Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Történelem I. Egyiptom
Korhatár: 16+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Befejezett szerepjátékok
Feltöltő: Geneviev
Feltöltve: 2013. 05. 25. 08:17:56
Megtekintve: 3107 db
Kritikák: 1 db
Morussal, drága Asszonykámmal játszottuk ezt a játékot, ami az első része annak a nagyon hosszadalmas, történelmi korszakokat bemutató villámjátékainknak. A fáraó orvosának, és annak neveletlen rabszolgájáról szól ez a kis történetecske, én nagyon szerettem.
Köszönöm, Morus! <3

Karakterek:

Meritamon (Geneviev):



Chuma (Mora):



Meritamon
A nagy király, III. Amenhotep idején jöttem világra. Apám, Hebet mindig jó volt hozzám, csakis jóra tanított, arra, hogy tiszteljem az embereket, és legfőképp a feljebb valóimat. Ezen tisztességes viselkedésem, és mélyen tisztelt, szeretett atyám segítette hellászi utazásom miatt lehettem Ehnaton, a hatalmas fáraónk személyes gyógyítója. A királyi koponyalékelő feladatköre más, azt Phathor végzi el, így fáraónknak két gyógyítója is van.
Pár évvel születésem után született Ehnaton fáraó is, akinek születését örömünneppel éljenezték, és hatalmas áldozatokat mutattak be miatta Ámon templomában. Mára viszont… a nép nagy része már csak átkozza nevét, és az általa behozott új, és egyetlen istent: Atont. Én úgy gondolom, lehetséges, hogy csak egyetlen isten van, hiszen nagy, és hatalmas isten lehet Aton, ha felséges fáraónk, Ehnaton csak őt imádja, csak neki áldoz, ám a többi istent sem kellene elhanyagolni, hiszen akkor megsértődnek ránk, földi halandókra, és a pusztulásba taszítanak minket, melyet még fáraónk istene sem tud majd megakadályozni.
Úgy vélem, több isten lehet ezen a világon, akik közösen igazgatják a földünket, ám lehet, hogy tényleg van egyetlen nagy, hatalmas főisten, aki lehetséges, hogy nem Amon, vagy Zeusz, esetleg Jupiter, hanem Aton, de mi, emberek túl aprók vagyunk, hogy ezen istenek hierarchiáját megérthessük.
Ezt még atyám tanította nekem, és Amon papjai. Egy ilyen apró, és tehetetlen ember, mint én, még akkor is, ha gyógyító, nem ért máshoz, csak az emberi testhez, de az istenekhez nem érhet föl ésszel. Atyámmal az Amon, immár Aton templom falaitól nem messze elterülő, lármás, szegény városrészben éltünk. Házam még most is ugyanott áll, háborítatlanul, hisz kell egy hely, ahol tudjuk gyógyítani rabszolgámmal a szegényebb réteget.
Rabszolga… sosem gondoltam volna, hogy egyszer lészen nékem egy rabszolgám. Kiskoromban, emlékszem, úgy véltem, ha szerencsém lesz, nem kerülök rabszolgának, hanem valahová inasnak, erre Aton hogy fölvitte fényes csillagomat. Úgy vélem, nem vagyok rossz gazda, bár még sosem érdeklődtem meg a fiútól. Nem verem, rendesen adok neki ételt, és tanítom is, hogy egyszer, mikor eljő az az idő, hogy a fáraó halálával véle kell, hogy haljak, ahogy az a fáraók orvosainál szokás, belőle is nagyszerű, szabad orvos válhassék. Remélem, beváltja majd reményeimet, hiszen remek fiú, és nagyszerű segítség, igaz, kicsit túlságosan eleven, de majd biztosan kinövi.
A szegényebb városrészi kis kunyhómban takarítok, rabszolgámat a piacra küldtem, bevásárolni mindenféle amulettet, és gyógyfüveket, mert kezd kifogyni az itteni tartalék. A maradékot leltározgatom, miközben a múlton elmélkedek, mikor még atyám élt. Bár szegények voltunk, a környező sárkunyhókhoz mérten a miénk egy-két arasszal nagyobb, tágasabb volt, ráadásul nem is zsúfoltunk sose be semmilyen fölösleges dolgot, csak a legszükségesebbeket. A régi, néhány lépés kertecskéből mára semmi nem maradt, hiszen ahhoz, hogy megéljen itt valami, rabszolgámnak minden nap le kéne járnia, amit nem engedhetek meg magamnak. Túlságosan fontossá vált a mindennapi dolgaim segítésében is.
Apám még szinte pólyás koromban megengedte, hogy segítsek néki, és hogy részt vegyek a betegfogadásain. Minden nap a műszerei, edényei, gyógyfüvei és csodaszerei nevével, tulajdonságaival és használatával kéltem, és feküdtem, és mindig tanultam valami újat, melyet másnap szigorúan kikérdezett tőlem. Ha kérdeztem, válaszolt, bár előtte elmutogatta a dolgokat, és hagyta, hogy én jöjjek rá saját magamtól, mi miért van, mit hogyan kell gyógyítani, vagy enyhíteni. Én adtam kezébe a kötszert, az olajokat, a bort, és a többi gyógymód alapanyagjait, én voltam az ő személyes inasa, szolgája és tanonca egyben.
Gyermeki lelkesedéssel tanultam meg egy-egy új gyógymódot, pontosan ugyanúgy, ahogy fiatal rabszolgám teszi, ha éppen valamit véletlenül nem tud, hogy aztán professzionális módon sajátítsa el a dolgokat, alig pár pillanat alatt. Remek, és tehetséges orvos válik belőle egyszer, és igazán kedves ember is, csak ne lenne néha ennyire felelőtlen, és tüzes. De, persze ez a fiatalok sajátja, majd biztosan kinövi egyszer.
Egyszer csak egy halk kopogást hallok, és az aprócska kis verandáról egy idegen tér be kunyhómba. Fonottas, hosszú parókát visel, és egyszerű, fehér viseletet, aminek szélét drága ékkövekkel, és arannyal díszítették. Ismerős ruha, de biztosan a fáraó udvarában láttam hasonló viseletet.
- Ma már nem fogadok betegeket – mondom halk hangon, figyelmeztetve vendégemet, hogy nem a legalkalmasabb időpontban jött. Amint rabszolgám megjön, indulnunk kell vissza a házamba, hiszen kezd sötétedni, és ilyenkor az utcákat ellepik a tivornyázó szegények, és az örömlányok, akik pénzért árulják magukat. Az ilyenekkel pedig nem szívesen futok éjszaka össze, hiszen lehetetlenség ezeket az asszonyokat lerázni, márpedig nem egy ilyen asszony ölében vágyom keresni az enyhülést, melyet még soha nem tapasztaltam meg egyetlen éjszakát, a férfivá válásom éjszkáját kivéve.
- Égő fájdalmat érzek lábaimban, mikor lépek. Hallottam rólad, mindenfelé azt beszélik, kiválóan értesz a gyógyításhoz! Szabadíts meg hát fájdalmamtól, és ígérem, meghálálom! – mondja. Szavaiban érzek kis furcsaságot, mintha valami akcentussal beszélne, de nem olyannyira, hogy észre lehessen venni. Fölesküdtem a betegek, és a rászorulók gyógyítására, és bárhogy nem fogadok mára már betegeket, valamiért megesik rajta a szívem, így leültetem a heverőre, hogy ne terhelje tovább lábait, és óvatosan kezeim közé veszem az egyiket.
Finoman végigsimítom egyiket, majd másikat, hogy érzek-e rajtuk valamilyen elváltozást, de semmi kitapintható, kóros dolgot nem észlelek. Szép, finom lába van, erős, és fiatalos, nem kellene, hogy ily fájdalmat érezzen. Ezt meg is akarom mondani neki, be mikor fölpillantok a betegem egészségesnek tűnő, finom lábairól, rabszolgám vigyorgó ajkaival, és a visszatartott nevetéstől szinte könnyező szemeivel találom szembe magam. Ó, hogy az a…!
- Ez meg mégis miféle bolondság?! – kiáltom kicsit felháborodva, ám csilingelő nevetésére én is kicsit meglágyulok, és elmosolyodok bolondozásán. Milyen gyermeki még… kívánom neki, hogy tartsa meg ezt a jellemét, hiszen ez segít átvészelni az életet, viszont másokkal szemben tanuljon meg viselkedni. Nem mindenki olyan toleráns, mint én, és nem szeretném, ha valami baja történne. Túlságosan megkedveltem a velem töltött ideje során.
Chuma
Elmélyülten tanulmányozom a piac által biztosított kínálatot, de nem sikerül mindent beszereznem, amit gazdám felsorolt. Lehet célra vezetőbb lenne lemenni a Nílus partjára, és ott összegyűjteni néhány hiányzó gyógyfüvet, de ha megint kifejezett utasítás nélkül kapnak el ott a katonák, magyarázkodhatok. Az pedig legutóbb se érdekelte őket, előbb vertek el, minthogy megbizonyosodjanak a történetem igazáról, miszerint gazdám küldött ki. Tény mondjuk, hogy akkor nem ő volt, de reméltem, ha rákérdeznek nála, kisegít.

Meritamon nem rossz ember, ezt még én is belátom. Kerülhettem volna sokkal rosszabb emberhez is, de még az építkezéseken is sanyarúbb sors várt volna rám. Így végül is nincs okom panaszra, leszámítva a tényt, hogy még 5 év elmúltával is érzem nevelőm hiányát. Kár lenne okolnom a fáraót, nem érek el vele semmit. Szeretni, és feltétel nélkül tisztelni viszont nem tudom, úgy nem, mint például a gazdám. Végül is, ő vette el a szabadságom, ölette meg azt, aki apám helyett apám volt…

Sóhajtva pillantok fel az alkonyati égre, de még mindig hunyorognom kell kissé a nap erejétől. A napon való egész napos munka… na az nem hiányzik, örülök, hogy elkerültem az építkezésekről. Sokkal jobban szeretem a hűvöset, az éjszakát és a milliárdnyi fénypontot az égen. Nevelőm mindig azt mondogatta, hogy én biztos kevésbé forró országból származom eredetileg, mert nincs egyiptomi, aki előnyben részesítené a sötétséget a fénnyel szemben, és várná a Nap távozását.

Inkább nem is reklámozom a dolgot, főleg most, hogy Ehnaton fáraó gyökerestül átalakította a vallást, legfőbb, és egyetlen istenné téve meg Atont. Bár nekem igazából mindegy, kit mondanak az emberek istenüknek, engem nevelőm mindig Imhotep tiszteletére és imádatára nevelt, még úgy is, hogy sose mutattam nagy hajlandóságot bárki imádatára. Nem szeretek hajbókolni se ember, se isten, se a kettő keveréke előtt.

- Chuma, hé Chuma! – rángatja meg valaki a derekamat takaró kendőt, mire gondolataimból kizökkenve pillantok le az illetőre. A környékbeli gyerekek egyikét, Abasit pillantom meg, aki izgatottan cibál továbbra is, pedig már magáénak tudhatja a figyelmem. – Gyere, mutatunk valamit! – kezd el húzni, én pedig ha nem akarom, hogy a ruhámmal együtt, mégis nélkülem távozzon, jobbnak látom követni. A piacon már úgyis végeztem, a hiányzó dolgokat beszerzem holnap.

- Abasi, elengedhetsz, megyek magamtól – szólok a kisfiúnak, de ő csak vigyorogva nemet int, és csak pár utcával arrébb enged el, ahol már ott várnak társai. Sokszor játszom velük, mikor van rá időm, így már mindegyiküket név szerint ismerem, soknak a családi körülményeiről is tudok. Elég vegyesen vannak, egy-két nemesebb származású is akad köztük, akikkel kevesebbet törődnek a szüleik, és van lehetőségük elcsatangolni.

- Nézd, Chuma! – tartja fel kis kezét Eshe, amiben egy jó állapotban lévő, fonott paróka pihen. Meglepetten veszem át tőle, a többi gyerkőc pedig körbeáll, és egymás szavába vágva mesélik el, hogy találtak rá az egyik utcában. – És nem volt senki a közelben, aki a gazdája lehetett volna! – fejezik be, szinte egyszerre. Hihetetlen, hogy mennyire izgatottá tudja őket tenni egy paróka, de remélem tényleg nem fog hiányozni senkinek.

- És most? – húzom fel a szemöldököm, kérdőn pillantva rájuk.
- Neked adjuk! – jelenti ki Abasi, mire halkan felnevetek. Tudom, hogy nekik különös, hogy én se parókát nem hordok, se a hajamat nem nyírom le. Azt viszont nem tudom, hogy magyarázzam el nekik, hogy ez nem azért van, mert paróka hiányban szenvedek, hanem mert így érzem szabadabbnak magam. Ha ilyen gondolatokat ültetnék el a fejükben, még a végén bajba kerülnének, rólam nem i beszélve, bár az kevésbé érdekelne.
- De ne hord! – szólal meg hirtelen Chione, az egyik tizenéves lány. – Nem állna jól – teszi hozzá halkabban, és zavart pirulással húzza összébb magát. Kijelentésére viszont vita kerekedik arról, hogy vajon tényleg nem állna e jól, aminek én vetek véget, fejembe húzva a vita tárgyát.

Egy emberként kacagnak fel, ezzel bizonyítva, hogy tényleg nem nekem való. Elvigyorodva húznám le, mikor eszembe jut valami.
- Srácok, mennyire vagyok felismerhető benne?
- Kicsit se! – vágják rá, én pedig elégedetten szélesítem ki a mosolyom.
- Akkor tréfáljunk kicsit!

***
Tudom, hogy a legtöbb gazdánál ezért nem kis bajba kerülnék, de Meritamon más. Bár az is lehet, hogy pont a határok megtalálása érdekében játszom a türelmével, tesztelve a tűrőképességét. Magam se tudom tehát, hogy mi okból lépek be a szegények városrészén álló házába, egy halk kopogás után, fejemen a parókával.

- Ma már nem fogadok betegeket – mondja halkan, ezzel biztosítva arról, hogy nem ismert fel.
- Égő fájdalmat érzek lábaimban, mikor lépek. Hallottam rólad, mindenfelé azt beszélik, kiválóan értesz a gyógyításhoz! Szabadíts meg hát fájdalmamtól, és ígérem, meghálálom! – kezdek neki a színészkedésnek, és bár egy pillanatig furcsálkodva méreget, a végén leültet a heverőre, hogy megvizsgálhasson.
Türelmesen, bár nevetésemet nehezen palástolva hagyom, hogy mindkét lábam végigsimításával keresse az elváltozást, a gond forrását, mígnem gondterhelten felpillant, hogy közölje velem, elvileg nincs semmi bajom. Ahogy a szemembe néz, rögtön rájön azonban a turpisságra.
- Ez meg mégis miféle bolondság?! – kiáltja, kicsit felháborodva, belőlem pedig kitör a nevetés, arckifejezése láttán. Végül ő is halványan elmosolyodik.

- Sajnálom! – szólalok meg, ahogy elcsitult a nevethetnékem. A fejét ingatva áll fel, és folytatja a pakolászást, én pedig lehúzom a fejemről a parókát, és kimegyek az ajtó előtt hagyott dolgokért.
- Hol bukkantál egyáltalán ilyesmire? – fordul felém, mikor visszatérek.
- Nem én voltam, hanem a gyerekek – vonom meg a vállam, és leteszem mellé a piaci látogatás eredményét. – Nekem adták, de aztán megállapították, hogy nem kéne hordanom, nem áll jól.
- Te pedig úgy gondoltad, egy tréfa érdekében mégis fel kell venned – sóhajtja, de nem vár erre választ, ezt én is nagyon jól tudom.

