- Üdvözlöm Karu doktor! - Csak nem sietett? – áhh…  

- Öhm..nos – légy erõs, légy erõs… Ne azt nézd, ahogy lép… Elragadó, de nem szabad… - igen, tudja elég váratlanul nyitott rám a komornyikja... – gyorsan rendbe teszem ingem, és le is húzom nadrágomig. Hosszú, és kicsit nagyobb is, mint felsõtestem, így ha szerencsém van, merevedésem is takarja.

A vámpírnõ pont akkor ér elém, és húz magához közelebb, amikor végre elkészülök vele, aztán legnagyobb döbbenetemre összeköti nyakkendõm:

- Máris sokkal jobb - sokkal jobb az ágyamban volt. De ha már ennyire aranyosan segített, talán kimutathatnám neki a hálám. Igen… Minden bizonnyal ki kellene.

- Köszönöm! - túl közel van… Ez nem lesz jó… Muszáj megtudnom, miért kellett eljönnöm hozzá, hogy távozhassak - És mi volt az a fontos dolog amiért idehívatott éjnek évadján?

- Nos...ne haragudjon doktor hogy ilyen kései órán zavartam meg, de lenne pár kérdésem önhöz...a szerrel kapcsolatban... – ajaj… Valami nem stimmelt vele?

Aggódva várom, hogy mondja a megjelenõ tüneteit, titkon örülök annak, hogy mielõtt elkezdené, kiküldi testõrét.

- Tehát... – mutat egy ülõalkalmatosságra, sóhajtva, és kicsit aggódva foglalok helyet, majd várom, hogy velem szemben leülve folytassa azt, amit elkezdett.

- Az a helyzet doktor úr, hogy amikor hazaértem, eléggé rám tört a rosszullét. – mi a fenéért ennyire kihívó a tekintete? - Elsõ kérdésem ez lenne, hogy okozhatta-e ezt az elixírje amit adott? – rosszullét? Fogalmam sincs…

- Öhm...nos...nem igazán tudom... – válaszolok neki õszintén - De mivel mástól nem igazán lehetne biztos van benne valami... – szakmai dolog… Szakmai dolog… Ne a melleit bámuld… Látni a hegyük, de tényleg nem azokat kéne nézned…

- Értem. Jólvan. Igazából... Ennyit akartam tudni – hála az égnek… Most már mehetek? Vagy… A kacagása arra utal, hogy a szerem miatt vérem veszi?

Kiráz a hideg a gondolattól, rémülten figyelem, magabiztos mosolyát, csillogó szemeit, mialatt õ még közelebb húzódik hozzám, mint eddig. Aztán ijedtségem csökken, ahogy szemeirõl megint formás kebleire téved a pillantásom. Amiatt, hogy közelebb hajolt hozzám, már nem csak hálóinge anyagán át látom õket:

- Hmmm.. – szippant egy nagy levegõt nyakam mellõl - Nahát doktor...hogy magának milyen jó illata van... – megborzongok. Õ már megint a vérem akarja… 

Csókot hint nyakamnak arra a pontjára, amit nem is olyan rég megharapott, ezért összeszorítom szemeim, és várom, hogy újra húsomba mélyessze a fogait. Mindjárt megteszi… Mindjárt… Biztos, hogy nem úszom meg ennyivel. Fõleg nem akkor, ha azt látja a fejemben, amint magamra képzelem meztelen testét.

- Köszönöm, hogy válaszolt! – ennyi? Ezzel most meglepett. 

- Igazán nincs mit! És akkor én most mennék is! – a döbbenetem elmúlik a lehetõség hatására… - Visz... heh?... - Haji? Miért jött vissza?! És miért kell mindig elõttem megállnia?!

- Nem akarom, hogy elmenjen! – na tessék… Most miatta Chi-san is utolért. A fene vigye el… Haza akarok menni errõl a vámpírtanyáról.

- Nyugodjon meg! Semmi idegességre nincs oka, mondtam már, az én házamban nem eszik meg! – de akkor se akarok itt lenni… Hisztizzek felnõtt orvos létemre azért, hogy végre eleresszen?! - Haji megmutatja a szobáját! Kérem várjon ott egy keveset. – ez egy rémálom…

- Doktor...ha jó fiú lesz, talán még jutalmat is kaphat...mondtam már, ha segít nekem, hálám fogja üldözni, és nem rossz értelemben. És tudja egy vámpír hálája igazán nagylelkû! Én pedig jól tudja ki vagyok! – sajnos tudom… Egy nálam erõsebb lény, aki ellen sajnos még nem tehetek semmit.

Hagyom, hogy démoni testõre abba a szobába vezessen, amit kijelölt nekem, le is huppanok a szoba közepén elhelyezett ágyra, viszont aztán próbálok ébren maradni.

A vámpírok barlangjában vagyok… Nem tehetem.

***

- Jóestét doktor úr!... – libben be hirtelen vendéglátóm mielõtt még ülve elaludnék, nagyot nyelve figyelem. Álmodom a látványát? Ha igen, akkor fejbe verek mindenkit, aki megpróbál felébreszteni. Chi roppant szexi félig lecsúszott pántú hálóruhájában, a mozgása kihívó, és szexi, csakúgy, mint a vigyora. 

- I-Igen?... – ellenállhatatlanul csábító… És ahogy hullámzanak keblei is… Jobbra, aztán balra…

- Doktor...magán kívül nem ismerek senkit...és ön adta azt a löttyöt is...szóval...azt hiszem kötelességének kellene hogy érezze a következõ feladatot amit adok magának... – hinta, palinta… Várjunk csak… Feladat???

- Miért...mi lenne az?.. – mit akar belõlem csinálni? Ágyelõt ebbe a szobába?

Nagy nyelés után újra faggatni akarom, hiszen nem válaszolt, viszont mielõtt megtehetném, elém kerül, és megragadja kezeim, hogy a vállainak parázsló bõrére pakolhassa õket.

Ohh mamám… Már biztos vagyok abban, hogy álmodom… Érinthetem. És ez még csak a legkevesebb… A kezeimmel lecsúsztatja magáról hálóruhája pántjait, hogy jobb rálátásom legyen melleire, mint eddig valaha.

Most, hogy napvilágra kerültek félig meddig, már nem is érdekel, mit akart tõlem. Az életem is odaadnám azért, ha aahh… Igen… Pont erre az érintésre gondoltam a csere alatt, finoman markolom meg azt a keblét, amelyikre ráhelyezte ujjaim. Bimbói már teljesen merevek, Chi-san legalább annyira vágyhat egy kiadós szeretkezésre velem, amennyire én vágyok rá vele, amióta felnõtt alakban megpillantottam.

Birtokló csókjával, és azzal, hogy ledöntve az ágyra fölém helyezkedik, elküldi józan eszem nyaralni. Felmorranva húzom szabad kezemmel közelebb magamhoz, simítom végig óvatosan testét a ruhája alatt. Egyszer, majd még egyszer, aztán sokszor, hogy minden porcikáját érezhessem, míg a másikkal továbbra is melleit kényeztetem.

