Nem mozdul, és már reménykedek benne, hogy talán mégse teszi meg, mikor hirtelen árnyék borul ránk. Fölénk ért a hajó! Sinus felpillant, majd úszni kezd. Riadtan felnyekkenek, majd utána kiáltok, csakhogy rám se pillant.

Teljes erõbõl lövöm ki magam, hogy utolérjem, ám ekkor olyan dolog történik, amire nagyon nem számítottam. Hirtelen sellõk tûnnek fel elõttem, és mielõtt bármit tehetnék, az egyikük hatalmasat sóz rám. Fájdalom nyilall a fejembe, és a világ elsötétül elõttem. Ezt holnap is érezni fogom…

***

Valami fényesen süt a szemembe, és nagyon idegesít! Ki kapcsolta fel a naphalat? És mi melegít?

Nyöszörögve nyitom ki a szemem, és mikor a napfény szinte kiégeti a retinám, fintorogva vissza is zárom. Legutóbb még nem volt ilyen közel a szobámhoz a Nap! Várjunk csak!

Hirtelen ülök fel, ahogy minden az eszembe jut, és ahogy még a fájdalom is a fejembe nyilall, rögtön tudom, hogy nem álmodtam a történteket.

- Ne pattogj, mert megint el fogsz ájulni!

- Sinus? – Nagyot nézek, ahogy megpillantom magam mellett, az emberi alakban ücsörgõ lentit. – Mi történt? Mit csinálsz te itt? Én mit csinálok? És mi van a hajóval?

Elhúzza a száját, hallva a szómenésemet, majd sóhajtva fordul a nap felé, és lehunyt szemmel élvezni kezdi a meleget.

- Én vagyok. Leütöttek, kihúztalak. A hajó meg elment.

Felcsillan a szemem, és gyorsan emberi alakot öltve, mellé térdelek, és legnagyobb meglepetésére, átölelem.

- Akkor nem süllyesztetted el! Annyira örülök! – ujjongok neki, míg rá nem jövök, hogy ez nem kedvez a fejfájásomnak, és a homlokomhoz kapva, visszahuppanok a homokba. Meghökkenve figyel, majd gyorsan túltéve magát a kirohanásomon, rendezi a vonásait.

- Örülök, hogy örülsz, mert ne tudd meg, mekkora bajt hoztam a saját fejemre – morogja maga elé, nem is igazán nekem szánva a mondandóját.

A vizet kezdem bámulni, nem nézek a szemébe. Az apja biztos nagyon dühös lesz rá, nem csoda, hogy nem veti szét az öröm.

- Mond neki azt, hogy… kényszerítettelek! – kapom felé a fejemet. Rám néz, és kissé gunyorosan elmosolyodik.

- Hogy te? – nevet fel halkan, mire sértõdötten húzom fel az orrom, de hamar megbékélek, mikor folytatja. – Amúgy is, megtámadtam az embereit, miután leütöttek. Ezt hogy magyarázod ki kényszerítéssel?

- Öhm… nem tudom – motyogom lohadó lelkesedéssel. – De akkor most mit fogsz csinálni?

- Fogalmam sincs – érkezik a közönyös válasz.

- Gyere el hozzánk! – dobok fel, egy újabb elvetemült ötletet.

- Lino, te tényleg nagyon beverhetted a fejed! – jelenti ki szem forgatva. – Lenti vagyok, rémlik? Nem állíthatok be a fentiek közé azzal, hogy meghívást kaptam!

- De… de ha a király fiától származik…? – próbálkozok csendesen. Felkapja a fejét, és döbbenten végig mér. Tényleg, eddig nem mondtam meg neki pontosan, ki is vagyok.

- Lino, te…

- Igen, igen, a király fia vagyok. De ne aggódj, nem viselkedem úgy, mint egy elkényeztetett hercegecske, viszont ismerem a palota minden zegzugát, el tudlak rejteni, ha nyíltan nem is akarsz megjelenni! – vágom rá, mire sóhajtva elmosolyodik.

- Te aztán nem igazán vagy tisztában a helyzeteddel. Elárulni egy lentinek, hogy ki is vagy… Nem félsz, hogy letoloncollak a lentiekhez, hogy õk majd kihasználva téged, zsarolják az apádat?

- Nem – vágom rá határozottan, és elfeküdve a homokban, az eget kezdem bámulni. – Megmentettél, bízok benned!

Nem felel, és mikor már vagy öt perce némán ücsörög, kezdek aggódni, és a könyökömre támaszkodva, felnézek rá. A tengert nézi, és valamin nagyon gondolkozik. Talán valami rosszat mondtam? Nem merek rákérdezni, viszont van egy kis gondom.

- Ömm… Sinus, nekem lassan vissza kell mennem a palotába, mert szépen megszöktem, és mostanra már biztos tajtékzik az apám!

- Az enyémrõl nem is beszélve… - sóhajt fel, és rám pillant, én pedig felülök.

- Nem értem az apádat. Miért akar ártani az embereknek?

- Hosszú – vágja rá, ezzel elejét véve a faggatózásomnak. Nem firtatom tovább, csak kissé dülöngélve feltápászkodom, és megdörzsölöm a fejem.

- Köszönöm – mosolygok le rá. – Az adósod vagyok, ismételten.

- Megjegyzem! – vigyorodik el, majd õ is feláll, és együtt indulunk el a víz felé.

Halkan sziszegek egy sort, mikor átváltozunk, és lemerülünk, mert a sós víz, csípi a sebemet. De viszonylag hamar elmúlik, már csak a tompa lüktetés és a szédülés marad.

- Gyere – ragadom meg Sinus kezét, és elkezdem húzni a fentiek otthonai felé.

- Várj! – torpan meg, és mivel erõsebb, mint én, esélyem sincs elhúzni. – Én még nem mondtam, hogy veled megyek!