Vigyorogva vonom meg ismét a vállam, majd nekiállok segíteni a szortírozás maradékában, s a most beszerzett dolgok elpakolásában.
- Nem találtam mindent most – töröm meg a csendet, ő pedig töprengve bólint, el van merülve közben a felszerelése leellenőrzésében.
- Akkor majd holnap megkérlek ismét – feleli végül, mikor elkészült a tevékenységével. Még mindig meg tud lepni azzal, hogy így beszél. Általában kér, és nem utasít, és ami nagyon ritka még egy rabszolgával szemben, megköszöni a munkám. Azt hiszem tényleg nem lehet panaszom, mert az önállóságom elvesztése végződhetett volna rosszabbul is. – Induljunk! – zökkent ki a gondolataimból, én pedig értően biccentek, és a hazavivésre szánt dolgait felkapva követem az utcára.

A parókát odadobom a szűk utcákból előkukucskáló gyerekeknek, akik látva, hogy nem kerültem bajba, lelkesen szállingóznak elő, hogy integetéssel búcsúzzanak. Vigyorogva intek én is búcsút, remélem most már hazamennek, mert egészen besötétedett.
Elmélázva függesztem tekintetem az égre, de szerencsére úgy se botlom meg a poros utcán, hogy nem nézek a lábam elé. Egészen addig fel se tűnik hogy vannak körülöttünk, míg gazdám rosszkedvűen fel nem sóhajt. Erre már én is a környezetemre figyelek inkább, és szórakozottan állapítom meg, hogy előkerültek az éjszakai városlakók.

Azért szeret gazdám mindig sötétedés előtt hazaérni, hogy elkerülje őket. Megértem, hisz népszerű a nők körében, a vonzerejével, amiről nem is tud, az örömlányokra is hat. Már meg is környékezik páran, én pedig gonoszkás kárörömmel figyelem, ahogy udvariasan próbálja lerázni őket. Nekem nem sok jogom van beleszólni, és még ha tudom is, hogy jó páran megbámulnak engem is, biztos vagyok benne, hogy egy rabszolgánál jobb fogásnak tartanak egy orvost. Amúgy is milyen dolog, hogy engem inkább a sötétbe húzódott férfiak figyelnek?!

Végül az én megkönnyebbülésemre szintúgy, ahogy az övére, hazaérünk. Nagyjából kétszer annyi időbe telt így, mint ahogy tellett volna napközben. Én viszont még mindig nézni szeretném nyugodt környezetben is a csillagokat, így amint engedélyt kapok a munkám befejezésére, felmászom a ház tetejére, és elterülve az eget kezdem bámulni.
Mindig is lenyűgöztek a csillagok, órákig képes vagyok nézni őket, és a múlton, jelenen, álmaimon elmélkedni. Nem mintha jutnék bárhová is.
- Chuma! – hallom meg hirtelen gazdám hangját, mire a tető szélére csúszva jelzem, hogy itt vagyok. – Órák óta fent vagy a hidegben, gyere be, mielőtt meghűlsz!
- Rendben – sóhajtom beleegyezően, főleg, hogy a következő pillanatban tüsszentek egy nagyot.

Meritamon
- Sajnálom! – mondja, miután kicsit elcsitult nevetése. Szemtelen gyermek, de nem tudok rá haragudni, így csak fejem csóválom bolondozásán, és folytatom műszereim, gyógyászati eszközeim elpakolását, melyet szemtelen módon megszakított. Más ezért már rég megbotozta volna, de én nem tenném ezt meg sosem vele. Vélem, hogy az embert egy-egy jó szóval sokkal jobban rá lehet venni a dolgokra, és jobban lehet nevelni, mint botütésekkel. Ráadásul, ez csak egy gyermek bolondozása, az ilyeneket botorság megbüntetni.
- Hol bukkantál egyáltalán ilyesmire? – kérdem, miután ismét bejön a lakásba, immár paróka nélkül, gyógyfüvek társaságában. Ha jól tudom, nincs is neki parókája, nem csak, hogy nem hordja! Emlékszem, mikor megkaptam palotának tűnő házamat, és mellé ezt a fiút, az első mondata ez volt felém: Nem fogok fölvenni parókát, ne is álmodj róla!
Ez annyira megmaradt bennem, hogy még ma is elmosolyodok azon a gyermeki dacon, mellyel mondta. Akkor még a fáraó egy szolgája is ott volt, és meg akarta büntetni szemtelenségéért, de nem engedtem neki. Valószínűleg, az első dolga az volt, hogy elárulta a fáraónak, hogy nem büntetem a rabszolgámat, de mivel az enyém, azt teszek vele, amit akarok. Hacsak közvetlen utasítást nem kapok rá, nem fogom megbüntetni ezt a fiút. Az olyan volna, mintha a Nílust, életet adó folyónkat akarnánk megbüntetni, azért, mert néha kiapad folyóvize, pedig az az élet természetes velejárója.
- Nem én voltam, hanem a gyerekek – vonja meg vállát, és leteszi mellém a vásárolt dolgokat, hogy elpakolhassam azokat a megfelelő helyre. Lehet, hogy neki kellene csinálnia, hiszen ő fogja nekem adogatni a dolgokat, de ez apám hajléka volt, ahol én voltam az inas, így ez amolyan megszokás féle. Ha nem volnék ily fiatal a bölcsekhez képest, akár azt is hihetném, hogy öreg koromra ennyire szentimentális lettem. De nem, nem vagyok sem öreg, és nem is váltam szentimentálissá, hisz már régóta az vagyok. – Nekem adták, de aztán megállapították, hogy nem kéne hordanom, nem áll jól. – Ez igaz, tényleg nem áll jól neki. Sokkal jobban illik arcához, ha hajszálai szabadon keretezik arcát. Látszik rajta, hogy milyen jól ápolt, ugyanis csak úgy engedtem meg neki ezt a hóbortot, hogy minden másnap, vagy ha lehetősége van rá, minden nap tisztítsa. Mivel akarja a saját haját, meg is teszi. Szófogadó gyerek, csak kissé néha szertelen, és felelőtlen, de olykor tréfás is, mint most.
- Te pedig úgy gondoltad, egy tréfa érdekében mégis fel kell venned – sóhajtom, de választ nem várok, az együtt töltött idő alatt eléggé megismertem már. Igazából az ilyenekért nem is haragszom, hiszen csak kis színt visz egyhangú, magányos életünkbe. Igazából néha már azon gondolkozom, hogy kellene egy női rabszolga nekem. Vagyis… nem nekem, hanem Chuma mellé, párnak, hisz az még hagyján, hogy nékem nincs társam, akivel megoszthatnám életemet, hiszen nem akarnék senkit sem arra kárhoztatni, hogy amikor a fáraóval együtt a sírba szállok, özvegyemként maradjon, viszont Chuma életerős, fiatal férfi, aki halálom után föl fog szabadulni. Kellene neki egy asszony, aki támogatná, és néha akár kordában tartaná is őt. Ne felejtsem el majd ezt megemlíteni néki!
- Nem találtam mindent most – töri meg elgondolkozásom csendjét. Ohh, értem, ez esetben, holnap is el kell majd mennie a piacra, hátha akkor lesz majd. Remélem, lesz, mert, ha jól látom, fontos dolgok nem voltak, de persze azért, mert eléggé nagy ritkaságok. Bár, hogy szkarabeuszt hogy nem tudott venni, azt fel nem foghatom, de biztosan elfogyott már, mire odaért.
- Akkor majd holnap megkérlek ismét – felelem, amint az összes értékes herba, és műszer a helyére kerül. – Induljunk! – mondom, és kilépek ajtómon. Chuma a hazavitelre szánt dolgokkal kezében követ, és látom, hogy lelkesen integet a környéken lakó gyerekeknek. Valószínűleg, ők találták számára a parókát… Jó dolog, hogy így tud bánni a gyerekekkel, és ha végre megtanul a kevésbé türelmes felnőttekkel is bánni, remek gyógyító válik majd belőle.
Már majdnem kiérünk a szegények körzetéből, mikor Nut, az égbolt istennője csillagokkal lesz behintve, és Amon, letaszított istenünk az Alvilágba száll, hogy megkezdje örökös harcát a sötétséggel szemben. A negyed megtelik élettel, tivornyázó férfiak, és örömlányok sokaságával, amit egy bosszús sóhajjal konstatálok. Ilyenkor általában már rég sikerül otthon lenni, és nem kell udvariasan visszautasítani a nékem fölajánlott asszony testeket, csábítási kísérleteket. Bár szépek, és ölem néha löktet a vágy után, hogy végre valaki csillapítsa kéjem, mégsem tudnám kihasználni őket, bár tudom, ez a munkájuk, csak ebből tudnak megélni. Viszont azt is tudom, hogy mennyi veszedelmet rejthet egy asszony öle, aki minden éjjel más férfival hál, mivel orvos vagyok, és sok ilyen természetű betegséget láttam már.
Végül, nagy megkönnyebbülésünkre, sikerül hazaérnünk. Látom Chumán, hogy őt is megszokta egy-egy ilyen este viselni, bár azt nem tudom, hogy miért, hiszen nem hinném, hogy ő is így érez az örömlányokkal kapcsolatban. Ha viszont az volna a gond, hogy nem mehet el egyikkel, biztosan tudja, hogy csak kérnie kell, és elengedem, bár nem szívesen. Eléggé a lelkemre venném, ha okos inasom egy örömlány ölétől betegedne meg. Na meg azt is, hogy a szokásos esti programja, a csillagok nézegetése közben meghűlést kapna. Komolyan, néha elgondolkozom, hogy honnan származhat. Néha azon gondolkozom, hogy a hellásziak egy nagy gondolkozója éledt újjá benne, de persze tudom, hogy ez csak az indiaiak szerint volna lehetséges, az én vallásom szerint nem.
- Chuma! – kiáltom föl a tetőre, ahol meg is jelenik, jelezve, hogy igen, tényleg ott van, és igen, tényleg csak egy könnyű kis nappali ruhában. Hiába mondom már neki évek óta, hogy legalább a párducbőrt terítse magára, ha kimegy, de mindig azzal védekezik, hogy mikor kimegy, akkor még jó idő van. – Órák óta fent vagy a hidegben, gyere be, mielőtt meghűlsz! – kérlelem, mire beleegyezik egy hatalmas trüsszentéssel. – Gyere, készítek egy forró fürdőt – sóhajtom, és besétálok a házba. Fáraónk kegyes volt hozzám, és saját fürdővel is ellátta házamat. Ennek örülök a legjobban, hiszen a tisztálkodás meglehetősen fontos egy ember életében, talán még a vallási életnél is fontosabb, bár ezt nem hirdetem, elég lesz nekem, ha a fáraóval együtt halok meg, nem kell még annál is előbb.
Bár másoknak a rabszolgájuk szokta megengedni a fürdővizet, én ezt szépen megfordítom ezt a szokást, és én engedem meg a rabszolgámnak a vizet. Nem szeretném, ha lebetegedne, túl jó és túl nagy segítség számomra, na meg aggódnék is miatta.
- Ugye tudod, hogy mások ezt fordítva szokták? – hallom meg Chuma hangját a hátam mögött, mintha csak kiolvasta volna gondolataim közül, hogy én min jártattam elmémet. Hátrafordulok, és elmosolyodok libabőrös karjait látva. Most már tényleg az kellene, hogy a tetőre rendszeresíteni egy jó meleg pokrócot.
- Tudom. És te azt, hogy hogyan kell kezelni a meghűlést? – kérdezek vissza, miközben lekezdi ledobálni magáról ruháit. Nem szégyenlősködünk, hisz nap, mint nap látunk meztelen testeket, bár be kell, hogy valljam, egyik betegem sem ennyire szép, így inkább arcán tartom a pillantásom.
- Igen, egész nap a meleg napon kell lenni, kint, a városon kívül, és közben szkarabeusz levet inni – feleli, bár egy dolgot kifelejtett.
- Elfelejtetted a mellkas teve zsírral való kenegetését! – szólok rá figyelmeztetően. – Könnyíti a légzést, és a szerveid állapotát is javítja – magyarázom, és mosolyogva figyelem, ahogyan bent, a vízben fölmelegedve, a vízzel játszadozik. – Te pedig, ha jól tudom, kiütéseket kapsz a tevéktől, így kérlek, vigyázz magadra – kérem.
- Jól van, legközelebb jobban vigyázok – morogja. Na, nem is zavarom tovább, így kisétálok a szobából, magára hagyva a meleg fürdővízben, és lefekszem aludni. Kellene enni kis könnyű vacsorát, de nem vagyok éhes, sokkal inkább fáradt, és figyelni kell testünk jelzéseire, az enyém pedig szinte sikítja, hogy puha fekhelyet szeretne, vízszintesben érezni.
---*---*---*---
Reggel napsütésre kelek, és kis szúrós érzésre, amit csak olyankor szoktam érezni, ha valaki nagyon figyel engem. Egyik szememet nyitom ki, és látom, hogy érzéseim nem csaltak meg, de nem kell aggódnom, nem egy betörő, és nem is fáraónk egy katonája, hanem csak Chuma. A rabszolgám, mikor észreveszi, hogy kinyitottam szemeim, elvigyorodik, és közelebb jön hozzám.
- Jó reggelt! Hoztam kis ennivalót – mondja, és ölembe egy megrakott tálcát pakol. Sosem szokott ilyet tenni, így picit gyanakvóan figyelem, hogy mégis mit óhajtana tőlem, de persze mosolyogva húzódzkodom kicsit följebb, hogy tudjak étkezni.
- Neked is jó reggelt. Te nem reggelizel? – kérdem, hisz általában mindig együtt szoktunk étkezni, ami szintén egy a sok furcsaság közül, mellyel rabszolgámat kényeztetem. Sok úr, ha látná, mit teszek rabszolgámmal, már rég az én fejemet nyesné le, és rabszolgámat többszörösen, öt évre visszamenően is megbüntetnék. De nem érdekel, Chumát nem kell büntetni semmi miatt, jó fiú ő.
- Nem, én már ettem – mondja büszkén, de nem megy el, hanem tovább figyeli, hogyan kezdek neki a sajtnak, melyet elém rakott. Percekig ez megy, hogy én étkezem, ő pedig figyeli, hogy csinálom, majd nem bírom már tovább. Ha akar valamit, hát azt mondja, ne csak álljon ott, tétlenül bámészkodva!
- Mit szeretnél, mondd! – sóhajtom, és kezemben levő falatot, ahelyett, hogy számba tenném, inkább leteszem a tányérra, és várakozóan fölpillantok a kissé zavarban levő rabszolgámra. – Tudod, hogy csak kérned kell, én engedek majdnem bármit. Szeretnél elmenni valahová? Egy rabszolga nőt szeretnél magad mellé, esetleg az egyik örömlánnyal szeretnél elmenni legközelebb? – kérdem a legvalószínűbbeket, bár ismerem már annyira, hogy nem a legésszerűbb választ fogja adni, hanem valami olyan különlegeset, meglepőt, mint amilyen önmaga.
Chuma

 – Gyere, készítek egy forró fürdőt – sóhajtja lemondóan, tüsszentésemet hallva. Na, ez nem semmi, vajon hány rabszolgának mondja ezt a gazdája? Véleményem szerint jó, ha egy-kettő ilyen szerencsés sorstársam akad, az egész birodalom területén. Panaszkodni biztos nem fogok miatta, csak engedelmesen lemászom a tetőről, és kissé már tényleg fázós bőrömet dörzsölgetve követem a házba.