Hamarosan már hálóinge a sarokban, és ujjaimmal nedves bugyiját simogatom az oldala helyett. Õ vámpír úrnõ, de fõként mégiscsak egy nõ. Egy tüzes, és vad teremtés. Olyan, akihez hasonló szépséggel még nem találkoztam, és aki jelenleg tényleg csak arra vár, hogy együtt legyünk.

Sóhajával egyszerre mordulok ismét, amikor kockáim kezdi cirógatni, és karmolászni hegyes kis körmeivel, majd magam alá átfordítva hívom vadabb keringõre nyelvét.

Nem tudom, nyakkendõm, és ingem mikor tüntette el rólam, viszont jelenleg nem is érdekel, csókjaimmal áttérek mézédes ajkairól nyaka érzékeny bõrére, aztán vágytól hegyes mellbimbóira, míg ujjaimmal már bugyija alá benyúlva kényeztetem hamvas barackját.

Ténykedésem közben persze õ sem tétlenkedik, merevedésem már nadrágomon kívül, pontosabban az õ kezei közt, morranva szívom meg jobban hasfalát, amikor rászorít.

Köldökébe is belenyalintok, hogy újabb édes sóhajt csalogassak ki ajkai közül, mielõtt még óvatosan lehámoznám róla az utolsó ruhadarabját, falatnyi bugyiját.

- Doktor… Ne húzza az idõt… - szorítja meg erõsebben vállaim, amikor a csókoktól, amit legbecsesebb kincsére hintek, ívbe feszül a teste.

- Türelem… Semmiképp se akarok visszaélni a jóindulatával. – nyalintok újra perverz vigyorral bele édes kelyhébe, tettem következtében hangosabb nyögés szalad ki ajkain, mint eddig bármikor, karcsú lábait is a hátamra fonja, hogy nyelvemmel mélyebben hatolhassak testébe. Élek a lehetõséggel, csókjaimmal borítom, habzsolom virágát mindaddig, amíg teljes testében megfeszülve nem élvez el.

Imádom, és mostantól többet akarok így lenni vele. Kezdenek a következmények is kevésbé érdekelni. Ha az együttlétünknek az az ára, hogy egyik szeretkezésünk közben talán leharapja a fejem azért, mert tovább akarom a vele töltött idõt kiélvezni, és nem elégítem ki elég gyorsan, akkor leharapja. Õ vonzóbb cél talán még az örök életnél is.

- Doktor… - piheg édesen, vigyorral az arcomon markolok combjaiba, és helyezkedek el lábai között. Amikor farkam forrósága bejáratába kerül, újabb csókot is hintek az ajkaira.

- Mi a baj? – incselkedek vele, ahogy levegõhiány miatt megszakítjuk vad, szenvedélyes csókunk - Már mondhatsz bármit, a világ minden kincséért sem állok le.  – viszonozza tekintetem, aztán legnagyobb meglepetésemre belemarkol a fenekembe, így érve el, hogy teljesen rá simuljak, és érte lüktetõ merevedésem is forróságába csússzon. Felsóhajtok az érzés miatt pont akkor, amikor õ is hangosan nyög.

- Utólagos engedelmével kiszolgáltam magam. Legközelebb legyen gyorsabb, ha akar valamit. – vigyorog most õ pimaszul, lassan kijjebb húzódom forróságából, aztán gyorsan vissza, az õsi ütem szavainak engedelmeskedve. 

Többet nem nagyon beszélünk, nem is tudnánk, hiszen birtoklón csókoljunk egymást, mialatt egyre gyorsabb lökésekkel teszem a magamévá.

Egyszerre érjük el a beteljesedést, teljesen megtöltöm nedveimmel, forróságát, mielõtt még mellé dõlnék, és néhány percig csak megbabonázottan figyelném testét. Csatakos az izzadtságtól, és a haja is összekócolódott kicsit, viszont így is õ lehet a világ legméltóságteljesebb teremtménye.            

- Remélem, tényleg nem bánod meg a döntésed. – simítom ki pár hajtincsét az arca elõl.

Válaszul arra, amit tettem, higgadt mosollyal húzódik hozzám közelebb, és bújik testemhez, védelmezõn vonom karjaim közé, hogy kényelmesebben helyezkedhessen el rajtam, miközben megszólal:

- Viselni fogom a következményeit. – tudom… Ennyire már megismertem azóta, amióta a közelében vagyok.

Kuncogva simítok ismét a hajába. Egészen addig, amíg magával nem ragad az álom, játszok is finom illatú tincseivel.

***

Amikor felébredek reggel, pontosabban délután kettõkor, még mindig velem van, mosolyogva figyel, és karcolgatja vékony ujjaival a mellkasom. Épp emiatt húzom magamhoz vidáman egy csókra.

- Jó reggelt. – köszöntöm aztán - Meg tudnám szokni, hogy meztelenül, és egymáson ébredünk, de gondolom most, hogy már együtt voltunk hazaküldesz.

- Neked is jó reggelt. – válaszol aranyos vigyorral, aztán incselkedõn ül fel az ágyon – Nem terveztem ilyesmit. Itt, és azonnal lesz rád szükségem, ha esetleg újabb mellékhatása jelentkezne annak a szernek, amit adtál.

- Értem. – kuncogom, boldog vagyok attól, hogy még úgy gondolja, szüksége van rám, és maradhatok mellette. - Mióta vagy ébren? 

- Szóval legyek tesztalany?

Én nem így gondoltam azt, amit mondtam neki. Mégis… Kimagyarázni jelenleg nem tudom magam. Még a nevetése is bódítóan hat rám, a hangom teljesen bennem rekedt miatta…

- ...De persze – folytatja a beszélést - más nem is lehetne, nagyon igaza van  -  igen… Így azért egybõl jobban hangzik… Igazam van…

A cirógatása, amivel kényeztet csak még jobbá teszik az élményét annak, hogy bízik bennem. És… Bár egy kicsit még mindig rettegek tõle, nem ütöm el finom kezeit magamtól.

Egyre jobban tetszik az, amit mûvel, már épp azon gondolkozom, hogy hozzányúlok, hogy én is megsimogatom finom bõrét, valamint kerek melleit, mielõtt ismét megszólalna, és leforrázna a szavaival:

- Doktor.... ugye tudja, hogy minden egyes gondolatát kristálytisztán hallom? – a gondolataim??? Öhmm… Izé…

- Sajnálom, felség! - ha ezt tudom… Akkor próbálok más mellekre… Á basszus… Teljesen megzavar a testével… Szóval próbálok csak a kutatásaimra gondolni.

Földig hajolva esedeznék ismét elnézéséért, viszont azt se tûri, hogy megalázkodjak elõtte:

- Nem kell a formaság! Mostmár mindegy... Uhm...És mégis...hogyan is kellene alkalmaznom ezt a szert? - a szert? Ohh igen… A szer…

- Csak meg kell innia, lehetõleg a dolgok megtörténte elõtt egy nappal. – ezaz… Tényleg maradjon a kutatás a téma, és akkor rendben leszek.

