Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Egyéb Anime)

<<1.oldal>> 2.

yoshizawa2010. 12. 24. 23:18:34#9965
Karakter: Ciel Phantomhive
Megjegyzés: (Husinak)


Szólnék még valamit hozzá, de már nincs a szobában. Kiment...
 
Mindegy... Azt mondta reggel beszélünk... Úgyhogy... Talán addig hagy...
Bár ezt nála sose lehet tudni. Azért biztos ami biztos alapon felkészülök egy ellentámadásra, magam mellé veszem azt a dartskészletet, ami a múltkor még ezer százalék, hogy a szobámban volt. Majd ezután, a védelem halovány illúziójával megpróbálok aludni egy kicsit. Hamarosan reggel lesz, és jön ébreszteni. Pihennem kell, hogy legyen erőm...
A lámpát se oltom le, hátha a fény megkönnyíti pihenési terveim.
 
Sajnos egyáltalán nem megy az alvás még úgy is reszketve kuporgok a takaró alatt, hogy pislákol a kis fény. Ráadásul félelmeimnek megfelelően meg is hallom inasom senki máséval összetéveszthetetlen lépteit. 
 
- Remélem, érted az egyértelmű jeleket, Sebastian. – szólok hozzá, miután felé dobom hegyes fegyvereim egyikét.  Hangom sokkal, de sokkal határozottabban cseng, mint amilyennek érzem magam.
- Bocsásson meg, Ifjú Gazdám, csupán úgy gondoltam… egy kis tea jót tenne önnek. – peeersze... Tea mi?! Udvariasan azt is megkérded majd, hogy közben, vagy utána?!
- Nem kértem. – vidd innen, magaddal együtt...
- Én mégis a megérzéseimre támaszkodtam. Kérem, fogyassza el, jót fog tenni önnek. – fehh... A megérzéseid, meg az ösztöneid...
- Ami igazán jót tenne… - kezdem el neki mérgesen, egy sóhajtás után, de a szavamba vág:
- Ha eltűnnék? – ezt meg honnan???
Ááá... A fenébe... Teljesen mindegy... Nem inoghatsz meg előtte!!!
 
Visszakeményítem vonásaim, mielőtt folytatnám vele csevelyem:
- Ha tudod, akkor miért vagy itt? – kérlek... Legalább egy napig hagyj... Túl sok minden történt, és már nem tudom azt, hogy mit gondoljak rólad, vagy arról, amit szeretet címszó alatt velem teszel...
- Csupán egy komornyik aggódása gazdája iránt. – ha tényleg az lenne hagynál...
- Ezt már lehetne zaklatásnak is venni. – nyögöm elkeseredetten.
- Gondolja?
- Te nem így vélekedsz? – ez a vigyor... Tudja nagyon jól, csak játszik... Kegyetlenül, démoni módon...
- Hmh… ha ön mondja…- igen, én mondom.
- Elmehetsz. – kérlek... Hagyj egy kicsit...
- Biztosan? – olyan mérgesen nézek rá ahogy tudok, miközben igennel válaszolok, de megint nem nagyon hatja meg parancsom...
Földöntúli vigyorral hajol meg. Viszont ahelyett, hogy kilépne, már nyakam bőrén érzem forró lehelletét, ugyanúgy, ahogy érintését mellkasomon, államon.
 
Nyögésem visszafogva, vörös arccal próbálom meg leválasztani magamról végtagját, mielőtt kijelentené, mennyire is tetszik testemnek közelsége...
- Nekem nagyon úgy tűnik, mégsem szeretné, ha magára hagynám. – késő...
Vagyis talán remélem mégse...
- Nagyon rossz a látóképességed. Vegyél szemüveget.
- Oh, a tanáros formámat jobban kedveli? Elnézést kérem, erről nem tudtam. Akkor… legközelebb abban szolgálom fel a teáját.
- Ne szórakozz. Azonnal engedj el! Ez parancs. – egyre elkeseredettebb vagyok, ugyanakkor érintései nyomán egyre forróbb is...
- És… ha úgy döntök, engedetlen komornyik leszek?
- Mire készülsz te démon? – teszem fel neki a fölösleges kérdést... Azzal, hogy válaszolt rá, vagyis megkérdezte szerintem is hosszú-e az éjszaka csak magam fojtottam meg a hiú reményektől.
- Éjszaka a legjobb aludni, nem tudtad? – kérdezek vissza egy nagy nyelés után.
- A démonoknak nincs szükségük alvásra Ifjú Mester, így hát nem tudhatom, mi rejlik az álmok nyugodtságában.
- De... De én ember vagyok!!! – nézek elkeseredésemben vörösen izzó szemeibe. - Ráadásul félig még gyerek, úgyhogy nagy szükségem lenne arra hogy aluhh...
Szavaim nyögésbe fulladtak, megint megtalálta azokat a pontokat testemen, amik csak az ő érintéseire vártak, és most, hogy megkapják, hangokat kicsalva belőlem sóvárognak felé még több után.
- Démonian kemény egy ember vagy, úgyhogy kibírod... – duruzsolja ajkaimra, mielőtt újra rájuk tapadna, nyelvével az enyémet kergetve.
Sértő beszólására nem tudok válaszolni tele szájjal, de annyira elgyengítette testemet ez a pofátlan, kezem se tudom felemelni, hogy arcon csapjam.
 
Bár... Nem értem, miért is akarom őt megcsapni... Jó az amit tesz, legalábbis jobb annál, minthogy megesz. Ráadásul ezt az egészet én indítottam el benne, amikor rá gondolva kezdtem el könnyíteni magamon... Addig, mégha érzett is irántam valamit se mert letámadni.
 
Merevedésemre siklanak ujjai, amitől szinte öntudatlanul, nyögve emelem feljebb csípőm, hogy jobban hozzám férjen, áhh, látom kezdi végre élvezni megjegyzését is figyelmen kívül hagyva.
 
Cirógat, és nyalogat, de már továbbra is, de olyan őrjítően ráérősen kényeztet, mintha direkt akarna kínozni lassúságával.
És valamiért az se tetszik, hogy ő még nem vetkőzött le.
- Kérlek, csináljuk! – nézek rá, könyörögve, miközben alfelem ágyékának dörzsölöm, viszont vigyora nem oszlatja el gyanúm, csak még tovább erősíti rossz érzésem.
Legalábbis addig, amíg keze gyorsabban nem kezd mozogni.
Ekkor ugyanis megnyugodva kezdem el újra kemény mellkasának dőlve, pihegve hajszolni a kielégülést, és egy pár újabb forró csókot kunyerálni tőle, amíg már alig érzékelem a világot.
 
Azonban egyből megbánom, hogy ennyire átadtam magam neki, amikor farkamra markolva akadályoz meg abban, hogy elérjem a csúcsot, és lefektet ágyamba, majd mosolyogva közli, de már az ajtóból, mielőtt azt becsukná, és elsietne, hogy jóéjt ifjú mester, most hagyom aludni egy pár órát a vívásóra elől.
 
- A fene vigye el... – vágom az ajtónak a mögöttem lévő párnát dühömben. Eszméletlenül fáj, hogy így hagyott, de nemcsak lüktető farkam miatt.
Egyszerűen eldobott...
Vagyis... Várjunk csak... Elvileg, ha hívom, és utasítom, azt kell tennie, amit mondok.
 
Megpróbálom, de még a harmadik után se hallom lépéseit, ezért kelletlenül, a kielégületlenség kínjával kissé nehézkesen, állok fel.
 
Ezt most akkor se hagyom annyiban, nem fogom azt tenni, amit akar, vagyis kielégíteni magam. Őt akarom... Az én démonom...
Hiszen tudtommal ő ugyanúgy az enyém, mint ahogy én az övé vagyok. Legalábbis ebben állapodtunk meg. Ha pedig nem akar már szolgálni, inkább szegje meg a szerződést, és öljön meg, csak ilyen kegyetlenül ne kínozzon.
 
Nem bírom tovább, kicsorduló könnyekkel kuporodok le a földre, amikor majdnem elesek, megörülve annak, hogy lépéseket hallok.
- Sebastian kérlek segíts... Kérlek... Nem bírom... – lehellem erőtlenül, és érzem, hogy valaki felkap, de azt már nem tudom, hogy ki, amíg meg nem szólal, letéve valami puhára:
- Rég aludnia kéne nem gondolja?! Hiszen annyira fáradt volt... – búgja a fülembe érzékien, még tovább szítva hangjával ágyékom tüzét, amit könyörögve, nyüszögve dörgölök hozzá, amíg meg nem hallom végre zipzárjának zizegését.
Végre...
Végre segíteni fog...
 