A fürdőben érem utol, ahol már valóban előkészítette a vizet a fürdéshez. Szörnyen abszurd dolog, hogy a ház ura saját kezűleg tesz ilyet a rabszolgájáért, és eme megfigyelésemet szórakozottan szavakba is öntöm:  - Ugye tudod, hogy mások ezt fordítva szokták?
- Tudom – feleli, miután felém fordulva, elmosolyodott. - És te azt, hogy hogyan kell kezelni a meghűlést? – érkezik a szokásos ellenőrző kérdés, mint mindig, ha alkalma van rá.

Egy pillanatra elgondolkodok, hogy összeszedjem a tudásom, és közben ledobálom magamról a kissé már idegesítő ékszereket, és ruhámat. Nem igen zavartatom magam, hogy még mindig itt van, nem ez az első eset, hogy így lát, és valószínűleg nem is az utolsó. Amíg nem néz mumifikálandó alanynak, nem izgat a dolog.
- Igen, egész nap a meleg napon kell lenni, kint, a városon kívül, és közben szkarabeusz levet inni – adom meg a választ végül, enyhe fintorgással, mikor a szörnyű löttyre gondolok. Már csak azért se kéne meghűlni.

- Elfelejtetted a mellkas teve zsírral való kenegetését! – jegyzi meg figyelmeztetően, miközben belecsobbanok a vízbe, és élvezve, ahogy felmelegít, elkezdek játszadozni vele. - Könnyíti a légzést, és a szerveid állapotát is javítja. Te pedig, ha jól tudom, kiütéseket kapsz a tevéktől, így kérlek, vigyázz magadra – teszi még hozzá, én pedig igazat adok neki. Talán azért is hagytam ki a teendők közül, mert reflexből nem alkalmaznám magamon.
- Jól van, legközelebb jobban vigyázok – mormolom magam elé, ő pedig rám hagyva a dolgot, távozik a szobából.
Mire végzek a fürdéssel, ő már alszik, úgyhogy én is a helyemre cammogva dőlök el rajta. Még egy kis ideig bámulok bele a sötétségbe, és hallgatom az éjszaka neszeit. Még mindig érzem a különbséget a város zajai, és egykori lakhelyem közt, de azt hiszem ehhez is kezdek hozzászokni. Az viszont még mindig ne hagy nyugodni, hogy miért kellett nevelőmnek meghalnia. Vajon Meritamon tudja a választ?

---*---*---*---

Rével… akarom mondani Atonnal, bár nekem aztán tökmindegy melyik fejessel, a lényeg az, hogy a hajnal első fényeivel kelek, egyrészt mert ez a dolgom, másrészt úgyse tudok aludni az éjszakai elhatározásom okozta izgalom miatt. Ugyanis célul tűztem ki, hogy ma megtudom, miért kerültem bele ebbe az életbe. Évek óta tudni akarom, de most már tényleg elérte határait a kielégítetlen kíváncsiságomat visszatartó önfegyelem.

Azonban én se vagyok ostoba, ha nem jó embertől kérdezem, könnyen megjárom, így először Meritamont szándékozom megkörnyékezni. Gyorsan meg is csinálom a reggelijét, és a szobájában várom, hogy felébredjen. Közben elmerengve figyelem még álmában is kedvességről, figyelmes bölcsességről árulkodó vonásait. Megértem az örömlányokat, hogy szeretnek ráakaszkodni, hátha beadja a derekát – heh… szó szerint -, az egyiküknek. Oké Chuma… neked is érdekes irányt vettek a gondolataid…

 

Végül felnyitja szemeit, és szinte rögtön rám fókuszálva nyugszik meg, hogy csak én vagyok. Erre felbátorodva lépek közelebb az étellel.
- Jó reggelt! Hoztam kis ennivalót – szólalok meg, és az ölébe pakolom a tálcát. Szerintem most teszek ilyet életemben először, úgyhogy nem lepődök meg, mikor mosolya mellett, kissé gyanakodva mér végig.
- Neked is jó reggelt. Te nem reggelizel? – kérdezi. Jogos, általában együtt eszünk, még ha ez szintén nem egy általános viselkedési forma gazda és rabszolga között, akkor is.

 - Nem, én már ettem – felelem büszkén, jelezvén, hogy már jó ideje fent vagyok, és végzem a dolgom. Bár most csak azért sem megyek el, továbbra is a szobában téblábolok, míg ő enni kezd. Ez fel is tűnik neki egy idő után, és nem hagyja szó nélkül.
- Mit szeretnél, mondd! – sóhajtja, visszatéve a kezében lévő falatot a tálcára. Picit zavarba jövök a nyíltan nekem szegezett kérdéstől, hát még a folytatástól… – Tudod, hogy csak kérned kell, én engedek majdnem bármit. Szeretnél elmenni valahová? Egy rabszolga nőt szeretnél magad mellé, esetleg az egyik örömlánnyal szeretnél elmenni legközelebb?

A felvetésein őszintén meglepődök, és egy pillanatra a szám is tátva marad. Sose jutott eszembe, hogy bármelyikre is szükségem lenne, bár talán nem így a természetes. Mindenki azt várán, hogy benne járva a húszadik évemben, már vágyom a nők társaságára, de nem kis meglepetésemre, talán most tudatosult ez bennem először.
- Ömm… én nem gondoltam ilyesmire – bököm ki végül, zavaromban kissé elvörösödve. – Nekem nincs szükségem különösebben nők társaságára…

- Biztos vagy benne? – húzza fel a szemöldökét, én pedig némi töprengés után, lassan bólintok.
- Tényleg nem érzem úgy, hogy vágynék ilyesmire, nem vonzanak a nők - vallom be töredelmesen, és rá kell jönnöm, hogy most először fogalmazódnak meg bennem ilyen tisztán ezek a gondolatok. Eddig is éreztem, hogy nem voltak rám hatással se az örömlányok, se azok a fiatalabbak, akikkel a gyerekekkel való játszadozások során összefutottam a szegény városrészben. Ez vajon valamiféle betegség, vagy megint a felmenőim jellemzője, akikről nem tudok semmit?

Meritamon pár pillanatig szótlanul fürkészi az arcomat, de mikor látja rajta a totális elveszettséget, elmosolyodik.
- Értem, akkor nem hozom fel többet a témát. Az viszont továbbra is kérdés marad, hogy akkor mit szeretnél – emlékeztet elsődleges témánkra, kizökkentve ezzel a gondolataimból. Rákapom a pillantásom, és pár pillanatig csupán elszánt tekintetemet fúrom az övébe, majd lassan összeszedem magam, és belevágok.

- Szeretném tudni, miért ölték meg a nevelőapámat, és kíváncsi vagyok, hogy vajon te tudsz-e az okáról! – hadarom el határozottan, de egy pillanat alatt komorul el, és kelletlen sóhajjal teszi félre a tálcát, mint akinek elment az étvágya.
- Ha jól értesültem, már részesültél párszor büntetésben, mert efféle témáról faggatóztál – jegyzi meg figyelmeztetően, én pedig duzzogva biggyesztem le a szám, érezvén, hogy nem lesz túl könnyű dolgom, neki se akaródzik felvilágosítania.

- Miért nem árulja el senki, mi volt a bűne? – csattanok fel, pedig vele egyáltalán nem szoktam így beszélni. El is szégyellem magam, és a fejemet lehorgasztva kérek bocsánatot. – Sajnálom… Csak nem értem! Boldog voltam egész gyerekkoromban, és szabad. Aztán az egésznek vége szakadt egy pillanat alatt, és még csak azt se tudhatom, miért.
- Ennyire rosszul érzed most magad? – szólal meg lágyan, és nincs a hangjában se rosszallás, se sértettség, pusztán kíváncsiság. Fejemet felemelve pillantok fel rá, mivel időközben már elém állva várja a reakciómat.

- Nem – motyogom pár pillanat múlva őszintén. – Amióta melletted vagyok, nem! Előtte rossz volt, de tudom, hogy a mostaninál jobb helyzetben nem lehetnék rabszolgaként, és ezért hálás vagyok.
- A rabszolgaság zavar? – mosolyodik el halványan, és egyik kezével puszta kedvességből megsimogat, nekem viszont valamiért lángra kap az arcom érintése nyomán, és kifejezetten nagyon zavarba jövök.
- Nem… vagyis igen… akarom mondani talán… de na, érted… hagyjuk! – ömlik belőlem a zagyva magyarázat, mire meglepetten nyitná a száját, valószínűleg azért, hogy jóllétem felől érdeklődjön, de én gyorsan hátrébb lépek, és megelőzöm a felszólalásban: - Elmegyek a piacra a dolgokért, amiket tegnap nem sikerült beszerezni! – hadarom, és már ott sem vagyok.

Nem tudom mi ütött belém, azt hiszem a kíváncsiságom, és az újabb válaszadás elutasítása felzaklathatott, mert nem reagáltam még így senki, főleg nem gazdám érintésére. Vagy az is lehet, hogy az általa felhozott pár téma kutyulta meg bennem a dolgokat, végül is tényleg nem estem még át úgymond a férfivá avatásomon, pedig egy egyiptomi polgárnál az már rég meg szokott történni. Valószínűleg ezek miatt volt olyan fura érzés az első ember érintése, aki ilyen gondolatok közepette talált meg egy egyszerű testi kontaktusra. Nagyon zavarba ejtő, hogy ez pont gazdám és egyben tanítóm volt.

Meritamon

Látom meglepődését az arcán, mely szinte már-már a megdöbbenéssel határos. Szája tátva marad, félek, egy kósza légy akár bele is repülhet, még szerencse, hogy házamban nem járnak legyek. Érdekes, szóval igazam volt, és nem azt szeretné, amit más rabszolga a helyében, hanem valami mást. Kezdek félni, mi lehet az a valami más…
- Ömm… én nem gondoltam ilyesmire – nyögi ki, zavarától teljesen vörös arccal. Ez érdekes, de meglehetősen édesnek érzem valami miatt. Gyermeki, bár tudom, hogy már rég a férfi korszakába lépett, én is, nála fiatalabban lettem igazán férfi. – Nekem nincs szükségem különösebben nők társaságára…