Persze miért is lenne az, amit én szeretnék…

Kiderül, hogy nem tetszik neki annak a lötyinek az illata, amit utóda létrehozásához kapott segítségként, arra is fény derül, az õ számára az én vérem a legmegfelelõbb anyag, amivel be tudná venni.

Ráadásként úgy fagyaszt meg, aztán olvaszt ki, mintha valami tárgy lennék, szavai, mik szerint ne féljek, mert nem eszik meg nála, fõleg nem õ se elég bíztató. Egy vámpírnak lehet egyáltalán a hálájában bízni?

Nem tagadom, tetszene, ha ismét adna a vérébõl nekem, de azt se, hogy ezt az adományt nem akkor akarom, amikor már szárazra szívott.

Nõies hangja se épp segít a gondolkodásban. Vagyis… Éppenhogy segít, de a hallatán nem arra gondolok, hogy egy vámpír meg akar enni, hanem arra, ahogy a beszélõt magam alá döntöm egy heves csókra.

- ..Úgy imádok magával játszani .... – játszik… Hallod egyáltalán azt, amit mond?! Csak azért simította meg az arcod, és nem azért, mert akar tõled valamit!

Légy észnél… Ajánlom neked Karu, légy eszednél, mert a tányérján végzed.

- Doktor… - kuncogja el magát tündérien – Még mindig hallom a gondolatait.

Ohh hogy az a… Amikor kisebb testben volt, mindig eszembe jutott, hogy õ nem ember. Most mindig sikerül elfelejtenem ezt a tényt… De hogy mi miatt…  

Azt se értem, hogy miért zavarodom össze akkor, ha rá nézek, vagy ha megérzem az illatát. Édes nõszemély ez tény... A méltósága, ami csak úgy árad a lényébõl is elég vonzó… Igazi uralkodóvá teszik, de ezek akkor se okok a viselkedésemre.

Igen…

Hiányzott, hogy a kezem is remegni kezdjen zavarom miatt. Így véletlen se sikerülhet a tûvel vénám eltalálnom, hogy ahhoz a szerhez, amit kapott a vérembõl is adhassak neki egy keveset.

- Bocsásson meg… Még egy kicsit rabolnom kell az idejét. – masszírozom meg halántékom, de úgy érzem, jobb lenne, ha inkább visszahívnám magamhoz pár óra elteltével. Amikor nem volt itt, simán tudtam magamból csapolni a mintához is.

- Hagyja a vérvételt… - szólal meg egy apró sóhajtást követõen, kíváncsian fordulok felé.

Nem tagadom, eddig megpróbáltam kerülni lényét tekintetemmel, de most érdekel, miért mondta azt, amit mondott…

Egy újabb apró sóhajtás után lecsavarja a kupakot a kezében tartott folyadékról, majd azt parancsolja õrének, hogy bármi történjék is maradjon a helyén. Ezt követõen aztán egy bátor mozdulattal emeli ajkaihoz, és húzza le két korttyal azt a löttyöt, amit kapott.  

Bevallom, még pislantani se volt idõm mûvelete közben.

Azt se tudom, mikor lépett elém, és hajolt a nyakamhoz, hogy szívni kezdhesse a vérem, döbbenten próbálok meg hátrább lépni.

Nem sikerül…

Képtelen vagyok az emelésükre, de még karjaim se tudom megmozdítani. Olyan, mintha teljesen megfagytam volna…

Lehet ennek köze az erejéhez? Nem… Kizárt… Ha lenne, akkor a vágyam se mereven simulna forró, formás combjaihoz…

- Ismerje be… - simítja végig az arcom, aztán törli meg elegánsan az ajkait azzal a kis kendõjével, amit Haji adott a kezébe – Így, az én módszeremmel jóval gyorsabb volt.

- Nos… Öhmm… Van abban valami, amit mond… Jóval gyorsabb lenne az orvostudomány is ilyen fogakkal… - fogak… Igen… Megharapott a vámpírok úrnõje…

Ez a tény jóval fontosabb annál, hogy kívánatos teste találkozott az örökítõanyagátvivõmmel. Most mit tegyek???

Nyugi… Maradj higgadt… Ne lássa rajtad, hogy mennyire kiborított azzal, amit mûvelt…

Elneveti magát ismét, szavain meg se kéne talán lepõdnöm, mégis döbbentebb leszek tõlük, mint az elõbb:

- Attól, mert a vérét vettem még nem lesz vámpír.

- Tényleg? – bukik ki belõlem a kérdés, segédjével együtt nevet rajtam újra. Pedig… Úgy érzem, a kérdésem reális volt. Egy orvos se tudhat mindent. Attól lesz jó szakember, hogy haláláig képzi magát.

- Nem szeretném még átváltoztatni. – még??? Ohh értem… Lehet, meg kéne köszönnöm az õszinteségét.

- Arra semmi szükség. – hogy az a… Csak ironikus akartam lenni, és az is magamban, azért nem mondtam ki hangosan a véleményem…

- Kérem úrnõm… - az idegesség miatt persze van hangom még akkor is, ha rá nézek… Visszatérhetett volna elõbb… - Ne turkáljon a fejemben…

- Sajnálom. – lép vissza elém hamis mosollyal, a szívem a torkomban dobog, mialatt próbálom ismét lecsillapítani érte merevedõ tagom – Ezt a képességem nem tudom befolyásolni – játszik… Biztos, hogy már megint játszik…

- Lehet… - úgy tudtam…

- Nos… - krákogok egyet – A holnapi napját azért vegye komolyan – szakmai téma, szakmai téma… Menni fog az a beszéd, csak akarnom kell – Bárkivel is lesz, idõzítse a randevúját úgy, hogy teljen el a szer bevételétõl kezdve 24 óra. Utána pedig majd pár nappal… Izé… Ha nem bánja szeretnék önön elvégezni pár vizsgálatot, amibõl kiderülne, sikerült-e.  

- Rendben. – hint egy puszit az arcomra, nagyot nyelve figyelem már az ajtónál álló alakját. – Jönni fogok doktor…

***

Távozása után természetesen azért a biztonság kedvéért megmostam a nyakamon azt a foltot, ahol a vérem szívta pár fertõtlenítõ hatású szappannal.

Meg is fogadtam magamban, hogy a legközelebbi látogatásáig fokhagymás tusfürdõt fogok beszerezni, úgyhogy már bánom, nem aznap reggel mentem el a boltba, és most este mással fürödtem.

Haji jött értem, A LAKÁSOMBA, AMINEK A CÍMÉT NEM IS TUDHATNÁ, azt mondta, vele kell mennem, mert az úrnõ látni akar.

Mondta? Inkább határozottan kijelentette, ráadásul azzal se törõdve, hogy ádámkosztümben vagyok ragadja meg a kezem, és húz maga után.

- Várjál… - ütök rá éppen emiatt, mielõtt még az ajtóhoz érnénk - Fel kell öltöznöm.

Ha tudom, vendégem lesz, le se vetkõztem volna.

