Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Esőcseppek
Korhatár: -
Műfaj: Mese
Kategória: Nem anime
Feltöltő: LastBreath
Feltöltve: 2013. 03. 31. 19:16:46
Megtekintve: 725 db
Kritikák: 4 db
 Esőcseppek

 

Egy tóban kezdődik a történetem. Milliónyi társammal mi voltunk a víz. Csodálatos volt. Napjában többször átsuhantam a halak kopoltyúján, s ha úgy tartotta kedvem megpihentem a moszatok között. Viharban több méteres magasságokig szálltam a hullámmal. Néztem, ahogy a kis ebihalakból béka lesz, s néhányuk visszajön a tóhoz újabb ikrákat rakni. A part sekély részén simogattam a pancsoló gyermekek bőrét. Védtem az oktondi halakat a horgászoktól. Télen több tízezren összekapaszkodtunk a felszínen és jéggé fagytunk. Aludtunk és csak tavasszal ébredtünk fel. Aztán kezdődött minden elölről. A halak megszülettek, majd elpusztultak. A gyerekek elmaradoztak, aztán sok téllel később saját gyermekeikkel tértek vissza. Időtlen idők óta mi voltunk a víz. És úgy éreztük, ezen soha nem változtathat senki.
Aztán egy párás tavaszi reggelen, mikor a felszín közelében sodródtam súlytalan testem kiemelkedett a vízből. Szálltam. Egyre csak szálltam. Fel. Fel! A tó zsugorodott, pocsolyává szűkült végül beleveszett a homályba. Egy hatalmas, szürke felhő adott nekem otthont. Egyedül voltam. Nem voltam már víz a tóban. Egyszerű esőcseppé váltam. Meztelennek és védtelennek éreztem magam. Több kilométerre lebegtem a felszín fölött, a tavat már rég elhagytuk. Aztán megszoktam a magányt. Érdekelni kezdett, merre utazunk. Később érkeztek többen is, mind más és más vidékről. Olykor egy-egy madár repült át a felhőn. Néhányan közülünk a tollára tapadt, hogy felfrissítse az állatot. Néha megálltunk és alábbszálltunk, ahogy fújt minket a szél. És több ezren köszöntek el tőlünk, ahogy zuhanórepülésben elhagyták a felhőt. Igen. Újra létezettMI. Mi voltunk a felhő, ami szabadon szárnyal az égen és csak a szél tudja hová tart.
Bejártuk a világot. Egész földrészeket láttunk, óceánokat. Holdfényes estéken hallgattuk a bálnák szívszorító énekét. Utat engedtünk a repülőknek. Elsuhantunk a nagy óceánjárók felett. Újabb és újabb társaink érkeztek. Aztán vége nincs őserdők felett ismét elbúcsúztunk. Örökké tudtam volna folytatni. Hazavágytam a tóhoz, de végre világot láthattam. El akartam mesélni a többieknek, hogy milyen a világ. De legbelül tudtam, hogy soha nem térhetek haza. Mert mi voltunk a vándorló felhő, ami bejárja a világot.
Szélviharokban többször szétszakadtunk, és újabb felhők is csapódtak hozzánk. Az összetétel mindig változott, de amint összeforrtak a felhőszélek újból egyek lettünk. És ez így volt rendjén. Mindig történt valami váratlan dolog, ami befolyásolta az életünket. Nyoma sem volt a megszokott körforgásnak.
Aztán egyszer hókristállyá váltam. Néhányan összekapaszkodtunk és pehely lett belőlünk. Nehezek lettünk. Elhagytuk a felhőt. Félúton felolvadtunk. Esőcseppek hadseregét képeztük és így mi lettünk az eső, ami megöntözi a tájat és megóvja azt a kiszáradástól. Zuhanni felejthetetlen élmény volt. Mintha a szél nekünk énekelt volna, fütyült és dúdolt egyszerre. Aztán vége szakadt mindennek. Egy útszéli fa legszélső ágára hulltam. Felnéztem és a többiek, mint megannyi csillámló csoda hullottak alá. Aztán jött egy kamion és sok ezren a szélvédőjére hulltak. Az ablaktörlő elmaszatolta, összemosta őket. Megrémültem. Végük volt? Nem. A szélvédő szélén vízzé gyűltek össze és lecsorogtak a földre. Végül kisütött a nap és én újra emelkedni kezdtem. A táj távolodni látszott. Esélyem sem volt a fa részévé válni. Ismét egy felhő részévé váltam.
Újból a szelek szárnyán szálltunk. Ismerős tájak suhantak alattunk. Elfáradtam. Haza vágytam a tóba. Aludni akartam a következő tavaszig. Honvágyam volt, amin még a legpompásabb madarak és a leghatalmasabb bálnák sem tudtak enyhíteni. Fohászkodtam a szelekhez, hogy hazasodorjanak, de úgy éreztem egyre távolabb kerülünk. Hog már soha többé nem térhetek haza. Egy álmos, késő őszi hajnalon néhány cseppecske izgatottá vált. Olyan helyről suttogtak, amit még nem láttak előtte. Sóhajtva néztem le a tájra. Elfogott az öröm. Az ott a tó! A tó, ahonnan származom. Nem is kellett több. Levetettem magam a felhő csücskéből. Víz leszek! Újra víz leszek! Öngyilkosként zuhantam, de én voltam a legelső. Mintha hangosan kiáltanának, tízezrek ugrottak utánam hasonló lelkesedéssel. Ők nem voltak idevalósiak, de én itt születtem. És ahogy mind elértük a tavat, újból mi lettünk a víz. Az édes, tiszta víz, mely már aludni készült. Bejártam a világot. Otthon voltam mindenütt. Láttam, amit látni lehetett és végül hazatértem. A következő reggelen megszilárdultunk a felszínen. Elálmosodva kívántunk egymásnak jó éjszakát. És reményekkel telve vártuk a tavaszt.
Az én tavam nem volt trópusi. Nem énekeltek benne bálnák, nem úsztak delfinek. Egyszerű halak játszadoztak a vízben. Egyszerű növényeknek adott otthont. Egyszerű kavicsok feküdtek a fenekén. Nem repült el fölötte ékszer-szárnyú madár. Egyszerű gémek gázoltak a vízbe, egyszerű szarvasok jártak oda inni, egyszerű verebek csiviteltek a part menti fákon. Mert a tó is egyszerű tavacska volt. De egyszerűsége ellenére is számomra ez volt a legcsodálatosabb hely. Akárhol jártam is, olyan nyugalmat és békességet soha nem éreztem, mint ennek az eldugott tónak a vizében. Otthon voltam. És újra mi voltunk a víz.


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).