagy az, hogy rögtön el is feledtem a Mausert. A nyomába se érhet.
Ki kellene próbálni.
Újra hallom a nevem, a farkasüvöltés közeledik.
Átjár újra a régen érzett vad izgalom, a bizsergés, a vadászösztön. Szinte átforrósítja átfagyott tagjaimat, mintha elöntene valami elementáris erő. Istenem, de hiányzott!
Teszek pár lépést, viszont megint keménybe ütközök és felemelném, egy lila kezet látok meg, undorodva ugrok hátrébb, de mikor megint valami nagyobbra rálépek, felkavarodik a gyomrom, akaratlanul is az érintetlen havat nézem magam előtt.
Inkább sietve, pánikolva felkapaszkodom a fára, és bár a tüskék felsebzik a kezem és a kabát is megsínyli a tüskés fogadtatást, de beakasztom a lábam az ágak közé. Gyorsan nekilátok átnézni a puskát, a bal kezem remeg, mint a kocsonya, de ettől függetlenül jobb kézzel is megnézem, hogy van-e benne lőszer. Találok is, összesen ötöt, a maradékot kilőtte az a szerencsétlen, aki odalent fekszik. Nem tudta értékelni. Vagy csak azért vagyok teljesen oda, mert végre, végre rendes puskát tarthatok a kezemben.
A távcsőbe nézek, egészen tűrhető, vannak rajta karcolások és a jég is belefolyt kissé, de lehet, hogy a test alá volt szorulva, így némileg védve volt. Ráadásul lövéshez még mindig jó lehet.
Bizalmatlan vagyok, hogy orosz. De egy próbát megér.
Felemelem, bal kezem remegése egy pillanat alatt marad abba.
Érzi, hogy valami olyan van a kezében, aminek érintésekor nem lehet hiba. Belelesek a távcsőbe, az irányzék csálé. Előkapom Krekker kését, gyakorlott mozdulatokkal igazítom ki, hogy valamennyire pontos legyen. Nem lesz tökéletesen precíz, mint a Mauser volt. De fejre és szívre lehet vele lőni, felesleges már azon gondolkoznom, milyen szépen legyen elválasztva a két szem, ha lövök. Újra belenézek, valamennyire már rendben van, tűrhető.
Addig-addig szórakozok vele, míg végre meglátom Basilevskyt, ahogy a kötelékeivel vergődik.
Biztos már látja a farkasokat. Azok pedig a halott társuk bundáját az ölében, érzik a vérem az arcán. Mert ismerik már, találkoztunk. Mikor ránk rontottak az egyik éjjel és nem a tankokban feküdtünk le, hanem mindenki kint őrködött. Azóta már bennük alszunk vagy körülállítjuk őket, mintha valamiféle szekérvár lenne, csak tankokból. A kis körben zsúfolódunk össze, kapunk parancsot és eligazítást.
Basilevsky üvölt, majd elnémul.
Egy. Kettő. A szürkésfehér bundák alig láthatóan emelkednek ki, a távcsővel nem is látom tisztán, csak a mozgást.
Csak kettő?
Nem, egy biztos a háta mögül fog érkezni, ismerem már a taktikájukat. Túl jól ismerem.
Vajon működni fog a puska?
Akarom, hogy működjön?
Az első elrugaszkodik, az irányzékkal követem a fejét, majd meghúzom a ravaszt. Hangos durranás, erősen visszarúg, mintha vállon ütöttek volna, de amikor újra belenézek, látom, hogy a farkas kidőlt.
Működik. Ocsmányul és bitang hangosan, de működik.
A második hátrál. A harmadik fog nekiiramodni.
Meg is látom, ahogy rohan, de végül csak belebukdácsol a hóba és elmerül benne. A második megint hátrál. Gyanít, nem tetszik neki. Felemeli az orrát a levegőbe, nem menekül el, hanem arra fordítja a fejét, amerre én vagyok. Bőszen morog, csattog, hátracsapja a füleit és sebesen rohanni kezd felém, otthagyva a frissen felkínált Basilevskyt.
Jobbnak minősülök, ez bók.
Idecsörtet, szinte villámgyorsan itt terem, ahhoz képest, hogy majdnem ötven méter van köztem és a kikötözött medve közt. Felmarja a körmeivel a fa kérgét, hörög és csattogtatja a fogait, belekapaszkodik az ágakba és tördeli őket. Előemelem Basilevsky géppisztolyát. Ne az enyémből fogyjon.
Két durranás, nyüszítve terül el a földön.
Várok egy kicsit.
A fenyő illata szinte minden érzékemet kitölti. Remeg a bensőm, élvezettel dőlök hátra. Ujjaim maguktól cselekszenek és nyúlok be az utolsó kocka csokoládéért a zsebembe. Lehunyom a szemeimet, végül visszateszem. Nem. Nem érdemlem meg.
Az órám szerint eltelt tíz perc, mikor hangokra leszek figyelmes.
- Danilov! – kiáltja valaki, viszonzásra is talál rögvest, én pedig késlekedés nélkül emelem a távcsövet, hogy lássam, mi folyik odalent. Ott az a kiütött fogú orosz, de nem látom, hogy mások is lennének vele. Meg tudott szökni? Ügyes. Látom, hogy Basilevsky beszél hozzá, nyilván a farkasokat kérdi. A foghíjas megrázza a fejét, válaszul a kikötözött rákiált, így elfekszik a hóban. Rég lelőhettem volna. A lassú észjárás úgy tűnik, orosz vonás.
Nem fogok pazarolni.
Lekászálódok a fáról, már nem figyelem, mit beszélnek. A szájról olvasás csak német nyelven megy, az orosszal nehézségeim vannak, hogy megértsem. A legtisztább az lenne, ha elkerülném őket nagy ívben, vissza a táborhoz, nehogy még több orosszal fussak össze. Annyi lőszerem nincs. És a túlélési esélyeim leredukálódnának nullára.
De valamiért elfog az érzés, hogy ne hagyjam őket diskurálni.
Ez nem egy teadélután.
Összébb húzom magam, ahogy begörnyedve teszek egy nagyobb kört körülöttük, hogy ne hallják és ne lássák, hogy közeledek feléjük. A ruszki még úgyis hasalni fog egy ideig a hóban, ha feláll, mire odaérnék, végem. Ha elereszti Basilevskyt, végem. Megtorpanok.
Miért is megyek oda?
Az egyik fa törzsénél megbújva hökkenek meg saját magamon. Mit érdekel engem, mit csinálnak? Miről beszélnek? Miért zavar, hogy eloldozza? Oldozza csak el. Nekem már van puskám. Neki nincs. Legközelebb kilövöm azt az észveszejtően sötét agyát. És a másiknak is, ha meglátom valahol. A legértelmesebb az lenne, ha fognám magam és visszaszöknék a táborba. Amíg egymással vannak elfoglalva, könnyedén meglóghatnék.
Már azon kapom magam, hogy az éppen felegyenesedő orosz háta mögött állok. Basilevsky kiált, figyelmezteti, de a tarkón vágás már elkerülhetetlen. A ruhámba mar megfordulva, de már kapja az ütést, az ujjai görcsösen szorulnak rá a ruhámra és ránt magával a hóba. Alig tudom lefeszíteni magamról a kezét, már épp a késen gondolkozok és húzom is elő, mikor sikerül a művelet. Tudat alatt érzékelte a bajt. Megtámaszkodom a mellkasán, úgy egyenesedek fel és indulok meg Basilevsky felé.
Zaklatottan hullámzó mellkassal figyel, de nem mond semmit. A tekintete azonban mindent elárul. Ahogy az arckifejezése is. Elmarom az öléből a farkasbőrt, lehúzom a zsákmányolt kabátot, hogy betuszkoljam mögé a lenyúzott szőrt. Látom, hogy megfagyott az arcán a vér, itt-ott viszont lefolyt a nyakára. Zihál, mintha egy sárkány lenne kikötözve a fához, úgy gőzölög a lehelete.
Felfedezi a hátamon a puskát.
Nem zavartatom magam, visszaveszem a bundát, majd a rózsaszínes foltok közepén heverő farkasokhoz hajolok. Az egyik lábát elmarom, húzni kezdem magam után, el, Basilevsky mellett, majd az elsőnek lelőttet fogom meg, odaszorítom a lábát a másikhoz, egy kézzel fogom mind a kettőt és indulok meg a tábor felé.
Kell kifogásnak valami, hogy miért tűntem el. Dezertőrnek nem nyilváníthatnak. Élelem és meleg. Ezt viszem. A harmadikat nem bírnám már el, ez a kettő is a fél kezemet használhatatlanná teszi, ha lőni kell. Ahogy elhaladok a másodjára kiütött orosz mellett, hosszan pillantok rá, ahogy ott hever, a hóban. Az arca merő vér, de az a sajátja.
- Hagyd! – mordul rám, szinte felszakad a melléből. Fel sem emelem a fejem, nem figyelek rá. Kikötött kutya, nem ugathat bele a nála magasabb rendűek dolgába. Képesnek kell lennem kirekesztenem a gondolataim közül. Napok óta próbálkozok és csúfos kudarcot vallottam.
Szóval ismerik egymást.
Milyen érzelgős jelenet.
Hallottam, hogy az oroszok nem átalkodnak egymással hálni. Biztos szeretők, azért védik ennyire egymást. Náluk a fronton engedélyezett, mint feszültség levezetés. Undorító, hogy egy férfi hagyja, hogy egy másik uralja, birtokolja. Hogy lehet ezt eltűrni?
Agyon kellene lőnöm.
A homoszexuálisoknak nincs helyük abban a világban, amelyet építünk. Elfajzás. Tönkreteszi az egész egységet, aminek alapra lenne szüksége. Ha a férfiak nem a jövő nemzedékét teremtik elő, hanem egymással…
Kiráz a hideg, a szám elé kell tartanom a jobb kezem, hogy elkendőzzem az öklendezésem.
Mozdulnak az ujjaim, de végül csak a szíjat igazítom meg a mellkasom előtt.
Megfogom Basilevsky géppisztolyát és pont a lábai elé hajítom, nem fogok még egyszer odasétálni hozzá, főleg a farkasokkal karöltve. Ha felébred a drágalátos barátja ezek után, eloldozza. Ha nem… én adtam esélyt. Visszaadtam a géppisztolyt.
- Schlaf schön* – vetem oda, majd elindulok vissza, a tankosok felé.
***
Eltelik két nap, az aknamezőnél rostokoltunk fél napig, míg úgy döntött a szakaszvezető, hogy átirányítjuk az egységet egy nagyobb ívben bár, de kikerüljük a föld alatti pokolgépeket. Zötykölődünk a tankban, az ölemben farkasbunda, a kabátom alatt is, összehúzom magam, ahogy melengetem a kezeimet.
Kis híja volt, hogy nem lőttek agyon, dezertőrség vádjával. De mikor meglátták, hogy mit húzok-vonok magam után, mindenki megenyhült és visszaengedtek. Az egyik farkasbunda automatikusan a szakaszvezetőnek ment, aki állítólag odaadta Ulrichnak. A tegnapelőtti Basilevsky-társa duótól már többet látok bele ebbe a gesztusba, mint kellene. Megrázom a fejem, lehelek még egy kevés meleget a tenyereimbe, belehajtom az arcom, csak pár pillanatig élvezve a hőt. Hátrabillenek, ahogy egy nagyobb buckán áthajtunk, hátam a hideg fémnek szorul, szinte kirázza az agyam az egyenetlen talaj.
„Lógj meg, szerezz egy fegyvert, és akkor gyere vissza, ha méltó leszel a harchoz.”
Az ölemben, a bunda alatt fekszik el az orosz puska, amihez még nem sikerült találnom megfelelő lőszert. Maradt benne három golyó.
Da - Igen
Ostav' menja v pokoe! - Hagyj békén!
Feuer frei! - Tüzet nyiss!
Alles in Ordnung! - Minden rendben!
Sprich! - Beszélj!
Alle! Zusammen! Los! - Mindenki! Együtt! Gyerünk!
Du! Bleib hier! Drescher! Komm! - Te! Itt maradsz! Drecher! Gyere!
Du hast Recht - Igazad van
Schlaf schön - Álmodj szépeket
Danilov:
Hamar besötétedik. Rettentően fázok, a lábam csupa víz. Mihamarabb vissza kell érnem, különben elüszkösödhet. A gyomrom szinte nyilall, olyan éhes vagyok. Szerencsésen leráztam a náci kutyákat, élelem után nézek. Nem tudom, miben reménykedek, talán egy elejtett zsákra, vagy egy szarvas tetemre. Nyögve roskadok le a hóba, már ki tudja, mióta megyek. A lábam pokolian éget, szúr, szívem szerint levágnám. Igen, az lenne a legjobb, ha megszabadulnék tőle. De, majd ha ezt túléltem, és végre hazatérhetek. Haza. Miket beszélek, hová mehetnék? Képtelen volnék visszatérni a házba, ahol a gyerekeim laktak. Még az illatukat is érezném, bár már a hangjukra sem emlékszem. Akárhányszor csak megrohan a felismerés, könnyek szöknek a szemeimbe.
Hamarost zajt hallok a közelben. Magányosan mozog, talán egy szarvas lehet. Vagy egy óvatlan állat. Hallom, ahogy lekushad, egy farkas lehet. Elszakadhatott a falkájától, és legalább olyan éhes, mint én. A puskámra markolok, ha nekem támad, megölöm. A húsa borzalmas ízű, de legalább lesz mit ennem, míg kint vagyok.
Legnagyobb meglepetésre nem farkas ugrik felém, hanem egy fehérbe öltözött alak. Akár egy szellem. Ijedtemben a képébe ütök, remélem, hogy szilánkosra törik a feje. Próbálom felismerni, ki a támadóm, ám egészen addig nem sikerül ez, amíg a lábamra nem rúg, majd le nem teper. Üvöltök, éktelen fájdalom nyilall az alfelembe. A gerincemen futkos a hideg, a sípcsontommal egyidejűleg pulzál. Csupán akkor ismerem fel, ki akar megölni, mikor a puskája tusát a torkomhoz nyomja. Teljes erőből nehezedik rá, a combjaival fogva tart. Drescher.
Ha nem volnék ilyen fáradt, nem csorognának a könnyeim a fájdalomtól, egyszerűen letaszítanám magamról, és elpusztítanám. Remegő kezekkel markolom a puska tusát, és fohászkodok, hogy fáradjon el. Satuként fogja körül a mellkasom, alig kapok levegőt. A fájdalom egyre erősebben lüktet a lábamban. Meg akar ölni, ki akar végezni itt. A semmi közepén.
- Nem bírod kitartani! – hörgöm.
Érzem, hogy egyre lazul a szorítása. Farkas a medve ellen, esélye sincs.
- Du hast Recht! – morogja.
Aljas módon a lábamba rúg. Jól beletapos, érzem, ahogy a sípcsontom lassan szilánkokra morzsolódik a megpróbáltatásoktól. Felordítok, érzem, ahogy pokolivá fokozódnak a kínjaim. Meg fogok halni, meg fogok hal…
~
Lassan felemelem a fejem. Az arcom iszonyúan sajog. Ismét megpuszilhattam a puskája tusát. A sisakomhoz nyúlnék, mert nagyon fáj a fejem, ám a karjaim nem engedelmeskednek. Ami még rosszabb, metsző hideg mar a mellkasomba. Drescher ujjai végigcikáznak a felsőtestemen. Nagy levegőt veszek, elönt a félelem. Meg fog kínozni, meg fog kínozni!
Ijedten szorítom ökölbe a kezeim, ahogy előhúzza a zubbonyom rejtekéből a levelet, amit még a város szélén találtam. Lenéz rá, majd felpillant az arcomra, és elmosolyodik. Döbbenten figyelem a kunkort a szája szélén. A torkom kiszárad, ahogy az első igazi érzelmet mustrálhatom az arcán. A szokásos, fagyos arc egy pillanatra felenged. Borzongás járja át a tagjaim. Félelmetes látvány, ahogy azok a penge vékony ajkak átszelik a hófehér arcot. Félek.
- Ha emiatt kímélted meg az életem… Akkor még ötször, hatszor is muszáj lesz. Ha lesz még alkalmad.
Zihálva próbálom kigáncsolni, el akarom rúgni innen, nem akarom a közelemben tudni. Csak játszik velem, megaláz, ahogyan én is tettem vele. Érzi azt a jóleső fölényt, amivel a másik uralkodhat az alsóbbrendű fölött. Én csúszok most a porban, ő pedig a fejemre tapos. Egyszerűen elmetszhetné a torkom, golyót röpíthetne a fejembe, de nem teszi. Élvezi, hogy szenvedni lát, hogy megzabolázhatott. Kikötött, mint egy kutyát, most pedig azon szórakozik, hogy próbálom kitépni magam a fogságból. Nem adom meg neki ezt az örömet.
Abbahagyom a mocorgást csupán a hidegtől remegek. Attól félek, a lábujjaim elfagytak, meg sem bírom mozdítani őket. Régen szerettem a havat. Imádtam, hogy fehér a színe. Ezentúl azonban mindig ez a sátáni arc fog az eszembe jutni, valahányszor csak ránézek.
Látom, ahogy a kabátja alá nyúl. Jéghideg tekintetével a fához szögez, majd ráérősen ken szét valamit az arcomon. Meleg, fémes szagú. Ez vér!
- Jó meleg – incselkedik, ráérősen keni be az egész képen a koszos vérével.
- Mi a francot akarsz? – ordítok rá.
Ez megőrült. A közelben egy farkas vonyít fel. Hát persze. Itt akar hagyni nekik. Élve akar felzabáltatni velük, mint egy beteg állatot.
- A németet farkasként jellemzik. Az orosz a medve.
Ironikus, ismét az én gondolatommal rukkol elő. Előrángat egy friss farkasbőrt a ruhája alól. Még érezni az állat bűzét. Gondolom a hómező kellős közepén nem tudta rendesen megnyúzni sem. Ostoba náci férgek, az én hazámban nem azt nevezik télnek, mint amott a világ másik felén. A germán Winter a mi nyarunk. Hozzászoktunk már a fagyhoz, így megtanultuk, hogy kell könnyen, gyorsan felmelegedni. Nem így. A farkas az egyetlen állat, ami bosszút áll az emberen. Az egyetlen.
- Meglátjuk, hogyan bírsz el az enyémekkel – veti oda.
Elmegy. Ott hagy engem. A szívem egyre hevesebben ver, ez nem lehet igaz… nem… !
- Drescher!!! – ordítok utána.
A hangom csaknem elcsuklik, a tagjaim vadul remegni kezdenek. Gyűlölöm a farkasokat, nem egy bajtársam szaggatták szét. Nem akarok egy fog aközé sem ragadni, miután megtöltöttem a gyomrukat.
- Drescher! – ordítom megint.
Már hallom, ahogy közelednek. Vadul vonyítanak egymásnak. Szinte látom, ahogy a szemük világít a sötétben. Próbálok kiszabadulni, a fához csapkodom magam, de nem megy. Nem ereszt!
A kurva életbe, ki kell jutnom innen! Valaki segítsen, valaki, akárki! Jönnek, egyre közelebb. Már látom a bundáját. Ott van, jön! Drescher!
- Menj a kurva anyádba! – ordítom a farkasnak, amelyik előugrik a fák közül.
Egy másik tűnik fel mögötte, biztosítja a hátszelet neki. Az ordas felém ugrik, ám ekkor valami hatalmasat dördül, az egész erdő beleremeg. A farkas döglötten nyúlik el a hóban, a vére áztatja a földet. Egy AVS, a hangjáról ismerem. Egykor nekem is volt, de azóta korszerűbb fegyverem lett. Nemsoká újabb durranásokat hallok a bal felemről. Zihálva kapkodom a fejem. Minden farkas kimúlt.
Ivan kiáltását hallom. Felé ordítok. Hát megmentett… nem, nem lehet, más irányból jött a lövés. Kérdőre vonom, ám beigazolódik a gyanúm. Nem ő lőtt. Ráordítok, mire hasra vágja magát. Kétlem, hogy Drescher lett volna, neki nem ilyen gyártmányú a fegyvere.
- Jól vagy? – kérdi Ivan zihálva.
- Nem – szusszantom. – Oldozz el!
Már lépne hozzám, mikor megpillantom mögötte Dreschert. Akár egy fantom.
- Mögötted! – kiáltom, ám késő.
Tarkón vágja Ivant, majd mind a ketten a hóban kötnek ki. Vad dulakodás szemtanúja leszek. Nem bántja őt, nem öli meg. Épp ezzel idegesít fel. Csak játszik, mint a macska az egérrel. Megismerem a puskát a kezében. Ő volt, ő lőtte le a farkasokat. Halálfélelmet plántált belém, szinte éreztem, ahogy megérint a vég szele!
Drescher felmarkolja a farkasokat, látszólag mit sem törődik vele, hogy Ivan is és én is ott vagyunk. Nem érdekli, le se szarja! Fölényeskedik, kiélvezi a győzelem utolsó cseppjeit is. Nem, Drescher, sosem fogom megadni ezt az örömöt neked. Soha. Te nem érzed, de egyek vagyunk. Én te vagyok, te pedig én. A részemmé váltál, én is a te darabkáddá. Ott lüktetek minden szívdobbanásoddal a testedben. Szétáradtam, akár a méreg. Boldog vagyok emiatt, Drescher. Közös lesz a sorsunk, osztozunk majd benne. Te is meghalsz, én is meghalok. De nem ma, nem most, nem így. Én foglak kivéreztetni, én fogok a bomló tetemed felett térdelni!
- Hagyd! – üvöltök rá, mikor Ivanhoz lép.
Ő nem játszik. Ivan csak egy paraszt a sakktáblán, én vagyok az igazi célod, hagyd őt!
Látom, ahogy a gondolataiba merül. Nem érdekel, mi kavaroghat a fejében. Azt akarom, hogy eltűnjön innen, hogy kerüljön minél messzebbre. Nem vagyok méltó a harcunkhoz. Idekint, ilyen fegyverrel nem. Megfosztottak a jobb karomtól, a szememtől, a fülemtől. Olyan vagyok, mint egy torzó, aki tétlenül bolyong a világban. Én nem egy aknakaparó söpredék vagyok. A puskám kell, a pisztolyom, a késem. A törmelékek szaga, a korom nedves felülete, a kosz a bőrömön. Ez vagyok én.
- Schlaf schön! – veti oda, majd a farkasokat húzva magamra hagy.
A fogaim összeszorítva bámulom, ahogy a sziluettje eltűnik a fák között, majd Ivan felé kapom a tekintetem. Még ájult, fel kell ébresztenem.
***
Lihegve teszem egyik lábam a másik után. A hó a térdemig ér, a szél az arcomba fújja a többit. Homályosan látom magam előtt Ivant, a város felé menetelünk. A német tankok roncsait teljesen belepte a friss hó. Fémesen csikorognak, ahogy a szél beléjük vágja acél karmait. Dideregve szorongatom magamon a zubbonyom. Mindenhol vizes vagyok, kis híján megfagyok.
- Ivan! – kiáltanám, ám alig bucskázik fel némi hang a torkomon.
Lehunyom a szemeim, és erőt gyűjtök.
- Ivan! – kiáltom újra.
Mindhiába, a szél olyan hangosan fúj, hogy képtelenség még azt is hallani, amit a mellettem álló mondana. Hörögve kapok a mellkasomhoz, majd rogyok le a földre. Nem bírom tovább. Ivan, kérlek… segíts!
***
Egy sötét folyosón térek magamhoz. Valakik a karomnál fogva húznak. A lábam minden egyes buckánál ugrik egyet, égető fájdalom nyilall a gerincembe. Csak ezt ne…
- Itt jó lesz!
Ajtónyikorgást hallok, majd felemelem a fejem, és látom, hogy egy sötét szoba előtt állok. A feketeség egyre közelít, érzem, hogy a karomat már senki sem fogja. Az oldalam hideg kőnek ütközik, majd minden forogni kezd körülöttem. Hatalmasat csattanok, ahogy a szemközti falnak ütközök.
- Danilov! – kiáltja Ivan, majd ő is az én sorsomra jut.
Nekem csapódik, majd minden fény kialszik a helyiségben.
- Danilov! – nyögi, miközben mocorogni kezd.
- Mi ez? – lehelem erőtlenül.
- Ledobtak a lépcsőn. Bebörtönöztek minket.
Döbbenten emelem fel a fejem, ám a hátamba hasító fájdalom miatt inkább visszateszem a földre.
- Odakint… összeestél a hóviharban. A parancsnokságra vittelek. Csak mi éltük túl. A százados ide záratott minket.
Hát ezt érdemeljük? El kellett jutnom odáig, hogy a hazámat szolgálva bebörtönözzenek? Elzárjanak a világomtól? Néha azt kívánom, bár lőnének főbe, és ne kellene tovább szenvednem.
Órák telnek el, mire léptek zaja üti meg a fülünket. Ivan mellettem ül, a fejemet a vállára hajtottam. Azt hiszem, elbóbiskoltam. Végig mellettem marad, kölcsönösen melegítjük egymást. Már egyáltalán nem érzem a lábujjaim, a lábszáram fájdalma azonban alig lanyhult.
- Kifelé! – tárul fel a börtönünk ajtaja, és szól be valaki.
Erős fény szűrődik mögüle, szinte megvakulok. Ivan feláll, felsegít engem is. Alig tudok felmászni a lépcsőn, nem is értem, miért van itt…
- A parancsnokhoz – utasít egy nyurga fiú.
Megvetően pillantok rá, majd felnézek Ivanra.
- Nem lesz baj – mosolyog rám.
Mindig ilyen optimistának ismertem, nem tudom, honnan van ennyi ereje. Ha ő nem lenne itt velem…
A parancsnok szobájába lépve ismerős érzés fog el. Úgy érzem, mintha kivégzésre érkeznék, pedig valójában azt sem tudom, mit akar tőlem. Ivan kihúzza magát, próbál engem is minél egyenesebb testhelyzetbe cibálni.
- Pihenj! – int a parancsnok. – Semmi szükség erre.
Sóhajtva bólint Ivan, én mozdulatlan maradok. Még mindig élénken él bennem a jeges tekintet képe. Sosem felejtem el.
- A százados csodálta, hogy túléltétek – fordul felénk.
Nocsak, tegeződünk?
- Megtettünk mindent, amit tudtunk, uram – bólint Ivan.
- Ezt el is várom az osztagom tagjaitól. Az emberek felnéznek rátok. Ezt nem mint parancsnok, hanem mint barátotok mondom – lép közelebb hozzánk.
Lassan felemelem a fejem, pedig pokolian fáj. A parancsnok arcára függesztem a tekintetem. Szánalom tükröződik a vonásairól. Talán bánja is, hogy beleegyezett a büntetésbe. Ki tudja, mennyire ellenkezhetett volna. Semennyire, gondolom.
- Szükség van rátok idebent. Új feladatot kaptok.
Felszalad a szemöldököm, új feladat? Így?
***
Visszakaptam a puskám. Úgy érzem, újra van karom, szemem, fülem. Még a szagokat is jobban érzem, mint egyébként! Újra vadász lettem, nem pedig egy fához kötött eb, egy megcsonkított nyomorult.
A szobámban ülök, várom a parancsot. Egy tiszta ronggyal törölgetem a puskám csövét, mikor betoppan hozzám egy nő. A tálcáján injekciós tű, fertőtlenítő, géz. Egy hete még le akarták vágni a lábam, egy eltévedt csontszilánk felsértette a bőröm, ami elfertőződött. Ágyban feküdtem, a parancsnok nem kívánt addig elengedni. Nemigen emlékszem az orvos eljárásaira. Csupán a fájdalom maradt meg bennem. Még most is látom, ahogy egy tűt döf a gennyedző sebbe, és szívni kezdi a sárgás-vöröses folyadékot. Ordítottam, piszkosul ordítottam. Hánytam, majd megint ordítottam. A kínjaim nem enyhültek.
- A szokásos, Danilov – mosolyodik el.
Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból. Lerúgom a bakancsom, majd felhúzom a gézzel körülölelt lábszáramról a nadrágot. A nő leguggol, majd kikötözi a pólyát. A fejem a falnak döntöm, de még így is érzem az alvadt vér szagát, ahogy kitör a ruha alól.
A lábujjaimat sikerült megmenteni, bár a két középső vége elfagyott, ezért nem mindig tudom mozgatni. Levágni azonban nem kellett őket. Szerencse…
- Hogy érzed magad? – kérdi a nő.
Lenézek rá, majd megvonom a vállam. Az idő barázdákat vájt az arcába, pedig még csak 40 körül lehet. Fiatalabb nálam…
- Szépen gyógyul a sebed. Jó lenne, ha nem erőltetnéd meg.
Ostoba kérés, háború van, én katona vagyok. Mintha azt kérnék, ne igyak a sivatagban egy kulacs vízzel a kezemben. Baromság.
- A parancsnok azt kérdezte, készen állsz-e – pillant fel rám, miközben ráönti a fertőtlenítőt a seb széleire.
Felszisszenek, majd a nyelvemre harapok. Pokolian éget.
- És mit feleltél? – érdeklődök.
- Amit hallani akart – vonja meg a vállát.
Elmosolyodok. Igen, készen állok, ölni akarok. Ölni fogok.
***
Három mesterlövésszel hasalunk a keleti front pereménél. A nácik egészen idáig ették magukat. Valamiféle különleges alakulatról suttogtak odalent, ám egyáltalán nem érdekel, mik ezek, honnan jöttek. A puskám szinte virgoncul ugrál, érzi a leendő prédák lihegését, a vér gyors száguldását az ereikben. Vörös lesz Sztálingrád földje. Vörös, akár a zászló.
A lövészekkel jelt adunk egymásnak, félkör alakban rejtőztünk el a romos házak emeletein. Tökéletes az álcánk, még ha akadna is egy bátor lövész, aki utánunk koslatna, nem tudná meghatározni a pontos helyzetünket. Bölcs módon aláaknáztuk a hozzánk közelebb eső részeket. A füst miatt lehet csak gondunk, ezért én vagyok leghátul. Bárkit el tudok innen kapni. Bárkit. Akár menekül, akár előre tör. Nincs menekvés.
Látom, ahogy a ház tetejéről megvillan valami. Hruszilov jelzett, hogy a célpontok megérkeztek. Pompás. Mindannyiunk a távcsövekre szegezzük a tekintetünket. Hamarosan feltűnnek az első egyenruhások. Rendíthetetlenül törnek előre, mit sem sejtenek arról, kik lapulnak a romok közt.
Még három lépés, kettő, egy, tűz! Alig hallani a dörrenést, szemben viszont sorra hullnak el a Fritzek. Agyvelő száll a levegőben, végtagok röpködnek, szétszaggatjuk őket. Rémülten próbálnak lebukni a rakéták által kivájt lyukakba, mégsem találnak menedéket. Tökéletesen csapdába estek.
Hruszilov helyet változtat, oldalról kezdi sorozni az ellent. A Fritzek fejvesztve menekülnek, ki jobbra, ki balra. Az élelmesebbje továbbra is előre tör. Nem sejtik, hogy élek, nem sejtik, hogy előttük lapulok, nem sejtik, hogy vérre szomjazok. Elég fél perc és egy csokorra való dögcédulát zsebelek be.
- Aufstehen! Aufstehen!* – ordítja a százados.
Igen, egy százados, micsoda fogás. Elképzelem, hogy az a zsíros képű bohóc az, aki a hómezőkre száműzött, hogy megdögöljek. Azt akarta, hogy férgek lakjanak jól belőlem, hogy a föld igya a vérem. Sátáni vigyor kúszik az arcomra, mikor meghúzom a ravaszt. Remek, mennyivel jobb!
A következő célpontom egy szőke. Magas, jóképű férfiú, rendületlenül tör előre. Először az ágyékába lövök, majd még röptében a fejét is szétloccsantom. Mámor fut végig rajtam, ahogy látom a vérpárás levegőt körülötte. Szinte beleremegek, a szívem olyan hevesen ver, hogy jobbára dörömböl az alattam nyugvó deszkákon. Még, vért akarok!
Egyre hevesebben tüzelek, egyre többet gyilkolok le. Menekülnek, futnak, rohannak, mentik a koszos irhájukat. Nem, nem engedem! Akár a sátán kutyája, szétszaggatom őket, elveszem az életüket. Többé nem térhetnek haza, többé nem ölelhetik az asszonyaikat, nem kaphatják a karjukba a gyermekeiket. Nem. Soha többé. Egy káposztazabáló férget sem hagyok életben többé.
- Danilov! – kiált le nekem a legfiatalabb lövész.
A nevét már akkor elfeledtem, mikor bemutatták. Állítólag nagy tehetség, tőlem kéne tanulnia. A legjobbtól. Micsoda bók.
- Mindet elintéztük! – nevet fel.
Elintéztük…. elintéztem. Vérgőzös levegő kúszik az orromba, az ajkaim önkéntelenül is felkunkorodnak. Igen, mindnek annyi. Észre sem vettem, csupán a sisakos fejeket figyeltem a távcsövemen át. A parancsnok le lesz nyűgözve.
- Hé, Basilevsky! – ordít le Hruszilov.
Fura, milyen fontos lettem hirtelen mindenkinek.
Felé kapom a fejem, mire bólint egyet.
- Megtiszteltetés volt – szalutál.
Hunyorogva nézem a kezét, majd köszönetképpen magam is tisztelgek neki. Talán az ő társaságukra vágytam eddig. Elismernek, szeretnének mellettem maradni, fontos vagyok nekik! Talán… talán nem is kell már Drescher odafigyelése. Végre megölhetem, kitűzhetem a fejét a város kapujára. Talán vége lehet a rémálomnak, és dezertőrből újra ünnepelt hőssé válhatok. Talán…
***
Újabb egy hét, a lábam csaknem használhatóvá vált. Ugyan még mindig sántítok, de már nem fáj annyira, ha lépcsőznöm kell. A folytonos orvosi kezelés meghozta a gyümölcsét. A nagy mészárlás óta nem mutatkoztam, még csak annyira sem, hogy Drescher tudja, élek. Nem, nem érdemli meg. Az a száz ember, akinek kioltottam az életét, tudta. Ez épp elég.
Több embert is az utcára küldtem, hogy akadjanak a farkasom nyomára. Szeretem, mert civilként észrevétlenül működhetnek. Igaz, egy lánnyal cicáznom kellett érte, de végül pontos helymeghatározást kaptam Drescher helyzetéről. A csatornán át közlekedtem, akár csak a kezdetekkor. Pezseg a vérem, ma végre befejezem ezt az idétlen párviadalt!
Csendes környék, csak néhány kutya cselleng az utcán. A holtakból lakmároznak, nem sok vizet zavarnak. Körülnézek, majd megigazítom a sapkám, és futni kezdek a fal mentén. Ügyelek rá, hogy kicsit kilátszódjak a kőfal mögül, tudom, hogy Drescher most is engem néz. A zubbonyomba túrok, majd megtorpanok. Úgy teszek, mintha fülelnék. A puskámat gondosan körbejáratom, igaz, nem látja. Túljátszom a szerepem, ezért rögtön a lényegre térek. Csak semmi gyanús mozdulat.
Előhúzom a kabátomból az előre bekészített papírost. Mosolyogva nézek végig rajta. , majd a táskámba teszem. A fejembe húzom a sapkát, majd felkapom a fejem, mintha neszelést hallanék. Rohanni kezdek, út közben pedig gondosan elejtem a vállamon fityegő táskát. Mintha nem venném észre, elsietek az utca végére, majd eltűnök az omladozó házak közt. Leereszkedek a csatornába, ahol Ivan vár rám.
- Sikerült? – kérdi izgatottan.
- Remélem – bólintok, majd leveszem a sapkám.
A hajamba túrok, ám a kezem megakad a fülemnél. Érzem azt a lyukat, amit annak a közlegénynek a golyója ütött rajt. Vajon honnan tudta, hogy ott voltam?
***
Danilov Basilevsky
Élelmiszerszállítmány érkezik a Belakova textilgyárba. Az épület elhagyatott, a belseje csaknem üres. A munkagépek értékesek lehetnek, a maga mellé beosztott három ember fogja felmérni az állapotukat. A feladata:
Ellenőrizze, a szállítmány megérkezik-e, biztosítsa honfitársai biztonságát, mindennemű ellenséges fellépésre reagáljon. Túlélők, hadifoglyok nincsenek.
Az épülettel szembeni ajándékbolt tökéletes rálátást enged a gyár minden zegzugára. A térképeiken bejelölt útvonalon haladjanak!
A parancsot december 21-én 20:00-kor hajtsák végre!
Alexander Bakurin hadnagy
***
Izgatott vagyok, teljesen feltüzelt a hamis parancs, amit a parancsnok írt. Azt hiszem, Drescher bekapja a horgot. Rég nem látott, az idegei valószínűleg roncsokban. Dühös lehet, hogy nem vagyok halott, gyűlölhet, amiért még mindig élek. Sebaj, ha csak ennyin múlik…
Már három napja fekszem Egy lakóház tetején. Persze, az ajándékbolt csak elterelés, lévén, a Fritzek lassú észjárásúnak tartanak, Drescher nyilván azt gondolja, a parancs elvesztése ellenére is ott leszek. A hó lassan szitál, mintha valaki a dunyháját rázná. Teljesen jól érzem magam, a hideg sem harapdálja a végtagjaim. Igaz, kellemes melegnek nem mondhatnám ezt az érzetet, de jó. Nagyon jó. A farkasokkal való találkozásomhoz pedig kifejezett üdülés. Ezúttal én vagyok a vadász. A grizzlimedve.
Már épp kezdenék elaludni, mikor mozgást hallok odalentről. Épp csak egy apró nesz, akár kutya lépte is lehetne, de tudom, hogy nem az. Inkább hasonlítanám egy macskáéhoz. Egy fürge, minden hájjal megkent cirmoséhoz. Vigyorogva nézek a távcsövembe. Ez ő lesz.
Drescher fürgén cikázik a törmelékek közt. Igazi akrobata, ahogy fel-le ugrál a roncsokon. Takarásban rohan, ha akarnám, sem tudnám lelőni. Milyen ravasz, talán gyanakszik. A kíváncsisága, az irántam érzett gyűlölete azonban nagyobb, úgy látom. Sebaj, én is hasonlóképp érzek.
Lomhán nyúlok a zsebembe, majd csúsztatok egy kis gömb rágógumit a számba. Megnyugtat, ha rághatok valamit. Feszülten figyelem, ahogy Drescher eltűnik az egyik épületben. Látom az árnyékát, ahogy szedi a lépcsőket. Földszint, első, második. Megáll. Mosolyogva harapok nagyot a rágógumira. Nem vesztem el az eszem, ahogy Drescher tette. Nem fogok vérben forgó szemekkel elé állni. Nem fogom ütlegelni, nem fogom egy fához kötni. Nem kenem a vérem az arcába. Nem. Úgy fogok végezni vele, ahogy a férgekkel szokás. Rátaposok, kilapítom, írmagja sem marad.
Látom, ahogy némi szemlélődés után mozgásba lendül. Azt hiszem, kiszimatolta a csapdát. Kuncogni kezdek, már késő. A célzó tüskét a ház földszintjének ablakára irányítom. Kikeresem azt a kis enyhén fehérlő, apró pontot.
- Glücklich Weihnachten* – suttogom, majd meghúzom a ravaszt.
A golyó áthatol az üvegen. Egy másodpercnyi némaság, majd az egész épület a levegőbe repül. A darabkák a magasba szállnak, a hatalmas detonáció darabokra szaggatja még a szomszédos házat is. Az összes, mesterlövész szemmel, optimális épületet aláaknáztam. Egyetlen golyó szükségeltetett csak ahhoz, hogy karácsonyi hangulatot varázsoljak magamnak.
- Schlaf schön – hunyom le a szemeim.
Úgy érzem, a vérem heves áramlása lassan csitulni kezd. Úgy érzem, üresség tódul a fejembe, a mellkasomba. Úgy érzem, a hideg egy kis lyukon a testem közelébe férkőzik, és pajkos szeretőként siklatja végig dermesztő ujjait a hátamon. Úgy érzem, győztem.
Aufstehen! - Felállni!