Gunyoros mosollyal enged el, aztán jelenti, ki két percem van. Tényleg nagyon kedves, de nem állok le vele veszekedni, inkább összeszedem a ruháim…

Mégis hogy a fenébe találtál ide? – faggatom azért öltözés közben bosszúsan, válasza, amiben közli, hogy õ egy vadász rendesen lesokkol.

- Aham… Így már világosabb – vadász… Mintha ezt már említette volna az a nõ. Bár… Akkor nem vettem komolyan a kijelentését.

Pár napig nem fogok talán aludni, de legalább haladni fogok… Biztosan haladni fogok, és megfejtem az örök élet elérésének a módját…

Még az a szívesség, amit kérni akar se tûnik már annyira fontosnak. Nem lehet akkora dolog…

Persze…

Ezt csak addig gondolom így, amíg a nemesek el nem röppennek tõle, és be nem hív a tárgyalóba Haji, és annak a másik segédjének, talán Aonak a társaságában:

- Üljön le – chh… Túl körülményes… Ez pedig semmi jót nem jelent a számomra… Miért voltam olyan hülye, hogy hálálkodni akartam?!

- Kérem, had ne kelljen leülnöm, mondja így, hogy mit szeretne – nem tagadom, futásra késsz akarok lenni, még akkor is, ha értelmetlenségnek bélyegezte már tegnap, félek attól, hogy mégiscsak a vérem kiszívását tervezi.

Hosszú haja még emlékeztet is arra, amik nemrég történtek vele… Félelmetes volt…

Haji lép közelebb hozzám, ezért egy igen felség sóhajjal foglalok helyet, a vámpírnõ elégedett mosollyal bólint.

- Sokkal jobb… - teszi hozzá biccentéséhez. – Így már beszélhetünk a szívességrõl, amit kérni akarok – csodálatos… Más se hiányzott még mára…

- Bocsánat, hogy félbe szakítom… De… Nem lehetne mondjuk máskor, más idõben beszélni róla?

Elkomorulása miatt inkább gyorsan visszaszívom azt, amit mondtam, és elnézést kérve tõle faggatom arról, mégis mit szeretne.

- Törvényes örököst kell szülnöm. Viszont… A vérem más, mint a többi vámpíré, és a testem sem reagál mindenre... Nem termékenyíthetne meg akárki... Orvosi segítséget szeretnék tõled – sóhajtja, bennem pedig az ütõ, ami elõször megállt, most újraindul.

Kezdtem azt hinni, hogy velem akar csinálni egyet. Elhiszem, hogy át tudná magát változtatni 20 évessé, de nem díjaznám, ha a saját gyermekem felmászna rajtam, és kiszívná a véremet már a megszületése után…

- Holnap mindenképp meg akartam vizsgálni a véred. Ha errõl van szó, akkor azt is kiderítem, mivel segíthetem elõ a megtermékenyítésed. Pár nap múlva gyere be hozzám, ha lehet, idõsítsd magad olyan korba, amiben már vállalhatsz kicsit. Jó lesz így? – mosolyogva biccent, ezért egy nagy sóhaj után ismét felállok. Most már talán mehetek…

- Akkor… - lépek azért segédjétõl egy lépéssel arrébb, az ajtó felé – Pár nap múlva találkozunk.

Biccent, és elköszön tõlem, ezért én is elbúcsúzom, aztán gyors léptekkel indulok el kifelé a szobából, majd kastélyából is. A sors iróniája, de annyit voltam itt, hogy már tudom merre kell mennem…

Persze azért… Amikor két másik alakkal együtt feltûnik elõttem a semmibõl, hagyom, hogy mellém lépjen.

Sõt… Azokat a srácokat elnézve örülök is az õ, és Haji, valamint Ao feltûnésének.

Ha nem jöttek volna, már halott lennék…

- Örülnék neki, ha óvatosabb lenne a kastélyomban doktor… - kapom meg persze a dorgálást gyors elslisszolásom miatt, egyetértõn bólintok neki, majd jelentem ki, hogy mindenképp.

Ajánlatát, miszerint elvisznek is elfogadom.

***

Egy hét telt el azóta, amióta utoljára láttam, de teljesen megváltozott, megdöbbenve nézem meg magamnak. Eddig is szép volt, de most gyönyörû lett…

Szépségének köszönhetõen, amikor arról faggat, hogy sikerült-e haladnom, elõször válaszolni se tudok neki, nõiessé vált kacagással díjazza bambulásom, és teszi fel újra a kérdését:

- Sikerült valamit kitalálnia?

- Még szép… - próbálom ekkor viszont leküzdeni a zavarom, és válasszal kielégíteni. – Eddig mondjuk csak emberi spermával próbáltam – naná, hogy nem mástól kértem – De rájöttem, mi az a szer, amire szüksége van ahhoz, hogy a vére ne tegye tönkre az örökítõ anyagot, amit magába juttatnak, majd késõbb a vámpírbaba szöveteit.

- Értem… - sóhajtja, majd azt kérdi, mi az a lötyi, ezért megmutatom neki.

- Azt nem tudom még, hogy ez vámpírokra mennyire hatásos. Viszont odaadom, és tesztelheti. – bárkivel tesztelheti… Ha ennyire csinos tud lenni még velem is… Az se érdekel, ha a babánk csak akkor látnám, amikor kieszi magát belõle és a torkomnak ugrik – vagy azok a földönkívüliek??

Tényleg ennyi minden történik hirtelen velem???

Vagy megint csak egy lombikom tört szét, és annak a füstgõze miatt látok rémeket, és azt az ördögi, de mégis gyönyörû vámpírnõt is, aki faggatni próbál arról, hogy meg akarom-e vizsgálni a vérét??

Nem… Kizárt, hogy ez az egész álom… Abból fel lehetne ébredni…

De… Akkor… Mit mondjak neki??? Õ is, és a talpnyalói is türelmetlenül várják a válaszom…

- Nos?! – faggat újra a kis vörös szemû nõ, hangja már türelmetlenségérõl árulkodik, ezért megpróbálom annyira összeszedni a gondolataim, amennyire csak tudom jelenleg, hogy egy nagy nyelés után udvariasan szólhassak hozzá:

- Úrnõm… Hatalmas a kegy, amivel ki szeretne tüntetni – remélem, nem az én vérem akarja a szívességéért cserébe, viszont muszáj kihasználnom a felkínáltakat. Az is érdekel, az õ vére miben másabb, mint az alattvalójáé – Engedelmével élnék a lehetõséggel, és megvizsgálnám, valamint felhasználnám a vére minimális töredékét.

Mondandóm végeztével ismét meghajolok felé.

Inkább lincseljenek meg azért ezek a mocskos szörnyek, hogy ember vagyok, minthogy azért, mert udvariatlan az úrnõjükkel.

