Név: Silentio
Kategória: Yaoi
Feltöltő: Yoshiko
Kor: 21 év
Külső leírás: Kellemes megjelenésű, szép arcú fiatalember, aki ha szép ruhákban, tisztán járna, mindenkit bármelyik nemből simán az ujja köré csavarhatna. Kecses, vékony alakján testhez simuló ruhákat hord. Nem szereti a bő dolgokat, mert fél, hogy azok akadályoznák a munkában. Ám még így is tele van koszfoltokkal, nemcsak a ruhái, de még az arca is. Fekete haja kócos, poros az esetek többségében, és rengeteg helyen tarkítja bőrét egy-egy kisebb seb, karcolás, és nem szokatlan jelenség testén a kötszer sem. Bár társával együtt sokszor azért köti be a kezeit, karjait, hogy ne sérülhessen meg olyan könnyen. De amilyen koszos és sebes néha, pont annyira szikrázóan tiszták, kékek az íriszei. Általában ameddig a szemébe nem néznek, addig senki sem foglalkozik vele különösebben, de amint valaki tekintete találkozik Silentio kifürkészhetetlen szemeivel, mindennek vége. Megbabonázza őket, mert meg akarják fejteni a szomorú, bizalmatlan, fürkésző és mégis szikrázó, mély pillantást.
Jellem: Nem a világ leghangosabb teremtménye. Szeret egymagában, vagy sorstársával együtt ücsörögni és csak bámulni maga elé elgondolkodva a világ dolgain. Nem mintha választ várna rájuk, egyszerűen ő csak ilyen. Inkább magában beszél önmagával, mint másokkal. Ettől a közvetlen, harsány, barátságos, heves olaszok számára nagyon furcsa, és ezt a furcsaságot csak erősítik a szemei, ugyanis tekintetébe mindig kiülnek a gondolatok, annak ellenére is, hogy arcán semmi sem látszik. Mondjuk ez kiskorában nagyon hasznos volt, hiszen nem beszélt, és ez volt az egyetlen eszköz, amivel megértethette magát, persze csak akkor ha volt olyan aki vette a fáradtságot, hogy megfejtse. A legtöbb felidézett emlék csak szomorúsággal tölti el, a jövő bizonytalansága megőrjíti, ezért nem is gondol rá, élvezi a mát. Igazi „carpe diem” életmódot folytat, persze nem abban az értelemben, mint annak idején az unatkozó aranyifjúság. Örül a jelen kedves ajándékainak és igyekszik mindent a lehető legteljesebben kiélvezni. Olyankor még a máskor zárt, érzelemmentesnek tűnő arca is csak ragyog, és annak örül a legjobban, ha ezeket a pillanatokat meg tudja osztani társával, aki mint valami mágnes a vasat, vonzza magához. Ha Giorgio mellette van, akkor a világ kilép szürke medréből és színesbe vált, ha mosoly ül ki az arcára, akkor az ő szívét is átjárja az öröm, és amikor eltűnik az éjszakában, amikor nem lopnak meg senkit, akkor mérhetetlenül dühös és csalódott, de ő sem tudja miért. Ilyenkor még gyűlöli is magát, hiszen annak az egyetlen embernek ne járna meg a boldogság, akiben képes megbízni? Ráadásul retteg attól, hogy valami baja esik, hogy nem fog visszatérni és egy szó nélkül lelép, bár tudja, hogy ilyet sosem csinálna. Vakon bízik benne, bármit megtenne azért, hogy segítse, hiszen ő van neki egyedül. Hiába szeret Silentio elvegyülni a tömegben és azt képzelni, hogy ugyanolyan, mint mindenki más, hiába találkozik kedves emberekkel, egyszerűen nem képes más iránt szeretettel és bizalommal viseltetni.