Glücklich Weihnachten - Boldog Karácsonyt
Conrad:
Arra ébredek fel, hogy valaki a nyakamra sújt valami élesen surrogóval, lendületből támasztom a talpaimat a falhoz, hogy leguruljak az ágyról és az ágy lábához támasztott puskát az engem zaklató arcába toljam, egy pillanat alatt. Mikor meglátom a fehér arcot keretező barna hajat, elemelem a távcsőtől a szemem, kényszeredetten állok fel, húzom ki magam és teszem a puska agyát a földre. A fekete egyenruhán egy porszemet sem lehet felfedezni, megvető pillantással konstatálja, hogy egy orosz kabát lóg a fogason. Igyekszem leplezni döbbenetem, rezzenéstelen arccal állok előtte.
- Egy AVS-36? - rugdossa meg a lábával az amúgy is meglehetősen ingatag és megbízhatatlan fegyvert, majd visszapillant rám. - Nem is üdvözölsz?
- Üdvözlöm, meine Frau.*
- Hah, a hangod mintha kissé megváltozott volna - szegi fel az állát, kezében meglátom a pálcát, amit nem csatol vissza az övére. Luger van az oldalán, egy vadászkés, jól tudom, hogy a csizmájában is van, mind a kettőben. De a pálca az, amit úgy forgat, mint zsidó az aranyat. Vagy mint ördög a szerencsekereket.
Legszívesebben megkérdezném, hogy mi a jó büdös francot keres itt.
- Ó, nyilván szeretnéd tudni, mit keresek itt - hunyorít, bal kezének tenyerébe fekteti a pálca végét. - Hoztam pár frissen képzettet, maga a Führer kért meg erre. Túlságosan is elszaporodtak a mesterlövészek a Volga túlpartján, nem hagyhatjuk megtorlás nélkül.
Nem szólok semmit, ellenben Ő elmosolyodik és csettint. Bekotor Ulrich -aki a tankos bevetése óta meg kell osztanom vele a szobám, legalábbis a feletteseim így gondolják-, kezében egy hosszúkás táskával. Csukott szemmel is megismerném a cipzár jellegzetes csikorgó hangjáról, hogy mi van benne. Ellegyinti a fiút, aki összecsapva a sarkait lendíti a kezét és elhúzza a csíkot, mint a vadlibák.
- Úgy hallom, nem egészen úgy áll a mese, ahogy annak végződnie kellene - billenti oldalra a fejét, mint a kutyák. Csak ez nála ezerszer rosszabbat jelent. Nem tapasztaltam, de láttam már, mi következik, ha így tartja a fejét. A tányérsapka elején fenyegetően csillan meg a koponya, a karszalag úgy vöröslik a kezén, mintha egy bikát várna az oldalára. - Megtudhatnám, hová lett a puskád?
- Elégett a tankban.
- Mit kerestél egy tankban? - ütközik meg. Felvonja a szemöldökét, elmosolyodik, majd mikor rájön, hogy nem szokásom humorizálni, főleg nem a feletteseimmel, összeszűkíti a szemeit. - Vagy úgy.
Mozdul a keze, bal kezével, amiben nem a pálcát tartja, elnyúl a falhoz támasztott táskához, a lábához teszi, hogy mikor kibontja, jól lássam. Mikor meglátom a Mausert, hatalmasat dobban a szívem, izgatottan kezdi el pumpálni az alvástól besűrűsödött vérem, szinte szárnyalni kezd a mellkasom. Körülményesen, iszonyatosan lassan kivonja belőle, megtartja a bal kezében, eltartva tőlünk. Legalábbis magától biztosan. Ha olyan lennék, még el is érzékenyülnék és bekönnyeznék.
Frissen érkezett, bejáratlan. Tökéletesen tiszta. Ártatlan. Csak az enyém. Az enyém. Senki más nem ért hozzá. Rám vár, hogy bejárassam, hogy megtörjem, hogy felavassam.
Int, hogy lépjek oda, jobb kezem megszorítja az AVS csövét.
Akar valamit.
Sosem adott semmit sem ingyen.
- Térdelj le érte, Conrad - húzza fel az orrát fölényesen, a domináns testtartása pedig egyszerűen égeti az arcom, ahogy azt akarja, könyörögjek, alázkodjak meg a puskáért. Ökölbe szorul a bal kezem, hogy a fájdalom visszahozza az eszem és ne üssem meg. Ostoba nő, szuka!
Felém lép, kesztyűs kezében megmozdul a fekete, bőr lovaglópálca, aminek a végét az arcomhoz csapja, oldalra fordítva ezáltal a fejem és úgy mustrálgat, csillogó, perzselő tekintetével. Jól emlékszem, hányunkat ostorozta élvezettel. Az egyetlen egy dolog, amiben sosem volt elégedett velem, az az, hogy soha nem talált indokot arra, hogy megüthessen és élvezkedhessen a kiserkenő véremen.
- Ezt szerettem benned. Hogy sosem mutattad ki, mire gondolsz, sosem tudtam, miben sántikálsz. De látom, valaki már megoldást talált erre a problémára - jéghidegen elmosolyodik, a pálca lesiklik rajtam, egészen az ökölbeszorított kezemig, amit meglapogat vele. - Vagy... magadnak csináltad?
Felháborít a gusztustalan szadizmusa, de egy szót sem szólok hozzá. Hatalmasat sújt a vállamra, összeszorítom a szám, körüljár, mint egy keselyű, ami alig várja, hogy kimúljon és ne rángatózzon tovább a tetem.
- Szégyen, a legjobb voltál az Akadémián, árja vagy, felsőbbrendű! És hagyod, hogy egy koszos, öreg, félkegyelmű, iskolázatlan ruszki paraszt fölényt szerezzen feletted! - ezúttal az arcomra vág, mozdul a kezem, hogy kitépjem a kezéből és ketté törjem a hátán, de a nyitott ajtó lelohasztja a kísérletemet.
Szavaiból árad a csalódottság és a megvetés.
- Mi a mesterlövész egyik alapvető ismérve? - érkezik az a követelő hang, amelyet annyiszor hallottam. És aki nem tudott válaszolni, golyót kapott a fejébe.
- Unsichtbarkeit.*
- Stimmt.* Akkor megmondanád, hogy miért vagy tele sebekkel? - nyomja bele a pálcát az oldalamba, ahol a zúzódást háborgatva kínokat izzít a gerincembe. - Die Entfernung!* A távolság, ami előnyt ad, a távolság adja meg a rálátásodat a célpontra. A távolság az, ami sérthetetlenséget ad! Ami épségben tart!
- Más feladatokat is kapok.
- Hah! Másokat! - kiált fel, az állam lágy részébe tolja a pálca végét, szemei szikráznak. Meglepett és lángoló arckifejezése mutatja, hogy olyasmit tudott meg, ami egyáltalán nem elfogadható. Ilyenkor mindig fájni szokott valakinek. Nagyon. - Ki volt az a nyomorult félállat, aki bevetésre küldött?! Be a tankba! Abba a konzervdobozba! Ki a nyílt utcákra, hullát keresni! A te gyönyörű, habfehér bőrödet így tönkretenni...
Csend következik be szavai nyomán. Nem veszem kérdésnek kifakadását, aminek meg is lesz az ára, térdhajlaton rúg, megkapaszkodom az ágy szélében és a puskában, hogy ne essek előtte térdre.
Felnevet.
- Soha, senki előtt, mi? Térdelj le, Conrad, és megkapod a puskát! - veszi le az asztalról a Mausert, fájdalmas fényt csal a szemembe, mohón kapnék utána, de az első lépésnél önuralmat gyakorolok. - Vagy kérjek mást... esetleg?
Ő is őrült.
Lágyabban simít végig az arcomon a pálca végével, tekintetével kutatja az enyémet. Kiszárad a szám a dühtől. Az arcomba kacag, erőszakosan lelökne az ágyra, de megvetem a lábam, amitől felkenődik a mellkasomra. Kifejezéstelen arcom közelségétől hirtelen lesz indulatos és arcon csap, a csalódottság kerserű szaga ömlik belőle. Engem ugyan nem kapsz meg. És nem is törsz be. Már túl vagyunk ezen a nevetséges játékon. Pár fiút megkaphattál magadnak a HJ-ből, ahogy az Akadémiáról is. Szabályosan megerőszakolhattad és kínozhattad őket, mindenféle következmény nélkül. És mai napig döfi a vaginádat a tény, hogy engem nem tudtál bezárni a vallató szobába, hogy kettesben legyünk. Túl tökéletes voltam. Ami irritált.
- Ide a puskával - halkan szólok, minden fenyegetőzés nélkül, mire kikerekednek a szemei. Teszek egy lépést felé, jelezve, hogyha nem hajlandó normálisan odaadni, kész vagyok leteperni a földre.
- Mit nem merészelsz! - sziszegi, csizmás lába hangosan csattan a földön, ahogy toppant, újabb pofon, duplán csattan a pálcával szinkronban, de még csak fejem se billen félre. Akármennyire is takargatja, a Frau megijedt tőlem. És én már kiszagoltam. Vége a játéknak.
***
Nem osztottak be alám egyetlen egy mesterlövészt sem, aminek ha lehet, nagyon örültem. A koncentráció így is hihetetlenül pocsékul megy, nem kell, hogy még egy zöldfülűre is figyeljek, hogy mit hogyan csinál. Senki se akadályoztasson, hagyjanak magamra, egyedül. Csendben. A gondolataimmal.
A tény, hogy csaknem egy századot irdaltak le a valamelyik nap, fellendítette a keresettségem, ezért kerültem vissza a bázisra, Ulrich barátunk társaságában. Aki most, hogy nincs vele a szakaszvezető, aki babusgatta, teljesen be van tojva és szabályosan a seggemben közlekedik, mintha valaki kényszerítené rá. Többször kellett leráznom és szó nélkül felvilágosítanom, hogy kopjon le. Nehezen tanul. Most is úgy kotor utánam, mintha puskából lőtték volna ki, de már nem mer szorosan megközelíteni, hanem tartja a két méter távolságot.
Az egyik kisebb alakulathoz csatlakozom, egy hadnagy és két százados támaszkodik egy felfordított, háromlábú szék mellett, ami valaha bárszék lehetett. Rengeteg papír van arra az istentelen székre pakolva, hátuk mögött rádiósok fogják a jeleket és váltanak üzeneteket.
- Uram, megérkeztünk! - vágja magát haptákba Ulrich a hátam mögött, mire a százados felpillant a szemüvege mögül. Megáll rajtam a tekintete, majd a kis hülyegyerekre pillant.
- Azt hittem, nem vállal senkit, Herr Drescher.
Megrázom a fejem.
- Hát akkor ki ez? - lép el egy kicsit a szék mellől, már a másik két tiszt is minket figyel. Veszek egy mély levegőt. Csalinak jó lesz. - Mi a neved, fiam?
- Ulrich! Ulrich von Gruber - válaszol engedelmesen, még mindig félig mögöttem áll. Szinte látom, ahogy a tekintetét kapkodja mind a négyünkön. Összepréselem a szám türelmetlenségemben. Egyáltalán nem érdekel a diskurzus. Ki akarok menni.
- Ugye tudod, hogy öngyilkosság Drescher mellé kerülni?
- Egy ilyen kiváló lövész mellett?
Ez hülye.
- Kérdéssel felelsz vissza? - förmed rá egy hadnagy. Veszettül unom már.
***
- Uram! Uram! - hallom megint a kiabálását, a falhoz dőlve üldögélek, éppen sikerült elszundítanom. Felriadok, azonnal éberen figyelem, ahogy hozzám mászik. A kezére vágom a csizmám sarkát, mire felkiált. Csak hangoskodik. Csak a baj van vele. Lelőném. De akkor megint visszatennének a tankosokhoz. És ott a szakaszvezető nem örülne, hogy kilőttem az üdvöskéjét. Valószínűleg kidobna az erdőbe, levágná a karom és otthagyna a farkasoknak eledelül.
Felvonom a szemöldököm, mire kifelé mutogat. Ma már háromszor kellett miatta helyet cserélnem, mert túl sokszor hívja fel rám a figyelmet.
A szeme körülötti karikák mutatják, hogy többször is kapott tőlem. Nem bírtam ki, hogy ne üssem meg. Képtelen voltam rá. Úgy éreztem, muszáj, hogy bántsam. Hogy elüldözzem magam mellől. Hogy elhallgasson. Hogy a gondolataimmal maradhassak. Csak Basilevsky forog a fejemben. Vajon túl élte? Bizonyára. Ott hagytam neki a géppisztolyt is, a szeretőt is. A szerelem mindent legyőz, nemde? Biztosan kijutott, voltak ott még elszórtan oroszok, bár őket agyonlőttük. Élveztem, ahogy a löveg visszarándul és kettészakít egy embert. Ahogy a fehér kabát és a fehér hó vörösre színeződik.
Nem szeretek nagyban vadászni. De ez egy hajtóvadászat volt, ez esetben mi voltunk az elefántok, ők pedig a nyomoronc bennszülöttek. Úgy passzíroztuk őket a földbe, mint az eső után kibukkanó ocsmány földigilisztákat.
Meglátok egy embert szaladni a fal mentén, ismerősen húzza a lábát, de nem vonok le messzemenő következtetéseket. Nem érzem a gerincemben a pezsgést, mint mikor Basilevskyt sejtem a közelben. Csak a tűhegyes szilánkot érzem magamban, amit még talán az erdőben kaphattam a mellkasomba. Undorító érzés, minden moccanásomra mintha mélyebbre hatolna, egészen a gyomromig ér már a hossza, eltompít minden értelmes megérzést.
Elejti a táskáját, miután neszezést hall és sovány vaddisznó vágtában elinal a falak és a kibillent betondarabok között. Elhúzódom az ablaktól, visszadőlök a falhoz. Ez csak egy szerencsétlen nyomorék, aki belebolondult a vérbe.
- Die Tasche!* - szisszen fel mellettem Ulrich. Lassan fordítom felé a fejem, mire behúzza a nyakát az egyenruhájába, a vállai közé. Levonom a lábam a kezéről, összekaparja magát a földről és elindul, hogy felhozza. Eszem ágában sincs fedezni a hátát, menjen csak le, ha ennyire érdeklődik egy koszos táska iránt. Lehet, hogy ez a mániája.
Nekem vajon mi?
Hallom, ahogy felcsörtet, első dolgom lenne legszívesebben kigáncsolni, de nem tehetem meg, mert kúszva settenkedik vissza, immáron mélységes csöndben. Ez a majom azt hiszi, hogy a hallásom csak az ajtókeretig ér. Kezében a táska, ahogy húzkodja maga után, belekotorva odaad belőle egy levelet.
Elveszem tőle, csillog a tekintete. Beleolvasott, azért örül ennyire magának. Értékeset hozott, ezért büszke, dicséretet azonban hiába vár.
Kinyitom, elolvasom a levelet, felszalad az egyik szemöldököm, de mással nem reagálok rá. Csak a bal kezem marad a zsebében továbbra is. Él! Él. És lehetőségem nyílik arra, hogy megláthassam. Az irányzékon keresztül, két finom kereszttel. Úgy lesz megkeresztelve, hogy az utána következő nagy ünnepre nem fog emlékezni.
Túlélte. A szeretője nyilván kihúzkodta az erdőből és feljavította, hogy harcképes legyen. Micsoda kitartás és akarat. Elfojtok csukott szájjal egy jóleső ásítást, ahogy visszadőlök a falhoz.
- Uram, mit kíván tenni?
Nem egyértelmű?
Most, hogy megnyugodtam, hogy él és van alkalmam még tisztességesen, becsülettel, golyóval kivégezni...
Végre aludni fogok.
***
A törmelékek között szlalomozok, gyanús volt, hogy csak úgy elhagytak egy táskát, amiben ráadásul egy gépelt, pecsétes parancs volt. De nem bírom ki, hogy ne nézzek utána. Fáj, hiányzik, csalódottá tesz, hogy hiányzik az az érzés, amivel égetően bizsereg a hátam, ha a közelben volt. Már nem érzek izgalmat sem. Csak a fejemben lángol valami, kattog és hajt előre, ami egyre kapkodóbban akar véget vetni ennek az egyre jobban elmérgesedő helyzetnek. A hideg szél csípi az arcom, de anélkül is bizonyos vagyok benne, hogy piros lenne a zaklatottságtól. Az AVS a hátamon himbálózik, a Mauser a kezemben pihen, ahogy az épületbe sietek, megtorpanok egy pillanatra. Nem, a földszint nem. Hamarosan meg is látok egy átnedvesedett, koromtól sötét lépcsőt, ami viszonylag némán tűri, hogy meghágjam a fokokat és felsiessek két emelettel feljebb.
Körülnézek a viszonylag épnek mondható helyen, gerincemen futkos a fagy, vagy a jéghideg gyűlölet, ami arra ösztökél, hogy teljes erőből szorítsam a puskát. Fel kellett volna vennem azt a kabátot... De idebent olyan lennék, mint a Fagyapó nyáron. Észveszejtően feltűnő. Szemeim körülsietik a falakat, az ablakokat. Hol van? Hol lesz? Miért nem érzem sehol? Miért vagyok képtelen arra, hogy megérezzem? Tehetetlen dühömben vagdalkoznék, de még Ulrich sincs itt, hogy egy sarokba szorítva kiélhessem magam rajta.
Nem.
Nem.
Ez így nem jó. Nem lesz jó!
Sarkon fordulok és azonnal sietni kezdek lefelé a lépcsőn, szinte száguldok, négyesével szedem a fokokat, ahogy talpra érek a szögesdrót által felhasított hús a lábamon felszakad, térdre rogyok. Nem veszthetek több vért... Hol van Basilevsky? Hol van... Sietve szaladok le a földszintre, mikor hatalmas robbanás rázza meg az épületet, elemi erő taszít lentebb, testem átszakít egy fa ajtót, kemény fokok zongorázzák végig a hátam, lángok nyalják körül az arcom. Felordítok, ahogy a földre kerülök, semmit sem hallok már, a fülem égetően sípol, ahogy az egész épület meginog és látom, ahogy a remegő plafon hatalmas darabokban omlik alá. Üvöltve próbálok meg elgurulni, mikor valami irdatlan szakad a hátamra, nyögve vergődöm alatta hason, mint egy hátára fordított teknős, remeg a föld, szinte dobál magán. Ordítok, üvöltök, míg egy nagyobb adag kosz és vakolat a számba nem nyomódik erőszakosan, érzem, ahogy a hátamon egyre nagyobb lesz a súly, valami forró ömlik végig a hátamon...
A saját zihálásom töri meg a poros, leülepedett csendet, szemeim előtt téglák, gerendák és faszilánkok repkednek, üvegdarabokba markolok a vaksötétben, ahogy próbálom megmozdítani a testem. Pokoli kín karmol végig a hátamon, mintha sötétségből párduc vetette volna rám magát és teljes súlyával igyekezne kitépni a gerincem. A szívem megveszekedett tempóban löki a mellkasom a nyirkos, dohos falnak, az arcom nekiszorul valami nedvesnek, összeszorított szemeimből könnyek buggyannak elő. Érzem, ahogy az AVS lassan a testem részévé válik, belemélyed a bőrömbe, durván mar a húsomba, és tol mélyebbre valami élesebb darabokat. Folyik a könnyem az erőlködéstől, állkapcsom olyan erővel szorítom össze, hogy az ajkaim felhúzódnak és kivillannak a fogaim, zihálva és sziszegve fetrengek magatehetetlenül a törmelékek alatt. A lábam elzsibbadt, érzem, ahogy a vérveszteségtől szédülök, egy kis mozdulattól is felfordul ez a vaksötét verem, egyetlen reményem, hogy hátha nem kaptam megint agyrázkódást...
Jobb kezemmel próbálom meg kitapogatni, mi van a hátamon, gerendát érzek meg, ami keresztbefordulhatott és felfoghatta a faldarabokat... Szerencse, hogy nem támaszkodott meg rajtam az is, hanem inkább megvédelmezett... A téglákat igyekszem lelökdösni a hátamról, a nyakamon landol az egyik, de ezt a kis nyomást már fel sem fogom. A gyomrom észveszejtően kicsire zsugorodik össze, öklendezem, de nincs mit felhánynom, csak a vizet, amit még indulásom előtt vettem magamhoz, hogy felfokozzam az agyam működését. Mikor visszahajtom oldalvást a fejem, abba a vízbe toccsan, ami még az imént a testem része volt, érzem a rezes illatot, ahogy a véremmel keveredve melegítik az arcomat.
Mintha irdalná valaki a hátam. Mintha nyúznának. Mintha kampós ostorral hasítanának ki belőlem darabokat.
Hol lehetek?
A vaksötétet csak a pince magyarázza, vagy annyira maga alá temetett az épület, hogy képtelenség, hogy fény jusson be hozzám. Köhögök, a tüdőm összeszorul, rángatózom, ahogy újra és újra köhögőrohamot kapok a portól és a vakolat finom szemcséitől.
Nem tudom mióta fekszem itt. Minden értelmes gondolatomat elnyomja az izzó, perzselő fájdalom, miután lokalizáltam magam a pincében, semmire sem tudok koncentrálni. Ujjaim a fellazult, nedves földbe marnak, mélyen süppednek az iszamos undormányba, ami belőlem pulzál. Be kell kötnöm... be kell kötnöm, különben kivérzek, mint egy leszúrt disznó...
Hörögve próbálok meg kimászni, de alig csúsznék előre, a hátam mögött felmorajlik valami. Rám dől! Rám dől!
Kétségbeesetten, jeges forrósággal a bensőmben, sírva kapaszkodok valami szilárdba, hogy kihúzzam magam alóla.
A lábam! A lábam!
Duruzsolást hallok, de képtelen vagyok felfogni, kiszakad belőlem a hörgés, valami tartja a lábam és húz... Nem! Nem! Nem!
***
"O Tannenbaum, O Tannenbaum,
Wie treu sind deine Blätter.
Du grünst nicht nur zur Sommerzeit,
Nein auch im Winter wenn es schneit.
O Tannenbaum, O Tannenbaum,
Wie grün sind deine Blätter!"
A saját üvöltésem rohan végig az agyamon, ahogy a hátamból tépik ki a beágyazódott üvegszilánkokat. Valaki tűt döf a nyakamba, érzem, hogy végigrohan rajtam valami, iszonyatosan gyorsan, hirtelen némulok el, nyál fröccsen ki a számból, ahogy nyitom a szám, de hang nem tör fel belőle. Elernyednek a karjaim, eleresztenek, valaki hideg borogatást tesz az arcomra, jeges remegés cikázik a tagjaimban. A szívdobogásom enyhül.
Odakint szól a rádióból a zene, lehajtott fejjel ül mindenki a gyengélkedőn, a haldoklók is inkább sóvárogva nyögdösnek. Én vagyok az egyetlen, aki ordít, mintha nyúznák. Már nem érzem a hideg csípőfogót, amivel kitépkedik belőlem a szilánkokat, és varrják össze a felforrósított tűvel a foltokat. Csak a zene pulzál az agyamban, folyamatosan. Megállíthatatlanul. Fenyőfa.
Volt. Sok. Az erdőben.
Igen, zöldek voltak.
Hihetetlenül zöldek.
Mint az oroszok egyenruhája, odakint, a Volga partján.
Hason fekve, a kályhához közel fekszem egy hordágyon, amit késlekedés nélkül felvágtak az egyik éppen üres asztalra. Valami csöpög, és én csak a zöldre tudok gondolni. Arra a zöldre, arra a méregzöld, erős színre. A fenyőfa keserű, friss illatára, a gyanta fanyar, csípős aromájára.
Az arcom a párnára simítom, valaki bizonyos időközönként törölgeti, sürögnek-forognak körülöttem az emberek. Ne aggódjatok. Nem fogok meghalni. Jobb kezem lelóg az ágyról, valaki azt is fogdossa, de alig érzem, nem ér már el hozzám az undor. Görcsösen szorítom a Mausert, képtelenek kitépni az ujjaim közül. Nem adom! Az enyém! Senkié nem lehet! Az enyém... Egyedül az enyém...
"O Tannenbaum, o Tannenbaum,
Du kannst mir sehr gefallen!
Wie oft hat schon zur Weihnachtzeit
Ein Baum von dir mich hoch erfreut!
O Tannenbaum, o Tannenbaum,
Du kannst mir sehr gefallen!"
- ...nrad...! - kiabál valaki élesen, hogy túlharsogja a rádiót.
Ki zaklat már megint? Miért nem tudnak békén hagyni? Egyedül. A gondolataimmal.
Karácsony van?
Valami meleg és szőrös nyomódik az ujjaimhoz, lehunyom a szemeimet. Mutatóujjammal futólag belenyúlok, mintha haj lenne. Meleg. Puha. Mintha haj lenne. Valami nedves és forró szalad végig a csuklómon. Mintha ujjak lennének. Vagy csak a nyugtató? Nem lehetnek ujjak - merevednek meg az izmaim. Engem senki ne fogdosson.
- Kotródj innen!
- Amadeus! Mit művelsz?! Takarodj vissza a sarokba! Raus!*
Lüktet a fejem. Hasogat, éget. Miért ordítanak? Elhúzódik a szőrös és meleg a kezemtől, meglöki a puskát a mozdulat közben.
- Hagyják már, karácsony van! Inkább adjanak még egy ampullát! Hamar!
Mintha egy adag hús lennék az asztalon, úgy beszélgetnek el fölöttem.
- Mikor lesz megint bevethető?
- Meine Frau und mein Herr! Legalább egy hét...
- A kurva életbe. Hol van, aki megtalálta?
- Állítólag valamennyire kimászott, a közelben állomásozó három mesterlövész és az az Ulrich gyerek kaparta ki a föld alól.
- Hogy történhetett ez?
- Csalétek lehetett, asszonyom.
- Ugyan kinek kellene csak és kizárólag Drescher?
Csend lesz.
Végre.
***
Öt napja simogatják a krémeket és a fertőtlenítőket a hátamba. A húsz mesterlövész, akiket a Frau hozott, még épségben vannak és élnek. Egyiket sem lőtték el. Igazán mulatságos, az első pár napig én is remekeltem. Már az ágyon ülök, Ulrich keni a hátam, minekutána az orvost elhajtottam magam mellől, hogy magam is meg tudom csinálni. Gyűlölöm. Forrong bennem a gyűlölet. Ölni akarok. Puszta kézzel. Harapni. Tombolni. Vagdalkozni. Nem akarom csak ellőni, hogy meghaljon. Azt akarom, hogy elemeire szakadjon. Hogy a levegő megfürödhessen benne. Hogy a darabkái díszítsék a környezetet. Hogy beleléphessek. Hogy a csizmám bokáig elmerülhessen a maradványaiban. Harapni lehessen a szétszaggatott lelkének fecnijeit a légben. Azt akarom, hogy konfettiként repüljön, mint valami ünnepségen a vörös rózsaszirmok. Felégetni. Halálra.
Az ajtót egy nedves, fekete orr lökdösi, hogy bepréselje magát a szobámba. Beszimatol, meglátja, hogy ott üldögélek az ágy szélén, feltűrt trikóban, számban cigaretta parázslik. Felprüszköl, de odasomfordál Ulrichhoz, hogy meglökdösse a lábát. Az csöndesen rászól, hogy hagyja békén, üljön le a helyére. Fogja is magát a négylábú, letelepszik a földre, ahol a kölyök alszik éjjelente, fejét a lábaira teszi és úgy figyel. Nem mutatom, hogy fáj, de érzi rajtam. Felnyüszít.
- Amadeus! - szól rá figyelmeztetőn Ulrich, mire lesunyja a szemeit. Érzi, hogy kavarognak bennem az indulatok. Hogy nem vagyok ép.
A németjuhászok is önző dögök.
A saját épségét félti.
Köhögés szakad fel a mellkasomból, kiveszem a számból a cigit, bal kesztyűs kezem úgy remeg, ahogy a testem rándul össze a rohamoktól. A tenyerembe meredek. Legalább már nem vért köhögök. Megtörlöm a szám, visszateszem a cigit.
Odakint lelassult az élet, ma éjjel Szilveszter. Vagy holnap?
A rádiósok jelentéseit idáig hallom, már nem szól karácsonyi zene, már nincs csönd odakint. Mindenki elolvasta már a leveleket, mindenki sírt egyet és máris mehetünk! Menjünk ölni! Szúrjuk le egymást!
Hirtelen a recsegő rádióból a nevemre leszek figyelmes.
"Ott van Conrad a bázison? Azonnal kerítsék elő és küldjék hozzám a Volga partja menti régi hotelbe! Suzamka Hotel, Híd utca 45. szám. Hamarosan nagyobb létszámú fegyveres had akar átkelni a nyugati városrészbe, hajókon."
- Jawohl, meine Frau! - válaszol a rádiós, szól a mellette levőnek, aki már látom, hogy az asztalokat és az ágyakat megkerülve, szlalomozva közelíti meg a szobát.
- Uram... - kezdi, lesöpröm magamról Ulrich felmelegedett, krémes kezeit, ahogy betoppan ide ez a kis papírlap. Felveszem a pulóverem, Ulrich segítene, de nem mer közelebb jönni, a kutya is figyelmeztetően felmorran. Együtt alszanak, napok óta. Állítólag valahol az egyik lerombolt híd alatt találta. És segített neki megkeresni engem. Ulrich ki sem teszi a lábát azóta a szobából, este is figyel, hogy lélegzem-e.
Kínok árán felveszem a pulóvert, az egyenruhafelsőt, a kabátot, rá egy másik kabátot, sál és a farkasbőr a hátamra. Elveszem a Mausert a faltól.
Szemből, a hotelből lőjük agyon a közeledő hajósokat. "Basilevsky megfizet még érted, Conrad! Én magam fogom levadászni!" Meg, persze. Ahogy én akarom. Véresen. Szaftosan. Őrjöngve.
Meine Frau - Asszonyom
Unsichtbarkeit - láthatatlanság
Stimmt – helyes
Entfernung – távolság
die Tasche - (a) táska
Raus! - Kifelé!
Danilov:
Havazik. Meg sem lepődök, itt mindig havazik. Egy felhőcske száll fel az ajkaim közül, ahogy halkan felkuncogok. Az idei a sokadik karácsony, amit egyedül töltök. Herótom van a karácsonyfa állítás, a dalok éneklésének gondolatától. Nem akarom, nem kell. A színek csomagok, a melegség, sütemények… Emlékszem, milyen volt az utolsó karácsonyom. Nem nagyon volt pénzünk, mégis megvettük azt a háromkerekűt a gyerekeknek. Ki tudja, hány éjszakát dolgoztam végig érte, de megérte látni a boldog arcokat.
Lehunyom a szemeim, és mosolyogva emelem fel a fejem. A hópelyhek az arcomra hullnak, majd felolvadnak. Furcsa. Alig érzem magam melegebbnek egy jégdarabnál. Nem vagyok túl jól. Egyáltalán nem. Valami kimondatlan vibrál napok óta a levegőben, sejtelmem sincs, mit kezdjek a dologgal. Dreschert elvitték. Láttam, ahogy kirángatták a romok alól. Hallottam az üvöltését, láttam, ahogy zihált. Még élt, nem hunyt ki a fény a szemeiből. Pokoli dühös voltam, hiszen a szülőföldem döntöttem rá, mégsem döglött bele. Talán kedves cimborám, a Sors nem így akarja, hogy vége legyen. Talán mégis nekem kéne előbb meghalnom. Én élek régebb óta itt, nekem kéne hamarább felakasztani a kabátot a fogasra. Túl sok a talán, gyűlölöm. Nem szeretek ilyesmiken gondolkodni. Talán mégis egy ostoba, földműves paraszt volnék. Újabb talán, megőrülök….
- Danilov!
Felsóhajtok, majd hátrapillantok. Ivan siet felém gyors léptekkel. Az arcán letörölhetetlen vigyor ül. Ettől nekem is mosolyognom kell.
- Téged meg mi lelt? – kérdem szórakozottan.
Tagadhatatlanul többet mosolygok, mióta a közelemben van. Valahogy jó tudni, hogy akad egy társ… egy… barát, akire számíthatok az ilyen vészterhes időkben is. Rég éreztem már támaszt a hónom alatt.
- Mikor kapom már meg az ajándékom? – dörzsöli össze a tenyereit.
Hangosan felnevetek. Valahogy kitör belőlem. Akár egy gyerek. Jó rég beszéltük meg, ha mindketten megérjük a karácsonyt, ajándékot adunk a másiknak. Úgy tűnik, nem felejtette el. Én sem.
- Elöljáróban… hoztam valamit – vesz elő egy papírzacskót a zsebéből.
Gyanakodva méregetem az elnyűtt zacskót, ám hamar megcsap a tartalmának az illata. Cukor és dió.
- Boldog karácsonyt a Szovjetunió két legszerencsétlenebbjének – nyújtja felém a zacskót.
Újból felkacagok, majd elveszek egy darab grillázst. Ki tudja, mikor ettem utoljára élvezetből, és nem azért, mert az éhhalál fenyegetett. Bekapom az édességet, majd rögtön szét is rágom. Elég kemény, a hidegtől kicsit megfagyott. Ivan méltatlankodva néz rám.
- A tanklövedéket is így eszed? – hördül fel.
- Nem szorulok rá – vonok vállat.
- Pedig lehetnél az egység lövedékelhárítója – vigyorog rám.
- A te fejed keményebb, alkalmasabb volnál erre a feladatra – replikázok.
Eltátja a száját, majd újból felnevet. Valahonnan hátulról hallom, ahogy kiszűrődik a rádióból az egyik ismertebb karácsonyi muzsika. Elnémulunk, hallgatjuk az ismerős dallamot.
A hó nagy pelyhekben esik. A puskám némán pihen mellettem, csupán Ivan ropogtatása töri meg az idilli némaságot. Nemsoká sebesülteket hoznak hordágyakon. Nyögnek, hörögnek, folyik a vérük. A tiszta, hófehér tájat lassan beszennyezi a sár és a vér. Felocsúdok, ez nem karácsony. Ez háború. Véres, kegyetlen hadjárat. Itt senki sem szereti a másikat. Csak holtan látni.
***
Unottan tekergetem a rádiót. A németek szünetet kértek az ünnepek idejére. Páran eltávot kaphatnak. Gondolom, ez az olyanoknak szól, akik legalább száz honfitársam halálát okozták. Nesze, egy kereszt, ja, és haza is mehetsz! Vajon Drescher él még? Hazavitték? Nem hinném. Túlságosan szomjazhat a véremre. De mi van, ha elnyelte a föld? Ha az anyatermészet magába fogadta, eggyé vált vele? Ezt akartam, nem? Ugye?
Értelmetlen karattyolás, nem számít.
"Ott van Conrad a bázison? Azonnal kerítsék elő és küldjék hozzám a Volga partja menti régi hotelbe! Suzamka Hotel, Híd utca 45. szám. Hamarosan nagyobb létszámú fegyveres had akar átkelni a nyugati városrészbe, hajókon."
Conrad… a bázison? Nevetnem kell. Érzem, ahogy harag önti el a szívem. Conrad. Ki ez a nő? Hogy merészeli így nevezni? Biztos azt hiszi, ő is egy tetves talpnyaló, de nem, ő nem az! Nem az! Megértetted, te ordas kurva?!
Lihegve kapok a fegyverem után, majd törlöm végig a képem. Mi a fene ütött belém? Érzem, hogy szétrobbannak az ereim, olyan indulatba jöttem. Nem értem, Drescher egy katona, vannak felettesei. Biztos… biztos… keféli.
Nagyot vágok a falba. Megmagyarázhatatlan indulat zubog a mellkasomban, a füleimben nagy erővel lüktet a vér. Muszáj lesz lehiggadnom. Gyötrő képek kúsznak a lelki szemeim elé. Látom, ahogy a szőke nő, mert nyilván szőke, a falhoz nyomja Dreschert. Fekete bőrkesztyűt visel, testhez simuló, fényes, fekete anyagú ruhája szinte dorombol, ahogy ropogva gyűrődik minden mozdulatnál. Vörös ajkai vibrálnak, akár a méreg, beszennyezik Drescher hófehér bőrét. Rózsaszín nyelve elővillan, ő pedig kéjesen nyögdécsel. Elég!
Dühödten állok fel, és kapom fel a puskám. Kisétálok a táborhelyről, nyugalomra van szükségem. A géppisztolyok ugatására, a bombák bariton dörrenésére. Igen, ez kell nekem, nem a testről lehulló ruhák surranó hangja.
***
Értesítettem a parancsnokot a rádióban hallottakról. Az üzenet hamar körbejárja a vezérkart, sikerül egy jó pontot szereznem. Gratulálunk, Basilevsky! Ami azt illeti, felejtsük el azt a kis incidenst a hómezőn. Megették majdnem a farkasok? Rá se rántson! Oh, megnyomorult egy életre? Ne foglalkozzon vele, szeretett hazánk nagyra becsüli az ilyen hősöket, mint maga! Undorít, hánynom kell…
Ha egyszer vége lesz ennek, biztos, hogy összezúzok egy-két sztálini emlékművet. Elegem van az egész romlott, nyálverő bandából. Nem tűröm tovább, hogy bárki ugráltasson, megmondják, mi a jó nekem. Tudom, mi kell nekem! Tudom, ki kell nekem…. Nem tisztük efölött ítélkezni helyettem. Ugyan nem ismeretes számomra a szakzsargon, mégis tudom, az ilyet hogy szokás hívni. Félnek is tőle, hogy a birkák egyszer felkapják a fejüket, és rájönnek, miféle emberekből áll ez a rohadt rezsim.
A parancsnok bizakodó. A tankjaink majdnem körülzárták a Fritzeket. Az a Paulus nevezetű kollaborálni készül. Persze, az a bajuszos tökmag, Adolfka, nemigen menne bele a dologba. Inkább feláldozza azt a maroknyi nyomorultat, akik még életben maradtak. Micsoda logika, látszik, hogy a nácik már csak ilyenek. Túlságosan fent hordják a tökéletes kis orrukat. Itt az ideje, hogy móresre tanítsuk őket. Az egyik kettős ügynökünk kiderítette, friss hús került a porondra. Az a nő… nem, az a szopós kurva is efféle. Az akadémiáról kirepülő fiókáival jött ide, mint valami kibaszott tyúkanyó. Hányinger, egy nőt megbízni ilyesmivel.
Szívem szerint ezt az épületet is rájuk robbantanám, de a parancsnoknak más tervei vannak. Rabokat, hazaárulókat, besúgókat rakatott a hajókra. Igen, a népünk söpredékét, értük nem kár. A szállítmányt pedig vinni kell, mese nincs. Szemből fogják őket támadni. Szitává lövik a fejüket. Hm, nem az én dolgom megítélni őket, biztos megérdemlik. Remélem…
A zubbonyom belső zsebéből előveszek egy szivart. Az ajándékom Ivantól. Már régóta áhítozok utána. Csodás az illata, vaníliás. Az íze is kiváló. Egy ezredestől szedte el, ahogy a többi holmiját is. Kuncogva veszem elő a vaskeresztet. Nevetséges, ilyesmire pazarolni a nyersanyagot. Egy játékra…
- Basilevsky! – jelenik meg az egyik lövész.
Csoda, milyen gyorsan felejtek, már a nevére sem emlékszem, pedig nemrég vele lőttük halomra azt a sok Fritzet.
- Hm? – hunyom le a szemeim, de a fülem felé fordítom.
Egy kiégett tankon ülök, és élvezettel szívom magamba a dohányt. Imádom.
- Jó ötlet ez? – kérdi aggodalmas hangon.
- Micsoda? – fújom ki a füstöt.
Kellemes vaníliaillat terjeng a hideg levegőben.
- Csak így négyen? – tárja szét a karjait.
Kezdő.
- Beijedtél pár suhanctól? – nézek rá most először.
- Nem! De… - fújja fel az arcát.
Leintem, ne zavarjon ilyesmivel. Ha kell, egymagam megyek neki az összesnek. Szétverem a fejüket, összetrancsírozom a végtagjaikat, kitépem a szívüket. Nincs kegyelem.
Bő egy óra múlva megszólalnak az első gépágyúk. Lustán emelem fel a fejem. Egészen belaktam ezt a kis tankot. Ásítva igazítom meg a sapkám, és markolom meg a mellkasomon nyugvó puskát. Olyan, mint egy hűséges szerető. Mindig jókor van jó helyen. Nem beszél, szeret.
- Ideje lenne indulnunk – kocogtatom meg a tank szélét.
A három jómadár egyetértően bólint. Elnevezhetnénk magunkat elit osztagnak. Mókás lenne.
- Hátulról hatolunk be! – kapja elő a térképét Hruszilov.
Rá emlékszem. Megtiszteltetés volt…
- Nem szabad lebecsülni őket, hiába az iskolapadból keltek fel.