Bár… Inkább ne lincseljenek meg…

- Akkor… - köszörüli meg a torkát Chi-san, mialatt egyik karcsú kezét felém nyújtja – Itt az alkalma a vérvételre. – hamvas bõrének látványa arra késztet, hogy gyorsabban vegyem a levegõt, mialatt torkomban dobogó szívvel nemet mondok mostani kijelentésére:

- Engedelmével azt csak a laborban végezném. Sokkal sterilebbek a körülmények. – chh… Remélem nem hiszi azt, hogy piszkosnak gondolom kastélyát… Ugyanannyira szépnek találom, mint amennyire õt gyönyörûnek. Egyszerûen inkább ott, hazai terepen vennék vért. Hiszen… Itt talán nem is lenne mivel mibe. – Holnap este be tudna jönni hozzám?

Bólint, viszont mielõtt megköszönném neki a szívességét, elvigyorodva szólal fel ismét:

- Akkor holnap este. De… Azért cserébe, mert én elmegyek magához, utána maga, Karu Doktor visszajön velem ide, hogy bemutathassam a többi alattvalómnak.

Ehh… Úgy érzem, vérszívót most jó darabig eleget láttam.

Mégis… Biccentek szavai hatására, és igent mondok. Olyan, mintha megbabonázott volna…

- Helyes. – kapom beleegyezésem miatt az önelégült vigyort, majd Hajival együtt, aki úgy néztem Chi-vel beszélgetésünk közben elég féltékenyen próbált a szemeivel megölni elvonul a tánctérre, hogy a felcsendülõ zenére egy elegáns táncsort mutathasson be.

Én maradok ott, azon a szent helyen, amin eddig is, holott a tömegbõl egyre többször rám villanó vörös szemek arra utalnak, menekülnöm kéne, ha nem akarom fõfogásként végezni valamelyik rohadék tányérján.   

***

- Min töri a fejét doktor? – mosolyog rám kacéran Chi. Már visszaértünk a laborba, épp hibátlan kis karjának könyökhajlatát mostam le fertõtlenítõ oldattal, ezzel elõkészítve a vérvételhez.

- Én?? – kérdem döbbentséget szimulálva, de amikor szúrós szemmel néz rám, inkább bevallom neki:

- Csak azon, hogy mivel tartozom majd a véréért úrnõm, ha egyszer azért, hogy meglátogat azt kérte, én is látogassam meg õt. Hajival együtt nevet fel, döbbenten figyelem. Nem értem, most miért mondtam vicceset. Ingyen nem adhatja.

- Doktor… Ha meg akarnám ölni, akkor már rég halott lenne. – ehh ez de bíztató. – Egyenlõre vegyen vért, és jöjjön velem, hogy pár nemes alattvalómnak is bemutathassam.

- Rendben. – sóhajtom. A szavai nem nyugtattak meg… Sõt… Idegesebbé tettek. Csak a rutin, meg az évek miatt nem hibáztam el vénáját.

- Köszönöm szépen. – húzom is ki testébõl a kémcsõt, amikor az megtelt éjsötét vérrel – Ezzel már be tudom fejezni a kutatásaim. Nagyon hálás leszek, ha tényleg sikerül.

Elmosolyodik, de nem mond semmit. Vagyis… Amit igen, azt nem ebben a témában:

- Készülõdjön. – már teljesen kész vagyok. Nem akar megölni… Persze… De… Akkor mi van, ha kóstolgat, és véletlen addig, amíg van bennem vér??? Meg merjem errõl kérdezni??? Láthatja a gondolataim??? 

- Na és? Elvileg sokan vagytok vagy nem? Különben meg ki vagy te, hogy a szememre veted? – ha nemes vámpírnak vallja magát, vagy neadj Isten a vámpírok úrnõjének, biztosan kinevetem, és távozásra, valamint vámpíros filmjei tovább nézésére szólítom fel.

Testõre már megint felháborodva próbál felém jönni, de a kis csitri újból leinti:

- Fajtánk, a vámpírok törvényes uralkodója, és egyben az egyik legidõsebb vámpír is. Éppen ezért kicsit sért amit elõször a fejemhez mertél vágni, de már úgysem tudod visszavonni. – jujj… Ez még jobb, mint amire számítottam, ha nem sokkolódnék le egy újabb személy megjelenésétõl, tényleg elnevetném magam.

Mi a fene folyik itt?! És… Annak az alaknak a szája szélén igazi vér van??? Mert akkor lehet, mégse hazudtak…  

- Felség! A biztonsági õrt elintéztem. – az újabb fiú szavaira a velem szemben álló csaj össze se rezzen, halovány mosollyal faggatja arról, kijátszotta-e magát.

Majd… Közeledve hozzám beszél hozzám ismét, amikor biccent neki a Haji nevû illetõ, alig gyõzök elõle hátrálni:

- Nos doktor... kíváncsi lennék a kutatásaira. Arra, hogy hogyan kezdte, hogy mire jutott, a kísérleteire és mindenre! De ha gondolja, adhatok önnek idõt, hogy kipihenten higgadtan tudjunk megbeszélni mindent... – megõrültem?? Álmodok??

Az utóbbi a velem szemben álló vörös szemei láttán valószínûbbnek tûnik.

Mégis… Válaszolni akarok neki, idõt kérnék tõle. Legalább annyit, ami alatt képen boríthatom magam egy pohár vízzel, de megelõzve megszólalásom folytatja a beszélést:

- Úgy látom csak kell az a türelmi idõ... Ez esetben holnap este bármikor szívesen látom a kastélyomban a város szélén. Remélem el tud jönni. Ha mégsem akkor sajnos... - beszéde folytatása helyett az egyik lombikom robbantja szét, éberebben kezdek el szitkozódni:

- Ezt hogy a???!!! ...francba....Ez fontos volt.... - össze kell gyûjtenem a darabjait, majd az elixír alapanyagát is. Fontos, és pótolhatatlan.

Ahogy az egészbõl milliónyi darab, és egy tócsa lett lesz a darabokból újra egész, a folyadék is ismét a belsejébe kerül, nem gyõzök rajta csodálkozni.

- Ezt mégis hogy??!!.... – válaszokat akarok, ha nem kapok, biztos, hogy fel fogom boncolni õt is, és a segédeit is.

- Tudja – szán meg talán fáradtságom miatt - néhány nemesvérû vámpírnak vannak különleges képességeik is. Én királynõként a legerõsebb képességekkel bírok. Csak azt akartam tudatni önnel, hogy ha esetleg nem mûködne velem együtt...nos akkor eddigi kutatásainak egy hasonló pillanat alatt mindnek vége. - grr… Mintha hagynám…

Amikor majmaival együtt távozik, nekiállok lemásolni minden egyes feljegyzést, iratot.

Tudós vagyok, nem járhat túl az eszemen az a lány még akkor sem, ha vámpír…

***

Nagy sóhajjal igazítom meg a nyakkenõm, és szállok ki a kocsimból, hogy elindulhassak annak a hatalmas, régi kastélynak az irányába, amihez jöttem.

Kicsit kényelmetlen az öltöny viselete, de miután aludtam egyet a tegnap éjjel történtekre, úgy döntöttem ebben fogom meglátogatni ma este azt a vámpírlányt.