- Biztos vagy benne? – kérdezem, hogy teljesen biztos legyek benne, hogy nem csak valami… emlékezési zavar.
- Tényleg nem érzem úgy, hogy vágynék ilyesmire, nem vonzanak a nők – mondja rettentő nagy zavarban. Egy pillanatra elmosolyogok ártatlanságán, majd rendezem arcvonásaim, nem szeretném, ha azt hinné, hogy kinevetem, hiszen nem. Nem vonzzák a nők? Hát, ennek több oka is lehet, érdekelne, hogy melyik. Nem hinném, hogy a férfiasságával lennek gondok, ami az egyik lehetőség, sokkal inkább az, hogy tényleg nem a nők iránt érdeklődik, hanem a férfiak iránt. Van ilyen, hallottam már róla, ráadásul Hellaszban ez teljesen elfogadott is. Itthon, még nem találkoztam ilyennel nyíltan, de persze hétpecsétes titok, hogy a fáraó unokatestvére szintén a férfi nemet részesíti előnyben. És inkább ez legyen a nők iránti érdeklődésének hiányában, mint az, hogy neki Aton egy szűzi papjának kelljen lennie, mert akkor egy jó szolgát, remek tanoncot, és egy utánozhatatlan jó barátot veszítenék el.
- Értem, akkor nem hozom fel többet a témát – mondom teljes tanácstalanságát látva. Majd egyszer talán, hamarosan fölvilágosítom, miért is nem érdeklődik a női nem iránt. Persze, ennek eredetét én sem tudom, de biztos vagyok benne, hogy valamelyik istenre visszavezethető dolog ez, aki nem akarta, hogy minden ember csak a többiekre hasonlítsanak, akart olyan férfiakat, illetve nőket is, akik olyanok, mint ő, azaz a saját nemüket szeretik. - Az viszont továbbra is kérdés marad, hogy akkor mit szeretnél – figyelmeztetem ágyba kapott reggelim okára, mire egyből észbe is kap, és tekintete a zavartból fokozatosan elszánttá válik.
- Szeretném tudni, miért ölték meg a nevelőapámat, és kíváncsi vagyok, hogy vajon te tudsz-e az okáról! – hadarja kérdését határozottan. Keserű sóhajjal teszem félre tálcámat, és kicsit csalódottan ránézek. Nem erre a témára számítottam, bár gondolhattam volna, hisz már öt éve itt van, és engem még nem kérdezett meg. Bár nem tudom az okot, az biztos, hogy az előző fáraó ellen követett el valamit, de ezt gondolom, ő is tudja.
- Ha jól értesültem, már részesültél párszor büntetésben, mert efféle témáról faggatóztál – mondom kicsit figyelmeztetés értékűen, de úgysem tudnám őt bántani. Inkább csak attól féltem, nehogy valaki meghallja, és megbüntesse őt szemtelenségéért.
- Miért nem árulja el senki, mi volt a bűne? – fakad ki bosszankodva, de azonnal el is szégyelli magát. – Sajnálom… Csak nem értem! Boldog voltam egész gyerekkoromban, és szabad. Aztán az egésznek vége szakadt egy pillanat alatt, és még csak azt se tudhatom, miért.
- Ennyire rosszul érzed most magad? – kérdem kicsit csalódottan kifakadása után. Persze, megértem, de sajnálom, hogy így érzi, hogy nem tettem eleget azért, hogy boldog lehessen, még így is, hogy tudom, nem tudom pótolni nevelőjét, de úgy látszik, nem is próbálkoztam eléggé. Nem akarom, hogy ezt számonkérésnek vegye, így csak kíváncsian figyelem reakcióit.
- Nem – motyogja őszintén a szemeimbe nézve. Ennek örülök, kis megkönnyebbülés el is önti szívemet. Féltem, hogy tényleg ilyen rosszul érzi itt magát nálam, annak ellenére, hogy próbálom jobbá tenni életét. – Amióta melletted vagyok, nem! Előtte rossz volt, de tudom, hogy a mostaninál jobb helyzetben nem lehetnék rabszolgaként, és ezért hálás vagyok – magyarázza kicsit zavartan, de látom rajta, hogy teljesen őszintén. Áh, értem, mi a baj…
- A rabszolgaság zavar? – mosolyodok el, és hogy lelket öntsek belé, kicsit megsimogatom arcát, amit nem fogad túl jól, mert egy picit el is lép tőlem. Ohh, sajnálom, nem akartam, hogy rosszul érezze magát érintésem miatt. Erre legközelebb jobban kell vigyáznom.
- Nem… vagyis igen… akarom mondani talán… de na, érted… hagyjuk! – Zavaros dadogását eléggé meglepődve fogadom, hisz ő egyáltalán nem ilyen, aki ily könnyen zavarba jönne, és értelmetlenül fecsegne. Próbálok rákérdezni, hogy akkor mi is zavarja őt pontosan, de ellép tőlem, és nem enged megszólalni sem. - Elmegyek a piacra a dolgokért, amiket tegnap nem sikerült beszerezni! – jelenti ki, és már itt sincs.
Döbbenten pislogok utána, próbálva rájönni, hogy mi történhetett vele, de azon kívül, hogy esetleg egy bolond szelleme csípte meg, és fertőzet meg kicsit elméjét, nem sokra jutok, viszont az biztos nem lehet, hiszen annak mások a tünetei, így inkább nem is gondolkozom rajta tovább.
Reggelimet nem bírnám már megenni, így ahelyett, hogy ott hagynám, ahol volt, hogy Chuma elpakolja, mikor hazajön, én magam viszem a főző részlegbe. Ennyit bárki könnyen megtehet, de nem az én dolgom ezt közölni a fenséges urakkal, akik a rabszolgájukat ugráltatják mindenért.
A rabszolgáról jut eszembe… szeretnék valamivel a sajátom kedvében járni, és tudom, mit szeretne a világon mindennél jobban, és azt is tudom, hogy hol, és kitől szerezhetnék információkat, de ahhoz be kellene merészkednem a Holtak Házába, ahol már régen nem jártam. Phatramon biztosan nehezményezni fogja kérdezősködéseimet, és nem is biztos, hogy válaszolna nekem, csak azért, mert egy időben, még régen, jó barátok voltunk, de szerencsére éppen ezen barátság emlékei miatt tudom, mi az, amivel le lehet kenyerezni: egy jó kis Nílus menti herbateával, melynek neve: ser. Mégpedig a legjobb serrel, így a gazdagoknak fenntartott, ser mérőhöz megyek, és veszek két ardebnyi sert, azzal indulok útnak régi, öreg cimborámhoz.
---*---*---*---
Érdekes dolgokat tudtam meg nála, olyanokat, melyek igen csak rendkívüliek. Persze, kellett kis rábeszélés, de mire a második körét itta, nyelve megeredt, és úgy beszélt a múltról, akár a vízfolyás. Nem gondoltam volna, hogy ilyeneket tud, de nem véletlenül hívják a háta mögött Patkánynak: olyan észrevétlen, és szemfüles, akár az állat, melyről nevét kapta, és mindent feltűnés nélkül kihallgat. Szerencsére ezt kevesen tudják, hisz nagy bajban volna az egész birodalom, ha pár embernél többen tudnának arról, mennyi mindent tud ez a részeges kis gazfickó.
Mire hazaérek, hallom, hogy Chuma is megérkezett már, mert pont, mikor belépek házam ajtaján, egy éles csörömpölést hallok meg, de nem törést. Ez akkor valószínűleg, a réz mérlegedényem volt, melyben a mértékegységeket szoktam méregetni, akár Anubisz Maat tollát és az emberek szívét.
- Hallom, megérkeztél – sóhajtom, talán nem is neki, inkább csak magamnak, de morgolódásából értem, hogy igenis hallotta mondatom. – Tudtál mindent venni? – kérdezem ezúttal tőle, és a hangokat követve, eljutok a gyógyászati kis szobámig, melyben a polcok a plafonig érnek, és tele vannak mindenféle műszerekkel, edényekkel, és csodaszerekkel.
- Igen, most minden volt – feleli, de nem fordul felém, mintha zavarban volna. Hát még mindig zavarban van a reggeli miatt? Ugyan, igazán nem kellene, megértem gondjait. Én el sem tudom képzelni, milyen lehet rabszolgának lenni, tudni, hogy ki van szolgáltatva az ember az adott gazdája minden kényének-kedvének, és nem lehet tudni, mi lesz a gazda következő lépése. Igaz, valamilyen szinten ez ugyanígy áll minden egyiptomi polgár, és a fáraónk viszonyára is, de az természetesen más, nem ennyire közvetlen.
- Köszönöm, hogy segítesz – köszönöm meg, ahogy mindig szoktam. Igen, egy újabb furcsaság, de ha tényleg néha inkább érzem barátomnak, mint szolgámnak, hát hogy máshogy viselkedjek vele? Köszönetképpen meg is simogatom vállát, ám ugyanúgy, ahogy ma reggel is, zavartan félrehúzódik, és vörös orcáját elfordítja. Mi történt vele? Aggódom érte, lehetséges, hogy mégsem volt elég a tegnapi forró fürdő, és fölszökött volna a láza? Nem merem megnézni homlokának hőjét, de vörös arcán kívül nem látok más, lázra utaló jelet, úgy mint, a száraz bőr, vagy a természetellenes izzadás. – Egy régi barátomnál voltam – kezdek bele, hogy hol voltam, mert bár nem kérdezi, furcsa zavara mellett látom kíváncsiságát is, hogy merre jártam, de nem meri megkérdezni. Vagy csak nem akarja, mindegy. Azért válaszolok, hisz miatta mentem el.
- A barátom eléggé jártas a fáraó személyes termeiben, bár nem teljesen szabályos eljárás miatt – mondom kissé szépítve azt, hogy igazából a barátom egy surranó kis gazember, aki szereti kifürkészni mások titkait a saját szórakozására. Na, igen, egészen addig szórakoztató is lehet, amíg nem próbálják meg levágni a fejét, vagy más módon nem tervezik halálát. – Az előző fáraó udvarának történeteiben is igazán jártas, és egy érdekes történetet mesélt el nekem egy bizonyos férfiról, aki az ifjú trónörökös, Thotmesz személyes orvosa volt. Az a bizonyos orvos egy szíriai ember volt, aki rejtélyes körülmények közt eltűnt, a kis, leendő fáraó halála előtt.
- A nevelőapám?! – kiált föl megdöbbenten Chuma, és félelemmel vegyes kíváncsisággal néz szemeimbe, némán könyörögve a történet folytatásáért, és érthetőbb magyarázatáért.
- Igen, a nevelőapád. Ő egy szíriai származású, tehetséges orvos volt, ráadásul a kis trónörökös orvosa volt, viszont valószínűleg, nem akarta több társával együtt, hogy azé a fáraó gyereké legyen a trón, hanem jelenlegi fáraónké, és ha nem is meggyilkolta, de segédkezett a meggyilkolásában. Aton fáraó ezt valószínűleg nem tudja, mivel az egész udvarban az terjedt el, hogy a nevelőapád a fáraót akarta meggyilkolni, és csak véletlenül keveredett a méreg a testvére poharába, ezért ölettette meg az apád – mondom szomorúan. A történet kissé sántít, de nem tudok neki mást mondani, én is csak ezeket tudtam meg, további magyarázat elől Phatramon teljességgel elzárkózott, de szó szerint, bezárta előttem szobájának ajtaját. Sajnálom, hogy nem tudok neki többet mondani, de még mielőtt bocsánatot kérnék, reakcióját várom. Őt ismerve, teljesen ki fog kelni önmagából, szóval minden eshetőségre föl kell készülni. Nem akarom, hogy valami esztelenséget műveljen, túlságosan megkedveltem, talán meg is szerettem ahhoz.
Chuma

Szerencsére most mindent sikerül beszereznem a piacon, viszont nem tudok maradéktalanul megnyugodni, mert ahogy hazaérek, ismét felidéződnek bennem a történtek. Bár… nem is történt igazából semmi, ha jobban belegondolok… Akkor mégis mitől jöttem úgy zavarba, és bizsereg még most is, ahol megérintett?

Óvatosan slisszolok be a gyógyászati szobájába, de úgy tűnik, gazdám nincs itthon. Nem tudom merre mehetett, általában mindig szól, sőt, magával is visz. Mindenesetre elkezdem kipakolni a kevésbé kényes dolgokat, de kapásból sikerül levernem a rézedényt.

 - Hallom, megérkeztél – hallom meg kissé tompán a bejárat felől a hangját, mire morgok valami igen és sajnálom félét, utóbbit az edény leverése miatt. – Tudtál mindent venni? – kérdezi, ezúttal már közelebbről, és a következő pillanatban meg is érzem a jelenlétét.
 - Igen, most minden volt – felelem, de még mindig ott munkálkodik bennem a zavar, így nem fordulok felé, úgy teszek, mint aki nagyon el van mélyülve a pakolászásban.

- Köszönöm, hogy segítesz – köszöni, én pedig tudom, hogy ezt nagyon meg kell becsülnöm, mert mástól nem is várhatok hálát semmiért. Rabszolgaként természetesnek kéne vennem, hogy minden parancsra rögtön ugrok, legyen az bármilyen goromba, és sose fogják megköszöni nekem.
Mikor számára teljesen természetes módon megsimogatja a hátam, ki híján ugrok egyet, és zavartan félrehúzódok. Megint végigbizsereg a testem miatta, és nem értem az okát. Csak azóta van ez, hogy felhozta a pár témát…. – Egy régi barátomnál voltam – szólal meg hirtelen, válaszolva egy még ki nem mondott kérdésemre.

- A barátom eléggé jártas a fáraó személyes termeiben, bár nem teljesen szabályos eljárás miatt. Az előző fáraó udvarának történeteiben is igazán jártas, és egy érdekes történetet mesélt el nekem egy bizonyos férfiról, aki az ifjú trónörökös, Thotmesz személyes orvosa volt. Az a bizonyos orvos egy szíriai ember volt, aki rejtélyes körülmények közt eltűnt, a kis, leendő fáraó halála előtt – meséli, mire érdeklődve kapom fel a fejem.

- A nevelőapám?! – kiáltok fel kissé döbbenten, és próbálom beilleszteni a hallottakat hézagos információim köz, de úgy tűnik még nem fejezte be.
- Igen, a nevelőapád. Ő egy szíriai származású, tehetséges orvos volt, ráadásul a kis trónörökös orvosa volt, viszont valószínűleg, nem akarta több társával együtt, hogy azé a fáraó gyereké legyen a trón, hanem jelenlegi fáraónké, és ha nem is meggyilkolta, de segédkezett a meggyilkolásában. Aton fáraó ezt valószínűleg nem tudja, mivel az egész udvarban az terjedt el, hogy a nevelőapád a fáraót akarta meggyilkolni, és csak véletlenül keveredett a méreg a testvére poharába, ezért ölettette meg az apád – mondja szomorúan.

Először fel se fogom, majd döbbenten meredek magam elé, és próbálom feldolgozni a hallottakat. Régóta szeretném már tudni az igazságot, de sose voltam még képes megfogalmazni magamnak se, hogy mit várok tőle. Valószínűleg nem ezt akartam hallani, sokkal inkább arra vágytam, hogy nevelőm halálát igazságtalanná tévő titkokra bukkanjak. Szerettem volna, ha jogom van háborogni, számon kérni valakin, és igazságtételt követelhetek.

Gazdám szavai viszont azt bizonyítják, hogy nevelőapám tényleg komoly árulás követett el. Nem tudom… Nem akarom elhinni!
- Nem… az nem lehet! Ő sose ártott volna senkinek! – préselem ki magamból, kissé akadozva. – Orvos volt, arra nevelt, hogy mindig segítsek az embereknek. Erre most… erre most azt mondod, hogy megölt egy gyereket? – Érzem, hogy a hangomba egyre több kétségbeesés vegyül, az ő tekintete pedig ezzel párhuzamosan szomorúbbá válik.

- Csak azt adtam tudtodra, amit hallottam. Sajnálom, ha fájdalmat okoztam! – szólal meg lágyan, vigasztalónak szánt hangon, de most ezzel se megy sokra. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy egy világ dőlt össze bennem. Nevelőm volt a példaképem, és tőle tanultam mindent, aminek segítségével megmenekültem attól, hogy az építkezésen haljak meg. Az viszont, hogy orvos létére ölt, ellentmond mindennek, amiben hiszek, és amiben elvileg ő is hitt…

- Nem lehet… nem lehet… - ismételgetem a fejemet rázva, és közben majdnem nekitántorodok az egyik gyógyfüves polcnak. Elkapja a karomat, és kissé magához húzva egyenesben tart, én pedig egy pillanatra mindenről megfeledkezek, ahogy mellkasom az övéhez ér. Elkerekedett szemekkel pillantok fel rá, és máris szaporábban kapkodom a levegőt. Mih… miért? Ha nem szereztem be így hirtelen valamiféle rontást, akkor ez csak egy valamit jelenthet, de azt még kevésbé értem… Nem lehet, hogy így reagálok a közelségére!

Ő is meglepettnek tűnik reakciómat látva, és ezzel csak mélyíti zavarom, vöröslő arccal, teljesen káoszba fulladó gondolatokkal lépek hátrébb tőle, de mivel egy hangot se tudok kinyögni, csak sarkon fordulva rohanok ki a szobából, a házból, és meg se állok, míg biztos távolságra nem érek. Ha bárki mással csinálnám meg ezt, nem úsznám meg egy könnyed veréssel, de Meritamontól talán nem kell félnem.
A gondolataimmal viszont nem igazán tudok mit kezdeni. Teljesen kizökkentem a nevelőm titka által okozott sokkból, hogy most azzal együtt a gazdámra való reagálásom oka is összekuszálódjon bennem.

 

Régen éreztem magam ennyire zaklatottnak, és csak egy hely van, ahol rendezni tudom magamban a dolgokat. Szinte ösztönösen veszem utamat a Nílus felé, kislisszolva a kapukat őrző őrök mellett. A hömpölygő folyamnál aztán lecsúszom egy szikla tövébe, és a vizet kezdem bámulni.
Majdnem elveszek megint a gondolataim közt, mikor gyerekkiabálásra, és sírásra leszek figyelmes. Felpattanva rohanok a hang irányába, és felszisszenve állapítom meg, hogy a szegény negyed gyerekei küzdenek három katonával. Gondolkodás nélkül sietek hozzájuk, és rúgom félre az Abasit tartó katonát.

Felkészületlenül éri a dolog, és arrébb tántorodva engedi el a fiút, aki felém kapja könnyes tekintetét.
- Chuma! – kiáltja, de én csak intek nekik, hogy futás, és szembefordulok a feltápászkodó harcossal, és két társával.
- Ostoba rabszolga! – morran fel dühösen támadásom áldozata. – Azok a gyerekek tiltott isteneknek mutattak be áldozatot! – mutat a fűben heverő szobrocskák felé. Eszem megáll… ezért támadnak rá gyerekekre?
- És? – horkanok fel. – Nem teljesen mindegy, hogy milyen szobrokkal játszanak?
- Gyalázod Aton istenünket? – szisszen fel az egyik másik, nekem szegezve a fegyverét. Nem vagyok ellenfél számukra, ráadásul engedély nélkül kóválygok erre, szóval azt hiszem sikerült megint bajba sodornom magam. A feszültség viszont túl nagy most bennem ahhoz, hogy csendben eloldalogjak. Nem mintha máskor megtenném mondjuk…

Meritamon


- Nem… az nem lehet! Ő sose ártott volna senkinek! – mondja zaklatottsággal vegyes döbbenettel, bizonygatva nevelőapja ártatlanságát. Sajnálom szegényt, ha igaz, amit hallottam. – Orvos volt, arra nevelt, hogy mindig segítsek az embereknek. Erre most… erre most azt mondod, hogy megölt egy gyereket? – kérdezi teljes kétségbeeséssel. Rettenetesen sajnálom, de nem tudok mit mondani, nem tudom, mivel enyhíthetném fájdalmát, hiszen nem tudhatom, hogy mi hogyan volt. Nem voltam ott, csak azt mondtam el, amit hallottam. Most már kicsit sajnálom, hogy elmondtam…