Amikor fenekemhez ér, automatikusan kulcsolom lábaim derekára, és kezeim hátára, elősegítve ezzel azt, hogy minél mélyebben belém tudjon nyomulni.
Ennek meg is van az eredménye.
Felsikítva élvezek el amikor megtalálja bensőmben a kulcspontot gyönyörömhöz. Viszont hála kezei ügyes cirógatásának, nem maradok sokáig lankatag, vele együtt nyögdécselve űzöm tovább a gyönyört, amikor újra, és újra, egyre gyorsabb ütemben hatol belém.
 


yoshizawa2010. 03. 22. 19:48:03#4343
Karakter: Ciel



- Jó reggelt, úrfi, ideje felkelnie! – hallom meg hangját, és egy gyengéd kéz leszedi a szememet borító takarást. - Ma érkeznek a vendégek, és addig elő is kell készülnünk. – igen, igen, tudom.
Jön a sok igavonó jószág, akiknél még a fű növekedését is szívesebben tanulmányozom. Sőt... Vívásórán is szívesebben lennék, mint velük.
- Mi ez a hely…? – nézek körül, bár... Nem lehetünk messze a kastélytól. Az ebben a szobában lévő illatok olyan ismerősek, és egyben annyira nyugtatóak...
Lehet, hogy ez is az egyik oka annak, hogy még visszavonz magához a párna...
- A szobámban, Úrfi. – okít ki kedvenc komornyikom, amikor engedve a puha hívogatásnak, leteszem a fejemet. Hmm... Akkor ezek szerint nem álmodtam éjjel azt, hogy megkérdeztem.
De... Akkor azt se, hogy majdnem elvette a lelkemet Grell miatt...
Brr... A testemen végigfutó borzongástól kisebbre húzom magam a takaró alatt.
Még nem halhatok meg.
- Kérem, kelljen fel. Mint említettem, vendégek érkeznek. – Sajnos tudom. Bosszúsan ülök fel, és megkérdem tőle az időt.
- Szokásos. – feleli, én pedig megnyugodva ásítok egyet. Nem is tudom, mit idegeskedik. A vendégek jöttéig van még valamennyi időm. De ha már felkeltem, akkor iszok egy teát.
Vagyis innék, ha ide lenne készítve, úgy, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. 
Most csak annyit tehetek, hogy szúrós tekintettel nézek feledékeny inasomra. Aki, véve a lapot, egy meghajlással és egy „Máris hozom”-mal elsiet. 
Hahh... De felháborító, ahogy viselkedik mostanában. Mi az, hogy még egy elnézést se kér mulasztásáért?! Ez már... Mindennek a teteje. Azt hiszi, megteheti ezt is?! Már másféle tetteivel is elég gondom van...
A takaró alatt kezdek el öltözni, de egyből kimászok onnan, amikor újra azért szólongat, hogy keljek fel.
- Hogy kerülök egy komornyik szobájába…? – kérdem meg megrovón. Miért nem inkább Plútóhoz vitt?! Inkább egy kutyus mellett lennék, mint egy farkas karmai között.
- Nem emlékszik? – kérdi meg olyan sajnálkozón, mintha az, hogy itt vagyok, neki is teher lenne.
- Sajnos de. – veszem át tőle a forró, éltető nedűt.
Majd, hogy legalább farkasvigyorát letöröljem, megakadályozom abban, hogy segítsen többi ruhám felvevésében. Mostanság sajnos inkább vetkőztetne, mint öltöztetne.
- Egyedül is megy. Menj el. – adom ki neki az egyértelmű utasítást, amivel szerencsére már nem tud mit kezdeni. Egy „Igenis”-sel távozik.
Én pedig... Végre nyugalommal fogyaszthatom a teámat. Vagyis fogyaszthatnám, ha azt a kevés nyugodt percet, amit inasom távolléte ad, nem tenné tönkre Grell beszáguldása a nyitott ablakon.
- Sebbym! – ugrana rám, de amikor észreveszi, hogy téves, hasra esik a félbehagyott vetődéstől.
- Idióta... – nyugtázom a látottakat, mire új erőre kapva ugrik fel, és támad rám mérgesen azzal, hogy én mit keresek az ő és Sebastian hitvesi ágyában.
Nehezen sikerül csak neki elmagyaráznom, hogy nem önszántamból, hanem a kis ablakos incidense miatt vagyok itt, és hogy szívem szerint máshol lennék, de amikor végre leesik nála, aminek le kell, ugyanolyan letört lesz, mint amilyen én vagyok.
És... Kikapcsolva fűrészét, amivel szét akart szabni, inkább segít egy olyan tervet kieszelni, amitől majd komornyikom az ő közelében lesz, és nem rajtam.
Szerencsére épp időben végzünk, és elküldöm, hogy jöjjön a bejárattól ide, mert már hallom is Sebastian lépteinek zaját a folyosóról.
Mielőtt benyitna, megint elbújok a takaró alá. Az a minimum volt, hogy megvártam, amíg Grell kiugrik az ablakon, de ing nélkül nem mutatkozok még egyszer előtte. 
- Úrfi, jól érzi magát? – rántja le rólam a takarót, épp amikor az utolsó gombot is begombolom.
- Nem… - vallom be neki őszintén. Kissé stresszes életet élek mostanság, amióta ki akarok vele szúrni...
- Lázas. Azt hiszem, le kell mondani a találkozást… - jelenti ki egy sebtiben történt tenyeres lázmérés után.
Hihi... Milyen jó is lenne, ha nem kéne azokkal az urakkal találkoznom...
Bár... Ha csak kettesben leszünk vele, az megint nem jó...
- Felhozom a reggelijét. – vált hirtelen témát meg se említve, hogy akkor most átteszi-e a megbeszélést máskorra, vagy nem. Vagy most arra vár, hogy döntsek?!
- Nem kell. – kiáltok utána, de már elém is tesz egy tálcát... Hányingerem van, és nem tudok itt maradni a szobájában. Inkább tényleg kimegyek Plútóhoz.
- Úrfi, most célszerű lenne ágyban maradnia.
- Tudom. – de nem akarok! Főleg nem a Te ágyadban.
- Nem óhajt enni?
- Nem.
- De Úrfi, így lassabban fog meggyógyulni. Ennie kell. – NEM TUDOK!!! Inkább teát kérek még, mert úgy érzem, a bajomon most csak az segít.
- Felhozom, hátha mégis megkívánja. – biztos, hogy nem fogom. Miért nem adja valaki másnak?!
- Add - mondjuk... - Plútónak.
- Kérem, ez egy kutyának túl fenséges lakoma lenne. Ezt önnek kell elfogyasztania. – pakol le elém sok még számomra is ismeretlen finomságot. Amik mind meg fognak romlani, ha arra vár, hogy én egyem meg őket.
- Én nem eszek. – miért nem képes ezt felfogni?! Vagy direkt idegesít?!
- Legalább egy-két falatot. Nem egészséges, ha éhezik. – nem éhezem, de fölöslegesen nem tömök magamba ételt. - Amúgy is… ha jól látom, sokat fogyott. – grr... Arcátlan. Gyerek vagyok, tehát a helyes kifejezés az, hogy sokat nyúltam mostanában.
- Nem baj.
- Ez tovább betegítheti. – nem mindegy az neki?! Vagy azért akar ennyire ügyelni rám, mert az egészséges emberek lelkének más íze van?!
- Mellékes. Most távozz. – de gyorsan.
Nem akarok ott lenni, a Grellel való következő találkozóján, ami hamarabb esedékes, mint a vendégek.
És... Ezen a lélek dolgon se akarok tovább gondolkodni, főleg a tegnap éjszaka eseményei fényében.
- Amíg nem eszik, addig nem.
- És ha nem eszek? – meddig mennél el, pimasz komornyik?!
- Akkor kénytelen leszek megetetni önt. – hahh... Peeersze... Meg legközelebb majd a ló ül rajtam, nem?!
- Eszedbe ne jusson! – feddem meg, de már megint visszaszól.
- Ch… Mióta parancsolgatsz Te nekem? – kérdem meg a miheztartás végett. Hiszen... A szerződéssel, amit velem kötött, nem szegülhetne szembe, amíg nem teljesítette az óhajom.
- Ez nem parancs, csupán figyelmeztetés. – igen?! Nem annak hangzott.
- Ha bajom lesz, az az én problémám.
- Én viszont nem engedhetem meg, hogy baja legyen. – tényleg a lelkem félti. És egy démonnal... Lehet nem lesz jó ujjat húzni, mert még az egész egyezséget felrúgva megenné...
- Kh… Megfelel? – kérdem tőle, miután sikerül magamba erőltetnem két egész kiskanál pudingot.
Beszélni is alig tudok, olyan szinten rosszul vagyok már ettől is, de Sebastiant meg se hatja erőfeszítésem... Nem is értem, miért kínoztam magam.
Ezért? Ezért a válaszért, hogy „Ennél még egy madárka is többet eszik”???
- Csakhogy én nem vagyok madárka! – pattanok fel, lelökve az elém tett ételeket a földre. Egyenlőre még tényleg azt teszek, amit akarok.
És most... A cél a mellékhelyiség. Még azelőtt el kell érnem, mielőtt visszaköszönne az étel.
- Kérem, pihenjen le egy kicsit, hátha lejjebb megy… - futnom kell.
- Nem! – kiáltással kivonulok szobájából. Tényleg inkább Plútóhoz térek visszafelé. Itt, Sebastiannál túl zajos, saját szobám pedig még túl huzatos.
- Sebby! Adj egy csókot szomjazó ajkaimra! – szökken el mellettem a vörös halál...
- Sebastian! Én küldtem ide… hogy „játsszon” veled. Ne utasítsd el. – fordulok feléjük a lehető legártatlanabb vigyorommal, amikor komornyikom belerúg az ő különleges vendégébe.
- Yes… My Lord! – hajol meg előttem sötét pillantásokkal. Én pedig most csak reménykedhetek abban, hogy a vendégek érkezéséig lekötik egymást. Ha nem... Komornyikom biztos keresztben lenyel.
- Mi ez a bizonytalanság, Sebastian? – ugratom előbbi nyelvmegakadásáért. Úgy, mintha én lennék fölényben. Pedig... Tudom, hogy ez csak olaj lesz nála a tűzre.
- Elnézést Úrfi, csuklanom kellett. – aha, aha... Én meg most jöttem le a falvédőről, nem?!
- Ch… persze… - folytatom tovább utamat, ügyelve arra, hogy csak a célomnál roggyak össze.
Itt... Már ráérek aggódni azon, hogy mit is fogok majd kapni.
És hát... Nem túl szívderítőek kilátásaim.
 
Kissé szédelegve indulok el visszafelé. Le kell feküdnöm, mert nem vagyok jól. De... Nem tudom, a lábaim meddig visznek...
 
Eddig...
Félájultan zuhanok a föld felé, és már becsukott szemekkel várom a becsapódást a hideg padlóba, amikor hirtelen valaki elkapja testemet.
- Maylene? – kérdem csodálkozva, amikor rájövök, nem inasom volt a megmentőm. De többre nem telik az erőmből.
Becsukva szemeim engedem át tudatom a sötétségnek. Remélem, hogy olyan helyre visz, ahol pihenhetek. Valami olyan helyre, ahol nincs komornyikom... Mert nagyon fáradt vagyok, és nem bírnám ki őt...
 