Igen… Magam se tudom, hogy csak a vére miatt, vagy épp azért, hogy beszélgessek vele, mert megigézett a szépsége akarom-e meglátogatni, de eljöttem hozzá.

De… Persze a bankban már voltam a papírok másolatát, és az elixírhez fontos dolgok legnehezebben összeszedhetõ részét is bezárattam egy biztonságos páncélszekrény mélyére azért a békesség kedvéért.

Valamint… A bank után a könyvtárba is elmentem, hogy legyen fogalmam a nemes vámpírokról, és a velük való bánásmódról. Úgyhogy most amellett, a nyakamba kereszt lóg, és ettem egy kevés finom, friss fokhagymát, valamint a zsebeimbe pár karót is rejtetem, rendesen kikupáltam magam vámpírillemtanból.  

Még jó, hogy egy könyvtárban ilyen könyvek is találhatóak. Nem tudom, mit tettem volna, ha azt nem magolom be…

- Köszöntöm itt nálunk. - nyit ajtót nekem bekopogtatásom után az a Haji nevû fickó, komoran bólintok neki, majd követem a hatalmas falak között, amikor arra szólít fel.

Különösen szépek amiatt a halovány árnyalat miatt, amivel le vannak festve, egyik oldalukon díszes, arany keretû képek lógnak, a másik oldaluk tele van vörös függönyös ablakokkal.

A folyosón lévõ régi bútorok, valamint néhol elõbukkanó páncélok is elegánsak, amik zavaróak amellett a tény mellett, hogy ez a kastély számomra késsz labirintus, azok azok az árnyak, vagy tekintetek, amik figyelnek. Nem tudom, mit akarnak, azt se, hogy mik lehetnek…

Szerencsére nyomasztó érzésem elmúlik egybõl, amikor Haji hozzám hasonlóan hátrafordul, megkönnyebbülten sóhajtok, mielõtt tovább követném a vámpírok úrnõje felé.  

Tényleg nagyon idegesítõek voltak azok a valamik…

- Üdvözlöm doktor. – biccent felém tegnapi vendégem.

Egy hatalmas asztal bejárattal szemben elhelyezett székén ül, úgy tûnik, egy tárgyalóféleségbe lépünk be. A falak mellett könyvespolcok sorakoznak, és a mennyezetrõl csillár lóg.

Nagyszerû, és szép itt is minden. De… Ablakok lehetnének a fal üres felén. Nélkülük csak egy irányba menekülhetnék. Abba, amelyikben Haji, vagy az a másik diákvámpír, aki idõközben megjelent fog állni.

Pff… Na mindegy… Essünk túl a formalitásokon…

Elé lépve hajolok meg, és üdvözlöm, amikor apró kezét felém nyújtja, csókot hintek rá.

Aztán visszamegyek az asztal ajtó felõli felére. Itt húzott ki nekem Haji egy széket, itt kell helyet foglalnom az szerint a könyv szerint.

És… Abból az elégedett vigyorból ítélve, amit a kis csitri levág is arra tudok csak következtetni, hogy jól teszem a dolgok.

 - Örülök neki, hogy elfogadta a meghívásom. – folytatja a lány még mindig mosollyal az ajkain a beszélést, amikor elhelyezkedem, és gyönyörû szemeit kezdem vizslatni - És… Annak is, hogy láthatóan kialudta magát. – olyan furcsa ez az egész helyzet…

- Bocsánat a tegnapiakért. – sóhajtom válaszom ennek ellenére.

Túl kell élnem ezt a ma esti találkozót anélkül, hogy a velem szemben ülõ hölgyike vacsorát csinálna belõlem, nekem kell befejeznem az elixírt…

- Szóval… - helyezkedik el kényelmesebben – Mint már tegnap is mondtam, a kutatásai felkeltették a figyelmem. – hú de jó nekem… Ha ezt tudom, akkor még titkosabban dolgozom, bár nem is értem azt se, hogy hogy szivárgott ki az, amit teszek. Még a laborban is csak pár ember ismeri kutatásom tárgyát – Tudni szeretnék róluk mindent.

- Mindent, amit lehet, elmondok önnek. – felelek, aztán el is kezdem neki ecsetelni a kísérlet fõbb részleteit.

Úgy gondoltam, hamar megunja a témát még így is, de érdeklõdve figyel vörös szemeivel, kérdez vissza a kutatás minden apróbb részletére, egyre bõvebben, több információval avatom be abba, eddig mire jutottam.

Azt is elmesélem neki, miért kellett vámpírjának a vére.

- Értem. – sóhajtja elégedett macskaként, amikor a beszámoló végére érek. – Már értem az egészet. Ember létére sokáig eljutott. – az biztos.

- És fogok is. Addig nem állok le a kutatással, amíg be nem feje… - idáig jutok mondandómmal, beszélgetésünk csengõszó szakítja félbe, Haji távozik is ajtót nyitni.

- Elnézést. – állok fel. – Nem tudtam, hogy vendégeket vár. Engedelmével én most távozom. – a faszom… Így még soha nem beszéltem, remélem lesz hatása.

- Kérem, üljön vissza. Pár nemesi vámpír alattvalóm jött csak, hogy köszönthessék önt. – ohh, hogy a fene vigye el…

- Úrnõm erre semmi szükség. – próbálok vele ellenkezni, viszont amiatt a tekintet miatt, amivel eztán rámnéz inkább leülök. Pedig… Szívem szerint futnék. Még azzal az egyszerû szörnyeteggel se bírtam nagyon, nem tudom, többük ellen képes leszek-e felvenni a harcot, ha muszáj lesz… 

Hamarosan meglesz a fiatalság elixírje, és én leszek az egész világ legnagyobb tudósa…

Már tényleg nem kell sok hozzá. Annak a vámpírnak köszönhetõen gyorsabban haladtam a munkával, mint ahogy azt vártam, amíg nem halt meg, hosszú éveket faragtam le a kutatásra szánt idõbõl.

- Hé! Eszednél vagy?! – morranok rá mérgesen az egyik kollégára. – Ne rongáld a tulajdonom! - Idõközben bejött hozzám azért a könyvért, amit a kezében fog.

Eddig rendben is van, én mondtam nekik, ha valamit szeretnének kölcsön venni a cuccaim közül, akkor jöjjenek be érte, és keressék meg, majd a külön engedélyem nélkül vigyék csak el. Nem akarok rájuk figyelni addig, amíg dolgozom még egy igen válasz erejéig sem.

De… Azt egy szóval se mondtam, hogy összetörhetik a dolgaim. Az a kémcsõ ami talán ostoba viselkedése miatt hullt a földre, és atomjaira tört, kellhetett volna még késõbb valamihez…

- Bbbocsánat… Izé… Lecsúszott az asztalról, mert nem vettem észre, hogy a könyv alatt van, és ezért elkapni se tudtam - válaszol halkan, akadozva, bosszúsan figyelem. - Mindjárt összeszedem. – az a minimum.

