Hát, ezt egy kedves barátnőmnek írtam. Mivel tudom, hogy ő történetesen nem yaoista, hentait akartam, amit ugyenem tudok, így nemtelenre sikerült. Yaoisták érezzék az uke szenvedését, akik hentaiban utaznának inkább próbálják látni, ahogy egy átvert, érzéseiben megcsalt nő szenved a szerelme miatt.
Nem egy remekmű, inkább azért teszem fel, hogy megmaradjon.
__
Már nem is emlékszem a napra. Arra a bizonyosra… Mi volt? Nyár volt, vagy esett az eső? Havazott? A szél is fújt?
Talán abban sem vagyok már biztos, hogy megtörtént egyáltalán. Létezetett az a nap? Vagy csak álmodtam mindent?
Annyi… Olyan sok kérdés. Mégsem találok választ soha, semmire. Csak TE. Ez az egy a biztos.
Ez az egy VOLT biztos. A tűz, ami mindkettőnkben ugyanúgy égett hónapokon, éveken át. Az, hogy mindig egymás mellett álltunk jóban és rosszban, bajban és szerencsében. Mindig ott voltál, ha kellett, mint hű barát, aki simogatta a hasam, ha fájt; ha kellett, igazi szerető, aki mindent felperzselt magunk körül, miközben szeretett. Egész testével.
De a lelkével talán soha.
Hazugság volt. És ez nem kérdés.
A szerelmed sosem volt az enyém, sosem lehetett az enyém, és már soha nem kell többé.
Tényleg nem kell?
Mikor végre elém álltál és őszinte voltál már megöltél bennem mindent, ami segített. Aminek köszönhettem, hogy hittem benned.
Mert én hittem benned!
Bíztam benned!
Tiszta szívből szerettelek!
Szeretlek talán még most is…
Mert az életem nélküled üres lenne. Hatalmas, fekete semmi, mert tudnom, érzem, hogy még nincs vége. Soha nem lesz vége igazán, mert tudom, hogy szeretsz engem. Megmutattad mi az örök, fékezhetetlen kéj, megmutattad milyen, amikor semmi sem létezik, csak a tűz. A lángoló, perzselő forróság… de megmutattad azt is, milyen a bánat. A mélyről jövő, őszinte bánat, amit titkolok mások elöl, mert félek, talán gyengének lát majd mindenki.
Nem, ez sem a te hibád. Soha, semmi nem a te hibád, mindig csak az enyém.
Én szerettem beléd.
Én hittem benned.
Az én szívem tört apró darabokra.
És én vagyok az is, aki soha nem fogja megmutatni neked, mennyire fáj.
Mert hiszek abban is, hogy a szenvedély, ami égett, nem múlt el teljesen. Most, hogy a barátom lettél már hinnem kell abban is, hogy a lángok sújtotta, kietlen, sötét pusztaságban újra fény villan majd, amikor rádöbbensz végre te is :
nem élhetsz nélkülem.
|
