Elõtte azonban csillapítanom kell hasam korgását, és erre a feladatra a piactér a legmegfelelõbb helyszín. Arra veszem tehát utam, még csak a szaglásomra sincs szükségem a megtalálásához, mert oda igyekszik az emberek többsége.

Eszemben sincs elvegyülni köztük, fõleg a füleim és farkam rejtegetésének macerája miatt. Persze ezt leszámítva se kívánkozok köreikbe, jó õket figyelni a magaslatból.

Az étel megszerzése érdekében annyira kénytelen vagyok érintkezni velük, hogy macskaalakban a halaskofa pultjára vetõdöm, és mélyen a szemébe nézek. Szitkozódva kezdi átkozni anyanyelvén a sok rohadt macskát, ezért már megérte megtanulni ezt a nyelvet is…

Míg illúzióim lefoglalják, én fogaim közé veszek annyi halat amennyit csak tudok, majd a falak mellé állított dobozokon, visszaugrálok a tetõre. Elégedetten hagyom magam mögött a piacot, és egy elhagyatott sikátorban felveszem eredeti alakom.

A macskaként egész soknak tûnõ hal, így emberkézben nem is olyan sok, de azért jóízûen betermelem, majd kezeimet nyalogatva, meg is tisztítom õket.

Nyújtózkodva ücsörgöm egy halom egymásra pakolt szõnyegen, és miközben rendbe szedem tincseimet is, az egyre sötétedõ eget figyelem.

Nem tagadom, a sivatagnak is megvan a maga varázsa, és megérné több idõt tölteni a felfedezésével, de a leopárd alakkal rendelkezõ macskadémonokat nem biztos, hogy erre a vidékre találták ki. Bár lehet, hogy kevésbé lenne melegem napközben, ha emberibb alakomban nem feketét viselnék mindig. Sárgás macskabundámnál viszont kevés a világosabb szõr szín.

Ki tudja mennyi ideje tartó merengésembõl közeledõ léptek zaja zökkent ki, és még pont sikerül macskaalakot felvéve elbújni az egyik szõnyeghengerben, mikor lélekszakadva beront egy ember a sikátoromba.

Félig lehunyt szemekkel, kissé elõdugott fejjel mérem végig, majd veszélytelennek ítélve bújnék elõ, mikor megjelenik az is, aki elõl valószínûleg úgy rohant. Az új jövevény viszont közel se tûnik olyan ártalmatlannak, ahogy kéken villogó szemekkel, halálos lelki nyugalommal zárja el a sikátorból kivezetõ utat. Karmazsin szín ruhája eltakarja lábujjtól a feje tetejéig, a szemét is csak azért látom, mert rést hagyott nála.

Nem vagyok gyáva, ezt már sokszor bizonyítottam, de most szívesebben lennék inkább valahol máshol. Õ azonban nem tervezi, hogy futni hagyja az áldozatát, így lassan közelíti meg a halálra vált halandót. De hogy õ nem ember, az tuti…

Ami pedig ezután következik, az horrorfilmbe illõ, és hiába vagyok elviekben ragadozó én is, ezt már megsínyli a gyomrom. Mint kiderül, a démonszerû valami… valaki… emberhúson él, én pedig láthatom étkezési szokásait.

Fogaimat és szememet összeszorítva húzódom a szõnyegbe, amennyire csak tudok, és hogy a hangokat is elnyomjam, kieresztett karmokkal kapirgálom az anyagot.

Aztán hosszú percek múltán, egyszer csak csönd lesz.

Várok még egy jó darabig, majd kipislogok rejtekhelyemrõl. Alaposan megdöbbenek, mikor pusztán frissen idefújt homoknak tûnõ kupacokat látok, vérnek és egyéb emberi tartozéknak nyomát se.

Már kezdem azt hinni, hogy álmodtam az egészet, és megkönnyebbülve mászom elõ, mikor az elõbbi alak szinte a semmibõl tûnik fel elõttem, és a grabancomat megragadva emel maga elé.

- Nem vagy egyszerû macska – jegyzi meg a sivatagi éjszakákhoz hasonlatos, hûvös hangon. A dühtõl és riadalomtól, ösztönösen mélyesztem körmeim a kezébe, mire elkomorodva ejt le. Rögtön a lehetõ legtávolabbra menekülök tõle, egyenesen a sikátor kijárata felé.

Homokfal emelkedik fel elõttem, mielõtt eltûnhetnék, és macskaalakban nem vagyok elég nagy ahhoz, hogy felugorjak a tetõkre. Kelletlenül, gyorsan alakot váltok, és egy pillanatra farkasszemet nézek a sivatagi démonnal, mielõtt keményen elrugaszkodva a talajtól, el nem kapnám az épület szélét. Szaporán felhúzom magam, miközben illúzióim közül, páran hasonlóképpen cselekednek, néhányan pedig lent zavarják továbbra is.

Szerencsére sikerül lefoglalniuk, így én sebesen felszívódhatok. Lehet, tényleg jól enne lelépni innen, de most egy darabig macskaként meghúzom magam az egyik háznál.