Karakter: Draco Agnuis
Megjegyzés: (Nayumnak)
Fáradtan vetem neki hátamat a trónterem súlyos ajtajának. Mielőtt belépek, ki kell fújnom magam, és addig is a hatalmas ablakon keresztül, a csillagos eget fürkészem.
Megint egy olyan küldetést végeztem el, amiben levezethettem ugyan a feszültséget, de sokat kivett belőlem. Tűzmágus vs. Vízmágus? Nem a legjobb párosítás, egyik félnek sem.
A víz párolog, a tűz pedig eloltódik, és sajna az utóbbit az egyszerűbb elérni.
Mégis győztem, szerencsére erősebb voltam. Mégis olyan mértékben elszívta az erőmet a küzdelem, hogy örülök a talpon maradásnak.
Némán függesztem tekintetem ismét, az éji lepelre, és még a csuklyámat is levetem. Ellököm magam a díszesen faragott, hatalmas ajtótól, és a szemközti ablakhoz lépve, kihajolok rajta.
Az éjszakai levegő jóval frissebb, mint a nappali, az illata pedig titokzatosabb, kissé vészterhesebb.
Az elemem a tűz, mely a napból nyer energiát, mégis jobban kedvelem az éjszakát. Elrejt, és segít, mikor menekülni kell, és képtelenség kiismerni, a változása követhetetlen.
- Annyira elmerengve tudod figyelni az eget, mintha látnál valamit, amit mi nem – csendül mögöttem egy halk, mégis tiszteletet parancsoló hang.
Azonnal kihúzom magam, és fejet hajtva fordulok meg. Az egyetlen személy, aki előtt hajlandó vagyok ezt megtenni. A király.
- Örülök, hogy épségben visszatértél, Agnuis! – Mellém lép, és int, jelezvén, hogy nyugodtan húzzam ki magam. – Nagyon meggyűlt a bajod a mágussal?
- Elboldogultam – felelem csendesen. Elmosolyodik, és mellém lép. Megfordulok, így már mindketten az eget figyeljük.
- Sejtettem. Te mindig… elboldogulsz – Féloldalasan rám pillant, várja a reakciómat, de nem tudok szolgálni vele, így továbbra is meredek magam elé. Felsóhajt, és folytatja. – Tudom, hogy most értél vissza, de lenne számodra egy újabba feladatom. Hosszabb, és... – Mintha kissé hezitálna. - … végül is bonyolultabb, mint az eddigiek, de talán kevésbé veszélyes.
- Fenség – Felé fordulok, lássa, hogy figyelek.
- Nos… Agnuis, ismered a fiam, ugye?
Tétován bólintok, és ügyelnem kell rá, hogy nem húzzam el a szám. Személyesen még sose beszéltem a herceggel, de az udvarban elég sokat hallani a viselkedéséről. Azt mondják makacs, meggondolatlan, és nem tiszteli az apját.
- Igen, Fenség, ismerem – bököm ki végül, és szerencsére elég jól értek érzelmeim palástolásához, nem ül ki arcomra nemtetszésem.
- Tudom, hogy a fiam nem a jólneveltség mintapéldánya, és sokszor veszekszünk is, mégis szeretem – kezd bele, a csillagokat fürkészve. – Sajnos azonban ő nem érti meg a tetteimet, talán még túl fiatal. Hiába óvom és figyelmeztetem, ha valamitől eltiltom, csak azért is azt teszi. Lázad ellenem, ami talán nem is lenne akkora baj, ha nem kerülne miatta veszélybe.
Elhallgat, várja, hogy szokásom szerint, magam jöjjek rá a feladatra. Nem szeret nyíltan kérni, márpedig ez inkább hangzik apai kérésnek, mint parancsnak.
- Uram, azt kéri tőlem, hogy vigyázzak rá? Legyek a testőre? – Akaratlanul is felvonom a szemöldököm, és látva eme bizonyítékát meglepettségemnek, halkan felnevet.
- Tudtam én, hogy hamar rájössz a feladatra, ha adok némi támpontot. Agnuis, ez nem kifejezetten parancs, legalábbis kettőnk között. Jobb, ha a fiam még nem is jön rá, míg nem beszélek vele. Holnap megteszem, ígérem, de a küldetésed már most elkezdődne, ha van hozzá elég erőd.
Erőm nincs túl sok, de eszem ágában sincs bevallani, azt pedig nem hagyom, hogy meglátszódjon rajtam.
- Mit kell tennem?
- Keresd meg! – feleli száj húzva. – Este vitáztunk, és lóra kapva elvágtázott az erdőbe. Már éjfél lesz, de még nincs sehol, ideje lenne hazajönnie.
Bólintok, majd egy enyhe meghajlás után, fejemre húzom a csuklyám, és elindulok kifelé a várból. Az istállónál nyereg nélkül pattanok fel hűséges lovamra, Ignisre, majd az erdő felé irányítom.