Meleg csókok... Kényeztető cirógatások a testemen... Ahh... Annyira jó... Biztos szobalányom játszik anyukásat...
Úgy fordulok, hogy jobban hozzáférjen testemhez, vagyis jobban be tudjon takarni...
Ááá... Egy pillanat... Maylene nem játszhat büszkeségemmel... Ahhoz sose lenne elég bátorsága...
Rettegve nyitom ki szemeim, és a látottak... Hát, sajnos beigazolják félelmeim.
- Mih ez…? – hol vagyok?!? És ami fontosabb... - S-Sebastian! Mih… hagyd abbah!
- De hisz az imént pont Ön kérte, hogy folytassam. – mikor?! Nem is emlékszem rá, hogy kértem volna ilyet tőle. - Mi változtatta meg a véleményét? – nem ér kihasználni az öntudatlanságomat!!!
Annyira jó, amit tesz velem, de én tényleg nem akarom ezt! Rá kell szólnom, mielőtt...
- Hah… hagyd már a-abbah! Éh… énh… Ááhh~! – későn próbáltam szólni neki. Testem ívbe feszül, és én nedveim... a kezébe engedem...
És ez annyira... Annyira megalázó! Szégyenkezve húzom magam összébb, miközben ő kezének nyalogatása közben azt ecseteli, hogy mennyire gyors voltam...
Mintha tette már nem borzasztana eléggé...
- T-takarodj innen! – próbálom meg elküldeni. Most magányra vágyom, hogy tudjak gondolkodni. Ugyanis mostanság... Túl sok minden történt...
- Rám küldte azt az eszetlen halálistent… most ennyi jár nekem is. – dönt hátra, és szívja meg egyik mellbimbóm.
Én pedig nyögve vetem hátra a fejem. Jó érzést kelt, de mégse bírom elfogadni, hogy ezt teszi. Miért?! Apámmal is ezt tette volna, ha hozzá szegődik inasnak???
- Ha-hagyd abba! – próbálom meg eltolni a fejét, de szemének figyelmeztető villanása belém fojtja a további szavakat.
- Sebby!!! Az az idióta szakács mondta, hogy keresselek meg, mert vészhelyzet van! – Uhh, hogy pont most kellett bejönnie! És pont neki?!
Vörös arccal bújok el inasom felsőjének takarásába, és megpróbálok nem tudomást venni mérgének fojtogató örvényléséről, ami csak úgy szúrja a bőrömet.
- Remélem, fontos ügy miatt zavartál meg! – emelkedik fel rólam baljóslatúan. Én pedig... Kihasználva a hirtelen jött szabadságom, elbújok a kanapé mögé. Ezt a szégyent...
Nemes létemre... Rajtakaptak az egyik szolgámmal...
- T-ti meg mit csináltatok?! – indítja be láncfűrészét az eszeveszett már megint. Pedig most itt igazán nem kéne átrendeznie semmit. Már így is épp elég kárt okozott...
- Mondd azt a fontos hírt, mert dolgom van, nem érek rá arra, hogy itt szórakozz velem! – mordul rá komornyikom. És... A láncfűrész még mindig megy, de már csak az ablakon túl. Sebastian kidobta....
- Jó, jó, mondom!
Végre sikerült visszaerőltetnem magamra nadrágom, és visszagombolnom ingem. És... Reménykedek abban, hogy Grell nem sokat látott testemből.
Nem élném túl, ha kijelentené, hogy nemesi sétapálcámnál még neki is nagyobb van. Ugyanúgy, mint én, még ő is növésben van.
- Valami vendég érkezett, és az Úrfival akar beszélni, méghozzá sürgősen. – ajjaj... Azt a szót nagyon erősen megnyomta...
Ha én Lizzyt láttam volna hasonló helyzetben, biztos nem akadtam volna ennyire ki. Egyértelműen látni lehetett rajtam, hogy csak egy áldozat vagyok... Vagy a szerelem ennyire vak?
- Sebastian, küldd el, rosszul vagyok, és így nem tudok fogadni senkit! – veszem kezembe az irányítást.
Habár arcom még mindig ég. És... kedvenc démonom igaz, hogy amikor leveszem szemkötőm, még vet egy mogorva pillantást Grellre, de utána egyből meghajolva siet el.
Igaz, hogy elég dühös, és amint visszatér folytatja, amit elkezdett, de legalább amíg nincs itt, tudok pihenni. Feltéve, ha Grellt is lerendezem.
A vörös rém épp támadna nekem kérdéseivel, amikor komornyikom feje újra megjelenik az ajtóban.
Csak azért jött vissza, hogy felbosszantson ostobaságával, vagyis azzal, hogy feküdjek le az ő ágyába pihenni, és ne is mozduljak onnan, mert orvosságot akar nekem beadni.
Ch... Megint megpróbál kioktatni... És orvosság... Persze... Nem kérek a nyeles aszpirinjéből.
A fejemet fogva vágódok le a kanapéra, miután eltűnik, felkészülve a továbbiakra. Ugyanis az események java még csak most jön, még akkor is, ha koponyám majd’ széthasad a fájdalomtól.
- Kinyírlak, te szemét! – ugrik elém Grell visítva, de nem veti rám magát. Ahhoz túlságosan is fél Sebastian haragjától. – Nem arról volt szó, hogy neked nem kell, az enyém lehet?!
- De igen. – már megint fáj a fejem. És már megint miért én magyarázkodjak?! Bosszúsan sóhajtva váltok szigorúbb hangra, mielőtt folytatná hisztijét:
- Rád is bíztam, hogy tudott elszökni előled?! Miért nem láncoltad le, vagy valami?! – vesz egy mély levegőt, majd csalódottan ugrik ki az ablakon.
- Az úgy volt – bukkan fel újra, immáron kikapcsolt láncfűrésszel, hogy játszottam vele. És a játékunk tétje az volt, ha nyerek, akkor éjszakára az enyém. – még egy csalódott sóhaj.
Idióta. Tehát akkor Sebastian szépen átejtette a palánkon most is.
Talán kár is volt idehívnom. 
- Akkor valahogy rá kell venni, hogy már este előtt foglalkozzon veled, nem igaz? – kérdezem meg tőle nagy komolyan.
Gyorsnak kell lennünk, mert Sebastian hamar el fogja küldeni az összes érkezőt. És... Ha utána nem talál ott ágyában...
- Igen, igen! – helyesel bőszen, és ahogy nézem vidám csípőriszálását, csak még hamarabb túl akarok lenni ezen a segítés dolgon. Undorító ez a férfi...
Ráadásul... Egyre jobban sajog tőle a fejem is...
Áhh... Még jó, hogy most csendben maradt. Kitaláltam valamit. 
- Segíts nekem, el kell jutnunk a szobájáig! – nézek rá ördögi vigyorral, de úgy nézem, neki nem fogalmazhatok félszavakkal. Komornyikom ilyenkor már rég tudná - vele ellentétben - azt, hogy milyen sötét gondolatok is járnak a fejemben. Pedig... Ő se gondolatolvasó. Mondjuk... Az lehet, hogy Grellnél értelmesebb.
Értetlenül áll és néz, muszáj folytatnom a beszédet.
- Ott ruhát cserélünk. Te bebújsz az ágyba, én az ágy alá, vagy akár az udvarra, és minden lámpát lekapcsolunk. És... Ha nem kezdesz el hangosan beszélni vagy sikítani, akkor már éjszaka előtt a tiéd lesz. – Engem pedig... A veled eltöltött éjszaka után csak ételnek fog tekinteni.
Igen... Végül is az leszek egyszer számára. Legalábbis a lelkem. Grellel pedig élhet boldogan utána...
- Nagyszerű ötlet! – kezd el ugrálni és tapsikolni az idióta vörös, majd hozzám lép, hogy még mindig az arcára kiült, hatalmas vigyorral segítsen nekem fölkelni, és járni.
Akkor, amikor ránk nyitott, ez gyorsabban ment...             
 
- Szerintem meg szörnyű. A fiatalúrnak pihenésre van szüksége, nem ostobaságok kiötlésére! – Jaj, ne... Mennyit hallott beszélgetésünkből vajon?!
Ledermedten állunk még akkor is, amikor mellénk lépve kiemel Grell kezei közül, és elindul velem.
- H-h-hova viszel?! – kérdem meg félve, még büszkeségemről is elfeledkezve. Pedig azt, hogy félek, nem láthatná egy egyszerű szolga.
Nem válaszol, itt gond van...
- Sebbym? – fut utánunk Grell, amire végre megfordul:
- Várj meg itt, mindjárt foglalkozok veled is, csak előtte lefektetem az Úrfit. – és nem tudom, hogy ehhez milyen pillantással nézett, de az idióta védelmezőm inkább hátratolatott, és bólintva visszament a szobájába.
 
Olyan gyorsan jutottunk el a szobájáig, hogy a megtett utat alig érzékeltem.
- Pihenje ki magát, majd reggel beszélünk! – dobja rám a takarót, nem engedve magyarázkodni. – És úgy készüljön, hogy holnap vívásórája is lesz, amíg az elküldött úr meg nem érkezik.
Szólnék még valamit hozzá, de már nincs a szobában. Kiment...