Felszalad a szemöldököm.
- Ha jól tudjuk… akkor Drescher is ott van.
Összerezzenek a neve hallatán. A gyomrom dió méretűre szűkül. Igen, érzem, hogy itt van, de gyenge.
- Ő az enyém – szalad ki a számon.
Nem nézek fel, de érzem, hogy minden tekintet rám irányul. Nem szólnak semmit, elfogadják. Igen, Drescher az enyém. Csak az enyém.
~
Halk léptekkel osonok az emelet felé. Már két járőröző torkát is elvágtam. Csendben nyaklott hátra a fejük, a vérük az ujjamon át spriccelt kifelé. Nem hatott meg, egyáltalán nem. Még jól is esett. A növendékekkel nem foglalkozok, lövöldözzenek csak, mint a vásárban. Az én feladatom sokkal magasztosabb, fennköltebb annál, semhogy zöldfülűeket gyilkoljak. Dreschert kéne keresnem, a fülem azonban mégis egy női hang után sóvárog. Tudni akarom, hol van. Felhagynék a szokásommal, hogy a gyengébbik nemet nem bántom. Ó, de még hogy! Szinte az ujjaim között érzem a nyakát, hallom, ahogy fulladozik. Érzem a körmeit, ahogy végigszántják a bőröm, kitépik a szőrszálaim. Elvigyorodok a gondolaton. Azt hiszem, megőrültem.
Sántítok ugyan, a lépteim azonban nagyon-nagyon halkak. Végre én lehetek a fantom, aki szellemként közlekedik az épületben. A csend és a meglepetés ereje az, ami az akciónkat sikeressé teszi. Még a jó Isten se tudja, hanyadik emeleten járok, mikor neszelést hallok. A falhoz lapulok, a puskám vérontásra készen simul a mellkasomhoz. A szemeim a folyosó végén barnálló ajtóra függesztem. A kilincse megmozdul. Egy nő hangját hallom. Nem, én annak a szukának a hangját hallom!
- Még egy hiba…! – mennydörgi, majd kivágódik az ajtó.
Elviharzik, én azonban már biztos menedéket találtam egy széles váza mögött. Sejtelmük sincs, hogy tudunk róluk, nem is gondolnak rá, hogy milyen közel a vész. Szinte a nyakán érezhetné a leheletem. Átharapom, szétcincálom a torkát, kivéreztetem.
Óvatosan kilesek a beugró falrész mögül. Az a szőke haj… akárhonnan meglátnám. Mosoly kúszik az arcomra. Drescher, hát itt téblábolsz? Látom rajt, hogy nehezen mozog. Nem csodálom, isteni közbenjárás volt, hogy túlélte azt a robbanást. A mázlista… vagy mégsem volna az?
A hátamra csúsztatom a puskám, engedelmesen a hátamnak feszül. Jó, így jó lesz. Lassú, hangtalan léptekkel osonok végig a folyosón. Két méter, egy méter… átlépem a szoba küszöbét. Drescher felszisszen, ahogy a mellkasához nyúl. Védtelen a háta, túl gyenge ahhoz, hogy időben reagáljon a külső ingerekre. Mögé lépek, majd szorosan körbeölelem a testét, akár egy elszakíthatatlan hurok. Felnyög, a szemei tágra nyílnak a meglepetéstől. A falnak döntöm, a combom a lábai közé csúsztatom. Teljes testemmel nekifeszülök. A balommal a karjait fogom le, a jobbommal a száját takarom el. Nem hiányzik, hogy óbégasson, biztos nagyon fáj. Szegény…
Szaggatottan szuszog, a teste teljesen megfeszül. Megcsap a vér szaga.
„Szép csillagos az Ég
Elcsendesült a rét
Ezüstös fényét hinti rád a holdsugár.
Már fújdogál a szél
Egy tücsök hangja kél
Lágy puha fészkén elszunnyad
a kismadár.
Bérceken túl a völgyben lenn
A fényes napkorong is elpihen
Hát aludj kedvesem
Álmodj csak csendesen
A tó tükrén az erdő mélyén
csend honol.”
Halkan éneklem neki, az ajkaim a fülét súrolják. Kuncogva túrok az orrommal a hajába, érzem rajt a cigaretta szagát.
- Hast du schön geschlaft?* – mormogom neki.
Felszusszan, ahogy ránt magán egyet. Nocsak, egyre hevesebben reagál.
- Nem volt szép dolog, amit az erdőben műveltél, ugye tudod? – szorítom meg a csuklóit.
Újból felszusszan, de nem nyög, küzd, hogy azt mutassa nekem, nem érez semmit. Ó, pedig nyilvánvaló, hogy szenvedsz.
- Beszennyeztél a semmitmondó véreddel. Úgy volt fair, hogy én is adok valamit, ami az enyém. Tetszett? Egy egész városrészt ajándékoztam. Csak a tiéd – mormogom a halántékára.
Idegesen összerándul, a bal keze vadul remeg. Hm, jól sejtettem, többé nem titkolhatod előttem, mit érzel.
A karjánál fogva fordítom meg. A feje fölé hajtom a karjait, a csuklójánál nyomom oda a falhoz. Esélye sincs, sokkal kisebb nálam, ráadásul gyenge. Állítom a gyengélkedőről rángatták ide. Csodálom, hogy talpon van. Mosolyogva hajolok az arcába. Láthatóan zavarja a közelségem, ez tetszik. Végre érzelmeket látok rajta. Fél. Féljen is.
- Ki volt ez a kurva? – nézek végig rajta.
Nem bírom ki, tudnom kell!
- Számít az? – morogja.
A hangja késként hatol a levegőbe.
- Ki volt az? – kérdem újból.
Nem felel, csak elhunyorodik. Elengedem a jobbommal az állát, majd jókorát ütök a falba. Mélyen dobban egyet, majd megadja magát az öklömnek, és betörik. Megedződtem már, nem okoz gondot szétmorzsolni a téglát.
- Ki volt az, Conrad?!
Felkapja a fejét a keresztneve hallatán. Csak én hívhatlak így, csak én részesülhetek abban az élményben, hogy az enyémnek tudhatlak. Ha kell, megölök bárkit!
Hallom, ahogy cipősarkak kopognak a szoba felé. Már nincs időm menekülni, ezért magam elé kapom Dreschert, és a Tokarev csövét az arcába nyomom. Mikor az a… nő belép a szobába, az arcára döbbenet ül ki. Megismer.
- Basilevsky! – sziszegi.
Nem bírom megállni, kínomban elmosolyodok. Drescher nem mozdul, azt hiszem, rájött, csak fájdalmat okozna magának.
- Ereszd el, te koszos, ruszki paraszt! – sziszegi.
- Nekem egy tetves náci szuka nem parancsol – vakkantom neki oroszul.
Hátrahőköl, majd erősebben szorít a fegyverére. Patthelyzet.
Hast du schön geschlaft? - Jól aludtál? / Szépet álmodtál?
Conrad:
Nem bírok a hasamra feküdni, a negyedik emeleten rejtőzködöm el, az épület legszélsőbb szárnyában, így állva tűröm a metsző szél süvítését a betört ablaküvegeken keresztül. Kiszáradnak a szemeim, ahogy a könnyeket és a nedvességet kivájja a szememből. Mintha morzsolódna. Nyelek egyet, kitámasztom a Mausert, az AVS-t a bázison hagytam, ha valami történne ezzel a puskámmal is, legyen biztosítékom. A hátam lüktet, de amíg nem mozgok, nem gyötör. Összepréselem a szám, ahogy kicsit betámasztok, a vállamnak támasztom az agyát, hogy felvegyem a lövő pozíciót. Érzem, ahogy a fércelés rángatja a húst a hátamon. Lehunyom a szemeimet, borzongás szalad végig rajtam, de nem törődök vele.
- Készen vagy? - nyílik az ajtó és szól be a Frau. - Elindultak a túlsó partról.
Bólintok, oda sem nézve, a távcső előtt, csukott szemmel valamiféle égető csend száll meg. Lángokat látok a szemhéjamra kivetülni, csillanó üvegdarabokat, zöld kabátokat, finom szürke szőr hullámzását, fekete kormot hord az egyik méretesebb tűz. Ég bennem. Mintha lázas lennék.
- Készülj - lép mellém, kitámasztja a fegyverét, de nem nézek rá. Régebben csodálattal figyelte mindenki, ahogy ez a nő tökéletes pontossággal fröccsentette ki egy repülő galamb fejét. Ahogy megfeszül rajta a ruha, szemei koncentrálva, fagyos acélként szúródnak a távcsövön keresztül a vélt ellen koponyájába. Bevallom, engem is lenyűgözött. Valamikor régen. Erő, fegyelem áradt mindig belőle. Megtiszteltetés, hogy mellém helyezkedik. De tudom, hogy nem. Nem. Figyelni akar. Szemmel tartani. Kikényszerítettem belőle a puskát, de túl büszke, hogy ezt lenyelje és ezért még meg fogok fizetni.
Keserű íz tölti meg a számat, bort itattak velem, hogy a vérpótlásom hamarabb elinduljon, de egy korty után mindet elpakoltam. Tiszta fejjel. Tiszta fej. Az irányzék finoman leng a hajókon, és ahogy visszatartom a levegőt, még az idő is megmerevedik, nem csak a puska mozgása.
Az első lövés mindig a Fraué volt.
Elsül a fegyverem, nyomában a többi húsz is tüzet nyit. Érzem, hogy ezért a minimum az lenne, ha nekem ugrana és szétszabdalná az arcom. A szeme sarkából rám villantja tekintetét, de inkább tüzel Ő is, nincs idő arra, hogy revansot vegyen. Egyszerre lövünk az egyik hajó tankjára, kigyullad, majd felrobban, égő katonák ugrálnak a vértől, szartól és sártól iszamos vízbe. Garantált elfertőződés és fulladás. Látom, ahogy fullákolnak, öklendeznek és hánynak, ahogy a víz illata és íze a szájukba kerül. Ahogy a lábaik elfagynak a jeges víztől és magatehetetlenül süllyednek alá. Már érdektelenné válok a célpontok iránt, a vízben szenvedőket nézem.
Nem hallom már a puskák röhögését, mélységes csönd telepszik rám, belehajtom fejem az ismerősként üdvözölt nihil gyilkos, fehér folyamába. Hirtelen megremegnek a vállaim minden előzmény nélkül, kiszakítva az idilli némaságból. A puska agya keményen nyomja a farkasok által tépett sebet, érzem, hogy legszívesebben belepusztulnék a fájdalomba, összeszorítanám a szemeimet és térdre rogynék, hogy a két kezem odatapasszam és kitépjem a fájdalmat a húsomból, hogy végleg megszabaduljak a pokoli érzéstől. Lüktet és zsibbad, élesen kínoz, mintha kések forognának a bőröm alatt, a kötéssel karonfogva.
A Frau figyel.
Nem lehetek gyenge.
Erőszakkal feszítem fel a szemhéjam és meredek a távcsőbe. Fejekre lövök és szívre, a hajók teteje miatt nehezebben tudok célba venni bárkit is, főleg ezzel a fájdalommal a jobb vállamnál... Mintha direkt lenne. Mintha direkt oda karmolták volna, ahová a puskát kell tennem. Legszívesebben a fogaimmal tépném a ruhát.
A fájdalomtól elkalandozik a tekintetem, szív helyett a vállánál lövöm el, leszakad a karja, de kibillen a vízbe, magával rántva a mellette levőt is, akibe meglevő karjával kapaszkodik.
- Was... Was hast du getan?!* - dörren rám a Frau, nem is reménykedek abban, hogy nem látta meg a baklövést. Szó szerint. Izzó mellkassal és immáron egyre jobban szédülve nézek rá a távcső fölül. Nehezemre esik megállnom a talpamon, ahogy közelebb toppan, ügyel arra, hogy a felénk sebesen pörgő gépágyúk lövedékeitől takarva legyen. Minden átmenet nélkül kúszik fel a hasogatás az agyamba, perzselő orkánt gerjesztve, ami a szemeimen át egy ponton telepszik meg. A Frau mellkasán. Szét akarom szakítani a mellkasát. Kihajtogatni a bordáit, mint egy spalettát.
- Noch ein Fehler...!* - fenyeget meg, de már csak a hátamnak mondhatja a nagymonológját. Újra csalódást okozok neki. Előbb hagytam, hogy Basilevsky agyonverjen és többször is a közelembe férkőzzön... Másodszor a gyönyörű német haza egyenruhájára felvettem egy döglött orosz átizzadt kabátját...
Kitépi az ajtót és elrobog, mint egy motor, a cipőinek kopogása a folyosón fenyegetően kattog, biztos vagyok benne, hogy mindenki figyelmesebben tartja az irányzékot, várják az ellenőrzést. Megnyalom a számat, érzem még rajta a bor keserű ízét. Nem bírom meginni azt a vörös nedűt. Mintha vért tolnának le a torkomon. Mintha magát a vérvörös haragot nyeldekelném, ami megduzzad bennem, és kontrollálhatatlanná tesz.
A hideg kéjesen markol végig a lángoló hátamon, óvatosan mozdulok kicsit arrébb, hogy kényelmesebben állhassak. Mintha a lábamon felkúszna a fagy, a padlóból, körülfonná, mint egy polip. Megremegek. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, jeges borzongás karistol végig a homlokomon és a tarkómon. Fentebb emelem a puskát, tenném a vállamhoz, de olyan, mintha beletolnám a sebbe, mélyen, rettentő mélyre hatolva, szinte várom, ahogy szörcsögve kibukkanjon a túloldalon. Felszisszenek, odaszorítom a tenyerem, érzem a forróságot, ha széthúznám a felsőruházatom, minden bizonnyal melegen gőzölögne, akárcsak egy tál forró leves...
Váratlanul és minden előzmény nélkül karok fonódnak körém, vanília illatot érzek meg, felszakad belőlem meg meglepett nyögés, elsőre azt hinném, hogy a Frau az, de neki nincsenek ilyen vastag karjai... A falnak szorít, mellkasom teljes hosszában kinyúlik a falon, szívem dobogását visszahallom és érzem lüktetni, ahogy az arcom is nekiszorul a kormos, nedves vakolatnak. Térd fúródik a lábaim közé hátulról, hátrafeszíti a karjaimat, üvöltésre nyitom a szám, de véres ujjak tapasztják be, teljes testével beborít.
Istenem... Istenem...
Mintha a fércek hullámoznának és rángatnák a húsom, amibe mélyen bele vannak vezetve, mint egy drótháló, ami befeszül és fenn akadok rajta... Belém tép az éles, iszonytató fájdalom, az egészet tetőzi az, hogy a másik test meleg és kemény, összemorzsolja a ruha alatt a bőrömet, amitől ordítanék, mint a sakál. Zihálok és szuszogok, gyorsan kapkodom a levegőt, hátrafeszített karjaim felgyűrik a lapockáimnál a friss varratokat, kis híján a falba harapok kínomban.
Halk éneket hallok, kitágulnak a szemeim, hogy felismerem Basilevsky mély, morgós hangját, a lélek is kiszáll belőlem. Mit csinál? Mi ez az egész?! Zaklatott szívveréssel és pokoli kínok között vergődve hallgatom, a végén felnevet, orrát a hajamba nyomja.
- Hast du schön geschlaft?
Igen. Ez Basilevsky. Nyelem a véres levegőt, ami az ujjain keresztül maródik a számba, még friss a vér, amit kiontott, szétkenődik az arcomon, ahogy dobok magamon egyet, hogy letaszítsam magamról, de olyan, mintha el szeretnék tolni egy épületet.
- Nem volt szép dolog, amit az erdőben műveltél, ugye tudod? - erősebben markolja meg a csuklóimat, próbálom szenvedésem és vergődésem palástolni előtte. Nem fogok gyengén fetrengeni a lábai előtt, mint ahogy ő tette. Nem alacsonyodok le odáig.
- Beszennyeztél a semmitmondó véreddel. Úgy volt fair, hogy én is adok valamit, ami az enyém. Tetszett? Egy egész városrészt ajándékoztam. Csak a tiéd - dörmögi szinte közvetlenül az agyamba.
Benyomakodnak hangján keresztül az emlékek a pincéből, a vaksötét fájdalom, az elviselhetetlen nyomás, a saját gyomortartalmam és a vérem elegye, ami az arcomat forrón nedvesíti... Gyűlölet robban fel a gyomromból, elharapódzik bennem, mint a pestis, minden porcikám azért lángol, hogy gyötrelmes kínok között vérezzen ki a lábaim előtt. Hogy a csizmám rátehessem leterített testére, hogy beteljesítsem végre ezt az elhúzódott vadászatot.
Megfordít, felhúzza a karjaimat, őrjöngve üvöltenék, legszívesebben a fogaimmal marnám az arcát, hogy enyhítsek a fellángoló rettenetes kínon a hátamban. Látom az arcát. Nem akarom látni az arcát. Csak úgy akarom látni, ahogy a földre borul, a saját vérében fulladozik, ahogy az orrából, füléből, szemeiből dől a vér... A mosoly, ami az arcán honol, jeges félelmet olt a szívembe, mint valamiféle undorító fecskendő, közelebb hajol, amitől kiver a víz, próbálok hátrább húzódni tőle, de a fal és a szorítása nem engedi.
- Ki volt ez a kurva? - kérdezi, tekintetével végigsöpör rajtam. Ez most... miről beszél? A Frau? Mi köze van hozzá? Most hozzá jött? Teljesen összekuszálódnak a fejemben a dolgok, elpárolognak a felszított indulatok, értetlenül próbálom meg felfogni, mi a franc baja van. Nem mintha érdekelne. Takarodjon el innen! Messzebb!
- Számít az? – a hangom olyan nyers, akár a bőr alól kibukkanó hús.
- Ki volt az?
Összeszűkítem a szemeimet. Ez megőrült. Nyelek egyet, ahogy az arcát nézem, próbálok olvasni belőle, de a hátamban és a szívemben lüktető görcs képtelenné tesz arra, hogy gondolkozzak. A vanília illat az arcomba tódul. A teljes kiszolgáltatottságtól a fülemben lüktet a vérem, az ereimben csörgedező maradék vér szinte szétfeszíti ezt az agyongyötört testet. Basilevsky elengedi a számat és irtózatos erővel a falra vág, ami úgy szakad be, mintha csak egy tortába mártotta volna a kezét. Ha… ha ez a fejemet éri…
- Ki volt az, Conrad?! - bődül el, felkapom a fejem és kikerekedett szemekkel nézek rá, ahogy a keresztnevemen szólít.
Mit lökdös? Mit fogdos? Mit szagolgat? Miért nem ölt meg már megint? Mi lelte ezt a tébolyult őrültet? Mindenki megőrült? Most miért von kérdőre? Mi kell neki? Mit akar?
Életemben soha, de soha nem voltam még ilyen kétségbeesett, értetlen és sebezhető. Nem volt még rá példa, hogy ne tudjak valami következtetést, valami tényt levonni a dolgokból. De annyira kavarog minden, annyira értelmetlen ez az egész, olyan rég húzódik már… Attól horgad fel bennem a pánik, hogy most tulajdonképpen semmi sem történik. Mi történik? Miért nem történik? Mióta vagyunk ilyen bensőséges kapcsolatban, hogy a keresztnevemen szólítson? Mi ez a vanília illat? Berúgott?
Szinte kiakad az idegrendszerem végleg, mikor meghallom a Frau cipőinek jellegzetes kopogását, Basilevsky azonnal a karomba markol, maga elé penderít, egy pisztoly csövét nyomja az arcomba, hogy maradjak veszteg.
- Basilevsky! - sziszegi a Frau ahogy belépve konstatálja, hogy épp társaságom van. Hangosan szedem a levegőt, halk hörgés is kiszakad belőlem, ahogy a ruhám vágja a nyakam. - Ereszd el, te koszos, ruszki paraszt!
- Nekem egy tetves náci szuka nem parancsol - mordul vissza válaszul, a Frau hátra tántorodik a mesterlövészekre nagyon nem jellemző hanghordozástól. A veszélyes közelségtől. Basilevsky nem fegyelmezett, betanított kutya, mint mi. Egy vidéki vadállat, akinek nem parancsol senki. Nem ismeri a vezényszavakat. A távolságtartás szabályait. Az alapvető formulákat. Semmit. Nem tartja tiszteletben az alapokat. Mert nem is tudja őket. Érzelemből cselekszik. Nincs realitás a tettei mögött. Ettől beszámíthatatlan. A Frau ujjai erősebben kulcsolódnak a puskájára.
Csak az odakint ropogó gépágyúk zaja hasítja végig a csendet, ahogy darabokat marnak ki a kinti falból. A Frau pengevékonyra préselt szája, és a nedves levegőtől begöndörödött barna hajszálai szinte szikráznak. Rájövök a megoldásra, ahogy rohannak a percek és egymásnak szegezik a tekintetüket. Ezek nem engem akarnak bántani. Hanem egymást. Nem én vagyok a tét. Én itt felesleges vagyok. El kell tűnnöm.
Megmozdítom a remegő bal kezem, válaszul a hátam mögött levő hátrafeszíti, zsigerből hátravetem a fejem, ahogy egy hangosabb kiáltás kitörik belőlem. A Frau tesz előre egy lépést, Basilevsky erősebben nyomja a bőrömbe a pisztolyának csövét.
- Hogy mered... - ilyen hangot nő szájából soha nem hallottam még.
Zihálva érzem és tűröm, ahogy a hátamból lüktető fájdalomhullámok elmossák a külvilágot. Nem kell színlelnem, hogy fennakadnak a szemeim az agyamig tolódó fájdalomtól. Egy pillanat alatt csukódnak le a szemeim, fittyen előre a fejem és nem tartom magam többet. Elernyedek, teljes súlyommal lógok Basilevsky karján, aki rendesen meglepődhetett, mert rögtön szorosabban fog rám. A bal oldalam felé húzok, a Frau felkiált -"Conrad!!!"-, Basilevsky enged, biztos a puskája után kap inkább, a földre esek, és ahogy azzal számoltam, sikerül ráfeküdnöm a bal karomra, teljesen.
Mozdulatlanul fekszem a földön, kinyúlva, mint egy kitaposott baka, lábdobogás, durran pár puska, pofonok a puska agyával, nagy döndülések és kicsörtetnek a szobából. A hátamban hullámzik a gyilkos kín, az ablakon beáramló jéghideg szél valamelyest enyhíti a nyilallásokat, már a varratokat sem érzem szakadni és húzódni. A mellkasom lüktet, a gyomrom a torkomban jegesedik, a szívem megállíthatatlanul dörömböl a fülemben. Tadam-tadam-tadam.
A hotelben puskák durrannak, valaki a szobába lép, ösztönösen folytatom a tettetést tovább, mikor a küszöbön fordul valaki, meghallom a távolból a Frau artikulálatlan ordítását.
- Ezért megöllek! Megöllek! - hatásszünet. - Pusztulj!
A durranás ismerős hangja áthasít az agyamon, úgy pattannak ki a szemeim, mintha felrántottak volna egy rolót. Megölöd? Nem. Nem! Nem! Basilevskyt az én tisztem megölni! Nem! Micsoda szégyen és megaláztatás lenne még ezek után, ha a Frau megölné Basilevskyt! A tanítványt kihúzta a szarból a mestere, mert az képtelen volt egy rendes, egyszerű feladatot elvégezni. Conrad Drescher, aki segítségre szorult egy nőtől.
Felpattanok. Igazából négykézlábra tolom fel magam, zihálva küzdök a testem gyengesége ellen, hogy fel tudjak egyenesedni. A puskához kapok, ami a földön hever, arra támaszkodva kelek fel, alsó ajkamba harapok, hogy ne üvöltsek. Megteszi helyettem más. Elönt az adrenalin, a tomboló tettvágy, nem törődök a fájdalommal, csak lendít előre, hogy hamarabb végezzek. Kivágódok a szobából, az ajtaja úgyis csak az alsó pánton lógva fityeg, azonnal elébem toppan egy orosz nyikhaj. Kikerekednek a szemei, bizonytalanul tartja a szeménél a puskát.
Ha te nem lősz, én fogok.
Úgy vágódik el, mint egy leomló épületdarab, átugorva rohanok a folyosón. A zsebembe nyúlok, kikapom a gázálarcot, futtomban teszem fel a fejemre, hogy ne lehessek olyan könnyen beazonosítható. Megláthatnak. Igen. Sejthetik. Megtudhatják. Nem. Nekem még kell. Nem bukhatok le. Mi. Én és Ő. Nem állíthatnak falhoz, mert megöltem. Nem. Ameddig a másik meg nem hal.
Recseg a talpam alatt a padló, néha a falak vészesen közel imbolyognak hozzám, a kezem rátapasztva lököm el magam tőlük, hogy ne akadályozzanak. Kis híján felbotlok egy német testben, hiányzó állkapcsának véres-sötét ásítozása sem engedi, hogy megtorpanjak. Hallom a cipők dühödt kopogását, zihálva nyelem a gázmaszk használatlan, újszerű szagát, ami karistolja a torkom. Valaki kilép az egyik szobából, lendületében vágom arcon, nem foglalkozva azzal, hogy kicsoda az illető. Enyém, övéké, mit számít!
Az egyik ablak előtt sietek el épp az egyik lépcsőfordulóban, mikor meglátok egy nehézkesen mozgó alakot a zsákutca végéhez rohanni. Megfordul a fejemben, hogy idióta, ha üldözik, rohadtul rossz helyre szalad, el is rántom a fejem az ablaktól, mikor cipőkopogást hallok megint. De kintről. Meglátom a Fraut, ahogy fogja a puskát és a zsákutcában rekedt méretes alakra emeli a puskáját, aki elbújik az egyik méretes szemetesláda mögött és éppen célra tartana. Lassú. Túl lassú. A Frau úgyis kivégzi.
Kit is végez ki?
Basilevsky!
Egy pillanat alatt töröm ki az ablaküveget, tolom ki a puska csövét és egy pillanatnyi hezitálás nélkül lövöm át a tányérsapkás fejet, majd a szívét. Vérpára ziláltan öleli körbe a fejét, a fekete, halálfejes sapka a földre koppan, a szorosan összefogott konty szinte szétrobban, barna haja fellebben, ahogy arccal előre a földre zuhan. A fekete ruhás test elterül a földön, cipőinek sarka már némán mered az épület felé, amerről a halálos lövést kapta, a puska még mindig Basilevsky felé mered, akit agyon akart lőni. A melle cafatokban, ahogy a szívén rohant át a második golyó. Nem fog el sajnálat. Elégedettséget érzek, megnyugvást, beteljesült revansot.
„Térdelj le érte, Conrad!”
Térdelj le te.
Helyette sokkal alázatosabban nyúlt el előttem. A vörös karszalag rikít a sötét törmelékek és lövedékek között, egyedül a Mauser csodás, barna színe adja a meleg színt és a Frau kibomlott haja.
Mély levegőt veszek, a maszk hörög, könnyek szöknek a szemeimbe a fájdalomtól, el is veszem a puskát a vállamtól, a sebre markolva dőlök el oldalra, el az ablakkeretből. A padlón, a felmart parketta darabjain némán húzom magam alá a lábaimat, áldom magam, hogy a gázmaszkot felvettem, a forró nedvesség kifolyik a szemeimből anélkül, hogy bárki láthatná. Előregörnyedve szorongatom a mellkasomat, nem is érzem már a hátam. Nem csak a fájdalomtól ég. Valami más, forró is nyalogat belülről, csak a Frau hulláját látom magam előtt, kiterülve, mint egy lenyúzott bőr.
***
Felöltözöm. Átveszem a trikót, az ingemet gombolom be épp, mikor Ulrich becsoszog a szobába, nyomában a kutyával. A kezében hozott hatalmas hengerformájú csomagot az ágyra teszi, azonnal el is lép tőle pár lépést. Nyel egyet, megtörli a képét, a kutya a lábához igazodik és le is teszi a seggét, némán csóválja a farkát. Az utolsó gombbal is végzek, felveszem a nyakamba a nyakkendőt, vaskeresztem nincs. Tükör nélkül kötöm meg, veszem fel a tiszta kabátot, aminek a hajtókáján és a vállapján kitüntetés vagy rang nélkül ásítozik a szabad felület. Előveszem az övet a táskából, befűzöm a lyukakba, majd meghúzom, hogy tartsa rajtam a kabátot.
- Uram...?
Összegombolom oldalt, még jobban ráhúzom az övet, reszketegen felsóhajtok, ahogy az oldalamon levő zúzódásra szorít a pánt. A sas a jobb oldali mellzsebemre van felvarrva, ezüstözött fonallal, valamint még a hegyivadászok felvarrója, a hajtókára pedig a tankhadosztályomé. Nincs kitüntetésem, ennyim van. Jelzések. Mint egy megbillogozott marha. Belenyúlok a zsebbe, a hideg fémet tapintva forró érzés zubog végig a gerincemen, kiveszem és felhúzom az ujjamra. Lehajolok a sapkáért, ami ugyan nem tányérsapka, hanem csak egy egyszerű felvarrt barett sapka. Épp a kesztyűimet húzom fel, mikor Ulrich megint beszélni kezd, tétován áll az egyik lábáról a másikra:
- Uram, hová készül?
Az ágyhoz lépek, kicsomagolom a takarókból és újságpapírokból a fegyvert. Egyszer fogom csak használni, addig a vállam és a bal kezem is ki fogja bírni. Szinte lángol a tekintetem, ahogy Ulrich felé fordulok, aki pánikolva húzódik közelebb, majd hőköl hátrébb.
- Uram, kérem… - nőként tördeli a kezeit. A Mauserre vetek egy pillantást a sarokban, vele szemben az AVS hunyorog gúnyosan: „Na, mi van, nem viszed el?”. Gyűlölködve lépek oda és rúgom el a nyamvadt orosz fémdarabot, a Mausert a hátamra lendítem, majd alányúlok a becsomagolt fegyvernek, és az ajtó felé veszem az irányt.
- Mein Herr…
- Nem vagyok az urad – nézek rá a szemem sarkából, mire a karomnál a ruhámba markol, zilált hajamra néz, majd a szemeimbe, majdhogynem fullákol úgy kapkodja a levegőt.
- Vissza fog jönni? Visszajön?
- Igen – tépem ki a karom az ujjai közül, a kutya behúzza a farkát, hátracsapja a füleit, ahogy elkullog az ajtótól, én pedig kilépve szlalomozok a hordágyak között.
Lázasnak érzem magam, mint a kivörösödött képű, bekötözött katonák, akik álmukban zaklatottan kalimpálnak. Lüktet a homlokom, a halántékom, még a tarkóm is belehullámzik az indulatba, ami lassan kimarja magát a felszínre, a bal kezem szabályosan rohamot kap, ahogy kilépek a hidegbe az eltorlaszolt főbejárat mellett ütött résen. Odakint a köd olyan sűrű és tömött, hogy alig látok el tíz méterre, a folyónál ennél veszélyesebben korlátolt lehet a helyzet… Hagyom, hogy elharapjon a külvilágtól, mindenkitől, másoktól, belecsörtetek, nem törődve azzal, hogy a fekete egyenruha bármikor golyóért sikolthatna a nagy fehérségben. Ma véget vetek ennek, egyszer és mindenkorra. Mintha a bőröm alatt vadul áramolna valami elementáris, ami az agyamba tolódva a hideg gondolatokat elsöpri és primitív, gyilkos ösztönök veszik át a helyét.
A szívem úgy dobog, mintha át akarná szakítani a bordáimat, orrlyukaimon bőszen kavarog az elhasznált levegő, a tegnap megivott egy üveg bortól lelkesebben forog bennem a vér, mint eddig bármikor. Soha nem éreztem még ilyet. Úgy őrjöng az egész testem, mintha darabokra akarna hasadni egy pillanat alatt, mindenem lüktet, vibrál, lassan a szemeim előtt is forog a világ és a fehér köd helyett mást telepszik rájuk.
Gyűlölöm. Meg kell dögölnie. Rá akarom nyomni a lábam. Letoszni a földre. Szétcincálni, trancsírozni, kimetszeni az állkapcsát, hogy ne tolhassa többet olyan közel hozzám, ne nyomakodhasson az arcomba, ne vigyorogjon, ne mosolyogjon, ne röhögjön, ne énekeljen! Kimetélni a gégéjét, a hangszálait, hogy soha többet máshoz szólni se tudjon! Körülvágni az Ádám csutkáját, hogy mikor nyel, irtózatos fájdalmat érezzen, ahogy fel-le ugrál a nyaka ívén. Lefaragni a karjait, a lábait, hogy többé ne érhessen hozzám. Hogy ne hozza hozzám közelebb semmi. Hogy betartsa a távolságot. Hogy ne háborgasson. Lenyúzni a bőrét, hogy az a tisztátalan, mocskos borosta végre eltűnjön, és sima legyen az arca. Kisimítalak halálodban, Basilevsky.
A gerincemen nyilallás rohan végig, megörülve üdvözlöm a régi ösztönt, ami mindig jelezte nekem, hogy a közelben van. Kiosonok a ködből, be az egyik épületbe, ami valami műhely lehetett, mert az alsó szinten nagy gépek feketéllenek. Felsietek a lépcsőn, ablakos szobát keresek, a lábaim automatikusan visznek egy irányba, eszem ágában sincs megtorpanni és elgondolkozni azon, hogy hová. Oda. Csak vigyen. Még a folyosón kigöngyölöm a plédből a páncélöklöt. Betöltöm, szapora mozdulatokkal, elsütő szerkezetet betolom a fej és a rakétatest közé, majd a ravaszt fedő kart felhajtom. Kapkodón sietek, hogy végre készen legyen, magamhoz szorítom, mint egy csecsemőt és az egyik szobába megyek. A falak félig leomlottak a szobák között, a köd lassan kavarog befelé.
Itt van. Érzem. Szinte szétreped a fejem tőle.
Guggolva ereszkedem az egyik ablakhoz, hogy kilessek és lássam, hol rejtőzködik éppen. Ahogy meglátom… ujjaim szorosabban fonódnak a Panzerfaustra*, már látom magam előtt, ahogy atomjaira fröccsen. Burgundi vörösre fogja kipingálni a fekete, kormos falakat. Nehezemre esik megtalálni, úgy érzékelem, mintha órák óta itt döglenék és lesném azt a nyomorultat, megalázott türelmetlenség zakatol az agyamban. Elég… elég legyen már…
Váratlanul látok meg egy kiálló vasdarabot, sőt, többet is, de mikor az egyik sötétebbnek bizonyul a többinél, a szemem úgy ragad oda, hogy még pislogni is elfelejtek. Megvagy. Megdöglesz. A vér a fülemben lüktet, ahogy a jobb vállamra emelem a páncélöklöt és mély levegővételekkel próbálom meg lenyugtatni remegésem, zakatoló szívem minden más hangot kizár. Csak kilépek és eleresztem a töltetet. Ráeresztem. Mint egy kutyát. Szétmarcangolja. Összeszorítom a szemeimet, hatalmas adag levegőt erőszakolok a tüdőmbe és kilépek a fedezék mögül, becélozva azonnal markolok is a ravaszra, amikor…
Már csak azt érzem, hogy a falnak esek, a fejem keményen koppan a falon, a Panzerfaust hangosan durranva esik a földre, kitágult szemekkel támad rám a jeges félelem, hogy beindul… Azon nyomban felváltja valami irdatlan erejű fájdalom a félelem görcsös és végtelen szorítását, felüvöltve kapok a bal vállamhoz és mikor lyukat tapintok ki, amiből spriccel a vér, bugyborékolva felhörgök. Kigúvadt szemekkel figyelem, ahogy a vér folyik az ujjaim között, be a kabátom ujja alá. Nem… nem… nem! Nem…! Üvöltök, ahogy a torkomon kifér, vergődve lököm ki magam alól a beszorult a Mausert, jobb kezemmel próbálom betapasztani a lyukat, zihálva és lihegve markolászom a ruhát, hogy ráhúzogassam…
Nem… én nem így fogok meghalni… nem… Soha! Soha! Engem nem fog megölni, egy iskolázatlan, félkegyelmű, ostoba paraszt! Aki még csak nem is tanult! Aki… aki… aki szellemileg teljesen leépült, beteg állat, egy vadállat, nem is ember… Egy őrült, szeszélyes, undorító, mocskos senki… Gyilkos kétségbeesés és pánik rohan végig rajtam, a legyőzöttség undorító szaga betölti az orrlyukaimat. Olyan kín facsarja a mellkasom, mintha a gerincem forgolódna, dobálná magát, mint egy undorító kígyó, aminek szögekkel kivert sikamlós bőre nem találná a kiutat.
Nem, nem adom meg neki az örömöt… Hol a puska… a puskát… Gyere ide, gyere már! Elég volt ebből! Segíts! A bal kezem esztelen remegése közepette, szinte rimánkodva kaparom magamhoz közelebb, a jobbat nem merem elvenni a mellkasomtól, remegek az irtózattól, hogy kitoccsan a földre a szívem… Ahogy megveszekedett, féktelen tempóban pumpálja a vért, úgy szakad ki belőlem minden élet, szédülés fog el, émelyegve rángatom a Mausert a szíjánál fogva, de üresen koppan a földre. NE!
Az övemhez kapok, a Lugert alig bírom rendesen megfogni, a bal kezem úgy remeg, hogy többször is elejtem. Nem… így nem láthat… nem fog… halott leszek, mire ideér… Legyőzöm, nem ölhet meg! Mert én fogok saját magammal végezni. A életem csak az enyém! Az enyém! Senki másé nem lehet! Én rendelkezem felette! Egy koszos csatornatöltelék nem fog rajtam derülni… Alig sikerül kibiztosítani, a számban a rezes íz és a vérmennyiség egyre erősebb, a nyálammal együtt folyik végig az államon, rá a ruhára…
A fejemhez emelem, a kezem úgy reszket, hogy hányingerként kap el a tudat, hogy mi van, ha nem sikerül? Ha félrelövök? Ha... ha még élni fogok utána? Nem. Én már így nem fogok élni… senki nem tudja meg, hogy ki ölt meg. Senki. Mert nem Basilevsky volt. Hanem én. Senki nem tudja meg! Úgy halok meg. Büszkén. Nem mint egy elejtett vad. Nem adom meg magam. Senkinek.
Kicsordulnak a könnyeim, köhögés és hörgés rohamszerű elegye ront végig rajtam, a féktelen, megállíthatatlan kín szinte elviselhetetlen… Alig tudom a csövet a halántékomnál tartani, majdhogynem könyörögve, esdekelve szorítom, hogy egyhelyben maradjon… Mindjárt… Lehunyom a szemeimet.
Hast du schön geschlaft? - Jól aludtál? / Szépet álmodtál?
Was hast du getan?! - Mit tettél?!
Noch ein Fehler...! - Még egy hiba...!
Panzerfaust - "páncélököl", egyszer használatos páncélromboló fegyver
Danilov:
Acsarkodik ez a kurva, mint egy dühödt kutya. Nekem ugatsz? Pont nekem? Egy ütéssel lerepíteném a fejét a nyakáról. Összetörném, porrá zúznám. Neki engedelmeskedsz, Conrad? Neki? Csalódtam benned. Egy asszony kutyája vagy, egy ilyen… utolsó szajha ótvaros csicskása lettél.
A hárpia felém lép, én Conrad arcához nyomom a pisztolyom csövét. Nem, te szuka. Ő az enyém, nem a tiéd… az enyém! Én harcoltam érte, ő engem…
- Hogy mered – sziszegi.
Épp visszaugatnék neki, mikor Conrad szemei hirtelen fennakadnak. Ernyedten zuhanna a földre, de magamhoz szorítom. Félek, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a karjaim közt halt meg… de nem. Él, és ez számít. Nincs időm fellélegezni, a szuka egy Conrad felkiáltás közepette még közelebb ugrik. Nyomorult, szopós kurva, hogy mered megszólítani!
Felém iramodik, mire felkapom a puskám. Nincs időm lefektetni Conradot, a földre zuhan, mint egy kőszobor. A kurva a puskám csövére markol, majd arcon vág. Morogva rúgok a lábára, mire Conrad Mausere után kap. Mivel nincs ideje lőni, az oldalamra sújt a puska tusával. Jókorát rúgok belé, mire megpördül. Feláll, újból megüt a puskával, ezúttal a karommal védem ki a támadást. Távolabb puskaugatást hallok. Megjöttek, itt vannak, kezdődik a mészárlás.