Habár éjszaka van, és a hold se süt túl fényesen, nincs gondom a tájékozódással, szinte tökéletesen látok a sötétben. A démonság előnye, vagy a gyakorlaté, ki tudja?
A herceg nem vigyázott, szinte végigcsörtetett, így a nyomai tisztán kivehetőek. Halkan felszisszenek, mikor egy idő után, nem éppen szerencsés irányba fordulnak.
- Hülye kölyök, egyenesen Rodran embereinek a kezébe fut! – motyogom félig magamnak, félig Ignisnek, aki válaszként halkan felhorkant.
Rodran banditát játszik ugyan, de emellett kitűnő mágus, ráadásul tűz, akárcsak én. Az emberei sokszor merészkednek a vár közelébe, és mivel több varázstudó is akad közöttük, ügyesen elrejtőznek. Jó párszor akadt összetűzésem velük, de végül senki nem ért el győzelmet, egy döntetlen után, kis időre visszavonultak.
A Főnix-hegy lábánál van a tanyájuk, és a drága hercegecske, egyenesen arra tartott. Remélem elkerülte őket, különben nagyobb bajban van, mint ahogy az apja hiszi.
Még egy darabig zajtalanul haladok Ignis hátán, majd mikor elég közelinek érzem a célt, leszállok róla, és gyalog megyek tovább.
Hirtelen zaj csapja meg a fülem, kiabálás, és lónyerítés hallatszik a fák közül. Füttyentek Ignisnek, hogy bújjon el, majd egy közeli fa ágát megragadva, felhúzom magam, és a törzséhez simulok.
Hamarosan egy lovas vágtázik el alattam, egyértelműen a herceg, nyomában egy csapat banditával. Felmorranok, és az üldözők vezérét a földre rántva, leugrom az ágról.
A fiú eddigre elég előnyt szerzett, erről nem tud semmit, csak lohol a vakvilágba. A banditák viszont megzavarodnak, és ez elég időt ad, hogy kardomat előrántva, védekezzek a támadókkal szemben, majd kiiktatva a közelebbieket, bevetem magam az erdőbe.
Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy egy kisebb sereg ellen harcoljak, főleg, ha Rodran is előkerül a mágiájával. Az ellentétes irányba csalom őket, mint amerre a kölyök menekült, így egy idő után elvesztik a nyomát, én pedig a megjelenő Ignisre ugorva, szintén eltűnök előlük.
Sikerült alaposan bevernem a jobb vállam, így az most piszkosul fáj, na meg szereztem pár kisebb sebet, de még ez is olcsó megúszás ahhoz képest, hogy mi lett volna, ha előbb ocsúdnak fel.
Rövidebb, rejtett ösvényeken közelítem meg a várat, így pont akkor érek a fák széléhez, mikor a hercegecske bevágtat a kapun. Egérke az egérlyukban, egy csapat macsek jól bekergette. De akkor én mi vagyok? A kutya? Hát úgy néz ki, mostantól az őrzővédő eb szerepét kell eljátszanom.
Beügetek a kapun, és miután Ignist rábíztam egy hozzám siető istállófiúra, elindulok a szobám felé. Nem kell nekem ispotályos, ellátom majd én a sebeimet.
Mikor végre bedőlhetek az ágyba, már mindenem sajog, és egy cseppet se várom a holnap reggelt, mikor a király hivatalosan is bemutat a fiának. Nem tervezem, hogy elárulom neki, hogy én mentettem meg.
Másnap reggel, a szokásosnál később ébredek, és ahogy felülök, rögtön érzem, hogy mágiám még egyáltalán nincs a toppon. A vízmágus elleni küzdelmet, több napos virrasztás előzte meg, és a mostani éjszaka se volt éppen pihentető. Fáradságom össze szedetlenséghez vezethet, ami az emlékeim előtérbe kerülését jelenti. Ezt szeretném elkerülni, mert unokabátyámmal vívott küzdelmem, nem kellemes múltbéli pillanat. Ahogy a halálos ítélet meghallgatása, a szökés, a menekülés, és a továbbiak se.
Inkább alaposan megmosakszom, majd tisztaruhát és köpenyt öltve, a csuklyát a fejemre húzva, elindulok a trónterem felé.
Mikor belépek egy hátsó, a testőröknek fenntartott ajtón, még csak a királyt, és tanácsosait találom bent. Pár harcos álldogál még a közelben, de a hercegnek nyoma sincs. A király biccent felém, majd folytatja a tárgyalást, míg az ajtó döndülése félbe nem szakítja.
Egy borzas ifjú robban be a trónterembe, makacs, duzzogó arccal, és harciasan csillogó szemekkel.
Mostani benyomás? Elkényeztetett.
|