yoshizawa2009. 08. 23. 23:50:24#1603
Karakter: Ciel





- ááh, Sebastiannh! – sóhajtom, amikor gyorsít az iramon. Nem tudom leszidni. Képtelen vagyok rá. Egyre kisebb mértékben uralom tudatom, és tudok beszélni és egyre jobban csak arra az érzésre tudok koncentrálni, amit bennem kelt ritmusos mozgásával. Pedig. Ki kéne találnom, hogy hogy szabadulhanék ki kezei közül. És egy méltó bosszút is számára természetesen.
Még mindig nem hiszem el, hogy képes volt ezt tenni velem. Egy nemessel. De… Csak engedjen el. Ezt az egészet… még nagyon megkeserüli.
Kicsi a bors, de erős, és visszaüt. Igaz, hogy magához ölelésével és nyakam szívogatásával csak fokozza bennem tovább a kellemes bizsergést és nyögéseim sem tudom magamban tartani… Viszont… tényleg megnézheti magát, ha végzett velem. Ilyet tegyen a saját gazdájával.
- Se-Sebastianhh! – kiáltok fel ismét kínomban. Eez nagyon fáj! Egyre durvábban és durvábban hatol belém. Kínom még azzal se tudom enyhíteni, hogy a hátába vájom körmeim.
Szabadulni se tudok, hiába próbálkozok. Ő az erősebb, bele kellene törődnöm, de nem szoktam feladni. Az nem az én stílusom. Kiabálok, és sóhajtozok, hátha meghatja, de a szívem mélyén tudom, hogy egyedül akkor lenne esélyem ellene, ha a szemkötőm lekerülne.
- Úrfi, amint látom… egyre jobban kedvére valóvá válik a helyzet. – jegyzi meg mosolyogva. Muszáj becsuknom szemeim. Nem Bírom az önelégült képét nézni. Ennek nem fáj az, amit a hátával műveltem?
- Mih- miketh besz.. beszélszh? – te se hiszed el szerintem, amit állítasz! Na jó. Egy kicsit lehet, hogy élvezem, de amit kitaláltam neked, sokkal kedvemre valóbb lesz. Már eszembe is jutott egy érdekes gondolat.
- Tévednék? – igen. Nagyon rossz helyen kapizsgálsz!
- S-Sebastiannh! N… nem bíromh! – kiáltom. Nem személy szerint neki, inkább a világnak. Nem bírom visszatartani a bennem felgyülemlett feszültséget. Hangosan kiáltva nevét élvezek el.
Fáradtam engedem el hátát és rogyok a párnáimra. Ha ezt akarta, akkor most boldog lehet, és akár le is mászhat rólam.
- Úrfi… - kezdi gyengéden, de most másfajta gyengeségre vágyom. Ha már ő van itt, akkor tőle. Egy csókot akarok, nem üres szavakat. Pláne így, hogy tudom, nem halok bele szájának érintésébe ajkaimon.
- Kiss… me… - vágok a szavába, de úgy nézem, nem érti, mit akarok, még akkor se, amikor rá nézek. Ejj, pedig ő a tanárom!
- Ifjú Mester, bocsásson meg nekem… - kezdi és végre lemászik rólam. Annyira összezavarhattam gyengédség utáni vágyammal, hogy most már békén hagy? Az a csók… tényleg jól esett volna még, de mindegy. Ettől a bocsánatkérésétől függetlenül azonban még úgyis megnevelem. De most… Beletörődve hagyom, hogy a hasamra fordítson. Hogy miii? Mit csinál? Én háton szoktam aludni!
- Sebastian… mit csinálsz…? – kérdem idegesen, felé fordulva, de mielőtt elmászhatnék, tőle egy biztonságosabb távolságba, lefogja kezeim.
- Nem kell aggódnia. – suttogja erotikusan a fülembe, miután belenyal, majd tovább folytatja, ugyanolyan sejtelmesen:
- Újra átélheti… ezt a felemelő érzést. – miii??? Még egy ilyen megaláztatás, hogy te az inasom teszel magadévá??? Nem akarom!!! Erősen kapálózok, kifejezve tiltakozásom. Ráadásul… személyzetem többi tagja bármikor visszatérhet.
- Sz… szállj le rólam! – kiáltok rá, de még mindig nem hatják meg szabadulási kísérleteim.
- Nyugalom, Ifjú Mester. Nem lesz gond. – hallom távolról hangját, de próbálok nem figyelni arra, amit mond. Szabadulni akarok, de már megint megtalálta legnemesebb szervem. És nagyon jól esik, ahogy kényezteti… ÁÁÁ. De most nem erre az érzésre kéne koncentrálnom! El kéne menekülnöm!
- Szereti, ha ezt csinálom, igaz? –Mi az, hogy szeretem, ha ezt csinálja?! Én azt szeretném, ha békén hagyna. A párnába fúrom fejemet, hogy sikerüljön is visszatartanom magam attól, hogy kimondjam a szidalmakat, amikre éppenséggel gondolok. Önmagam nyugtatom, azzal, hogy ezt ismételgetem: ne vágj sértést a fejéhez, ne vágj sértést a fejéhez, mert az nem nemeshez illő!!!
- Kérem, ne próbáljon meg elbújni, s elrejteni mézédes hangját. – emeli meg államat, és kezdi el simogatni, ahogy egy kicsivel később nyakamat, majd mellbimbóimat is.
Ahhh. Nagyon jól dolgozik. Még az épp kitörni készülő szóáradatom is bennem rekedt, pedig most tényleg megmutattam volna neki szókincsem „legkultúráltabb” részét is. És ahogy halad lefele, büszkeségem felé…ahhh… Egyszerűen nem bírok magammal ettől az érzéstől. Mire pedig észbe kapnék, már az ő meredező férfiasságához próbálom dörgölni nap nem sütötte felemet.
Már megint nem vagyok eszemnél, de nem is tudok annál lenni. Szánalmas, de nagyon is élvezem, amit kezével csinál… és keze munkája még pluszba kiegészítve nyelve játékával... Ahh. Csak még felemelőbb érzés. Nyalni azt tud. Ettől függetlenül, ezért még tényleg szopni fog. De nem engem. Hanem mondjuk… Nyehehe. Meg is van a bosszúm terve.
Megint testem fölé mászik, de annyira fáradt vagyok már ehhez az egész cécóhoz. Nincs erőm elviselni önelégült képét.
- Mire készülsz…? – Kérdem fásultan, és reménykedek. Mond, hogy nem arra!
- Maga csak tartsa lazán a testét, a többit bízza csak rám. – szól megnyugtatón, amire minden türelmem elvesztve küldeném el valamerre, de csak egy sikításra futja erőmből, amikor belém hatol.
Ez a behatolás azért szerencsére már nem volt olyan kellemetlen, mint az előbb, de azért fájt!!! Lassú iramot diktál, amit a szégyenérzetem ellenére én is kezdek élvezni. Párnámba kapaszkodva tartom magam, hogy ne essek össze. Viszont… Boldogságom akkor teljesedik ki, amikor megérzem, hogy lecsúszott szemkötőm. GYŐZELEM!
- Sebash… tian! Megpa…rancsolomh, hogyh… hagyd a-abbah! – igen. Végre kihúzódik belőlem és ágyamra dőlhetek. Édes puhaság. Szerintem, ha egyszer elalszok, holnap estig fel se kelek. Majd leragadnak a szemeim, fáj mindenem, de szomjas is vagyok. Jól esne egy tea erre az egész borzalomra.
- Öltözz fel! És hozz nekem egy teát! – adom ki inasomnak az újabb parancsot. Dolgozz meg démonkám a lelkemért!!! És… Örülj neki, hogy legalább azt megengedtem, hogy felvegyed ruháid. Mondjuk így meredező khmm. szóval elég kényelmetlen lehet neki. Elég mérges is, de itt most csak nekem van okom haragudni.
Megvárom, amíg kimegy a szobából, és a dolgozóasztalomon lévő telefonomhoz megyek. Vagyis csak totyogok, mert nagyon fáj egy bizonyos területe testemnek. A Halálisteneket Kihelyező Szervezet felügyelőit hívom és megkérem Wiliam T. Spearst, aki felveszi a telefont, hogy küldje el hozzám ide a birtokra Grell Sutcliffe-t.
Persze meg kell nyugtatnom, hogy nem tett most semmi illegálist, és nem is ölt meg senkit, csak egyszerűen beszélni akarok vele. Megnyugtat, hogy azonnal küldi, vagyis 20-30 perc múlva már itt lesz nálam, és kér, hogy lehetőleg minél tovább tartsam magam mellett, mert egy kis pihenés kell a szervezetnek is. Ez teljesíthető kérés. Ezért tisztázom vele, hogy részemről rendben, majd megköszönöm a segítséget és leteszem a telefont. Azért túlzásokba nem fogok esni. Grell bőven elég lesz nekem 1-2 napig is, nem 1-2 évig, ahogy kérte. Sőt… Még talán sok is, de a bosszúmért nemes áldozatot kell hoznom. Ez esetben a nyugodt perceim egy részét áldozom fel. Sebastiant észhez kell térítenem. Lehetőleg gyorsan, mert megőrülök, ha ezt személyzetem távollétében minden nap csinálni akarná, amit most.
Amilyen gyorsan csak tudok, mászok vissza ágyamba, és megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni, mielőtt megérkezik teámmal.
- Ifjú Mester, a teája! – hallom meg inasom hangját. Huhh. Nem mondom, ez gyors volt. Még jó, hogy nem ért vissza előbb. Oda lenne a meglepetése.
- Keresd meg Plutot. – utasítom újfent, majd kezembe veszem teám. Nem hiányzik, hogy itt legyen, amíg én azzal az ütődött halálistennel tárgyalok további sorsáról.
- Yes, My Lord! – hajol meg és távozik. Reménykedek abban, hogy bosszúmat még a pokolba visszatérve is megemlegeti.
 
Teázok, és várom, hogy beessen az az életképtelen idióta, aki halálistennek meri magát nevezni.
Csak várok, és várok. HOL KÉSIK MÁR ENNYI IDEIG?! Álmos vagyok.
Naagy sokára, de végre köpenysuhogást hallok az ablak irányából. Befut, jobban mondva beesik az ablakon szobámba Grell. Végre ideért. Ideje volt már.
Már most lefáradtam belépőjétől, de nem bosszankodhatok rajt sokáig. Inasom biztos hamar vissza fog érni, ismerem már annyira. Sietve tisztázom a részleteket ezzel a… Sebastianba szerelmes egyénnel, majd megbeszélek vele egy találkozót, mikorra érjen ide holnap.
Nem csalódtam, mert örömmel fogja teljesíteni, amit kértem tőle, azért, amit ígértem neki. Már most élvezem Sebastian holnapi reakcióját. Egyre boldogabb leszek.
Elbúcsúzok Grelltől, majd, amikor távozik, lefekszem végre aludni. Fáradt vagyok, ezért, amint becsukom szemeim, már érzem is, hogy húz magával a sötétség. De ez… most jóleső érzéssel tölt el.
 