Arcul csapom a náci fattyút, majd kifelé rohanok. Tartanom kell magam a tervhez. Nem hibázhatok… pont most. De nem adtam oda Conradnak… a rohadt életbe! Egy papírt húzok elő a zubbonyom belsejéből, még Ivan írta le nekem. Oda kell adnom neki!
A szoba felé indulok, már épp betoppannék, mikor ez a tetves kurva rám szegezi a fegyverét.
- Ezért megöllek! Megöllek! Pusztulj! – ordítja.
Rám lő. Most már biztos vagyok benne, hogy Conrad szeretője. Vagy ha nem is, igen nagy rajongója. Uralni, birtokolni akarja, de nem engedem. Ó, nem. Conrad az enyém! Magam alá gyűrném, a karjaimmal bilincsbe zárnám a testét, hogy ne mehessen sehová. Mi már egyek vagyunk, a sorsunk a másikétól függ, nem állhat közénk senki, SENKI!
Elhajolok a golyó elől, majd kiugrok az ablakon. A féltető cserepei összetörnek a lábam alatt, megállíthatatlanul csúszok lefelé. Hatalmas ugrással sikerül egy alacsonyabb erkélyre kapaszkodnom, majd egyetlen választás révén előre futok, amint földet értem. Persze, mintha az olyan könnyen menne…
Éles fájdalom hatol a lábamba, ahogy a több méteres zuhanásból földet érek. Felordítok, a sípcsontomhoz kapok… pedig már olyan szépen gyógyult…
Hallom a cipősarkak kopogását. Jön, ez az átkozott szuka jön! Le fog lőni, ki fog végezni, mint egy nyomorult korcsot. A kurva életbe, Danilov, fuss!
Nyögve iramodok neki, majd kezdek rohanni a felém eső utca felé. Későn veszem észre, hogy csapdába kerültem. Sehol egy csatornafedő, sehol egy fedezék, semmi! Egy szemetes mögé bújok, és igyekeznék célra tartani, de lassú vagyok. Minden mozdulatomnál bizseregnek a tagjaim. Kivétel a lábam, az üvölt a fájdalomtól. A fogaim szorítva tartok célra, mikor két durranás rázza meg a helyet. Látom, ahogy a nő előrenyaklik, majd áthasítja a sűrű, vérgőzös levegőt. Úgy dől el, mint egy zsák, a vére úgy cuppog, mintha mezítelen húsként csapódna a szennybe.
Lassan a lövés irányába pillantok. Kétség sem fér hozzá, hogy Conradot látom magam előtt. Maszkot visel, olyan… olyan, mint egy fantom. Megint. Biztos vagyok benne, hogy nem ember. A nyakam tenném rá. Ő sosem tud meghalni, ő sosem adja fel. Ő a halál, tőle borzong a hátad, akárhányszor csak egy sötét szobába lépsz. Ő a sötét angyal, egy túlvilági szörnyeteg. Mégis… amit érzek, az se nem félelem, se nem düh, gyűlölet. Nem, ez valami más. Valami meleg, valami olyasmi, amitől szúrni kezdenek a szeme sarkai.
Köszönöm.
***
Az akciót, meglepő módon, csak én éltem túl. A mesterlövészi pályafutásom lassan leáldozóban. Már nem távolról gyilkolok, ó, dehogy. A testi erőmre van szükség, hogy az írmagjukat is kiirtsam az ellenségnek. Már nem vagyok hős, nem vagyok vadász… csak egy bábú a sakktáblán, amit kedvükre tologatnak a felettesek. Egy sötét paraszt, akinek le kell ütnie a világos huszárt. Elég lehetetlennek hangzik. Az is.
Ivan rosszallóan nézi, ahogy készülök. Oda kell adnom Conradnak a levelem. Muszáj, különben sosem lesz vége. Én már nem akarom ezt, túl terhes nekem, megvisel! Érzem, hogy egyre inkább megfosztanak a valódi énemtől. Már nem gyakorolhatom a mesterségem, már nem tudok gyűlölni… nem tudok… nem tudok hű lenni az elveimhez. Úgy érzem, megőrültem, egy tébolyult vadállat lettem. Nem akarok ilyen lenni, véget akarok vetni ennek! Soha többé… nem akarok harcolni.
- Biztos vagy ebben? – néz rám Ivan.
- Teljesen – bólintok.
- Bele is halhatsz.
- Mit számít az… már úgyis halott vagyok.
- Nagy marha vagy, ha ezt megteszed. Ha nem Drescher, akkor a feletteseid végeznek ki – korhol.
Nem érdekel, mélyen hallgatok. Mást úgysem tehetek.
Felcihelődök, majd elhagyom a rejtekünk. A külvárosban vertünk tanyát, még pár közkatona is itt van, ebédet főznek. A gyomrom szinte üvölt, kivájt karmokkal tépi a belsőm, de nem ehetek. Nincs rá időm, nincs rá módom. Csihadj, ostoba szerv!
Kilépek a törmelékkel borított utcára. Csak Conrad jár a fejemben. Biztosan le akar majd vadászni. Nem engedhetem. Akkor sosem lesz vége. Felnézek az egyik házra. Igen, itt jó lesz. Tökéletes rejtek, az egész helyet belátom. Már olyan régen „vadásztam” így. Kezdett hiányozni. Itt nem lesz testi kontaktus, nem lesz verekedés, nem lesz kiabálás. Csendesek leszünk.
Órákon át fekszem egyhelyben, a gondolataim mocsarába süllyedve. Nehéz a fejem, súlyos érvek húzzák a padlóra. Egyre több a miért, még több a hogyan… Miért nem lehet minden egyszerű? Miért gördít elém nehéz köveket az élet? Nem bírok el többet, ebbe bele fogok pusztulni!
Talán tovább tépném magam, ha nem rezzen meg előttem a levegő. Hirtelen feszültség vibrál köztem és a szemközt ácsorgó épület között. Elméláztam, nem figyeltem. Talán… talán ott van. Igen, biztosan ott van, érzem! Izzadni kezdek, ahogy belenézek a puskám távcsövébe. Conrad gyenge, alig él. A legutóbb is… mikor a karjaim közt… azt hittem, belehalt. Végül ő osztott halált. Veszélyes, könnyen ráfizethetek, ha nem f…
Hirtelen egy alak emelkedik ki az egyik ablak mögül. Alig van időm szemügyre venni. Fekete egyenruha, fémeset tart a kezében. Picsába!
Épphogy el tudom rántani az irányzékot a szíve fölé, mikor meghúzom a ravaszt. Önkéntelen reakció, kis híján átszaggattam a mellkasát! Látom, ahogy összerogy, hallom, ahogy a Panzerfaust a földre esik. Vége. Vége van. Lelőttem. Én. Őt.
~
Halkan ropog a törmelék a talpam alatt. Porrá zúzom a kis földdarabokat, ahogy fokozatosan szedem a lépcsőket. Egyre közelebb kerülök hozzá. Egyre hevesebben ver a szívem. Érzem a vér szagát, a lőpor mellé bekúszik ez is az orromba. Még három lépés. A szívem ki fogja törni a bordáim. Még két lépés. Az ereim szétszakadnak. Még egy lépés. Mindjárt itt a vég.
Összeszorul a torkom, ahogy meglátom ott ülni. A háta a falnak vetve, a vére vörösre festette alatta a koszos padlót. Ó, Conrad, hová jutottunk? Milyen tragikomédia szereplői lettünk? Behódoltunk egy nálunk nagyobb hatalomnak… a vágyainknak. A véremre szomjaztál, mégsem ontottad ki. Ott hagyhattál volna a farkasoknak, lelőhettél volna, mikor megölted a felettesed… a saját bajtársaidra támadtál, engem mégis megkíméltél. Miért, Conrad, miért?
A fegyvered már nem segít rajtad, hiába szorítod a homlokodhoz. Alig bírsz ébren maradni. Meg akarsz fosztani a dicsőségtől ugye? Igen, egy másik lövész biztosan ezért jött volna. Én nem. Feleslegesnek érzem átadni a levelet. Hiszen itt van, befejeztük.
Óvatosan a pisztolya csövére markolok, és kiveszem a kezéből. Ellenkezni sincs ereje, felnyög, ahogy a keze a porba hullik. Fájdalomtól csillogó kék szemekkel néz fel rám. Az arca nyugodt, az állkapcsa görcsben áll, úgy szorítja a fogait. Még így is megőrzi a méltóságát. Mintha nem tudnám pontosan, mit érez, mi járhat a fejében.
- Neked nem itt kell meghalnod – rázom meg a fejem.
A vértől pirosló ajkaira pillantok. Sajog a szívem, hogy így kell látnom egy ilyen tehetséges embert. Elvesztette a fejét, még gyerek csupán. Ha idősebb, ha tapasztaltabb lett volna… minden bizonnyal lelő. Már az első találkozásunkkor. Ha az ő tanítómestere is az élet lett volna… most fordítva lenne minden.
- Téged nem ide kellett volna, szánjon az élet – guggolok elé.
Látom, ahogy a kezei vadul reszketnek. Biztos benne, hogy megölöm. Azt gondolja, megalázom, és trófeaként fogom hordozni a dögcéduláját.
- Többet tudsz nálam is. Sokkal többet. De még nem éltél eleget. Még nem tapasztaltad meg azt, amit én. Őszintén remélem, hogy nem is fogod – felemelkedek, majd a hátamra kapom a puskám.
Hörögve köhög fel egy adag vért. Igyekeznem kell.
- A legkiválóbb ellenfelem voltál, Conrad.
Köhögve néz rám, az arca immáron döbbenetet tükröz. Már nem vagyunk ellenfelek. Nem érzem magam se győztesnek, se vesztesnek.
Lassan lehajolok hozzá, majd a lehető legóvatosabban emelem fel a földről. Felkiált, ahogy a karjaimba veszem, de nem tudom máshogy megmozdítani. Megtámasztom a hátát az egyik kezemmel, a másikat a térdei alatt vezetem át. Nem hagyom, hogy az utolsó csepp véred is ezt a mocskos földet áztassa.
Hitetlenkedve mered rám, az arca közel az enyémhez. Csak futólag pillantok rá, a szívem így is oly hevesen zakatol. Szinte már a torkomban dobog. A lehető legsietősebbre veszem a tempót. Nem tudom nem húzni a lábam, minden egyes lépésnél pokolian nyilall. Nem érdekel, most aztán tényleg nem!
Elképzelem, mit szólhat egy honfitársam, aki véletlen erre téved. A sánta orosz kutya cipel egy kiöltözött nácit. Most veszem csak észre, milyen más a ruhája. Mintha a saját temetésére kapta volna fel a legszebb gúnyáját. Ó, Conrad, a szívem szakad meg, annyira nem méltó hozzád!
Hirtelen megtorpanok, ahogy énekszó üti meg a fülem. Köhögve hunyorog fel ő is az égre. Nem ellenkezik, hagyja, hogy vigyem. Mi mást tehetne?
Hamar megismerem a dalt. Keserű mosolyra húzom a szám. Zúg a Volga, sír a Volga. Érted sír, Conrad. Érted, amiért nem tudtál kitartani, amiért elvesztetted a fejed. Őrültek vagyunk. Te és én, én és Te. A társadalom kivetett bennünket, csak egymásnak éltünk. Igazam van, Conrad? Igazam?
Már biztos vagyok benne, hogy a nácik kiszorultak a városból. A romos épületek falai büszkén verik vissza a katonák énekét. Egyre hangosabb, egyre több szenvedéllyel szól. Másunk sincs, csak a szenvedélyünk, a reményünk.
Úgy érzem, mindennek vége. Borzalmas, riasztó érzés, nem akarom, hogy ez az érzet járja át a testem. Kiráz a hideg, összeszorul a torkom tőle. Conrad meleg vérétől sikamlósak a karjaim. A mellkasomnak dönti a fejét, a szemei fennakadnak. Eddig tűrte a fájdalmat. Jobb is így, legalább nem hallom, ahogy fuldoklik a saját vérétől.
Szusszanva állok meg egy útkereszteződésnél. Erre fognak jönni. Biztos vagyok benne. Mielőtt eljöttem, tanulmányoztam a hadnagy térképét.
Nagyot nyelek, ahogy a ház oldalának támasztom Conrad testét. Hunyorogva bámulom csak az arcát. Hátratúrom a szőke haját, hogy még jobban lássam. Milyen fiatal, mennyi minden vár még rá! Én megadtam az esélyt, neked már csak élned kell vele.
A tekintetem önkéntelenül is a kesztyűjére siklik. Még utoljára látni akarom a sebet. Egy életre rajta hagytam a nyomát a testén ennek az átkozott háborúnak! Nehezen tudom csak lerángatni a kesztyűt. Ahogy megpillantom a heget, nagyot dobban a szívem. Végigsimítok a hegen, érzem a domborulatokat. Kontár munka. És egy életre szól.
Keserűn mosolyogva fektetem az ölébe a kezét, mikor neszelést hallok a hátam mögül. Jönnek, menekülnek. Magukkal fogják vinni!
Felugrok, mire valami fémes csörren a földön. A kesztyűből esett ki. Nincs időm totojázni, belegyűröm a kesztyűt a kabátjába, az aranyló tárgyat felkapom a földről, majd futni kezdek. Szerencsére nem láttak meg, de ha mégis, nem lett volna módjuk követni engem. Az üldözőkből üldözöttek váltak. Sors, olyan kegyetlen vagy az ellenségeiddel.
Egy régi bérház rejtekéből figyelem, ahogy a maroknyi Fritz körbeveszi Conradot, majd felkaparják a földről. A falnak döntöm a fejem, és figyelem, ahogy bajtársiasan cipelni kezdik az egyetlen menekülési útvonal felé.
A mellkasom csakhamar nehézzé válik. Össze kell szorítanom a szemeim, hogy ne nyögjek fel. Borzalmas érzés. A hideg hamar átjárja a testem, vacogni, reszketni kezdek. A torkom kiszárad, a szemeim szúrnak. Ott viszik, nekem pedig végig kell néznem, ahogy kifolyik az ujjaim közül. Ugye gondolsz majd rám?
***
1946. december 24.
Meggyötörtek az évek. A háborút ugyan megnyertük, de nem érzem magam jobban tőle. Nyúzottnak, kopottnak, semmisnek érzem magam. A fejem őszbe fordult már, a szemem sarkaiban ráncok ülnek. Megvénültem, nevetségesen festek. Gyűlölöm.
Idő közben megnősültem. Ez volt a jutalom. Emlékszem, mikor kitüntettek. Egy rozoga, gerendákból összetákolt pódiumot kaptam helyet. Maga a nagy Sztálin elvtárs adta át a kitüntetésem. Büszkének kell lennünk a Szovjetunió védelmezőire! Persze… egyszer ünnepelt hős vagyok, másszor pedig halálsorra száműznek. A mai napig hallom a fejemben a himnusz dallamát. Ahogy a tömeg tisztelegve harsogja a tiszteletemre. Nem éreztem, hogy megérdemelném. Miközben elhangzottak a dicső sorok, csak Conradra tudtam gondolni. Még mindig… még mindig eszembe jut.
Undorodva nézek a mellettem ülő nőre. A feleségemre. Egyszer sem értem hozzá, arra sem méltatom, hogy hozzá érjek. Nem, nem fogok. Ez nem nő, ez egy lelketlen tárgy. Egy fődíj, akinek a polcomon kellene porosodnia.
Látom, ahogy Ivan hosszan méregeti a nőt. Épp vacsorázunk. Ő sem barátkozott meg vele. Tudja jól, mire vágyom… kire vágyom. Megfásultam, úgy érzem magam, mintha kiszívták volna a lelkem. Csak egy test vagyok, egy rothadó porhüvely. Nem tudom, mi mozgat. Talán az inger. Mindent gépiesen csinálok, már megszokás. Most is unottan kanalazom a levesem. Ivan felesége, Thalia, szorgosan szervírozza a fogásokat. Sztroganoff is kerül az asztalra. Az egyik kedvencem, ő is tudja. Mégsem bírom élvezni. Négy éve nem lelem örömöm semmiben. Nem izgat a legnagyobb probléma sem. Bár meghaltam volna, bár kilapított volna egy tank, szaggatott volna szét egy bomba.
- Csendes vagy, Danilov – fogja meg a kezem.
Felpillantok rá, majd lassan megvonom a vállam.
- Fáradt vagyok – hazudom.
Ivan felszusszan, majd megsimogatja a felesége combját. Egyébként egész szépek a fogai. Az állam finanszírozta a fogbeültetését. Már semmi sem emlékeztet Conradra. Ez sem.
Vacsora után Ivan félrehív. Tudom, mi következik. Nem felejtettük el azóta sem a karácsonyt. Míg tartott a háború, mindig megajándékoztuk egymást. Miért volna ez most másként?
- Attól a nőtől még mindig ráz a hideg – fintorog, miközben kulcsra zárja az ajtónkat.
- Nem csak téged – rogyok le az egyik fotelbe.
Ivan dolgozószobája nagyon szép. Körzeti megbízottként igen sok a dolga, itt legalább nyugodtan végezheti. Egészen idáig nem tudtam, hogy ő iskolázott ember. Igen magasra juthat, ha akar.
- Még mindig nem heverted ki, ugye? – fordul felém hirtelen.
Felszalad a szemöldököm.
- Drescher…
Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy felsejlik előttem a képe. A nyelvemre harapok, a tekintetem oldalra kúszik.
- Danilov…
- Nem adhatnánk csak oda… egyszerűen? – nyögöm.
- Nem. Azt hittem, ennyi idő elég lesz.
Nem, egy élet sem lenne elég hozzá. Túl mélyen van már ahhoz, magamba kebeleztem. A húsomba marta a nevét, egyenesen a szívembe.
- Esküszöm, nem tudom, mi a fene bajod van! – tárja szét a karjait.
Mélyen lehajtom a fejem. Én sem tudom, Ivan. Én sem…
- Meg akart ölni! – ripakodik rám.
Tudom…
- El akart pusztítani!
Tudom…
- Ő az ellenséged!
Ökölbe szorulnak a kezeim.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, belé szerettél! Úgy viselkedsz, mint aki…
Nem várom meg a mondat végét, elszabadul a bennem szunnyadó indulat. Egy mozdulattal felborítom az asztalt, majd megragadom Ivan ruháját, és annál fogva kenem fel a falra. Rémülten néz a szemeibe. Nem tudom, a hatalmas dörrenés, vagy a tekintetemben izzó harag rémisztette meg jobban.
- És… ha így van? – sziszegem.
Teljesen elképed.
- Ha tényleg szeretem? Ha ő volt az egyetlen ember, aki hosszú ideje törődött velem? – üvöltök rá.
Kopogást hallok.
- Ivan? Danilov? – kopog be Thalia.
- Minden rendben! – szól ki Ivan.
Nem, semmi sincs rendben. Sírni akarok, de nem tudok. Bömbölni, törni, zúzni, de nem tudok! NEM TUDOK!
- Kerestem… egy teljes évig kerestem, de nem találtam. Meg van kötve a kezem – suttogom, majd engedek a szorításon.
Ivan lassan a földre ereszkedik, én pedig a földre rogyok.
- Nem tudok ebben a kirakatvilágban élni. Képtelen vagyok rá! – nyögöm.
Hosszan hallgatunk. Csak markolom a pulóverem ujjait. Látom, ahogy Ivan elém ereszkedik, a tenyerét a vállamra csúsztatja. Nem akarok nyugtatást, sem részvétnyilvánítást. Ne sajnáljon!
- Tudom, hogy kerested – töri meg a csendet.
Ijedten kapom fel a fejem. De… honnan?
- Nem bírom tovább nézni, ahogy szenvedsz – sóhajt fel, majd a felborított asztal fiókjába nyúl.
Egy lapos dobozt vesz elő.
- Boldog karácsonyt!
Értetlenül nézek a dobozra, majd nyitom fel a fedelét. Egy útlevél, mi ez?
- Nyisd ki… - legyint egyet.
Feszülten nyitom ki, és kapom fel a fejem, miután elolvastam a nevet.
- Alekszander Kazapov? – nézek végig Ivanon.
- Az új neved – bólint egyet. – Sosem léphetnéd át a határt, mint Danilov Basilevsky.
Eltátom a szám. Átlépni… a határt?
- Van ott még valami – bök a csomagra.
Belenézek a dobozba. Egy papírt találok benne egy címmel. Müncheni szanatórium?
- Tudod… vannak előnyei a hivatali munkának. Egész hasznos kapcsolataid lesznek – néz végig rajtam. – Drescher már jó ideje ott van. Él és virul.
Nagyokat dobban a szívem. Conrad…
- Ezért mindketten lógni fogunk, Danilov – fonja karba a kezeit.
Remegő lábakkal egyenesedek fel. Az útlevelet és a címet szorítva lépek elé, majd szorítom magamhoz. Erősen, közben magamba szívom az illatát.
- Köszönöm – suttogom.
Alig van hangom, alig tudok bármi értelmeset kipréselni magamból. Ivan…
- Hálálkodni ráérsz akkor, ha megtaláltad – tol el magától, majd a vállaimra markol.
Végigtörlöm a képem, hevesen bólogatok. Conrad…
- Bonyolult lesz odajutnod. De már mindent előkészítettem neked. Csak a jegyeket kell megvenned, és márkát váltanod.
- Értem – bólogatok.
A tekintetem évek óta először felélénkül. Ivan el is mosolyodik, majd egy térképet vesz elő a dobozkából.
- Bejelöltem neked az állomásokat, ahol fel kell szállnod. Kerüld a nagyvárosokat, ott megismernek. A legjobb lenne, ha Chitában szállnál fel. Rendben?
- Igen – bólogatok.
- Mehetsz busszal, nincs úgy olyan messze. Háromszor kell átszállnod. Körülbelül egy hét, mire odaérsz. A határnál válts márkát!
- Rendben – bólogatok.
Egy hét… egy hét feszült várakozás. Vajon megismer még?
- Danilov, figyelj rám!
- Figyelek – kapom felé a tekintetem.
- Itt a cím… el ne veszítsd!
- Nem fogom – rebegem.
Hogy veszíteném. Azon a papíron van az életem. De már most tudom kívülről.
- Nem lesz probléma, rendben? – fogja meg újból a vállam.
Persze, hogy nem… Conrad!
- Mikor indulsz? – kérdi Ivan.
- Ma hajnalban – szorítom meg az útlevelet.
Meglepetten hőköl hátra. Buzog bennem a tettvágy, nem tehetek róla. A tény, hogy újra látni fogom Őt, újult erővel tölt el engem. Annyi mindent akarok neki mondani!
- És a feleséged? A munkád?
- Nem érdekelnek. Többé nem jövök vissza. Vagy Conraddal jövök… vagy sehogy – rázom meg a fejem.
***
Bevallom, sosem az eszemről voltam híres. Kevés pénzt tudtam csak elhozni, ezért igyekszem a legtöbb helyen spórolni… például a buszon. Már két hete gyalogolok. A lábszáram tompa fájdalommal jelzi, hogy szeretne pihenni. Nem, nem pihenek, megyek, amíg a lábam bírja. Ha leszakad, akkor a karjaimmal vonszolom magam tovább, egészen addig, amíg el nem morzsolódok!
Chitából, egy elhagyatott állomásról indulok. A vonat kényelmetlen, de teszek rá. A legtöbb időt alvással töltöm. Folyton Conraddal álmodok. Ha nem, akkor a háborúról. Ahogy testrészek röpködnek a szemeim előtt. Mindig felriadok, akár a legkisebb zöttyenés is elég, hogy felkeltsen. Borzalmas az egész.
Nagy kínok árán jutok csak el Európába. Teljesen más minden. Az emberek, az illatok, az utcák, az épületek. Minden olyan furcsa. Itt sem költök buszra, gyalog teszem meg a városok közti távot. Csupán élelemre adok ki pénzt.
Ivan javaslatára márkát váltok a határnál. A szívem egyre hevesebben ver. Nem tudom elolvasni a feliratot, de a németek színeit bárhol felismerem. Megérkeztem.
Hatalmas kő esik le a szívemről, ahogy rálépek Conrad hazájának földjére. Vajon ő is ezt érezhette? Biztosan nem.
München nincs a közelben, de szerencsére egyenesen oda visz egy vonat. Itt nem ismernek, megállok egy nagyobb állomáson. Ildomos volna ajándékot vinnem. Igen. Tisztán emlékszem a leheletének illatára. Csokoládé. Biztos örülne neki. A vonat indulásáig van még pár percem, ezért besietek a kis közértbe. Csak nézem a színes csomagolásokat. Kínomban ordítanék, nem értem, mi van rájuk írva. Sosem tudtam elolvasni ezeket a kacskaringós akármiket. Betűnek nem nevezném.
- Kann ich helfen?* – lép hozzám egy fiatal hölgy.
Szőke haja két fonatba van szedve, a mellén pihen. Mosolya kedves, biztató, ám ahogy a tekintete a sapkám közepén virító, vörös csillagra kúszik, elkomorul. Tetves ruszki – gondolhatja.
- Bitte – bólintok. – Was ist das?*
Elbökök az előttem sorakozó, piros, kék, narancssárga borításokra. Látom, ahogy majdnem felnevet. Összeszorítom a fogaim.
- Schokolade – fintorog rám.
Igen! Elvigyorodok, és leemelek egy pirosat. Csak felirat van rajta, semmi más. Megszagolom, de nem tudom, milyen ízű. Biztos van több is, azért a különböző színek. Már épp nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, mikor hangosat sípol a vonat. Ijedten kapom a fejem az ablak felé. Le fogom késni!
- Danke!* – nyomok a kezébe egy papírost, majd kirontok a boltból.
Nem is néztem, mennyit adtam neki. Rohadt életbe!
Azt hiszem, sosem inaltam még ennyire. Még akkor sem, mikor farkasok üldöztek… mikor a nácik tankokkal eredtek a nyomomba. Nem késhetem le, nem késhetem le!
A nyitott ajtón át feldobom a csomagom, majd felugrok a mozgó vonatra. Lihegve csukom be magam mögött az ajtót, és ülök a földre. Egy hajszálon múlt. Egy… kibaszott… hajszálon.
Feltápászkodok, majd benyitok a vagonba. Jó pár szempár szegeződik rám. Könnyedén ki tudom találni, melyek tartoznak németekhez. Igyekszem leghátra ülni, csak magam akarok lenni. Hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött. Tetves ruszki, büdös ruszki paraszt. Miért gondolja rólam mindenki, hogy földműves vagyok? Tán a homlokomra van írva, vagy mi a fene?!
Morogva vágom le a zsákom az ülésre, majd zuttyanok le az ablak mellé. Ha ide mer jönni valaki, azt megölöm. Persze, a kijelentésem hitelét veszti, mikor a kalauz mellém lép hitelesíteni a jegyem. Jól megbámul, ha a szemeivel ölni tudna…
Nem nézek inkább semerre, kifelé bámulok. Még jócskán látszanak a háború nyomai, mégis… gyönyörű tájakon át visz az utam. Zöldellő mezők, gyönyörű, gyémánttükrű tavak. A lélegzetem is eláll, még sosem láttam ilyet. A sáron és mocskos kívül nem nagyon volt másban részem. Hó, sár, hó, sár, ezek váltakoztak.
Egész Münchenig csak tátom a szám… majd azután is. Mennyi ember, mennyi gyönyörű ruha! Már tavasz van, a nők díszes szoknyában feszítenek. Igaz, érezni még a télutószelét, de kicsit melegem van a kabátomban. Túl vastag ehhez a vidékhez.
- Schuldigung! Können sie mir bitte sagen, wo i…* - lépek egy öltönyös férfihoz, ám az rám néz, majd kikerül.
Megilletődve fordulok utána. Nem beszélné a nyelvet?
- Schuldigung! – lépek egy nőhöz, hátha több szerencsém lesz.
Ugyanaz, messziről kikerül. Fellobban bennem a gyűlölet. Bár irtottam volna ki a családotokat!
Jobb híján keresek egy térképet, és azon próbálom megkeresni a helyet. Órákig tart, míg összehasonlítom a fura írást a térképen szereplő összes utcával. Találok végül egyet, ami megegyezik a papíromon találttal. Szerencse, hogy Ivan németül is ráírta a lapra. Előveszek egy ceruzát, majd beleerőltetem az ujjaim közé. Megpróbálom felskiccelni a térképet, a nagyobb viszonyítási pontok segítenek a tájékozódásban. Egyenesen, balra, egyenesen, jobbra, aztán végig egyenesen. A tónál balra, majd a templomnál jobbra. Kész.
Könnyebben tájékozódok, mint gondoltam, hamar megtalálom az utam. Ráérősen sétálgatok, korán van még, hajnalban érkeztem. Megcsodálom az épületeket, a járókelőket. Milyen kicsik, sosem fogom megszokni. Az asszonyok egy fejjel is alacsonyabbak nálam. Már nem izgat a sok gyűlölködő tekintet. Csak tessék, rászolgáltam. Egy valakitől azonban nem akarok dühtől izzó pillantásokat látni. Nem, azt nem bírnám ki.
Mélyet sóhajtok, mikor lecövekelek a szanatórium előtt. Csodás helyen van, maga az épület is bámulatos. Minden tiszta, rendezett, a sövények a bejáratnál gondosan megnyírtak. Körbenézek, majd megérintem. Még sosem fogtam ilyet.
- Guten tag! – köszön ki egy fehérbe öltözött nő.
Ijedten kapom fel a fejem, majd veszem le a sapkám, mielőtt belőhetné, hogy szovjet honból való vagyok.
- Guten tag! – intek zavartan.
- Mi járatban? – mosolyog rám.
Az első kedves arc.
- Keresek… valakit – vakarom meg a tarkóm.
- Kicsodát? – hunyorodik el.
- Én… Conrad Dreschert – húzom ki magam.
Meglepetten hőköl hátra, majd mosolyodik el.
- Jöjjön! – int a fejével.
A sapkám gyürködve követem. Egy makulátlan épületbe vezet. Az ablakon át látom, milyen gyönyörű a kilátás. Fenyők, zöldellő dombok mindenütt. Álmodni sem mernék szebbet.
- A barátja? – néz fel rám.
Szokatlanul alacsony nő, a vállamig sem ér.
- Mi… katonák voltunk – lehelem.
- Értem. A lába a háborúban sérült meg? – mutat le a rozzant, használhatatlan végtagra.
- Igen – bólintok.
- Nagyon sajnálom – néz fel rám újból. – Megtudhatnám a nevét?
- D… Alekszander – hunyom le a szemeim.
Majdnem…
- Herr Drescher odakint van – áll meg egy kétszárnyas ajtó előtt.
Kinyitja, majd előresiet. Kutató tekintetével Conradot keresi. A gyomrom dió méretűre szűkül, kis híján összehányom magam. Egyre hevesebben dobog a szívem. Érzem azt a régi bizsergést. Mikor tudtam, hogy Ő van a közelben. A hátamon hideg futkos, izzadni kezdek. Mintha elektromossággal kínoznának.
- Jöjjön csak, ott van! – mutat előre a nő.
Összeszorult torokkal pillantok fel egy kis emelkedőre. A fekete kesztyűs kéz, a szőke haj… Conrad! Megtántorodok, ahogy végignézek rajta. Conrad!
Látom a tekintetén, ahogy ő is megdöbben. Gondolom, én voltam az utolsó ember, akit ide várt. A legutolsó.
- Jöjjön! – simít a karomra a nő, és tol meg Conrad felé.
Akkor veszem csak észre, hogy mások is vannak vele. Egy gyönyörű, szőke kislány ül az ölében. Csacsog valamiről, nem értem a gyerek nyelvet. Be nem áll a szája, pedig… pedig Conrad nem figyel rá. Távolabb egy nőt is látok, csomagokat tart a kezében.
Ő volna a cs… a csa… Összeszorul a torkom. Észre sem veszem, de odalépek hozzájuk. Szinte megfagy a levegő. Nem tudok szólni, minden előre kigondolt mondatot elfelejtek. Pedig úgy igyekeztem!
A nő szótlanul lép Conradhoz, majd fogja meg a kislány kezét. Hiába, ő csak meredten bámul rám. Én is ő rá. Elszorul a szívem, ahogy nézem. Világ életemben oda voltam a gyerekekért. A sajátjaimat is imádtam… jaj, hogy imádtam!
- Gyere! – húzza meg a nő a kislányt.
Az még mindig engem nézve kicsúszik az apja öléből, majd a szájába szuszakolja a jobb kezét. Az ujjait rágva fordul utánam, én is őt nézem. Mikor már elég messze járnak, akkor fordulok csak Conrad felé. Az arca még mindig ugyanolyan meglepett, mint volt.
- Beszélgessenek csak! – lapogatja meg a hátam az ápoló, majd kiabálva egy beteghez siet.
Kínos csend telepszik ránk. Csak állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Conrad rendületlenül bámul, én sem bírom levenni róla a szemem.
- Emlékszel még rám? – nyögöm ki végül.
A bal keze vadul remeg. Még mindig tudom, mit érzel. Tudom, hogy nem vagy nyugodt.
- Igen.
Még mindig kurtán felel. Semmit sem változott.
- Leülhetek? – mutatok a padra.
Lenéz a mellette lévő, üres helyre, majd aprót biccent. Leteszem a zsákom a pad mellé, és mellé telepszem. Némán ülünk egymás mellett, a szívem még mindig heves iramban kalapál. Ennyi idő után… annyi szenvedés árán… de újra látom Őt. Úgy érzem, belepusztulok ebbe az intenzív élménybe.
Észbe kapok, majd a zsebembe csúsztatom a kezem. Kihúzom belőle a vörös csomagolású csokoládét. Vörös… akár a zászlónk, milyen ironikus.
- Ez a tiéd – csúsztatom a combjára.
Szívem szerint megérinteném, de nem merem. Sosem értem még hozzá úgy, hogy ne durván tettem volna. Kivétel… utoljára.
Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai a közeledésemre. A földet bámulom, majd inkább őt kezdem. Látom a változásokat. Az idő rajta is fogott, mégis olyan felsőbbrendű, mint volt. Valami fennkölt, magasztos megjelenése van, magabiztosságot sugároz. Egy suta, vidéki parasztnak érzem magam mellette.
- Miért jöttél ide? – kérdi.
A hangja karcos, az ő torka is kiszáradhatott a látványtól. Se nem vádlón, se nem haraggal kérdi. A meglepettség még mindig elnyomja benne ezeket az érzéseket. Ennek nagyon örülök.
- A kislányod gyönyörű – mosolyodok el.
Nem akarok válaszolni a kérdésére. Még nem…
Nem felel, csak lopva rám pillant, majd kotorászni kezd a zsebében. Meg sem lep a mozdulatsor. Cigarettát kotor elő a dobozából, majd rágyújt. A keze szakadatlanul remeg.
- Tudod… valaha nekem is voltak gyerekeim. Kettő. Vladimira és Vladimir. Az anyjuk adta nekik a nevet – túrok elől a hajamba.
Csendben van, azt hiszem, meghallgat.
- Alig lennének fiatalabbak nálad. Az anyjukra hasonlított mind a kettő.
A kezeimre nézek, még ma is pontosan emlékszem rájuk.
- Csak ők voltak nekem. Nekem sosem volt anyám, a testvéreim gyűlöltek, mert ételt kellett pazarolni rám. Az apám egy iskolázatlan, ostoba favágó volt. Örült, hogy tizenévesen elvittek a háborúba. Még nem is éltél, már embert kellett ölnöm. Kitüntettek, kaptam egy házat, ahol élhettem. Nem kellett visszamennem földet túrni. Azt akartam, hogy nekik is jusson a vagyonomból, de már nem találtam otthon őket. Se az apám, se a testvéreim. Fogalmam sem volt, mit tegyek, egy ostoba kölyök voltam.
Felsóhajtok. Miért mondom el ezeket? Miért? A szavak akaratlanul törnek elő belőlem.
- Mikor megismertem a feleségem, azt hittem, minden rendbe jön majd. Az ő szeretete… a gyerekeim szeretete valahogy segített. Nem tartott sokáig. Nem is tudtam, de vadásztak rám. Németek. Meg akarták torolni a veszteséget. Végig kellett néznem, ahogy megerőszakolják a feleségem, a gyerekeim… aztán a saját vérükbe fojtják őket.
A szemem sem rebben. Már nem. Nem tudok többet sírni.
- Megint egyedül voltam. Sokáig, nagyon sokáig. Aztán… a kezembe nyomtak egy aktát… fényképpel.
Újabb sóhaj szakad fel a mellkasomból. Érzem, hogy borzasztóan nyom valami odabent.
- Azt a feladatot kaptam, hogy végezzem ki az illetőt. De nem tudtam. Ez voltál te.
Rápillantok. A cigaretta csak lóg a szájában, döbbenten pislog rám. Megérinteném az arcát, olyan szívesen megérinteném. De még nem fejeztem be.
- Ha egy pillanatra is úgy tűnt – nézek mélyen a szemeibe. – Nem tudtam ártani neked.
A torkára téved a tekintetem, látom, ahogy az ádámcsutkája felszalad, majd leereszkedik.
- Sosem értem fel hozzá. Még a közeledbe sem voltam. Soha.
Megszorítom a vadul remegő kezét. A kézfeje szinte eltűnik a markomban.
- Azért jöttem… mert hosszú idő után Te voltál, aki először törődött velem. Te voltál, akinek minden nap eszébe jutottam, akinek az első gondolata én voltam. Még ha ártani is akartál nekem… összekötött minket ez a kapocs. Úgy éreztem, többé nem vagyok egyedül. Ezért nem tudtam elvenni az életed.
A cigaretta kis híján kiesik a szájából. Most már mindkét keze vadul remeg. A szemei tágra nyitva, nem tudja leplezni az érzelmeit.
- Majd belehaltam, mikor ott hagytalak… egy darabot téptek ki a szívemből. Egyedül maradtam… megint.
Próbálja elhúzni a kezét, de nem engedem. Még nem. Meg kell adnom a kegyelemdöfést.
- Szeretlek, Conrad Drescher.
Kann ich helfen? - Segíthetek?
Bitte. Was ist das? - Kérem. Ez micsoda?
Danke! - Köszönöm!
Schuldigung! Können sie mir bitte sagen, wo i… - Elnézést! Meg tudná nekem mondani, hogy...
Conrad:
Érzem, ahogy a véren túl mindenem kifolyik belőlem, rettenetes kínok között ülök a szegletben, homályossá válik a látásom, a könnyek megállíthatatlanul törnek elő, azzal együtt végleg megszűnök tisztán látni… A szívem olyan eszeveszett vágtában dobog, hogy nem hallok semmit sem, legszívesebben lehunynám a szemem, de nem lehet! Előtte még rá kell szorítanom a ravaszra… Fuldokolva a saját véremtől, nyelve a forróságot küzdök saját magammal, hogy a lüktető áradatot a fejemből még pár pillanatra távol tudjam tartani… Nem ragadhat el még, nem!
Sötét folt ereszkedik elém, a Luger kisimul a tenyeremből, a kezem erőtlenül koppan a padlón, felnyögök, ahogy elveszi tőlem az egyetlen esélyem, hogy én vethessek ennek véget… Alig látom, felnézek rá, várom, hogy megadja a kegyelemdöfést, ellenkezni már réges-rég nem tudok az ellen, hogy megtegye. Minden tompává válik, a jobb kezem görcsösen szorul a lyukra, hogy betapasszam, az állkapcsom minden maradék erőmmel összeszorítom, bal kezem tehetetlenül vergődik a lábam mellett.
- Neked nem itt kell meghalnod – moccan meg lassan, csukott szájjal felköhögök, a testem a kínban fürdik és hullámzik, alig hallom, hogy mit mond… Németül beszél, de azt is alig értem, zúg a fülem, mintha onnan is vér akarna előtörni.
- Téged nem ide kellett volna szánjon az élet – ereszkedik le sötét körvonala. Nem… nem ide… Az egész testem belefeszül, ahogy leguggol, már érzem vastag ujjait a ruhám alatt, ahogy kitépi a dögcédulát és elteszi a zsebébe… Felhörögnék, torkomban gyűlik a vér, erőszakkal tolom vissza a gyomromba. Én is ezt tenném, kifosztanám, elvenném a nevét, hogy később a többi név közé hajíthassam és elfelejthessem ezt az egészet… A gyötrelem csak fokozódik, úgy érzem, szétszakad rajtam a bőr és kifordulok saját magamból.