- Csak azt adtam tudtodra, amit hallottam. Sajnálom, ha fájdalmat okoztam! – mondom sajnálkozón, de tudom, hogy bármennyire is szeretnék, ezzel nem segítek.
- Nem lehet… nem lehet… - ismételgeti zaklatottan a fejét rázva. Aggódok érte, főleg, mikor zavarodottságában majdnem nekitántorodik az egyik polcnak, amit ha megtett volna, mindent levert volna. De nem is azokat féltem, sokkal inkább őt, így elkapva karját, magamhoz rántom őt, és óvón átkarolom. Elkerekedett szemekkel pillant föl rám, és szívverése többszörösére növekszik, de látom, hogy nem az ijedtségtől. Már megint ilyen furcsán reagál a közelségemre, de miért? Nem hinném, hogy félelem volna, de akkor mi?
Vörös arca, hirtelen elhúzódása csak még jobban összezavar, hát még, mikor kirohan a szobából, itt hagyva engem teljes értetlenségben. Ez mégis mi volt? Miért ilyen mostanában a közelemben? Ennyire zavarban volna a pár-téma miatt?
Nem… ez nem azért van. Érzem, hogy mitől, de nem merek neki gondolati formát ölteni, hiszen attól oly valóságossá válik, és nem vagyok benne biztos, hogy az jó dolog volna. Vajon mit tennék, mit éreznék, ha tényleg az volna, amit én felfedezni vélek viselkedésében? Örülnék neki? Megundorodnék tőle? Nem, az utóbbi semmiképpen sem. Viszont… Talán örülnék neki… Igen. Ha tényleg ez a helyzet áll fönt, lehetséges, hogy örülnék neki, hiszen ő egy olyan fiú, akit nagyon kedvelek, és talán… talán… talán.
Vajon hol lehet?
---*---*---*---
- Udvari doktor, udvari doktor! Meritamon! – hallok egy rémült kis gyermekhang kiáltozását. Rémülten rohanok ki a házból, ahol ide-oda téblábolással próbáltam elütni az időt, amíg Chuma hazaér, de most, hogy egy kisgyerek így kiabál utánam, rossz érzés telepszik rám, akár egy gonosz szellem megszállása.
- Itt vagyok – mondom, mire egy ötéves forma kisgyerek áll meg előttem, bár a lendülettől neki szalad lábamnak.
- Chuma bajban van! – lihegi levegőt sem véve, és meg sem várva reagálásomat, megfogja kezem, és maga után ráncigál. Nem kérdezek semmit, nem jó rohanás közben beszélni, és inkább vezessen arra a helyre, ahol Chuma van, mint hogy elmondja a dolgokat. Útközben egy kislány is csatlakozik hozzánk, de nem rohan velünk együtt, csak elmondja, hogy siessünk, mert meg fogják ölni.
Rettegés önt el, és még gyorsabban kezdenék el futni, ha tudnám, hová kell mennem. A városon kívülre sietünk, ahol a messzeségben látunk egy csapat katonát, ahogy egy, a földön fetrengő alakot vernek.
- Maradj itt, elintézem – mondom a kisgyereknek, és teljes erőmből futni kezdek. Csak ne érjek oda túl későn! – Elég! – kiáltom közelebbről, mire a katonák megállnak, és fenyegetően felém fordulnak. – Elég, ne merészeljétek bántani! – érek eléjük.
- Mit akarsz? – mordul rám az egyik, és mind fenyegetően merednek rám. Nem érdekel, engem úgysem bánthatnak, főleg nem ok nélkül, ráadásul meg kell mentenem Chumát.
- Meritamon vagyok, a fáraó személyes orvosa – jelentem ki határozottan, mire kicsit visszább vesznek magukból, de még mindig nem mennek el, nem tűnnek úgy, mint akik be akarnák fejezni segítőm kínzását. Csak egy pillanatra tudok ránézni, de látom, hogy még nem veszítette el eszméletét, amit jó jelnek veszek. Fontos szervet tehát nem ért a katonák ütései. – Ő pedig az én rabszolgám, így nem érhettek hozzá – mondom, és nem törődve a jelenlétükkel, Chumához sétálok, és segítek neki fölállni.
Amon, Aton, bármely isten! Kérlek titeket, ússzuk meg szárazon ezt az esetet, és bármi is az érzése Chumának irántam, és szívesen fogadom, csak maradjon életben! Nem akarom, hogy valami baja legyen, túlságosan megkedveltem ahhoz.
- Jól vagy? – kérdezem, és jelezve, hogy mennyire nem érhetnek föl hozzám a katonák, nem is veszek róluk tudomást. Általában senkit sem nézek le, mindenkivel egyenrangúnak tartom magam, ám ezekhez a katonákhoz az kell, hogy lássák, tudom, hogy ki vagyok, és tudom, mit csinálok.
Chuma

Párszor már elgondolkodtam rajta, hogy ha csak magamtól is, de meg kéne tanulnom bánni a közelharcban használatos fegyverekkel, de legalábbis pusztakézzel harcolni. Ha egy kicsi tapasztalatom lenne, nem kötnék ki hamarosan a földön, mikor a katonák nekem esnek. Így pedig védekezni se igen tudok, úgy rúgnak és püfölnek, ahogy kedvük tartja. Csupán az érzékenyebb pontjaimat igyekszem védeni, bár ha nem állnak le lassan, akkor így is el fogom veszteni az eszméletem, utána pedig egy rossz helyre bevitt rúgás is megölhet.

– Elég! – csattan hirtelen egy ismerős hang a közelben, mire az ütések és rúgások zápora abbamarad. Zihálva, homályos tekintetemmel igyekszem a közeledőre fókuszálni, de minden összefolyik a szemem előtt. Bár már a hangjáról is megismertem, és a megkönnyebbülés hullámokban önt el, a folyton jelenlévő, kínzó fájdalom mellett. – Elég, ne merészeljétek bántani!
- Mit akarsz? – mordul rá gazdámra az egyik katona. Valószínűleg világéletében a palotától távol őrködött, ha nem tudja kivel áll szemben.

- Meritamon vagyok, a fáraó személyes orvosa – világosítja fel gazdám, és erre már megváltozik kissé a viselkedésük. – Ő pedig az én rabszolgám, így nem érhettek hozzá – mondja, és nem törődve velük tovább, mellém lép. A segítségével sikerül felállnom, bár elég nagy a fájdalom bennem, azt se tudom honnan fakadnak főleg. - Jól vagy? – kérdezi aggódva, tudomást se véve a tanácstalanná váló katonákról.

Mivel nem tudom perpillanat mennyire vagyok ura a hangomnak, csak biccentek egy aprót. Nem csillapodik az aggodalma, és lassan elindul velem a város felé. Egy darabig még nem csillapodik a feszültségem, várom, hogy mikor esnek nekünk a katonák újra, de ez szerencsére elmarad. Egyre kábábban hagyom, hogy gazdám visszatámogasson a falon belülre, ahol Abasi és a többiek bukkannak elő, könnytől maszatos arcocskákkal.
- Chuma… - szipogja Eshe, az állapotomat látva. -
- Ne sírjatok… hamar… rendbe jövök – préselem ki magamból, hogy megnyugtassam kissé őket, és ne érezzék felelősnek magukat a történtek miatt. Meritamon nem mond semmit, csak amennyire én is képes vagyok, gyorsít a tempón, míg el nem érjük a házat. Addigra már kezdem elveszteni az eszméletem, és amint vízszintesbe kerülök, el is nyel a sötétség.

Mikor magamhoz térek, annyi helyen nyilall belém a fájdalom, hogy azt e tudom hirtelen, mihez kapjak, csak felnyüsszenek a mocorgás közben.
- Ne mocorogj Chuma, mert felnyílnak a sebeid – szólal meg mellettem gazdám, és mikor oda kapom a pillantásom, megkönnyebbült tekintetével találom szembe magam. Ahogy végigmustrálom lassan a testem, látom, hogy valóban kötés és borogatás borít jó pár helyen, mutatva, hogy tüzetesen átvizsgált és kezelt, időt és fáradtságot nem kímélve.

- Sajnálom – suttogom halkan, mire kérdőn pillant rám. Nem nézek a szemébe, inkább a plafon felé fordulok. – Azt, hogy elfutottam, és hogy ilyen helyzetbe kevertelek. Nem akartam… - a hangom nem csak elhalkul, de meg is bicsaklik a végére.
Tudom, hogy határtalan türelemmel van megáldva, de mi van, ha most mégis a végére ért? Mi lesz velem, ha visszaad a fáraónak, és ismét az építkezésekre kerülök?
Az ilyen gondolatok, és a nem rég átéltek feszültsége megint kezd eluralkodni rajtam, és kétségbeesetten pillantok végül is felé.
- Ne küldj el, kérlek! – bukik ki belőlem. – Nem akarok más rabszolgája lenni, vagy visszamenni az építkezésekre! Kérlek… sajnálom!

- Chuma! Nyugodj meg, ne mozogj annyit! – csillapít meglepetten, és mellém ülve nyom vissza fekvő helyzetbe, mivel igyekszem felülni. Az érintésétől megint bizseregni kezdek, de most nem menekülök el az érzés elől, hanem csak azért is feljebb nyomom magam, hogy hirtelen átölelhessem. Sajog mindenem, de nem érdekel a fájdalom.
- Ne küldj el… ne küldj el, kérlek! – ismételgetem, könnyes szemekkel, és érzem, hogy egy pillanatra döbbenten megdermed, majd az én meglepetésemre, viszonozza az ölelésem, óvón fonva körém a karjait.

Meritamon

Kérdésemre csak apró biccentést kapok válaszul, de nem is baj, most inkább ne beszéljen, túlságosan sok a sérülése. Rosszul néz ki szegény gyermek… Miért csak most értem ide?! Gyorsabbnak kellett volna lennem, sokkal gyorsabbnak… Egész úton ezen tépelődök, hisz bármikor oldalra nézek, fájdalmas arcával találom szembe magam. Sosem akartam így látni őt, muszáj megóvnom őt! Nem történhet vele semmi ilyen többet!
Mire haza érünk, érzem, hogy alig bírja tartani magát, így minél előbb besegítem ágyába, ahol egyből el is veszti eszméletét. Ha nem volnék orvos, pánikba esnék, így viszont cselekedeteim felett átveszi a helyét a szenvtelen gyógyító, és amíg ő gyógyító álmát alussza, betekergetem sebeit gyolcskötésekkel, bár előtte bekenem sebeit a körömvirág krémjével.
Egy idő után végül felébred, de olyan hirtelen akar mozdulni, hogy fölnyög a fájdalomtól. Ejnye, vigyázzál, Chuma! - Ne mocorogj Chuma, mert felnyílnak a sebeid – figyelmeztetem megkönnyebbülten, hogy azért nem volt alélt állapotban olyan sokáig, így nem lehet olyan nagy a gond. Hála Atonnak, hogy „csak” ennyivel megúszta a katonák verését! Nem tudom, mit tettem volna, ha rosszabbul végződött volna, vagy ha csak egy kicsivel is később érkeztem volna. Nem, ebbe bele se gondolok. Ami megtörtént, úgy történt meg, ahogy, nem pedig máshogy.
- Sajnálom – suttogja a falnak, de tudom, hogy nekem címezi mondanivalóját. Mégis mit sajnál? – Azt, hogy elfutottam, és hogy ilyen helyzetbe kevertelek. Nem akartam… - kezd bele valamibe, de aztán nem folytatja, elhallgat. Perceken keresztül csak hallgat, de mellkasának heves emelkedése, és süllyedése aggodalommal tölt el. Ugye nincsen rosszul? - Ne küldj el, kérlek! – bukik ki végül belőle egy, számomra teljesen érthetetlen mondat. Vagyis, azt értem, mit mond, csak azt nem, hogy mégis miért. Miért küldeném el?! – Nem akarok más rabszolgája lenni, vagy visszamenni az építkezésekre! Kérlek… sajnálom!
- Chuma! Nyugodj meg, ne mozogj annyit! – próbálom nyugtatgatni heves fészkelődési vágyát, és mellkasára teszem kezemet, hogy visszanyomjam fekvő helyzetbe, ami nem sikerül túlzottan, mivel egyszer csak azt veszem észre, hogy heves ölelésében találom magam.
- Ne küldj el… ne küldj el, kérlek! – ismételgeti, akár egy mantrát, és szemeiből könny csorog le gyermekien szép arcán. Mi történt vele, hogy ennyire fél?
Óvón átölelem, mintha ezzel megvédhetném attól, hogy bármi rossz történjen vele. Azt kívánom, bárcsak tényleg így lehetne, és megóvhatnám őt mindentől, még a saját forrófejűségétől is, mely folyton bajba sodorja, de ez nem így van. Sajnálatos módon, egyetlen ölelés, legyen az bármilyen szívből jövő, nem védhet meg úgy a dolgoktól, akár egy amulett, és még azok közül sem mind tud mindentől megvédeni. Viszont… viszont ha nem is ölelésemmel, de valamivel talán megvédhetem, vagy legalábbis gondolkodásra, tanulásra biztathatom, ahelyett, hogy a múltjával foglalkozna, és utálna mindenkit, aki nem gyerek, sérült, vagy én vagyok. Csak a fáraótól kell majd ehhez engedélyt kérném. Adja Aton, hogy megkapjam!
- Dehogy eresztelek el! Soha nem üldöznélek el téged, túlságosan… túlságosan is megkedveltelek – mondom halkan, megnyugtató hangon a fülébe suttogva, és még szorosabbra veszem ölelésemet meleg, puha teste körül. Jó érezni a karjaim között. Olyan… megnyugtató, és meglepően otthonos. Ilyet rég éreztem már, vagy talán sohasem, nem is emlékszem már.
- Tényleg? - kérdi gyermeki félelemmel hangjában, mint aki elcsodálkozik azon, hogy az apja nem fogja megverni. Hát ennyire nem bízik bennem? Sajnálom, bár nem haragszom, egyszerűen csak… sosem hazudtam neki, nem is most fogom elkezdeni, ráadásul soha nem is hazudnék ilyennel. Chuma hozzám tartozik, és nem engedem, hogy bármi rossz történjék vele. Épp elég történt már vele eddigi rövid élete során, igazán kijárna már neki a boldogság.
- Tényleg. – Hangom, bár halk, mégis, határozott, hogy elhiggye, igazat mondok. Nem fogom elküldeni őt, csak akkor fogom elengedni, ha azt mondja, hogy elege van belőlem, vagy pedig a fáraóval együtt meghalok, azelőtt, hogy szabad ember lehessen. – Nem engedlek el, csak ha te kérsz meg rá – mondom ki hangosan is gondolataim egy részét. Reményekkel teli szemekkel néz föl rám, mire elfog valami megmagyarázhatatlan bűvölet, és ajkaira hajolok. Finoman összeérintem ajkainkat, de mikor rájövök, hogy mit teszek, ijedten engedem el. Nem szabad ilyet tennem! Ő még csak egy gyerek, egy fiatal, befolyásolható fiú, aki rám van utalva a rabszolgaságának ténye miatt. Nem használhatom ki! - Bocsáss meg! - kérem azonnal elengedve őt, de nem várom meg, hogy megbocsásson, gyáván megfutamodva, kisietek a szobába. Atonra, mit tettem?!
---*---*---*---
- Kegyelmes Ehnaton fáraó! Egy kéréssel fordulok fáraómhoz: szükségem volna egy kis időre, hogy tanulhassak, és taníthassam tanoncomat. Kegyelmes fáraóm tudom, hogy nem vagyok senki sem színed előtt, de reménykedek, hogy letekintesz rám, és kérésem meghallgattatásra talál, és talán meg is fontolod azt. Szeretnék elutazni Alexandriába - mondom tőlem szokatlanul nyájas hangon, hogy nagyobb esélye legyen kérésemnek. Chumának jót tenne egy kis kimozdulás, nem magam miatt teszem.
- Meritamon, te, aki a magányos nevet kaptad tőlem, engedélyezve van kérésed. Mától számítva, amíg a harmadik Hold el nem múlik, engedem, hogy távol töltsd tőlem idődet, és fejleszthesd tudományaidat - szólal meg hosszabb gondolkodási idő után, melynek néma csendje szerfelett idegesítően hatott rám, bár nem mutatom. Hála Atonnak az engedélyért!
- Köszönöm, kegyelmes fáraóm! - hajolok meg tisztelettel, és kihátrálok a teremből. Alexandria… de rég is voltam én ott… kíváncsi vagyok, mennyi minden változott ott, mégis, ami leginkább érdekel ezzel kapcsolatban, az Chuma reagálása az utazásra, és magára a városra. Emlékeimben az a város maga a tudomány, és Egyiptom legmodernebb és legfejlettebb városa, ahol mindenféle nép, mindenféle gondolat megtalálható és meg is tanulható. Chumának tetszeni fog - legalábbis remélem…
A palotából egyből a házamhoz sietek, hogy minél hamarabb indulhassunk. Pakolni úgysem kell sokat, hiszen Alexandriában minden, sőt, még annál is több minden megtalálható, hajók pedig minden nap naplementéjekor indulnak oda, így nincs sok időnk, mivel lassan alkonyodik. Csak azt remélem, hogy Chuma olyan állapotban van, hogy kibírja a hajó utat, különben el kell halasztani pár nappal. Nem szeretném sebeit még rosszabb állapotban látni, mint amilyenek voltak. Azt szeretném, ha jól lenne, és… ha boldog volna.
Mik ezek az új érzések?! Vajon ezek eddig is itt voltak, csak nem vettem észre őket, vagy mostanában, észrevétlenül alakultak ki, olyankor, mikor nem figyeltem? Nem tudom, de az biztos, hogy vannak, és kezdeni kell velük valamit. De mit?!
Otthon, a kis sebesült nem igazán úgy viselkedik, mint aki oly annyira sebesült volna, mivel amint a házam elé érek, azt látom, hogy szokásos helyén, a tetőn pihen. Igazából már el sem csodálkozom ezen, mert ismerhetném már annyira, hogy tudjam, az a kedvenc helye, de akkor is! Hát ezt tanítottam én neki?!
- Chuma, azonnal gyere le onnan! A sebeiddel nem szabad így megerőltetned magad! - feddem meg kicsit, vagy inkább nagyon aggódóan. Mit csinál ez a buta gyermek? Hát nem tanult semmit tőlem, ezalatt az öt év alatt a sebekről, és azok megfelelő ápolásáról?!
- Megyek már, megyek… - sóhajtja legyőzötten, és egy nyaktörő mutatvánnyal lejön a tetőről. Nézni sem bírom, csak tudnám, miért… Eddig bármikor jött le, sosem féltettem még ennyire, bár lehet, most a sebei miatt érzem azt, hogy át akarom ölelni, és soha többet el nem engedni, hogy semmi rossz ne történhessen vele. Kár, hogy tudom, nem csak a sebek miatt van ez az érzés… Olyan furcsa, de mégsem rossz, bár még szoknom kell.
- Van egy jó hírem számodra: - Tartok kis hatásszünetet, amit türelmetlen pillantással fogad, amin elmosolyodok, de meglepően izgatottan folytatom. - utazunk! Mégpedig Alexandriába, az egyiptomi tudományok központjába - jelentem ki, és várom a reakcióját. Ugye örülni fog neki?!
Chuma