- Ifjú Mester, ma mit szeretne a reggeli mellé? Fánk és lángos. Melyiket szeretné fogyasztani? – hee?? Kómásan nyitom ki szemeimet? Reggel van?
- Fánk… - nyögöm ki, és próbálok kikászálódni az ágyból, hogy felöltözhessek. Nagyon fájdalmas egy procedúra. Még mindig mindenem fáj. Ki se aludtam magam, nyűgös is vagyok. Sőt. Még most a bosszúhoz sincs kedvem.. ALUDNI AKAROK!
Biztonsági és elővigyázatossági okokból szemkötőmet még nem tettem vissza. Sőt… Valahol párnám alatt van, de „nem fogom találni”. Reménykedek benn, hogy ő se.
Mellém lép és kezdene öltöztetni, amit én határozottan elutasítok.
- Majd én. – semmi tapi!
- De Úrfi… - és semmi de.
- Csináld a dolgod. – inkább majd valahogy megoldom egyedül az öltözködést, minthogy, amíg vendégünk meg nem érkezik, valamit tegyél velem megint.
- Ifjú Mester… az a dolgom, hogy önt segítsem. – igen persze. Meg feltétel nélkül engedelmeskedsz is nekem… Blablabla. Már amikor nincs hormontúltengésed!
- Csináld a többit. – küldöm el határozottan, de megint ennyit az engedelmességről.
- Ifjú Mester, had segítsek. – hát nem értesz?! Lecsapom éppen felém tartó kezét, és már kiabálok dühömbe:
- Hozzám ne érj! Menj innen! – ugye most ezért nem támadsz le? Grell csak reggeli után ér ide, mert előtte dolga van. Olyan ijesztő Sebastian tekintete.
Huhh. Ezt megúsztam. Kiment. Szerencsére, így szemkötő nélkül még mindig eléggé kezemben az irányítás.
Viszont most… Öltözés. Kész katasztrófa, ahogy kinézek, de végül is sikerült. A ruháim rajtam vannak. Az már más kérdés, hogy hogyan, és hogy mennyire sértem meg vele inasom tökéletességmániáját.
Lemegyek és leülök az asztalfőre. Rosszallóan csóválja fejét látványomtól, de nem teszi szóvá kinézetem. Ne is kérdezze meg, hogy hogy nézek ki. Egyértelmű, hogy a szememen szoktam.
- A teája, Lordom. – teszi elém kedvenc teám. Hmm. Nagyon kihangsúlyozza a fánkok ízét. Jóízűen fogyasztok el mindent magam elől, miközben hallgatom a napi teendőket:
- Úrfi, ha végzett, táncórája lesz, – kétlem - aztán nyelvi ismeretek, – még mit nem - földrajz, - lerajzolom, ha kell - hegedűóra – fáj a fejem - és vívás. – KIZÁRT. - Földrajz előtt ebédelni fog, utána pedig át kell néznie a leveleket, amiket kapott, azután következik a hegedű, majd a vívás óra. – a reggeli utáni találkozóm kimaradt. Huppsz. Peersze. Arról még neki nem is kell tudnia. Maaajd, ha eljön az ideje.
Fel is megyek szobámba, és izgatottan várom, hogy végre megjelenjen. Nem értem, hol késik ennyi ideje. Leülök, irataimat átnézni, meg a tegnap kötött szerződésben gyönyörködni, de nézelődésemből egy hang riaszt fel.
- Ifjú Mester… - jaj ne. Nem bírtál volna még valamit csinálni? Legalább a meglepetésig kellene távol maradnod, ha már nekem nem is engedelmeskedsz!!!
- Hagyj békén. – közlöm vele, nyugodt hangon, de belül félek, nagyon. Főleg attól, ahogy baljóslatú mosolyával közeledik felém. Mint aki az áldozatát készül becserkészni… De én nem vagyok áldozat! Öööö. Vagyis vagyok, de nem úgy. Grell siess már!!! Nem akarom, hogy megint méltatlanul bánjon velem! Bár, bízok abban, hogy ma nem teszi.
- Úrfi, nem fogyasztotta el a teáját… Ifjú Mester…– jajj igen. Úgy érzem, sokat gondolkodtam. A teám? Azt nem is szoktam soha meginni teljesen, és ezt ő is tudja. Azt akarhatja, hogy italba fojtsam bánatom, vagy azt, hogy a teafűtől legyek jobb kedvű? Vagy lazább? Neee. Erre gondolni se akarok. Megpróbálok nem oda figyelni, arra amit mond, de ez rossz taktikának tűnik, mert még mindig itt van a szobámban. Ájjj, hogy ez a démonfattya… már bennük se bízhat a nemes! Mérgesen vágom le az éppen a kezemben tartott iratokat, ezzel palástolva kezeim remegését is, majd megpróbálkozok azzal, hogy ráordítok:
- Azt mondtam, tűnj innen! – és közben… csak a biztonságom kedvéért, óvatosan közelebb araszolok az ablakhoz. Nem az van, hogy félek tőle, csak nagyon nem tetszik ez a magabiztos vigyora. Remélem, lesz lehetőségem letörölni képéről.
- Állj! – kiáltok rá, próbálva nem hisztérikusan, de megint nem vesz figyelembe. Vészesen közeledik felém. Hol késik már az az idióta halálisten?! Azt mondta, itt lesz. Egyre jobban félek, és próbálok Sebastian elől hátrafelé menekülni. Azért így, mert muszáj szemmel tartanom. Viszont… EZ A FAL. NEE. SEGÍTSÉG!
Elkapja kezeim, és vészesen közelít arca arcomhoz. Megint meg akar csókolni. Beletörődően fordulok felé, és már épp összeérnének ajkaink, amikor felkapja fejét és az ablak felé fordul.
Föl se fogom igazából, hogy mi történhetett, mert már mögötte állok, biztos menedékében, az üvegszilánkok záporától, amik a kitört ablakokból hullnak szobámba. ÜVEGSZILÁNKOK??? De hogyan? És mi ez a motorzúgás? Jaa… Most, hogy így jobban fülelek… ez nem is motor, hanem láncfűrész.
Láncfűrééész??? Jajj. Akkor már mindent értek. Vééégre igeért Grell. Megmenekültem. Habár… ezzel a belépővel majdnem meg is ölt ez az idióta halálisten.
Mindegy. A legfontosabb most, hogy itt van. Meeglepetésként, csak neked, „drága” komornyikom, remélem örülsz neki. Bár… ahogy a szobámból lett romhalmazra fordítom tekintetem, bennem is erős érzelmek fogalmazódnak meg ez ellen az alak ellen. A düh, és a tehetetlenség miatt érzett keserűség a leg erősebb ezek közül. Mire ezt a kupit rendbe hozatom… Háát. Remélem, a továbbiakban több hasznot hoz nekem, mint kellemetlenséget, mert még a végén… vagy megölném, szívét kitépve, vagy megetetném vele a fűrészét.
Komolyan mondom… Csak azért van ebben a férfiban intelligencia, mert a ruháját intelligens mosószappannal mosták.
Legközelebb akkor inkább már Sebastian erőszakoljon meg, mint hogy olyan lépésre szánjam el magamat, hogy saját otthonom romboltatom le Grellel. Ráadásul, mivel holnap utánra vendégeket várok, egyik vendégszobába se költözhetek be pihenni. Lehet, hogy egy úrhoz nem illően sátrazom kell?
Nem is értem, hogy miért... Miért? Miért velem történnek mindig ilyen dolgok? Pláne akkor, amikor már olyan kevés kéne ahhoz, hogy szüleim gyilkosaira akadjak és végre meghalhassak? Miért mindenki az én sorsom megkeserítésére törekszik?
Óvatosan nézek fel inasomra, hogy lássam érzelmeit, és ekkor észreveszem, hogy én, egész eddig belé kapaszkodtam. Villámgyorsasággal engedem el, és lépek tőle, és a faltól is arrébb. Olyan zavarodott vagyok. Nem értem azt se, hogy miért épp hozzá bújtam menedékért, amikor pont tőle keresve menedéket hívtam el Grellt. Mi ez az egész? Eddigi életem során nem tapasztaltam ennyi érzelmet, mint most.
Inasom bosszúsan indul meg vendégem felé, szinte vibrál körülötte a levegő, de azt, hogy mit mond, amíg Grell ki nem kapcsolja fűrészét, nem is értem.
- Mit keresel itt te ügyefogyott halálisten? – hallom meg végre dühös kérdését, amitől az összes szőr égnek áll hátamon, és lábaim is szabályosan remegni kezdenek.
Ennyire dühös??? Akkor most, amint megölte Grellt, engem fog megölni? Végül is, az nem is lenne rossz. A pokolban se szenvednék többet szerintem, mint most.
- Most rögtön meg is ölhetlek igaz?! – kérdi nyersen. Hangjának súlyától pedig… földre is rogyok. Minden erőm elszállt, még kezeim se tudom megmozdítani, hogy levegyem szemkötőm, és nyugalomra intsem inasom. Vagyis… most egy hétig inasaim egyikét. Ha megélem a következő percet, nem a következő hetet.
Hátrafordul a zajra, amit az okozott, hogy térdre rogytam, az üvegszilánkok közé, de csak egy megvető pillantást vet rám. Vörös szemei csak úgy vibrálnak közben. Visszanéz, az éppen neki csókot dobó, idétlen Grellre, majd megint vissza rám.
Arcomból, az eddig összes oda tóduló vér kifut. Máris tudhatja, hogy én hívtam ide az újszerű, láncfűrészes pirosszkát???
- Maga hívta ide ezt a „kedvesnek nem épp nevezhető vendéget” úrfi? – eez a hang. Félénken nézek szemébe újra, de mielőtt válaszolnék neki, azt kell látnom, ahogy az éppen neki támadó Grellt leüti, egy elegáns mozdulattal, amitől a szerencsétlen halálisten a padlón köt ki, majd utána visszafordulva újra felém, így folytatja:
- Mert, ha nem, akkor szíves örömest kitessékelem. – meghajol, de inkább gúnyosan.
- Igen, én hívtam ide, neked segítségnek, mivel szerintem a heti, sűrített programot nem bírnád segítség nélkül. – ejtem ki naagy nehezen a szavakat, bár… ezt inkább büszkén akartam vele közölni. És nem is mentegetőzve.
Gyanúsan méreget, majd vigyorogva hozzám lépve állít fel a földről.
- Nekem nem kell segítség, nagyon jól elboldogulok. Most pedig, legyen jó kisfiú, és küldje szépen őt haza, mielőtt megenném a lelkét. – eez a mosoly… És… Eddig is ilyen hegyesek voltak fogai?
- Grell! – nyögöm ki, szinte alig hallhatóan, félájultan. – Légy szíves, menj el, majd hívatlak, ha valamikor szükség lenne rád, és a fizetséget is később tárgyaljuk meg. – sikerült elmondanom, amit akartam. Még, ha nagyon bizonytalanul is, de, mintha azt hallanám, hogy Sebastian megdicsér, hogy jó kisfiú vagyok, mielőtt számhoz emelné ajkait, és elnyomna az álom.
 
