~~~ Nem novella, semmi ilyesmi. Egy, a fejemből kipattant szösszenet, nevezzük naplórészletnek. Nem tudom, miért teszem fel ide, nem várok tőle sokat, és általánosságban tudom, hogy milyen reakciókat tudok kiváltani - pár embernél tudnom
biztosra is. Talán remélek valamit ettől, hogy ide pakolom fel. Talán nem.
~~~
A zene, amire írtam. Nem illik a dolgokhoz, picit sem, de erre írtam, erre olvasd, úgy a tuti.
* Akinek nem inge, nem veszi magára. Aki azt akarja, hogy az legyen és magára akarja venni, magára fogja venni. Nem kötelező azonosulni vele,
még csak el sem kell olvasni. *
No, let's go.
______
Igen, lehet, hogy őszinte vagyok. Lehet, hogy ez neked szarul esik, de engem ez cseppecskét sem érdekel. Lehet, hogy hajlamos vagyok rossz döntéseket hozni, rosszul dönteni és a rossz utat választani - rossz ember vagyok. Micsoda szerencse, hogy te tökéletes vagy. Tökéletesen elvársz mindent a semmiért és az átlagosért cserébe és azt hiszed, hogy ez mindig jó lesz így. NEM. Olyan pofonokat fogsz kapni az élettől a rózsaszín szemüveged miatt, hogy elképzelni sem tudod majd, merre is menj tovább. Amikor majd hónapokig szenvedsz, mert kell az, ami lehetne, majd mégsem sikerül… mert hiába küzdesz, egyszer mindenvéget fog érni. Így vagy úőgy. És talán minden erőfeszítést feleslegesnek érzel majd. Talán nem másnap, talán csak húsz év múlva.
Emberi butaság, hogy mindig küzdeni akarunk.
Amikor először szembesülsz azzal, hogy minden mennyire hiába volt, akkor jössz majd rá, hogy bármennyire volt is hiába, nem fogod feladni - pedig annak is vége lesz egyszer, amiért az életedet is odaadod. Nem, ez nem pesszimizmus, attól nagyon messze van. Ez színtiszta realizmus.
Mindent elveszteni.
Ez az ember életének a lényege, akárki akármit is mond. Barátok, szerelmek, emlékek, család, rokonok, szomszédok, munkahelyek, iskolák… semmi sem fog örökké tartani, mert az már nem létezik. Azon múlik az életed, hogy mennyire tudsz felkelni az után, ha mások miatt a mocsokba kerülsz - mindenki le fogja szarni, hogy mennyi mindent értél el. Lehetsz egy semmi végzettséggel rendelkező, szegény szerencsétlen, ha fel tudsz kelni akármekkora legyen is a pofon, értékes vagy. De lehet hat diplomád, húsz barátod és negyvenmilliárdod, ha nem vagy képes egyedül állni a lábaidon, akkor minden mindegy. Az meg, hogy mikor állsz egyedül…
Elmenekülni a gondok elöl és homokba dugni a fejed, aztán vaktában lövöldözni minden felé, az nem önálló életre való képesség. Szembe kell tudni nézni mindennel, ami jön.
Senki sem tudja, milyen mélyen is vannak benne az olyan érzések, amikről én írok most. Mert bennem rohadtul mélyen volt minden, mégsem tudtam sokáig. Elhagyott az apám, a barátaim, a szerelmeim - de mindent leszarok. Tudom, hogy egytől egyig szenvednek az élettől, nekem ez elég. Éppen annyira szenvedjenek csak vagy legyenek boldogok, mint én, és csak akkora legyen a büntetés, amekkora fájdalmat okoztak. Nekik is. Nekem is.
Súlyos dolgok ezek. Amiket nem tudsz soha befolyásolni, mert nem létezik helyes döntés.
Menni vagy maradni?
Szeretni vagy elhagyni?
Hogy az egész hacacáré szól-e valakinek?
Nem. Magamnak. Akit szeretek, tudja. Akit utálok, tudja, akiről meg fogalmam sincs, érzi. A lényeg talán tényleg csak annyi, hogy ha szeretsz valakit, azért szereted, ami. Nem azért, amit látsz, hallasz, vagy akarsz. Hanem ami ő maga. Mert ha szeretsz valakit, feltétel nélkül teszed, nem érdekelve, hogy ki mit mond, vagy ő maga milyen hibákat vét - mert szereted. Hogy ki tanított meg erre? Hm. Szerintem sejti magáról.