- Dehogy eresztelek el! Soha nem üldöznélek el téged, túlságosan… túlságosan is megkedveltelek – mondja halkan, megnyugtató hangon súgva a fülembe, és még szorosabban ölel magához. Érzem, ahogy a kétségbeesés rohamtempóban csökken a lelkemben, de annak ellenére, hogy a szívverésem még nem csillapodik, egyelőre nem szentelek neki túl nagy figyelmet. Sokkal fontosabb ez a helyzet, biztosra kell mennem, hogy nem lök el magától.

- Tényleg? – kérdezek rá megerősítésként. Nem hiszem, hogy jó fogadnám, ha mégis visszaadna a fáraónak, és máshová kerülnék. Már nem… már egyáltalán nem akarok elszakadni tőle. Tudom is az okát, bár nehezemre esett beismernem magamnak, de vonzódom hozzá. Semmi kedvem elhúzódni az öleléséből, és a szívem se véletlenül kalapál ilyen veszettül. Már tudom, miért reagáltam furcsán az érintésére, és bizsergek még mindig keze nyomán.

 - Tényleg – feleli halk, de határozott hangon, én pedig megnyugodva engedek a feszültségemből. – Nem engedlek el, csak ha te kérsz meg rá – teszi hozzá, én pedig hálás, reményteli pillantást vetek rá. Perpillanat minden vágyam, hogy mellette maradjak, sőt… szeretnék még közelebb kerülni hozzá, a szívéhez is… Legnagyobb meglepetésemre, a következő pillanatban közelebb hajol hozzám, és még mielőtt megnyekkenhetnék, száját az enyémre tapasztja. Hirtelen és váratlanul ér a dolog, egészen leblokkolok, de időt se hagy, hogy magamhoz térjek, úgy húzódik el, mintha égetném.  - Bocsáss meg! – bukik ki belőle, és meg se várva a választ felpattan, és kisiet.

Egy macskanyávogásnyi időre teljes döbbenettel bámulok utána, közben ujjaim a számra siklanak. Ő most… ő most… Ugranék fel, hogy utána szaladva kérjek magyarázatot, kifogást… talán folytatást, de időközben teljesen megfeledkeztem a sebeimről, így most nyöszörögve terülök ki a fekhelyemen a hirtelenségem okozta nyilalló fájdalomtól. Csillagokat látok fényes nappal, ezt még orvosi szaktudás nélkül is elkönyvelhetem problémának…

Egy darabig még levegő után kapkodva fekszem, míg nem csillapodik a sebeim sajgása, aztán lassan ülő, majd álló helyzetbe tornázom magam, és kisétálok a ház elé. Fogalmam sincs hová ment, így nem tudom követni. Nem tehetek mást, minthogy megvárom, arra pedig szokott helyem a legmegfelelőbb. Nincs ugyan este még, de már délután felé jár az idő, a nap se éget annyira. Nem égek tehát le, ha elfekszem a tetőn.

- Chuma, azonnal gyere le onnan! A sebeiddel nem szabad így megerőltetned magad! – zavar fel már majdnem alvásba forduló szendergésemből gazdám hangja, magam se tudom mennyi idő múlva. Érzem, hogy aggódott, ugyanakkor fedés is vegyül a hangjába, hisz orvos tanoncként ez eléggé felelőtlen viselkedés. Tisztában vagyok vele, de szükségem volt erre.

 - Megyek már, megyek… - sóhajtom lemondóan, majd feszülő és sajgó sebeimmel nem sokat törődve, félig csúszva, félig ugorva lekerülök a tetőről. Nagyon jól emlékszem, hogy váltunk el, és kíváncsian fürkészem az arcát, hátha le tudok olvasni róla valamit, de némi izgatottságon kívül, nem látok semmit. Annak pedig nem úgy tűnik, mintha köze lenne a csókszerűségünkhöz.

- Van egy jó hírem számodra: - A hatásszünet elég ahhoz, hogy most már ne a vonásai miatt fürkésszem, hanem még a mondandójára is kíváncsi legyek, ez pedig megmosolyogtatja. - utazunk! Mégpedig Alexandriába, az egyiptomi tudományok központjába.

- Alexandriába? – tátom el a számat, egy pillanatra megfeledkezve minden másról. Nagyon sokat hallottam már arról a helyről, de még sose jártam ott. Nem is hittem, hogy valaha eljuthatok, így nem kis meglepetésként ér a bejelentése. – Én is megyek Alexandriába… veled?
- Persze! – feleli meglepetten, mutatva ezzel, hogy ostobaságot kérdeztem. Megkönnyebbülten, és őszinte örömmel mosolyodom el, ha nem lennénk még mindig az utcán, és nem félnék attól, hogy ellök, most legszívesebben megint megölelném. – Örülsz? – kérdezi, mintha nem lenne elég egyértelmű széles vigyoromból.

- Sose jártam még ott, de nagyon sokat hallottam róla, természetesen örülök! – felelem lelkesen, miközben ő elégedett mosollyal lép be a házba, hogy elkezdhessen összepakolni.
Miután meggyőződött róla, hogy egyik sebem se szakadt fel, elkezdi a segítségemmel kiválogatni, hogy mit akar elvinni magával. Én szinte végig szótlanul motoszkálok mellette, és eléggé feltűnően bámulom az arcát. Tudom, hogy ez hamarosan fel is tűnik neki, de mintha tudná miért teszem, úgy csinál, mint aki nem veszi észre. Ezek szerint annyiban akarja hagyni a történteket?

Persze abban van realitás… Mégis mit akarna a fáraó személyes orvosa egy rabszolgától, aki ráadásul férfi, és tapasztalatlan. Mert hiába tudok elméletben sok mindent a testi együttlétekről, nem véletlen jöttem zavarba, mikor párt ajánlott nekem. Sose voltam még nővel, természetesen férfival se…  Nem is vágytam még senki közelségére, egészen eddig… Szomorkásan horgasztom le a fejem, mikor ismét csak elfordul intenzív bámulásomtól, de mintha ezt érezné, megáll a pakolásban. Hangosan sóhajt fel, majd felém pillant, és ezúttal a szemembe néz.

- Chuma… - kezdi halkan, nekem pedig ismét tele lesz a fejem a történtekkel. – Tudom, hogy a történtek körül forognak a gondolataid, és sajnálom! Nem kívántam kihasználni a helyzetet, a pillanat hevében cselekedtem.
- A pillanat hevében? – ismétlem meg fintorogva, és nem kicsit nekikeseredve. Tehát az egész „véletlen” volt? Nem jelentett neki semmit?
Valószínűleg feltűnik neki, hogy valami nem nyerte el a tetszésem, mert a gondolataiba merülve, gondterhelten figyeli az arcomat. Fújtatva fordítom el a fejem, nem kell, hogy lássa a csalódottságom.

- Ezek szerint véletlen volt? – bukik ki belőlem kissé hevesen, mire meglepetten húzza fel a szemöldökét. – Neked... neked nem jelentett semmit? Nem jelentek semmi többet, mint egy kedves szolga? – halkul el a hangom, és saját magam szidom az ostoba ábrándjaim miatt.
- Atonra Chuma… - suttogja, majd nem kis döbbenetemre közelebb lép hozzám. Kiveszi, majd leteszi a földre a kezemben szorongatott cuccokat, és utána magához vonva ölel át. Nekem se kell több, karjaimat köré fonva fúrom arcomat a vállához. – Nem így értettem – kezdi csendesen. – Én csupán nem szerettem volna, ha úgy érzed rabszolgaságod, és sérült állapotod miatt használlak ki. Nekem is újak az effajta érzések, de bizton állíthatom, hogy többet jelentesz nekem, mint bárki!

Elakad a lélegzetem, és egy egészen picit eltávolodok tőle, hogy felnézhessek az arcára. Komoly, lágy tekintettel viszonozza értetlen pillantásom, mire földöntúli boldogság önt el. Ezúttal én mozdulok, és számat az övére tapasztva, gyakorlatlanul megcsókolom. Pár pillanatig meglepetten, mozdulatlanul hagyja, majd átveszi a vezetést, és jóval ügyesebben mélyíti el.
Sose éreztem még ilyet, egész testem lángol az érintése és csókja nyomán, de ezúttal nem fogom menekülőre az újfajta élmény miatt, csupán elhajolok tőle, mert fogytán van a levegőm. Némán fürkészi kissé kába arcom, én pedig pihegve az övét.

- Csak egy szavadba kerül Chuma, és többé nem teszek ilyet. Nem szeretném, ha bármi miatt rosszul éreznéd magad! – szólal meg, mire mosolyogva ingatom meg a fejem.
- Sose éreztem még ilyet ezelőtt, de már hallottam róla, ráismerek a saját érzéseimre. Nem csak vonzódom hozzád, de… de szeretlek is! – motyogom olyan halkan, hogy csoda ha hallja. – Nem akarok gondot okozni én se, vagy a terhedre lenni, és tudom, hogy rabszolgaként nincs ehhez jogom, de ez van… Nem akarom, hogy elmúljon.