- És mondod? – pislantok hátra rá, kérlelõen. – Így legalább részben meg tudnám hálálni, hogy segítettél. Apádnak lenne ideje lenyugodni, mielõtt a szeme elé kerülsz, és te is kitalálhatsz érveket.

- És ha elkapnak a fentiek, a tömlöcükben végzem! – teszi hozzá nyersen. Akaratlanul is összerezzenek, és vágnám rá, hogy nincs igaza, csakhogy ez nem így van. A fentiek tényleg tudnak ugyan olyan elvakultak lenni, mint a lentiek.

- Azt… azt nem hagynám! – jelentem ki eltökélten. – Én is tudok ám apám parancsai ellen cselekedni, nem csak te! Bízz bennem!

Nem felel, csak a kezemet figyeli, amivel még mindig az övét szorongatom. Szeretném, ha tényleg bízna bennem, eszem ágában sincs elárulni. Ha valami balszerencse folytán, mégis elkapnák, rögtön kiszabadítanám. De mondjuk ahhoz, hogy apám megbékéljen, és elfogadja õt, szerintem elég lenne, ha visszahoznánk a szigonyát, vagy ha elmondanánk, hogy megmentett. Nem hinném, hogy olyat tett volna valaha is, ami megbocsáthatatlan.

Közelebb is úszom hozzá, mire összerezzen. Heh, így félne tõlem? Pedig asszem ma még a jobbik arcomat vettem fel. Bár ki tudja, lehet, hogy összekeveredtek, amilyen nagy kupi van a szobámban.

- Lino a nevem - mindezt olyan halkan, hogy a folyosó végén már nem is lehetne hallani. Hm, tényleg nagyon ijesztõ lehetek. Fokozzuk ezt a hatást! Közvetlen elõtte állok meg, mire hátrahõköl, de elmenni nem tud elõlem. Érzem a vérének az illatát. Nem csoda, hogy idevonzotta a cápát.

- Hol sérültél meg? - nézek végig rajta, bár simán ki tudnám következtetni az illatból, csakhogy nincs kedvem hozzá. Hé, az elõbb harcoltam egy cápával, engem senki se ugráltasson!

- E… Emiatt a kicsi seb miatt követett? - kapja a szájába az ujját, mire bólintok, és megvizsgálom a sérülést. Pheh, csak felsértette. Ez a cápa nagyon éhes lehetett. No de ez lett a veszte. A csapásaim után többé már nem fog tudni rágni, az egyszer szent!

- Már nem fog vérezni - jegyzem meg, bár inkább magamnak, mint neki.

- Lenti vagy - jelenti ki egyszerûen. Ilyen feltûnõ lenne?

- Te meg fenti - vigyorgom rá.

- Köszönöm - suttogja alig érthetõen. - ha nem segítesz…

- Ne hálálkodj! – vágom a szavába. – Egyszer majd úgy is elvárom a viszonzást. - De még mennyire, hogy elvárom… és nem is akármilyen viszonzást, hehhe.

- Én sajnos nem tudok ilyen hatékonyan küzdeni, habár azt tudom, hogy a cápáknak a kopoltyújuknál van a gyengepontjuk. A delfinek mindig ott támadják õket - nevet fel zavartan, a hajába túrva. Na szuper. Egy cápaszakértõvel állok szembe, és errõl még csak most szól. Gratulálok. Oscar-díj!

- Ezt elõbb is benyöghetted volna - húzom össze a szemeim. Örülök, hogy ennyire okos, tényleg. Lehajtja a fejét, de aztán rögtön fel is kapja.

- Nem mondtad meg, hogy hívnak. - Jah, tényleg nem. Nem gondoltam fontosnak. Most sem gondolom.

- A teljes nevedet te is titkoltad.

- Nem titkolom, csak nem fontos. - Szerintem meg az egész nem fontos! Felciccenek, és elhúzódom tõle.

 - Sinus – mondom végül. – Jobb lesz, ha mész, erre gyakran járnak sötétedés után a lentiek, gondolom, nem akarsz összefutni nálam is barátságtalanabb személyekkel - figyelmeztetem tök barátilag. És ja, tõlem csak rosszabb lentiek vannak. Még szerencséje van, hogy nem segítettem be a cápának. Végül is megtehettem volna. A lentiek elég jóba vannak a cápákkal.

- Szia, Sinus, remélem, még találkozunk! - kiált vissza, miközben a kijárat felé indul, aztán már el is tûnik.

Elgondolkodva nézek utána, aztán csak vállat vonok, és kedvenc helyem felé veszem az irányt. Valószínûleg Mikit is ott találom majd, ha mégsem, hát akkor szépen felszívódott a kicsike.

Egészen a hajó aljába úszom, oda, ahol mindenféle tárgy van egy rakáson, könyvek, szobrok, hamis ékszerek szanaszét. Valaha ide hordhatták a kalózok összerabolt dolgaikat. De ma már csak nekem van hasznom belõlük.

Egy ládához megyek, és elkezdek kipakolni belõle. Ide szoktam rakni a kedvenc cuccaim, nyakláncok, csillogó evõeszközök, és néhány könyv, amiben még nem kenõdött el az írás.

Apropó, az evõeszközök fegyverként is jól funkcionálnak. Régen még kardok is voltak itt, de mára már olyan szinte elrozsdásodtak, hogy semmire sem jók. Az evõeszközök viszont még hasznosak.

Kiveszem a kedvenc könyvem, aztán becsukom a ládát, és ráülök. Mivel a víz soksorosan könnyít rajtam, nem törik össze. Ha viszont a szárazföldön tenném ugyanezt, rögtön atomjaira esve, tekintve, hogy ebben az alakomban legalább kétszer nehezebb vagyok egy átlagos embernél.

Fellapozom a könyvet, és olvasni kezdem. Már ezerszer elolvastam, de még mindig tudom élvezni. „A tenger gyöngyszemei”, ez a címe. Egy lányról szól, aki a tengeren túl él, és egy fiúról, aki egy nap hajótörést szenved, éppen a lány szigetén. A srácról késõbb kiderül, hogy herceg, meg az is, hogy éppen menekül az apja elõl… a csaj meg elbújtatja.