- Hajrá. – fordulok aztán vissza a kutatásomhoz. Most nincs türelmem a taknyosokhoz. Ehhez meg még annyi sincs. Jó, hogy nem azt mondta, össze kéne pakolnom a dolgaim, mert kupi van a dolgozószobámban…

Az eszem megáll…

Óvatosabban kéne inkább  kutakodnia, és akkor nem lenne gond. Én mindig mindent megtalálok.

***

A körülöttem lévõ helyiségekben lassan az összes fény kihuny, munkatársaim mennek haza, és egyedül maradok az én drága kémcsöveimmel reggeli 6-7 óráig.

Rutinszerû, és unalmas…

Már megszoktam az elmúlt évek során, hogy nem bírják annyi ideig, mint én, õk is hozzászoktak ahhoz szerencsére, hogy ne kopogjanak be hozzám azzal a kérdéssel, nem-e akarom már mára jegelni azt, amin dolgozok, és megyek-e velük haza.

A válaszom ugyanis mindig ugyanaz volt:

- Még pár kísérlet visszavan.

Sóhajtva dõlök hátra székemben, és dörzsölöm meg a fejem. Kezd fájni, lehet, kéne aludnom egy pár órát, hogy aztán egy kicsit pihentebben keressem fel a kávéautomatát.

Igen… Biztosan kéne aludnom valamennyit, amikor felállok, forogni kezd velem a szoba, ami azt jelenti, elértem a korlátjaim, sóhajtva dõlök vissza a székembe, és csukom be szemeim.

Érzem, az álmok világa magával is rántana, ha nem hallanék meg dolgozószobám ajtajából lépések, morcosan fordulok arrafelé, hogy megkérdezhessem, ki van ott. Tudtommal már csak én, és a biztonsági õr vagyunk az épületben. 

Tévedtem, a tekintetem két kamasszal találkozik.

Az egyik egy magas, szõke srác, akinek zöld szemei vannak, a másik egy gyönyörû 16 év körüli leányzó, akinek  fodros fekete ruhája kiemeli világos tincseit, és hatalmas barnásvöröses szemeit.

Nem tudom, mit keresnek itt, azt se tudom, laboromba létük nem-e csak pusztán képzelem ismét megdörzsölöm a fejem.

Aztán… Mivel erre nem tûntek el, csak beljebb léptek, egy nagy sóhaj után megszólítom õket:

- Mit kerestek itt kölykök?! – ez a hely egy szentély, nem valami játszótér. Ha szexelni akarnak, akkor máshova kell menniük.

- Kérem – mordul rám a srác - bánjon tisztelettel a kisasszony… - eddig jut el mondandójával, a földöntúli jelenségnek ható lányzó egy kézmozdulattal leinti, hogy õ szólalhasson meg:

- Ön Dr. Kushiji Karu? – cehh… Csak nem valami rajongó? Mit mondjak neki?

- Én lennék. – válaszolok kérdésére végül. A biztonsági õrt idehívni macerás lenne. És… Talán ez a kis beszélgetés ezzel a párossal nem lesz olyan vészes, mint amilyennek tûnik. – Kit tisztelhetek benned hölgyem? – ha már egyszer kisasszonynak hívták, akkor játsszuk ezt a játékot…

Szavaim hatására a lány közelebb lép, és a srác is leereszti eddig ökölben tartott kezeit, ez az éjszaka tényleg kezd egyre érdekesebb lenni. 

Az ölembe húzom Lateefát, államat mosolyogva fektetem kis vállaira, miközben õ tátott szájjal nézegeti a vérvörös, valódi selyembõl készült kendõt.

- Te szoktál mindig ilyet viselni – pislog rám nagy, fekete szemeivel. – Mindig irigyeltem.

- Tudom, húgom – puszilom meg a homlokát. – Direkt azért vettem neked. Nehéz volt beszerezni, úgyhogy vigyázni rá!

- Vigyázni fogok – csimpaszkodik a nyakamba vigyorogva.

Óvatosan kötöm a kendõt nyaka köré, fekete ruhácskája fölé. Aztán kopogást hallok, és nyílik a szobám ajtaja.

- Afareen? – Ez Najip, jó barátom, a sereg másik parancsnoka. – Ne haragudjatok, de ez nagyon sürgõs. – Arckifejezése egyértelmûen nagy bajról árulkodik. – A szíriaiak...

Megdöbbenek. Szíria még soha nem intézett ellenünk közvetlen támadást,de akármi is legyen készülõben, ez nagyon rosszul hangzik. Szíria erõs. Nagyon erõs.

- Ne haragudj, kicsi Lateefa, de most el kell mennem. – Megsimogatom húgom kis arcocskáját, és megpuszilom.

- Siess vissza! Szeretlek, nõvérkém.

- Én is téged, kicsim.

Leteszem ölembõl az ágyamra, nyugodtan a szobámban maradhat, legalább lefoglalja magát. Követem Najipot a folyosóra, és amint hallótávolságon kívülre érünk, faggatni kezdem.

- Mi történt? – kérdezem, idegességemet nem is próbálom leplezni, elõtte nem kell.

Õ legalább annyira aggódik, mint én.

- Nem üzentek hadat. Legalábbis nem nekünk... de az útjuk rajtunk keresztül vezet majd. Nagyon gyorsan haladnak.

- A francba! – szorítom ökölbe a kezeimet. – Mikor érnek ide?

- Még ma éjjel.

- A fenébe... még rosszabb. Azonnal össze kell hívnunk minden csapatot.

- Egyet értek.

***

A teremben hatalmas a hang- és zûrzavar, húszan húsz felé beszélnek, mikor Najippal belépünk. Ahogy meglátnak minket, lassacskán elcsendesednek, és felénk fordulnak.

- Igaz a hír, hercegnõ? – szólal meg az egyik rangidõs katona. – Szíria támad? Mi történt?

- Nem teljesen – sóhajtok, majd Najippal együtt helyet foglalunk az asztalfõnél elhelyezett két széken. – Nem támadnak, legalábbis nem célzottan minket. Az út viszont rajtunk keresztül vezet majd.

- Fosztogatások – szólal meg valaki.

- Igen – bólintok. – Fel kell készülnünk. A sereg úton van, gyorsan haladnak, és arra számítunk, hogy éjszaka magasságában érnek ide, ami csak tovább rontja a helyzetet. Minden erõnket mozgósítani kell, az összes harcost fegyverbe fogjuk szólítani, és édesapám ezekben a percekben értesíti a civileket a ránk leselkedõ veszélyrõl.

- Mi lesz, ha nem tudjuk õket megállítani?

- Meg fogjuk õket állítani. – Najip válaszol helyettem, hangja határozott. – Mindenesetre a nép minden tagjának lehetõsége nyílik rá, hogy a fontos értékeket a palotában helyezzék el, és fel lesznek készülve a menekülésre, amennyiben szükséges. A palotát körbe fogja venni a sereg egy része, a többiek maradéktalanul a szíriaiak elé vonulnak. Két hírnököt jelölünk majd ki a tanoncok közül, akiknek a feladata az esetleges rossz hír lesz. Ha a szíriaiak áttörnek a falunkon, mi is vissza fogunk jönni a palotához.