Élettörténet: A szüleit sosem ismerte, mert otthagyták, vagy csak egy kétségbeesett nő hagyta ott az árvaház lépcsőjén. Még csak egy cetlit sem hagyott, hogy az ott dolgozók legalább tudják, hogy hogyan hívják azt a szerencsétlen gyereket. Silentio szépen nőtt, bár az idősebbek sokszor majdnem elérték, hogy ne érje meg a felnőtt kort. Ugye az árvaházi dolgozók nem igazán foglalkoztak a gyerekekkel, a kevés pénzért, amiért dolgoztak meg úgy gondolták, hogy nem is érdemes. A fiúk szobájába egy ősrégi csecsemőágyat tettek, és mint minden csecsemő, ő is felsírt éjszakánként, és a szobában lakó fiúk nem a szelídségükről és a türelmükről voltak híresek. Próbálták elhallgattatni úgy, hogy befogták a száját és az orrát, vagy valami ruhát nyomtak az orra alá és hasonló. Sokszor majdnem megfojtották szegényt, bár ő ezekre már nem emlékszik, csak hallotta az ott dolgozóktól. Három éves koráig képes visszaemlékezni, mint minden ember, szóval már egészen másfajta kínzásokra emlékszik, mint azokra a majdnem sikerült gyilkosságokra. Bár hiába nem tudja felidézni, a lélek és a tudatalatti nem felejt. Ugyanis Silentio sosem szólalt meg, és már a kezdetektől fogva mindenkivel bizalmatlan volt. Mondhatni védekezésre és túlélésre programozta be magát. De a sok borzalom mellett arra is emlékszik, hogy Giorgio, a nála egy évvel idősebb szintén árvaházi gyerek, hogyan segítette őt, volt mellette mindig, és arra is, hogy mennyiszer próbálta már őt szóra bírni. Mindig beszélt hozzá mindenféléről. Találgatásokat fejtegetett neki, hogy kik lehetnek a szülei, hogy az árvaházi dolgozók azt mondják, hogy ők senkinek sem kellenek azért kerültek árvaházba, hogy milyen gonoszak az idősebbek, hogy milyen tervei vannak a jövőről. Néha azonban Silentionak sikerült magára haragítania a pajtását a némaságával, de olyankor a kiabálás után egyszerűen magához ölelte, hogy megmutassa, hogy lehet, hogy nem tud válaszolni, de megérti, amit mond neki és mellette van. Aztán egyik éjjel Giorgio felrázta álmából, hogy kézen fogva kivezesse az udvarra, közösen átmásszák a kerítést és meg se álljanak egészen addig, ameddig a hátuk mögött érzik annak a sötét, hideg épületnek a sziluettjét. A város mindkettejük számára elképzelhetetlenül ijesztő volt, teljesen ismeretlen, és egymás nélkül biztos, hogy nem sikerült volna felnőniük. A közöttük lévő kapocs hihetetlenül erőssé vált. Silentio boldog volt, hogy van egy ember, akiben megbízhat, akit szerethet, akire számíthat, aki mellett biztonságban érzi magát, aki tud olvasni a tekintetéből, akinek ő is ki tudja találni a gondolatait. Ez a boldogság arra késztette, hogy minél többször kimutassa a szeretetét és háláját Giorgio felé, szóval egyre többször ölelte meg, borzolta össze a haját, fogta meg a kezét. Miután rájöttek, hogy az emberek könyörületességéből bizony nem fognak jól lakni, meg nagyon meg is nézik őket, sőt, néhány esetben még rendőrt is hívtak hozzájuk, hogy vigye el őket az árvaházba, akkor kitanulták a tolvaj szakmát. Ugye alkalom szüli a tolvajt. Egy gazdag, magát mindenhatónak képzelő polgárnak zavarta a szemét a kolduló gyerekek látványa. Giorgio ellopta az óráját, amikor karjánál fogva rángatni kezdte, majd sikeresen elszöktek és később minden bűntudat nélkül pénzzé tették. Ez sokkal hasznosabbnak bizonyult, mint a kéregetés, szóval átváltottak a tolvajlásra, és az is kiderült, hogy mindkettejüknek hatalmas tehetségük van benne. Az alvilág is szemet vetett rájuk (mivel