- Többet tudsz nálam is. Sokkal többet. De még nem éltél eleget. Még nem tapasztaltad meg azt, amit én. Őszintén remélem, hogy nem is fogod – egyenesedik fel, látom, ahogy homályos sziluettjén valami hosszú lendül. A puskája… Most fog fejbelőni… Felszegem az állam, válaszul a hátragyűrt vér a számba tódul, nem bírom tovább lenyelni, kiszakad belőlem. Köhögőroham ragad magával, minden rezzenés, minden rángás kínkeserves tortúrává változtatja az amúgy is gyötrelmes helyzetet… Miért nem ölt még meg? Meg fogja várni, míg kiszenvedek… Itt fog állni, és végignézi… Hát persze… annyi szenvedést okoztam már neki, az utolsó kopejkáig vissza akarja fizetni, élvezi a látványt...
- A legkiválóbb ellenfelem voltál, Conrad.
Köhögve emelem rá a tekintetem, mérhetetlen megrökönyödöttség mar végig a csontjaimon, ledermedve figyelem a sötét foltot, amiből ez a mondat kiszaladt. A legkiválóbb… ellenfele? Nem tudom értelmezni, képtelen vagyok gondolkozni ezen, közelebb lép hozzám, mikor felemel a földről, keserves kiáltás fröccsen ki a számból, a hátamon maró lyukakhoz szorul a karja, behajlított testemből más sem árad, csak vértenger és pokol. Elképedve nézek rá, egy pillanatra néz csak vissza a szemeimbe, majd elindul velem lefelé a lépcsőn.
Minden lépése, minden sánta billenés olyan, mintha kést döfne belém, a ringás felkavarja a gyomrom, csak köhögni vagyok képes és szörcsögni, a szám teljesen megtelik vérrel, a testéhez szorulva lógok a karjain, mint egy kicsavart rongydarab.
Hová visz…?
Ledob a lépcsőn… Jót fog rajta derülni, lehet, hogy az aljára érve még meg is rugdos… Nem következik be, rögtön a Volga iszamos, mocskos folyása jut eszembe, látom magam előtt, ahogy belegurít.
Ne…
Ne…
Mindenem hasogat és nyilall, zúgnak a füleim, csak a sapkás arcélt tudom figyelni, ahogy előrefigyel, a zöld kabátot, a válla mögül kibukkanó puska csövét, ahogy tekintete az előttünk levő úton cikázik, amit én nem láthatok. Borostás, tekintete reszket, a karjai biztosan tartanak. Biztos nem akarja, hogy idő előtt elejtsen…
Szánalmas vagyok. Egy gyámoltalan, szerencsétlen húscafat, ami arra sem képes, hogy tegyen egy lépést magától… Vajon ledob a csatornába? Elvisz az övéihez, hogy megmutasson nekik? A felettese fejbe lőne, kifosztanának, valaki más hordaná ezt a kabátot…
Csak az állát látom, az arcát, az orrát, mintha látná a gondolataimat, a ruhámra pillant. Igen… átkozott ruhadarabok ezek, amióta hordom őket, balszerencse kísér, fájdalom és halál. Meg vagyok billogozva, mint egy koszos, életre érdemtelen zsidó. Érzem, ó, mennyire érzem, mikor emelkedőre lép, keményebb betondarabra, minden akadálynál legszívesebben üvöltenék, ha nem fuldokolnék a saját életemtől. A fejem gyilkosan lüktet, a szívem viszont halkul. Lassúnak érzem.
Megáll, felhörögve löttyen meg bennem a kín, mint a víz alól kibukkanó holt tetem. Énekszó söpör végig rajtam, belefeszül a testem, majd el is lazul, ahogy a fejemben zeng erősen, a hév úgy nyomakszik az agyamba, mintha közvetlenül előttem zengenék. Hogy énekelnek… megvédték a hazájukat, megvédték a városukat… Ők képesek voltak rá.
Vesztettünk… Nem csak én… Mindenki…
***
Kattogás, zakatolás és sípolás hangjára eszmélek, a szemeimet nem bírom kinyitni, valami zötykölődik alattam, mozog minden, parázsló forróság ég bennem, felnyögök, amint egy mélyebb levegőt szeretnék venni, de szoros anyag akadályoz benne. Jéghideg levegő karistol végig az arcomon, kiszáradt szám remeg, ahogy próbálok levegőhöz jutni úgy, hogy ne fájjon. Forrón lüktet a fejem, izzadok és égek, az arcom fagyni készül, bal kezem rezzenéstelenül pihen mellettem, érzem mozdulatlanságát és csupaszságát. Fordulunk, a vállam nekiütődik egy másik testnek, felszusszanok, mikor valaki a nyakamnál matatva enyhít a fojtogató szorításon.
- Uram! Magához tért!
Füstöt és gőzt érzek meg, az égő szén szagát, fertőtlenítőszerek illatát, csípős és szúró izzadtságszagot, a vér terjengő aromáját, haldokló, büdös, betegszagú leheleteket. Kinyitom a szemeimet, azonnal egy barna, hullámzó vasfalat látok meg, rajta két rácsos ablakkal, amik sötét rácsain túl vakító fehérség és hópelyhek száguldanak.
Miért nem fáj?
Valaki a nyakamhoz ér megint, érzem, ahogy meztelen és nem fedi semmi sem. Kesztyűs ujjak tapogatnak, szúrást érzek meg, majd megszűnik az idegesítő közelség. Ez a halál előszobája. Érezhetően terjeng, nyögések, kiáltások, van aki üvölt, síró testeket érzek, sós könnyek illatát a követlen közelemben. Vizes haj illatát is érzem, valami meleg és szőrös pihen a lábaimon, méretes takaró vagy bunda. Egy ronggyal megtörlik az arcomat, újból felnyílnak a szemeim.
Ulrich?
Nyitnám a számat, mire megrázza a fejét és beszélni kezd. Fájón szúrnak a szemeim, örülök a morfiumnak, nem érdekel mit kellett tennie érte. A szívem facsarodik, kitágul majd összezuhan, a bensőm forog a láncai körül, száraz torkom kapar és ég. A vizes rongyot a homlokomra teszi, odébb taszítja az egyik katonát, aki a kanyarban közelebb került hozzám.
Vonaton vagyunk… úton hazafelé…
A jéghideg, orosz tél az arcomra telepszik, csíp és éget, szinte már forró, olyan jeges és intenzív. Érzem, ahogy az orrlyukaimon, a számon és a szemeimen keresztül a testembe tolódik és kényelmesen elhelyezkedik a tüskés hátával, amiket mélyen a húsomba döf, hogyha valaki el találná távolítani, iszonyatosan fájjon. Magától nem fog felolvadni. Soha. Erősebben kezdek el izzadni, valami felnyüszög, csitító hangot hallok, a lángolás csak a fejemben tombol tovább, nyaktól lefelé dermedt vagyok. Egy jégverem.
Ulrich betakargatja a mellkasomat, de nem érzem a meleget. Még langyosat se. Órákon át dédelgetem a mellkasomban a jéghideg, torzszülött gyereket, súlyosan nyomja a bensőmet, már lecsihadt, nem rendezkedik, de érzem kapaszkodását. Felcser jön.
Felemeli kissé a bal karom, a hátam alá nyúlva felemel, úgy kiáltok a fülébe válaszul, hogy összerezzen. Összeszorítom a fogaimat, a számat, a szemeimet, zihálva tűröm, hogy levegye az ideiglenes kötést, újra átkössön. A hideg megcsapja a hátam, érzem, ahogy a hópelyhek jegesen a csupasz bőrömre csókolnak, majd elolvadnak és lefolynak rajtam. Reszketek a nedves érintéstől, újabb fecskendővel közelít felém, hogy megelőzze és visszatuszkolja a fájdalmat a sebbe. Gyűlölném megint érezni. A lábaimon látom, hogy nem csak bunda, hanem egy korcs is fekszik, a hátáról hiányzik egy jókora darabban a szőr, megpörkölődött a bőre. A farkasbőrt mikor feleszmélek és megismerem, lelököm magamról. Fújtatok egyet.
Folyamatos köhögőrohamok kapnak el, vizet erőltetnek belém, Ulrich szorosan mellettem kuporog a térdein, annyi helye sincs, hogy megmozduljon a többi test között. Nem tudom felfogni, miért strázsál itt mellettem, szédülök, ha csak ránézek.
Vesztettünk, hazafelé tartunk ebben az istenverte vagonban. Annyira állunk meg, hogy a halottakat áttegyük egy másikba, vagy a nagyon ocsmányakat kihajítsák a sínek mellé, a jeges földbe elásva. Vizet melegítenek, gyorsan tüzet raknak, hagymalevest készítenek, majd perceken belül újra csikorognak a fékek, lökődik egyet türelmetlenül a vagon, szuszog és fújtat, majd nekilendül. A súlyos ajtókat ránk vágják, hangosan durran, kattanás, ahogy bebiztosítják. Kiáltások.
A bal kezemre visszaerőltettem a kesztyűt az egyik éjjel, napok óta képtelen vagyok az alvásra. A gyűrűm elveszett, nincs már az ujjamon, nem sajnálom, csak hirtelen támad bennem egy hiányérzet, ami azonnal el is kopik. Fájdalmat már nem érzek, Ulrich a saját fejadagját adja oda az orvosnak, cserébe a morfiumért. Fogytán van, sőt, már csak a tisztek kapnak, nekem mégis jut. Nem érzek hálát. Semmit se.
Túl tompa minden, kellemesen zsibbadt, a hideget már nem érzem a bőrömön, csak a csontjaim között rágni, mint egy alattomos féreg. Megmérgezettnek érzem magam, mint akibe jeget fecskendeztek, ami elharapódzik a testem minden porcikájában, az elmém lángol és lüktet. Ha álmodok, mindig Basilevskyt hallom. Nem látom. Csak hallom. Érzem a ringással egybekötött bicegést, hallom ahogy a csatornában folyik a víz és csöpög a régi téglákról, ahogy a nevem ordítja, a süvítő szelet, a tank csikorgó hangját, ahogy a hó ropog és a sár cuppog. A vanília illatot, a csokoládé ízét a számban, vért, tömérdek vérrel vegyülve. Érzem a karjait, a testét, a nyilallásokat, a hasogató fájdalmat, a forró, gőzölgő leheletet.
Nem bírok aludni. Hogy ne lássam, ne érezzem, ne halljam, napok óta nem alszok. A fáradtságtól néha elveszítem az eszméletemet és elájulok, de olyankor álomtalan a sötétség, amibe süllyedek.
„Herablassend, Drescher?”*
Kegyetlen.
Ha a sebeim is fájnának, nem csak a bensőm ezzel az idegen honból cipelt gyerekkel, belehalnék. A számhoz emelnek egy üveget, megérzem a snapsz ízét, nem ellenkezem, lenyelem a forrón égető folyadékot, de úgy veszik el a testemben a melegsége, mintha nem is ittam volna.
A tudat, hogy élek…
Megmagyarázhatatlan.
És a maradék érzés, amik köröznek körülöttem, hogy amint a fájdalomcsillapító veszít a hatásából, a kör mögül rám vethessék magukat és szétmarcangolhassanak. Legyőzött, Ő lőtt le előbb. Az első lövés is az övé volt, az utolsó is. Én közötte csak pufogtathattam, végig be voltam zárva a saját idiotizmusom falai közé, pedánsan készültem, tisztán, végül kezdett úrrá lenni rajtam a befejezés vágya. Hagytam magam, a saját alantas ösztöneimnek, amiknek soha nem lett volna szabad felszínre bukniuk.
Szédülök, fáj a mellkasom, jobb tenyerem a szívem fölé simítom, halkan harapom a levegőt, ahogy lehunyt szemekkel szenvedek némán, szánalmasan.
- Wo…?*
- Im Polen* – válaszol rögtön, hogy ne kelljen beszélnem. Fáj is, így inkább hallgatok, mintha valami kampó kifelé rángatná a tüdőmet a számon át.
***
Tolnak valahová befelé, a kezeim már lassan húsig mártódnak a mellettem futó ápoló fehér ruhájába. A hangom rég elmúlt az ordítástól, két napon keresztül üvöltöttem, többször próbálkoztam az öngyilkossággal, mikor az orvos meghalt még Klatovy-nál. Ne érjek úgy haza, mint egy megsemmisült, legyőzött torzó, nem akarok úgy hazaérni, hogy felülkerekedtek rajtam, nem akarok így senki szeme elé sem kerülni… Ne nézz rám, ne láss! Takarodj innen!
- Conrad! Conrad! Édes fiam! Conrad! – sikoly, sírás, zokogás, őszbe forduló szőke tincsek hajolnak közelebb, eszeveszetten forgó szemeit csak az enyémek tudják felülmúlni a szenvedésben. Könnyei az arcomra potyognak, ilyen hát a német hópehely. Már olvadt. Megfeszülnek az izmaim, a nyakamon a bőr elemi erővel feszül rám, ahogy ívbe fordul a testem a kíntól. Tovább jajgat, tépi a haját, az arcán millió ránc gyűrődik. Hörögve köhögök fel. – Az én fiam! Irgalmas Isten! Conrad! Conrad! Segítsenek neki! Hát nem látják, hogy szenved?! Segítsenek neki! Könyörgök! Conrad! Édes Istenem, Conrad! Drága, édes, egyetlen kisfiam…
Kapaszkodik belém, mint egy fuldokló, alig tudják leszedni rólam, eszelős sikolyait visszaverik a fehér csempék.
- Conrad! Conrad! Az egyetlen fiam! Az egyetlen gyermekem! Conrad…!
*** 5 évvel később ***
Érzéketlen. Önző. Elviselhetetlen. Beteges. Torz. Magányos. Taszító. Abnormális. Kibírhatatlan. Tűrhetetlen. Kifejezéstelen. Érhetetlen. Rendellenes. Szilárd. Esztelen. Görcsös. Szótlan. Jeges. Hűvös. Őrült.
A Müncheni Szanatórium lassan öt éve a börtönöm, a cellám, a rácsom fizikai valója. Nem akasztottak fel, nem állítottak falhoz, túl nagy volt a kapkodás, túl erősen nyomultak be az oroszok és az amerikaiak. Elfeledkeztek rólam, bedugtak ide. Az ország kettészakadt, azt hittem beleőrülök a fájdalomba, a szívgörcsökbe és az ideglázba, ami egy egész évig gyötört.
Heike közbenjárásnak köszönhető, hogy nem otthon fulladtam meg a saját nyálamban, hanem itt fogadtak. Az újonnan alakuló kormány titkosszolgálata örült, hogy a szemét végig rajtam tarthatja, kijárási tilalom van hatályban ellenem. Bebörtönöztek ebbe az idilli, kertes, dimbes-dombos „álomotthonba”, aminek fehérre és sárgára mázolt falai égetik a szemeimet. Sokat kilincselt, hogy idekerülhessek, nem tudom megköszönni. Nem érdekel. Az út szélén, egy faházban is elélnék. Igaz, nem sokáig.
Belebetegedtem a vereségbe.
Nem elég a sztálingrádi megrázkódtatás, idáig eljöttek, hogy széttiporják az otthonunkat, az édesanyánkat, aki felnevelt bennünket. A táborokat kinyitották, kiengedték a csillagos csontvázakat a rácsok mögül, megetették, felöltöztették és rehabilitálták őket. Gulágba* rántottak minket, a málenkij robotra* sok ezer német hazafi lett kötelezve, akik a Kárpát-medencében rekedtek.
Szemmel tartanak, ügyelnek minden lépésemre, szobatársakat tukmálnak rám, akik szintén beleőrülnek abba, hogy velem kell élniük egy légtérben. Nem bírják sokáig. A rekordtartó, Reissmann lassan feladja, két hét után sírva könyörgött a portán, hogy hadd szabadulhasson meg tőlem, vagy ha nem helyezik át haladéktalanul, legalább egy kést kaphasson… Nem értem mi a baja, hozzá sem értem. Takarodjon a közelemből. Ne érjen hozzám senki. Ne szóljon hozzám senki. Ne lássanak. Ne akarjanak közelebb kerülni hozzám. Ne legyenek kedvesek. Ne mosolyogjanak. Nincs miért derülni, mosolyogni. A helyzet válságos, siralmas, a kettészakadt országgal szakadtam én is ketté, az orosz torzszülöttemet még mindig a bensőmben hordom, változatlanul nem érzek semmi mást rajta kívül.
Jegesség.
Háromnaponta látogatnak, Heike és Bianca is. Nem érdekelnek. Ne jöjjenek. De a gyereket, aki maga a napsugár, nem tudom eltaszítani magamtól. Nem fogékony rá. Féltékeny, hogy a hideg kisbabát melengetem a mellkasomon, amit külföldről hoztam. Akárhogy nézek rá, akármennyire mutatom, hogy nem érdekel a létezése sem, annál inkább szeret és kötődik. Szeret? Kizárt.
Engem nem lehet.
Hallottam, hallom és hallani is fogom, hogy nem lehetséges és irreális. „Érzelmi dugulásos”.
Nem érdekel, hogy milyen napjuk volt, hogy vannak a szüleim, mi történt a régi ismerősökkel, semmi sem érdekel. Ludwig bácsikám egyszer látogatott meg, azóta soha többé. Tisztességesen véget vetett az életének, ahogy nekem kellett volna. Minden erre irányuló apró próbálkozásomat is lefegyverezték és leleplezték. Semmi baj, van időm, volt időm. Gondolkodni.
Álmaimban is havat, vért, bundát, zöldet és kormot látok. Mély hangokat, énekszót, van mikor zeng a fejemben, ilyenkor úgy érzem, megbolondulok. Gyűlölöm és viszolygok a tűztől, egy nagyobb lángtól hátrahőkölök, karácsonykor a kandallóra fát tenni képtelen voltam. A hasábok kihullottak a kezemből, rá a szőnyegre. Senki nem mert szólni egy szót sem, Bianca volt az egyetlen, aki vidáman felpattant mintha mi sem történt volna, és beledobálta a fadarabokat a nyaldosó lángokba, majd megfogta a kezem. Senki sem kérte rá.
Bizonyára ki lett tüntetve, most egy kapott házban ül egy fotelben, issza a vodkát, büszkén néz a kandalló fölé tett Mauserre, ami az enyém. Biztos elégedetten szusszan, megnyugszik, öröm tölti el, hogy megszerezhette és hogy vége van. Nézegeti, szétfeszül a mellkasa, hogy megalázhatott, megmutathatta. Eltölti az az érzés, ami engem kellett volna. Elmeséli a történetet a gyerekeinek, a feleségének, a családjának. A gonosz német, aki a mese végén elnyeri méltó büntetését, a gyerekek tapsolnak és fújolnak, a nevemet szidják. Ettől a képtől görcsösen rándulok össze álmomban.
Fajtájabeliek özönlötték el az országunkat, tették magukévá és hagyták a nedvében fetrengeni, amit kisajtoltak belőle. Szép lassan haldoklunk ettől. Oroszok járkálnak az utcákon, csendőrségeket alapítanak, embereket rántanak el az utcákról, akik soha többé nem jönnek el megint. Rácsos az ablakom, de nem vak és nem süket. A szívem elszorul, nyilalló fájdalom hasít végig rajta, a számra harapok, ahogy a függönyök között állva figyelem. Elfordulok az ablaktól. Vagyis szeretnék. Kínzom magam a látvánnyal, végignézem, ahogy teherautókra pakolják őket, egy katona az ablak felé fordul és füttyentve emeli meg a kalapját, majd jót röhögve megpaskolja a kocsi oldalát, hogy indulhatnak.
Ökölbeszorul a kezem, egy pillanatra mintha érezném a Mauser finom, simulékony vonalát, de úgy roppan össze a tenyeremben az álomkép, ahogy egy másodpercre odaképzeltem. Szívesen kitörném az ablakot és szedném le őket. Ne lopják az embereket. Így is veszítettek, hová akarják még cibálni őket? Undorító férgek, nem vagytok napfényre valók, takarodjatok vissza a havas dombjaitok mögé, be az erdőbe, a sötétbe, a sárba. Az állatok közé.
Ulrichot is Heike vette a szárnyai alá, hozzájuk költözött, eleinte félt tőlem, hogy mit fogok hozzá szólni, amilyen gyáva, azóta sem látogatott meg. Nem is kell. Nem akarok emlékeket, a mai nap nem ezé.
- Herr Drescher, látogatói érkeztek.
Lassan vonom el a fejem az ablaktól, semleges arckifejezéssel fordulok az ápoló felé, aki összerezzen a pillantásomtól, de kitárja az ajtót és előreenged. Lépteim nem ráérősek, határozottan utasítom magam után a parkettát. Végre. Jött. Türelmetlenül vártam már. A mai napomat és az eddigi életemet végleg lezártam, Basilevsky ugyan sokáig kapaszkodott a felszínen, alig bírtam eltaposni, mélyen, eltemetni, hogy ne jusson az eszembe, de képtelenség. Majd magammal rántom. Nem fogok tovább így élni, a kínzó képekkel, a hangokkal, a tekintetével, a faggyal, a hideggel, a farkasvonyítással és a halált hörgő torkokkal. A vereséggel. Látni, ahogy minden szétmállik körülöttem, egyre jobban kisodródom ennek az egész őrült színjátéknak a szélére, ahonnan egy kisebb szellő is kitaszíthat. Kitaszított. Régi rendszer szülötte vagyok, a mostani világba nem tudok beilleszkedni. Sosem volt biztos helyem a világban, folyton keringtem otthon, a Hitler-Jugend, az Akadémia és az orosz hadszínterek között.
Felkészültem.
Csöndesen, némán követ az ápoló, megtartja a két méter távolságot, nem is próbál meg vezetni. A köntösömet se merte feladni, a sötétkék szövet engedelmesen simul rám, alatta ez az ocsmány színű pizsama világlik. Gyűlölnek, viszolyognak tőlem.
- Vati! Vati!* – táncolnak a szőke fürtök, ahogy közeledem a padhoz, amin várnak. Állítólag szép idő van. Vakít, undorító, nyálas. A napfény, mint valamiféle nedves, nyirkos nyálcsík, beteríti az egész helyet. Heike felpattan a padról, tudja, ismer, hogy milyen vagyok. Az egyetlen ember, aki tudja valamilyen szinten kezelni a viselkedésem és reagálni rá. Kezében csomagok, amiket felmarkolva áll arrébb, köszönés nélkül ülök le.
- Vati! – mászik fel a padra nehézkesen, nem segítek neki. Küszködve kapaszkodik fel a hézagokba kapaszkodva, majd mászik át az ölembe és mosolyog rám. Kezei átszaladnak a karjaim alatt, szorosan megölel, nekinyomja meleg arcát az én hideg mellkasomnak, aminek a túloldalán ott törleszkedik az orosz tél. Enyhül a hűvös. Beszél hozzám.
- Albert elvette a virágot, amit szedtem neked! Megmondtam, hogy az én apukámnak lesz, és azt mondta, hogy nekem nincs is apukám, hiszen sosem jön értem!
Csak a csillogó szemeit nézem, a puha arcát. Csak azt látom, hogy mennyire nem illik ide. Mennyire nem kellene megérintenie. Hogy nem kellene léteznie sem. Örökre meg fogják vetni, hogy a Lebensborn* szülötte. A vezetékneve Drescher, de már kötőjellel ott az anyja neve is mögötte, szorosan. A kék szempár elsötétedik, ahogy a boldog élményeiről beszél, de én csak azt látom, ahogy szürkül, acélossá válik. Megrándul a bal kezem, ahogy Basilevsky szemei sejlenek fel előttem.
Repülő testrészeket látok, döglött farkasokat, szétrepedt fejű katonákat, két húsos ajkat, amik egy rongyba vannak csomagolva, döglött, felfeszített kutyákat az oszlopokra, tűt és cérnát, gránátokat, vizet, havat. Vonyítást. Üvöltést. Jajgatást. Hirtelen elevenedik meg a környezet, a zöld pázsit lucskos, barna sárfolyammá válik, a szanatórium falai megkopnak, szürkék lesznek, kormosak és égettek. Érzem az égő hús szagát, a rothadó testeket, amikből darabok hiányoznak. Kutyák, kannibálok, akik éheznek. Őrültek, akik fosztogatnak, harapják a másik torkát, hogy élelemhez jussanak. Hullarablók, dögcédula gyűjtők, mesterlövészek és tankok hangját hallom csilingelni, csikorogni, suhanni. Némán. A képzeletbeli lángok végigcsókolják a bőröm, a napfény erősebben tűz, érzem a tankban folyó forró fém égető, maró nedvét, a saját üvöltésem, ahogy a füst lemarja a nyálkát a torkomról. A vért, a latyakot, amibe a testem fordítottam. A kihűlő testet, ami rám borult, ami alatt feküdtem, kiszipolyozva belőle a hőt. A szögesdrótot, ami a lábaim köré tekeredett. A kínt, a fájdalmat, a gyilkos őrületet, ami a ködbe űzött. A vagon zakatolását, nyüszítést, a meleg, lázas test melegét. Az oroszok énekét, Basilevsky énekét, a régi gramofont az étterem alsó szintjéről… Ezüstös csillanásokat a felhőkben, a jégesőt, a fejem felett repülőgépek zúgnak el. Bombáznak.
- … és képzeld, hogy ma is megyünk! Te miért nem jössz velünk? Annyira jó lenne… Apukám? – igazgatja meg a köntösöm, vár a válaszomra. Fogalmam sincs, miről beszélt.
Heike felé fordítom a tekintetem, belenyúl a táskájába és kivesz egy cukros zacskót. Gyűlölöm a cukrokat. De ezt szeretem, már most. Ahogy a kezembe teszi, a bal megremeg mellettem a padon. Felsóhajtok, Bianca lesüti a szemeit, úgy kérdezi:
- Apukám, kaphatok én is?
Ingatom a fejem.
Ebből nem.
Majd… Heike vesz neked másikat.
Nem görbül le a szája széle, nem haragszik rám, közelebb húzódik hozzám, gyorsan eltüntetem a kibontott zacskót a köntösöm zsebébe, az ujjaimmal még meg is szorítom. Kissé hátrább dőlök a padon, de azonnal vissza is egyenesedem. Fáj, ha görnyednem kell. Ebből is látszik, hogy nem szeretek megalázkodni, soha nem is szerettem, soha nem volt belém kódolva. Egyenes gerinccel kellett menetelni, tartani a puskát, ülni a padban, ülni az asztalnál, a buszon vagy a kocsiban. Így neveltek. Ne görnyedj!
Akadozva emelem fel a jobb kezem, hogy megérintsem a haját. Felemeli a fejét, lehunyja a szemeit, mint egy kutya. Nem tudom máshoz hasonlítani, csak ahhoz, amit már eddig láttam. És a két nedves szem csak ezt juttatja eszembe. Egy kutyakölyök. Gyámoltalan, esendő.
- … és akkor Albert meghúzta a hajam! – csicsereg tovább, mintha nem épp most tagadtam volna meg tőle az édességet. Eszembe jut a fiú, akinek a fogait Basilevsky kiütötte és emberi testrészdarabokat cipeltetett vele. Tovább asszociálok, mi lenne, ha én ütném ki ennek az Albertnek a fogát.
Azt akarom, hogy elmenjenek már. És magamra maradhassak.
Oldalt mozgást érzek az egyik ajtónál, odapillantva felfordul velem a világ. Kitágulnak a szemeim, nem hiszem el, amit látok. Annyira sokkol a látvány, hogy még pislogni is elfelejtek, hitetlenkedve meredek az ajtóban álló magas alakra, akit… Üresség tolódik mélyen az agyamig, nihil köszönt rám. A döbbenet annyira felfoghatatlan mértékkel dönt le a lábamról, hogyha állnék, meg kellene kapaszkodnom valamiben. A hideg szétárad a mellkasomban, a torzszülött feléled, mozgolódni-, a bal kezem rázkódni kezd. Úgy érzem, teljesen sarokbaszorítottak. Mintha beűztek volna egy lyukba, majd utánam lépnének. Folyamatosan szűkül körülöttem minden, ahogy közeledik.
Hogy került ide? Mit keres itt? Miért…?! Miért pont ma?! Miért?! Pont ma, mikor…
Egy gondolat villan át az agyamon.
Be akarja fejezni.
Idejön hozzám, úgy meredek rá, mintha most látnám életemben először. Nem tudom értelmezni a kialakult helyzetet, reagálni se tudok a megjelenésére, csak egyszerűen mélységes döbbenettel tudok nézni. Érezhetően szétárad belőlem a fagy, minden megdermed. Heike mozdul a jobb oldalamon, nem tudom és nem is érdekel, mit csinál. Csak a szürke szemekbe tudok nézni, az arcot tudom nézni, a fenyegető alakot, ami most itt áll egyenesen előttem. A szívem veszettül zakatolni kezd, pánik és negatív izgalom söpör végig rajtam, a gyomrom jeges görcsbe szorul, próbálom a légzésem kontrollálni.
- Komm!* – hallom tompán, Bianca kicsusszan az ölemből, megszűnik a melegség a combomon, úgy vetődik rá a hideg, mint egy kiéheztetett, kóbor vadállat. Mikor fog Basilevsky is rám vetődni? Megvárja, míg elmennek és utána?
Már indokot képtelen vagyok generálni a szituációhoz.
Utánuk néz, figyelem a nyakát, a profilját, a ruházatát és a táskát. A táska nagy. Fegyvere van. Visszafordul felém, újra látom az acélos tekintetet, amit ha eddig közelről láttam, mindig kínnal és szenvedéssel jár.
- Beszélgessenek csak! – veszem észre, hogy itt az ápolónő, de már el is tűnik. Itt hagy vele. A csend vágható, zúg és sípol a fülem, minden régi sebem, minden ütés és heg lüktetni kezd, a fejemmel együtt, össze-vissza lüktetnek és vernek. Mintha minden oldalról ütnének.
- Emlékszel még rám?
A hangjába belesajdul a gerincem, mély hangján németül beszél, hiába próbál meg halkan, olyan, mintha a fülembe ordított volna. A bal kezem már visszafoghatatlanul remeg, annyi erőm sincs a letaglózó meglepettségtől, hogy a combom alá gyűrjem, ahogy mostanában szokásommá vált.
Hogyne emlékeznék… akármennyire is próbáltam, nem tudok nem emlékezni. Valahányszor tükörbe nézek, valahányszor tükröződő felület előtt haladok el, minden rá emlékeztet. A fájdalom, ha a bal karommal nehezebb tárgyakat emelek vagy tolok. A bal kezem remegésére, ha erős érzelmi hatás ér, a varratok a kézfejemen, a zúzódásfolt a derekamon, ami mái napig nem tűnt el… Ki az az őrült, aki képes lenne elfelejteni azt a tortúrát? Minden álmom erről szólt, erről a kínkeserves kínzásról.
- Igen.
- Leülhetek? – emeli fel a kezét, pofonra számítok. A pad felé mutat vele. Odavezetem a tekintetem, elnyílt szemekkel biccentek. Árgus szemekkel figyelem, ahogy leteszi oldalra a táskát, kis híján meghőkölök, ahogy leül mellém, majd a zsebébe nyúl. Fegyvert várok, helyette egy tábla piros csomagolású csokoládét vesz elő és siklatja a combomra.
- Ez a tiéd.
Minden izmom ugrásig feszül, ahogy közelebb jött, fájdalmat várok, de elmarad. Csokoládé? Az enyém? Minek? Miért? Kezdem azt hinni, képzelődök és megint egy rémálomban találom magam. Bántalmazást várok, gyilkos indulatot, az ingert, hogy be akarja fejezni. Mi másért jött volna el? Már ha tényleg itt van… Miért tett volna meg ekkora utat? Biztos nem azért, hogy csokoládét adjon. Ennek van valami jelentése… Mint a sálnak, vagy a szállóigének, amit annyiszor hallottam már ideglázas pillanataimban:
„Nem egy… fogja eldönteni.”
A földre néz, majd felemelve a fejét bámul rám, a szemei elrévednek az arcomon, tekintete lázas, a mellkasomban őrülten dobol a szívem. Kiszárad a szám, a torkom, mintha minden elszivárogna belőlem, szinte már betegesen várom, hogy a vér is folyjon, mert anélkül nincs értelme.
Beleőrülök, ha nem kérdezem meg. A saját gondolataim fognak megfojtani.
- Miért jöttél ide? – hangom rekedt, alig tudok szavakat erőltetni a hangszálaimból.
- A kislányod gyönyörű – jegyzi meg, arcára mosoly kerül, a szemeim kigúvadnak az ismerős mimikát látván, a falhoz szorítva érzem magam. Jobb kezemmel kitapogatom a zsebem, előveszem a dobozt, kiveszek egy szál cigit. Nagy nehezen találok bele a számba, a bal kezem, amiben a gyufát fogom, úgy reszket, hogy időbe telik, míg a láng eltalálja a cigi végét. Kell… füst…
A tüdőmbe erőltetem a súlyos, keserű füstöt, nagyot szívok belőle, de a jobb kezem is úgy reszket, hogy cakkosan száll a füstcsík.
- Tudod… valaha nekem is voltak gyerekeim. Kettő. Vladimira és Vladimir. Az anyuk adta nekik a nevet – szólal meg, jobb kezének ujjai eltűnnek a hajában, amiben most felfedezek egy maroknyi őszhajszálat. Kong a fejem, a külvilág zajai megszűnnek, mintha egy szobában lennék, ahol csak az Ő szavai visszhangoznak rendületlenül.
- Alig lennének fiatalabbak nálad. Az anyjukra hasonlított mind a kettő.
Mit akar a gyerekeivel? Ha voltak, és már nincsenek, miért emlegeti? Döbbenten tűröm, hogy magával rángasson az életébe, ami most lepereg a szeme előtt, mint egy halálraítéltnek, holott nekem kellene számadást csinálnom. De hát én már megtettem! A mai napra készülök három éve…
Úgy válok az emlékei részévé, mintha én is láttam volna, én is ott lettem volna. Mintha részese lennék. Nem akarok. Nem. Ki akarok szakadni!
Tántoríthatatlanul folytatja tovább, érdes tenyerébe mered, ahogy felidézi az emlékeket.
- Csak ők voltak nekem. Nekem sosem volt anyám, a testvéreim gyűlöltek, mert ételt kellett pazarolni rám. Az apám egy iskolázatlan, ostoba favágó volt. Örült, hogy tizenévesen elvittek a háborúba. Még nem is éltél, már embert kellett ölnöm. Kitüntettek, kaptam egy házat, ahol élhettem.
Vajon…
- Nem kellett visszamennem földet túrni. Azt akartam, hogy nekik is jusson a vagyonomból, de már nem találtam otthon őket. Se az apám, se a testvéreim. Fogalmam sem volt, mit tegyek, egy ostoba kölyök voltam.
Felsóhajt, kiszakad a tüdejéből a lélegzet. Az én lélegzetem remeg, rázkódok, őrlődök. Miért osztja meg ezt velem? Azért jött, hogy elmesélje, milyen élete volt azelőtt, mielőtt megismert? Vagy most miért? Hiszen nem történik semmi más csak mesél.
Nem értem, hogy minek!
Legszívesebben két oldalt a hajamba túrnék és ordítanék, hogy valaki könyörüljön meg rajtam és magyarázza el, mert belehalok, ha nem értem meg…
- Mikor megismertem a feleségem, azt hittem, minden rendbe jön majd. Az ő szeretete… a gyerekeim szeretete valahogy segített. Nem tartott sokáig. Nem is tudtam, de vadásztak rám. Németek. Meg akarták torolni a veszteséget. Végig kellett néznem, ahogy megerőszakolják a feleségem, a gyerekeim… aztán a saját vérükbe fojtják őket.
Fázom.
Vérfagyasztó hideg tép az agyamba, a fejem hasogat, szét fog repedni, minden visszhangzik, minden kimondott szava ismétlődik a fejemben. Mintha nem lenne elég egyszer hallanom. Nem néz rám, olyan képeket lát, amiket én soha. Mégis, úgy érzem, hogy karon ragad, becibál és belök a szobába, ahol végig kell néznem.
- Megint egyedül voltam. Sokáig, nagyon sokáig. Aztán… a kezembe nyomtak egy aktát… fényképpel. Azt a feladatot kaptam, hogy végezzem ki az illetőt. De nem tudtam. Ez voltál te.
Megrökönyödve nyílik szét a szám, az ajkaim épp hogy csak fogják a cigarettát, szétfeszülnek a szemeim, ahogy nézem. Úgy érzem magam, mint akit nyakon zúdítottak egy vödör jéghideg vízzel. Lemerevedve ülök, egyedül a kezeim rángatóznak megállíthatatlanul.
- Ha egy pillanatra is úgy tűnt – szürke tekintete az enyémbe mélyed, hányinger és ájulás egyszerre kerülget. – Nem tudtam ártani neked.
Nem tudott… ártani? Csak azt csinálta. Ez volt a végzetünk, hogy gyötörjük, sanyargassuk egymást, erre voltunk kitalálva, erre kellettünk! Nem tudott ártani? Egy pillanatra is úgy tűnt? Minden pillanatban úgy tűnt! Hogy széttép, szétszabdal, úgy keni szét a fejemet a falon, hogy nem is veszem észre, hogy élek. A sok alattomos húzás, a fájdalom, a verés, a kegyetlen hang, ami a melléből tört fel… A torkomra pillant, érzem a vastag ujjait a légcsövemen, nyelek egyet.
- Sosem értem fel hozzád. Még a közeledben sem voltam. Soha.
A bal kezemre szorít és a sajátjába fogja, hüledezve, végképp megzavarodottan nézek rá. Meleg a keze, az enyémből minden vér kitódult, fázok, ráz a hideg, érzem a bőrkeményedéseket a tenyerén.
- Azért jöttem… mert hosszú idő után Te voltál, aki először törődött velem. Te voltál, akinek minden nap eszébe jutottam, akinek az első gondolata én voltam. Még ha ártani is akartál nekem… összekötött minket ez a kapocs. Úgy éreztem, többé nem vagyok egyedül. Ezért nem tudtam elvenni az életed.
Bennem reked a levegő.
Megőrült. Megtébolyodott. Ez értelmetlen. Mindent megtettem, hogy eltávolodjon tőlem, hogy meghaljon, hogy távolról se láthasson, meg akartam gyilkolni! Hidegvérrel! A szemem se rebbent volna a halálán! Első gondolatom Ő volt, igen… halottan, vérbefagyva, zsebemben a dögcédulájával, hátamon a puskájával, ahogy hátrahagyom, mint egy parancsot, egy tárgyat.
A cigaretta égő része már égeti a számat, majdnem kibillen a számból.
- Majd belehaltam, mikor ott hagytalak… egy darabot téptek ki a szívemből. Egyedül maradtam… megint.
Nem… Nem! Én ezt.. nem! El akarom venni a kezem az övéből, hogy is engedhettem, hogy megfogja… Eresszen el! Hagyjon! Nem akarom hallani! Rászorít, húzom, de nem engedi.
- Ich liebe dich, Conrad Drescher.*
A szívem kihagy egy dobbanást. Majd még egyet. Megáll a levegő. Nem hallok semmit. Látom, ahogy néz, de jelentést már nem látok. Úgy dőlök neki a pad támlájának, mint egy zsák. Hányingerem van. Rosszul vagyok. Nem kapok levegőt, ledermed körülöttem minden. Sípolni kezd a fülem. Szédülök. A kezem lassan kicsúszik az övéből, ráfog egy kicsit, ezt érezve azonnal erőteljesebben húzom, így esetlenül az ölemben köt ki a bal kezem. Nyomorultul vergődik tovább, a szemhéjam és az arcizmaim rángatóznak, rohamom lesz…
Megmoccan, azonnal reagálok rá és imbolyogva felállnék, de nem sikerül, az alkarjaim a combjaimra hullanak a mozdulatban, a cigaretta már rég a földön füstöl tovább, megpörkölve pár zöld fűszálat. Újat veszek elő, eltaposom az előzőt, szaporán kapkodom belőle a slukkokat, egymás után.
- Herr Drescher! Már megint dohányzik? Nem lehet! – éles hang szakítja szét a csendet, megelevenedik egy pillanatra a környezetem, a látóteremben, a földön megjelenik az ápoló fehér klumpája. – Legalább elbújna valahová, mein Gott!
A bőröm hullámzik, a szám reszket, zaklatott állapotomban csak az előttem levő útra tudom szegezni, az egyetlen biztos pontra, ami nem forog körülöttem, a szemeimet összeszorítom, hogy ne szédüljek le a padról, fejjel előre.