Még mindig kómásan, és lassan, de kinyitom szemeim. Nem látok, és ráadásként minden lélegzetvételért úgy kell megszenvednem.
- Hol vagyok? – kérdem nehézkesen, de rájöttem, hogy vakságom, egy szemem előtt lévő anyag takarja, azért nem látok. - Pihenjen csak ifjú mester, magára fér! – mi történt? A legutolsó emlékem az az, hogy… Te jó ég. Riadtan ülnék fel, de visszanyom párnáimra.
- A szobámban van, nem a pokolban. Még mindig nem úgy csókoltam meg, habár erős kísértést éreztem rá. Azért is ájult el, mert megérezte az erőmet. – de jó ezt tudni… Vagy nem is? Miért érzem azt, hogy jobb lett volna meghalnom?
- A szobádban? – jutnak el tudatomig a szavak, de megint visszanyom a párnáimra, mielőtt felkelnék.
- Igen, de most ne ezzel törődjön! Próbáljon meg pihenni. Azt most a saját szobájában úgyse tudna. – hááát igen. Túlságosan is sok a szilánk arrafelé.
Gyengéd cirógatást érzek a fejemen, amihez közelebb is húzódok. Olyan jól esik, amit csinál. És ez az illat….
 
- Jó reggelt úrfi, ideje felkelnie! – hallom meg hangját, és egy gyengéd kéz leszedi a szememet borító takarást. - Ma érkeznek a vendégek, és addig elő is kell készülnünk.