Bájos kis történet egyébként, bár néhol eléggé csöpögõs. És sokat szerepel benne a „szerelmem” szó.

Nagyon belemerülök a sorokba, mikor valaki az oldalamhoz ér, amitõl már támadok is. Ám nem tudom eltalálni az illetõt, ugyanis hosszú karjait gyorsan elemeli az útból, illetve mivel elég könnyû, az áramlat is elsodorja elõlem.

De nem is baj, többet nem támadok. Hiszen ez csak kis kedvencem lehet.

- Miki? Te meg hol voltál? - nézek felé kérdõen, õ pedig hanghullámokat küld felém válaszul. Egyébként ezt csak én tudom értelmezni, és csak azért, mert már sokat voltam Mikivel. Más polip beszédét szerintem szintén nem érteném meg, hiszen minden példány más hangokat ad, mégis megértik egymást. Hát, furcsa a természet.

Azt mondja, meglátogatta a csapatát, azért volt távol. Különös, nem is tudtam, hogy a polipok csapatban járnak. De sok minden van, amit nem tudok.

- Értem - bólintok. - Akkor itt maradsz velem nézni az esti fényeket?

Megrázza magát.

Voltam a palotába - mondja. - Apád azt szeretné, ha hamar hazaérnél. Mert holnapra kipihentnek kell lenned.

Megforgatom a szemeim. Mintha nem ismerne az a vén idióta… én négy óra alvással is tökéletesen elvagyok, még hamarabb sem leszek fáradt, hiszen mindig sötétben élek. Megszoktam már ezt. De legyen igaza. Inkább ez, mint hogy utánam küldjön valakit.

- Oké - sóhajtok fel, és a ládáról lekászálódva visszateszem a könyvet. - Akkor menjünk haza.

Elindulok, Miki pedig követ. Egy darabig elöl megyek, de aztán lelassítok, hogy beszélhessek vele. Megkérdezem, milyen volt a családjánál, hogy fogadták. Nem beszél róluk valami lelkesen, bár egy polipnál nehéz megállapítani, mi a lelkes.

Csendben bólogatok, néha szólok valamit. Hamar haza is érünk. Az ajtón úszunk be, és a sötét palotán végigevickélve a szobámba kötünk ki. Megcsinálom Miki helyét, aztán én is lefekszem, és a fejem fölött lévõ kis buborékokat számolva, lassan elalszom.

Másnap korán kelek, vagyis keltenek, ugyanaz, aki tegnap. Fintorogva úszok végig a folyosókon, nincs ínyemre ez a hajnali barangolás. Apám már vár a trónteremben. Szokatlanul komoly. Ez nem tetszik.

- Jó reggelt, fiam - köszön közönyösen, én pedig hiún oldalra kapom a fejem.

- ’Reggelt, apus. Essünk túl a formaságokon, kérem azt a villát, ma még mást is akarok csinálni - sürgetem a fehér hajút, mire ó elmosolyodik, és elém úszva oda is adja a botot.

- Ahogy akarod. De azért ne siess el semmit. Nem örülnék, ha kudarcot vallanál - néz rám sötéten, én meg a számat biggyesztve pillantok oldalra. Ph, micsoda egy apa, ég a saját fiába se fektet hitet!

- Oké - veszem el a botot, aztán megfordulok, és elindulok.

- Sok szerencsét! - hallom még a hátam mögül, és ettõl akaratlanul is lágyabb lesz a tekintetem. Hát hiába is próbálnám titkolni, az apám, és szeretem, ha törõdik velem. Ki nem szereti azt? És ha így szerezhetek csak örömet neki… akkor rendben, állok elébe.

A felszín felé úszok, oda, ahol múltkor Linoval találkoztam. Egy csapat lenti is elkísért, de õk nem jöttek fel, azt mondják, majd akkor jönnek, ha nem mennek jól a dolgok. Nem tudom, mit értettek ez alatt, de végül is rájuk hagytam. Õk tudják, mi a jó nekem… vagy hogy is van?

Lassan úszom a felszín felé, már a hajó árnyékát is látom. Na, akkor jöjjön a tûzijáték…

…de a buli elmarad, mivel a szigony már nincs a kezemben. Szikrázó pillantással nézek körbe, keresve a tettest, aki elvette tõlem. Hamar észre is veszem, ezzel a hajkoronával képtelenség lenne figyelmen kívül hagyni. Meglepetten bámulok az elõttem lévõ Linora.

- Lino? - horkanok fel, aztán keményebb stílusra váltok. Ezt most nem ronthatja el nekem. - Ne játszadozz, add azt ide!

Megrázza a fejét, és magához szorítja a botot. Ajjaj, pedig nem akarom bántani. Ha akartam volna, már rég megtettem volna, de õ… õ más. Nem akarok hadba keveredni vele.

- El akarod süllyeszteni a hajót – nyögi fájdalmasan. – Nem hagyhatom, hogy megtedd!

Tipikus fentiekre jellemzõ naivság. Én sem ujjongom az ötletért, de meg kell tennem, mert apám ezt kéri tõlem. Ha a helyembe lenne, ugyanúgy megtenné. Neki is tudnia kell jól.

Megrázom a fejem, és elindulok felé. Próbálna spurizni, de gyorsabb vagyok, és a karját megfogva kezdem lefelé tolni. Még mindig küzd, de most már ki tudom szedni a kezébõl a szigonyt. Elengedem, õ pedig köhögve próbál levegõhöz jutni.

- Sinus! - kiált felém. – Ne csináld! Így ártatlan életeket veszel el! Beszennyezed a tengert!

 Némán bámulom a vörös hajú sellõt. Valahol mélyen pontosan tudom, hogy igaza van, de a parancs köt. Apám el akarja süllyeszteni a hajót, mégpedig rajtam keresztül. És nem mondtam rá nemet. Ha nem én süllyeszteném el, megtenné más.

És akkor árnyék szökik ránk. A hajó éppen most ért felénk, ezzel minden fényt megvonva tõlünk. Felfelé pillantok. Hosszú, kemény aljzat… de már nem sokáig. Felfelé úszom.

Még hallom Lino kiabálását, ahogy próbál meggyõzni, de már nem érdekel. Meg kell tennem, és kész.

És akkor puff. A víz megremeg, és szinte érezni, ahogy valaki az alattunk tornyosuló sziklának csapódik. Akaratlanul is hátrakapom a fejem, és az engem elkísért lentiekkel találom szembe magam.

Lino valószínûleg utánam akart úszni, de az egyikük adott neki egy maflást, így most ismét a tenger mélyén fekszik. Körülötte lassan elszínezõdik a víz. Vérzik…

A felismerés belém hasít. Hiszen itt nagyon sok cápa van! A kis csapat csak várakozóan néz rám, a hajó pedig egyre távolodik. A kezemben lévõ szigonyra pillantok. Választanom kell. Lino, akit egy napja sem ismerek, vagy apám, és az õ haragja. Hamar döntésre jutok. Nem kérdés, melyiket választom.

A szigonyt magam elé emelem, és nagyot sóhajtok. Oké, menni fog, elvégre nem nagy dolog. Koncentrálok, az erõt a szigonyba vezetem… és a villámok kilövellnek belõle, egyenesen az engem nézõ társaság felé. Még meglepõdni sincs idejük, szétrebbenni se, az erõ épp telibe találja õket.

Akik nem ájulnak el, azok meghátrálnak, és visszavetik magukat a mélybe. Elmosolyodom. Nem is olyan nehéz használni.

Tekintetem ismét a vérzõ sellõsrácra emelem, aztán gondolkodás nélkül elengedem a fegyvert, és hozzá úszom. Megvizsgálom, látom, hogy az ütés s fejét érte, de talán nem súlyos. A víz alatt viszont nem tudom eldönteni, ki kell vinnem a partra.

Lassan a hátamra veszem, aztán teljes sebességre kapcsolva az egyik eldugott öböl felé veszem az irányt. Lino nagyon könnyû, de attól tartok, még valami komolyabb baja lesz, ha túl sok vért veszít. Ismerek egy tengeri növényfajtát, ami jó az õ sebére, de csak az öbölben nõ meg. Hamar oda kell érnem vele!

Pár perc múlva már a parton tudom, a hullámok még érik, de amíg nem találtam meg a növényt nem akarom felvenni emberi alakom. Sokáig keresem, kezdek ideges lenni, mikor az egyik szikla tövében végre megtalálom õket. Tépek belõle, aztán a felszínre úszom, egyenesen Linohoz.

Felveszem emberi alakom, aztán hozzá is látok a sebe ellátásához. Szerencsére nem túl mély, és a növény is hamar megteszi a hatását. Megnyugodva sóhajtok fel. Nem lesz baja.

Fáradtan terülök el mellette a homokban, és élvezem a Nap sütését. Még nem perzselõ, éppen megfelelõ, tekintve, hogy eléggé korán van. A hajammal szépen játszik a víz, én pedig egy pillanatra el is feledkezem róla, milyen kockázatot vállaltam csak ezért a srácért. Nem is tudom, mért tettem. Csak úgy éreztem, így helyes. Különös…

Felkönyökölök, és felé fordulok. A szeme csukva van, a haja viszont már kezd száradni, odáig nem érnek el a hullámok. Végignézek rajta, delfinuszonyán, felsõtestén, arcán… és egész aranyosnak találom. Eddig nem érdeklõdtem a fentiek iránt, de most valahogy…

Megrázom a fejem. Hülyeség az egész. És õ az ellenségem. Bele se merek gondolni, mit fogok kapni miatta…

Najó…mindjárt…mindjárt éééés CSOBB! Huh! Még idõben vetõdtem a vízbe, nem alakultam át a felszínen. Jó, nem volt egy elegáns landolás, de még szerencsétlenebben néznék ki, ha partra vetett halként vergõdnék a felszínen.

Megkönnyebbülve eregetek pár buborékot, majd figyelem amint a világosság felé veszik az irányt és szétpukkadnak, mielõtt a levegõbe emelkednének. Ciki, sose jutnak messzebb, ahol vége a tengernek, befejezik pályafutásukat.

Megfordulok, és amilyen gyorsan csak tudok, úszni kezdek a nyíltvíz felé. Minél elõbb haza kéne érnem, különben balhé lesz otthon. Megint túl sokáig voltam az emberek között, nem csak, hogy majdnem a parton alakultam át, de még apáméknak se szóltam, merre vagyok.

Nem tehetek róla, hogy a palotánál, melyet már ismerek mint a tenyeremet, minden érdekesebb. Oh, például ott, azok a tengeri rózsák.

Rögtön kanyarodom, és pár csapással föléjük érek. Lassan ereszkedek lejjebb, nem akarom megijeszteni õket, mer akkor behúzódnak. Túl közel vagyok a lentiek területéhez, de jelenleg egy cseppet se izgat. A közel még nincs ott.

Kinyújtom a kezem, hogy végig simítsak a tengeri rózsa mellett ficánkoló bohóchalon, de nem figyelek eléggé, kezemet felsérti egy éles korall. Morogva rázom meg a kezem, majd kissé feljebb emelkedek, és ekkor megpillantom.

Nem túl messze tõlem, feszülten figyel valamerre, de nem néz rám. Biztos tudja, hogy itt vagyok, de míg tanulmányozza a környezetét, én megnézhetem õt.

Ismerõs…nagyon ismerõs, de nem tudom honnan. Szõke haj, világos bõr, piros nyaklánc, sötét, erõs uszony. Egy lenti.

Döbbenten figyelem, mikor hirtelen rám kapja világoskék tekintetét. Már épp szólalnék meg, mikor az ösztöneim szinte felsikítanak, de így se lenne esélyem kitérni a cápa elõl, ha az idegen srác nem segít. Arrébb lök, közben uszonyával félrecsapja a ragadozó pofáját. Riadtan figyelem õket, kissé messzebb lebegve, kezemet a szám elé kapva.

- Menekülj! – kiált rám figyelmeztetõen, de képtelen vagyok mozdulni, csak bámulok rá nagy szemekkel. Egy pillanatra, mintha eszembe jutott volna, kivel van dolgom. Nem, mégse…

Ismét ösztönöz a menekülésre, ezúttal jóval keményebb hangon. Összerezzenek, de végül megfordulok és gyors csapásokkal távolodom. Kábé fél percig, mert aztán megtorpanok. Nem hagyhatom itt, mikor értem küzd.

Egy szikla mögött torpanok meg, mikor azonban beér, nem tûnik túl boldognak. A cápa a kövön koppan, megmentõm pedig gyilkos pillantással méreget. Tágra nyílt szemekkel bámulok vissza rá, kissé rémisztõnek tûnik. Megragadja a karomat, és elhúz a támadni készülõ dög útjából, majd rákapcsolva menekülni kezdünk.

Pontosabban inkább õ úszik, ugyanis én képtelen vagyok tartani ezt az iramot. Az egyik leggyorsabb vagyok a fentiek között, õ mégis könnyedén lepipál, maga után húzva még a súlyomat is. Fel sem ocsúdok, és már egy hajóroncsban találom magam. Mi a…hogy a…?

Kezem ismét a markának bilincsébe kerül, és lassú csapásokkal halad a folyosón, majd egyszer csak a falnak nyom. Szinte érzem a szívdobogását, de hallani csak a sajátomat hallom, mely a fülemben dörömböl.

- Ki vagy t… - nem bírom ki, muszáj megtudnom, õ azonban nem díjazza az ismerkedési szándékomat ebben a helyzetben. Befogja a számat, és szikrázó pillantást vet rám. Riadtan lapulok a falba, de nincs több ideje engem mustrálni, a sorfogú dög újra támad.

A lenti felmordul, és nem hagyja viszonzatlanul a dolgot. Hatásos fegyverként alkalmazza az uszonyát, újra és újra hatalmasat sózva a cápára, aki végül megfutamodik.

Kábán mozdul a farkam, pár legyintéssel hátrálok, így mire a srác megfordul, már nem vagyok mellette.

- Ki…Ki vagy te? – nyekkenem remegve. A fene, nem szoktam én ilyen nyámnyila lenni, de azért a történtek kissé felkavartak. Ráadásul apám mindig tiltott a lentiektõl, mondván, hogy mind gonosz, aljas és hazug. Ha elfognának, könnyen használhatnának, hogy manipulálják õ, irányítsák a királyt.

- A megmentõd. Na és te? – kérdi közönyösen, minden érzelem nélkül, majd kissé közelebb úszik. Erõteljesebben összerezzenek, majd gyorsan megemberelem magam, és állom a pillantását. Nem tudja ki vagyok, szóval nincs oka elkapni.

- Lino a nevem – motyogom halkan, és hátrahõkölök, mikor közvetlenül elõttem áll meg. Nincs lehetõségem hátrálni, a hajótest akadályt képez.

- Hol sérültél meg? – néz végig rajtam figyelmesen.

Pár pillanatig fel se fogom a kérdést, majd leesik miért érdeklõdik, és sérült ujjamat gyorsan a számba kapom. Egy pillanatra mintha meglepettség suhanna át az arcán, de lehet, hogy csak képzeltem.

- E.. Emiatt a kicsi seb miatt követett? – kérdezem tétován, továbbra is a számban tartva mutatóujjam. Kimérten bólint, majd csuklómat megragadva maga elé húzza a sérült tagom, megvizsgálja, kissé megnyomkodja, majd elengedi.

- Már nem fog vérezni. – közli tárgyilagosan. Ennek ellenére ismét dugnám a számba, de megtorpanok, csupán az alsóajkamba akasztom.

- Lenti vagy – jelentem ki nemes egyszerûséggel.

- Te meg fenti – vigyorodik, mire megvonom a vállam. Ez így nem lesz túl tartalmas beszélgetés.

- Köszönöm – motyogom magam elé halkan. – ha nem segítesz…

- Ne hálálkodj! – vág a szavamba. – Egyszer majd úgy is elvárom a viszonzást.

Tágra nyílt szemekkel meredek rá, majd zavartan a hajamba túrva, felnevetek.

- Én sajnos nem tudok ilyen hatékonyan küzdeni, habár azt tudom, hogy a cápáknak a kopoltyújuknál van a gyengepontjuk. A delfinek mindig ott támadják õket.

- Ezt elõbb is benyöghetted volna – néz rám összehúzott szemmel. Bûnbánóan lehorgasztom a fejem, de aztán rögtön fel is kapom.

- Nem mondtad meg, hogy hívnak.

- A teljes nevedet te is titkoltad.

- Nem titkolom, csak nem fontos – vonok vállat, de nem nézek rá. Cicceg egyet, majd hátrébb húzódik.

- Sinus – böki ki végül. – Jobb lesz, ha mész, erre gyakran járnak sötétedés után a lentiek, gondolom nem akarsz összefutni nálam is barátságtalanabb személyekkel.

Meglepetten meredek rá. Õ nem volt kifejezetten barátságtalan, inkább csak távolságtartó, de úgy tûnik nem így tervezte. Megvonom a vállam, és megindulok a kijárat felé. Késõre jár, apám így is le fogja szedni a fejem.

- Szia, Sinus, remélem még találkozunk! – kiáltok vissza neki, majd kilövöm magam. A hajón kívül aztán bukfencezek párat, és kacskaringózva indulok haza.

- Lino!! – dörren apám hangja, rögtön ahogy beszáguldok a kastélyba. – Mégis merre jártál eddig?

- Öm…hát az úgy volt…aztán megnéztem azt is…de nem akartam…végül elfelejtettem….de nem lett baj…és…és…- értelmetlen hadarásomból jó, ha egy két szó megfelelõ helyen volt. – Na, szóval, itt is ott is.

Monológom befejezésével, felszegem a fejem, de jobb lett volna, ha nem teszem. Apám szeme csúnyán tud villogni.

- Úgy! Szóval itt is, ott is? – lebeg közelebb hozzám. – Hát akkor édes fiam, remélem egy idõre eleget kirándultál, mert most egy idõre a palotában maradsz!

- Miii? – húzom el a hihetetlenkedve a kérdést. Nem mintha nem hallottam volna, de mégis…mi az, hogy csak úgy szobafogságot kapok. Apám úgy viselkedik, mintha ki…ja, õ a király.

- Jól hallottad Lino, menj a szobádba. Mostanában túl sok veszélybe kevered magad, kell neked némi idõ, hogy megtanulj óvatosabb lenni. – jelenti ki ellentmondást nem tûrõen, mire bennem reked a visszavágás. Jobb ha nem mesélem el neki a ma történteket. Valamiért nincs túl jó hangulatban, valószínûleg a szobafogság se egyszerûen a késés miatt van. Bajt érzek a vízben, jobb, ha most nem feleselek.

Duzzogva úszok be a szobámba, és bevetem magam a tengeri szivacsok közé. Az álom el is nyom, és másnap délelõttig nyugodtan és zavartalanul alszom. Ekkor azonban már nem bírok magammal, miután rendbe szedem a külsõm, kényszerem van, hogy ismét a szabadban legyek. Megközelítem az ajtómat, résnyire kinyitom, és mikor megpillantom az egyik õr uszonyát, kis híján teljes erõmbõl kivágom az ajtót, de ez egyrészt nem lenne célravezetõ, másrészt a víz úgy is tompítja a hatást. Morcosan kezdek fel-alá úszkálni, majd felhúzom az orrom, és mivel más út nincs, az ablakon távozom.

- Olyan kiszámítható vagy Lino – riadtan kapom fejem, a tõlem alig egy méterre, összefont karokkal lebegõ bátyám felé.

- Ilzor? – nyekkenek fel.

- Úgy tudtam, hogy nem fogsz nyugton maradni – sóhajt fel színpadiasan, majd közelebb úszik. – Menj vissza öcskös, ne kísértsd a sorsot, nem úszhatod meg mindig olyan könnyen a veszélyeket, mint szoktad.

- Mégis milyen veszélyt? – nézek rá gyanakodva, de csak megrázza a fejét, mutatva, hogy errõl úgy se beszél. Hát jó, ha te így, akkor én….Hirtelen füttyentek egy nagyot, majd amilyen gyorsan csak tudok, úszni kezdek. Hamar lehagyom testvéremet, akit az idõközben megérkezõ delfinek is hátráltatnak a kérésemre.

Eleinte magam se tudom merre úszok, majd mikor felismerem a tegnapi területet, kissé megrémülök…a cápa. Viszont Sinussal is itt találkoztam, és ma is szívesen összefutnék vele. Mesélhetne a lentiekrõl.

Mintha csak a kívánságom válna valóra, hirtelen megpillantom Sinust, amint egy háromágú szigonnyal úszik a felszín felé. Nem messze fölöttünk pedig, méretes árnyék mutatja a hajó helyét.

Nem vagyok ostoba, és a szigonyt is felismertem. Tudom mire való, sejtem mit tervez Sinus, és nem hagyhatom. Kilövök a helyemrõl, és mivel a szõke sellõ nem számít rám, nem ér semmit a gyorsasága, hirtelen suhanok el mellette, kirántva kezébõl a hajósok pusztulásának kulcsát. Dühösen izzó pillantással keresi a tolvajt, és mikor megpillant pár méterrel arrább lebegni, valódi meglepetés suhan át az arcán.

- Lino? – horkant fel hihetetlenkedve, majd feszülten felszólít. – Ne játszadozz, add azt ide!

Dacosan rázom meg a fejem, és magamhoz szorítom a meglepõ súllyal rendelkezõ szigonyt.

- El akarod süllyeszteni a hajót – nyöszörgöm kétségbeesetten. – Nem hagyhatom, hogy megtedd!

Nem cáfolja, csak megrázza a fejét, majd erõs csapásokkal megindul felém. Megpördülök, és megpróbálom lerázni, de pár pillanat és mellettem van. Megragadja a karomat, és a tengerfenékig tolva, beletaszít a homokba. Továbbra is szorítom a szigonyt, de erõsebb nálam, kiszedi a kezembõl. Elenged, én pedig köhögve próbálom összeszedni magam, de sikerült homokot nyelnem, így sûrûn öblögetve sikerül csak.

- Sinus! – kiáltok fel a némán felettem lebegõ sellõnek. – Ne csináld! Így ártatlan életeket veszel el! Beszennyezed a tengert!

Szinte mozdulatlanul várakozik, hogy mire, fogalmam sincs. Talán hallotta amit mondtam, talán nem.

- Sinus-sama! Sinus-sa… - Grr, pedig olyan jól aludtam. Nem is akarok felkelni! Na, gyerünk, tünés… nem akarom, hogy itt legyél, akárki is vagy.

- Hagyjál - tudom le egyszerûen a dolgot, és oldalra fordulok a függõágyban. Sellõfarkam vége lehullik róla, de nem is nagyon zavar, mivel az áramlás kellemesen simogatja. Ismétlem, nagyon jól aludtam. És egyáltalán nem is volt tervbe, hogy a mai napon még felkeljek!

- De Sama, nem lehet. Az apja… - Faszom az apámba, mit zargat már megint?!

De mivel tudom, hogy a dühöngés itt felesleges, morogva felülök a függõágyban, és az elõttem lebegõ cseléd képébe ásítok. Elfintorodik, de nem teszi szóvá. Ne is, nem vagyok olyan kedvemben. A végén még egy új ásítás alkalmával le is találnám nyelni.

- Menjünk - lököm ki magam végül az ágyból, és kirázva a szemembõl szõke hajam a sellõsrác után úszok. Útközben még ásítok jó párat, és erõsen küzdök magammal, hogy ne aludjak el úszás közben. Apám megzavarta a délutáni szunyókám. Ajánlom, hogy fontos legyen, akármivel is akar már megint csesztetni!

- Üdv, fiam - köszönt platinaszõke apucim, aki épp a trónján ül, és egózik azzal a hosszú villás akármivel, amit még a Fenti Királytól lopott el. Megforgatom a szemeim, de nem teszem szóvá. Nem lenne értelme, nagyobb annál az egója…

- Hallgatlak - sürgetem a lényegre térve, mire a sellõ elmosolyodik. Uh, ez nem jelent jót, nagyon nem. Ez a vigyor azt jelenti, hogy nem mehetek vissza aludni, sõt, az is lehet, hogy haza sem jöhetek egyhamar…

- Hallottál már a White Kingdom II.-rõl? - Hóóh, na ezt nem gondoltam volna. Honnan tud apu az amerikaiak 19. századi komplett armadájának egyik legfõbb gyöngyszemérõl? Azt hittem, csak én olvasok itt könyveket. Na gyerünk apuci, ide a titkos könyvtár kulcsával!

- Nem, még soha - hazudom szemrebbenés nélkül. Nem kell tudnia a hobbimról. Senkinek sem kell! Felnevet, mert õ túlságosan is ismer ahhoz, hogy higgyen nekem. De nem zavarja. Amíg nem csinálok zûrt, addig akár strici is lehetek hobbiként. Õt még ez sem érdekelné.

- Akkor majd most hallasz róla. És látod is, mivel holnap délben érkezik a mi területünk fölé.

- Mióta érdekel ez téged? - húzom fel a szemöldököm, mivel nem jellemzõ apámra, hogy foglalkoztatják az ilyesmik. Sõt, magasról tesz az emberekre, meg minden velük kapcsolatos dologra. Ebben is ütjük egymást, ahogy minden másban is.

- Az nem fontos. Egy valamit akarok csak. Süllyeszd el. - Utasítására megrökönyödöm. Mért kellene elsüllyesztenem? Ha a tenger nem kedveli õket, úgyis megteszi helyettem.

- Miért?

- Túl sokat kérdezel! Máskor lenne ilyen szapora a nyelved! - Ismét nevet, én meg fancsali képet vágom. Ehh, na ez most kicsit félreérthetõ volt…

- És ha azt mondom, hogy nem? - kockáztatom meg ezt a lehetõséget, bár nyilvánvaló, hogy ilyen sajna nem nagyon lesz.

- Akkor mást küldök, te pedig nem teheted ki a lábad innen az elkövetkezendõ napokban - kuncog önelégülten. Hahha, de vicces. A lábamat nem is szoktam soha.

- Akkor azt mondom, hogy igen - vonok végül vállat. Végül is mit számít? Csak pár emberélet. Így is túl sokan vannak már.

- Helyes - int, hogy távozzak, én pedig már megyek is. Pech, hogy csak ezért keltett fel, de még mindig jobb annál, mintha holnap reggel mondta volna meg. Akkor enyhén ideges lettem volna. És az meg sohasem jó senkinek…

Mivel nincs kedvem lemenni az ajtóhoz, a szobám ablakán úszok ki, egyenesen a tengeri rózsák öble felé. Kíváncsi vagyok, ki vannak-e nyílva ilyenkor. Még sohasem láttam õket délután, mivel csak este van elég merszem annyira felbarangolni. De mindegy, mivel holnap úgyis muszáj lesz felmenni, hiszen egy hajót a tenger mélyérõl nehéz lenne elsüllyeszteni. Vagy nem? Erre is lenne mód…

Hm, egész szép. Csak… világos. Ez bántja a szemem. Kell egy kis idõ, mire hunyorgáson kívül mást is tudok csinálni. Ez nagyon-nagyon új nekem. Nem kellett volna ilyen korán kijönnöm ide, de… úgy éreztem, ez kell. A fenti sellõk különben sem járnak ide, túl kipusztult, nem nekik való. A hajóm is itt van pár kilométerre innen. Oda is be kéne néznem, ha jól emlékszem, elõzõleg ott felejtettem Mikit. Ami nem is olyan nagy probléma, mivel egyedül is haza tudna jönni, de nem tette, úgyhogy biztos valami érdekeset talált. Kíváncsi vagyok, mi lehet az.

És akkor meglátom. Messze van, de mégis úgy rikít, mint egy gyémánt a sok sima kavics között. Vörös, huuuh… ilyen hajszínt sem láttam még. Többnyire azért nem, mert a fajtámnak vagy fehér, vagy szõke haja van. De ennek közel sincs az ilyen világos színekhez. És a teste is… tök barna. Én hozzá képest egy Hófehérke vagyok. De vajon melyik rokona lehetett a delfin? Furcsa ez a srác, nagyon furcsa. Nyilvánvaló, hogy egy fenti, de akkor meg mit keres itt? Nem szabadna itt lennie. Ez veszélyes közeg. Bármikor megtámadhatja egy ragadozó. No nem mintha az én dolgom lenne…

Teljesen leköt a fenti figyelése, el is felejtem, hogy illene elhúzni a csíkot, hiszen mi ketten nem találkozhatunk. Nem egy vidéken élünk, nem egy szabályokkal, nem egy a kinézetünk, és nem egyek az érdekeink sem. Nem értenénk meg egymást, arra nincs esély.

Épp lehajol egy tengeri rózsához, mikor rászánom magam, hogy egy kicsit közelebb ússzak hozzá. Ha észre is vesz, nem lesz baj, mivel nem véletlen hívnak minket árnysellõknek. Úgy eltûnünk, akár egy árny, és gyorsak is vagyunk. Nem érne engem utol. De úgy érzem, muszáj közelebbrõl is megfigyelnem, mivel még soha nem láttam hozzá hasonlót. Mennyi szín, mennyi vidámság… idáig elérzem, pedig még mindig nem vagyok hozzá valami közel. És ez kissé mintha nyugtalanítana is. Egyáltalán nem olyan, mint én.

A víz megremeg, oldalra kapom a fejem. Gyanakodva nézek körbe. Valami itt nem jó… valami figyel engem, és figyeli õt is. Vér szagát érzem. Heeh? Vér? Mikor..? És akkor leesik. A fenébe. A rohadt életbe! Nagy veszélyben vagyunk, jelen helyzetben legfõképpen õ. Rápillantok, engem néz. Furcsa, vajon mióta teszi ezt? Az érzékeimet teljesen a koncentrálás köti le. Mindjárt támad… ééés…

Egy uszony felcsap mellette, én pedig golfáramlat sebességgel termek mellette, és ellököm. Sellõfarkam a cápa pofájába csapódik, amitõl kissé megilletõdik, mivel nem erre számított. Fúj, undorító dög. Azért a fentiek élete sem lehet valami happy, ha ilyenek vadásznak rájuk. A vörösre pillantok, aki remegve lebeg tõlem nem messze, a kezét a szája elé tartva. Ember, ez hülye? Nemhogy menekülne! Szerinte mért tatrom most fel?

- Menekülj! - kiáltom oda neki, bár nem szokásom kiabálni, de ez most kivétel. Viszont még így sem hallja meg, mintha csak elvarázsolták volna, úgy bámul rám. Fenébe is, ne most keresd a hasonlóságot, inkább húzzál már el! Tulajdonképpen nem is értem, mit eszem rajta magam. Hagynom kellett volna meghalni. De most én fogok miatta, ha nem kezd el már gyorsan menekülni!

Megismétlem az utasítást, ezúttal sokkal keményebb hangon, és ez meg is teszi a hatását. Hátat fordít, és úszni kezd, de a cápa sem hülye, rögtön menne utána. Hé, abból nem eszel. Kár lenne azért a szép hajért. Õ már az én prédám.

Viaskodok egy kicsit a vadállattal, majd mikor már látom, hogy a kölyök messze jár, én is felveszem a nyúlcipõt. A legközelebbi szikla felé tartok, ami sajna nem a legközelebb van. De el kell érnem, muszáj! Ééés… tátva marad a szám. Hát ezt nem hiszem el, hülye ez a srác, vagy mi? Azt mondtam neki, hogy meneküljön, nem azt, hogy fél méter után álljon meg pihenni! Legszívesebben leordítanám a fejét, de nem tudom, mivel a kõbe ekkor a cápa is beleütközik, így kénytelenek vagyunk elúszni mögüle. Remek. Már megint nekem kell feltartani ezt a dögöt!

Gyilkosan bámulok a mellettem lévõ vörösre, aki még mindig óriási szemekkel néz rám. Na tuti, ez tökre transzba esett. Ez hiányzott még nekem!

Megragadom a karját, és elhúzom a felé iramodó cápa útjából, aztán villámgyorsan úszni kezdek, magam után húzva. Nem bírja az iramot, úgyhogy a végén már a teljes súlyát kell magam után rángatnom, ami azért nem kellemes. És akkor végre meglátom. Háááh, ott a hajóm, a biztos menedék! Még jobban gyorsítok, és ahogy elérjük a bárkát, belököm az oldalán tátongó lyukba a kis vöröst. Hátranézek. A cápa még követ. Ez az, gyere csak…

Ismét megfogom a sellõ kezét, és egy folyosóra úszva a falnak nyomom. Várok. Érzem a tenger hullámzását, a cápa lassú közeledését. Vadászik ránk a rohadtja. Legszívesebben kibelezném. De nem lehet… és mit ad isten, drága vörikémnek is most jut eszébe cseverészni.

- Ki vagy t… - A kezemet a szájára tapasztom, és szikrázó szemekkel bámulok le rá. Idióta, nem fogod fel a helyzet súlyosságát? Ha ezt most a cápa…

És már ránk is ront. Felmordulok. Fenébe, kezd rohadtul idegesíteni ez az úszó húsdaráló! Vajon mi alapján követ minket? Valami szagminta csak kell neki… kíváncsi vagyok, mije vérzik ennek az aranyos kis fentinek.

De mivel meguntam fogócskázni, teljes erõmbõl a képébe csapok, többször is. A foga néhol megkarcol, de meg sem érzem, a sellõfarkam kemény és nem könnyen sérthetõ. Pont az ilyen drágaságok ellen lett kitalálva. Támadna vissza, de gyors vagyok, és utolsó alkalommal sikerül is egy olyan pontot eltalálnom, amire már õ is megfutamodik. Húzz már el basszus, elegem van a délutáni sétámból! Soha többé nem kelek fel senki kedvéért este elõtt, SOHA!

Nah de hiszti off. A cápácska elszelel. Hmm… jó munkát végeztem. Büszke vagyok magamra!

Elégedett képpel a vöri felé pillantok, és látom, hogy a sarokba menekült elõlem. Eeeeh… ilyen bizarr látvány lennék? Vagy ez még a cápa? Úgy tûnik, még mindig sokk alatt van.

- Ki… ki vagy te? - Hát, ehhez a kérdéshez most nagy lelki erõ kellhetett. Hogy remeg, a végén még meg is sajnálom. Na de ki kockáztatta érte az életét, és miért? Tuti, hogy ezt még számon kérem rajta valahogy.

- A megmentõd. Na és te? - Az arcomon semmi érzelem nem látszik, pedig most olyan szívesen mosolyognék. De minek is? Olyan kis esetlen, de akkor is… még félreértené. És nem szokásom a mosolygás.

De ha már így kettesben maradtunk, talán kicsit közelebb kéne araszolni hozzá…