Meritamon

- Alexandriába? – tátja el száját, és még meglepődöttebben, megdöbbentően folytatja. – Én is megyek Alexandriába… veled? – Hát hogy a szkarabeuszba ne jönne velem?! Természetesen ő is jön, sőt, legfőképpen miatta megyek én is.
- Persze! – felelem meglepetten. Bár mosolyog, más reakciót nem ad, így kissé félek, hogy vajon örül-e neki, hiszen nem úgy tűnik, és kérdése sem épp azt a reakciót mutatta, melyet vártam volna tőle. – Örülsz? – kérdezem kicsit félősen, hiszen bár vigyorog, lehet, hogy azért teszi, mert kinevet engem. Atonra, lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet ez az utazás? Inkább Szíriába kellene vinnem? De oda direkt nem akarom, hisz azt akarom, hogy elfelejtse egy kis időre szörnyű múltját, ne pedig minden rá emlékeztesse.
- Sose jártam még ott, de nagyon sokat hallottam róla, természetesen örülök! – feleli végül nagy megkönnyebbülésemre, és a lelkesedése még láthatóbb formákat ölt, látom, alig bír már várni. Ennek örülök, akkor igyekezzünk, hisz hamarosan indulunk!
A házban, a segítségével összepakolok mindenfélét, ami kellhet, de persze csak az után, hogy leellenőriztem, mindegyik sebe ugyanolyan jól van, mint ahogy hagytam, és nem tett velük semmi rosszat az a felelőtlen tetőre mászkálás. Szerencsére jól van, sőt, olyan jól, hogy pakolás közben folyamatosan engem néz, próbálván felhívni figyelmem arra, hogy igazán jó lenne megbeszélni azt a csók-dolgot. Egészen addig, amíg néz, próbálom figyelmen kívül hagyni, és nem szóba hozni, viszont mikor a csalódottsága szinte kézzelfoghatóvá válik, és elfordulna tőlem, nagyot sóhajtok, és határozottan a szemeibe nézek.
- Chuma… - kezdem halkan, míg gondolataim visszakalandoznak ahhoz a csodálatos, mégis, kissé keserédes pillanathoz, mikor találkoztak ajkaink. Remélem, nem vet meg ezért, és nem fog félni tőlem, hogy ki akarom majd használni. Lehet, azért is nem örült Alexandriának, mert első pillanatban azt hitte, azért kell velem jönnie, mert szeretnék tovább is menni? – Tudom, hogy a történtek körül forognak a gondolataid, és sajnálom! Nem kívántam kihasználni a helyzetet, a pillanat hevében cselekedtem – jelentem ki, próbálva úgy fogalmazni mondanivalómat, hogy értse, nem akarok, és nem is akartam semmi olyasmit sem tenni, amivel megbánthatnám, vagy megsérthetném.
- A pillanat hevében? – kérdi, de hangjában nem a megkönnyebbülést, hanem a szomorúságot hallom ki. Mi lehet ez? Ő… élvezte volna, azért ilyen csalódott? Vagy miért? Nem tudom, de ezt már muszáj most tisztáznunk, különben kettőnk kapcsolatába igen nagy éket verhet ez az apró, talán véletlennek is mondható esemény. - Ezek szerint véletlen volt? – kérdezi kissé hevesen és csalódottan egyszerre. Ohh? – Neked… neked nem jelentett semmit? Nem jelentek semmi többet, mint egy kedves szolga? – kérdi csalódottan, és testtartása is pontosan azt sugallja, amit hangja, és arcán váltakozó érzelmei: most tényleg megbántottam, nem úgy, mint a csókkal. Jajj, Chuma…
- Atonra Chuma… - suttogom, és kicsit megcsóválom fejemet ártatlan butaságán. Épp ezért nem akarom, hogy azt higgye, ki akarom használni, hiszen olyan ártatlan még ezekben a dolgokban. Ő még szinte csak egy gyerek, aki, bár igaz, nagyra nőtt, az ilyen dolgokban még mindig olyan ártatlan, akár egy ma született csecsemő.
Közelebb lépek hozzá, és kiveszem kezeiből a dolgokat, majd miután leteszem azokat a földre, átölelem testét, és szorosan átölelem. Azonnal megérzem arcát, ahogyan a vállamba fúrja, és karjait is, amikkel, mint indákkal, úgy karol át. Kicsi, kicsi Chuma…
- Nem így értettem. Én csupán nem szerettem volna, ha úgy érzed rabszolgaságod, és sérült állapotod miatt használlak ki. Nekem is újak az effajta érzések, de bizton állíthatom, hogy többet jelentesz nekem, mint bárki! – jelentem ki, és még szorosabbra vonnám ölelésemet, ha Chuma nem épp akkor tolná el magát tőlem egy kicsit. Fölnéz arcomra, és én próbálom arcommal is pontosan azt közvetíteni, amit gondolok, és amit érzek, és úgy veszem észre, sikerül is, mivel Chuma, nagy meglepetésemre, önszántából megcsókol. Gyakorlatlan, ám lelkes mozdulatai felkorbácsolják vágyamat, szinte azonnal át is veszem az irányítást gyengéd, mély csókunk felett. Nem menekül, csak óvatosan megtöri csókunkat, mikor elfogy mindkettőnk levegője. Némán fürkészem pirosló arcát, de nem látok rajta szemernyi kétséget sem, ám ennyi nem elég. A szava kell, hogy tényleg nem érzi-e úgy, hogy kihasználom helyzetét.
- Csak egy szavadba kerül Chuma, és többé nem teszek ilyet. Nem szeretném, ha bármi miatt rosszul éreznéd magad! – mondom, de mondatomra csak mosolyogva ingatja a fejét, miszerint nem érinti rosszul ez a helyzet, sőt. Hála Atonnak érte!
- Sose éreztem még ilyet ezelőtt, de már hallottam róla, ráismerek a saját érzéseimre. Nem csak vonzódom hozzád, de… de szeretlek is! Nem akarok gondot okozni én se, vagy a terhedre lenni, és tudom, hogy rabszolgaként nincs ehhez jogom, de ez van… Nem akarom, hogy elmúljon – motyogja kissé lehajtott fejjel, a mellkasomnak, amivel olyan boldogságot okoz nekem, mint még soha senki. Hát tényleg kedvel!
- Én még nem tudom biztosra, hogy szerelem-e, amit érzek, de tudom, hogy melletted hamarosan teljesen biztos leszek benne, hogy igen - vallom be neki az igazat, mire nem válaszol, csak még jobban átölel. Kiélvezem testének minden apró érintését, de aztán szerencsére eszembe jut, hogy nekünk bizony sietnünk kell, mivel mindjárt nyugszik le a nap, így lassacskán eltolom magamtól, bár nem szívesen. Olyan jó őt ilyen közel éreznem magamhoz… Hogy eddig erre miért nem jöttem rá? - Mennünk kell – mosolygom az eltolás miatt csalódott arcát látva, ami szinte azonnal jobb kedvre derül, hogy tényleg, utazunk.
- Hogyhogy Alexandriába megyünk? - kérdezi immáron út közben. Gyalog megyünk, nincs messze a kikötő, és így biztosan csak magunk vagyunk, nincs, ki kihallgasson, mint ha gyalog kocsi vinne minket. Meg nem is szeretek azokkal menni, olyan furcsa érzés mást használni arra, amit én magam is könnyedén meg tudok tenni, illetve egy kis gyaloglás senkinek sem árt, sőt, inkább használ.
- Úgy gondoltam, jól jönne neked egy kis kimozdulás - mondom, kerülve kicsit a tekintetét. Kissé zavarban vagyok, hogy ezt bevallom neki, bár nem értem, miért. Számomra ez, hogy úgy bánok vele, akár egy… nem is tudom már, minek mondjam… családtaggal, természetes, de igen, kicsit félek, hogy ő mit fog szólni ezért.
- Úgy érted… úgy érted, miattam megyünk?! - kérdezi kicsit hangosabban az átlag hangmagasságnál, ami miatt páran felénk fordulnak. Hát… nem erre, nem ilyen fogadtatásra számítottam… sokkal inkább örömre, hogy nem csak, hogy velem jön, de még miatta is megyünk.
- Igen - félelem, de most rá is nézek. Szerencsére arcán látom az öröm jeleit is, nem csak a csodálkozáséit, így kicsit megnyugodhatok, hogy talán nem is csináltam akkora butaságot. Legalábbis remélem, hogy nem tettem semmi olyat. Furcsa… sosem éreztem magam még ennyire ingadozó lelkiállapotúan. Érdekes, Chuma mellett most mennyire tudok félni, és izgulni egy időben, pedig ilyet talán utoljára akkor éreztem, mikor készültem az orvosi vizsgámra, sőt, nem is. Ez annál sokkal jobb, mégis, sokkal fontosabbnak érzem, pedig az volt életem legmeghatározóbb élménye.
- Köszönöm - suttogja meghatottan. Nincsen mit, kicsi Chuma… Ezért a köszönetért, és a meghatott arcodért már megérte. Igen… egyre inkább azt érzem, hogy igen, én is szeretem őt.
---*---*---*---
Az út hosszú, és fáradalmas volt, ám egyben gyönyörű is. Sosem éreztem még ilyen jól magam, hiszen most nem egyedül voltam úton, hanem végre valakivel meg is oszthattam a kalandozás gyönyörűségeit. Persze, a hajón fönt kellett tartanunk az úr és rabszolga viszonyát, hiszen nem túlzottan jó ötlet ilyen emberek előtt fölfedni a megváltozott érzéseinket, ám szobánk magányában egyre bátrabban ismerkedtünk meg egymással. Még nem tettünk meg semmi visszafordíthatatlant, egyszerűen csak minden este együtt, egymást ölelve, csókolva aludtunk el.
Fantasztikus ez az érzés. Tényleg szerelmes lettem… Egy férfiba, egy nálam fiatalabba, aki mivel rabszolga, az én kényemre-kedvemre ki van szolgáltatva, de nem érdekel. Tudom, hogy ő is ugyanígy érez irántam, és ez bármit megér.
Mindjárt megérkezünk Alexandriába, már a fénytoronynak nem csak a fényét, de a szépségét is látni lehet. Szerencsére nincs vihar, csak az éj felhői gyülekeznek, így a félhomályban tudok gyönyörködni Chuma elvarázsolt, gyermeki lelkesedéssel átitatott arcán. A világnak nem is a fároszi fénytorony az egyik csodája a hét közül, hanem Chuma gyönyörű arca. Igen… én tényleg szerelmes vagyok.
Chuma

- Én még nem tudom biztosra, hogy szerelem-e, amit érzek, de tudom, hogy melletted hamarosan teljesen biztos leszek benne, hogy igen – vallja be, és olyan magabiztosan mondja, hogy minden bizonnyal az lesz, hogy nem keseredem el, hanem még szorosabban ölelem át. Minden esélyem megvan rá, hogy az érzéseim viszonzásra találjanak, a reményemet nem semmisítette meg. - Mennünk kell – tol el magától szelíden, és így láthatja, ahogy a távolsága miatt érzett csalódottságomat felváltja a vidám izgalom, melyet az utazás ébreszt.

- Hogyhogy Alexandriába megyünk? – faggatózok, mikor már a kikötő felé haladunk. Nem meglepő, hogy sétálunk, mellette már hozzászoktam, hogy nem veszi igénybe a neki kijáró szolgáltatásokat, és ezt kifejezetten élvezem. Szeretek sétálni, és bár most még itt-ott sajognak a sebeim, a tempó elég kényelmes ahhoz, hogy ez ne legyen kellemetlen.
 - Úgy gondoltam, jól jönne neked egy kis kimozdulás – feleli, de nem néz a szemembe, mintha zavarban lenne. Én pedig alaposan eltátom a számat.
 - Úgy érted… úgy érted, miattam megyünk?! – bukik ki belőlem megemelt hangerővel, magunkra is vonzok pár kíváncsi tekintetet.

Ez még tőle se semmi nagylelkűség, hisz magával a fáraóval kellett tárgyalnia az ügyről, aki minden bizonnyal nem szívesen engedi el a személyes orvosát. És tudom, hogy neki is nagyon fontos a munkája, nem lenne távol kezeltjétől mindenféle csipp-csupp ügy miatt. És miattam most mégis…
- Igen – érkezik a válasz zavartan, nekem pedig boldogság terül szét az arcomon, a meglepettség mellett. Senki se tett még ilyet értem, mióta nevelőm meghalt… nos igen, rá nem akarok most gondolni, nem ronthatja el semmi a hangulatom!
 - Köszönöm – suttogom őszinte hálával és meghatottsággal, legszívesebben újra hozzábújnék, de a nyílt utcán ezt nem ehetem meg.

---*---*---*---

Nem voltam még soha ilyen hosszú hajóúton, de nagyon élvezem. Még annak ellenére is, hogy a többi utas előtt fenn kell tartanunk a látszatot, és úgy viselkedni, mint gazda és szolgája. Persze továbbra is ez a hivatalos felállás amúgy is, de mikor kettesben maradunk, egymást ölelve és csókolva alszunk el. Régen… talán sose éreztem még ezt a felhőtlen boldogságot, és hiszek benne, hogy semmi sem árnyékolhatja be.

Ahogy közeledünk a part felé, csillogó szemekkel figyelem a fénytorony ragyogó fényét, ami egyedi mintákat fest a fölötte gomolygó felhőkre. Sose láttam még ilyet, de már nagyon sokat hallottam és olvastam róla. Remélem a könyvtárat is megnézhetjük majd, a többi csodás építménnyel együtt.

- Fel lehet rá mászni? – fordulok gazdám felé, izgatottan mutatva a fénytoronyra. Csak ekkor tűnik fel, hogy eddig is engem nézett, mégis én jövök zavarba felfedezésemtől, őt egyáltalán nem izgatja lebukása, csak elmosolyodik pirulásom látva.
- Nem tudom, meg kell kérdezni a fénytorony felügyelőjét – feleli szelíden, én pedig gyorsan visszafordulok megint a torony felé, és egészen addig lenyűgözve figyelem, míg ki nem kötünk a hajóval. Akkor viszont már a felszereléssel kell foglalkoznom, és azzal, hogy ne vesszek el Meritamon mellől a tömegben.

Lenyűgözve baktatok a nyomában, a még este ellenére is nyüzsgő kikötőt, majd piacot szemlélve. Utóbbinál meg-megtorpanok az érdekesebb árusoknál, ő pedig türelmesen bevár minden ilyen alkalomkor.
- Itt sokkal több idegen dolog van! – lelkendezem, látva az újabb külföldi árust. – Kijövünk világosban is? És a könyvtárba elmegyünk? Vagy a palotába? Bár furán fog hangzani, de szerintem a piac az egyik legérdekesebb! – hadarom, felerősödő akcentussal, így mikor észbe kapok, gyorsan visszaváltok tisztább kiejtésre.

- Ne aggódj! – nevet fel, izgatottságomat látva. – Mindenre lesz időnk, és aminek a meglátogatására engedélyt kapunk, azt mind megnézzük, ígérem! Azonban ha lehet, most foglaljuk el a szállásunk, későre jár.
Bólintok, és igyekszem nem megállni egy helyen se a továbbiakban, így lassan elérjük az épületet, amit a fáraó által ideküldött, fontos személyeknek tartanak fenn. Ez pontosabban csak egyike az ilyen épületeknek, és szerencsére pár itteni szolgán kívül, csak mi fogjuk lakni.

A szolgákat biztosítom róla, hogy mindent intézek Meritamon számára, és mikor tőle is megkapják az engedélyt, meglepetten vonulnak el aludni. Valószínűleg ők sincsenek hozzászokva egy ennyire önálló gazdához. És még mennyi meglepetés fogja érni őket, míg itt tartózkodunk.
- Úgy hiszem egy fürdő jólesne mindkettőnknek, a sós tengeri levegő biztos csípi a sebeid – szólal meg hirtelen gazdám mellettem, mikor a kipakolással vagyok elfoglalva.

Most, hogy így mondja, valóban érzem a feszítő, csípős fájdalmat, amit az izgalmak és új dolgok eddig teljesen elnyomtak. Egy pillanatra azonban elbizonytalanodva pillantok rá, és hiába aludtunk együtt az elmúlt napokban, nem merem megkérdezni a közös fürdést. Ő azonban, mintha csak nyitott könyv lennék számára, leolvassa arcomról feszengésem okát, és szelíd mosollyal bólint.
- Természetesen fürödhetünk együtt, úgyis szeretném leellenőrizni a sebeid – mondja, én pedig elvigyorodva, lelkesen indulok meg a fürdő felé, hogy intézzem a vizet.

El is készülök vele, mire beér, és pár kötszer és kenőcsöt tesz le a medence szélére, gondolom a tisztálkodás utáni sebújrakötözésre.
Kissé zavartan kezdem levetni a ruháim, amivel még magam is meglepem, hiszen eddig sose volt ezzel gondom, és nagyon jól tudom, hogy látott már meztelenül, ahogy én is őt. Mégis kissé sietve merülök el a vízben, miután megszabadultam a ruháktól és kötésektől is, és orrig elmerülve figyelem, ahogy ő is követi a példám.

Szerintem a fülem is ég, ahogy ezúttal egészen más szemmel nézek végig rajta, mint eddig, amit szórakozott mosollyal fogad, valószínűleg teljesen tudatában van zavaromnak.
- Gyere közelebb, hagy mossam ki a sebeid – szólal meg, mikor már ő is a vízben ül, én pedig hezitálás nélkül csusszanok elé. Háttal fordít maga felé, és óvatosan elkezdi lemosni a sebeket, pedig azok már nem is fájnak különösebben, főleg most nem, hogy a só lekerült róluk.
Érintése nyomán viszont egyre inkább bizseregni kezd a testem, lúdbőrözik mindkét karom, és még a légzésem is gyorsul.

Szinte önkéntelenül csusszanok hátrébb, kis híján az ölébe simulva, mire megakad keze mozgása. Bocsánatkérően, kába tekintettel nézek hátra rá a vállam felett, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a viselkedésemmel, de azt hiszem valami többre vágyom, mint az eddigi csókok. Az érintését szeretném kiélvezni még jobban, és a lehető legközelebb tudni magamhoz.