Szeret…
Azt mondta, szeret…
Azt mondta, hogy szeret…
Azt mondta, hogy szeret, engem…
- Ne haragudjon, kérem. Herr Drescher mostanában egész nyugodt volt, nem értem mi üthetett belé… Jó látni, hogy vannak még olyanok, akik törődnek vele – enyhül meg a hangja.
Vannak még olyanok, akik törődnek velem?
- Nagyon messziről jöhetett, van szállása?
- Nem, azonnal idejöttem.
- Nem tegnap előtt ment el a szobatársa, Herr Reissmann? – már felém intézi a kérdést, felnyílnak a szemeim, hirtelen felállok a padról, látom, ahogy Basilevsky keze automatikusan mozdul utánam. – Van ott most egy szabad hely! Mind a ketten katonák voltak, nem? Meg sem fog kottyanni egy másik férfivel megosztani a lakhelyet. Hiszen bajtársak voltak, nem?
Szűkül körülöttem a világ.
A falhoz nyomnak, nehéz és masszív préselődik nekem, valami tömör, láthatatlan fal, ami kinyomja belőlem a szuszt. Mélységes döbbenetemben még reagálni sem tudok, még pislogni sem. A szemem már ég és fáj, kiszárad.
- Én el tudnám intézni, hogy estére maradhasson, csak ne szóljanak senkinek sem, mert ez egyébként tilos. De ott van csak a közelben szabad hely… - felém fordul egész testével, majd miután egy árva hangot se tudok kinyögni, csípőre teszi a kezeit. – Csak nem sajnálja? Ez az ember milyen messziről jött, csakhogy az egészsége felől érdeklődjön!
Ezért a hangnemért már… de annyira kavarog minden, annyira értelmetlen ez az egész, mintha kést éleznének a fejemben. Az is ésszerűbb lenne, ha most meglátnék valakit fehér ruhában táncolni a fák alatt egy zenére, ami nem is szól. Remegek, fázok, reszketek, haldoklok. Az idegrendszerem felmondja a szolgálatot, nem küld már jeleket, nem tudom értelmezni a körülöttem folyó eseményeket. Hirtelen érzem magam sebezhetőnek ebben a köntösben, ami alá minden ocsmányság beférkőzhet, a lenge anyag nem fogja összefogni a testem, ha elemeimre hullok... A feszes egyenruha legalább tartott, fogott, szorított.
Mint egy élettelen test, követem az ápolónőt, akinek a kezéből Basilevsky táskája hamar visszakerül a tulajdonosa kezébe.
- Bizonyára kimerítette az utazás… Nem akar venni egy fürdőt? – érkezik el hozzám a kérdés, a lépteink visszhangoznak a verőfényes folyosón. A parketta lakkozása csillog, a lambéria és a csempék mintha közelebb lennének. Nem bírom megemészteni a hallottakat. Nem bírok reagálni rá. Nem tudok kitalálni rá valamiféle reakciót. Nem bírom kezelni. Rettegek.
- Köszönöm, azt elfogadom – látom, ahogy biccent, sem előttem, sem mellettem, sem mögöttem nem halad. Fel sem fogom, hol van. Hol vagyunk. Hová megyünk. A szobám illatára eszmélek fel, ahogy megszokásból belépek a küszöbön.
A szívem szúr, amint becsukódik az ajtó, odakapok, sípoló tüdővel veszek levegőt, majd felhorgad bennem az inger és megállíthatatlanul köhögni kezdek. Bal, remegő kezem a szám elé szorítom, de nem sok sikerrel tudom meggátolni a fulladozás hangjait.
A bal oldali ágy üres, Reissmann kitakarodott, de ki jött a helyére!
Hogy este úgy hajtsam álomra a fejem, hogy itt szuszog a szomszéd ágyon… Képtelenség… kizárt… lehetetlen… Nem tudnék aludni soha többé. A mellékhelyiség felé fordulok, a bensőm görcsös remegése arra ingerel, hogy szédüljek és hányjak, de helyette próbálok talpon maradni.
Mi az, hogy szeret?
Hogy értheti azt, hogy szeret?
Egyáltalán hogy képes erre gondolni! Milyen elborult elmével következtette ezt ki? És jutott erre? Még hogy csak én vagyok neki… Ott van neki a fogatlan szeretője, akit úgy védett, ahogyan csak családtagot, szerelmest szokás. Az ki akkor? Én…
Felnevetnék, bennem van. De nem tudok. Túlságosan is hasogat, fáj és nyilall, szédülök, a gondolatok megszállottan kergetik egymást, hogy végre valamelyiknek vége legyen, abban megkapaszkodhassak és kiolvassam belőle a lényeget. A megoldást! Egy férfi nem szerethet egy másikat. Abszurdum.
Ráadásul nem a háború kellős közepén, amikor heteken át azért küzdöttünk, hogy a másik meghaljon! Kevés fogalmam van a szeretetről, de a maradék kis gondolataim róla szertefoszlanak. Hogy lehet egyáltalán beleszeretni egy férfiba? Hogy lehet szeretni úgy, hogy közben üt, vág, ver? A sok vér és halál között, mások testén mászva, miből gondolja, hogy szeret? Honnan veszi?
Ez abnormális!
Két kezem a fejemre szorítom, tépem a hajam, félőrültként lépek az ablakhoz és rántom be a függönyöket, tovább markolászom a hajam, görnyedten, néma üvöltésre formálódik a szám. A jobb zsebemből kimarom a cukorkás zacskót, az éjjeliszekrényre vágom. Visszarángatom magam oda, ahol eddig álltam, a sötétkék függönyöket bámulom. Mikor az ajtó újra nyílik.
- Kellemes pihenést! És ne felejtse, amit mondtam! Ne vegye magára, ha… érti – becsukódik az ajtó.
Csend.
Zaklatottan várom, mi fog történni.
Most fog megütni. Nevetni fog, közli, hogy csak meg akart alázni, kínozni akart. Utána megöl. Azért nem engedte, hogy az ápolónő vigye a táskáját. Abban van a fegyvere. A két kezével is pusztítani tud. Elég az neki. Mint a hotelben, mikor áttörte a falat. Ez fog történni. Igen.
Csend.
Miért nem történik semmi?! A kezeimet leeresztem teljesen a testem mellé, de a görcs a felkaromban továbbra sem enged.
Csend.
Megüti az orromat a friss fürdés párás, szappanos illata.
Karok fonnak körül, lélegzetvisszafojtva állok ott, a két talpamon, mint egy rakás szerencsétlenség. A mellkasa a hátamhoz szorul, félig megszáradt haj illatát érzem. A teste meleg, ruha van rajta. Megremegek. A kezem olyan szinten remegett, hogy az egész testem belevonódott a tébolyult hullámzásba. Mintha ringatni próbálna ez a sebes, szennyes szervezet, hogy megnyugodjak. Lehajtom a fejem, úgy billen előre…
Ekkor érzem meg.
Az arcát a nyakamba temeti, szorosan, de nem erősen húz magához közelebb. Feltúr az orrával a tarkómon, mélyen a hajamba szagol, halkan szusszan. Érzem, ahogy a hajszálak között elveszik az arca, mély lélegzetet vesz. A teste ilyen fokú közelségétől kiver a víz, érzem, ahogy remegek, mint a kocsonya.
- Nem akarlak bántani – súgja halkan, hangja rekedt tónusa kikanyarít a fülemből egy darabot. Szaporán kapkodom a levegőt, a mellkasom a karjának feszül minden lélegzetnél. Lesokkolódva hagyom, hogy finoman megfordítson, az állával és a nyakával találkozik a pillantásom. Pokolian égnek a szemeim.
Váratlanul érzem meg kezét az arcomon, ami úgy reszket, mintha elektromosságot vezettek volna belé. Megsimogat, ujjai remegnek, a tenyerébe simítja az arcomat. A szívem kihagy egy dobbanást, ahogy a szemeibe nézek. Rémülten veszem észre, milyen közel van az arca, lassan közelít, mindebből semmit sem veszek észre, már csak akkor eszmélek fel, mikor forró lehelete az arcomra csapódik. Kitágulnak a szemeim, szinte belém vág a látvány, az egész elmémet megtölti a kínlódás és az értelmetlen gyötrelem.
Mikor a száját az enyémre simítja, összerándulok, a térdeim megremegnek, kétségbeesetten próbálok elsüllyedni a padlóban, de nem enged. Szorosan tart, forró ajkait az enyémekre tapasztja, érzem, ahogy a mellkasomon zakatol a szíve és reszket a keze, amit még mindig az arcomon tart, szemei lehunyva. A derekamra fonódnak a karjai, rázkódik. Sokáig tart így, próbálok kibontakozni az… ölelésből…
Erősebben von magához, hangosan, reszketegen felsóhajt, fejét a vállamra hajtja, én pedig azon kapom magam, hogy elől markolom a ruháját és tolom.
- Conrad…
A nevemet hallva vágódok ki a tüskés és jeges szilárdságba. Hátrább lépek a lábaimmal, ki akarok fordulni a karjai közül, égek és fázom, visszatér a vereség és az alázat undorító, émelyítő szaga. A falig hátrálok, utánam lép és követ, a tenyerei a derekamon maradnak, a szám remeg és bizsereg, a hideg fal kemény felülete a hátamnak szorul. Teszek egy kísérletet arra, hogy az ágy felé lépjek, de ahogy meglátom a halványkék lepedőt, iszonyatos mértékű pánik vág végig rajtam.
Közelebb húzódik, nekem simul. Borostás arca közelebb hajol megint.
Mit akar még? Miért nem hagy békén? Miért gyötör? Miért csinálja mindezt? Nem elég neki, hogy megalázott, hogy a porba taposta a becsületem, hogy szétrombolta a karrierem, megszégyenített és lealacsonyított saját magához, hogy belém mélyeszthette azt a golyót, amire annyira vágyott… Miért kellett még neki az, hogy ide eljöjjön és ezt csinálja? Elegem van… Egy férfi nem szerethet egy másikat… Ráadásul ellenség! Ellenség… a mai napig ellenség, az orosz és a német soha nem fog kibékülni egymással, az őket ért sérelmek miatt. Még jobban akar gyalázni?
Szédülök a gondolatok között, mintha zuhannék.
- Was willst du noch von mir?* – koppan a falon a fejem, ahogy hátrabillen, tehetetlenül.
- Ich möchte nur geben. Conrad… bitte… - két keze közé fogja az arcom, a számra lehel, megremegek, ahogy újból… megcsókol. Az ujjaim a ruhán keresztül mélyednek a hátába, próbálom leszedni magamról, de ahogy megerőltetem a bal vállam, tépő nyilallás mar a lövés helyén levő sebbe. Felnyögök a hirtelen támadó fájdalomtól, összeszorítom a szemeimet, görcsösen húznám le a rám boruló testét, mikor…
Megérzem a nyelvét a számban.
Kábultan hagyom, hogy a falnak döntsön, szédülök, a szemeim nem találnak egy biztos pontot, amiben megkapaszkodhatnának.
A jeges torzszülött kitárja a karjait, Basilevsky felé húzódik, lassan olvad szét bennem, ahogy megérzi a hazájából valót. Azon nyomban, ahogy jeges ujjai nem szorítják már a bordáimat, forróság és hihetetlen meleg ömlik végig rajtam, átmelegszik a bőröm, a húsom, mindenem, lángolnak a csontjaim.
Mint akit leforráztak, tűröm, hogy szenvedélyesen csókoljon, szuszog, az egész számat bebarangolja. Basilevsky forró lehelete és nyála beáramlik, betódul a belsőmbe, ahol a jeges undormány fészkel, érzem, ahogy feloldódik, végleg kitakarodik belőlem.
Egy férfi… nem élvezheti egy másik férfi érintését…
Az érzelmek felgyülemlenek bennem, ha nem adom ki magamból, szét fogok hasadni… Bárcsak bántana, bárcsak ömlene belőlem a vér, bárcsak fájna inkább a testem... A vizes tincsek a homlokomat simítják. Érzem, ahogy égő szemeim megnedvesednek, némán folynak le az arcomon a forró könnyek, szuszogva, levegőért kapkodva sírok, Ő pedig lihegve kortyol ki belőlem mindent, olyan hévvel ostromol, hogy a lábaim megroggyannak. Kikészülök.
Megtörten hagyom, hogy a csípőmre fogjon és az ágyra tegyen, ernyedten zuhanok hátra, az arcomra szorítom reszkető kezeimet.
„Herablassend, Drescher?” - Megalázó, Drecher?
Wo...? - Hol...?
Im Polen - Lengyelországban
Gulag - szovjet munkatábor
Málenkij-robot - a második világháború utáni Szovjetunióbeli kényszermunka szokásos magyarországi elnevezése (wikipédia, lusta vagyok már)
Vati! - Apu!
Lebensborn - náci fajnemesítő program
Komm! - Gyere!
Ich liebe dich, Conrad Drescher. - Szeretlek, Conrad Drescher.
Was willst du noch von mir? - Mit akarsz még tőlem?
Ich möchte nur geben. - Csak adni szeretnék.
Danilov:
Olyan kéjsóváran vártam a pillanatot. Hogy végre elhagyhassa a szám ez az átkozott mondat. Őszinte akartam lenni, azt hittem, jobb lesz, de a szívem úgy zakatol, mint egy öreg mozdony. Nem vagyok a szavak embere. Egy rakás szar vagyok, nem így kellett volna. Nem így, nem most, nem itt. Alig vártam, hogy ideérjek, most mégis úgy érzem, el kéne mennem. Elmenekülnöm, eltűnni valahová… földet túrni. Az való nekem, nem a Don Juan szerep. Mit képzeltem, mi a fenét képzeltem?! A nyakamba borul? Szerelmet vall, megcsókol, élünk boldogan? Ezt?? Ezt… Beleőrültem a hiányába… vagy a szeretet hiányába. Nem tudok már tovább létezni, nem tudom már elviselni ennek a kongó ürességnek a végtelen, meg nem szűnő fájdalmát. Olyan vagyok, mint az utcai koldusok. Szeretetet kunyerálok tőle, lejmolok, mint egy szakadt, nincstelen senki! Mindenki gyűlöli őket… engem is gyűlölnek. Mindenki. Csak teher vagyok, csak a gond van velem. Bár ugrottam volna golyó elé, amíg még megtehettem. De ahhoz is gyáva voltam, hogy elpusztuljak. Jártam a hómezőket, mint egy szakadt, nincstelen korcs, futottam a gazdám után… de kitagad, érzem, hogy kitagad. El akar dobni, nem kellek neki, irtózik hozzám érni, a közelemben lenni. Pedig nem bántom, megszelídültem, csak az övé vagyok. Csak ő parancsolhat nekem. A halálból is megváltanám, ha ez volna a kívánsága. Még az elmúlás gondolatától sem félnék, ha ő ezt akarná. Nincs lehetetlen, ha róla van szó. A lábam pokolian fáj, mintha áram cikázna végig rajta, mégis egy valamim sokkalta jobban hasogat, mint ez az átkozott végtag. A szívem. Ez az undorító, sáros kődarab újra hússá lett, ahogy megláttam őt. A haját, a bőrét, a szemeit. Dobog, lüktet, zakatol, kiált. Kitépném, és a kezébe nyomnám. Az övé, senki másé.
- Herr Drescher! Már megint dohányzik? Nem lehet! – közeledik az ápoló. – Legalább elbújna valahová, mein Gott!
Bújjunk el együtt, szaladjunk ki a világból! Én fogom a kezed, csak gyere velem. Ha kell, a hátamon cipellek, csak mondd! Kérlek…
- Ne haragudjon, kérem. Herr Drescher mostanában egész nyugodt volt, nem értem mi üthetett belé… Jó látni, hogy vannak még olyanok, akik törődnek vele.
Alig tudok odafigyelni. Csak azt a riadt szempárt tudom bámulni. Remeg, mint egy kismadár. A két kezem közé fognám, finoman, nehogy összetörjön. Dédelgetném, becézgetném ezt a finom kis jószágot. Úgy vigyáznék rá, a kezeim akármennyire is pusztításra lettek teremtve… nem tudnék máshogy érni hozzá, csak vigyázva. Nehogy megsértsem. Többé már nem fogom.
- Nagyon messziről jöhetett, van szállása?
- Nem, azonnal idejöttem – felelem.
Hozzád jöttem, Conrad, egyenest hozzád. Egy olyan ember jött hozzád, akit meg akartál ölni. És egy olyan segített, akinek ugyanezt a sorsot szántad. Börtönbe zártak, kedvesem, de én kiviszlek innen. Megszabadítalak, magammal viszlek. Szökjünk meg, Conrad, szökjünk meg!
- Nem tegnap előtt ment el a szobatársa, Herr Reissmann? Van ott most egy szabad hely! Mind a ketten katonák voltak, nem? Meg sem fog kottyanni egy másik férfivel megosztani a lakhelyet. Hiszen bajtársak voltak, nem?
Bajtársak. Kis híján felnevetek. Bajtársak… Milyen ironikus. Ő és én. Akik az életüket áldozták majdnem, hogy a másik halott legyen. Bajtársak. Végtére is hasonlók vagyunk. Mindketten sérültek. Kéz és láb. Lélek és lélek. Az enyém megtört, az övé talán nem is létezett. Eddig. Valahogy új értelmet nyert bennem a lelket önt belé… Erőszakkal szuszakoltam le a torkán, hogy a mellkasában kelesszem meg, mint egy adag tésztát. Már ott vagyok benne.
- Én el tudnám intézni, hogy estére maradhasson, csak ne szóljanak senkinek sem, mert ez egyébként tilos. De ott van csak a közelben szabad hely… Csak nem sajnálja? Ez az ember milyen messziről jött, csakhogy az egészsége felől érdeklődjön!
Fogalma sincs, milyen messziről. A talpam alatt volt egész Szibéria, egész Európa. Bármit megtettem volna, hogy ideérjek. Bármit. Akár öltem is volna. Kiirtottam volna egy nemzetet, hogy eljöhessek. Vagy akár az egész világot. Bármit megtennék…
- Bizonyára kimerítette az utazás… Nem akar venni egy fürdőt? – szegezi nekem hirtelen a kérdést az ápoló.
Felszalad a szemöldököm, majd hálás mosoly terül el az arcomon.
- Köszönöm, azt elfogadom.
Már ki tudja, mióta nem fürödtem. A felfrissülést az jelentette, ha esett. Olyankor levetkőztem, és hagytam, hogy a pergő esőcseppek végigszántsák a testem. Minden barázdámba beférkőztek, hideg fogaikkal belemartak a húsomba. Így fürdenek a parasztok. Ch, hány német szájából hallottam már ezt.
Egy ismerős folyosón ballagunk végig. Hirtelen azon kapom magam, hogy Conrad távolodó alakját bámulom. Még így is… ebben az őrülteknek való maskarában is olyan gyönyörű. Szaporán lépdelek, úgy érzem, éveket fiatalodtam már csak azzal is, hogy láthattam. Hogy hallhattam a hangját. Felhorgad bennem az a régi érzés, amit csak gyerekként érezhettem. Az a boldog várakozás, az az önfeledt, mindent felülmúló, pokolian pórias érzés. A gyomrom bizsereg, a fejem lüktet, még egy zabszem sem férne a seggembe, olyan izgatott vagyok. Együtt fogunk aludni. Talán megengedi, hogy hozzá érjek… talán megölelhetem.
- Parancsoljon, odabent talál szappant és törölközőt is – nyílik ki előttem egy üveges ajtó.
Bekukkantok a zuhanyzókhoz. Lógnak le azok a… micsodák. Azt hallottam, ilyennel végezték ki a zsidókat azokon a pokoli helyeken. Gázt engedtek a szerencsétlenekre. Vajon velem mit terveznek? Lúgot öntenek rám? Sósavat? Nem, nem tudják, honnan jöttem. A bajtársakat nem bántják, tisztelik.
Enyhe nyomást érzek a hátamon, a nő betessékel.
- Ha gondolja, elviszem a ruháit. A csomagját is – nyúl készségesen felém, de hevesen rázni kezdem a fejem.
- Köszönöm, innen már menni fog egyedül is.
Hátrahőköl, majd zavartan oldalra pillant.
- Bocsásson meg, csak hozzászoktam, hogy… nem érdekes, már itt sem vagyok!
Azzal elviharzik. Furcsa nőszemély. Szimpatikus, bár néhány szavát nemigen értem. Németek…
- Davaj* – sóhajtok fel.
Belépek a fürdőhelyiségbe. Árad a klór szaga… vagy mi ez. Csiklandozza az orrom, nem vagyok hozzászokva. A ruháim az ajtó mellé teszem, a zsákom pedig felnyitom. Szinte rögtön előbújik a puskám csöve, mintha üdvözölni akarna. Hűséges társ. Kicsi, segít a bajban. Most azonban nincs rád szükségem. Nyugodj csak a meleg vackodban, kedvesem.
Mélyen a zsákba túrok, majd tiszta öltözéket húzok elő. A vonaton akartam felvenni, de kiment a fejemből. Még szerencse, hogy fürödhetek. Csak Conradnak tettem félre, nem akartam szutykos koldusnak tűnni előtte. A többi ruhám úgyis összeizzadtam.
Mikor megengedem a vizet… a meleg vizet, valami végigrohan a testemen. A hideg ráz, a lábaim összecsuklanak. Kapkodom a levegőt, ahogy átmelegszem, ahogy leolvad rólam az az általános koszréteg. Nevetés szakad ki belőlem, annyira jól esik. Micsoda luxus. Fürdőzök… mint egy dáma.
Boldogan nyúlok a szappan után, majd varázsolok fehér, illatos habot az egész testemre. Borzasztóan élvezem, hogy milyen jó illatom van. Te jó ég, annyira jó, annyira felemelő!
Letusolok, majd felveszem a tiszta ruháim. Őrülten szaglászom a kezeimet. Mosolyogva nyúlok a kilincs után, majd kisétálok. Lassan lépdelek Conrad szobája felé. Eleinte rossz érzésem volt, ez már teljesen elmúlt. Boldog vagyok. Boldog vagyok, mert itt lehetek… mellette. Talán jóvátehetem azt a megannyi vétket, amit elkövettem ellene. Talán feloldozást nyerek azzal, hogy egy kósza mosolyt pillantok meg a szája sarkában. Vajon képes mosolyogni? Remélem. Már alig bírok a lelkiismeretemmel. Olyan, mint egy mázsás kőtömb, amit a hátamon kell cipelnem. Állandóan a tarkómba fúródik az éle. Lassan már vérzik is.
Az ápoló jön velem szembe. Mosolyogva néz végig rajtam.
- Minden rendben? – kérdi.
- Igen – felelem kissé zavartan.
- Nagyszerű. Erre parancsoljon – mutatja az utat Conrad szobájáig.
Egyre izgatottabb vagyok. Az ujjaim bizseregnek, ahogy a holmimat fogom. Bozse moj, mindjárt kettesben maradhatok vele!
- Kellemes pihenést! És ne felejtse, amit mondtam! Ne vegye magára, ha… érti – nyitja ki az ajtót a nő.
Schönes Lied
Ahogy belépek az ajtón, hatalmasat dobban a szívem. Az ablaknál áll, szinte világít. Lassan leeresztem a holmim, majd hangtalanul mögé lépdelek. Szinte égnek a kezeim, hogy magamhoz szorítsam. De nem akarom megijeszteni, nehogy azt gondolja, bántani akarom. Csak semmi hirtelen mozdulat.
Ahogy mögé lépek, lassan átölelem, s mintegy nyugtatóan, a hátának feszítem a mellkasom. Érezze a heves szívdobogásom. Hisz az már az övé. Csak érte dobog, csak ő uralkodik felette. Ha azt akarja, még hevesebb iramban lüktet, de ha úgy kívánja, örökre megáll.
A hajába fúrom az orrom, nagyot szippantok az illatából. Milyen kellemes. A Conrad illat. Enyhe cigaretta és valami édes. Elmosolyodik, ahogy az alvás előtti képzelgéseim jutnak az eszembe. Hányszor álmodtam már meg ezt is. Finoman a karomba zárom, majd megcsókolom. Igen, egyesülünk, gyengéden, lustán.
Az arcom a hajába temetem. Az illata átjárja a belsőm. Érzem, hogy vadul remegni kezd. Fél tőlem? Nem csodálkoznék rajt, hiszen… hiszen annyi szörnyűségen mentünk keresztül. Megjártuk a poklot… de együtt. Együtt kell kikecmeregnünk a mocsárból!
- Nem akarlak bántani – súgom a fülébe.
Érzem, ahogy egyre erőtlenebbé válik. Mintha kiszipolyoznék belőle mindent… pedig adni akarok. Csak adni. Magamat, a szeretetem, a megbánásom.
Nagy levegőt veszek, majd lassan magamhoz fordítom. Látni akarom a tekintetét, olvasni akarok bennük, mint egy könyvben. Az arca után nyúlnék, de érzem, hogy remegni kezdek. A mellkasom összezsugorodik, mindenem elzsibbad. Félek megérinteni őt, nem akarom, hogy eltűnjön, mint az álmaimban. Nem akarom, hogy újból a latyakos, sáros valóságba zuhanjak. Nem akarok belefulladni abba… az életbe. Nem is élet az, inkább egy börtön. Akár ez a tébolyda. Nekünk el kell innen mennünk, meg kell szöknünk.
Ellenállhatatlan vágy fog el, hogy a magamévá tegyem. De közel sem a testiségre gondolok. Olyan szép életünk lehetne… Csak ő és én. Mint egy flancos utópia, bármit is jelentsen… Maga lenne a tökély. Vele kelnék, vele feküdnék. Megint én volnék az első gondolata, csak én járnék a fejében. Olyan nagyszerű lenne. Bár tudnád, mennyit gondoltam rád, mikor az ujjongó tömeg közt ültem. Bár tudnád, hányszor kívántalak magam mellé, mikor egy hideg test feküdt mellettem az ágyban. Bár tudnád, mennyire sóvárogtam utánad, mikor szerelmes párocskákat láttam az utcán. Sosem fogod megtudni. Sosem fogod érezni. Egy őrült vagyok, hogy ez tartott eddig életben. Ez a sóvárgás, ami megbetegített. Minden nap fájtál nekem, Conrad. Mert ott voltál minden fájdalmas nyögésemben, minden elkínzott lépésemben, minden hazugságomban. Ott voltál velem bárhová mentem, bárkivel voltam, bármit éreztem. Az a pöttöm Conrad mindig ott táncolt az agyam hátulsó részében, és nem engedte, hogy egy pillanatra is megszabaduljak tőle. Rabláncokat tettél rám, Conrad. Ezért volt olyan nehéz… Olyan kibaszottul nehéz.
A tekintete az enyémbe fúródik. Végigvág a gerincemen valami furcsa érzés. Még jobban remegek, ahogy közeledek felé. Az ajkai hívnak, némán ordítják a nevem. Gyere, Danilov, gyere! Reszketve dőlök neki, a szívem olyan hevesen vér, hogy beleszédülök. Végigsimítok a száján a sajátommal. Perzsel a bőröm tőle, az ajkaim szúrni kezdenek. A gyomrom összeszorul, ahogy lágyan megcsókolom. Egy beteljesült álom, egy valóra vált kívánság…
Elemi erővel tör ki a forróság a mellkasomból. Az egész testem görcs rázza, minden izmom megfeszül. A derekára simítva ölelem magamhoz, még közelebb, Conrad, gyere!
Bármennyire erősen is noszogat az állati ösztönöm, hogy magam alá gyűrjem, nem teszem. Ő sokkal értékesebb annál, semhogy rútul bemocskoljam. Nem. Ha ő is akar engem.. hiszen… az ő hitvallásába a két férfi felállás koránt sem fér bele. De akkor… miért nem taszít el? Miért nem verte ki a fogaim, mikor színt vallottam neki? Miért tűr meg még mindig? Nem értem, túl zavaros minden…
Érzem, ahogy a vérem lassan az ölembe tódul, de nem engedek neki. Túl régóta nem érintettem már Így senkit. Két évtized, pokolian hosszú idő.
Ösztönösen szorítom magamhoz, és ahogy a teste megfeszül, képtelen vagyok elfojtani a sóhajt, ami kitörni készül belőlem, mióta csak az ajkán csüngök. Azt hiszem, a vadállat felbukkanása megrémiszti, hiszen úgy vágódik ki a karjaim közül, mintha kísértetet látna. Ijedten lépdelek utána, mert egész a falig hátrál. Riadtan nézek végig rajta. Fél tőlem… megrémítettem. Elriasztottam.
- Was willst du noch von mir? – rebegi, teljes testével remeg.
Ez már az őrület határa. Magammal rántottam őt is, belelöktem a legmélyebb tengerbe. Conrad…
- Ich möchte nur geben. Conrad… bitte…. – súgom, miközben a tenyereim közé fogom az arcát.
Remegve mar a hátamra, ahogy újból megcsókolom. Látnod kell, Conrad, hogy nem akarlak bántani. Szeretlek, szeretlek, értsd már meg végre!
Érzem, ahogy elnyílnak az ajkai, itt az idő. A szájába nyomakodok. A gyomrom vészesen kicsire szűkül, minden tagom beleremeg, ahogy a nedveink egyesülnek. Már így is… benned vagyok. Révetegen húzom közelebb magamhoz, majd teljesen a falnak döntöm. Mindenemmel neki akarok préselődni. Teljes testtel akarom érezni a forró húst, amit a kezemben tartok. Sóvárogva ízlelem a nyelvét, az ajkait, mindent, amit csak kaphatok belőle. Minden érzelmemet átadom neki, azt akarom, hogy érezze, az övé vagyok, csak neki élek. Nem tudtam legyőzni, nem tudtam felül kerekedni rajt, így behódolok előtte. A tiéd vagyok, Conrad!
Talán… még sosem csókoltam senkit így. Ennyi szenvedéllyel, ennyi szeretettel. A szívem lassan kettéhasad, olyan iramban dübörög. Egyre hevesebben csókolom, alig veszem észre, hogy levegőért kapkod. Ijedten hőkölök hátra, mert valami sósat is érzek a számban. Conrad…
Kis híján összezuhan, mint egy rongybaba. Az ágyra fektetem, és ijedten bámulom. Sosem kezeltem jól azt, akit sírni láttam. A gyerekeimet még csak-csak, de a feleségemhez sosem tudtam úgy érni, hogy biztos voltam a dolgomban. Gyűlölöm, ha bárkit sírni látok.
A kezeivel igyekszik takarni az arcát, de vadul remeg. Zokog. Nagyot nyelek, ahogy kínlódni látom. Mintha csak azt kéne bámulnom, ahogy nyeli a saját vérét…
- Conrad – nyúlok lassan a kesztyűs keze után.
Görcsösen rángatózik, hát persze… Erről is én tehetek. Ahogy minden másról is. Az én hibám… minek jöttem ide… Minek romboltam le végképp az életét? Minek kellett a képbe kerülnöm?
- Bocsáss meg! – suttogom.
A hangom rekedt, érzem, ahogy szúrni kezdenek a szemeim, a torkomban, mintha gombóc feszülne. Igen, ismerős érzés. Sírnék… de nem tudok. Már minden könnyem elhullajtottam… érted. Azok a magányos éjszakák, mikor alkoholgőzös levegőben fürödtem. Undorít a gondolat… nem, soha többé.
- Conrad, nézz rám! – markolok a csuklóira.
Szétfeszítem a karjait, hogy láthassam az arcát. Kövér könnycseppek gördülnek végig rajta. Minden egyes apró gyémánt egy vérző sebet ejt a szívemen. Az én hibám… az enyém…
- Nyugodj meg, kérlek! – hajolok fölé.
A szemei vadul ugrálnak a gödreikben. Össze kell szorítanom a fogam.
- Nem akarok semmi olyat, amit te nem – rázom meg a fejem.
Elfordítja a fejét, így lemondóan felsóhajtok. Elengedem a kezeit, és hagyom, hadd tombolja ki magát. Sírva az ágytakaró huzatára mar. Gyötrelmes kín végignézni, ahogy szenved. Senkinek sem kívánom.
Az oldalára simítok, majd az ágy mellé térdelek. Megtört, akárcsak én. Már emiatt is összetartozunk. Minket sosem fog befogadni ez a kegyetlen világ…
Megremegek a gondolatra, inkább lehunyom a szemeim. A fejem az ölébe hajtom, a karjaimmal pedig védelmezőn fogom közre. A balommal a combja szélét simogatom, próbálok enyhíteni a szenvedésein.
Magam sem tudom, meddig gubbasztok az ölébe dőlve, mire azon kapom, hogy már nem rázza a sírás. Lassan felemelem a fejem, a tekintetem felé fordítom. Engem néz. A pillantása zavart, meggyötört… mégis… valami mást is látok benne.
Bátorítóan a keze után nyúlok. Lassan lehúzom róla a kesztyűt, mire hirtelen felül. Nem engedem, hogy elrántsa a karját, így lassan fejtem le róla a fekete szövetet. Az elém táruló látványtól újra sajogni kezd a szívem. Én műveltem ezt vele… Most is látom magam előtt, ahogy lassan elővillan a keze a füstös házfal takarásából. Ahogy szorítja a Mausert…
A homlokom a kezének döntöm, majd a méretes hegre csókolok. A keze megremeg, én pedig újból a bőréhez nyomom az ajkaim. Egészen addig nem eresztem, amíg némiképp nem csitul a remegése.
- Basilevsky… - préseli ki az ajkai közül.
A szemeim kipattannak, reflexszerűen kapom fel a fejem. Akár az állatok… nem, többé már nem vagyok az. Többé… már nem! Keserűn elmosolyodok, majd lehajtom a fejem.
- Danilov… - helyesbítek. – A nevem Danilov…
Gyűlölöm a másikat… Az a Basilevsky mások csicskája. Mások harapó, acsarkodó dögje, egy láncon tartott, dühödt vadállat. De már nem vagyok olyan.
- Sosem voltam olyan, amilyennek képzeltél. Vagy amilyennek mások gondolnak – rázom meg a fejem.
Enyhe nedvességet érzek a karomon, ahogy a hajamból lehullnak az apró vízcseppek.
- Sosem vágytam másra, csak arra, hogy valaki szeressen. Engem nem érdekelnek a kitüntetések, vagy hogy az aluliskolázott politikusok mit ugatnak nekem…
Magam is meglepődök rajta, milyen diplomatikusan sikerül kifejezni, amit mondani akarok. Azt hiszem, a suttyomban vett nyelvleckék attól a hadifogolytól most remekül beváltak.
- Nem vagyok senki kutyája. Nem akarom, hogy bárki uralkodjon fölöttem. Csak… csak… te – halkulok el a mondat végén.
Kikerekedett szemei láttán oldalvást fordítom a fejem. Még soha, soha nem alázkodtam meg senkinek. Sosem térdeltem senki előtt, sosem csókoltam kezet senkinek. Most mégis… minden önbecsülésem eldobnám, hogy az enyém legyen.
- Semmit sem kívánok már, csak téged.
Hevesen pislogva nyomakodik a falnak, ám fellobban bennem valami. Követnem kell őt.
Az ágyra térdelek, majd felé hajolok.
- A tény… hogy nem küldtél el… azt bizonyítja… hogy te is engem – hajolok hozzá vészesen közel.
Elnyílnak az ajkai csodálkozásában, zihálva kapkodná a levegőt, de az ajkaimmal betapasztom a száját. Már nem remegek, ezúttal egy másik ösztön lesz úrrá rajtam.
Lassan a köntöse alá nyúlok, és finoman kitapogatom a testének domborulatait. Az elemi ösztön lassan maga alá gyűr. Előnyomakodott belőlem Conrad védtelensége láttán. Akar engem, ezt pontosan tudom. Igen, különben miért volnék itt. Azt akarja, hogy itt legyek, hogy vele legyek, hogy… a magamévá tegyem.
Nagy szusszanással húzom el a fejem, és nézek végig az arcán. Kábultan mered rám, az ajkai vöröslenek a csókomtól. Duzzadtak, nedvességtől csillognak. Akar engem!
Újból felé hajolok, mikor észreveszem, hogy a szája már a puszta közelségemtől kinyílik. Letörölhetetlen vigyor kúszik a képemre, ahogy lassan a szemeibe nézek. Csak várunk ott, egymás leheletétől forró a bőrünk. Lassan végighúzom az ajkam az övéin. Egy pillanatra kihagy a lélegzete. Egyre jobban akarom őt, egyre jobban nő bennem a félelem, hogy valamit elrontok.
- Conrad – súgom, mintha magamat biztatnám vele.
Újabb fullasztó csókban egyesülünk, amit már a remegő kezei nem bírnak. Lassan a matracra csúszik, én pedig követem őt. Szinte teljesen magam alá temetem. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyivel nagyobb vagyok nála. Ő olyan formás, kecses, nem olyan, mint… én.
Összerezzenek, ahogy a combja az ölemnek feszül. Azt hiszem, azok a bizonyos folyamatok már elindultak odalent. Pusztán pár csóktól lohaszthatatlan merevedésem támadt. Az erekcióm okát nem firtatnám. Biztos vagyok benne, hogy nem a hosszú egyedüllét az oka.
Megfeszül, ahogy lassan a pizsamája alá nyúlok, és a hasfalát kezdem simogatni. Egyre többet akarok belőle. Olyan, akár a drog. Az én függésem elpusztíthatatlan tárgya.
Felszusszan, ahogy lassan a mellkasára markolok. Fogalmam sincs, mit tegyek, próbálok úgy tenni, mintha nővel volnék, de egyszerűen nem megy. Finoman a lábai közé ékelem magam, így az ölem már az övének feszül. A csókomba nyög, ahogy a hajába túrva kezdem mozgatni az altestem. Finoman a domborulatának dörgölőzök, szinte az agyamig hatol az érzés. A gerincemet mintha elektromossággal kínoznák. Még akarok, még!
Kis híján a nadrágomba élvezek, pedig még mindkettőnket bőszen körbeölelnek a ruháink. Nagy kínok árán válok el az ajkaitól, majd hajolok a nyakához. Végigcsókolok a finom bőrön, majd apró harapásokkal haladok végig rajta. Hagyja, hadd tevékenykedjek. Akarja. Nincs más magyarázat.
Lassan kibújtatom a kezeit a köntöséből, majd a felső résztől is megszabadítom. Megrészegít a gömbölyű váll látványa. A mellkasának simulva kezdem el csókolgatni. Kívülről haladok befelé, jókorát szívok a nyaka tövéből. Finoman a kulcscsontjára csókolok, a tekintetem önkéntelenül is a másik oldalt elterülő hegre szegeződik. Az ujjbegyeimet végigsiklatom a sebzett bőrön, mire oldalra kapja a fejét. Halványan elmosolyodok, és jókorát csókolok a hegre. Ugyanúgy nyalom, harapom, mintha a teste többi részét kényeztetném.
Felsóhajtok, ahogy az ujjainak nyomását megérzem a karjaimon. A ruhám tépi.
- Levegyem? – kérdem elfúló hangon.
Nem felel, ezért feltérdelek, és lerántom magamról a szürke színű anyagot. A dögcédulám hangos csilingeléssel csapódik a mellkasomnak… meg az a másik is. Magunk mellé dobom a pólót, ám hamar Conrad vádló tekintetével találom szembe magam.
- Már nem volt időm visszaadni – sóhajtok fel.
Megmarkolom a fémet és a gyűrűt is. Már mióta őrzöm, mióta titkolom mások előtt. Az én legféltettebb kincsem… egy náci gyűrű. Hát nem mulatságos…?
- Nem raboltalak ki – rázom meg a fejem.
Az ajkai szóra nyílnak, de mégis csendben marad. Halványan elmosolyodok.
- Látni akartam a kezed – bökök a fejemmel a hege felé.
Azt akartam, hogy a kezdettel legyen vége. Milyen teátrális…
Lassan az arcához hajolok, a gyűrű és a dögcédula lágyan omlanak a mellkasára. Az arcára simítok, majd békítően megcsókolom. Képtelen vagyok elszakadni ezektől az ajkaktól. Bár mondanának végre valamit…
Szavak helyett azonban a tettek dukálnak. Ennyi idő után mit mondhatnék?
Hamar megszabadítom Conradot a maradék ruháitól is, éhesen bámulom a meztelen testét. Valahol ekkor tudatosul bennem ténylegesen, hogy egy férfi fekszik alattam. Rajtam még a nadrágom, talán most kéne elmennem.