elég híressé és hírhedtté váltak) és próbálta beszervezni a „naiv kis pondrókat”, de nem sikerült nekik. Majd egy év múlva felkerültek a fekete listájukra és így már nem csak a rendőrség, a bosszúvágyó polgárok, de még az alvilág emberei elől is el kellett és kell rejtőzniük mind a mai napig. Amikor elérték a serdülőkort, akkor a kapcsolatuk változni kezdett, de nem a jó irányba. Giorgio kitért Silentio ölelései elől, nem engedte, hogy a másik megfogja, és ha mégis sikerült neki vöröslő arccal dühösen leszidta. Silentio pedig teljesen kétségbeesett, hogy elfogja veszíteni, ha nem fogadja el tőle ezeket a gesztusokat és nem tudja vele máshogy éreztetni, hogy ő fontos neki, hiszen neki csak ennyije volt a kommunikációhoz. Aztán egy nagyon ronda veszekedésnél, ami újból csak abból fakadt, hogy Silentio odasimult hozzá, Silentio ténylegesen attól rettegett, hogyha Giorgio kilép a búvóhelyükről, akkor soha többé nem fogja látni. Ezért merész ötlete támadt és megpróbálkozott azzal, amivel azelőtt még soha, a beszéddel. Silentio Giorgio nevét próbálta kimondani, de nem sikerült, helyette valami ahhoz hasonló szó hagyta el ajkait, de ennyi bőven elég volt. Giorgio hitetlenkedve megfordult, hogy egy könnyes szemű, kétségbeesett Silentioval találja magát szemben, aki kétségbeesetten próbálja kimondani a nevét. Giorgio átölelte, vigasztalta és ott maradt, bár esze ágában sem volt otthagyni örökre Silentiot. Az azutáni napok azzal teltek, a szokásos lopásokon kívül, hogy Silentiot megtanítsa rendesen beszélni, és bár Silentio megtanult rendesen kommunikálni még mindig a szemeivel tudja a legjobban közölni a gondolatait és az érzéseit. Ahogy cseperedtek úgy mélyült el egyre jobban a kapcsolatuk, és tényleg, ha elválasztanák őket, biztos, hogy nem élnék túl. Silentio tizenhét évesen észrevette, hogy a lányok őt egyáltalán nem érdeklik, de ezt titkolja annak ellenére, hogy tudja, hogy Giorgio elfogadná, hiszen neki teljesen mindegy, hogy fiúkkal vagy lányokkal tölt el egy-egy éjszakát. De Silentio nem tudna erről anélkül beszélni vele, hogy ne bukna ki belőle pár dolog, ami miatt szerinte Giorgio megutálná. Nem akarja, hogy Giorgio megismerje ezt az önző oldalát, nem akarja, hogy rájöjjön, hogy utálja azt, amikor másokkal elmegy és szeretné, ha a világuk olyan lenne mint régen, amikor elszöktek, hogy a világuk csak kettejükből álljon és az emberekből akiket meg kell lopni. De ilyet mégsem kérhet, hiszen akkor vége lenne mindennek.
Hobby: Giorgio, merengés
Foglalkozás: tolvaj
Extrák: *Hóhérkámnak **Azért koszos sokszor, mert nem érdekli, hogy baja lesz-e a ruháinak, nem pedig azért, mert olyan béna, hogy csetlik-botlik. az is elő szokott fordulni, de ritkán. ***Lopáskor Silentio igazán kihasználja, hogy képes elbűvölni az embereket, de ha nem ezt, akkor azt használja ki, hogy csendes, de nem csak szóban, hanem mozgásban is, ráadásul hihetetlen gyorsan tud osonni, majd a zsebelés után úgy beleolvadni a tömegbe, hogy senki sem találná ki, hogy ki volt az. **** Egy lopott gondolával járják Velencét és lopják el az igazi gondolások fizető utasait. ***** Silentio azt jelenti csend. Azért ezt a nevet kapta, mert nem beszélt az árvaházban, sőt még azután sem egy jó darabig. Most már tud beszélni, és ha sokat és átlagnál hangosabban beszél, akkor bereked.
Képinfo: iya-chen (deviantart.com)
| Engedélyezve: |
2014. 03. 03.
2014. 03. 04.
|
Módosítva: 2019. 06. 10. 22:09:17
Módosította: Yoshiko
Státusz: Aktív
|