Meritamon

- Fel lehet rá mászni? – kérdezi csillogó szemekkel, kisfiús lelkesedéssel, felém fordulva. Pillantásom nem kapom el róla, ugyanolyan zavartalanul folytatom szépséges arcának föltérképezését, és azon gondolkozom, hogy hogy nem vettem eddig észre azt, hogy milyen jól áll neki a pirulás. Olyan a színe, akár a Szfinxre vetülő hajnali nap vöröses fénye, csodálatos.
- Nem tudom, meg kell kérdezni a fénytorony felügyelőjét – felelem kérdésére, és önmagamat meglepem azzal a vággyal, amit érzek iránta. Legszívesebben karjaim közé kapnám, és birtokba venném ajkait, de nem lehet. Egyrészt, a legénység, és a többi utas miatt, másrészt pedig miatta jöttünk el, azért, hogy láthassa Alexandriát is, és csak nem foszthatom meg a fénytorony látványától, még akkor sem, ha három hónap alatt lesz elég időnk arra is, hogy akár minden nap meglátogassuk.
A kikötőbe érve már én is lenyűgözve nézem az itt sürgő-forgó népek tarka öltözeteit. Régen voltam itt, el is felejtettem, hogy mennyire forgalmas egy hely, erősen kell ahhoz figyelnünk, hogy ne veszítsük el egymást. Út közben Chuma még az eredeti koránál is jóval fiatalabbnak tűnik, lelkesen rohangálva ide-oda, folyton csacsogva. Mindent megcsodál, mindenre rákérdez, hogy megnézzük-e ezt, meg azt, meg amazt az itt töltött időnk alatt. Én csak mosolyogva nézem vidámságát, és örülök, hogy ennyire jól érzi magát. Reméltem, hogy így fog viselkedni, és elfelejti legalább erre az időkre a múltja és jelene fájdalmát.
- Ne aggódj! – nevetek fel halkan, izgatottságát látva. Annyira izgatott, hogy még az akcentusa is fölerősödött, de értem én így is szavait. – Mindenre lesz időnk, és aminek a meglátogatására engedélyt kapunk, azt mind megnézzük, ígérem! Azonban ha lehet, most foglaljuk el a szállásunk, későre jár. – Javaslatomra bólint, és immár kicsit nyugodtabban tehetjük meg azt az utat, ami a leendő szállásunkra vezet. Szerencsére, csak mi fogunk itt lakni, rajtunk kívül csak a szolgák vannak, akiket megérkezésünk után el is küldök, hogy nyugodtan pihenjenek, én mindent el tudok intézni, nem vagyok valami nagyigényű.
- Úgy hiszem egy fürdő jólesne mindkettőnknek, a sós tengeri levegő biztos csípi a sebeid – jegyzem meg, mikor már látom, hogy Chuma is majdnem kipakolta a dolgokat, és én is a fontosabb gyógyászati eszközöket. Természetesen soha nem mozdulnék ki a felszerelésem nélkül, hát még akkor nem, mikor Chuma ennyire meg van sérülve. Most főként ezeket a dolgokat vettem elő, és várom a válaszát, mely késik, ám bizonytalan arckifejezése többet mond számomra ezer szónál is. - Természetesen fürödhetünk együtt, úgyis szeretném leellenőrizni a sebeid – mondom, és tényleg ez volt a gond, ugyanis elvigyorodik, és lelkesen megy vizet engedni kettőnk számára.
Mire elkészül, addigra én is felkészülök az összes kenőcs előkerítéséből, ami kellhet. A kellékeket a kád szélére teszem le, hogy ne legyenek vizesek, mégis közel legyenek hozzánk, és mosolyogva nézem, ahogy Chuma zavartan elkezdi levenni ruháit. Nagyot nyelek, ahogy krémszínű, selyem puhaságú bőre előbukkan a ruhája alól, és élvezem zavarának látványát. Édes, ahogyan szinte orráig belebújik a vízbe, mintha az el tudná takarni gyönyörű testét, és onnan figyeli az én vetkőzésemet.
- Gyere közelebb, hagy mossam ki a sebeid – kérem besétálva a vízbe, mire gondolkodás nélkül idesiklik. Hátat fordíttatok vele magamnak, és a hátán levő sebeket óvatosan, megpróbálva minél kevesebb fájdalmat okozni, kimosom, majd csak lágyan cirógatom puha, csábító bőrét. Oly sokszor fürödtünk már együtt, de ilyen vágyat még sosem éreztem iránta, főleg, mikor megérzem testét, egyre közelebb kerülve hozzám. Szinte ölembe simul, úgy pillant föl kába tekintettel szemeimbe, és pillantásával egyértelműen üzeni: többet akar, mint amit eddig bármikor is tettünk.
Halkan fölmorranok, és karcsú derekára fonva karjaimat, megfordítom, hogy mellkasa mellkasomhoz érjen, és testét sajátomhoz szorítom. Bal kezemet fölcsúsztatom hátán, egészen borzas hajáig, és lágyan megtartom fejét, megakadályozva, hogyha esetleg el akarna szakadni tőlem. Ezek után már nem fogom elengedni sohasem.
Nyelvem finoman végig húzom ajkain, majd apró csókok után, nyelvemmel belehatolok szájába. Semmilyen ellenállást nem érzek, sőt, Chuma boldogan fölsóhajtva nyitja meg előttem száját, nyelvével óvatosan hozzáérve az enyémhez. Finom íze betölti a számat, teste teljesen hozzám simul, fölkorbácsolva ezzel vágyamat.
Formás, izmos combjait körém fonja, így könnyedén föl tudom emelni, és a kád széléhez viszem. Leültetem a talajra, Chuma pedig engedelmesen eldől rajta, éles kontrasztot alkotva a fehér csempével. Gyönyörű.
Nem tudom sokáig csodálni, ugyanis kíváncsi ujjai mellkasomra, majd hátamra csúsznak, hogy lehúzzanak egy csodálatos, mély, érzelmes csókra. A levegőhiány miatt szakítom meg csókunkat, és felfedezésre indulok szerelmem testén. Szerelmem… igen, Chuma az én gyönyörűséges szerelmem.
Ajkaimmal végre elérek célomhoz, a nyakához, melyhez arcélét csókolva vezet az út. Szívom, harapdálom kecses nyakát, apró, pár nap múlva elmúló foltokat hagyva rajta, ezzel jelezve, hogy nem csak rabszolgaként tartozik hozzám. Egyre hangosodó sóhajai, apró nyögései jelzik, hogy nem csak én élvezem kényeztetését, hanem ő is osztozkodik gyönyörömben. Hátamat karmolássza lágyan, és tudom, még sosem éreztem ilyet. Az az egyetlen éjszaka ehhez képest borzalmas átok volt, melyen minden egyiptomi szabad fiúnak át kell esnie a felnőtté váláshoz, míg ez… ez a legszentebb áldás.
Látni Chuma összekócolt, nedves haját, mely belelóg félig lehunyt szemeibe, hívogató pillantását, mellyel jelzi, még többet kér, és édes mosolyát, a világ összes kincsénél, tudásánál többet ér nekem.
- Szeretlek – súgom halkan ajkai közé, majd egy apró csók után, finomnak tűnő, rózsaszínen meredező mellbimbói egyikére hajolok. Szívom, nyalogatom, úgy ízlelgetem, akár egy különleges édességet, és egyre inkább elvesztem tetteim felett az uralmat. Eddig bármilyen helyzetben higgadt és nyugodt tudtam maradni, ám érzem, ahogy a vágy lassan átveszi felettem az irányítást, többet, és többet követelve Chuma tökéletes testéből, édes mosolyából, vágyódó nyögéseiből. Teljesen elvesztem, tudom, soha az életben nem lennék képes immár lemondani róla, és akarom, hogy ezt ő is tudja. Ő az enyém, nem engedem át senkinek.
Chuma egyik, csípőmbe kapaszkodó lábát fölemelem, és lábujjától végig csókolom selymesen lágy bőrét, míg végül eljutok legrejtettebb kincséhez. Sosem láttam még ilyen helyzetben más férfi hímvesszőjét, viszont emlékszem, mit kaptam az engem kiszolgáló lánytól, és azon tettét megpróbálom leutánozni. Kicsit zavartan ráhajolok vesszejére, és kíváncsian végig nyalok rajta. Lágy, mégis kemény, édes, mégis keserű érzés, de az övé.
- Mit… mit csinálsz? – nyög föl szerelmem, és lábait megpróbálja szorosan összezárni, ám fejem megakadályozza ebben. Nem válaszolok, csak addig nyalogatom vesszejét, amíg már teljesen föloldódik zavara, és lábait lazábban nem tartja. Vesszőm már fáj, ennyire egyszer sem keményedtem még meg, így egyik kezemet sajátoméra kulcsolom, míg másikat Chumáéra, és ugyanabban a tempóban kényeztetem mind a kettőnket, közben pedig fölkéredzkedek nyitott, nyögdécselő ajkaihoz egy forró csókra.
Ösztöneim vezérelve egyre gyorsabban, és gyorsabban kényeztetem magunkat, és mikor meghallom eddigieknél is hangosabb sikolyát, melynek kíséretében jobbomra meleg nedv kerül, elönt egy fehér, csodálatos köd, és csak lebegek, és lebegek ebben az érzésben.
Chuma

Halkan felmorran mocorgásomra, majd karjait derekamra fonva megfordít, hogy mellkasunk érjen össze, és minden eddiginél jobban hozzásimulhassak. Szinte eszem vesztem, mikor bal kezét végigfuttatja hátamon, és ahogy tincseimhez ér vele, fejemet is magához húzza, mint ha attól félne, hogy megszököm. Pedig, ha akarnék se tudnék,testem nem engedelmeskedne, ráadásul a szívem se hagyná.

Nyelvével finoman végigível ajkaimon, majd egy rövidke csók után, óvatosan behatol vele a számba. Halk sóhajjal, örömmel engedek neki utat, meg se fordul a fejemben az ellenkezés.  Sőt, bátorságot gyűjtve, én is ismerkedésbe kezdek vele, ha az lehetséges, még inkább hozzásimulva.
Mindennél jobban vágyom közelségére, és perpillanat már olyan kába és szerelmes vagyok, hogy bármit megtehetne velem.

Ragaszkodóan fonom köré lábaimat, lehetőséget adva neki arra, hogy felemeljen, és a medence széléhez vigyen. Kitesz a partra, én pedig engedelmesen, levegő után kapkodva dőlök el rajta. A csempe hűvöse is kevés ahhoz, hogy lehűtse felhevült bőrömet, és a bensőmben tomboló forró vágyat.
Nem szabok hát gátat neki, kíváncsian futtatom végig ujjaimat orvos létére is kellemesen kidolgozott mellkasán, hátára is áttérve. Lehúzom magamhoz egy szenvedélyes, érzelmektől mély csókra, még mielőtt sokkal inkább zavarba jövök az engem szemlélésétől.

Miután elválunk, a nyakamig végigcsókol ja arcélemet is, hogy aztán harapdálva és szívva az érzékeny bőrt, még inkább az őrületbe kergessen. Nem bírom visszafogni a hangomat, egyre erősödő sóhajokkal és nyögésekkel jelzem élvezetem. Pihegve, lehunyt szemmel karmolászom a hátát, nem fájdalomokozás céljából, csupán olyannyira elmerülök tevékenységében, hogy már nem vagyok teljesen ura tetteimnek.

Kábán, vágytól ködös szemekkel pillantok fel rá, és szinte lángra kapok a tekintetében égő, intenzív érzelmektől. Még soha, senki se nézett így rám, és nem is volt ilyen hatással.

- Szeretlek – súgja ajkaim közé, mire egészen bennem reked a levegő, és szívem heves kalapálásától már gondolataimat se hallom. Szeret? Most már biztos az érzelmeiben, és tényleg szerelmes belém? Ennél boldogabb már nem is lehetnék, de nem ad lehetőséget a reagálásra, számról áttér mellbimbóim kényeztetésére, és mindenértelmes gondolatom elszáll, megszólalni se tudok, csak egyre hangosabban nyögdécselek.

Hát még mikor egyik lábamat felemeli, és lábujjamtól kezdve végigcsókolja… Azt is elfelejtem fiú vagyok-e, vagy lány. Nem rest hát emlékeztetni rá, de nem ám akárhogy… Igencsak kemény állapotban lévő ölemre hajol, és még mielőtt bármit is tehetnék, végignyal merevedésemen.

- Mit… mit csinálsz? – nyögök föl döbbenten, és reflexszerűen zárnám össze a lábaimat zavaromban, de nem engedi, szó nélkül kényeztet továbbra is, így a végén egészen ellazulok. Lehunyt szemmel, a csempét karistolva élvezem, és csak akkor nyitom ki újra, mikor érzem, hogy ismét fölém hajol. Csókot követel, és közben egyik kezével engem, a másikkal magát igyekszik eljuttatni a csúcsra.

Nem kell már sok nekem, az intenzív érzelmek, és egyre gyorsuló kézmunkája csak hamar átlök a gyönyörkapuján, és felkiáltva engedek az orgazmusnak. Egészen elszakadok a valóságtól, de a súlyos, tompa ködön keresztül érzékelem, hogy ő is elélvez, majd félig rám borulva igyekszik visszanyerni a lélegzetét.

Előbb sikerül neki, mint nekem, így felemelkedve rólam, aggódva pillant le rám.
- Jól vagy? – érdeklődik, végigsimítva arcomon. Mosolyogva, még mindig kicsit pihegve simulok bele az érintésébe, és bólintok is mellé, a hangomban még nem bízom. Megkönnyebbülten mosolyodik el ő is, majd visszahúz a vízbe, hogy mindkettőnket megszabadítson tevékenységünk bizonyítékától. Fáradtan hagyom, hogy lágy érintésekkel megmosdasson, majd hozzábújva fektetem fejemet a mellkasára.

- Én is szeretlek, nagyon, nagyon! – motyogom neki határozottan, mire egyik szorosan körém font karjával elenged, és inkább az államnál fogva felemeli a fejem, hogy megcsókolhasson. Lágyan mélyítjük el nyelveink játékát, ezúttal nem a szenvedély, hanem az érzelmek dominálnak. Hosszan ízlelgetjük egymást, kisebb nagyobb szünetekkel, de közben a víz egyre hűvösebb lesz körülöttünk, hamarosan dideregni kezdek, testének melege ellenére.

- Ideje lesz kiszállnunk! – szólal meg Meritamon, amint észreveszi, hogy fázom. Nem ellenkezek, bár kelletlenül húzódom el tőle addig is, míg kimászunk, és megszárítkozunk.
- Menjünk ki megnézni a csillagokat! – vetem fel hirtelen, mire meglepetten pillant rám a fekhely előkészítése közben.
- Most? Fürdés után vagyunk, még nedves a hajad, meg fogsz fázni! – jegyzi meg dorgáló hangon, de én már eldöntöttem, hogy meg szeretném osztani vele kedvenc időtöltésem, így makacsul megrázom a fejem.

- Nagyon meleg idő van kint, még éjjel is, nem lesz bajom. Kérlek, csak egy kicsit! – pillantok rá könyörgő szemekkel, és jól sejtettem, máris elbizonytalanodik.
- Pát perc, de tényleg csak annyi! – adja be a derekát, mire felcsillanó szemekkel rohanok ki, hogy megfelelő helyet keressek a tetőre felmászásra. Nem nehéz találnom, és hamarosan már egymás mellett ülve,hátra döntött fejjel szemléljük az eget.

- Kezdem érteni, mit szeret annyira az égitestekben – szólal meg mellettem, én pedig mosolyogva bújok hozzá, elszakítva pillantásomat a csillagoktól.
- Akkor máskor is fogod nézni velem őket? – faggatom, mire felém fordulva bólint.
- Amikor csak szeretnéd!

Boldogan karolom át a nyakát, és húzom magamhoz egy csókra. Mostantól minden éjszaka a miénk, a csillagok sose fogják elárulni senkinek a kapcsolatunk, előttük bármikor büntetlenül szerethetjük egymást. Éjszakákat bevilágító fényüknél, mindig egymásra fog találni a szívünk, még ha nappal nem is vállalhatjuk fel szerelmünk.
- Szeretlek Meritamon! – suttogom, ahogy elválunk egymástól. Mosolyogva
ölel magához, arcát a hajamba fúrva.
- Én is mindennél jobban szeretlek, efelől már semmi kétségem! – feleli, majd kis idő múlva olyan mondattal töri meg az idillt, amire kitör belőlem a nevetés. – Meg fogsz fázni!

The End
Köszönöm a csodás játékot!


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).