A bőréből áradó forróság, a halk pihegése, a haja aranyló csillogása viszont mind maradásra buzdít. Végképp győzedelmeskedik bennem az ösztönlény. A nadrágjaim halkan surrogva telepednek a többi ruha mellé. Meztelenül simulok hozzá, és csókolom a derekát, a hasát, a mellkasát, az ajkait.
Szörnyen feszengek, hiszen fogalmam sincs róla, mi fán terem a férfiak közti szex. Sok év után úgy érzem magam ismét, mintha szűz lennék. Nagyot nyelek, ahogy megpróbálom kicsit síkosabbá tenni magam. Borzasztó kínosnak érzem, de igyekszem magabiztosnak látszani. Valahogy sosem gondoltam erre a részre. A vetkőzés után rögtön a nyakamba kaptam Conrad lábait. Olyan… fehér folt, ami közte történt.
Mély levegőt veszek, majd nyáltól csillogó ujjakkal hatolok belé. Egy kósza görcstől enyhe fintorba rándul a szám jobb oldala. Tényleg… egy férfivel vagyok. Tényleg… egy férfit készülök meghágni.
Nyögve mar a takaróba, igyekszik palástolni előttem a fájdalmát. Ugyan, Conrad… ez már öt éve sem működött.
Igyekszem finoman bánni vele, ám úgy érzem, felrobbanok, ha nem nyomakodhatok belé. Türelmetlenül hatolok a nedves forróságba, a combjaiba kapaszkodva húzom magamhoz. Éles kiáltás szakad fel belőle, minden izma pattanásig feszül. Csitítóan fekszem rá teljesen, csókolom, cirógatom az orrommal, ahol érem. Az ujjait, akár a sarlót, a hátamba vágja, majd végigszánt velük a bőrömön. Elharapom a szisszenést, ami elhagyná a számat, és döntöm a homlokom a fejének. A közelség e formája talán nem a legjobb ötlet volt tőlem, éles körmök híján a fogait mélyeszti a vállamba. Öblösen nyögök, ahogy a húsomba mar, érzem, ahogy vér buggyan ki a bőröm alól.
Az első élményünk mindkettőnknek borzalmasra sikeredett. Alig félpercnyi nyomakodás után már nem bírtam tovább. A forró, nekem feszülő falak túl nagy kihívást jelentettek számomra. Conrad sem élvezte, a fájdalom az arcára volt írva.
Csalódottan fekszem mellé, majd ölelem magamhoz. Baljával a combját markolja, hogy enyhítsen a fájdalmán.
- Bocsáss meg – búgom a fülébe.
Az aranyló szálak közül kitúrom az orrommal a füle hegyét, majd rácsókolok.
- Nagyon rég nem voltam már senkivel… és... sosem szeretkeztem még férfivel.
Majdhogynem hitetlenkedve mered rám, ahogy hátrafordítja a fejét. Szégyenemben a tarkójába bújok, az arcom a hajába temetem. Milyen jó illata van.
Engesztelésül apró csókokkal borítom el, lágyan simogatom, ahogy az a jó szeretőhöz illik. Babusgatom, cirógatom, hogy enyhüljön a fájdalma. Nem szól rám, nem tudom, mire gondolhat. Mióta itt vagyok, egy pillanatra sem tudtam elképzelni, mi járhat a fejében. De nem is akarom tudni. Nem keresek értelmet semmiben. Ez úgy jó, ahogy van!
Nem telik bele fél óra, újból azon kapom magam, hogy az ajkain csüngök. Szenvedélyesen csókolom, minden felgyülemlett érzelmemet átadom. Megint. Már pontosan tudom, mi a dolgom.
A derekánál fogva fordítom meg, majd húzom magamhoz. Engedelmesen feltérdel, a teste tökéletesen az enyémnek feszül. Harapom, nyalom a gerincét, a tarkóját, olyan vagyok, mint egy párzani készülő kan kutya. A dögcédulám halkan csilingel, ahogy a gyűrűnek, majd Conrad hátának csapódik. Perzselünk a forróságtól, érzem, hogy kis híján meggyullad. Tőlem!
Jóval óvatosabban hatolok belé, mint először. Megfeszül ugyan, de már nem kiáltozik, nem kívánja a vérem a fájdalomért cserébe. Jobbommal a kezéhez támaszkodok, az ujjaimat az övéi közé fúrom. Szorosan a markába zár, mire elmosolyodok.
Finoman nyitom az aktust, enyhén hullámzok benne. Már így is pokoli nehéz visszafognom magam, ám jócskán visszatart a tudat, hogy nem okozhatok fájdalmat neki. Többé már nem. Adni akarok neki… minél többet.
A levegő egyre forrósodik körülöttünk, zihálva igyekszem minél többet szippantani belőle.
- Conrad! – nyögöm elfúló hangon.
A karjaim remegnek, a testem minden porcikája érte feszül. A szemeim összeszorítva marok a tarkójára. Érzem, ahogy a hajszálai az arcom csiklandozzák.
- Danilov! – szakad ki belőle először a nevem.
Hideg cikázik végig rajtam, lúdbőrzök, mintha hóba dobtak volna. Összeszorul a mellkasom tőle.
- Még egyszer! – zihálom a fülébe.
Eltátja a száját, ahogy hátrahajtja a fejét, érzem, ahogy ívbe feszül a teste.
- Még egyszer! – rántok jókorát a derekán.
- Danilov! – kiáltja.
Szinte pillanatokon belül az élvezetétől lesz sikamlós a tenyerem. Zihálva sajtolok ki belőle mindent. Mindent, amit csak ki tudok szipolyozni belőle.
~
Jócskán sötét van már. Mi mégis szeretkezünk. Ahogy elképzeltem, Conrad combjai nekem feszülnek, ahogy a lábai a plafon felé merednek a vállamon pihenve. A dögcédulám a mozgásom ütemére csapódik a mellkasomhoz. Már mindketten csatakosan, izzadtan hajszoljuk a kéjt. Conrad a láncba kapaszkodva von közelebb magához, amit egy csókkal jutalmazok. Alig kapunk levegőt, szinte a végkimerülésig hajtottuk magunkat.
Egymás nedvei csorognak a tagjainkon. Nyál, izzadtság, ondó. Azt hiszem, ez a szerelem legmocskosabb fajtája. Ha mást látnék így, undorítana, de Conraddal minden olyan tökéletes. Még a mélységes csend is, ami kettőnk közé telepszik, ha nem kéjes nyögések hagyják el a szánkat.
Fáradtan zuhanok mellé az ágyba. Hosszú perceken át csak lihegünk, mintha legalább menekültünk volna. Erőtlenül simítok az alhasára, majd siklatom a tenyerem a mellkasára. Idétlen vigyor ül a képemre, ahogy érzem fel-alá emelkedni a kis kalitkát. Szuszogva fúrom az arcom a tarkójába, majd fészkelem magam a háta és a fal közé.
- Sajnos… semmi erőm – nyögöm tagoltan.
Mosolyogva csókolok végig a hátán, egyszerűen képtelen vagyok egy pillanatra is elengedni őt. Érezni akarom a testem minden egyes átkozott porcikájával.
- Remélem… nem bánod, hogy… a szemközti ágy üresen marad – csókolok a nyaka tövébe.
Erőtlenül a kezemre teszi a sajátját, majd nyújtja ki a lábait. Mosolyogva rángatom ki magunk alól a takarót, majd vetem át, nehogy megfázzon.
Még az utazás fáradalmai sem vették el a kedvem attól, hogy megkeressem, beszéljek vele… a magamévá tegyem.
- Conrad – nyelek nagyot.
A neve hallatán kissé oldalra billenti a fejét. Többre az ő erejéből sem futja. A maratoni orgiánk kiölte belőle az éltető energiát.
- Gyere velem!
Csend telepszik ránk. A számat rágva bámulom a meredező tincseit. Hunyorogva nyúlok oda, és simítom őket a füle mögé.
- Börtönben élünk. Nekünk nem ez a sors való. Túl sokat szenvedtünk a hazánkért. Van egy faházam egy falu mellett. Senki sem találna meg… se a tieid, se az enyéim.
A karomat tarkító hegekre pillantok. Mindketten torzók vagyunk. Minden átkozott heg egy emléket rejt. A felsőtestemen lévők közül sok a Conraddal való találkozásomból származik. Mikor rám zuhant az épület. Mikor a lábam…
Kétkedve pillant rám, de nem szól semmit. Látom rajta, hogy a fejében őrülten cikáznak a gondolatok, mégsem tudom kiolvasni a szeméből, mit érezhet. Egal*– gondolhatja.
- Nézd – sóhajtok fel.
Átnyúlok felette, majd nyögve a zsákom után nyúlok. Engedelmesen csúszik az ágy mellé, majd nyitja ki a száját. A puska csöve újból feketén üdvözöl, ám hanyagul félresöpröm, és lázas kutakodásba kezdek. Először egy, majd két útlevelet húzok ki a ruháim közül. Feltolom magam, majd Conrad oldalához könyöklök.
- A tiéd – a kezébe nyomom a sajátját.
Pillogva néz a kitalált névre, dátumra, állampolgárságra. Már mindent kiterveltünk Ivannal. Mindent.
- Tudd, nem akarlak elhurcolni… ha nem akarsz… akkor elmegyek – simítok az arcára.
Vér komolyan mondom, így is gondolom.
- Ha azt akarod, soha többé nem látsz – rázom meg a fejem.
Igen, erre is gondoltam már. Épp ezért hoztam magammal a puskát. Félretettem egy töltényt, ha úgy dönt, a színemet se kívánja látni többé. A Volgába lőném magam, senki sem akadna rám többé. Talán valami állat jól is lakna belőlem. Egy medve…
- Ich…*
Érdeklődve emelem fel a szemöldökeim. Látom, hogy a keze remeg, vadul, őrülten. Felsóhajtok, és a markomba zárom, majd nagyot csókolok rá.
- Nem kell most válaszolnod, ha nem akarsz. Gondolkodnod sem kell… ha nem akarod.
Túl sok ez egyszerre, tudom. De talán rájön, hogy velem boldog lehet. Bármit megadok neki, amit csak kíván.
Remegő kézzel fogja az útlevelet, és bámulja. Felsóhajtok, majd lassan kicsúsztatom az ujjai közül, és a zsákom tetejére dobom. Az irat helyére a saját ujjaimat csúsztatom, úgy nézek rá. Teljesen beléd örültem, Conrad. Te vagy az utolsó esélyem. Többé már nem kapaszkodok senkibe. Csak beléd.
Újból kezet csókolok neki, majd az ajkaira hajolok. Lágy csókot hintek a szájára, mire megremeg. Hunyorogva furakszom az arcához, és ölelem magamhoz. Úgy érzem, felelősséggel tartozok iránta. Megszelídítettem.
- Schlaf… - a nyelvemre harapok.
Nem, ezt nem. Soha többé.
- Gute Nacht – búgom a fülébe.
Szorosan magamhoz húzom, hogy érezze, ez most nem olyan kívánság. Visszafúrom magam a meleg tarkójához, és mélyen magamba szívom az illatát. Még egy ideig hallgatom a halk szuszogását, majd hagyom, hogy az ernyedt tagjaimból áradó fáradtság legyőzzön. Az út teljesen kiszipolyozott belőlem mindent, ám holnapra vissza fog térni az erőm. Igen, minden más lesz. Minden más.
Davaj - Gyerünk
Egal - Mindegy
Ich... - Én...
Conrad:
Érzem, ahogy kirobbannak belőlem visszafojtott az érzelmek, a szemeim égnek, a mellkasom sajog és fáj, mintha lángok nyaldosnák a tüdőmet belülről. Nem bírom… ezt nem bírom… Egész testemben remegek, a sírástól alig kapok levegőt, a kesztyűk keservesen gyűrődnek az arcomon, ahogy kiterítve zokogok, mint egy kivert kutya. Érzem az ágyneműből áradó hideget, a torkom összeszorul, a gyomrom szétfacsarodva tombol, undorodok magamtól, leköpném saját magam, ha tudnám.
- Conrad… Bocsáss meg! – hallom a hangját, ami áttör a kétségbeesett, hisztérikus zokogásomon hozzám. Itt van! És lát! Így lát… a legnagyobb ellenségem végignézheti, ahogy szánalmasan vergődök a saját kínomban, szégyen ömlik végig a számban, ahova még az előbb mélyen a nyelvét dugta. Hangosabban felsírok a gondolatra, érzem az érzést, mintha még mindig ugyanúgy csinálná… Úgy érzem, széthasadok, darabokra fogok szétesni, ahogy kirobban belőlem a téboly. Mindenem ég és zsibbad, tűszerű érzés rohan végig rajtam, a könnyem a számba és a fülembe folyik.
- Conrad, nézz rám! – ráfog a kezeimre, erőszakkal feszíti szét őket az arcom elől, görcsösen és pánikolva húznám vissza magam elé védekezőn, de erősebb. Sokkal. Sötét, nedves foltnak látom, megfeszülök, hogy fölém hajol, rémület vág végig rajtam. Mint mikor meglőtt… - Nyugodj meg, kérlek!
Ne legyen ilyen közel! Mit akar?
- Nem akarok semmi olyat, amit te nem – mozog felettem, nem akarom látni, a könnyeim megállás nélkül folynak az arcomon, már ha akarnám, se tudnám megállítani. Elcsapom tőle a fejem, nem akarom, hogy lásson, nem akarom, hogy itt legyen! Még hogy nem akar tőlem semmi olyat, amit én nem… Ne legyen itt! Ne…
Elereszti a karjaimat, szilárdat akarok, amibe belemarhatok, hogy fájjon. Inkább fájjon, inkább hasadna szét a bőr rajtam, folyjon vér, csak ne érezzem ezt itt belül… A kezem üvölt, ahogy erőszakosan gyűröm lentebb a matracba, markolom és szorítom a lepedőt, a zokogás elemi erővel hullámoztatja a testem.
Lekuporodik az ágy mellé, a fejét az ölembe hajtja, üvöltenék az iszonyattól, lerugdosnám magamról, de képtelen vagyok rá. Minden izmom teljes görcsben áll, mintha ki akarnának belőlem facsarni mindent. Amikor az ujjai lassan körözni kezdenek a combom oldalán, összeszorítom a szemeimet. Ne… ne érjen hozzám… így!
Miért nem magyarázza el valaki? Miért nincs itt senki, aki segítene? Hát persze… mert mindenki elmarok magam mellől, nincs itt senki olyan, aki elmondhatná, mi történik és miért… senkim sincs. Most ébredek rá, mennyire egyedül vagyok, mennyire kiszolgáltatottan fekszem itt. De ha nem magyarázza el valaki, belehalok, úgy fáj! A szemeim zaklatottan merednek a plafonba, mintha abból kiolvashatnám ennek az egésznek az értelmét. A kétségbeesés már elöntött, semmim se látszódik ki a vergődő elkeseredettségből, a kínzó tanácstalanságból. Engem senki sem szeret, gyűlölnek, elviselhetetlen vagyok, majd pont egy ellenséges katona fog szerelmet érezni irántam! Fejvesztve menekülnék ki a szobából, de fogva tart, az ágyhoz láncol, esélyt sem ad, hogy elrohanjak, ki innen. Közrefog, sakkot adott, mattal.
Megint sarokba szorít…
Lenézek rá, a haját látom és a kezeit, amik lassan zsibbadttá simogatják a lábam. Megőrült. Ez az ember nem normális. Teljesen zavarodottan figyelem és érzem a bőrömön, ahogy szaporán dobog a szíve, szuszog. Izgatott? De hát nem vadászik, nem ölt embert, nincs semmi… Vagy majd fog? Mégis fog? Nekiszegezném a kérdést, hogy mit akar tőlem. De hogyan fogalmazzam meg? Hogyan?! Hogy kell ilyenkor viselkedni? Mit kellene csinálnom? A megoldást! A megoldást…
Észreveszi, hogy nézem, a bal kezem felé nyúl és a kesztyű szélébe akasztja az ujjait, hogy lehúzza rólam. Rögtön fellököm magam, ki akarom tépni a kezéből az enyémet. Hát persze! Kárörvendeni! Azt akar! Nézegetni, mit sikerült tönkretennie eddig, a következő a seb lesz a mellkasomon. Erősebben szorít rá a kezemre, leveszi, az ocsmány undor kirobban a fekete ruhadarab alól. Ráhajol a sebre, zaklatottan figyelem, ahogy rácsókol. Érzem. A húsos ajkak a sebre nyomódnak, a forróságot érezve remegni kezd a régen elhűlt végtag. Miért nem kárörvend?? Miért nem csinálja?!
- Basilevsky…
Azonnal felkapja a fejét, a hajából vízcseppek záporoznak a ruhámra, szemei láttán szédülni kezdek. A hirtelen mozdulat látványa végigvág rajtam, várom a támadást, de nem jön. Helyette lehajtja a fejét.
- Danilov… A nevem Danilov…
Tudom, hogy hogy hívják. Pontosan tudom. Mindenki másnál jobban tudom. De én nem a nevét akarom! Magyarázatot, valamit, amibe kapaszkodhatok, amit felfejthetek, aminek a végén találok valami értelmet, miért csinálja ezt. Ő férfi, én is az vagyok.
- Sosem voltam olyan, amilyennek képzeltél. Vagy amilyennek mások gondolnak – újabb vízcsepp áradat szalad végig a karomon, a sebbe is szorul pár. Meleg a víz. Kiráz a hideg. - Sosem vágytam másra, csak arra, hogy valaki szeressen. Engem nem érdekelnek a kitüntetések, vagy hogy az aluliskolázott politikusok mit ugatnak nekem…
Kimeredt szemekkel bámulok rá.
- Nem vagyok senki kutyája. Nem akarom, hogy bárki uralkodjon fölöttem. Csak… csak… te – suttogja a végét alig hallhatóan. Ahogy térdel, ahogy a kezemet fogja, ahogy ezt mondja… most… én? Én uralkodjak fölötte? Mit akar ez jelenteni? Uralkodni nemzet, nép felett szoktak. Terület, birtok és ország felett. Németül beszél, és mégsem értem. Elfordítja a fejét, a vágott fülét látva elfog a félelem. A félelem, hogy mit fog még mondani. Beleszédülök.
- Semmit sem kívánok már, csak téged.
Engem? Engem… ne! Engem ne! Ne akarjon tőlem… Én nem tudok semmit sem adni, hát nem érti? Elvett már mindent, mit akar még? Miért van itt? Miért gyötör?
Zaklatottan kúszok a fal felé, legnagyobb riadalmamra jön utánam, a térde alatt besüpped a matrac, még jobban felpréselem magam a falra.
- A tény… hogy nem küldtél el… azt bizonyítja… hogy te is engem – miközben beszél, egyre közelebb hajol, szétvet a pánik. A meglepetéstől szinte eltátom a számat, hirtelen van szükségem levegőre, de a száját az enyémre szorítja. Hogy én őt? Én… Őt?
Megérzem a kezét a ruhám alatt, kitágulnak az orrlyukaim, ahogy a falhoz szorít és végigsimít rajtam. Hangosan sóhajt, ahogy az arcomra pillant, bódultan nézek vissza rá, a szemeiben felcsillan valami állatias, amitől kikerekednek a szemeim. Közeledik az arca ismét, a karjaim ernyedten és hasznavehetetlenül lógnak ki belőlem, meg sem próbálom ellökni magamtól, egy kézlegyintéssel felkenhetné a fejem a falra. Nyitom a szám, hogy levegőért kapjak, mielőtt megint rám dől, széles vigyor terül szét az arcán, amit már láttam… Édes Istenem…
A száját óvatosan húzza végig az enyémen, még levegőt is elfelejtek venni.
- Conrad – súgja a nevem mély hangján.
Szédítő a csók, amit ad, a könyökeim beroggyannak, nem vagyok elég erős, hogy megtartsam magam, az ágyra csúszok, de ez sem akadályozza meg abban, hogy tovább folytassa. Utánam dől, fölém mászik, rémülten veszem észre, hogy csapdába estem alatta, két karjával támaszkodik mellettem, nem tudok kiszabadulni. A mellkasomra fog, elfog az iszonyat, hogy széttép, kihajtogatja a bordáimat, mint egy spalettát…
A szívem veszett iramban zakatol, alig kapok levegőt, csak a forró nyálat és a nyelvet érzem a számban, felemelném a lábam, mikor megérzem a keménységét. Azonnal összerándul, egyre jobban növekvő pánikkal konstatálom, hogy a pizsamám alá simítja a tenyerét és a hasamhoz ér. Megfeszülök, ahogy várom a fájdalmat, hogy feltépi a húst és előbukkannak a beleim, de helyette csak simít és fogdos, felfelé kúszik a keze, az agyamba tüskeként fúródik a gondolat, hogy szét fog tépni. A lábaim közé furakszik, merevedését az ölemnek dörzsöli, miközben a hajamba markol, kipattannak a szemeim és ijedten felnyögök.
A forróság szinte teljesen beborít, a kínkeserves hideget felváltja ez a parázs, minden porcikám pattanásig feszül, képtelen vagyok ellenkezni, úgy érzem, nem csak a történtek, hanem a teste is maga alá borít. Kábán fekszem alatta, néha úgy tűnik, mintha pillanatok illannának el anélkül, hogy észrevenném. Elhajol a számtól, újra rácsókol, majd megint és megint, a következő pillanatban már a nyakamba szív egy hatalmasat és a sebemre simít, amitől eláraszt a szégyen, összeszorítom a fogaimat. Belenyal, szívogatja, az agyamig tolódik az érzés, hogy mindjárt belemélyeszti az összes fogát. Kiharapja a szívem. Kínomban a ruháját húzom és tépem. Kapkodó lélegzetvételeimet nem tudom már kontrollálni, az arcomra száradt könnyekkel igyekszem megakadályozni, hogy megtegye.
- Levegyem? – kérdezi váratlanul, fuldokolva nézek rá. Eltávolodik tőlem, szédülten bámulom, ahogy levetkőzik, amikor valami fémes hangra leszek figyelmes. A dögcédulája az. Ahogy kicsit tovább nézem és elszakadok a foltos és elgyötört mellkasról, felfedezem a… gyűrűmet is felfűzve a láncra.
Hogy került hozzá? Mégis minek van nála? Kifosztott, míg az életemért küzdöttem, haldokolva feküdtem valahol? Összeszűkítem a szemeimet.
- Már nem volt időm visszaadni – sóhajt fel, gyanakvón és már-már dühösen nézek rá. A megkopott, havasi gyopárt mutató vonalak fémesen hunyorognak rám, közvetlenül a dögcédula száma mellől. Keserű ízt érzek a számban, ahogy a karcokat nézem rajta. Egy német gyűrű a szovjet dögcédula mellett. Viszolygás fog el és fellobban bennem az utálat, amibe két kézzel kapaszkodom. Ez értelmes. Ez jó. Ezt ismerem.
- Nem raboltalak ki – ingatja a fejét, legszívesebben rákérdeznék, akkor vajon ez mégis mit jelent? Hirtelen tisztul ki az agyam, egy olyan szituáció alakult ki, amit tudok kezelni és ismerem. Hullafosztás. Ismerem, tudom nagyon jól. Nem rabolt ki, akkor mégis ugyan minek kellett neki? A kesztyűm alatt volt végig, az ujjamra húzva.
- Látni akartam a kezed – mosolyodik el és mutat a fejével a bal kézfejem felé. Minek? Talán vésni akart még rá valamit? Egy sarlót és egy kalapácsot, keresztbetéve.
Megint közelebb hajol, erősen passzírozom a fejem a matracba, de nem tudom kikerülni, ujjai az arcomra simulnak és megcsókol. Szédülten marok a karjára, forog a szoba, hirtelen csapja meg a hideg a bőrömet, nem is vettem észre, hogy levetkőztetett, utána nyomban hozzám simítja forró testét, amibe belerázkódok.
Teljesen kikészülve hagyom, hogy csókolgasson, simogasson, égesse a bőrömet. Nem tudok ellenkezni. Feladtam. Teljesen. Az egyik pillanatban még értettem, a következőben pedig már nem, hideg és meleg, jeges és forró, puha és kemény… ha hagyom magam… lehet, hogy jobb lesz. Miért közelednek a falak? Miért… telepszik rám minden? Miért… nem kapok levegőt?
Kavargó gondolataim közül feszítő fájdalom ránt ki, nyögve tépem meg ujjaim alatt az ágyneműt. Az érzéstől szétfeszülnek a szemeim, ahogy megérzem magamban az ujjait, a szokatlan érzéstől szinte kirobbannak az inak és az erek a kézfejem alól, a bal kezem és a szívem lángol.
A következő percben pedig olyan érzésem támad, mintha kettéhasadnék, az éles, szakító fájdalom végigvág rajtam, felkiáltok, ahogy a nyilallás egészen az agyamig hatol és megmarkolva azt tépázni, húzni kezdi. Még jobban rám nehezedik, alig kapok levegőt… Körmeim a hátába mártom, kínlódva próbálom levezetni rajta a poklot, amit belém oltott. Őrjöngve tépek fogaimmal a vállára, ahogy közelebb húzódik, érzem, ahogy a hús és az izom összepréselődik a számban és vér spriccel ki belőle. Mégis fáj! Mégis bánt! Úgy harapom és tépem, mintha leszakíthatnám magamról, ki belőlem, ki, ki, ki! Fennakadnak a szemeim a hasogató érzéstől, ívben megfeszülök, görcsösen szorul össze minden izmom, az állkapcsom szinte porrá omlik az erőlködéstől, hogy ne ordítsak magamból kikelve.
Olyan hosszúra nyúlik a tortúra, hogy már csak arra leszek figyelmes, hogy mellém fekszik és magához szorít. Reszkető, magatehetetlen kezemmel a combomra markolok, a bőröm feszít és fáj, valami forró folyik ki belőlem.
- Bocsáss meg – hallom meg mély hangját, ami közvetlenül a hátam mögül szól, a fülembe leheli. – Nagyon rég nem voltam már senkivel… és… sosem szeretkeztem még férfivel.
Hogy… micsoda?
Megpróbálok a szemébe nézni, hogy lássam, igazat mond-e, de nem tudok, mert elbújik a hátam mögé. Nem… volt még férfival? Akkor az ott kint az erdőben, az kicsoda, ha nem a szeretője? Az a baka nagyon védelmezte, viszonzatlan volt? Teljesen letaglóz.
Megérzem simogatásait, törődő mozdulatait, ahogy végigsiklatja az ujjait a testemen, a szájához legközelebbi pontokat szorgalmasan csókolgatja. Magam elé meredek, a lüktető fájdalom elharapódzott már a testemben, kicsit kijózanított a durva, szenvedő érzés. Mindenem zsizseg, zsibbad és zsong ahogy simogat, kiráz a hideg. Miért kellemes érzés… férfiak vagyunk! Egy férfi nem csinál ilyet egy másikkal, ilyet nőkkel, gyengébbekkel szoktak művelni, akik elesettek, akik rászorulnak egy kósza érintésre…
Nem értem magam. Szabályosan beleszédülök a forró bőrbe, ami az enyémen hevült fel, lehunyom a szemeimet, ujjaim görcsösen kapaszkodnak a combomba, belehajtom a fejem a párnába. Csinálja csak… ezt akarta egész végig… Sebesült karja az alhasamat cirógatja, halkan szuszogva ragad el magával a körkörös, zsibbasztó érzés, ami a gyomromon át az ölembe tódul. Lázasnak érzem magam. Mint akit tarkón ütöttek és szédelegve keresi a társait, hogy segítsenek neki rendbejönni. Nekem senki se fog segíteni… beleremegek a gondolatba.
Fullasztó csókot ad egy idő után, azon kapom magam, hogy négykézláb állok előtte, merevedése a farpofáim között siklik feljebb, ahogy a hátamra hajol, a testmeleg dögcédula a hátamra esik. A tarkómat harapdálja a fogaival és a szájával, a forró nyál lefolyik a nyakamon egészen a torkomig, ahonnan a matracra csöpög. Lehajtom a fejem, zihálva kapkodok levegő után, hangosan szívom magamba az elhasznált levegőt, reszketnek a kezeim.
Megint belém nyilall a feszítő érzés, hatalmasat harapok a levegőből, ahogy lassan mozogni kezd, ujjaim a lepedőbe mártom, összeszorítom a szemeimet. Minden előzmény nélkül jelenik meg a keze az enyémnél, és fűzi össze az enyémekkel, erősen rászorítok, csak a fájdalomra koncentrálok, ami immáron bennem pulzál. Olyan pontot érint, amitől villámszerű érzés vág végig rajtam, egyre többször, görcsösen próbálom meg elfojtani, de egy újabb lökésnél újra maga alá temet.
- Conrad! – nyögi, fogaival a tarkómat karcolja végig. Szédülök, szédülök… Reszket fölöttem, félek, hogy rám zuhan. Mintha egy hegyomlás temetne maga alá…
- Danilov! – tör fel belőlem a neve, úgy szorítom össze a szemeimet, hogy szinte a koponyámig tolódnak. Nem… én…. nem…
- Még egyszer! – liheg közvetlenül a fülembe, megborzongok a mélyreható, rekedt hangtól, rémképek ereszkednének a szemeim elé, de valami meggátolja őket abban, hogy meglássam. Kínzón terpeszkedik szét bennem valami, elnyílik a szám, roppan az állkapcsom, ahogy nagyra tátom, bennem reked a levegő, összerándul mindenem.
- Még egyszer! – szólít fel, minden eddiginél mélyebbre nyomakszik bennem, hosszan eltalálva azt a pontot, mire felkiáltok.
- Danilov! – hosszan zeng a fejemben, kirobban belőlem a feszültség és a forróság, hőgutát kapva fuldoklom a hévben.
***
Hátravetett fejjel hagyom, hogy újra és újra maga alá gyűrjön, néha ájulásig tolódnak rajtam az érzések, sokszor kerülök roham közeli állapotba, de mindig enyhít rajta, az utolsó, kínzó pillanatban… Zihálok, órák esnek ki, számos alkalommal eszmélek fel egy mélyebb csókra vagy kiáltásra, ami felszakad a mellkasából. A bőröm gyűrődik, ahogy a nyakába veszi a lábaimat, a csípőm már fáj a folytonos szorítástól, amivel úgy tart, mintha félne, hogy elnyel a matrac, amibe így is szinte beleprésel. A dögcédula folyamatos csilingelését hallom, a bőrünk csattogását a másikon, az elnyújtott, elfúló nyögéseket, az elviselhetetlen forróságot, amibe változatlanul beleszédülök és kábán vergődök benne.
Megmarkolom a láncot, hogy ne halljam többet összeütődni őket, az irritáló hang mindig felébreszt a bódult állapotból, ami jóságosan elnyomja az elmém azon épen maradt kis részét, ami üvöltve tiltakozik az ellen, ami most történik. Az a kis épen maradt rész… ami nem érti a többit és halni akar… Válaszul hevesen megcsókol, hosszú nyálcsíkot von maga után, ahogy elválik tőlem, se előtte, se utána nem kapok levegőt.
Kimerülten dől mellém az ágyba, hosszan kortyolom és harapom a levegőt, az ablakot akarom, hogy kinyíljon, de a sötétkék függönyök rondán feketéllenek előtte. Este van?
Minden tagom zsibbadt, fáj és elernyed egy pillanat alatt, lüktetnek azok a pontok, ahol fogott, a szám bizsereg, forróság és nedvesség ölel körül. Eszembe jut az asztal, amire lefektettek, hallom a zenét… ott éreztem ilyet, mikor a nyakamba döfték a tűt… igen… még a nyálam is folyik. Nem érzem az elmém, minden tompa, távoli. Nem csilingel semmi, csak a fejemben a zene, a rádióból. Úgy érzem magam, mint akit kifacsartak. Az alhasamra simít, a gyomrom görcsösen rándul össze attól, hogy kedvelem az érintést. Kezével felível a mellkasomra és ott hagyja a kezét, mocorogva helyezkedik el köztem és a fal között, arcát megint a nyakamnál érzem, a hajtövemnél.
- Sajnos… semmi erőm – préseli ki magából nehezen, csókokkal borítja be a hátam, felcsap bennem egy pillanatra az undor, hogy milyen lehet a nyúzott, elgyötört bőr látványa. Képes a szájával megérinteni.
- Remélem… nem bánod, hogy… a szemközti ágy üresen marad – súgja, a tekintetem Reissmann üresen maradt helyére vándorol. A lepedő érintetlen, a sötétben pár folt mutatja, hová estek a ruhák. Reszketegen veszek egy mély levegőt, de a keze túlságosan is lefog, ráteszem az enyémet, kinyújtom a lábaim, hogy ne nyomják a rekeszizmokat. Kihúzkodja a mocskos ágylepedő alól a takarót és rám teríti. A szövet ismerős érintésétől összeugrik a gyomrom.
- Conrad – szól a hátam mögül, fásultan fordítom felé az arcom. – Komm mit mir!
Pillanatokig visszhangzik a fejemben, a kimerültségtől üres részek a fejemben kitöltődnek és csak ezt verik vissza. Menjek… vele? Miről beszél? Mégis hová mennék? Ráadásul vele?
- Börtönben élünk – kezdi, a fülem mögé túrja a hajam, hirtelen érzem börtönnek a karját, amivel magához fog. – Nekünk nem ez a sors való. Túl sokat szenvedtünk a hazánkért. Van egy faházam egy falu mellett. Senki sem találna meg… se a tieid, se az enyéim.
Képek villannak, az agyam minden kimondott szavához képeket társít, amihez nem tud, emlékeket tűz.
Faházak… mikor az Alapokban a hegyivadász kiképzésemen faházakban laktunk…
Ki dönti el, hogy mi a mi sorsunk? Nincs is olyan, hogy sors. Én irányítom az életemet. Ki dönti el, hogy mennyit szenvedtünk már a hazánkért? Azért születtünk, hogy szolgáljuk, hogy védelmezzük, ha már a világra hozott bennünket és eltűrt a hátán… kötelességünk megvédeni, akár az életünk árán is, fél lábon, vakon. Ha utasít, ugranunk kell, akár egy tucat bajonettbe is akár.
„Enyém, övéké, mit számít!”
Az enyéim és az övéi… hát nem látja, hogy már ebben különbözünk? Nem fogja fel, hogy két külön táborba tartozunk? Kételkedek abban, hogy érti.
- Nézd – szakad fel belőle egy sóhaj, átmászna felettem, így inkább úgy döntök, hogy az ágy széléhez húzódom, hogy csinálhasson azt, amit akar. A táskáját is közelebb rángatom. Ki is nyitja, ahogy a fegyver csöve kibukkan a táskából, úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Megbabonázva nézem. Öt éve. Öt éve nem engedik, hogy puskát fogjak és lőjek. Elborzadva figyelem, ahogy odébb tolja az útból. Fegyver. Fegyverrel jött… Tudtam.
- A tiéd – támaszkodik meg és a kezembe ad egy kis könyvet. A színe vérvörös, rajta egy méretes csillag. Kinyitva nyújtja, így azonnal cirill betűs névre siklik a pillantásom. Másodpercekbe telik, míg felfogom.
Lyvov Mikhaylov. Orosz állampolgár. Született: 1919. április 3. Oroszország, Jekatyerinburg. Anyja neve: Tanja Filipova. A Vörös Hadsereg állománybéli tagja. Jelenlegi státusza: inaktív aknalerakó.
Ez kicsoda?
Ez ki?
Ki ez?
- Tudd, nem akarlak elhurcolni… ha nem akarsz… akkor elmegyek – az arcbőrömre siklanak az ujjai, elektromosság rohan végig az arcomon, beszakad az elmémbe, még a mennydörgést is hallom. Elhurcolni? Ez én vagyok? Menjek vele? Hová? Minek? Hová mehetnék én ezek után? Főleg vele! Hová?
Nem értem… Én…
Én nem vagyok orosz!
Az én nevem Conrad Drescher! Német állampolgár! Születésem helye és ideje 1919. november 23. Németország, Starnberg! Édesanyám neve Eva Büchting! A Wehrmacht állománybéli tagja, áthelyezett hegyivadász, harmadik tankhadosztály! A jelenlegi… státuszom… inaktív mesterlövész…
Ez nem én vagyok… Német vagyok! Német! Értse már meg! Miért nem fogja fel? Legszívesebben ordítanék, széttépném ezt az apró füzetet, látom magam előtt szállni a papírdarabkákat, ahogy lassan hullanak alá az összemocskolt ágyneműre… Összemocskolt…
Édes Istenem, mit csináltam…
- Ha azt akarod, soha többé nem látsz.
Nézem az arcát, de nem látom. A csapzott haj, az izzadt homlok. Végigvág rajtam az őrült remegés, a hátam a matracnak feszítem, de a kezem szabadon dobálja magát mellettem, mintha dróton rángatnák. Szögesdrót…
- Én…
Én… nem tudok válaszolni… erre nincs válasz… hogy reagáljak? Mit mondjak? Hová mehetnék innen? A szülőhazámból? Ami kettéhasadt… idejönnek, szétmarcangolják, mint egy darab húst a tányéron, darabokra osztják, falatokra… Úgy érzem én is elemeimre hullok. Elveszi a kezem, a száját rászorítja, kétségbeesetten nézem, hogy mit csinál, foltos és sebes mellkasát látva a torkom elszorul és kiszárad.
- Nem kell most válaszolnod, ha nem akarsz. Gondolkodnod sem kell… ha nem akarod.
Nem akarok gondolkodni! Nem bírok, Istenem, nem bírok. Nem tudok összefüggést keresni, nem akarok orosz lenni! Miért akarja, hogy vele menjek? Mégis hová? Szétvet a pánik, legszívesebben az ágyhoz láncolnám magam, zavartan és ijedten látom a képeket, amik az agyam elé vetülnek. A hajamnál fogva rángat fel a vonatra, a határon pedig agyonlőnek, a sárba dőlök a sínek mentén és a vonat zökkenve megy tovább… Nem akar elhurcolni… minek a fegyver? Letérdepeltetne a főnökei előtt, akik fejbelőnének, csak röhögnének rajtam, még meg is rugdosnának, büszkén mondaná, hogy igen, visszarángattam, meg is aláztam ahogy csak lehet, semmilye sincs, lőhetitek a náci kutyát! Dögöljön meg!
A mellkasomból tüskék siklanak fel a húson és a belső szerveken át a torkomba, nem bírok nyelni, iszonyatos fájdalom hasít belém. Nem kapok levegőt. A kezem az ujjai között ráng, mint egy feldrótozott húsdarab. Inkább az útlevelet nézem, nem bírok a szemébe nézni… nem akarom, hogy így nézzen, ne várjon a válaszra… Nincs válasz, a kérdést sem értem, nem bírom megemészteni, miért, miért?
Újra a kezemre csókol, hogy rá figyeljek, az arca közelebb húzódik, vigyázva csókol meg, az egész testem összerezzen az érintésre. Nem bírom összeegyeztetni az érintéseket, a cselekedeteket a gondolatokkal… Visszafekszik mellém, átölel, fuldokolva kapaszkodok tekintetemmel az éjjeliszekrény sarkába, de magához húz, be a sarokba.
- Schlaf… - kezdi, kitágulnak a szemeim, elborzadtan változik a szemben levő ágy fehér lepedője havas dombbá, a haját szőrnek érzem, várom a vonyítást, az éles karmokat, amik felhasították a bőrömet, ahogy a földre szorított és az összes nyálát rám fröcskölve marcangolta a mellkasomat, fehér fogaival csattogott az arcom előtt, amit cafatokra akart marni…
Jobb kezem az ágyneműre tép, a szívem úgy zakatol, mintha ki akarna robbanni. Hatalmas vérfröccsenetet látok magam előtt, hangos toccsanást, szinte látom a foltos takarón, ahogy lüktet, kispriccel belőle a vér, ahogy szuszog és hörög…
- Gute Nacht – teste teljes vonalával hozzám simul, az arcát a nyakamba temeti, a lehelete végigsiklik a fejbőrömön. Hamar ellazul és elalszik. A mellkasa a hátamnak feszül minden lélegzetvételkor, a keze is mocorog rajtam, amivel fog.
Alszik.
Az alsó ajkamba harapok, hogy ne reszkessen.
Édes Istenem…
Égni kezdenek a szemeim, összeszorítom őket, köhögés rázza a testem, de nem merek hangosan köhögni, nehogy felébredjen. Most csendben van. Most alszik.