Mindenki egyetértõen bólogat, megértették a feladatot. Ideje munkához látni.

***

Magamra öltöm harci öltözékemet, Lateefa az ágyamon csücsülve figyel érdeklõdve.

- Baj van?

- Semmi baj nincs, kicsim. – Igyekszem bátorítóan rámosolyogni. – Hamarosan visszajövök, de most sajnos el kell mennem. Addig mindenképpen maradj anyáék mellett, rendben?

- Igen – bólogat.

Magamhoz veszem vörös színû kendõmet, majd megfogom Lateefa kezét, és anyáék szoba felé indulok vele. Bekopogok, az ajtó kitárul, édesapám és édesanyám aggodalmas arccal lépnek ki. Tiszteletteljesen hajtok fejet elõttünk, de anya ezt meg sem várva borul a nyakamba.

- Nagyon vigyázz magadra, kislányom – suttogja megtörten.

- Úgy lesz, anya, megígérem.

Két keze közé fogja az arcom, és homlokon csókol.

- Lányom – lép oda hozzám édesapám. – Légy nagyon óvatos, Afareen.

- Ti is legyetek óvatosak – hajtok fejet elõtte.

- Hadd kössem meg én a kendõdet! – kapaszkodik a lábamba Lateefa lelkesen.

Letérdelek elé, és mosolyogva átadom neki a kendõt, de elõtte megpuszilom. Ügyesen helyezi arcomra és köti meg tarkómon, a hajam takarása alatt a kendõt. Nem engedhetem, hogy a népem a markukba kerüljön. Nem sodorhatom õket veszélybe, fõleg a családomat nem.

***

A kicsi, ám annál erõsebb sereg felsorakozott. Nem tudnám megsaccolni az esélyeinket, hiszen nem tudjuk az ellenség pontos létszámát – de reménykedem. Harcosaink hosszú sorban ülnek lovaikon mögöttünk, csak Najip és én vagyunk elöl. Oldalamon méltóságteljesen áll ébenfekete csõdöröm, a sereg legvadabb és legzabolázhatatlanabb lova, akit csak én tudtam megszelídíteni – azóta is csak rám hallgat, és végtelenül ragaszkodik hozzám.

Hamarosan felbukkannak a horizonton. Már innen könnyedén meg tudom állapítani, hogy rengetegen vannak. Több, mint tízszer annyian lehetnek, mint mi. Ez nagyon, nagyon rossz hír... Lovaik sûrû porfelhõt vernek maguk mögött, a felverõdõ fehér homokot még az éjszaka sötétjében is tökéletesen lehet látni.

Najip és én összenézünk. Megpaskolom csõdöröm nyakát, majd magamhoz veszem lándzsámat. Elõre lépünk, a lándzsa tompa végét kissé elõrébb a homokba döfjük, ezzel egyértelmûen felszólítva a közeledõ sereget a megállásra. Egyre közelebb érnek, fokozatosan lassítanak, míg végül három alak válik ki az összefüggõ sorokból. Rajtuk kívül mindenki lefékezi lovát, a három ember – feltehetõen a parancsnokok – ugyanolyan távolságban áll meg tõlük, mint mi álltunk meg a mieinktõl. Leszállnak a lóról, és felénk indulnak. Hatalmas termetû, jó kiállású férfiak, izmosak, jóképûek, valódi harcosok. Testfelépítésük egy az egyben megegyezik Najipéval, és a harcosaink többségével, kivéve a középsõ férfit...

Még a másik kettõ közül is kimagaslik, nálam is több, mint egy fejjel magasabb. Vállai szélesek, teste minden harcost megszégyenítõ módon izmos, ráadásul ezt ki is emeli félmeztelenségével: felsõtestén csak egy karddal és késekkel ékesített bõrszíj fut keresztül. Hosszú, fekete haja befonva, sötét szemeit végigvezeti a seregen, Najipon, végül rajtam állapodik meg. Szemöldökét alig láthatóan emeli meg kissé, ahogy végigmér. Nem csodálom, ritkák a nõi harcosok, hát még a nõi parancsnokok.

- Damen vagyok, Szíria hercege – szólal meg mély hangján.

- Afareen, Madras hercegnõje.

- Mi a szándékod, Afareen? A harcosaim éheznek és szomjaznak, aludniuk kell, hogy reggel továbbállhassunk, és folytathassuk utunkat Jemenbe.

- Nem hagyom, hogy kifosszátok a népemet – villannak szemeim dühösen.

A herceg lágyan felnevet.

- Ugyan már! Alig tizedannyian vagytok, mint mi.

Büszkén emelem föl a fejem.

- De mi a népünkért harcolunk, és nem galádságokért.

Néhány percig elgondolkozva méreget, majd közelebb lép. Nagyon közel.

- Afareen! – szól figyelmeztetõen Najip, támadásra készen áll, de én feltartom a tenyerem felé.

- Nyugalom.

A herceg az arcomat takaró kendõ felé nyúlna, de határozottan fogom meg a csuklóját. A határokat azért tartsuk be.

- Mit szólnál egy egyezséghez, kis hercegnõ? – kúszik mosoly ajkaira.

- Miféle egyezséghez?

- Téged a népedért cserébe.

- Na de... – kezdené Najip, de belé fojtom a szót.

- Pontosabban? Meg akarsz ölni?

- Nem. Ha meg akarnálak ölni, már halott lennél. Te velünk jössz. És akkor békén hagyjuk a népedet.

- Rendben – nézek bátran a szemébe.

Értük bármire képes lennék. És elõbb vagy utóbb meg fogok szökni, miért sodornám akkor veszélybe Madrast?

- De Afareen! – rökönyödik meg Najip.

- Nyugodj meg, Najip. – Ellépek a herceg elõl, és bizalmasomhoz lépek, hangomat lehalkítom, hogy csak õ hallja. – A sereg fõparancsnoka mostantól te leszel, válassz ki magad mellé valakit. Menjetek vissza a palotához, nem bízom bennük. Mindenkit védjetek meg, ha szükség lesz rá. Bízom benned, Najip. Mondd meg a családomnak, hogy szeretem õket, és hogy visszatérek. Hamarosan.

Najip elõször csak kábán figyel, de végül határozottan bólint.

- Hercegnõ... – Harcosaim izgatottan mocorognak mögöttem.

Egyetlen pillantással megnyugtatom õket. Tudják, hogy engem ennyivel nem lehet legyõzni. Tudják, hogy hamarosan viszontlátnak.

Lovamhoz lépek, megragadom kantárját, és lándzsámat is kihúzom a földbõl, majd büszkén lépek a herceg elé.

- Ne aggódj, a fegyvereimet nem ellened fogom használni, nem ásom meg a saját síromat, de az önvédelemhez jogom van. A lovam nélkül sehova nem megyek, nélkülem megõrülne. És ne is próbáld másra bízni, mert megzabolázhatatlan, csak rám hallgat. – Kérdõn pillantok rá. – Indulhatunk?