Szerkesztve yoshizawa által @ 2009. 08. 29. 18:19:02


yoshizawa2009. 07. 03. 21:44:58#1044
Karakter: Ciel



- Sebastian, Pluto elszökött valamerre! – Ez Finian. – Segíts nekünk megkeresni! Imádom ezt a kutyát! – Meg is könnyebbülök egészen addig, amíg nem néz rám komornyikom haragtól villogó szemekkel.
- Mondjátok csak… ezt a feladatot rátok bízhatnám? – Kérdi nyájasan inasaimtól, levéve rólam démoni tekintetét. Miiiii???? Neeeee. Na most mondj már valami értelmeset Ciel, amíg még itt állnak és segíthetnek! De ha meglátnának így… Mondjuk mitől is félek? Úgy járkálok, ahogy akarok a saját házamban.
- Természetesen, Sebastian! – Miii??? Vávárjatok már! A fenébe, hogy ilyen sokáig tétováztam. Utánuk futnék, de már csukódik is szobám ajtaja és Sebastiant látom közeledni felém. ÁÁÁÁ. Neeee. Tolatás, tolatás… Hogy azt a falas nénikéd. Nekem meszeltek. Na jó. Próbáljuk meg rá észérvekkel hatni:
- Se… Sebastian! Menj, és keresd meg…! – Most azonnal és ne engem macerálj! Miért nem beszélek határozottabban??? Erre a makogásra nem fog figyelni.
– Oh, ez a magabiztosság… levesz a lábamról. – Vegyen le a lábadról ám a láncfűrész! Áááá miért pont rám esett? Vagy direkt dőlt rám? És egyáltalán hogy meri lefogni a kezeim?
- Az előbbit élvezte, nemde?- Mondja, miközben megbűvölten tekint arcomba. Nem merek sokáig a szemeibe nézni. - Akkor ezt még jobban fogja. – Mondja és a nyakamba kap. Áááá. Segítség! Ez megőrült. Eddig azt hittem, hogy démon és lelkeket eszik. Mikor szokott át a vérre?
Egyre kétségbeesettebben próbálok menekülni, most az se érdekel, ha elveszti a türelmét. Nem akarom, hogy megegyen.
- Ifjú Mester, ha nem marad nyugton… kénytelen leszek Pluto pórázát használni, bilincs gyanánt. – Kutya vagyok, de inkább vadkutya, aki nem tűri, hogy leláncolják.
- Vau…! – Vigyázz magadra, mert harapni is tudok, nem csak ugatni!
- Ifjú Mester, csak nem csivavát játszik? Az az egyetlen kutya, amit szeretek… mert olyan macskás. Ön szerint nem? – Útálom a macskákat. És kikérem magamnak. Én, mint egy csivava??? Könyörgöm… hol van nekem akkora szemem és fülem, mint annak az állatkának!
- Sebastian! Most rögtön mássz le rólam! Mit képzelsz, ki vagy te? – Mert hogy nem a takaróm, az tuti. Pedig most csak azt szeretném magam felett látni.
- Csak az ön komornyikja… aki éppen azon van, hogy Mestere kedvére tegyen. – Ezt a gyengeelmélyűt. Most csak azzal tudna a kedvemre tenni, hogy lemászik rólam. Már megint megtalálta a váltómat. Ahh. Ez az érzés. Muszáj felnyögnöm.
- Seba… hagyd abba! – Próbálom meg lerúgni magamról komornyikom, de makacsabb, mint bármely szennyeződés, ami a ruhákba tapadhat. Valaki dobjon már meg egy démonleöblítővel!!!!
– Hiába küzd a gyenge vad, nem tud szabadulni, az éhes oroszlán karmai közül… nemde? Minél jobban küzd, a ragadozó annál jobban fogja, nehogy elfusson. Ha elszalad… az oroszlán éhen marad, s talán elpusztul. Ha nem, akkor másnap még vadabb lesz, s ha meglátja a szökött vadat… már nem játszik vele. Hamm! Ugye… érti? – Csak lesek. Ez meg milyen varázslat szövege akart lenni??? Vagy nekem szólt??? Mióta oroszlán ő??? És mióta vagyok én gyenge vad?! És most arra akart utalni, hogy meg akar enni??? Muszály felsikítanom a félelemtől. Nem akarom! Még szüleim gyilkosát se találtuk meg!!!
- Úrfi, nem emlékszik? Elmentek… vadászni. – Nem is akarok rá emlékezni! Szabadulni akarok!!!
- She… Sebashtian! Hagydh abba! – Már megint sétapálcámon mozgatja ujjait. Nagyon jó érzés, de ezt nem lenne szabad! Pláne úgy, hogy én nem akarom.
Már ég az arcom, annyira zavarba hoz ez az egész helyzet. Legalább ezt ne lássa alapon elfordítom a fejem és minél kisebbre próbálok összegömbölyödni. Nem akarom, hogy valami még ennél is illetlenebbet tegyen velem, de az okozott kéj hatására muszáj kinyújtanom tagjaim. A francba, hogy ilyen sebezhető vagyok. Pedig… Azt hittem, az évek alatt keményebb lettem. Mégis, az arcomon végigfolyó könnyek és az, ahogy elhalóan próbálok tiltakozni, bebizonyítják nekem, hogy tévedtem.
Elengedi kezeimet, de csak addig, amíg kibont hálóingem szorításából. Ezután újra elkapja őket, nem tudom eltolni magamtól.
- Erre a legutóbbi mosdatásnál nem volt időm… kérem, nézze el nekem. – Mondja sejtelmesen, túlságosan is közel hajolva testemhez. Beleborzongok az érintésbe, de még mindig kitartóan próbálom lerázni magamról. Remélem észbekap.
- Hagyd abba… hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba! – Kiabálok, és minden egyes kiabáláskor ütök is. Így csak egyszer szégyenítettek meg életemben. Azoknak az embereknek is többsége már halott.
- Ifjú mester, tudom, hogy ez önben kellemetlen pillanatokat idéz fel… de élvezni fogja. – Ne döntsd el helyettem, mit fogok élvezni és mit nem. Tudom, hogy nem fogom, tudom, tudom, tudom.
- Kellemetlen?! Enyhe kifejezés! – Egyenesen kínzóak ezek az emlékek, amik most akciója miatt újból rámtörtek. - Húzd már le magad rólam! – Ne tévessz össze egy ággyal se, hogy rajtam fekszel.
Tudom, hogy nagyon gyerekesen viselkedek, de egyszerűen nem tetszik, amit csinál… öööö vagyis tetszik, de az nem tetszene, amit ezután tenne. Nem hittem volna, hogy a pokolban sok a buzi démon és attól égető egy hely. És már megint ez a csók. Hmm. Nem tudom eldönteni, melyik esik jobban, de akkor se leszek a játéka.
- Úrfi, maradjon nyugton, mert komolyan használnom kell a mag kedvenc korcsának nyakörvét és pórázát. –
Képes lenne kikötni??? Egy nemest? Ezt nem hiszem el, de azért egy picit megpróbálok nyugton maradni. ÁÁÁÁ. Még mit nem. Miért nyalogatja a hasamat??? Mikor ment át macskába? Muszáj felnyögnöm ettől az érzéstől megint, de azért megpróbálok egyet ugatni. Remélem, ha tényleg megmacskásodott, megijed és kifut a szobából. Nem használ. A fenébe. Nem akarom, hogy vesszőm legyen a vacsija!
- Fejezdh már be! – A kínzásom és hagyj magamra.
- Maga csak nyögdécseljen. – Miiiii?? - Ne figyeljen semmi másra. És ha tovább fészkelődik, képtelen leszek a szemét is bekötni. – Még csak ez hiányzott. Hogy mer nekem parancsokat osztogatni az, aki nekem tartozik engedelmességgel???
- Csak a szád nagy! Mássz le rólam! – Nem teheti meg. Nem csinálhat semmi olyat, amibe én nem egyezek bele. - Ez parancs? – És nem ajánlom, hogy megtagadd, mert azt utána egy életre bánni fogod!
- Gondolja, hogy csak a szám jár? Tehát ezzel azt mondja, hogy bizonyítsam be? – Nem azt akarom, hogy bizonyíts, azt akarom, hogy békén hagyj! Ezt el is mondanám neki, de már folytatja is.– Rendben, ha nem hisz nekem, bebizonyítom. De azt ugye tudja, hogy bárhol az ön nyomára lelhetek? – A francba. Az alkunk pecsétje! Ezt elfelejtettem, de mindegy. Ha sikerül megtalálnom a Plútót kereső személyzetem, már nem lesz mitől félnem.
A szekrényből előhalászok egy köteg lepedőt és elkezdem őket csomózni, de meghallom lépteit. ÁÁÁÁÁÁÁÁ. Még nem vagyok kész! Mi a fenéért nem bírt még távol maradni egy pár percet? Hatásos fegyver után kell néznem. Puska, puska, nincs időm előkeresni, amit a játékgyárból hoztam. Á darts. Ez is jó lesz.
- Ifjú Mester, ez megint mellé ment. Ne próbálkozzon hiábavaló tettekkel. – Ó hogy az az anyaszomorító démon formád!
- Ch… - adok hangot véleményemnek, majd tekintetem önelégült mosolyáról a kezére téved. - azok meg… mik?
- Micsodák? Oh, ezek? Nos, mivel kételkedett a szavaimban, bebizonyítom, hogy én a tettekért élek. – Neee. Az az az Pluto póráza???? És nyakörve?! Mégis mit képzel? Engem akar megkötni? Engem?
Addig hátrálok előle, amíg a faltól tudok. A fenébe. Lehet inkább az ablakon kellett volna kiugranom. Érzem, az nem lenne olyan megalázó, mint amire most készül.
Csapkolódok és próbálok szabadulni, de sajnos ő az erősebb és megköti kezeim.
- Szedd le! Azonnal eressz el! – Ordítom neki kétségbeesetten, de ördögi vigyorral válaszol:
- Nyugalom. Nem lesz gond. Igyekszek óvatos lenni. – Mi miben lesz óvatos? És miért visz az ágyamhoz? Ugye csak le akar tenni aludni?
ÁÁÁÁÁÁÁ kkkikötött. Ezt nem hiszem el. Egy démonnak is lehetnek testi vágyai??? Ilyen erősek? És és és: Miért nem egy lányon éli ki azokat? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
Valamit nagyon bogarászik, én meg, ha már mást nem tudok csinálni rugdosom. Pláne, amikor meglátom a kezében az egyik selyemsálam. Nem tudom, az most minek.
- Mit csinálsz? Engedj el, nem hallod?! Ez parancs! – És tartsd be, mert ha nem úgy megjárod!
- Sajnálom, de most jelen pillanatban úgy élek, hogy nem teljesíthetem a parancsait. – közli negédes mosollyal. Hát ezt még nagyon megkeserülöd, csak szabaduljak ki!
- Azzal… mit akarsz? – kérdem, a sálamra bökve fejemmel. Most meg akar fojtani, mert a csókkal nem tudta elvenni lelkem?
- Ha folyton eltekintget máshová, akkor az érzések, amik szétáramlanak a testében, csak fele olyan jó érzést kölcsönöznek. Viszont, ha csak arra koncentrál, amit érez…- Milyen érzések? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Miért egy perverz démonnal kötöttem szerződést?
- Ne merészeld…! – Próbálom fenyegetni, de hát erre a jelenlegi helyzetemben vajmi sok esélyem van. Maajd, ha kiszabadulok. Nem ússza meg egy biblia-felolvasós esttel, vagy egy templomba elvitellel az már biztos! Hiába sajognak csuklóim, igyekszek szabadulni.
- Úrfi, ha ráncigálja a kezeit, csak magának tesz rosszat. Kidörzsöli, és az nem valami kellemes érzés. – Nem érdekel, nem érdekel. Kiszabadulok innen, élve, de akár halva is.
Felém mászik és beköti szemeim. Sötétség. És már megint kiszolgáltatva, egyedül. Félek. Egyre jobban kétségbeesek és szinte már könyörögve kérem:
- Sebastian! Most azonnal szedd le!
A sálat hagyja, de másban nagyon is cselekszik. A hasam alját kezdi el nyalogatni, amire muszály felnyögnöm.
 - Szóval… még most is akarja, hogy abbahagyjam? – kérdi hirtelen. Perzselő tekintetét még a szememet takaró anyagon keresztül is érzem.
- Perszeh… parancsolom! Most azonnal… hagyd abba! – nyögöm ki neki, cseppet se értelmesen válaszom. Remélem, felfogta, amit mondtam neki.
- Látom, még mindig nem adja meg magát. Nos, akkor ezért megfogja. – hangja alig jut el tudatomig. Az övé leszek, de ezt csak lelkileg képzeltem el.
- Ah… Sebasthianh! – Sikkantok fel, amikor megérzem merevedésemen száját.
- Ugye élvezi, Ifjú Mester? – Élvezem, de neeem akarom és kész.
- Mih… miketh beszélszh? Most azonnalh… hagy abbaaah! – addig, amíg nem találok neked brutálisabb büntetést ki. De most még az agyam se fog.
- Úrfi, csak nem hagyhatom itt magát, ebben az állapotban. – deee itt hagyhatsz. A csináld magad mozgalom lelkes híve vagyok.
Folytatja amit elkezdett, és ettől egyre közelebb kerülök a csúcshoz. Érzem el fogok menni és erről megpróbálom tájékoztatni.
- Énh… - sikerül kinyögnöm, mielőtt hangos sikkantással élvezek szájába. Lenyalogatja rólam, majd érzem, ahogy felém mászik forró leheletéből, de mielőtt szólhatnék hozzá, megcsókol.
Beletörődve viszonzom a csókot, könnyeimmel küszködve. Nem. Egy nemes nem sírhat. Senkinek nem adhatom meg azt az örömöt, hogy sírva lásson, pláne nem inasomnak.
Leveszi rólam a kendőt és elgyötört tekintetembe néz. ÖLJ MEG! ÖLJ MÁR MEG ÉS LEGYE VÉGE! Vágyom a halálra ezt lehet most kiolvasni tekintetemből, de úgy látom, ő teljesen mást lát bennük. Megcirógatja arcomat és kapok tőle még egy fullasztó csókot, majd lemászik rólam és ledobja ruháit.
- Ezekre nem lesz szükségem! – Fűzi nekem hozzá magyarázatként. Már fel se veszem mosolyát. Közömbös tekintettel nézek végig testén, amíg tekintetem el nem jut férfiasságáig. ÁÁÁÁ. Mint valami hatalmasra nőtt kígyó. Színesbőrű rokonsága is van? Ilyen nagy szerszámot csak a velem egy helyen raboskodóknak láttam.
Most azzal akar megfojtani???? Reménykedek, hogy nem arra gondol, hogy engem tesz még tisztátlanabbá. Mondjuk, ahogy így elnézem, ez egy nagyon hiú remény.
Eszeveszettül próbálok szabadulni, közben érzem a csuklóimnál kiserkenő vért.
- Maradjon már nyugton! – Kiált rám és egy újabb fullasztó csókkal támadna rám, de elfordítom fejem és még mindig próbálok szabadulni, amíg nem érzek meg valami fájdalmasat. Teljes testemben megfeszülök. Mit csinált??? Mit tett velem? Kinyitom szemeim, és mosolygó arcába nézek. Még a könnyeim is kibuggyantak. Szinte suttogva kérdem tőle:
- Mit… tettél velem? – Még beszélnem is fájdalmas. Közelebb hajol hozzám és lenyalogatja először a vért csuklómról, majd könnyeim és utána válaszol. Még mindig egész testemben remegek, annyira fáj ott lenn.
- Én szóltam, hogy maradjon nyugton! Vagy úgy jobban tetszene, hogy ha nem ficeresz jobban jársz Ciel-kun? – Miii????!!! Ezt az arcátlanságot!
- TEEEE… - kezdeném, de megmozdítja ujját, ezzel valami ismeretlen érzést elindítva bennem de…még ezzel az új érzéssel is… Ez ez ez jobban fáj, mint az előbb… Viszont, amint megcsókol, egyből kellemesebb lesz.
- Ugye, hogy nem is olyan rossz? – kérdi, amint egy picit mozgatni kezdem csípőmet, hogy jobban érezzem azt a bizsergető érzést. Teljesen meghülyültem, de legalább hangja némiképp észhez térített.
- Enngeehhddj már el. – nézek rá esdekelve, amire csak mosolyogva megcsóválja fejét és kiszabadítja csuklóim. Ülnék is fel egyből, de mielőtt megtehetném, megcsavarintja egyik mellbimbóm és megérzem bennem még egy ujját. Sikítozva próbálom magam dobálni, de az előbb bimbómon lévő kezével végigsimítja és közben erősen tartja oldalamat.
Mivel érdemeltem ezt ki? Nem szenvedtem már eddig is eleget? Nem értem, miért kell mindenkinek pont engem bántania.
- Mindjárt jobb lesz- suttogja ajkaimba és valahogy csókjától, mint az előbb is jobban érzem megint magam.
- Kérlek, hagyd abba, vagy gyorsan ölj már meg, ne kínozz! – kétségbeesve esdeklek neki és érzem… ez már tényleg a vég, hogy egy démonnak kell könyörögnöm. Sose fordultam eddig ehhez a módszerhez.
- Nem is akartam megölni! – válaszol mérgesen. Most megsérthettem volna? – Csak egy kellemes élményt akarok és fogok is a gróf úrnak biztosítani! Ahhoz azonban az is kell, mint már mondtam nem is egyszer, hogy lazuljon és próbálja meg élvezni!
Szavait nyomatékosítva kezdi el nyakamat nyalogatni, miközben ujjait is egyre gyorsabban mozgatja bennem. Érzem, hogy egyre keményebb leszek megint. Muszáj közelebb húznom magamhoz és közben hátába markolnom.
Nevetésébe beleremegek, de már megint egyre homályosabban érzékelem a külvilágot mert annyira kellemes lett ténykedése. Nem is értem, miért hagyta abba, ujjait is kihúzva belőlem, amíg hasamra nem fordít és a fülembe nem súgja:
- Lazíts Ciel-kun! – mi miért? Kérdezném vissza kábultan, de ekkor megérzem merevedését bejáratomnál. Neee. Ezt nem teheti. Ezt nem lenne szabad megtennie. Közölném is vele, de mielőtt megtenném, már belém is nyomta magát.
Felsikítok a mérhetetlen kíntól és fájdalomtól.