Mit műveltem… mit hagytam neki… Mit… A gerincem ívbe feszül, ahogy felsóhajt álmában és közelebb furakszik hozzám. Egy férfi… egy férfivel fekszem egy ágyban… egy orosszal… egy halálos ellenséggel… Ezekkel a kezekkel okozott agyrázkódást, ezekkel a kezekkel tartotta a puskáját, amivel többször is meglőtt, megütött. A fejembe fájdalom hasít, olyan mértékű, mint amekkorát a csatornában kaptam tőle. A párnába harapok a fogaimmal, zihálva érzem meg a szilánkokat a hátamban, a robbanás szelét, a lángokat, a törmelékeket és a gerendát, ami belém préselte az éles darabokat… Ezekkel a kezekkel nyeste le egy ember száját, ezekkel a kezekkel volt képes egy gyereket bántani, megütni egy nőt…
Megpróbálok távolabb helyezkedni tőle, de erre válaszul szorosabbra fogja körülöttem a karját. Úgy érzem, megfojt. Megfojt… Váratlanul érzek meg szorító érzést a torkomnál, halkan zihálva próbálok levegőt préselni a mellkasomba. Rám telepszik ez az egész, nem bírom… Belemélyesztem az ujjaim a karjába, próbálom leszedni, eredménytelenül.
Összefeküdtem egy férfival és fekszek most is… hagytam, hogy nőként gyalázzon meg, hogy meghágjon, mint egy szukát… még élveztem is… Erősebben harapok a számra, a vér kiserken belőle, az ízétől hányingerem lesz és képeket látok tőle. Minden véres… sípol a fülem… valami vijjog…
- Tartsd magasabbra – hajol közelebb, érzem a leheletét a nyakamon, idegenkedve a szokatlan érzéstől fogadok neki szót, hátha attól odébb tágul. – A szárnyát célozd.
Eltávolodik az arca, feszélyezve fordulok vissza a távcsőhöz. Magasan repül, de a szárnyfesztávolsága teljes. Tökéletes célpont. A lábára kötött kis üzenet össze-vissza fityeg, a bőrtokon az öltéseket is látom. Kiváló puska. Sokáig köröz a levegőben, bizonyára rágcsálót keres a lombok alatt. A ruhám alatt melegem van, de ahogy annak lennie kell, takar a lombok között. A tegnapi esőtől forrón öleli körbe a térdem a föld, nedves, nehézkes pára csapódik az arcomba. Követem a lengő irányzékkal a madarat, várom, hogy ereszkedjen vagy rárepüljön. Veszek egy nagy levegőt, amint egy pocokkal a szájában újra nekilendül.
Tollak mállanak szét az égen, hangos vijjogás, kevés vérpára színezi meg körülötte a levegőt. Lassan hullanak alá a pihék, fehér alsótollazatot kap fel a szél és szórja szanaszét. Elemelem a szemem a távcsőtől és nézem, ahogy a tollak repkednek, a madár pedig a földön vergődik, két lábán próbál meg elmenekülni a bozótosban.
- Unverbesserlich!* – veregeti meg a vállam, kerülve az érintését húzódom arrébb. Feláll, kilép mögülem és elsiet a zsákmányért. A többiek leeresztik a puskát, érzem, hogy néznek, de nem érdekel. Engem kértek fel. Nem halt meg a madár. Lyukat ütöttem a tollain, a végén sikerült elkapnom a húsos részt, de ha visszanőnek a tollai, újra repülhet.
- Holnap indulunk a hegyekbe – szól újra, mindannyian kushadunk tovább a földön. – Drescher.
Felállok, lehúzom a fejemről a terepszínű takarót.
Fekete az egyenruha. Annyira különös, a terepszínű, majdhogynem leopárdmintázatú öltözet után. Feszengek, nem tudok beleolvadni a környezetembe. Még a mesterlövészeknél kapott ruhámhoz sem hasonlít. A koponya a sapkámon különösen zavar. Nem vagyok Waffen-SS különítményes. Ahhoz még nem ment el eléggé a józan eszem. A tekintetemmel követem a szaladgáló szerelőket, egy parancsnok tányérsapkában magyaráz. Rengeteg a tank, szinte végeláthatatlan. Mint a kifeszített orrú, bugyuta elefántok.
Sokan ügyködnek rajtuk.
- Sehr hoch! Gut!*
Mintha hangyák lennénk. Nagyon sötét ez a ruha. Úgy érzem, mintha céltáblát aggattak volna rám. A csomagok a lábam mellett pihennek, várom, hogy szóljanak, nem sétálhatok oda csak úgy. Érkezik az intés, felveszem a holmimat és odalépek az őrmester mellé.
- Conrad Drescher, mein Herr – mutatkozok be ahogy kell, fellendítem a karom és összevágom a sarkaim.
- Áh, Gebirgsjäger? – mutat a táskámra, mire biccentek.
- Nagyszerű! Végre lesz egy rendes, kitanított lövészünk – horkant fel, lenézően mered az egyik tigrisnél matató csoportra, akik a lánctalpat szerelgetik. – Gyere fiam, meglátod majd, szeretni fogsz itt.
Lehet, hogy a kiégett tankokhoz megy ez az öltözék. Ostoba gondolat. Én öltözzek a tankhoz.
- Valójában a tankvadászok miatt kértünk. Kiengedünk majd a konzervből vadászni, ne félj – kopogtatja meg elhaladtában az egyik tank oldalát, mire kipattan belőle egy nyurga korombeli, védőszemüvegben. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen profit áldoznak fel, Moszkvában vagy Sztálingrádban lenne a helyed, sőt, mennyire örülnének neked Varsóban… Szerencse, hogy városra és vidékre is kiképeztek. Aranyat érsz. Majd egyszer úgyis elvesznek tőlem…
Felsóhajt, lassan megérkezünk a barakkokhoz.
- Litz! – kiáltja el magát, mire elébünk toppan egy megtermett férfi. Végigpillantok rajta, nem látok rangjelzéseket a ruháján, szürke trikót visel és egy fekete nadrágot, bakanccsal. Övében egy Luger lóg. A szemöldöke érdeklődve felemelkedik, ahogy meglát. – Itt az új tankosunk. Ide lett beosztva. Ügyeljen rá.
- Jawohl!
Az őrmester elmegy, megveregetné a vállam, de végül inkább csak megereszt felém egy félmosolyt.
- Ne legyél ilyen karót nyelt, fiam.
Nem nyeltem karót. Az arckifejezésemre gondol.
- Mindig ilyen vagyok, uram.
Felnevet, majd el is megy. Milyen vidám. Háború kellős közepén. Korát eltekintve az elsőben is részt vett. Lehet, hogy nem teljesen ép, de ilyenkor mindenkire szükség van. Még rám is.
- Nos, Drescher. Jöjjön, megmutatom hová pakolhatja a holmiját, utána megmutatom a tankot – lendíti előre a kezét, hogy menjek előre. Idióta, nem tudom merre kell menni. Hátulról pedig nekem ne dirigáljon, hogy merre forduljak. Meglepődik, hogy nem mozdulok. – Menjek én előre? Rendben…
Ahhoz képest, hogy idősebb nálam, meglehetősen lomha a felfogása. A nadrágja gyűrött, nem munkában lett megzavarva. Bizonyára pihent, ahogy az arcán látom a párna nyomait.
- Ebéd mostantól számítva fél óra múlva lesz, következésképp fél óránk van mindenre.
Igazi észlény.
Litz…
Kirángatott a vérből és a latyakból, berángatott egy biztonságos helyre, kitépett a szögesdrótból, ébren tartott.
Beletolta a szájába a puskát.
A farkasok marta sebre fogok, igyekszem kifordulni Basilevsky karjai közül, de képtelen vagyok rá. Némán vívódom. Ez lehetetlen… Nem enged… nem tudok… Áttörte a kezével a falat, és kimászott egy ráborult ház alól. A karját ritkító mérhetetlen sok foltra és sebre pillantok.
Megsemmisített. Porrá alázott. A testemet is elvette tőlem. Semmim sem maradt. Megfertőzött a saját mocskával. Kimenekültem belőle, ami rám ragadt, sosem tudtam lemosni, akárhogy próbálkoztam… de kikerültem a nagy mocsárból, a sztálingrádi sárból, erre… idejött és rám borította az egészet.
„Még egyszer!”
Követelte, én pedig engedelmeskedtem neki, kiáltottam a nevét, mint egy útszéli szajha. Mintha nem is lenne szakadék közöttünk. Nem éreztem, hogy Ő más és én is, más a társadalmi státuszunk, az oldalunk, az országunk, az elveink. Rám parancsolt, én pedig alávetettem magam az akaratának.
A megalázottság végigmar a húsomon, a gyomrom égetően tágul szét, ontja magából a forró gyalázatot, ami elharapódzik a testemben. A bőröm kihűl, hiába tombol bennem a hév, hányinger fog el, émelygés az undortól. Az ujjaim elfehérednek, a számból folyó vért hosszan nyeldeklem. Vanília illatot érzek.
„Térdelj le érte, Conrad!”
Letérdeltem.
Kínzottan marok az arcomra a szabad kezemmel, a heg rögtön a szemeim elé nyomakszik. A tekintetem vadul siklik ujjbegyről ujjbegyre. Letérdeltem. Négykézláb. Neki! Neki! Némán ordítok, a szám szinte széthasad, úgy elnyílik a szenvedéstől. Minden seb lüktetni kezd, a kimerült izmaim szinte megpattannak a feszültségtől. Meghágott, mint egy kutyát. Egy kutyát!
Irtózatos fájdalom hasít végig rajtam, a karját tépem, hogy leszedjem magamról és levegőhöz jussak, ki akarok mászni belőle, nem akarok hozzáérni… nem… Nem! Elborzadva lökdösném le magamról, de meg sem moccan, nekem pedig annyi erőm sincs, hogy kiszabaduljak. Mindenem elnehezül, majd újra megfeszül, hosszan rángok, a szemhéjam is vadul vibrál, mintha tűt döfködnének belé.
Miért nem ütöttem meg? Miért nem voltam képes megrúgni? Kiütni a fogát? Nem tudtam megölni, most itt volt a lehetőség!
„Szégyen, a legjobb voltál az Akadémián, árja vagy, felsőbbrendű!”
Fogaimat újra a párnába mártom, legszívesebben teleüvölteném a tollakat. Nem akarom hallani… ne folytassa… hallgasson… takarodjon…
„És hagyod, hogy egy koszos, öreg, félkegyelmű, iskolázatlan ruszki paraszt fölényt szerezzen feletted!”
- Hallgass! – szakad ki belőlem hang. Érzem a pálca szúrós szisszenését az arcomon.
„Úgy hallom, nem egészen úgy áll a mese, ahogy annak végződnie kellene.”
Kussolj! Fogd be! A hajamba tépek, a bal fülemre tapasztom a kezem, a jobbat a párnába erőszakolom.
„Soha, senki előtt, mi? Térdelj le, Conrad, és megkapod a puskát!”
Letérdeltem, de nincs puska… nincs… nincs! Hirtelen robban be az agyamba. De van. Van puska! Van! Az ágy széléhez mászom, abba kapaszkodva húzkodom magam közelebb a táskához. Rámarkolok a csövére és kihúzom a ruhák közül, az útlevelek a földre esnek. Reszkető kézzel emelem magamhoz, a hideg fém érintésétől megborzongok. Van puska, van puska… van puskám! Meg tudom védeni magam, meg tudom szüntetni… el tudom tüntetni…
Üres.
Üres.
Hol van belőle a lőszer? Miért nincs benne semmi? Valahol lennie kell… valahol… elrejtette, igen, biztos… Nyúlnék a táskához, de álmában összerándul, fentebbhúzza a lábait, aminek következtében megint visszakerülök a mellkasához, szinte odahajtogat. A puska üresen, hidegen koppan a földön.
„Ha megnyikkansz, megölnek.”
Többszörösen visszhangzik a fejemben. Csend van. Igen. Felébred. Nem szabad, hogy felébredjen. Ne beszéljen hozzám, ne tömje tele a fejem értelmetlen kifejezésekkel és szavakkal, ne mutasson zavaros képeket, ne tegyen összevissza mozdulatokat…
„Lógj meg, szerezz fegyvert és akkor gyere vissza, ha méltó leszel a harchoz.”
Elvittek, nem szereztem, te jöttél ide, nem vagyok méltó!
Az életre se vagyok méltó, életképtelen vagyok, arra sem voltam képes, hogy tisztességesen véget vessek ennek az őrült kergetőzésnek, a játéknak, ami elhúzódott, a szánalmas mérkőzés kettőnk között. Számtalanszor kivéreztethettem volna a fejét, többször haldoklott, csak hagynom kellett volna belepusztulni a fájdalomba… akkor most nekem se fájna. A saját magam életét sem tudtam elvenni. Nem vagyok méltó az életre. Nem vagyok méltó az életre. Nem vagyok méltó arra, hogy Conrad Drescher legyek. Nem vagyok méltó a német nyelv viselésére. Nem vagyok méltó semmiféle rangjelzésre. Nem vagyok méltó a szüleim érdemeire. Nem vagyok méltó… nem vagyok méltó…
Nem érdemlem meg a létet.
„Nem bírod kitartani!”
Nem… bírok… kitartani…
„Elegem van ebből.”
- Nekem is, uram… - suttogom elhaló hangon.
„Nem tört el semmid?”
Szilánkosra…
„Drescher.”
„Drescher!!!”
„Mein Herr!”
„Herr Drescher…”
„Náci kutya!”
„Conrad!”
Ezt nem vagyok hajlandó elviselni… nem… nem bírom már… Ne kiabáljanak! Nem vagyok itt! Senkinek sem vagyok itt! Messze vagyok… nagyon messze… nem szólnak hozzám! Messze vagyok! Nem ér el idáig a hangjuk, nem látnak, nem vagyok itt…
Ne hívjanak…
Az éjjeliszekrényre téved a pillantásom, meglátom az összegyűrt cukros zacskó szögletes körvonalait. Kitágulnak a szemeim.
„Menekülj, kutya.”
A nedves, forró bőr valamennyire engedi, hogy kicsússzak a karjából, a karom reszket a kimerültségtől, a szemeim fáradtságtól és stressztől égnek. Sikerült elkapnom a végét az ujjbegyeimmel, az ágyra rántom, hangosan felszusszanok. Kiborítom a matracra, a sok színes kavics szétgurul a takarón, ami alám gyűrődött. Könnyen felfedezem a sötétben is, melyik az, amelyik nekem kell.
Elmarom, megforgatom az ujjaim között. Lehunyom a szemeimet. Hideg. Nagyon hideg. Ez jó… ez kellemes. Jól esik az érintése.
„Apukám, kaphatok én is?”
Nem.
Ez az enyém.
„Ez a tiéd.”
Az enyém… kizárólag az enyém… én kaptam… nekem hozták. Ez az enyém. Csak az enyém. Senki másé. Én rendelkezek felette. Egyes-egyedül az enyém. Azt csinálok vele, amit akarok. Amikor akarom. Amikor akarom…
Most akarom.
Letörlöm a vért az ajkaimról és betolom a számba. Pillanatok alatt felforrósodik, öklendezhetnékem támad tőle. Nem, most nem adhatom fel. Ilyen közel a véghez…
„Noch ein Fehler…!”
Nem lesz.
Mára tűztem ki. Évek óta erre készülök. Mikor lezártam magamban, megjelent és felszakította a lakatot, amitől minden rám zuhant. Már számot vetettem ezekkel a hangokkal, az emlékekkel… újabb adagot kell körülölelnem és visszatuszkolnom. Gyerünk… gyerünk!
„Es tut mir schrecklich leid, es wird sicher nicht wieder vorkommen.”
Lehunyom a szemeimet, ahogy erősebben fogok rá a fogaimmal a kapszulára.
Neki volt a legjobb és legegyszerűbb dolga.
Őt egyszerűen csak… fejbelőttem.
Unverbesserlich! - Kitűnő!
Sehr hoch! Gut! - Nagyon magas! Jó!
Danilov:
(Tessék végig bőgetni)
- Apa, apa!
Ne… nem akarlak látni… hagyj békén…
- Apa, nézd!
Nem nézem, elegem volt! Tűnj el, takarodj!
- Apa, hát már nem szeretsz?
Nem szeretlek… gyűlöllek, miért bántasz??
- Mit műveltél, Danilov?
Ne, téged is gyűlöllek, hagyjatok!
Csak jönnek felém, közelednek, egyre kisebb a hely.. arctalan, véres hústól vöröslő démonok közelednek felém. Ez nem az én családom… nem az én véreim… nem az én szerető feleségem.
Rothadó arcukat az oldalamhoz nyomják, ahogy húscafatokkal tarkított, holthideg csontjaikkal a ruhámba marnak. Üvöltök, de nem jön ki hang a számon. A halál… megint arcul csapott.
Elég!
Összerezzenek, miközben kinyitom a szemeim. A Nap gyér fénye kúszik be a függönyök közül. Már reggel van… a változás reggele. Ma minden más lesz, minden 180 fokos fordulatot vesz. Talán velem jön, talán elutasít… Ha nem kíván már engem, nincs tovább maradásom ezen a Földön. Csak őt akarom, csak érte élek, csak neki létezem. Sosem szerettem így senkit…. egy…. nácit szeretek. Bolond vagyok, vagy csak magányos? Képes voltam valóban odaadni magam az ellenségnek? Nem, Danilov, halt das Maul! Te jó ég, már németül beszélek… megfertőzött… a nyálával, a verejtékével, a sikamlós ondójával… mindenével belém itatta a lényének utolsó kis darabkáit is. Talán... ha azt mondaná... ne legyek többé szovjet... megtenném. Lemondanék mindenemről… lemondanék arról, hogy Danilov Basilevsky legyek. Lemondanék a hazámról, a barátaimról, csak hogy vele lehessek… Hagynám, hogy megalázhasson, ha akar, hogy úgy kezeljen, mint egy kutyát. Nem érdekelne, boldogan csaholnék neki…
Ó, Conrad, miért születtünk ilyen távol egymástól? Miért ekkora a szakadék kettőnk közt? Annyira hasonlítunk, de mégis milyen mások vagyunk… Ő egy jól nevelt, tehetős, fiatal… fiatalember.
Nem is tudom, mit képzeltem. Őrült vagyok, hogy idejöttem… mégis… ahogy a nevemet nyögte… ahogy hozzám simult. Minden olyan jól esett. Mintha viszonzást nyert volna a rajongásom. Vagy csak képzelgek? Nem tudom… Nem tudom…
Mélyet sóhajtva nyomkodom meg a szemhéjaim, amik még mindig olyan nehezek, mint két kőtömb. Nem egészen hevertem ki a fáradtságot, mégis boldogabb vagyok, mint valaha. Ahogy oldalvást fordítom a fejem, az orromat szőke hajszálak csiklandozzák. Kuncogva szagolok a csodás hajzatba, majd fúrom bele az arcom. Tünemény…
- Conrad – mosolygok rá.
Még alszik, meg se moccan. A mellkasára simítva bújok a nyakába, és kezdem finoman csókolgatni. Minden nap így ébreszteném. Lágyan a fülébe súgnám, hogy szeretem, és sosem lesz velem egyedül. A legapróbb kívánságát is azonnal teljesíteném. A tenyeremen hordoznám, eltartanám, megadnék neki mindent! Aki pedig a közelébe merészkedik, azt hidegvérrel megölöm… Kegyetlenül, minden szánalom nélkül. Akár egy őrkutya…
- Ébredj, Conrad – súgom a fülébe.
Milyen hideg a teste, biztos nagyon fázik. Mosolyogva borulok rá, hogy megmelengessem. Kifejezetten zavar a hőmérsékletváltozás, nem ehhez vagyok szokva. A lábam átvetem a derekán, kicsit rá is fekszem, de ügyelek rá, hogy ne nyomjam agyon.
- Kedvesem!
Félve az ajkaimba harapok, de nem válaszol. Mosolyogva az arcára simítok, és jókorát csókolok rá. Magam felé fordítanám a fejét, de alig tudom megmozdítani. Felszalad a szemöldököm. Ellenkezik? Miért ilyen merev??
- Conrad?
A homlokára simítok, majd az egész testét magam felé fordítom. A büdös picsába……
- Conrad! – ordítom, majd felrántom.
A száján sárgás hab tobzódik, a mellkasára kapszulák ragadtak…. Conrad!!
- Mit műveltél?? MIT MŰVELTÉL?!
Torkomszakadtából ordítok, majd vadul rázni kezdem. Minden lehull róla, a feje előre-hátra nyaklik, ahogy rázom. Ez egy rémálom, ez valósághű rémálom… mindjárt felébredek, és magamhoz ölelem! Mindjárt!
- Conrad, ébredj fel!!! – harsogom.
Hófehér bőre akár a gyémánt, csillog a napfényben. Nem… nem, nem, nem, lehetetlen, nem! Ne, kérlek, ne! Conrad! Elég, nem akarom, ne! Még egyszer ne… kérlek, ébredj!
- Kelj fel! Davaj!! – rántok rajta egyet.
Hirtelen elemi erővel tör fel belőlem egy vad hörgés. A mellkasom dió méretűre szűkül, az arcomon forróság nyal végig.
- Conrad… - nyüszítek, mint egy kivert kutya.
A homlokom a vállára hajtom, a könnyeim nyári záporként borítják el a testét. Nem kapok levegőt.
Meghalt… Az én Conradom… Akiért leharcoltam a fél világot…. meghalt… Miattam. Megöltem, végeztem vele. Megfojtottam, szétcincáltam. CONRAD!
Az ágy széléhez hajolok, hallom, ahogy a padlóra fröccsen a hányadékom. Remegve kapaszkodok a matrac élébe, de menthetetlenül lecsúszok az ágyról, ahogy Conrad jéghideg lábai az enyémhez érnek. Nem akarom, nem lehet, nem!!
Zokogva kúszok a szemközti ágyhoz. A bőröm hányadéktól és ondótól szennyezett. A puskám… Hol van a puskám?!
A földön hever, akár egy oltalmazó kutya. Gyere ide, gyere, davaj, gyere!! Magamhoz rántom, majd a táskám mélyére túrok. A lőszerek, hol vannak?? Hol?!
A kabátom… Nyögve kúszok, ám minden csak szürke mázként terül el körülöttem. Nem látok semmit… nem látom Conradot, nem látom a padlót, nem látom a bútorokat, nem látom a saját karom… nem látok semmit, vak vagyok. Ahogy kihunyt a fény az ő szemeiből, az enyémből is maradéktalanul eltávozott…. Conrad… az én ragyogó csillagom…. megöltem. Mindenkit csak megölök… nekem nem jár ki a boldogság. Nekem nem lehetnek álmaim. Nekem nem szabad senkihez közelednem… nekem meg kell halnom. Itt és most… ki kell loccsantanom az agyam. Most. Mennem kell, Conrad, követlek! Követlek bárhová, a másvilágra is! Újra együtt leszünk, újból a karomba zárlak, Conrad!
Lerántom a kabátom a földre, hörögve marok a zsebébe. Hol vannak, hol vannak? Nem maradhatok itt, nem hagyhatsz egyedül! Conrad Drescher, az enyém vagy!! Nem mehetsz el!! Nem válhatsz el tőlem!!
Hörögve marok a töltényekre, ám az ajtó feltárul, majd éles sikoly hatol az agyamba. Megtaláltak! Nem lehet! Nem lelhetnek meg… így nem, élve nem!! Conrad, el akarnak venni tőled!
Alig érzékelem a külvilágot, hörögve nyúlnék a keze után, de erős markok kulcsolódnak a karjaim öré. Erős rántást érzek, a puska kiesik a kezemből.
- Conrad! – üvöltöm, majd rántok jókorát magamon.
- Megölte, megölte! – sikítják.
- Conrad!!
Jókorát lendítek a bal karomon, a magas ápoló teljes sebességgel csapódik a szemközti falnak. Az agya véres, szürke csíkot húz a falon.
- Széttéplek! – hörgöm a másiknak, aki a karom fogja.
A markomba kapom az arcát, majd a földhöz vágom. A bal öklömmel kezdem ütni, amíg pépessé nem trancsírozom a fejét. Megölök mindenkit, aki el akar szakítani Conradtól!
Megpillantom a reszketeg nőt, aki bekísért. Jókorát rúgok magamon, majd előtte termek. A nyaka hangos reccsenéssel adja meg magát a karjaimnak. Meghalsz, meghalnak, meghaltok! Meghalok…
Remegve, vértől borítva lépek a puskámhoz. A testnedvek undorító szaga átható eleggyé keverednek. Újból hányok. Köhögve markolom a combjaim, mikor szúró fájdalmat érzek a nyakamban. Nem…. nem lehet…
~
Minden olyan sötét, minden olyan nehéz. Hol vagyok? Conrad? Meghaltam? Hol vagy, kedvesem? Szólj hozzám…
- Basilevsky!
Nem, nem vagyok többé. Ne hívj így, nem vagyok!
- Basilevsky!
Jéghideg áradat söpör végig a testemen. Nyögve kapom fel a fejem, majd próbálok hörögve levegőhöz jutni. Jeges víz csöpög a hajamról, az orromról. A szemembe folyik, nem látok.
- Magához tért, uram!
- Gut… Johann Heisenberg hadnagy.
- Leszarom, ki vagy, te utolsó kutya – sziszegem.
Elegem van, nem bírom már. Túl sok vér folyt… túl sok távolba meredő tekintetek láttam már. Túl sok darabot szakítottak ki belőlem. Már nem vagyok önmagam. Csak egy lüktető húsdarab…
Rántanék magamon, de erős szíjak szorítanak egy hideg székhez. Még mindig mezítelen vagyok, vérben és mocsokban ázok. Mint mikor megszülettem…
- Szép kis bűnlajstrom. Már csak azt nem értem, minek jött ide. Otthon nem tudott volna akárkit megerőszakolni?
Dühödten villannak a szemeim, ahogy felnézek rá. Mogyoróbarna, lenyaltfejű ficsúr. Mit képzelsz… mit képzelsz…?!
- Furcsa, hogy pont egy német gyűrűjét hordta a szíve fölött.
Ijedten kapom le a fejem. Nem, nem, NEM!!
- Add vissza!! – ordítom.
Felnevet. Csilingelő nevetése átjárja a helyiséget.
- Mocskos egy kutya vagy, Basilevsky. Élvezted, mikor belé mártottad a farkad, mi?
- ELÉG!! – rántok megint jókorát magamon.
A szék lába nyikorogva emelkedik fel a földről, én pedig oldalra zuhanok a klóros, jéghideg padlóra. Remegve engedek utat a könnyeimnek, a szégyen, a megalázottság társul a mérhetetlen gyászomhoz. Conrad, én nem akartam!
- Te iskolázatlan paraszt, azt hitted, nyugtatót tömsz belé? Vagy előbb megölted, aztán kúrtad meg?
- Nehm….
Alig tudok bármi hangot kipréselni magamból, elemi erővel ráz a zokogás. Az én kedvesemnek sosem tudnék ártani… Nem, Conrad!
- Mit bőgsz? Fáj az élet?
Erre mindketten felnevetnek. Igen, pokolian fáj… Minden egyes lélegzetvételem egyre jobban… Ketté akarok hasadni, elemeimre bomlani.
- Conrad – suttogom remegő ajkakkal.
- Megengedtem, hogy ugass, kutya??
Egy csizma talpa fúródik a számba. A rúgás erejétől a fejem a földhöz csapódik, égető, tompa fájdalom árad szét benne. Verjetek agyon, gyerünk! Mire vártok??
- Remélem, lógni fogsz – sziszegi.
Sáros föld íz árad szét a számban. Ilyen lehet halottnak lenni… ezt fogod érezni, Conrad, ha betakar a hideg anyaföld….
Zokogva hagyom, hogy jókorát rúgjanak belém. Csinálják csak, hisz megöltem… megöltem az egyetlen embert, aki számított ezen a világon. Ivan…. Ivan! Ha rájönnek! Ne, Ivan, nem, téged is?!
***
Erőtlenül lépdelek a fényes márványon. Mindig is gyűlöltem Moszkvát… Hatalmas, sáros közeg. Szorítanak a falak, ártó, maró genny ömlik mindenhonnan. Mit tettem… Danilov, mit műveltél…
Három hónapja már, hogy Conrad elhagyott. Üresnek érzem magam. Egy szilárd kőtömbnek, amit csak le kellene hajítani a legmélyebb szakadékba. Reménykedek az ítéletben…
- Álljanak fel!
Már itt is volnék? Igen, ez a nagy terem… tele emberrel, figyelő szempárokkal. Bosszúra éhező hiénákkal. Engem akarnak, szét akarnak tépni… tépjetek, szaggassatok, tegyetek a magatokévá… nem érdekel.
- Danilov Basilevsky!
A bíróra pillantok. Már oly sokszor néztem vele farkasszemet, most mégis olyan távolinak, idegennek hat. Halljam hát az ítéletem. Halljam, hogy kivégeznek, hogy cafatokra szaggatnak! Végre megszűnhetek, végre elnyerem a büntetésem. Végre osztozhatok veled a sorsodban, Conrad. Már megyek is, hamarosan utolérlek! Szerelmem…
- Az ítélet megszületett. A vádlottat az esküdtek bűnösnek találták négyszeres emberölés, hazaárulás, nemi erőszak, okirat-hamisítás, jogtalan határátkelés és tiltott fegyverviselés vádjában.
Conrad…
- Az egész nemzetet sújtó árulás túl fájdalmas ahhoz, hogy ne kellene példát statuálni.
Conrad…
- Danilov Basilevskyt a moszkvai kerületi bíróság 34 év kényszermunkára ítélte a kizili gulagban.
Conrad! Nem, nem lehet!! Engem meg kell ölni!!
- A foglyot a holnapi napon, hajnali 4 órakor szállítják a munkatáborba.
- Nem!! – üvöltöm.
- Vigyék innen!
- Nem!! Nekem meg kell halnom!! Öljenek meg!!
- Kötözzék meg!!
- Ne!! Lőjenek le!! Akasszanak fel!! CONRAD!!
A karomra fognak, minden erőmmel azon vagyok, hogy lerázzam magamról őket, de nem tudom. Elhagyott minden energiám, nem tudok már mozogni sem. Conrad…
Kicibálnak, kitépnek a zúgolódó tömeg éles karmai közül. A cellámba rángatnak… rám zárják az ajtót. Sötét, üres, nyirkos… magányos. Majdnem, mint én magam. A sarokba vágódok, az ujjaim a hajamba fúrom. Hát sosem lesz vége… sosem múlok ki, sosem szűnik meg ennek az átkozott szervnek a pulzálása!!!
- Danilov…
Felkapom a fejem, és a szemközt feketéllő fal felé nézek. Egy sudár, életerős, fiatal férfiú strázsál az ajtó előtt.
- Conrad!!!
Zokogva kúszok a lábai elé, és ölelem át a lábszárait.
- Conrad!!!
- Mit tettél, Danilov?
- Nem tudom… nem tudom! Én csak, veled akartam lenni! Szeretlek, bocsáss meg! Kérlek!
- Miért kerestél meg?
- Nem bírtam már nélküled! Kérlek, bocsáss meg nekem! Már meghalni sem tudok!
- Öreg vagy és gyenge…
- Nem vagyok méltó hozzád! – sírok fel.
A hajam tépve szorítom a lábait.
- Kérlek, ne menj el, ne hagyj el többé!! Ígérem, csak azt teszem, amit akarsz!
Kirántja a lábait a karjaim közül, az ablakhoz sétál. A kezeit a dereka hátsó részén fonja össze. Feketéllik a kesztyű a csodás kezén.
Négykézláb kúszok hozzá, a lábfejére csókolok. A cipőjét nyalom, a talpát, az oldalát.
- Itt vagyok, látod? Csak füttyents!
Hideg, kék tekintetét az arcomra siklatja. Reménykedve emelem fel a fejem, és dőlök a lábához. Kesztyűs ujjait a hajamba túrja, megmarkolja a tincseket.
- A kutyám vagy.
- Igen, szerelmem, a kutyád vagyok.
Boldogan csaholva ölelem a lábát. A könnyeim átitatják a nadrágját, a fekete szövet nedvesen csillog tőlem.
- Ugye most már együtt leszünk? Ugye nem mész el többet? – rebegem.
- Hallgass – simogatja meg a fejem.
Engedelmesen lehajtom, majd a lábára borulok. Együtt leszünk, Conrad… örökre…
***
Rángatnak. Kötelek feszülnek a csuklóim köré. A nyakamra is tettek, nevetnek. Mulatnak rajta, hogy olyan vagyok, mint egy állat. Elvesztettem az emberi mivoltom… végleg.
- Befelé! – taszít rajtam egy hatalmasat az egyik katona.
Elbotlok, egy kiálló vasrúd kampója felhasítja a nadrágom szárát.
- Sánta kutya, felkelni! – rúg oldalba a katona.
Nyögve kapnék a lábamhoz, nem tudok. Hörögve szorítom össze a lábszáraim. A seb… az az átkozott, undorító seb… még azokból az időkből. Mintha csak fel akarná hívni magára a figyelmet. Vérvörös, meleg, fémes áradatot zúdít magából.
A vonatra tuszkolnak, nem csak én vagyok az egyetlen, akit a marhavagonba tuszkolnak. Ürülékkel, szalmával fedett padlón mászok. Behúzódok a sarokba. Így jó… most már jöhetsz hozzám, Conrad. Csak téged várlak, hogy elhozd nekem a halált.
~
Wo bist du… So allein will ich nicht sein…
Két hét. A vonat, a zötykölődés. Megőrültem. Elvesztem. Egyedül vagyok, mérhetetlenül egyedül. Fáj a lábam. Hideg van, fázok! Conrad… kedvesem, hol vagy? Nem jöttél, megint elhagytál!
Úgy fáj, csontig hatol… mintha mozogna… tépnék, húznák. Akár csak a háborúban. De hisz ez is háború. Ember az anyag ellen…
Nyögve kapok a térdemhez, és gyűröm meg az anyagot. Úgy éget, úgy szúr, széttépem!! Lassan feltépem a húsba tapadt nadrágszárat. Nem hiszek a szememnek.
Sárga, kövér nyüvek tekergőznek a lábszáramban. Lakmároznak a húsomból, fehér, bűzlő váladék bugyog a szélein. Remegve eresztem el az anyagot.
Tekergőznek.
Nem bírom!
Harapnak.
Meg akarok halni!
A csontomig hatolnak.
CONRAD!!
Üvöltve vágom a fejem a vagon falának. A karjaimmal is a deszkákat sorozom. Elég, elég, elég!! Engedjenek innen, veszni akarok, meghalni, kérem!! Elég volt!!
Zokogva tépem a nadrágom, a kabátom, a hideg szél csikorgatja a fogait, ahogy a húsomba mar.
- Conrad!! – üvöltöm. – Conrad, segíts!!
A vonat hangosan nyikorogva fékez. A lábamban tobzódó férgek egymás hátára kapaszkodnak, mintha látni akarnák új lakhelyüket. Nem, nem, ki innen, ki belőlem!!
- Conrad!!
A lábam rázom, de nem eresztenek. Nyüzsögnek százával, nem mennek el! Érzem, ahogy forognak, nem! Ne, ne!!
- Conrad!!
A vagonajtó kinyílik, a katonák sorban cibálnak le a vonatról. A hó az arcomba csap, a jeges szél arcul vág, így üdvözöl. Egyre jobban pulzál a lábam, alig látok, minden fehér és hideg.
- Az új otthonotok, kutyák! – röhög fel egy katona.
Egy puskatus szálkás érintését érzem meg a gerincemben. Erőtlenül zuhanok az érintetlen hóba. Conrad… segíts…
***
1950. december 22. Szibéria
Hideg van. Nagyon. Hideg. Mindenütt hó. Fásult vagyok. Fáradt. Mit tegyek? Hol vagyok? Talán nem is élek. Képzelődök? Nem. Az jobb lenne. Talán… nem, biztosan nem. Kanál csörög a kezemben. Valami más is. Egy tál. Mi ez? Leves. Hideg, nem esik jól. Fázom.
- Basilevsky! – böknek oldalba.
Ne, hagyj! Hagyj magamra, hagyj egyedül!
- Basilevsky, ülj le! – húz valaki maga mellé.
Érzem a teste melegét, ez jó. Remegnek a kezeim, csörömpöl a kanál. Hallgass…
- Egyél, mert teljesen elfogysz!
Megérint, ki ez? Hogy meri?
- A szokottnál is csendesebb vagy.
Mosolyog, miért? Vékony a szája. Kék a szeme. Tudom, a vagonban. Mellettem feküdt, majdnem meghalt. Azt mondta, szereti a lovakat.
- Egyél már! – meglök.
Már emlékszem. Őrültnek tart. Nem vagyok, nem. Csak magányos. Magányosabb, mint valaha. Engem itt hagytak. Itt, hogy megrohadjak. Földi pokol, bár múlna el. Meg akarok halni, de félek. Félek megtenni. Egy gyáva féreg vagyok.
Megemelem a kanalat. Valami világos lé van benne. Leves. Igen, ez leves. Remeg a kezem, kifröccsen.
- Basilevsky! – szólnak rám megint.
Nagy levegőt veszek. Jaj, de hideg, széthasít. Besüvít a kőverembe, a csontjaimig hatol. Marj szét, tépj szét, törj össze, pusztíts el, kérlek!
- Sorakozó!
Egy őr. Százszor láttam már. Százszor nyomta a puska tusát a gerincembe. Ütött, nagyokat, hogy a földre zuhanjak. A nemzet hőse. Így hív, kinevet.
- Danilov!
Lassan felemelem a fejem. Ez az ő hangja. Megint eljött. Olyan régen volt már itt. Legutóbb a barakkban, az ágyam mellett ült. Engem nézett. Megcsókolt.
- Conrad – suttogom.
A hófúvásban megpillantom a sudár alakját. A fekete kabátjának gallérjai integetnek a szélben. Kedvesem. Hiányoztál.
- Conrad – fordulok felé.
Még mindig olyan gyönyörű. A haja selymes. A bőre hófehér. Az én Conradom.
- Gyere, Danilov!
Megyek, szerelmem, megyek!
Felé lépek. A kezét nyújtja. Feketéllik a kesztyű a fehér mindenségben.
- Conrad, fázom – nyögöm rekedten.
- Gyere csak, itt már meleg van – mosolyodik el.
Könnyek szöknek a szemeimbe. Egy angyal. Mindjárt a karomba zárhatom. Újra az enyém lehet, Conrad! Felmelegít, oltalmaz… szeret.
- Basilevsky! – az őr az.
Nem, Conradot akarom. Végre magamhoz szoríthatom. Meg akarom csókolni, érezni akarom az illatát. El akarok menni innen. Vele lenni. Egy szép házban… csak ő meg én. Örökké.
- Basilevsky!
Conrad… szeretlek. Olyan őrülten szeretlek. Soha többé nem eresztlek. Megígérem! Csak marad velem! Szeress engem!
- Gyere, Danilov! Kedvesem – suttogja Conrad.
Zajt hallok. A térdeim a földön koppannak. Mi történik? Miért fáj? Miért morajlik a tömeg?
Remegve vetem a hátam a földnek. Esik a hó. A pihék az arcomra hullnak. Minden fehér, minden csendes. Fémes ízt érzek a számban. Fullasztó.
Conrad fölém hajol. Gyönyörű. Még mindig fiatal, erőtől duzzad.
- Ne menj, kérlek! – nyögöm.
- Mindjárt meleg lesz – simít végig az arcomon.
Igen, érzem. A mellkasom elönti a forróság. Az ölem, a lábaim, a karjaim. Mindenem olyan nehéz. Tompán lüktet. Conrad, olyan álmos vagyok. Nem akarok aludni. Veled akarok maradni. Conrad!
- Schlaf schön! – homlokon csókol.
Eltűnt. Conrad… Conrad! Ne, Conrad, gyere… Conrad! Kérlek… ne hagyj itt… többé…. kérlek…. ne…….. Conrad………
***
Halotti bizonyítvány
Név: Danilov Basilevsky
Született: 1899. 08. 12.
Halál beállta: 1950. 12. 22.
Halál oka: Szökési kísérlet – 14 kimeneti, golyó ütötte seb a törzsön és a végtagokon.
Megjegyzés: Az elítéltet hazaárulás vádjával kényszermunkára ítélték 1947 04. 03-án. Mentális zavarai miatt fokozottan veszélyesnek minősült.
A testet 1950. 12. 23-án jelöletlen tömegsírba temették.
Nyikolaj Brodovits főhadnagy
Búcsúzóul még egy kis Danilov Asako jóvoltából:
