Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

Soldier2013. 11. 02. 21:44:00#28047
Karakter: Cernunnos
Megjegyzés: (Fairy Tale)





Rövid győzködés után végül is sikerül felkönyörögnie a hátasra. Egy ideig még lektorálom is hogyan bánik a jószággal, majd feladva az ellenőrzést hagyom rá. A természet csodás…sokáig él és virul, de minden időszakban eljön az a periódus, mikor meg kell kicsit halnia, hogy megpihenjen. Ez a tél.
Fehér pihék ereszkednek a természet tudatára, hogy álomba ringassa míg regenerálódik.
Velem sincs ez másként. Szemeimre belülről is ködfátyol hullik. Olyan ez a tudatállapot egy kicsit, mint a halál.
Melegségre és embertelen reszketésre ébredek.
A lomhán pattogó tűz fénye lágyan simogatja fakó arcom, a férfi aranyló köpenye testemen nyugszik. Ő épphogy csak bedugja két végtagjának csupasz bőrét a szövet alá,hogy ne fázzon. Ám reszket…didereg, még a fogai kocogását is hallom.
Önkéntelenül is megmosolygom a lovagias cselekedetet.
Nehézkesen kecmeregve ki mellőle hajolok a tűz felé, két tenyerem a lángok laposan pislákoló teteje felé tartom. Hosszú pilláim lassan rezzennek, mialatt a lángocskák ritmikus táncot lejtve nőnek egyre nagyobbra. Lassan térdig érnek.
Boldog mosollyal roskadok vissza, hátam egy közeli fatörzsnek vetem, ölembe húzva a lovag fejét terítem rá maga textilét.
Szórakozottan futtatom végig ujjaim az ezüstfonállal hímzett formákon a szarvas agancsán, a kardokon, birtokokat jelző bérceken, puska és kard kettősén és a hatalmas kereszten.
Alapjába véve nem rossz gyermek ez sem. Doyle ivadék, olyan, akár dédapja volt.
És ekkor Cernunnos, az élet és halál életében először retten meg.
Megretten, mert olyas valamivel szembesül, melyet eddig nem ismert. A rettenetes tudattal, hogy tartozik valakihez.
 
Az éjszakát elmélkedéssel töltöm.
Hiába hunyom le szemeim, egyre csak Ebert jut eszembe. A tekintete, mely olyan, akár Drystané. Ha egyszer egy istenség szemébe nézel…egy életre szóló kötelék alakul ki köztetek. Az élet pedig egy nagy körforgás.
S bár ő nem tudja, én már az első pillanat óta igen. A kalandvágy...a becsületesség…a védelmezés.  Ő az.
Csodálattal eltelve fürkészem az alvó arcot, hogy aztán egy egyszerű, de jelentőségteljes mozdulattal csapjam homlokon tenyerem közepével. A tompa csattanás hangja szórakoztat, így határozottan jobb kedvvel mosolygok fel rá, amint homlokát fogva ül fel.
-         Ébredj Ebert, utunk sürget. Lódobogást hallok kelet felől.
 
Felháborodottan, még kissé álomittasan veszi tudomásul, elrejtve a tűz nyomait nyalábol fel, így pillanatokon belül ismét fejemen a ronggyal haladunk. Ismeretlen kelta nótát fütyörészve legeltetem tekintetem a rozsdabarna színben merengő tájon.
A természet órája lassan a vége felé jár, akár az enyém. Különös érzés járja át a lelkem. Szomorúság…belenyugvás…talán gyász.
Bár ekkor még nem merem tudatosítani magamban ezen emóciók pontos megnevezését.
Itt még : Hit, nyugtalanság és bizakodás néven virágoznak tudatomban.
Tar útra érkezünk. Bár nem sok mindent látni, az egyre ritkuló kopár fák sziluettje bontakozik ki,végül a ló már csak egy-egy rönköt ugrik át parádésan. Kietlen, tar részre érkezünk. Utunkat sziklák szegélyezik, messziről a tenger morajlását hallom.
Drystan számára a látvány természetes. Talán mindenhol ez fogadja. Azonban nekem, ki egymaga ültette önnön kezével a csemetéket az idők kezdetén, kinek hajszálaiból szökelltek szárba a fák…nehéz mellkassal, kaparó torokkal és elborzadó tudattal látja be; az emberiség csak a pusztulást hozza magára, és környezetére.
-         Mit tettetek…-suttogom magam elé, ám a lovag megfüleli.- Csak pusztítani,rombolni tudtok…Nem ismeritek a mértéket, az értékeket. Ostobák vagytok.
-         Ez nem így van…rengeteg mindent épített az emberiség…várakat emelünk...fegyvereket alkotunk...Ki tudjuk számítani az idő múlását, vizsgálni tudjuk a csillagokat.
-         De milyen áron…. Élősködők vagytok...nézz a tájra..- szóra nyitná a száját, ám időben vágok közbe- Még is mit fogtok mutatni az utódaitoknak..?
 
Elgondolkodik,arcvonásai megkeményednek. Nem tud mit válaszolni.
-         Mennyi idős vagy te?
-         A huszonnegyedik esztendőmet töltöttem be idén.
-         Az bizony már férfias kor…az asszony várhat az otthon melegében és tucatnyi gyermek.
-         Egyik sem.
-         Olyan vagy, mint dédnagyapád.
 
Hirtelen megakad a kitartó levegővétel. Majd izgatottan gyorsulni kezd.
-         Szereted a meséket, igaz gyermek?
-         Nem vagyok gyermek. Talán még idősebb is vagyok mint te.
 
Felnevetek. Nem is sejtem mennyire gondolta igaznak ezt az állítását, vagy mennyire hiheti farsnak A hátas léptei gyorsulnak ahogy a kikötő felé vezető földes ösvényre tévednek.
-         Az a legnagyobb baj veletek emberekkel, hogy gyakran alábecsülitek azt amit láttok. Ismeret nélkül ítélkeztek. S azt hiszitek létezik jó, és gonosz. Ám abba nem gondoltok bele, hogy minden érmének két oldala van. A jó és a gonosz nem létezik. Nincsenek ilyen fogalmak csak más nézőpontok. Ti emberek úgy gondoljátok a természet az alárendeltetek. Azért, hogy kiszolgáljon titeket.  Hogy télen melegítsen, ételt adjon, házaitok alapanyagaiul szolgáljon. De ez nem így van. A természet és az ember kölcsönösen függ egymástól. Új fákat kéne építenetek… megtisztítani az erdőt a mocsoktól, mellyel bepiszkoltátok…tisztelni a természetet.
 
Aztán szép lassan nekikezdek a történet mesélésének.
Ám nem is kell annyi mindent mondanom mint gondolom, mint út közben kiderül: az anyja rengeteg történetet mesélt neki. Csupán az ártó keresztény tan megfakította a képet.
-         Tudod Ebert..mindennek csak akkora ereje van, amennyire és amennyien hisznek benne. És egy vallás sem engedhet meg magának embervesztést. Néhány vallás...ezért tűzzel-vassal próbálja megnyerni magának a hívőket…
-         A nevem Drystan.
-         Leragadsz a részleteken. Játszunk, rendben?
-         Még is mit?
-         Kérdezz,felelek. Egyet te,egyet én.
-         Mennyi idős vagy?
-         Milyen idős a legöregebb fa?
-         Kérdésre nem válaszolunk kérdéssel! Akkor kérdezek ismét. Milyen erővel rendelkezel?
-         Honnan veszed, hogy rendelkezem bármilyennel is..? Én kérdezek. Mi az a lovag? Köze van a lóhoz?
-         A lovag egy tisztség. A lovag feladata, hogy védelmezze az elesetteket, a nőket, a gyerekeket, kiálljon a gyengék mellett, igazságot szolgáltasson és hű legyen a királyához.
-         És ha a királyod azt kéri, hogy vedd el az életét egy elesettnek, egy gyámoltalannak, vagy egy nőnek, gyereknek..?
 
Elhallgat.
Azt hiszem a kor legnehezebb kérdése elé állítottam a Doyle ivadékot.
Még is kihez lennél lojális..? A királyodhoz..a hitedhez…vagy önmagadhoz?
Lódobogás hallatszik. Valaki másé mint a miénk. Aztán egy sziluett tűnik fel a távolban.
Drystan arcából kiszalad a vér, míg az enyémben megélénkül kissé.
Tudatosan teszem amit mindig is tettem ilyen helyzetekben. Amit minden istenség tenne ilyen helyzetben.
A katona mellénk lovagol, közli itt nem lehet átmenni. Veszélyes.
Egyáltalán nem méreget, csupán mezítelen lábaimra pillant kérdőn.
-         A gyermek meg fog fázni, öltöztesse fel az uraság.- azzal némi útbaigazítást követően távozik is.
 
Drystan értetlenül mered maga elé.
-         Nem értem..hogy hogy..nem szúrt neki szemet…az..
-         Az emberi szem csalóka..csak azt látja, amit láttatni engednek neki.- térek ki a válasz egyenes adása elől. Némi varázslat, csöppnyi illúzió, nem több.- Miért veszélyes?
-         Anglia ki kívánja terjeszteni a vallásást...ha kell tűzzel,vassal Írországra. Ellenük küzdenek.
-         És te népeddel vagy, vagy ellene?
 
Újabb kínos kérdés.
Nem válaszol, lassan léptet a lovával a város irányába.
Beérve egy szabóságba térünk be, ahol is némi szerinte emberi ruhát kutat fel számomra.. Esetlenül tűröm hogy öltöztessen a Doyle ivadék, mivel magamtól még fénykoromban sem tudnék belebújni ezekbe a borzadványokba.
-         Dugd bele a kezed.- próbálja rám erőszakolni az inget.
-         DE NEM TALÁLOM A LYUKÁT! – nyafogok egyre idegesebben. Végül hosszas viaskodás után sikerül kibújtatnom kezemet. – Nem tudom hogy tudtok ti halandók ilyen kényszeredett béklyókban élni! Szörnyű..és kényelmetlen-feszengek.
 
A java azonban még hátra van.
A cipő.
Miután megkapom a bocskort is esetlenül bukdácsolok. Nem tetszik. Nem érzem a természetet, nem hajlanak úgy lábujjaim. Morgok, ismeretlen nyelven szidom őt, azt aki feltalálta ezt a szörnyűséget, a divatot, a kort…
A kikötőbe érve három jegyet vesz.
Lovát felvezetik a hajóra, mi pedig elfoglaljuk kabinunkat.
-         Egész este utazni fogunk,másnap pirkadatkor érünk oka.
-         Csodálatos..- látszik arcomon, érződik hangomon a rettegés.
 
Ódzkodom a víztől, az már egyáltalán nem az én területem.
Leroskadva az ágyra pillantok fel rá. Ismét mellettem tér nyugovóra. Lassan kibontja páncélját, leveti nehéz vértjét, így egy egyszerű ing, s nadrág marad rajta. Megkönnyebbülten vonja maga alá az egyik széket, és pár pillanat múlva már a fogadóban vett ételből (melyet a ruhavásárlás után sikerült beszereznie) falatozik. Számomra is jut egy kevés.
-         Hogyan szerezted a sebeket?- kérdi kíváncsian.
-         Tudod ki vagyok én…?
-         Már megint a kérdéseid, és a ködös válaszaid..
-         A nevem Cernunnos…az élet és a halál Istensége…A természeté…valahányszor elejtetek egy vadat, melyek a gyermekeim..magam is meghalok egy kicsit.. Elejtették a Gael utolsó szarvasát…átlőtték a lábát…a kutyák szétmarcangolták…majd….egyszerűen…átvágták a torkát…
 
Drystan szájában megkeseredik a falat. Letéve a kenyeret mered rám.
Kerülöm a tekintetét, próbálok érzelemmentes maszkot formálni arcomból, ám nehezen megy. Szemeim a földre szegezem, könnyekkel telnek meg. Sajnálom a jószágot.
Érzem, a férfi mozdul egy kicsit, de nem jön a közelembe, csak ül, tehetetlenül. Nem tudja mit kéne reagálnia erre.
Ez csupán egy pillanat. Ajkaim összeszorítom, kissé megrázom a fejem, majd széles mosolyt erőltetek arcomra.
-         De ez már csak a múlt. A jövőnek kell élni. Az új Gaelben minden kárpótol majd. És ha eléggé megszaporodott a természet, ismét átmegyek a régibe..újra éled a Gael! A természet. Már alig várom!
 
Ebben a tudatban hajtom fejem a párnára. Boldogság tölti el lelkem a közelgő, megmentett jövőmre gondolva.
A hajó emeleti padlózata felől vidám ír zene szűrődik, táncléptek dübörögnek.
-         Látod..ilyenkor szeretem az emberiséget…a dicső természetről, és élvezetekről dalolnak. Akár a régiek.
-         Hallottál már ilyesmit?
-         Hogy ne hallottam volna! A dédapád kastélyából mindig ilyen zene szűrődött ki! Menjünk fel, mulassunk csöppet!
 
Szememben a lelkesedés fiatal lángja lobban fel, nehézkesen tolva magam ülésbe pillantok fel rá kérlelően.
Azonban az ő zafíros íriszei valami egészen másról árulkodnak.
Rebesgették, hogy a vén Ebert birtokát az erdő vette körül, ám kerítés soha sem. De egyszer sem gondoltak bele, hogy az erdő azért öleli körül oly odaadóan a birtokot, mert a férfi beengedte oda azt.
S lassan talán tudatosul az is a mi Doyle-unk tudatába, hogy a mesék, legendák melyeket régen oly lelkesedéssel hallgatott anyja ölébe hajtva a fejét több mint igazak voltak. Sőt..
Ő is a mese része.
Hát ezért ő az én Ebertem.
 
 
 


Regi2013. 11. 01. 22:15:50#28029
Karakter: Drystan Doyle
Megjegyzés: ~ Soldiernek (Fairy Tale)


Fairy Tale
Drystan Doyle és Cernunnos



A fiúcska csak fekszik az ágyon, erőtlen végtagjait szétvetve, még mindig a pózban, melyben az ágyra helyeztem. Oly végtelennek tűnik, törékenynek és ártatlannak… Az Oroszlánszívű miért őt akarja feláldozni a keresztény isten tiszteletére? Miért ezzel akarja bizonyítani hitét?

Összerezzenek, mikor halkan nyöszörögni kezd. Lassan felemelkedem a székről, és teszek felé néhány kimért lépést. Fejét megmozdítva előbukkan csuklyából agancsa, mely ismét rádöbbent arra, nem egy embergyermekről van szó. Mégközelebb merészkedem hozzá, egészen az ágy mellé. Tátongó sebei még mindig ontják magukból a vért, egészen befestve sápadt bőröcskéjét. Tudom, hogy meg kell tisztítanom őket, így tüstént nekilátok e mosdóedény előkerítésének. Gyorsan rálelek, aztán az ajtó felé veszem az irányt, hogy az épülethez közeli kútból vizet szerezzek. Az ajtóból még visszafordulok a teremtmény felé. Egyik agancsa már teljesen előbukkant a szövetből, a másikra pedig ráakadt az anyag. Nem akarom azzal húzni az időt, hogy megigazítsam őket, hamarosan hajnalodik, nekünk pedig indulni kell.

Halkan húzom be magam mögött a fa szerkezetet, hogy véletlenül se keltsem fel a fogadóst, majd osonva szedem egymás után a lépcsőfokokat. Kint az utca sűrű tejfehér ködben úszik, valamiféle sejtelmességet adva a nyugvó házaknak. A levegő csípősen hideg, leheletem kis felhőként repked arcom előtt. A kutat gyorsan meglelem és leeresztem az öreg kötélen a favödröt. Nagyot csobban leérve, én pedig sietősen kezdem felfelé húzni. Tartalmának egy részét átöntöm a mosdótálba, majd visszafelé igyekszem. Szívem hevesen kalapál, aggódom, hogy mégis felkeltettem valakit, aki szobám felé indult kalandozni. Nekivetem hátam a fogadó ajtajának, úgy lépem át a küszöböt, de amint megfordulok majdnem kiejtem kezeim közül az edényt. Egy idős asszonnyal találom magam szemben, aki sokat sejtető mosollyal fürkész végig.

- Levegőzött egyet az uracska? – kérdezi károgó, mégis barátságos hangján és összehúzza maga előtt hatalmas kendőjének két szélét, mellyel vállait melengette.

- Vízre volt szükségem – magyarázom halkan. – Az útitársam… ő… megsérült.

- Ebben az esetben tudok szolgálni valamivel? – érdeklődik aggodalmasan, de ráncos ajkai szélén még mindig ott játszik az az érthetetlen halovány mosoly. Mintha mindent tudna, belelátna a lelkembe és uralna.

- Némi gyolcsot… kérem. Sebei mélyek és véreznek – nagyot nyelek, ahogy bólint párat.

- Mindjárt hozom is őket. Várjon meg itt! – feleli és seperc alatt úgy válik kámforrá, hogy azt hiszem, csupán szemem káprázott. Sötétség honol a kis szobában, csupán a csillagok adnak némi fényt az az ablakon keresztül beragyogva. Az öregasszony gyorsan visszaér a szövetekkel egyik kezében, a másikban pedig egy kis üvegcsével.

- Tessék fiam! – nyújtja felém őket én pedig értetlenkedve nézek rá.

- Az üvegben mi van? – érdeklődöm bizalmatlanul.

- Csak egy kis krém, növényekből. Finoman kenje be vele a sebeket, és gyorsabban fognak gyógyulni – magyarázza, majd kezembe nyomja őket. Ügyetlenkedve dugom be őket ingem alá, hogy utána másik kezemmel is ismét az edényt tudjam tartani.

- Köszönöm – bólintok egyet és választ sem várva indulok meg a lépcső felé.

 A szobába érve látom, hogy a fiúcska már átfordult jobb oldalára, ez pedig megnyugtat. Kezd visszatérni ereje. Leülök mellé az ágyra és elhelyezem a holmikat, hogy nekikezdhessek sebei kitisztításának. Eltépem a gyolcsot több, hosszú darabra, hogy elegendő legyen a közözéshez, majd egy nagyobb darabot rendesen bevizezek, majd kifacsarom. Szemeimmel gyorsam mérem fel kicsinyke testét. Bokáinál tűnnek a legmélyebbnek sérülései, így ott kezdem ápolását. Ahogy elkezdem letörölgetni a már megszáradt vért, látom, hogy a seb nem csak egyszerűen mély, hanem egy lyuk. Mintha valami átszúrta volna az ínszalagjánál bokát, akár csak… akár csak az elejtett szarvasoknak szokás. Ledöbbent a felismerés, és nem is értem, hogy tehetett valaki ilyet. Talán már előttem is rálelt egy lovag, aki így akarta elejteni? Bárhogy is keresgélek válaszokat, nem jutok semmire, így inkább fogytatom az ápolást. Mikor már elég tisztának tartom őket, előveszem az üvegcsét és tartalmából egy keveset kezemre öntve alaposan átdörzsölöm vele a nyers húst. Fogaimat összeszorítva végzem a műveletet, és szívem legmélyén talán örülök is neki, hogy a gyermek kába. Így legalább nem fog emlékezni a fájdalomra.

Bokái bekötözése után a többi, jóval kisebb seb következik. Ahogy egyre többet látok el, a gyermek mocorogni kezd, én pedig sietősre fogom, hogy még ébredése előtt befejezzem a műveletet. Utoljára a karján lévő horzsolásokat hagyom, ezeket be sem kötözöm már, jobb, ha levegőznek. A maradék gyolcsot viszont elrakom, hátha még szükség lesz rá.

Tekintetem a fiú arcára téved, mely mostanra már néha össze-össze rándul, mintha álmodna valamit. Szemöldökét ráncolja, orrát húzogatja és néha fészkelődik egy kissé. Ahogy nézem vonásait, egyszerűen megszűnik bennem az a kétely, hogy ő maga lenne a Sátán. Tudom, hogy nem ítélhetek csupán a külseje alapján, de már az a tény, hogy ennyire sebezhető… Lehetetlen, hogy ő legyen a kereszténység egyetlen élő ellensége. Ő csak egy árva lény, akit még nem végzett ki az inkvizíció, Oroszlánszívű Richárd pedig megölésével is csak elkötelezettségét akarja bizonygatni.

Hatalmas teher nehezedik lelkemre. Szegüljek ellen a királyi akartnak, vagy cselekedjek szívem szerint? A végeredmény mindkét esetben árulás. De kit áruljak el? Vallásom és istenem, vagy saját magam?

Ebben a pillanatban egy halk nyöszörgés sejlik fel, majd egy apró kéz próbál arcom felé nyúlni, de én elhúzódom.

-  EBERT!

- A nevem Drystan Doyle, Galway tartományból – mutatkozok be fojtott hangon, a fiú arcát figyelve. Szemeit nehézkesen nyitogatja, de valószínűleg még nem észlel velük igazán.

- Doyle..? – kérdez vissza gyermeki hangján.

- Doyle.

- Galwy tartományból..?

- Onnan.

- Drystan..?

- Drystan.

- A neved Drystan…- erőtlenül nevet fel, nekem pedig összeszorul a gyomrom. Nem értem az egészet, ideges leszek és csak mély lélegzeteket véve tudom féken tartani indulataim.

- Most még is mi olyan vicces?!  - kérdezem kissé felháborodottan.

- Hiányolom a meghajlást, a protokolaritást.. A szentelt vizet… a feszületet, mellyel vadul hadonászol felém. Vagy nézd-a… ott az a csinos kard…talán ha megfelelően sújtasz le még a fejem is lecsaphatod… Rosszabb esetben csak az agancsom.. – hangja egyre gúnyosabb, ércesebb lesz. Ledöbbenek, hisz a szavak, melyek elhagyják száját, nem egy gyermekre vallanak, nem lenne szabad így beszélnie.

És ekkor döntöttem, mihez leszek hű, és mit fogok elárulni.

- Nem akarlak megölni. Azért vagyok itt, hogy megmentsem az életed. Nélkülem meghaltál volna – utalok bekötözött sebeire, de hevesen reagál, észre sem veszi őket.

- BÁRCSAK! Az is jobb lett volna, mint egy bakfis ficsúr mondandóját hallgatni, aki még el is várja, hogy hálálkodjak neki! Vess véget az egésznek, és inkább ÖLJÉL MEG, HAD LEGYEN MÉG EGY TRÓFEÁD! 

Megütközve nézek rá, olyan, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Elmém elborítja a vörös köd. Felpattanva kardom után nyúlok, majd elővonom hüvelyéből. Eszem ágában sem áll bántani, mégis elvesztve egy pillanatra épelméjűségem, ez tűnik helyes döntésnek. Az éles pengét látva az ő véleménye is gyorsan megváltozik és mentegetőzni kezd.

- Tréfáltam, inkább még sem kívánom még a halált! – vinnyog fel, majd inkább visszafekszik az ágyra. Én is lenyugszom és ficánkolásának hála, megpillantok néhány másik nagyobb sebet is törékeny testén. Azokat is letisztogatom, majd az öregasszonytól kapott szerrel bekenem. Néhányra még kötést is tekerek. Mikor végzek elmotyog egy halk köszönömöt, engem pedig elönt egyfajta elégedettség. Félénken tudakolja meg, merre tartok, én pedig válaszolok.

- Angliába.

- Az remek, én is arra megyek! – vágja rá rögtön lelkesen.

- Nem úgy festettél, mint aki eddig bármerre is menni akart – állapítom meg kissé gúnyosan.

- DE PONT INDULNI KÉSZÜLTEM!- erősködik továbbra is.

- Akkor akár mehetnénk együtt is. ajánlom fel hirtelen ötlettől vezérelve. Ő nem tudja, de én tisztában vagyok, mekkora veszély fenyegeti ott. Viszont ha menni akar, tartson velem, talán én meg tudom óvni.

A nap első sugarai már megjelentek a horizonton, így arra intem, akassza nyakába köpenyem, és igazítsa agancsaira a csuklyát. Nem várhatunk tovább, muszáj indulnunk. Furcsa párosunkkal csak sötétben van esélyünk biztonságban utazni.

- Este kéne haladnunk… - avatom be őt is gondolataimba, agancsai felé bökve mutató ujjammal.

- Most köd van… mehetünk…

A félhomályban arrébb tolom az ajtóból a torlaszként használt ládát, majd óvatos léptekkel indulok meg a lefelé vezető lépcsők felé. Hátra tekintek vállam fölött, és látom, hogy a fiúcska lelkesen ölel meztelen kis mellkasához egy görbe fogú villát, szemeivel pedig úgy méregeti, mint a legdrágább kincset.

- Tedd azt le, minek az neked? – szólok rá sürgető hangon.

- Nem tudom, de kell!

- Nincs szükségünk egy villára.

- Egy mire? – hangja gyermekien kíváncsi, de nincs türelmem elmagyarázni neki a dolgot.

- Áh, mindegy, hagyd itt, nem kell nekünk.

- DE NEKEM IGEN IS KELL! EZ AZ ÉN KINCSEM!- csattan fel.

Kezeimmel intem csendre és jelzem és inkább ráhagyom, ha annyira akarja, hozza a villát. Magam elé engedem, úgy terelgetem fél kézzel támogatva. Vigyázok, nehogy zajt csapjon, és aggódom kissé léptei miatt. Olyannyira gyengének, erőtlennek tűnik, hogy tartok tőle, nem bírja el saját súlyát és összeesik. Az ajtóhoz érve viszont más miatt is aggódnom kell: az öreg fogadós né letörölhetetlen vigyorával ott áll, és egyenesen minket fürkész. Nem torpanok meg, csupán nyelek egy nagyobbat.

- Nocsak, nocsak…a vén agancsos, és az elveszett gyermek. Hát ezt is megéltük – károgja felénk halkan, ügyelve arra, hogy ne keltse fel férjét. Szívem kihagy egy ütemet, ahogy kiejti az „agancsos” szót.

- Caillí te még élsz? Éreztem a főzeten… már kezd is hatni – a fiúcska hangja barátságos, halványan rámosolyog az öregasszonyra.

- Angliában azt rebezsgetik van egy másik Gael, ami még érintetlen – jelenti ki az asszonyság, majd engem kezd méregetni sötét szemeivel. Olyan, mintha lelkembe látna és ismerné múltam, jelenem, és jövőm. Hátamon végigfut a borzongás.

- Tudom… - súgja a gyermek, majd felém int.  - Ő is oda tart, vele megyek.

A kocsmárosné felismeri öltözékemen a keresztes szimbólumot. Felváltva meredt ránk, oly baljós tekintettel, mintha tudna valamit. Valami rosszat és kilátástalant, de végül utunkra enged minket. Védencem még indulás előtt nyom egy csókot a ráncos homlokra, majd kilépünk a fogadó elé.

Deast elővezetem az istállóból és utasítom a fiút, hogy szálljon fel a nyeregbe. De ő

továbbra is csak nézegeti, körbevizslatja. Először a hátast, majd a hátán lévő

szerkezetet veszi szemügyre.

- Én rá nem ülök! – jelenti ki végül, én pedig értetlenkedve bámulok rá.

- Ugyan már – próbálom nógatni.

- Rabszolga hátasra nem ülök fel! Szabadítsd fel most! – parancsoló hangneme nem tűr

ellenvetést, de én mégsem tudom komolyan venni.

- Te most szórakozol velem?

- Mondom szabadítsad fel! MOST! – akaratoskodik tovább.

- Nem fogom levenni róla a lovagló felszerelést – konstatálom közömbös hangon.

- Megparancsolom!

- Na álljon meg a menet. Nekem csak a király parancsolhat – kissé felháborodok szavára,

de igyekszem higgadt maradni. Kezdi türelmemet feszegetni.

- Jó! Ha nem veszed le, nem ülök rá. A TERMÉSZETRE ESKÜSZÖM ÉN NEM ÜLÖK FEL

ERRE A MAGAS, FOGAS… hogyhívjákra! – szemöldökeit kissé összeráncolja, ajkával

is csücsörít.

- Deas nem rabszolga, hanem a társam, ő segít engem, én pedig ezért gondját viselem.

NEM fogom levenni róla a szerszámokat. Ha velem akarsz tartani, akkor ezt

elfogadod, és felszállsz a hátára.

- Majd sétálok! – érkezik az ésszerűtlen válasz. Fejemet csóválva pattanok fel a

nyeregbe, majd kezem a gyermek felé nyújtom.

- Ahhoz, még gyenge vagy. Gyere! – nógatom továbbra is. – Ha bármikor úgy látod, hogy

szolgaként bánok, vele, becsületszavamra, felszabadítom – engedek kissé, ami megteszi

hatását. Kezét felém nyújtja, én pedig könnyűszerrel vonom magam elé a nyeregbe.

Lépésben indulunk, kietlen utakat keresve, hogy biztosan ne találkozzunk kíváncsiskodó

szempárokkal. A gyermek előttem sokáig fészkelődik, nem találja helyét. Halványan

elmosolyodok háta mögött, biztos vagyok benne, hogy nem szokta a lovaglást. Mire végre

abbahagyja a ficergést, a nap teljes pompájában ragyog, utunkat is csupán azért tudjuk

folytatni, mivel erdei ösvényen haladunk. Tudom, hogy ezzel jóval hosszabb les az út

Angliáig, de abban a reményben, hogy így talán időt nyerek, örömmel vállalom.  Nem

tudom, hogy védeném meg a fiút azon a földön, ahol a legerősebb uralkodónk

hatalma, anélkül, hogy a fejem se legyen elválasztva jól megszokott helyéről.

Gondolataimból az előttem ülő fiú egyre előre biccenő feje zökkent ki. Biztosan fáradt,

az utazás is megviseli, így mikor bal oldalra kezd csúszni egy óvatosabb mozdulattal

visszahúzom magam el, hátát pedig mellkasomnak döntöm. Agancsos fejét vállamnak

támasztja. Egy kezemmel tartom gyenge testét, így folytattuk utunk egészen éjszakáig.

Addigra már én is kimerülök, úgy érzem, muszáj egy kicsit megpihennem. A holdvilág

sugarai betörnek a fákon keresztül, némileg megvilágítva a növényekkel borított tájat.

Megállítom Deast, majd dicsérően megsimogatom oldalát. A gyermek még mindig alszik,

így csak nehézkesen tudok leszállni a nyeregből, majd gyorsan lekapom magam után

útitársamat is. Óvatosan fektetem le a fűbe, ahol édes álmában oldalára fordul.

Az idő lehűl, tüzet kell gyújtani, különbem az éjjel megfagyunk. Nincs, választásunk, ott

kell éjszakáznunk, így mielőbb nekikezdek néhány gally gyűjtésének. Lazán eligazgatva

egymásra helyezem őket, végül erőfeszítések árán tüzet csiholok. Lassan éledeznek a

lángok, beragyogva paripám, és a gyermek alakját. Tűnődve figyeltem nyugodt arcát, és

ahogy közelebb mozdult álmában a lángokhoz. Nem vagyok benne biztos, hogy helyesen

cselekszem királyom és hitem elárulásával. De mi a hit? Az, amit az embernek tanítanak,

vagy az, amit a saját szemeivel lát, érez és tapasztal? Hinni kéne annak, hogy ez a

gyermek a Sátán teremtménye? Hogy gonosz? Nem. Én nem fogok.

Lengedezni kezd a hűvös szél, én pedig meg megborzongok. Köpönyegem híján, kénytelen

vagyok csak a tűz melegére bízni átfagyott tagjaim. Egyre csak a fiút vizslatom, végül

egy sóhajtás kíséretében odakucorodok mellé. Kissé betakarom a szövettel, mely még

mindig vállaira akasztva pihen, aztán én is ledőlök. Laposakat pislogva figyelem a

 

tűzlények táncát, végül engem is elnyom a delejes álom.

 

 
 


Soldier2013. 06. 06. 18:04:18#26047
Karakter: Cernunnos
Megjegyzés: (Fairy Tale)


Fairy Tale
 
 
Drystan Doyle és Cernunnos

 http://digital-art-gallery.com/oid/62/640x360_11459_Acient_deer_2d_fantasy_girl_animal_deer_birds_picture_image_digital_art.jpg
 
A kanca sebesen vágtat, büszke háta bordám nyomja. Érzem a vöröses hömpölyeg lassan szökell le cseppenként nyakamon..arcomon, agancsomon lomhán jelezve a holdfényben ezüstösen megcsillanva az avaron; itt jártam.
A Gael száguld velem, szellőinek sóhaja panaszosan sivít fülembe. Arcomban, fülemben és torkomban halvány lüktetést érzek. Szívem gyászosan, kétségbe esetten pumpálja az utolsókat. Ernyedten lógok, orromba a messzi nyugalom kúszik fel lassan, végighaladva légútjaimon, s lassan elér, rátelepedik elmémre;a fehér köd.
 
Sűrű köd telepedett a Gaelre. A tejfehér dara nehezen ült az erdő fatörzsei között, valahonnan gyenge szuszogás hallatszott. Halkan lépdeltem az apró, reszkető test felé, patáimmal óvatosan megnoszogattam a törékeny lényt, próbálva kideríteni él-e még. Egy emberfiú volt. Egészen parányi, egészen ártatlan. Hatalmas szürke, könnyes szemeivel felnézett rám, sejtette; nem egyszerű szarvassal van dolga. Ki tudja mióta lehetett itt, mióta zokoghatott, mennyit hűlhetett már, és hogy hányan keresik. Akkor még kegyes istenség voltam. Óvatosan heveredtem nehéz, forró testemmel a gyermekre, ügyelve arra ne nyomjam szét, még is felmelegítsem, akár madarak a fiókáikat. Mérhetetlen hosszú időnek tűnt, míg az ifjú Ebert (jelentése fény, dicsőség, kard) halk nyöszörgéssel próbálja tudtomra adni, visszaszállt belé az élet. Ekkor nézek a szemeibe. Hogy mit látunk? Mindent..
Egy pillanat is elég egy istenség szemében, hogy megláthasd a múltad, a jelened és a jövőd. A pillanat, melynél megdobban a szíved, érzed valami felsőbb hatalom szorítja meg tüdőd, és az övé leszel. A sorsod összefonódik az övével.
A gyermek jámborul simított busa fejemre, apró ujjait végigfuttatta a hosszú orrnyergen, majd pofámra fogott. Homlokunk összeért, lehunyva a szemeit súgott csak annyit; Ismerlek.
A legenda szerint a hatalmas szarvas ekkor felemelkedett a gyermekről, hatalmas fejével intett, hogy másszon fel a hátára és kivezette az erdőből, hogy elvigye a legközelebbi faluba.
Történetesen abba a faluba, amibe most mi is tartunk.
A falusiak akkor látták először, és utoljára a nagy Cernunnost, ahogy lehajtva fejét segítette apjának karjaiba az akkor még egyszerű fiúcskát. Aztán a fényt árasztó jószág visszahátrált az erdőbe, és többé senki sem látta.
Ebert Doyle lassan cseperedett. Izmai acélosodtak, elméje edződött, de sose fejeltette el a lényt, aki annak idején megmentette az életét. A szarvast. Így, mikor csaták tucatjainak megnyerése után nevet, rangot és privilégiumokat szerzett agg korára címerébe vésette a szarvasbika képét.
 
Mint említettem..ha egyszer az a megtiszteltetés ér, hogy egy istenség szemébe pillanthatsz. Mindketten veszítetek valamit, s mindketten nyertek is. Egymáséi lesztek, sorsotok megpecsételődik, karmátok összefonódik. Azzal, hogy az ifjú Ebert a szemembe tekintett, és nekem áldozott vadászatai után elérte, hogy tudtomon kívül is, de családját óvjam. Csakhogy az idő előre haladtával   egyre kevesebbet meséltek rólam..egyre kevesebbet áldoztak nekem. Csak elvettek, de semmit sem kaptam. Így a méltóságos szarvasbikából mindössze egy suta, és gyenge őz lett, mi több, gyermek, kinek a levegővétel is nehezére esik.
Ki hitte volna, hogy fordul a kocka. Egy hátason hoz ki menedékemből az életem mentve egy Doyle ivadék.
Ismét köd telepedik a falura, az erdőre. Tejfehér, áthatolhatatlan köd.
Felhördülök, szívem vad pumpálásba kezd ahogy sebeimet érinti valami nedves, hűvös rongy.
Ismerős férfi kusza arcvonásai tárulnak elém. Haja lángol, bőre tejfehér, jóvágású fiatal. Olyan, akár lényeink közül bármelyik: tökéletes.
És azok a szemek. Azok az szemek azok, melyek könnyekkel telve meredtek rám esdeklően közel 200 éve. Tekintetével mélyen hatol az enyémbe. Valami megdobban bennem, a félelem méregként terjed szét zsigereimben. Félek..igazán.  Meghaltan volna..? Azt hittem akkor már nincs fájdalom. Ez viszont mindennél elviselhetetlenebb.
-          -EBERT! – nyöszörgöm remegő hangon, reszkető kezemmel az arcára próbálok érinteni, de elhúzódik.
-          -A nevem Drystan Doyle, Galway tartományból.
-          -Doyle..?
-          -Doyle.
-          -Galwy tartományból..?
-          -Onnan.
-          -Drystan..?
-          -Drystan.
-          -A neved Drystan…- nevetek fel erőtlenül. Én tudom a titkot, amit ő nem. És sajnos én vagyok legalább annyira gyerekes, mint ő. Hisz ismerem. Látom a lelkét. Komoly férfi állarca mögé bújik, megedzhette akárhány háború, melyet látott, de a lelke mélyén mégiscsak egy Doyle. Egy gyermek, aki a legendákra, a regékre vágyik.
-          -Most még is mi olyan vicces?!
-          -Hiányolom a meghajlást, a protokolaritást.. A szentelt vizet..a feszületet, mellyel vadul hadonászol felém. Vagy nézd-a..ott az a csinos kard..talán ha megfelelően sújtasz le még a fejem is lecsaphatod.. Rosszabb esetben csak az agancsom..- hangom egyre gúnyosabb, ércesebb lesz. Már koránt sem annyira szórakoztató a felállás.
-          -Nem akarlak megölni. Azért vagyok itt, hogy megmentsem az életed. Nélkülem meghaltál volna.
-          -BÁRCSAK! Az is jobb lett volna, mint egy bakfis ficsúr mondandóját hallgatni, aki még el is várja, hogy hálálkodjak neki! Vess véget az egésznek, és inkább ÖLJÉL MEG, HAD LEGYEN MÉG EGY TRÓFEÁD!
 
Megütközve pillant rám a fiatal férfi, majd dühödten pattan fel, kardja után kap. Ő nagyon jól tudja, hogy nem fog semmi olyat tenni amit megbánna, azonban én ahogy látom az elő húzott pengét, már is egészen átértékelem a helyzetet.
-          -Tréfáltam, inkább még sem kívánom még a halált!- vinnyogok fel, majd visszaheveredve tűröm, hogy a Drystan névre hallgató fiú lemossa vérző sebeim, bekenje valami szagló kulimásszal, melyet valószínűleg a gazdasszonytól vett titkon jó pénzért, aki híres vajákos hírében áll- és végiggörgesse a tiszta kötéseket minden egyes sérült felületen.
 
A procedúra végén alig hallható köszönömöt motyogok, majd megkérdezem merre tart.
-          -Angliába.
-          -Az remek, én is arra megyek!
-          -Nem úgy festettél, mint aki eddig bármerre is menni akart.
-          -DE PONT INDULNI KÉSZÜLTEM!
-          -Akkor akár mehetnénk együtt is.- ajánlja fel.
 
Nem gondolok arra, hogy hátsó szándékai vannak, elvégre megmentette az életem. És bevallása szerint lovag is, tehát a rászorulókat oltalmaznia kell, és a gyengébbeket nem bánthatja. Én pedig gyengébb is vagyok jelen pillanatban, és rászoruló is.
Így vakon bízva benne öltöm magamra utasításához hűen a köpönyeget, fejemre hajtva a hatalmas csuklyát, bár így is eléggé kiüt a takarás alól a két, 40 centis emelkedés.
-          -Este kéne haladnunk..-jegyzem meg felmutatva a fejemre.
-          -Most köd van..mehetünk…
 
Még hajnal van, a köd és a pirkadat közeledtét jelző félhomály takar minket. Eltolja a ládát az ajtó útjából- nem értem voltaképp mit is keresett ott, de hát ki érti ezeket a furcsa jószágokat- majd nyomában távozom. De előtte felmarkolom a fémesen csillanó három ágú apró vasvillát az asztalról.
Furcsállva pillant hátra, gyermeki lelkesedéssel ölelem csupasz mellkasomhoz a hideg fémet.
-          -Tedd azt le, minek az neked?
-          -Nem tudom,de kell!
-          -Nincs szükségünk egy villára.
-          -Egy mire?
-          -Áh, mindegy, hagyd itt, nem kell nekünk.
-          -DE NEKEM IGEN IS KELL! EZ AZ ÉN KINCSEM!- csattanok fel.
 
Felsivítva int csendre, legyintve hagyja rám, jelezve jó, hozzam inkább csak feltűnés nélkül távozzunk.
Maga előtt terelve karol fél kézzel így biztosan fogva és támogatva, elkerülve mindent és mindenkit. De a vén szipirtyó eszén nem lehet túl járni. A házsártos fogadós né az ajtóban ácsorog, letörölhetetlen fogatlan vigyorral a képén mustrál minket.
-          -Nocsak, nocsak…a vén agancsos, és az elveszett gyermek. Hát ezt is megéltük.
-          -Caillí (jelentése: boszorka) te még élsz? Éreztem a főzeten…már kezd is hatni- mosolyodom el halványan.
 
A faluban szinte az utolsó, aki még hódol nekem. Az unokáit már ő is keresztény vallásra buzdítja, a vén szipirtyó halálával utolsó reményem is el fog tűnni.
A Gael halott már, ezt ő is tudja. És hogy honnan ismerjük egymást? Ő volt az egyetlen halandó, aki láthatta hanyatlásom, s akit még is támogattam, tanítottam, óvtam.
-          -Angliában azt rebezsgetik van egy másik Gael, ami még érintetlen.
-          -Tudom..-súgom, majd a Doyle ivadék felé intek- Ő is oda tart, vele megyek.
 
Caillí felismeri a keresztes jelvényt, én még nem. Némán mered a fiúra, majd rám. Megingatja a fejét, és eláll az útból. Maga is tudja, hogy nem állhat a végzetünk elé. Még utoljára egy csókot hintek a ráncos homlokra, minden jót kívánok, és távozok.
Bizalmatlanul figyelem a hófehér kancát, Drystan elképzelni sem tudja miért ácsorgom a ló mellett, holott határozottan kijelentette, másszak fel rá, utunk sürgető.
-          -Én rá nem ülök!
-          -Ugyan már.
-          -Rabszolga hátasra nem ülök fel! Szabadítsd fel most!
-          -Te most szórakozol velem?
-          -Mondom szabadítsad fel! MOST!
-          -Nem fogom levenni róla a lovagló felszerelést.
-          -Megparancsolom!
-          -Na álljon meg a menet. Nekem csak a király parancsolhat.
 
-          -Jó! Ha nem veszed le, nem ülök rá. A TERMÉSZETRE ESKÜSZÖM ÉN NEM ÜLÖK FEL ERRE A MAGAS, FOGAS…hogyhívjákra!


Regi2013. 06. 02. 16:09:22#26017
Karakter: Drystan Doyle
Megjegyzés: ~ Soldiernek





Egyre mélyebbre török az erdőben. Paripám nyerítése nem hallatszik, rég magam mögött hagytam már ahhoz. A fény itt-ott betör a méregzöld lombok között, megvilágít néhány lángvörös pipacsot, aztán tovaillan.

Csend van.

Sehol egy nyúl, vagy bármilyen vad. Nem neszel semmi sem. Csak talpam alatt ropog néhány gally, zizeg pár lehullott, haldokló falevél.

A fákon nem énekelnek madarak, de még bogarak sem zümmögnek.

Hátborzongató.

Ez lenne a Gael? A híres erdő?

Gyermekkori meséim színtere, melyeket édesanyám ölében fekve hallgattam végig, melyek tündérekről, orkokról szóltak, amelyekben nimfák roptak boldog táncot, faunok és kentaurok futottak versenyt? Hová tűnt az a csoda, mely halványan dereng emlékezetemben?

Nem tudom mire számítottam… Hisz ezek a lények sosem léteztek! Csak gyermeteg mesék, badar tévképzetek, mellyel a kicsiket ámítják.

Egy felsőbb hatalom van; Isten.

Ötéves koromtól kezdve a lovagi léthez vezető úton járok. Megtanultam vívni, bánni az íjjal. Felesküdtem a nők, gyermekek és ártatlanok védelmezésére, szegények gyámolítására. Feltétlen hűséget fogadtam királyomnak és a keresztény egyháznak, de legfőképpen Istennek.

Isten.

Létezik egyáltalán? Apám arra tanított, csak abban higgyek, amit látok. Ezzel szemben a vallás szerint azt látom, amit el is hiszek.

 

Rég elhagytam már az Oroszlánszívű udvarát, magam sem tudom, hogy mióta vagyok úton. Ír honban első utam ide, a Foraoise geal-be vezetett. Abba a rengetegbe, ahol a hitetlenek elbeszélése szerint az ő istenük, a szarvasszerű, mégis ember testű Cernunnos él.

Kiket is nevezünk hitetleneket? Azokat a druidákat, kik kínkeservek közt haltak máglyahalált, csak azért, mert nem a mi Istenünkhöz fohászkodtak. Meghurcolták őket. Megalázták, kalodába fogatták és láncon vezették őket a rőzserakásig, mint az állatokat. De előtte próbálkoztak térítéssel és kínvallatással is az inkvizítorok. Volt olyan, aki életét mentve megtört és áttért a keresztény hitre, vagy árulóvá lett, de a többségük, az igazán hűek és kitartóak, vállalták a halált istenükért.

 

 

Richárd király pedig végignézte a szenvedésüket.

Miután elég információt gyűlt össze a Sátánról, elindult a hajtóvadászat. Kihirdették az udvarban, sőt, az egész országban, hogy aki elhozza urunknak a Sátánt, a szarvas istenséget, Cernunnost, elnyeri a fél királyságot és a király lány kezét.

Senki sem volt rest, mindenki elindult. Én is.

Hogy miért is? A Földért vagy a hatalomért, amit a királykisasszony keze biztosított?

 

 

Nem.

A választ én sem tudom.

Talán, mert hinni akarok. Istenben vagy a természet erőiben, az mindegy, de meg kell bizonyosodnom, hogy a mesék, melyekkel gyermekként anyám ámított, igazak-e.

 

A távolból egy mély, fájdalmas üvöltés hallatszik. Gyomrom görcsbe rándul, szívem egyre hevesebben és hevesebben ver. Megvan.

Fülelni kezdek és megindulok a hang irányába. Lábam egyre csak visz, észre sem veszem, hogy egyre beljebb vetődöm. A sötétség lassan kezd körülölelni és itt-ott megjelenik néhány ködfelhő.

A hideg kiráz minden egyes fájdalmas felbőgésnél, de nem lassítok. Egyik kezemet oldalamon nyugvó kardom markolatára helyezem és hüvelykujjammal végigsimítok az ezüstszarvason, mely családom és származásom szimbóluma.

Csizmám alatt keservesen recsegnek a gallyak és a nedves avar gyászos hangon zizeg. Szívemet a torkomban érzem, a párás levegő fojtogat, de nem állok meg, folyamatosan török előre.

A fájdalmas üvöltések váratlanul szűnnek meg, én pedig kétségbeesetten kezdem kapkodni a fejem, hátha elcsípek még egy apró hangfoszlányt, vagy bármit, amit követhetnék. De semmilyen nesz, vagy apró jel nincs, mely utat mutathatna.

Csak ekkor eszmélek rá, hogy kis híján teljesen besötétedett.

Ha most elindulnék, már akkor sem találnék ki a Gael-ből. Túlságosan sűrű és burjánzó, csak még jobban elkeverednék.

Fáradtan rogyok le térdemre, kezeimmel a nyirkos talajra támaszkodok. Néhány kósza tincsem arcomba lóg, de nem foglalkozom velük.

Elbuktam. Elszalasztottam a lehetőséget.

Szemem sarkából egy kékes fényre leszek figyelmes. Nem nézek fel, először csak azt hiszem, kápráznak szemeim, de mikor nem akar szűnni a tompa ragyogás, mégis felsandítok.

A lélegzetem is eláll, ez nem lehet!

Rögtön felpattanok, és csak csodálom az egymás után felgyulladó lidércfényeket. Kéklángként ragyogva vezetnének a fák rengetegébe, de lábam nem akar vinni.

Talán nem is valós, amit látok. Talán az egész csak illúzió. Talán csak félek, hogy mihez is akar vezetni eme varázslat.

„A lidércfény elvezet a végzeted felé és akkor jelenik meg, mikor a leginkább rászorulsz.”

Derengnek fel bennem édesanyám szavai, és lágy, munkát sosem ismert kezei és vékony, hosszú ujjai, melyekkel hajamat szántja végig és arcomat cirógatja becézgetve.

Hatalmasat dobban a szívem.

- A Végzetem felé… - motyogom magamban.

Nem szalaszthatom el. Nem engedhetem el. Legalább egyszer muszáj látnom.

Megiramodom, szinte már futok a fel-felvillanó fény után. Egyre gyorsabban tűnnek el, alig győzöm követni őket. Lihegek, szívem is hevesen kalapál, de mit sem törődöm vele; nem állok meg, még akkor sem, ha lábam már nem bírja.

Az utolsó kék, lustán lobogó láng, egy barlang előtt jelenik meg, fent egy kissé magasabban elhelyezkedő sziklaszirten.

Nem tétovázok, megindulok a kövek felé, és találok egy kitaposottnak semmiképpen sem mondható, de látszik, hogy gyakran használt csapást, mellyen a köveken nőtt moha és gyér növényzet a repedésekben elhajlott, vagy sérült.  Ahogy egyre feljebb haladok, rá markorok kardomra és óvatosan, hogy semmilyen neszt se adjon, kihúzom hüvelyéből.

A csillagok fénye világít, de oly élesen, mintha nappal lenne. A hold is ontja magából a fényt, így mutatja utam, egyre feljebb.

A barlang előtt megállva még veszek egy mély lélegzetet, hisz ki tudja, pontosan mi i fog odabent fogadni.

Teszek egy lépést előre, aztán még egyet és lassan elkezdenek kirajzolódni egy lény körvonalai és árnyéka.

Agancsa az első, ami feltűnik, és az, hogy fekszik. Fekszik és alig mozdul. Mellkasa ritkán emelkedik és ugyanolyan ritkán süllyed.

Még közelebb lépek.

Egy fiatal fiút pillantok meg, aki talán éppen csak betölthette tizenhetedik esztendejét. Egész testét vérző, friss sebek és virágok borítják. Izzadságtól csapzott haja néhol rátapad sápadt arcára, mely váratlanul felém fordul, így tekintetünk találkozik. Szemei fájdalomtól csillognak, ajkai résnyire nyíltak. Hiába kapkodja levegőt, semmit sem ér. Légszomja van, tüdeje mégsem képes elég levegőt befogadni.

  - Te lenné Cernunnos? – kérdezem határozottan, és még inkább kardom markolatába kezdek kapaszkodni.

Mielőtt a fiúcska válaszolhatna, szemei egy pillanat alatt lecsukódnak, én pedig azt hiszem meghalt.

 

 

Az amúgy is feszült csend még súlyosabbá válik. Mit kéne tennem?

 

Elrakom kardom és mellé botorkálok. Tétován guggolok le, hogy közelebbről is megszemlélhessem a gyenge kis testet, hisz erősen kételkedem benne, hogy ő lenne a Gonosz, kinek elfogásáért a király oly magas díjat adna.  

 

Végignézek lágy sziluettjén, törékeny végtagjain és erősen vérző sebein. Egyedül csak az agancs az, ami elárulja kilétét.

Csupasz kézfejemet egy gyenge, hűvös kis fuvallat érinti, mi felhívja a figyelmem. Egyik kezem bizonytalanul a gyermek mellkasára helyezem, majd meglepetten tapasztalom, hogy ver a szíve. Gyengén, de elképesztő kitartással dobog. Kis arca halál sápadt, ajkaiból is kiszaladt a vér.

 

 

A királynak élve kell. De egyáltalán biztos ő az? Ki más lehetne! Fején ott ékeskednek az árulkodó nyomok.

Még egyszer végigtekintek az előttem heverő, törékeny testen, majd leakasztom vállamról köpenyem, és betakarom vele.  Lábfejei kikandikálnak a szövet alól, így feltűnnek erősen vérző bokái. Mintha valaki átlőtte volna őket.

Tudom, hogy sürgősen ellátásra szorul és a éjszakai lehűlés sem segít állapotán, félő hogy reggelre teste teljesen elveszti melegét. Nem maradhat itt, ebben a nyirkos, hűvös barlangban. Ruha sem fedi testét, csak néhány virág.

 

 

El kell vinnem innen.   

Kikukkantok a sziklák közötti hasadáson, melyen bejöttem, és döbbenten tapasztalom, hogy az orromig sem látok, leszállt az éj korom sötétje és a csillagok fénye is gyengült.

 

 

Tehetetlenül ölök le a fiú mellé, majd felhúzott térdeimre támaszkodva, tenyereimbe temetem arcom. Elfáradtam. Több napnyi bolyongás, keresgélés után végre megleltem a keresett lényt, és most itt, a szemem láttára fog elvérezni, belehalni testén tátongó sebeibe. Vajon mi okozhatta őket?

 

A fáradtság és tehetetlenség mázsás súlyként nehezedik vállaimra, és szemeimre, éreztem, hogy lassan testemet delejes álom fogja magával rántani, egy teljesen másik világba.

Tudom, hogy nem szabad álomba merülnöm, ébren kell maradnom a saját érdekemben is. Hisz ha a hideg nem öl meg, a mellettem alig szuszogó fiúcska kitudja, mennyire lehet ártalmas és veszélyes. Talán egy báránybőrbe bújt farkas.

  Álmosan tekintek fel, mikor szemem egy gyenge fénysugarat érzékel, majd mikor megpillantom az ismerős kéklángot, elmosolyodom. Ismét megjelent nekem a lidércfényt, aznap már másodszor segít utamon.

Megvárom, míg fellobban még néhány kis lángnyelv, majd tétován, de felkapom a szarvas fiút karjaimba és óvatosan megindulok vele le a szikláról. Néha meg-megcsúszok a nedves mohán, de szerencsére nem esek el.

 

A fények egészen kivezetnek az erdőből, és most sokkal lassabban, türelmesebben villannak fel. Nagy léptekkel követem a varázslatos jelenéseket, míg a távolban meg nem pillantom paripám, aki egy fa mellet állva bóbiskol.

Lefektetem a fiút a fűre, majd lovam mellett termek. Felébresztem és megigazítom szájában a zablát. Elnyúlt, lapos pislantásokkal szemlél a gyönyörű jószág, majd fejét a gyermek felé kapja.

- Sss, nyughass – nyugtatom és végigsimítok fehér csillaggal díszített homlokán. Mikor kicsit megnyugszik oldalánál kezdek ügyködni és a nyereg körül elpakolom a terheket, azt a néhány csomagot, melyet magammal hoztam.

Mikor kész, ismét a fiúra irányítom figyelmem. Felveszem karjaimba és felfektetem a nyeregre. Két oldalt lógnak végtagjai, teljejen olyan, mint egy élettelen bábu.

Kiráz a hideg, de nem fordítok neki túl nagy figyelmet. Biztos az éppen lengedező szél teszi.

Felülök a nyeregbe, figyelve arra, hogy ne okozzak még nagyobb sérülést az elejtett vadamnak, majd mikor stabilan elhelyezkedek, a fiút felültetem, és eligazgatom tagjait, hogy erősen tudjam tartani, nehogy lezuhanjon vágtázás közben.

- Gyí! – suttogom az alattunk fészkelődő Deasnak*, és sarkaimmal indulásra ösztökélem.

~*~*~*~*~

Szélsebesen vágtat hátasom abba az irányba, melyről a legközelebbi falut sejtettem.

Nem volt hosszú az út, de mégis óráknak érzem, mire megpillantom az első ház világító ablakát. Fellélegzem és csitítom kicsit kancám, már nem kell annyira sietnie. Egyik kezemmel megigazítom a fiún köpenyem, hogy agancsai ne látszódjanak, ha véletlenül az utcákon összefutunk néhány tébláboló emberrel.

Ahogy elérjük az első házat, még inkább visszafogom lovam, már éppen, hogy csak baktat. Figyelmesen szemlélem kétoldalt a kis házakat, abban reménykedve, hogy gyorsan találok egy fogadót, ahol az éjszakát tudnánk tölteni.

Hála az égnek, nem kellett sokáig keresni, már egészen a falu szélén rábukkantam egyre.

A kis kőépítmény falán kovácsoltvas tábla lógott, melyen három kobold díszelgett egy nagy, arannyal teli üsttel. Tipikus ír kocsma.

Leugrok Deas hátáról, a fiú gyenge teste pedig elkezd oldalra fordulni a tartás hiányától. Még időben kapom el és a kezeim között tartva lépek a fogadó ajtajához. Hiába nyitnék be, az ajtó zárva. Kopogtatni kezdek, de mikor hosszabb idő után nem hallok semmiféle neszezést bentről, dühömben belerúgok egyet az öreg fa nyílászáróba. Az hangosan reccsen egyet, de szerencsémre nem repedt meg, és be sem tört.

Erre már zsörtölődés és csoszogó léptek zaja is közelíteni kezdenek a fa szerkezet felé és lassan kitárul előttem.

Egy idősödő, testes férfi áll előttem, hálóruhájában, gyertyával kezében.

- Jó estét – köszönök visszafojtva haragom.

- ’Estét – ismétli az ember, majd ásít egyet.

- Kiadó szobára lenne szükségem – jelentem ki az egyértelmű tényt, mikor még mindig látom, hogy nem áll szándékában tágítani a bejáratból. – A fiú… megsérült. Muszáj lenne fedett helyen tölteni az éjszakát – magyarázok komoly arckifejezéssel.

- Meg tudja fizetni a szobát? – kérdezi az ember közönyösen, én pedig sóhajtok egyet halkan.

- Természetesen – felem, erre pedig a férfi is odébb állni. Nem habozok, belépek utána és követem.

- A lovát istállóba tudom vezetni. Persze csak akkor, ha tud cserébe adni valamit – hátrapillant rám, pénzéhes mosollyal. Ez az első érzelem, mely kiül arcára a találkozás óta.

Bólintok egyet.

- Rendben – motyogja őszes bajsza alatt és vezet tovább.

Felmegyünk egy hosszú lépcsősoron, majd megáll a második ajtó előtt, mely mellett elhaladunk.

- Itt lenne a szobájuk. Meddig szándékoznak maradni? – kérdezi ebből is a hasznot remélve

- Hajnalig – kurta válaszom hallatára kissé elhúzza a száját, de bólint egyet.

- Az két rézpénz lesz – morogja orra alatt.

- Rendben, kifizetem most. De előbb hagy tegyem le a gyereket – nézek le a kezeim között lógó lényre, aki még mindig ugyan olyan kábán fekszik, bár légzése talán erősödött.

A fogadós kinyitja előttem az ajtót, én pedig rögtön az ágy felé indulok, hogy megszabadítsam karjaimat terhétől. Nem volt nehéz a gyermek, mégis súlya már kezdte megviselni kezeim.

Az ágy nyikorogva jajdul fel még a pehelysúly alatt is, de nem törődöm vele túl sokat, csak visszasietek a jóemberhez, hogy minél előbb eltűnjön közelünkből.

- Tessék – nyomom markába az említett összeget, ő pedig ráharap és ellenőrzi, hogy igazi-e. Mikor az megvolt, még végigmustrál és szemei megakadnak kardomon.

- Megkérdezhetem a nevét, uram? – érdeklődik mézesmázosan. Valószínűleg ráeszmélt nemesi származásomra.

- Drystan Doyle, Galway tartományból - felelem közömbösen és már csuknám is az ajtót, de a férfi megakadályozza lábával.

- Talán nemesi családból származik? – érdeklődik tovább, én pedig érzem, hogy érdemes lesz este valamivel eltorlaszolni az ajtót a biztos nyugalom érdekében.

- Az angol király lovagja vagyok – és ezzel becsukom az ajtót, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg megütöm vele az őszes férfit.

 

Kimerülten rogyok le a szoba egyik sarkában ácsorgó székre és egyre csak a gyermeket figyelem.

 

 

A hitem… a vallás…

 

 

„Csak abban higgy, amit látsz!”

Talán… igazak voltak édesanyám meséi.

 


 *Deas: ír szó, jelentése; szép


Szerkesztve Regi által @ 2013. 06. 02. 16:28:51


Soldier2013. 05. 21. 00:56:00#25868
Karakter: Cernunnos
Megjegyzés: (Tündérmese, Drystan Doyle)


 
 
Tündérmese

 
Drystan Doyle és Cernunnos





 
 
A vadász szezon mindig fájdalmas, és húzós a Geal (vagy is fényes) erdőben.
 
 
Hogy honnan is ered a neve?
 
 
A Foraoise geal a legendák szerint megannyi kelta mitikus szereplőnek ad otthont. A gyöngyfényű kristálypatakok, a zölden csillanó, fák ölelte tavak, a mohától smaragdosan izzó sziklák, kövek, a nedves faillat, mely körbeöleli az egész tájat és a vérként vöröslő pipacsok, mik a természet múlandóságát, szépségét hívatottak demonstrálni.
 
 
„ Ne szakíts el földemtől vándor, különben meghalok”.
 
 
 
 
 
A Geal már rég néma.
 
 
A nimfák nem kérkednek szépségükkel, faunaink a kentaurokkal együtt estek a keresztény üldöztetés áldozatává. Tündéreink elpusztultak a hit híján, ordasaink vadászok áldozataiul estek. Egykoron zsibongó zöldünk most néma…avarzajtól reszkető.
 
 
A Gael mélabús csendben tűri, ahogy az enyészet madara ólomsúllyal nehezedik öreg vállaira.
 
 
 
Míg a Gael néma, szürkén ásító barlangom rejtekén heverek avar ágyamban. Fájdalmas üvöltéseim cserfesen szökellnek a durva falakon csúfondárosan kiáltva egymásra visszhangot. Mint említettem, a vadász szezon számomra mindig fájdalmakkal jár. Több sebből vérzem, vágások tarkítják a viaszos bőrt, a törékeny test reszket.
 
 
Azt hiszem, ha így látnátok azt, akit magának a sátánnak kiáltottatok ki..nem hinnétek hogy én hordozom a romlottságot, a veszettséget…
 
 
Nem vagyok maga a gonosz.
 
 
Gonosz.
 
 
Vicces felvetés. Vadak vagyunk, druidáink romlottak. Puritánok, nyomorultak, a kultúrát, felvilágosodást hírből sem ismerjük, mi; pogányok.
 
 
ÉS ti, felvilágosult, hithű keresztények, kinek vallásotok is azt mondja; ne ölj- halomszámra gyilkoljátok gyermekeim, sportból, élvezetből. Nimfáim, gnómjaim magángyűjtőkhöz, cirkuszokba juttatjátok hogy aztán állatokhoz sem méltóan bánjatok velük.
 
 
Papjaim tűzzel pusztítjátok, így hirdetve magatok igazát.
 
 
Újabb üvöltés rázza meg az álmosan ásító, feketéllő barlangot.
 
 
Zihálásom idegenként hat, arcom bíborpatak fedi. Mellkasomhoz kapok, görcsben álló ujjaim lassan siklanak le a vöröslő felsőtestemen légvonalban egészen hasig. Egy újabb őzt lőttek, nyitottak fel. Bokáimon, combjaimon acsarkodó kutyák fognyomai vöröslenek, tűhegyes állkapcsuk mélyen belekapott utolsó nagyvadam húsába.
 
 
A gyermekeknek már nem mesélnek rólunk, és Troth- utolsó szarvas társam- is a nyomorultak áldozatául esett-. Én vagyok az utolsó.
 
 
Egymagam, saját véremben heverve zokogok. Siratom a sorsom. Könnyezem a Gaelt.
 
 
Talán ha hinnének…ha újra hinnének az emberek bennünk. Ha ismét mesélnének a gyerekeknek rólunk ahelyett, hogy a keresztény badarságokkal tömnék a fejüket.
 
 
Akkor talán lenne esély a A Foraoise geal feltámadására, akár főnix..a hamvaiból.
 
 
 
 
 
 
A lidércfény állítólag elvezet a végzetedhez.
 
 
Szükség esetén gyullad fel, mint egy irányfény.
 
 
A kísérteties, kék mécsesek hívogatóan lobbannak fel, s tűnnek el előtted, egyre bentebb csalogatva az éj valamint a Gael sűjébe. A nedves avar, kósza faágak gyászosan recsegnek, zizegnek acélos csizmád vasalt talpa alatt. Orrodba a fullasztó pára kúszik fel, szíved a torkodban doboghat.
 
 
 Talán te még azt a generációt képviseled, akinek édesanyja még hagyta, hogy az ölében pihenjen meg játéktól fáradt, kótyagos feje, és üstököd cirógatva mesélt a gyermeki Cernunnosról és pajkos társairól, kik egész álló nap nevetve kergetőznek egymással, viccet csinálnak a faunokból, kápráztatják és megvendégelik a fáradt vándort.
 
 
Esetleg..fel is rémlik előtted a történet a lidércfényről, mely szerint a lámpások szükség, baj esetén gyúlnak ki, és irányt mutatnak végzeted felé.
 
 
 
Ahogy a végét járom..úgy gyorsulnak a fények is. Egyre sebesebben haladnak a sziklaágy felé, melynek gyomrába bevettem magam, és haláltusám vívom.
 
 
Rohansz. Nem akarod elszalasztani, a szíved mélyén te is nagyon jól tudod, hogy valami olyasmit mutatna neked a természetfeletti, melyre az életednél is jobban ácsingózol. Amit már azóta akarsz, amióta az eszedet tudod.
 
 
Pénzt…vagyont..elismerést..vagy csak a magad igazát.
 
 
Minden bizonnyal máshogy képzelted el a nagy kelta istent; Cernunnost.
 
 
Deltás, szikár, napbarnított bő adoniszi testtel megáldott sármőrnek. Esetleg agancsos, fekete patákban végző kecskelábú, kénszagú szörnynek.
 
 
 
 Nem pedig egy kiskamasznak, aki hörögve vívja utolsó haláltusáját a saját vérében heverve.
 
 
És neked ezt az agancsos, pucér, vértől vöröslő virágok által fedett valamit kell eljuttatnod a birodalom másik oldalára élve – ami a helyzetet jelentve elég komplikált- hogy megszerezd a királyság felét, és a lány kezét is.
 
 
 
Elvégre neked a birtok és az uradalom kell, a királynak pedig az ego cirógatás: az első uralkodó, aki az egyháznak bizonyítva mérhetetlen hűségét elfogta magát a sátánt, és máglyán meg is égette az inkvizíció hevében.
 
 
És hogy én mit akarok..?
 
 
Az nem fontos.
 
 
Jelenleg amúgy is a te kezedben van az életem, kedves fehér lovag.


Mora2011. 04. 25. 19:07:13#13196
Karakter: Lino Altus
Megjegyzés: (Bátyómnak és Sellőcskémnek)


Nem mozdul, és már reménykedek benne, hogy talán mégse teszi meg, mikor hirtelen árnyék borul ránk. Fölénk ért a hajó! Sinus felpillant, majd úszni kezd. Riadtan felnyekkenek, majd utána kiáltok, csakhogy rám se pillant.

Teljes erőből lövöm ki magam, hogy utolérjem, ám ekkor olyan dolog történik, amire nagyon nem számítottam. Hirtelen sellők tűnnek fel előttem, és mielőtt bármit tehetnék, az egyikük hatalmasat sóz rám. Fájdalom nyilall a fejembe, és a világ elsötétül előttem. Ezt holnap is érezni fogom…

***

Valami fényesen süt a szemembe, és nagyon idegesít! Ki kapcsolta fel a naphalat? És mi melegít?

Nyöszörögve nyitom ki a szemem, és mikor a napfény szinte kiégeti a retinám, fintorogva vissza is zárom. Legutóbb még nem volt ilyen közel a szobámhoz a Nap! Várjunk csak!

Hirtelen ülök fel, ahogy minden az eszembe jut, és ahogy még a fájdalom is a fejembe nyilall, rögtön tudom, hogy nem álmodtam a történteket.

- Ne pattogj, mert megint el fogsz ájulni!

- Sinus? – Nagyot nézek, ahogy megpillantom magam mellett, az emberi alakban ücsörgő lentit. – Mi történt? Mit csinálsz te itt? Én mit csinálok? És mi van a hajóval?

Elhúzza a száját, hallva a szómenésemet, majd sóhajtva fordul a nap felé, és lehunyt szemmel élvezni kezdi a meleget.

- Én vagyok. Leütöttek, kihúztalak. A hajó meg elment.

Felcsillan a szemem, és gyorsan emberi alakot öltve, mellé térdelek, és legnagyobb meglepetésére, átölelem.

- Akkor nem süllyesztetted el! Annyira örülök! – ujjongok neki, míg rá nem jövök, hogy ez nem kedvez a fejfájásomnak, és a homlokomhoz kapva, visszahuppanok a homokba. Meghökkenve figyel, majd gyorsan túltéve magát a kirohanásomon, rendezi a vonásait.

- Örülök, hogy örülsz, mert ne tudd meg, mekkora bajt hoztam a saját fejemre – morogja maga elé, nem is igazán nekem szánva a mondandóját.

A vizet kezdem bámulni, nem nézek a szemébe. Az apja biztos nagyon dühös lesz rá, nem csoda, hogy nem veti szét az öröm.

- Mond neki azt, hogy… kényszerítettelek! – kapom felé a fejemet. Rám néz, és kissé gunyorosan elmosolyodik.

- Hogy te? – nevet fel halkan, mire sértődötten húzom fel az orrom, de hamar megbékélek, mikor folytatja. – Amúgy is, megtámadtam az embereit, miután leütöttek. Ezt hogy magyarázod ki kényszerítéssel?

- Öhm… nem tudom – motyogom lohadó lelkesedéssel. – De akkor most mit fogsz csinálni?

- Fogalmam sincs – érkezik a közönyös válasz.

- Gyere el hozzánk! – dobok fel, egy újabb elvetemült ötletet.

- Lino, te tényleg nagyon beverhetted a fejed! – jelenti ki szem forgatva. – Lenti vagyok, rémlik? Nem állíthatok be a fentiek közé azzal, hogy meghívást kaptam!

- De… de ha a király fiától származik…? – próbálkozok csendesen. Felkapja a fejét, és döbbenten végig mér. Tényleg, eddig nem mondtam meg neki pontosan, ki is vagyok.

- Lino, te…

- Igen, igen, a király fia vagyok. De ne aggódj, nem viselkedem úgy, mint egy elkényeztetett hercegecske, viszont ismerem a palota minden zegzugát, el tudlak rejteni, ha nyíltan nem is akarsz megjelenni! – vágom rá, mire sóhajtva elmosolyodik.

- Te aztán nem igazán vagy tisztában a helyzeteddel. Elárulni egy lentinek, hogy ki is vagy… Nem félsz, hogy letoloncollak a lentiekhez, hogy ők majd kihasználva téged, zsarolják az apádat?

- Nem – vágom rá határozottan, és elfeküdve a homokban, az eget kezdem bámulni. – Megmentettél, bízok benned!

Nem felel, és mikor már vagy öt perce némán ücsörög, kezdek aggódni, és a könyökömre támaszkodva, felnézek rá. A tengert nézi, és valamin nagyon gondolkozik. Talán valami rosszat mondtam? Nem merek rákérdezni, viszont van egy kis gondom.

- Ömm… Sinus, nekem lassan vissza kell mennem a palotába, mert szépen megszöktem, és mostanra már biztos tajtékzik az apám!

- Az enyémről nem is beszélve… - sóhajt fel, és rám pillant, én pedig felülök.

- Nem értem az apádat. Miért akar ártani az embereknek?

- Hosszú – vágja rá, ezzel elejét véve a faggatózásomnak. Nem firtatom tovább, csak kissé dülöngélve feltápászkodom, és megdörzsölöm a fejem.

- Köszönöm – mosolygok le rá. – Az adósod vagyok, ismételten.

- Megjegyzem! – vigyorodik el, majd ő is feláll, és együtt indulunk el a víz felé.

Halkan sziszegek egy sort, mikor átváltozunk, és lemerülünk, mert a sós víz, csípi a sebemet. De viszonylag hamar elmúlik, már csak a tompa lüktetés és a szédülés marad.

- Gyere – ragadom meg Sinus kezét, és elkezdem húzni a fentiek otthonai felé.

- Várj! – torpan meg, és mivel erősebb, mint én, esélyem sincs elhúzni. – Én még nem mondtam, hogy veled megyek!

- És mondod? – pislantok hátra rá, kérlelően. – Így legalább részben meg tudnám hálálni, hogy segítettél. Apádnak lenne ideje lenyugodni, mielőtt a szeme elé kerülsz, és te is kitalálhatsz érveket.

- És ha elkapnak a fentiek, a tömlöcükben végzem! – teszi hozzá nyersen. Akaratlanul is összerezzenek, és vágnám rá, hogy nincs igaza, csakhogy ez nem így van. A fentiek tényleg tudnak ugyan olyan elvakultak lenni, mint a lentiek.

- Azt… azt nem hagynám! – jelentem ki eltökélten. – Én is tudok ám apám parancsai ellen cselekedni, nem csak te! Bízz bennem!

Nem felel, csak a kezemet figyeli, amivel még mindig az övét szorongatom. Szeretném, ha tényleg bízna bennem, eszem ágában sincs elárulni. Ha valami balszerencse folytán, mégis elkapnák, rögtön kiszabadítanám. De mondjuk ahhoz, hogy apám megbékéljen, és elfogadja őt, szerintem elég lenne, ha visszahoznánk a szigonyát, vagy ha elmondanánk, hogy megmentett. Nem hinném, hogy olyat tett volna valaha is, ami megbocsáthatatlan.



Ereni-chan2011. 02. 19. 20:53:30#11515
Karakter: Sinus Securus
Megjegyzés: (Öcsimnek és vöri csellőcskémnek)


Közelebb is úszom hozzá, mire összerezzen. Heh, így félne tőlem? Pedig asszem ma még a jobbik arcomat vettem fel. Bár ki tudja, lehet, hogy összekeveredtek, amilyen nagy kupi van a szobámban.

- Lino a nevem - mindezt olyan halkan, hogy a folyosó végén már nem is lehetne hallani. Hm, tényleg nagyon ijesztő lehetek. Fokozzuk ezt a hatást! Közvetlen előtte állok meg, mire hátrahőköl, de elmenni nem tud előlem. Érzem a vérének az illatát. Nem csoda, hogy idevonzotta a cápát.

- Hol sérültél meg? - nézek végig rajta, bár simán ki tudnám következtetni az illatból, csakhogy nincs kedvem hozzá. Hé, az előbb harcoltam egy cápával, engem senki se ugráltasson!

- E… Emiatt a kicsi seb miatt követett? - kapja a szájába az ujját, mire bólintok, és megvizsgálom a sérülést. Pheh, csak felsértette. Ez a cápa nagyon éhes lehetett. No de ez lett a veszte. A csapásaim után többé már nem fog tudni rágni, az egyszer szent!

- Már nem fog vérezni - jegyzem meg, bár inkább magamnak, mint neki.

- Lenti vagy - jelenti ki egyszerűen. Ilyen feltűnő lenne?

- Te meg fenti - vigyorgom rá.

- Köszönöm - suttogja alig érthetően. - ha nem segítesz…

- Ne hálálkodj! – vágom a szavába. – Egyszer majd úgy is elvárom a viszonzást. - De még mennyire, hogy elvárom… és nem is akármilyen viszonzást, hehhe.

- Én sajnos nem tudok ilyen hatékonyan küzdeni, habár azt tudom, hogy a cápáknak a kopoltyújuknál van a gyengepontjuk. A delfinek mindig ott támadják őket - nevet fel zavartan, a hajába túrva. Na szuper. Egy cápaszakértővel állok szembe, és erről még csak most szól. Gratulálok. Oscar-díj!

- Ezt előbb is benyöghetted volna - húzom össze a szemeim. Örülök, hogy ennyire okos, tényleg. Lehajtja a fejét, de aztán rögtön fel is kapja.

- Nem mondtad meg, hogy hívnak. - Jah, tényleg nem. Nem gondoltam fontosnak. Most sem gondolom.

- A teljes nevedet te is titkoltad.

- Nem titkolom, csak nem fontos. - Szerintem meg az egész nem fontos! Felciccenek, és elhúzódom tőle.

 - Sinus – mondom végül. – Jobb lesz, ha mész, erre gyakran járnak sötétedés után a lentiek, gondolom, nem akarsz összefutni nálam is barátságtalanabb személyekkel - figyelmeztetem tök barátilag. És ja, tőlem csak rosszabb lentiek vannak. Még szerencséje van, hogy nem segítettem be a cápának. Végül is megtehettem volna. A lentiek elég jóba vannak a cápákkal.

- Szia, Sinus, remélem, még találkozunk! - kiált vissza, miközben a kijárat felé indul, aztán már el is tűnik.

Elgondolkodva nézek utána, aztán csak vállat vonok, és kedvenc helyem felé veszem az irányt. Valószínűleg Mikit is ott találom majd, ha mégsem, hát akkor szépen felszívódott a kicsike.

Egészen a hajó aljába úszom, oda, ahol mindenféle tárgy van egy rakáson, könyvek, szobrok, hamis ékszerek szanaszét. Valaha ide hordhatták a kalózok összerabolt dolgaikat. De ma már csak nekem van hasznom belőlük.

Egy ládához megyek, és elkezdek kipakolni belőle. Ide szoktam rakni a kedvenc cuccaim, nyakláncok, csillogó evőeszközök, és néhány könyv, amiben még nem kenődött el az írás.

Apropó, az evőeszközök fegyverként is jól funkcionálnak. Régen még kardok is voltak itt, de mára már olyan szinte elrozsdásodtak, hogy semmire sem jók. Az evőeszközök viszont még hasznosak.

Kiveszem a kedvenc könyvem, aztán becsukom a ládát, és ráülök. Mivel a víz soksorosan könnyít rajtam, nem törik össze. Ha viszont a szárazföldön tenném ugyanezt, rögtön atomjaira esve, tekintve, hogy ebben az alakomban legalább kétszer nehezebb vagyok egy átlagos embernél.

Fellapozom a könyvet, és olvasni kezdem. Már ezerszer elolvastam, de még mindig tudom élvezni. „A tenger gyöngyszemei”, ez a címe. Egy lányról szól, aki a tengeren túl él, és egy fiúról, aki egy nap hajótörést szenved, éppen a lány szigetén. A srácról később kiderül, hogy herceg, meg az is, hogy éppen menekül az apja elől… a csaj meg elbújtatja.

Bájos kis történet egyébként, bár néhol eléggé csöpögős. És sokat szerepel benne a „szerelmem” szó.

Nagyon belemerülök a sorokba, mikor valaki az oldalamhoz ér, amitől már támadok is. Ám nem tudom eltalálni az illetőt, ugyanis hosszú karjait gyorsan elemeli az útból, illetve mivel elég könnyű, az áramlat is elsodorja előlem.

De nem is baj, többet nem támadok. Hiszen ez csak kis kedvencem lehet.

- Miki? Te meg hol voltál? - nézek felé kérdően, ő pedig hanghullámokat küld felém válaszul. Egyébként ezt csak én tudom értelmezni, és csak azért, mert már sokat voltam Mikivel. Más polip beszédét szerintem szintén nem érteném meg, hiszen minden példány más hangokat ad, mégis megértik egymást. Hát, furcsa a természet.

Azt mondja, meglátogatta a csapatát, azért volt távol. Különös, nem is tudtam, hogy a polipok csapatban járnak. De sok minden van, amit nem tudok.

- Értem - bólintok. - Akkor itt maradsz velem nézni az esti fényeket?

Megrázza magát.

Voltam a palotába - mondja. - Apád azt szeretné, ha hamar hazaérnél. Mert holnapra kipihentnek kell lenned.

Megforgatom a szemeim. Mintha nem ismerne az a vén idióta… én négy óra alvással is tökéletesen elvagyok, még hamarabb sem leszek fáradt, hiszen mindig sötétben élek. Megszoktam már ezt. De legyen igaza. Inkább ez, mint hogy utánam küldjön valakit.

- Oké - sóhajtok fel, és a ládáról lekászálódva visszateszem a könyvet. - Akkor menjünk haza.

Elindulok, Miki pedig követ. Egy darabig elöl megyek, de aztán lelassítok, hogy beszélhessek vele. Megkérdezem, milyen volt a családjánál, hogy fogadták. Nem beszél róluk valami lelkesen, bár egy polipnál nehéz megállapítani, mi a lelkes.

Csendben bólogatok, néha szólok valamit. Hamar haza is érünk. Az ajtón úszunk be, és a sötét palotán végigevickélve a szobámba kötünk ki. Megcsinálom Miki helyét, aztán én is lefekszem, és a fejem fölött lévő kis buborékokat számolva, lassan elalszom.

 

Másnap korán kelek, vagyis keltenek, ugyanaz, aki tegnap. Fintorogva úszok végig a folyosókon, nincs ínyemre ez a hajnali barangolás. Apám már vár a trónteremben. Szokatlanul komoly. Ez nem tetszik.

- Jó reggelt, fiam - köszön közönyösen, én pedig hiún oldalra kapom a fejem.

- ’Reggelt, apus. Essünk túl a formaságokon, kérem azt a villát, ma még mást is akarok csinálni - sürgetem a fehér hajút, mire ó elmosolyodik, és elém úszva oda is adja a botot.

- Ahogy akarod. De azért ne siess el semmit. Nem örülnék, ha kudarcot vallanál - néz rám sötéten, én meg a számat biggyesztve pillantok oldalra. Ph, micsoda egy apa, ég a saját fiába se fektet hitet!

- Oké - veszem el a botot, aztán megfordulok, és elindulok.

- Sok szerencsét! - hallom még a hátam mögül, és ettől akaratlanul is lágyabb lesz a tekintetem. Hát hiába is próbálnám titkolni, az apám, és szeretem, ha törődik velem. Ki nem szereti azt? És ha így szerezhetek csak örömet neki… akkor rendben, állok elébe.

 

A felszín felé úszok, oda, ahol múltkor Linoval találkoztam. Egy csapat lenti is elkísért, de ők nem jöttek fel, azt mondják, majd akkor jönnek, ha nem mennek jól a dolgok. Nem tudom, mit értettek ez alatt, de végül is rájuk hagytam. Ők tudják, mi a jó nekem… vagy hogy is van?

Lassan úszom a felszín felé, már a hajó árnyékát is látom. Na, akkor jöjjön a tűzijáték…

…de a buli elmarad, mivel a szigony már nincs a kezemben. Szikrázó pillantással nézek körbe, keresve a tettest, aki elvette tőlem. Hamar észre is veszem, ezzel a hajkoronával képtelenség lenne figyelmen kívül hagyni. Meglepetten bámulok az előttem lévő Linora.

- Lino? - horkanok fel, aztán keményebb stílusra váltok. Ezt most nem ronthatja el nekem. - Ne játszadozz, add azt ide!

Megrázza a fejét, és magához szorítja a botot. Ajjaj, pedig nem akarom bántani. Ha akartam volna, már rég megtettem volna, de ő… ő más. Nem akarok hadba keveredni vele.

- El akarod süllyeszteni a hajót – nyögi fájdalmasan. – Nem hagyhatom, hogy megtedd!

Tipikus fentiekre jellemző naivság. Én sem ujjongom az ötletért, de meg kell tennem, mert apám ezt kéri tőlem. Ha a helyembe lenne, ugyanúgy megtenné. Neki is tudnia kell jól.

Megrázom a fejem, és elindulok felé. Próbálna spurizni, de gyorsabb vagyok, és a karját megfogva kezdem lefelé tolni. Még mindig küzd, de most már ki tudom szedni a kezéből a szigonyt. Elengedem, ő pedig köhögve próbál levegőhöz jutni.

- Sinus! - kiált felém. – Ne csináld! Így ártatlan életeket veszel el! Beszennyezed a tengert!

 Némán bámulom a vörös hajú sellőt. Valahol mélyen pontosan tudom, hogy igaza van, de a parancs köt. Apám el akarja süllyeszteni a hajót, mégpedig rajtam keresztül. És nem mondtam rá nemet. Ha nem én süllyeszteném el, megtenné más.

És akkor árnyék szökik ránk. A hajó éppen most ért felénk, ezzel minden fényt megvonva tőlünk. Felfelé pillantok. Hosszú, kemény aljzat… de már nem sokáig. Felfelé úszom.

Még hallom Lino kiabálását, ahogy próbál meggyőzni, de már nem érdekel. Meg kell tennem, és kész.

És akkor puff. A víz megremeg, és szinte érezni, ahogy valaki az alattunk tornyosuló sziklának csapódik. Akaratlanul is hátrakapom a fejem, és az engem elkísért lentiekkel találom szembe magam.

Lino valószínűleg utánam akart úszni, de az egyikük adott neki egy maflást, így most ismét a tenger mélyén fekszik. Körülötte lassan elszíneződik a víz. Vérzik…

A felismerés belém hasít. Hiszen itt nagyon sok cápa van! A kis csapat csak várakozóan néz rám, a hajó pedig egyre távolodik. A kezemben lévő szigonyra pillantok. Választanom kell. Lino, akit egy napja sem ismerek, vagy apám, és az ő haragja. Hamar döntésre jutok. Nem kérdés, melyiket választom.

A szigonyt magam elé emelem, és nagyot sóhajtok. Oké, menni fog, elvégre nem nagy dolog. Koncentrálok, az erőt a szigonyba vezetem… és a villámok kilövellnek belőle, egyenesen az engem néző társaság felé. Még meglepődni sincs idejük, szétrebbenni se, az erő épp telibe találja őket.

Akik nem ájulnak el, azok meghátrálnak, és visszavetik magukat a mélybe. Elmosolyodom. Nem is olyan nehéz használni.

Tekintetem ismét a vérző sellősrácra emelem, aztán gondolkodás nélkül elengedem a fegyvert, és hozzá úszom. Megvizsgálom, látom, hogy az ütés s fejét érte, de talán nem súlyos. A víz alatt viszont nem tudom eldönteni, ki kell vinnem a partra.

Lassan a hátamra veszem, aztán teljes sebességre kapcsolva az egyik eldugott öböl felé veszem az irányt. Lino nagyon könnyű, de attól tartok, még valami komolyabb baja lesz, ha túl sok vért veszít. Ismerek egy tengeri növényfajtát, ami jó az ő sebére, de csak az öbölben nő meg. Hamar oda kell érnem vele!

 

Pár perc múlva már a parton tudom, a hullámok még érik, de amíg nem találtam meg a növényt nem akarom felvenni emberi alakom. Sokáig keresem, kezdek ideges lenni, mikor az egyik szikla tövében végre megtalálom őket. Tépek belőle, aztán a felszínre úszom, egyenesen Linohoz.

Felveszem emberi alakom, aztán hozzá is látok a sebe ellátásához. Szerencsére nem túl mély, és a növény is hamar megteszi a hatását. Megnyugodva sóhajtok fel. Nem lesz baja.

Fáradtan terülök el mellette a homokban, és élvezem a Nap sütését. Még nem perzselő, éppen megfelelő, tekintve, hogy eléggé korán van. A hajammal szépen játszik a víz, én pedig egy pillanatra el is feledkezem róla, milyen kockázatot vállaltam csak ezért a srácért. Nem is tudom, mért tettem. Csak úgy éreztem, így helyes. Különös…

Felkönyökölök, és felé fordulok. A szeme csukva van, a haja viszont már kezd száradni, odáig nem érnek el a hullámok. Végignézek rajta, delfinuszonyán, felsőtestén, arcán… és egész aranyosnak találom. Eddig nem érdeklődtem a fentiek iránt, de most valahogy…

Megrázom a fejem. Hülyeség az egész. És ő az ellenségem. Bele se merek gondolni, mit fogok kapni miatta…


Mora2010. 10. 02. 01:38:45#8326
Karakter: Lino Altus
Megjegyzés: (szöszke csellőcskének és Erenimnek)


Najó…mindjárt…mindjárt éééés CSOBB! Huh! Még időben vetődtem a vízbe, nem alakultam át a felszínen. Jó, nem volt egy elegáns landolás, de még szerencsétlenebben néznék ki, ha partra vetett halként vergődnék a felszínen.

Megkönnyebbülve eregetek pár buborékot, majd figyelem amint a világosság felé veszik az irányt és szétpukkadnak, mielőtt a levegőbe emelkednének. Ciki, sose jutnak messzebb, ahol vége a tengernek, befejezik pályafutásukat.

Megfordulok, és amilyen gyorsan csak tudok, úszni kezdek a nyíltvíz felé. Minél előbb haza kéne érnem, különben balhé lesz otthon. Megint túl sokáig voltam az emberek között, nem csak, hogy majdnem a parton alakultam át, de még apáméknak se szóltam, merre vagyok.

Nem tehetek róla, hogy a palotánál, melyet már ismerek mint a tenyeremet, minden érdekesebb. Oh, például ott, azok a tengeri rózsák.

Rögtön kanyarodom, és pár csapással föléjük érek. Lassan ereszkedek lejjebb, nem akarom megijeszteni őket, mer akkor behúzódnak. Túl közel vagyok a lentiek területéhez, de jelenleg egy cseppet se izgat. A közel még nincs ott.

Kinyújtom a kezem, hogy végig simítsak a tengeri rózsa mellett ficánkoló bohóchalon, de nem figyelek eléggé, kezemet felsérti egy éles korall. Morogva rázom meg a kezem, majd kissé feljebb emelkedek, és ekkor megpillantom.

Nem túl messze tőlem, feszülten figyel valamerre, de nem néz rám. Biztos tudja, hogy itt vagyok, de míg tanulmányozza a környezetét, én megnézhetem őt.

Ismerős…nagyon ismerős, de nem tudom honnan. Szőke haj, világos bőr, piros nyaklánc, sötét, erős uszony. Egy lenti.

Döbbenten figyelem, mikor hirtelen rám kapja világoskék tekintetét. Már épp szólalnék meg, mikor az ösztöneim szinte felsikítanak, de így se lenne esélyem kitérni a cápa elől, ha az idegen srác nem segít. Arrébb lök, közben uszonyával félrecsapja a ragadozó pofáját. Riadtan figyelem őket, kissé messzebb lebegve, kezemet a szám elé kapva.

- Menekülj! – kiált rám figyelmeztetően, de képtelen vagyok mozdulni, csak bámulok rá nagy szemekkel. Egy pillanatra, mintha eszembe jutott volna, kivel van dolgom. Nem, mégse…

Ismét ösztönöz a menekülésre, ezúttal jóval keményebb hangon. Összerezzenek, de végül megfordulok és gyors csapásokkal távolodom. Kábé fél percig, mert aztán megtorpanok. Nem hagyhatom itt, mikor értem küzd.

Egy szikla mögött torpanok meg, mikor azonban beér, nem tűnik túl boldognak. A cápa a kövön koppan, megmentőm pedig gyilkos pillantással méreget. Tágra nyílt szemekkel bámulok vissza rá, kissé rémisztőnek tűnik. Megragadja a karomat, és elhúz a támadni készülő dög útjából, majd rákapcsolva menekülni kezdünk.

Pontosabban inkább ő úszik, ugyanis én képtelen vagyok tartani ezt az iramot. Az egyik leggyorsabb vagyok a fentiek között, ő mégis könnyedén lepipál, maga után húzva még a súlyomat is. Fel sem ocsúdok, és már egy hajóroncsban találom magam. Mi a…hogy a…?

Kezem ismét a markának bilincsébe kerül, és lassú csapásokkal halad a folyosón, majd egyszer csak a falnak nyom. Szinte érzem a szívdobogását, de hallani csak a sajátomat hallom, mely a fülemben dörömböl.

- Ki vagy t… - nem bírom ki, muszáj megtudnom, ő azonban nem díjazza az ismerkedési szándékomat ebben a helyzetben. Befogja a számat, és szikrázó pillantást vet rám. Riadtan lapulok a falba, de nincs több ideje engem mustrálni, a sorfogú dög újra támad.

A lenti felmordul, és nem hagyja viszonzatlanul a dolgot. Hatásos fegyverként alkalmazza az uszonyát, újra és újra hatalmasat sózva a cápára, aki végül megfutamodik.

Kábán mozdul a farkam, pár legyintéssel hátrálok, így mire a srác megfordul, már nem vagyok mellette.

- Ki…Ki vagy te? – nyekkenem remegve. A fene, nem szoktam én ilyen nyámnyila lenni, de azért a történtek kissé felkavartak. Ráadásul apám mindig tiltott a lentiektől, mondván, hogy mind gonosz, aljas és hazug. Ha elfognának, könnyen használhatnának, hogy manipulálják ő, irányítsák a királyt.

- A megmentőd. Na és te? – kérdi közönyösen, minden érzelem nélkül, majd kissé közelebb úszik. Erőteljesebben összerezzenek, majd gyorsan megemberelem magam, és állom a pillantását. Nem tudja ki vagyok, szóval nincs oka elkapni.

- Lino a nevem – motyogom halkan, és hátrahőkölök, mikor közvetlenül előttem áll meg. Nincs lehetőségem hátrálni, a hajótest akadályt képez.

- Hol sérültél meg? – néz végig rajtam figyelmesen.

Pár pillanatig fel se fogom a kérdést, majd leesik miért érdeklődik, és sérült ujjamat gyorsan a számba kapom. Egy pillanatra mintha meglepettség suhanna át az arcán, de lehet, hogy csak képzeltem.

- E.. Emiatt a kicsi seb miatt követett? – kérdezem tétován, továbbra is a számban tartva mutatóujjam. Kimérten bólint, majd csuklómat megragadva maga elé húzza a sérült tagom, megvizsgálja, kissé megnyomkodja, majd elengedi.

- Már nem fog vérezni. – közli tárgyilagosan. Ennek ellenére ismét dugnám a számba, de megtorpanok, csupán az alsóajkamba akasztom.

- Lenti vagy – jelentem ki nemes egyszerűséggel.

- Te meg fenti – vigyorodik, mire megvonom a vállam. Ez így nem lesz túl tartalmas beszélgetés.

- Köszönöm – motyogom magam elé halkan. – ha nem segítesz…

- Ne hálálkodj! – vág a szavamba. – Egyszer majd úgy is elvárom a viszonzást.

Tágra nyílt szemekkel meredek rá, majd zavartan a hajamba túrva, felnevetek.

- Én sajnos nem tudok ilyen hatékonyan küzdeni, habár azt tudom, hogy a cápáknak a kopoltyújuknál van a gyengepontjuk. A delfinek mindig ott támadják őket.

- Ezt előbb is benyöghetted volna – néz rám összehúzott szemmel. Bűnbánóan lehorgasztom a fejem, de aztán rögtön fel is kapom.

- Nem mondtad meg, hogy hívnak.

- A teljes nevedet te is titkoltad.

- Nem titkolom, csak nem fontos – vonok vállat, de nem nézek rá. Cicceg egyet, majd hátrébb húzódik.

- Sinus – böki ki végül. – Jobb lesz, ha mész, erre gyakran járnak sötétedés után a lentiek, gondolom nem akarsz összefutni nálam is barátságtalanabb személyekkel.

Meglepetten meredek rá. Ő nem volt kifejezetten barátságtalan, inkább csak távolságtartó, de úgy tűnik nem így tervezte. Megvonom a vállam, és megindulok a kijárat felé. Későre jár, apám így is le fogja szedni a fejem.

- Szia, Sinus, remélem még találkozunk! – kiáltok vissza neki, majd kilövöm magam. A hajón kívül aztán bukfencezek párat, és kacskaringózva indulok haza.

 

 

- Lino!! – dörren apám hangja, rögtön ahogy beszáguldok a kastélyba. – Mégis merre jártál eddig?

- Öm…hát az úgy volt…aztán megnéztem azt is…de nem akartam…végül elfelejtettem….de nem lett baj…és…és…- értelmetlen hadarásomból jó, ha egy két szó megfelelő helyen volt. – Na, szóval, itt is ott is.

Monológom befejezésével, felszegem a fejem, de jobb lett volna, ha nem teszem. Apám szeme csúnyán tud villogni.

- Úgy! Szóval itt is, ott is? – lebeg közelebb hozzám. – Hát akkor édes fiam, remélem egy időre eleget kirándultál, mert most egy időre a palotában maradsz!

- Miii? – húzom el a hihetetlenkedve a kérdést. Nem mintha nem hallottam volna, de mégis…mi az, hogy csak úgy szobafogságot kapok. Apám úgy viselkedik, mintha ki…ja, ő a király.

- Jól hallottad Lino, menj a szobádba. Mostanában túl sok veszélybe kevered magad, kell neked némi idő, hogy megtanulj óvatosabb lenni. – jelenti ki ellentmondást nem tűrően, mire bennem reked a visszavágás. Jobb ha nem mesélem el neki a ma történteket. Valamiért nincs túl jó hangulatban, valószínűleg a szobafogság se egyszerűen a késés miatt van. Bajt érzek a vízben, jobb, ha most nem feleselek.

 

Duzzogva úszok be a szobámba, és bevetem magam a tengeri szivacsok közé. Az álom el is nyom, és másnap délelőttig nyugodtan és zavartalanul alszom. Ekkor azonban már nem bírok magammal, miután rendbe szedem a külsőm, kényszerem van, hogy ismét a szabadban legyek. Megközelítem az ajtómat, résnyire kinyitom, és mikor megpillantom az egyik őr uszonyát, kis híján teljes erőmből kivágom az ajtót, de ez egyrészt nem lenne célravezető, másrészt a víz úgy is tompítja a hatást. Morcosan kezdek fel-alá úszkálni, majd felhúzom az orrom, és mivel más út nincs, az ablakon távozom.

- Olyan kiszámítható vagy Lino – riadtan kapom fejem, a tőlem alig egy méterre, összefont karokkal lebegő bátyám felé.

- Ilzor? – nyekkenek fel.

- Úgy tudtam, hogy nem fogsz nyugton maradni – sóhajt fel színpadiasan, majd közelebb úszik. – Menj vissza öcskös, ne kísértsd a sorsot, nem úszhatod meg mindig olyan könnyen a veszélyeket, mint szoktad.

- Mégis milyen veszélyt? – nézek rá gyanakodva, de csak megrázza a fejét, mutatva, hogy erről úgy se beszél. Hát jó, ha te így, akkor én….Hirtelen füttyentek egy nagyot, majd amilyen gyorsan csak tudok, úszni kezdek. Hamar lehagyom testvéremet, akit az időközben megérkező delfinek is hátráltatnak a kérésemre.

Eleinte magam se tudom merre úszok, majd mikor felismerem a tegnapi területet, kissé megrémülök…a cápa. Viszont Sinussal is itt találkoztam, és ma is szívesen összefutnék vele. Mesélhetne a lentiekről.

Mintha csak a kívánságom válna valóra, hirtelen megpillantom Sinust, amint egy háromágú szigonnyal úszik a felszín felé. Nem messze fölöttünk pedig, méretes árnyék mutatja a hajó helyét.

Nem vagyok ostoba, és a szigonyt is felismertem. Tudom mire való, sejtem mit tervez Sinus, és nem hagyhatom. Kilövök a helyemről, és mivel a szőke sellő nem számít rám, nem ér semmit a gyorsasága, hirtelen suhanok el mellette, kirántva kezéből a hajósok pusztulásának kulcsát. Dühösen izzó pillantással keresi a tolvajt, és mikor megpillant pár méterrel arrább lebegni, valódi meglepetés suhan át az arcán.

- Lino? – horkant fel hihetetlenkedve, majd feszülten felszólít. – Ne játszadozz, add azt ide!

Dacosan rázom meg a fejem, és magamhoz szorítom a meglepő súllyal rendelkező szigonyt.

- El akarod süllyeszteni a hajót – nyöszörgöm kétségbeesetten. – Nem hagyhatom, hogy megtedd!

Nem cáfolja, csak megrázza a fejét, majd erős csapásokkal megindul felém. Megpördülök, és megpróbálom lerázni, de pár pillanat és mellettem van. Megragadja a karomat, és a tengerfenékig tolva, beletaszít a homokba. Továbbra is szorítom a szigonyt, de erősebb nálam, kiszedi a kezemből. Elenged, én pedig köhögve próbálom összeszedni magam, de sikerült homokot nyelnem, így sűrűn öblögetve sikerül csak.

- Sinus! – kiáltok fel a némán felettem lebegő sellőnek. – Ne csináld! Így ártatlan életeket veszel el! Beszennyezed a tengert!

Szinte mozdulatlanul várakozik, hogy mire, fogalmam sincs. Talán hallotta amit mondtam, talán nem.



Ereni-chan2010. 09. 28. 23:23:25#8238
Karakter: Sinus Securus
Megjegyzés: (Vöri csellőcskémnek)


- Sinus-sama! Sinus-sa… - Grr, pedig olyan jól aludtam. Nem is akarok felkelni! Na, gyerünk, tünés… nem akarom, hogy itt legyél, akárki is vagy.

- Hagyjál - tudom le egyszerűen a dolgot, és oldalra fordulok a függőágyban. Sellőfarkam vége lehullik róla, de nem is nagyon zavar, mivel az áramlás kellemesen simogatja. Ismétlem, nagyon jól aludtam. És egyáltalán nem is volt tervbe, hogy a mai napon még felkeljek!

- De Sama, nem lehet. Az apja… - Faszom az apámba, mit zargat már megint?!

De mivel tudom, hogy a dühöngés itt felesleges, morogva felülök a függőágyban, és az előttem lebegő cseléd képébe ásítok. Elfintorodik, de nem teszi szóvá. Ne is, nem vagyok olyan kedvemben. A végén még egy új ásítás alkalmával le is találnám nyelni.

- Menjünk - lököm ki magam végül az ágyból, és kirázva a szememből szőke hajam a sellősrác után úszok. Útközben még ásítok jó párat, és erősen küzdök magammal, hogy ne aludjak el úszás közben. Apám megzavarta a délutáni szunyókám. Ajánlom, hogy fontos legyen, akármivel is akar már megint csesztetni!

- Üdv, fiam - köszönt platinaszőke apucim, aki épp a trónján ül, és egózik azzal a hosszú villás akármivel, amit még a Fenti Királytól lopott el. Megforgatom a szemeim, de nem teszem szóvá. Nem lenne értelme, nagyobb annál az egója…

- Hallgatlak - sürgetem a lényegre térve, mire a sellő elmosolyodik. Uh, ez nem jelent jót, nagyon nem. Ez a vigyor azt jelenti, hogy nem mehetek vissza aludni, sőt, az is lehet, hogy haza sem jöhetek egyhamar…

- Hallottál már a White Kingdom II.-ről? - Hóóh, na ezt nem gondoltam volna. Honnan tud apu az amerikaiak 19. századi komplett armadájának egyik legfőbb gyöngyszeméről? Azt hittem, csak én olvasok itt könyveket. Na gyerünk apuci, ide a titkos könyvtár kulcsával!

- Nem, még soha - hazudom szemrebbenés nélkül. Nem kell tudnia a hobbimról. Senkinek sem kell! Felnevet, mert ő túlságosan is ismer ahhoz, hogy higgyen nekem. De nem zavarja. Amíg nem csinálok zűrt, addig akár strici is lehetek hobbiként. Őt még ez sem érdekelné.

- Akkor majd most hallasz róla. És látod is, mivel holnap délben érkezik a mi területünk fölé.

- Mióta érdekel ez téged? - húzom fel a szemöldököm, mivel nem jellemző apámra, hogy foglalkoztatják az ilyesmik. Sőt, magasról tesz az emberekre, meg minden velük kapcsolatos dologra. Ebben is ütjük egymást, ahogy minden másban is.

- Az nem fontos. Egy valamit akarok csak. Süllyeszd el. - Utasítására megrökönyödöm. Mért kellene elsüllyesztenem? Ha a tenger nem kedveli őket, úgyis megteszi helyettem.

- Miért?

- Túl sokat kérdezel! Máskor lenne ilyen szapora a nyelved! - Ismét nevet, én meg fancsali képet vágom. Ehh, na ez most kicsit félreérthető volt…

- És ha azt mondom, hogy nem? - kockáztatom meg ezt a lehetőséget, bár nyilvánvaló, hogy ilyen sajna nem nagyon lesz.

- Akkor mást küldök, te pedig nem teheted ki a lábad innen az elkövetkezendő napokban - kuncog önelégülten. Hahha, de vicces. A lábamat nem is szoktam soha.

- Akkor azt mondom, hogy igen - vonok végül vállat. Végül is mit számít? Csak pár emberélet. Így is túl sokan vannak már.

- Helyes - int, hogy távozzak, én pedig már megyek is. Pech, hogy csak ezért keltett fel, de még mindig jobb annál, mintha holnap reggel mondta volna meg. Akkor enyhén ideges lettem volna. És az meg sohasem jó senkinek…

Mivel nincs kedvem lemenni az ajtóhoz, a szobám ablakán úszok ki, egyenesen a tengeri rózsák öble felé. Kíváncsi vagyok, ki vannak-e nyílva ilyenkor. Még sohasem láttam őket délután, mivel csak este van elég merszem annyira felbarangolni. De mindegy, mivel holnap úgyis muszáj lesz felmenni, hiszen egy hajót a tenger mélyéről nehéz lenne elsüllyeszteni. Vagy nem? Erre is lenne mód…

 

Hm, egész szép. Csak… világos. Ez bántja a szemem. Kell egy kis idő, mire hunyorgáson kívül mást is tudok csinálni. Ez nagyon-nagyon új nekem. Nem kellett volna ilyen korán kijönnöm ide, de… úgy éreztem, ez kell. A fenti sellők különben sem járnak ide, túl kipusztult, nem nekik való. A hajóm is itt van pár kilométerre innen. Oda is be kéne néznem, ha jól emlékszem, előzőleg ott felejtettem Mikit. Ami nem is olyan nagy probléma, mivel egyedül is haza tudna jönni, de nem tette, úgyhogy biztos valami érdekeset talált. Kíváncsi vagyok, mi lehet az.

És akkor meglátom. Messze van, de mégis úgy rikít, mint egy gyémánt a sok sima kavics között. Vörös, huuuh… ilyen hajszínt sem láttam még. Többnyire azért nem, mert a fajtámnak vagy fehér, vagy szőke haja van. De ennek közel sincs az ilyen világos színekhez. És a teste is… tök barna. Én hozzá képest egy Hófehérke vagyok. De vajon melyik rokona lehetett a delfin? Furcsa ez a srác, nagyon furcsa. Nyilvánvaló, hogy egy fenti, de akkor meg mit keres itt? Nem szabadna itt lennie. Ez veszélyes közeg. Bármikor megtámadhatja egy ragadozó. No nem mintha az én dolgom lenne…

Teljesen leköt a fenti figyelése, el is felejtem, hogy illene elhúzni a csíkot, hiszen mi ketten nem találkozhatunk. Nem egy vidéken élünk, nem egy szabályokkal, nem egy a kinézetünk, és nem egyek az érdekeink sem. Nem értenénk meg egymást, arra nincs esély.

Épp lehajol egy tengeri rózsához, mikor rászánom magam, hogy egy kicsit közelebb ússzak hozzá. Ha észre is vesz, nem lesz baj, mivel nem véletlen hívnak minket árnysellőknek. Úgy eltűnünk, akár egy árny, és gyorsak is vagyunk. Nem érne engem utol. De úgy érzem, muszáj közelebbről is megfigyelnem, mivel még soha nem láttam hozzá hasonlót. Mennyi szín, mennyi vidámság… idáig elérzem, pedig még mindig nem vagyok hozzá valami közel. És ez kissé mintha nyugtalanítana is. Egyáltalán nem olyan, mint én.

A víz megremeg, oldalra kapom a fejem. Gyanakodva nézek körbe. Valami itt nem jó… valami figyel engem, és figyeli őt is. Vér szagát érzem. Heeh? Vér? Mikor..? És akkor leesik. A fenébe. A rohadt életbe! Nagy veszélyben vagyunk, jelen helyzetben legfőképpen ő. Rápillantok, engem néz. Furcsa, vajon mióta teszi ezt? Az érzékeimet teljesen a koncentrálás köti le. Mindjárt támad… ééés…

Egy uszony felcsap mellette, én pedig golfáramlat sebességgel termek mellette, és ellököm. Sellőfarkam a cápa pofájába csapódik, amitől kissé megilletődik, mivel nem erre számított. Fúj, undorító dög. Azért a fentiek élete sem lehet valami happy, ha ilyenek vadásznak rájuk. A vörösre pillantok, aki remegve lebeg tőlem nem messze, a kezét a szája elé tartva. Ember, ez hülye? Nemhogy menekülne! Szerinte mért tatrom most fel?

- Menekülj! - kiáltom oda neki, bár nem szokásom kiabálni, de ez most kivétel. Viszont még így sem hallja meg, mintha csak elvarázsolták volna, úgy bámul rám. Fenébe is, ne most keresd a hasonlóságot, inkább húzzál már el! Tulajdonképpen nem is értem, mit eszem rajta magam. Hagynom kellett volna meghalni. De most én fogok miatta, ha nem kezd el már gyorsan menekülni!

Megismétlem az utasítást, ezúttal sokkal keményebb hangon, és ez meg is teszi a hatását. Hátat fordít, és úszni kezd, de a cápa sem hülye, rögtön menne utána. Hé, abból nem eszel. Kár lenne azért a szép hajért. Ő már az én prédám.

Viaskodok egy kicsit a vadállattal, majd mikor már látom, hogy a kölyök messze jár, én is felveszem a nyúlcipőt. A legközelebbi szikla felé tartok, ami sajna nem a legközelebb van. De el kell érnem, muszáj! Ééés… tátva marad a szám. Hát ezt nem hiszem el, hülye ez a srác, vagy mi? Azt mondtam neki, hogy meneküljön, nem azt, hogy fél méter után álljon meg pihenni! Legszívesebben leordítanám a fejét, de nem tudom, mivel a kőbe ekkor a cápa is beleütközik, így kénytelenek vagyunk elúszni mögüle. Remek. Már megint nekem kell feltartani ezt a dögöt!

Gyilkosan bámulok a mellettem lévő vörösre, aki még mindig óriási szemekkel néz rám. Na tuti, ez tökre transzba esett. Ez hiányzott még nekem!

Megragadom a karját, és elhúzom a felé iramodó cápa útjából, aztán villámgyorsan úszni kezdek, magam után húzva. Nem bírja az iramot, úgyhogy a végén már a teljes súlyát kell magam után rángatnom, ami azért nem kellemes. És akkor végre meglátom. Háááh, ott a hajóm, a biztos menedék! Még jobban gyorsítok, és ahogy elérjük a bárkát, belököm az oldalán tátongó lyukba a kis vöröst. Hátranézek. A cápa még követ. Ez az, gyere csak…

Ismét megfogom a sellő kezét, és egy folyosóra úszva a falnak nyomom. Várok. Érzem a tenger hullámzását, a cápa lassú közeledését. Vadászik ránk a rohadtja. Legszívesebben kibelezném. De nem lehet… és mit ad isten, drága vörikémnek is most jut eszébe cseverészni.

- Ki vagy t… - A kezemet a szájára tapasztom, és szikrázó szemekkel bámulok le rá. Idióta, nem fogod fel a helyzet súlyosságát? Ha ezt most a cápa…

És már ránk is ront. Felmordulok. Fenébe, kezd rohadtul idegesíteni ez az úszó húsdaráló! Vajon mi alapján követ minket? Valami szagminta csak kell neki… kíváncsi vagyok, mije vérzik ennek az aranyos kis fentinek.

De mivel meguntam fogócskázni, teljes erőmből a képébe csapok, többször is. A foga néhol megkarcol, de meg sem érzem, a sellőfarkam kemény és nem könnyen sérthető. Pont az ilyen drágaságok ellen lett kitalálva. Támadna vissza, de gyors vagyok, és utolsó alkalommal sikerül is egy olyan pontot eltalálnom, amire már ő is megfutamodik. Húzz már el basszus, elegem van a délutáni sétámból! Soha többé nem kelek fel senki kedvéért este előtt, SOHA!

Nah de hiszti off. A cápácska elszelel. Hmm… jó munkát végeztem. Büszke vagyok magamra!

Elégedett képpel a vöri felé pillantok, és látom, hogy a sarokba menekült előlem. Eeeeh… ilyen bizarr látvány lennék? Vagy ez még a cápa? Úgy tűnik, még mindig sokk alatt van.

- Ki… ki vagy te? - Hát, ehhez a kérdéshez most nagy lelki erő kellhetett. Hogy remeg, a végén még meg is sajnálom. Na de ki kockáztatta érte az életét, és miért? Tuti, hogy ezt még számon kérem rajta valahogy.

- A megmentőd. Na és te? - Az arcomon semmi érzelem nem látszik, pedig most olyan szívesen mosolyognék. De minek is? Olyan kis esetlen, de akkor is… még félreértené. És nem szokásom a mosolygás.

De ha már így kettesben maradtunk, talán kicsit közelebb kéne araszolni hozzá…


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).