Ez nem nagyon hatja meg, mert fülembe ezt suttogja:
- Mondtam, hogy lazíts! – és magához ránt egy vad csókra. Nehezen szűnik csak a fájdalom, hiába csókol és simogat. Lassan kezd el belőlem kihúzódni, majd lassan vissza. És amikor az én hímtagom is masszírozni kezdi, ugyanolyan lassan. Elkezd múlni a fájdalom és helyére valami kellemes bizsergés lép. Tetszik ez az érzés. Nagyon. Csípőm ösztönösen kezd el mozogni.  



Szerkesztve yoshizawa által @ 2009. 07. 18. 12:21:30


yoshizawa2009. 06. 25. 22:24:29#967
Karakter: Ciel



6-ra lemegyek a földszintre és az itteni egyik asztalnál ülve várom, hogy végre megérkezzen. Sétapálcámmal unottan turkálom a habossütik tetejét. Persze szigorúan csak akkor, amikor inasom már elindult a konyha felé.
- Úrfi ne bántsa a süteményeket. – Hát nem visszafordult?
- Csináld a dolgod! – És ne engem macerálj már. Nem vagyok én fogas, hogy egyfolytában rajtam lógj.
- Igenis! – Mondja és elmegy főzőcskézni. Véégre csend és nyugalom. Lizzy pedig késik. Ki is használom ezt az időt… De előtte körbenézek, hogy biztos nincs e a közelben Sebastian. Nagyon mérges lenne, ha rájönne, hogy sütit eszegetek vacsora előtt, vagy helyett. Szerintem, akkor a heti desszertnek búcsút is inthetnék.
Már nyúlnék a következő süteményért, amikor egy sikkantás üti meg a fülemet és egy test csapódik mellkasomnak.
- Ciiiiiiieeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeel. – Hallom meg köszönését és úgy ölel közben, mintha meg akarna fojtani. Én is szeretem őt, de ez azért túlzás. Nagyon meglepett belépőjével, csodálkozva nézek rajta végig. Hosszú ideje nem hívtam át magamhoz, de kezdem érteni miért. Szeretetét bosszantóbban tudja kimutatni, mint Sebastian.
- E… Elizabeth! – Szólalok meg végre, amikor elenged és normálisan kapok levegőt.
- Jaj, hányszor mondjam még, hogy Lizzy- nek szólíts? – Mondja mosolyogva. Öröm rajta végignézni, de valamiért még se érzem jobban magam attól, hogy ittvan.
- Üdvözlöm, Elizabeth kisasszony! – Lép ki a konyhából kedvenc kányám.
- Á, Sebastian! Annyira örülök, hogy Ciel rendez egy báli estet! – Én már kezdem bánni. Nincs sok hangulatom a tánchoz. Meg aztán nem tudom miért, de érzem, hogy nem lenne olyan jó, mint amilyen jó inasommal volt.
- Engem inkább meg lep, hogy az Úrfi ma ilyen nagylelkű. – Eeez gonosz volt! Én mindig nagylelkű vagyok!
- Sebastian… - Ejtem ki a nevét olyan baljóslatúan, ahogy csak bírom. Nem szeretem, ha szemtelenkedik velem amúgy se, de hogy most pont menyasszonyom előtt. Egyenesen felháborító, ahogy mostanában viselkedik.
- Haah? Miért? – Na most adj neki egy értelmes választ! Ahhoz mérten fogom rád kiszabni a büntetésed.
- Tudja, Kisasszony… az Úrfi ma nagyon rossz kedvében volt.
- Értem… - Mondja Lizzy sajnálkozva és egyből úgy néz rám, mint egy doktornéni a betegére. Eeezt még megbánod te álnok!
- Vau! – Vakkantok egyet figyelmeztetőleg. Csak észbe kap, hogy valami neki nemtetszőt találok ki, ha sokáig folytatja.
- Ciel… te vakkantottál? Milyen cuki! – Jajj. Ezt lehet nem kellett volna. Na akkor most már tényleg elküldöm innen ezt a komornyikot, mielőtt jobban felmegy a vérnyomásom.
- Sebastian, inkább etesd meg Plutót! Biztos nagyon éhes, a fürdetés után. – Huhh de csúnyán néz. Na akkor kap tőlem egy nagyon szép vigyort. Örülök, hogy tetszik, amit kitaláltam. Ezt az előző kedvességedért! Remélem tudod!
- Igenis, Ifjú Mester! – Hallom meg sablon szövegét, majd meghajol előttem, mosolyt erőltetve arcára. És távozik. Véégre. Egy gonddal kevesebb. Viszont. Elizabeth rohan az elsősegélydobozért?! Neeee. Ezt még le fogom verni Sebastianon. Az ablakhoz megyek, hátha elkapom azt a gyönyörű pillanatot, amikor Plútó ráugrik, de sajnos elég csak rákiáltania és a kis kutyuska már le is feküdt.
A fenébe. Tényleg kell beszerezni egy másik kutyát is. Lehetőleg olyat, amit kevésbé tud ilyen jól idomítani. Először még rendesen megcsócsálta Plútó is komornyikom, és nem is értem, hogy hogyan sikerült erről lenevelnie.
Gonoszul vigyorog, amikor látja, hogy csalódom. Ezt az arcátlanságot. Komolyan el kell vele beszélgetnem.
Visszatér, de balszerencsémre ruhája makulátlan. Pedig most olyan kedvem lett volna elküldeni a ház szennyesének kimosására. Ráadásul előhúzta hegedűjét. Elizabeth is visszatért már, de a nap pozitívumaként nem találta meg az elsősegélydobozt.
- Úrfi, ha megengedi… - Készíti a vonót a hegedűre. Ha rajtam múlna nem engedném meg és ezt ő is tudja. Most még nyúzni fogja az agyamat ezzel is?! Hogy miért nem sikerül mostanában semmi se jobban… Felkérem menyasszonyom egy táncra, de tényleg nem érzem azt a nyugalmat és békét, amit akkor éreztem, amikor Sebastian táncoltatott. Egy hangos puffanásra rezzenünk össze mindketten, Lizzy ijedtében még jobban belém is karol. 
- Sebastian, nézd meg, mi volt ez! – Adom ki a parancsot neki, bár szinte biztosra veszem, hogy valamelyik idióta beosztottam.
- Igenis, Ifjú Mester. De, ha megengedi… volna némi sejtésem. – Nem engedem meg. Sejtésem nekem is van, nem is egy, de remélem, hogy összetörtek valamit és fel kell takarítanod.
- Indulj! – Váltok parancsoló hangnemre és egyből kapcsol, mert elmegy.
- Lehetnél kedvesebb is Ciel a komornyikodhoz! – Hallom meg Elizabeth durcás hangját. Jaj de jó, hogy megsértődött. Ráadásul pont ilyenen. Kedvesebb Sebastianhoz?! Peersze. Csakis akkor, amikor majd Undertakert nem érdeklik a halottak.
- Bocsásson meg kisasszony! Majd legközelebb udvariasabb leszek vele. – Mondom neki meghajolva, amitől egyből jobb kedve lesz. Nők.
Megkínálom sütivel és teával és éppen nagyban falatozunk, amikor belép Sebastian. Egyből fölállok, bár még így is jócskán magasabb nálam. Nem is értem, ez miért most kezdett el zavarni.
- Ifjú Mester, bocsássa meg a késésem. Volt egy kis munkám. – Ennek csak örülni tudok. Holnap meg is jutalmazom személyzetem. Visszaülök és elkezdek enni még egy süteményt.
- Vidd el sétálni Plutót. – Nem akarom, hogy itt legyen velem. Tudom, hogy komornyikomnak mellettem kellene lennie, de mostanában tényleg nagyon feszélyez jelenléte.
- Ifjú Mester… ha megengedi… - Ellenkezik velem már megint. Most szállt el az amúgy is kevés türelmem.
- Nem! Azt mondtam, vidd el sétálni! – Várom, hogy meghajoljon és tegye, amit mondok, de ehelyett megint ellenkezik:
- Nem biztonságos az utcán, egy ekkora ebbel sétálni, nem gondolja? –  Sötét van és senki nem látná, hogy mekkora kutyát sétáltat, de most, amíg Lizzy itt van semmiképp se kezdhetek el vele megint kiabálni, mert menyasszonyom biztos, hogy sírva fakadna. Nincs türelmem ehhez az egész cécóhoz.
- Fáradt vagyok. Kísérd ki Elizabethet a kocsihoz. Nyugovóra térek. – Közlöm mérgesen vele, majd felkelek.
- Úrfi… még nem is vacsorázott… - Dehogynem. Már annyi sütit ettem, hogy jóllaktam. - Ráadásul a bál is csak most kezdődött meg…- Elég is volt nekem ennyi belőle.
- Nem érdekel. – Mondom és a legnagyobb méltósággal hagyom ott a társaságot, elindulva szobám felé. Még mindig fáradt vagyok ettől a fránya betegségtől. És ez a rengeteg süti… Úgy elálmosodtam…
- Kérem, bocsásson meg neki kisasszony, de ma nagyon fáradékony az Úrfi. – Hallom még meg Sebastiánt, ahogy Lizzyhez beszél, miközben kikíséri. Felmegyek szobámba és lerakom sétabotom.
- Biztos nem óhajt vacsorát fogyasztani? – Kérdi, amint belép szobámba. Biiztos. De most mondjam meg neki, hogy már jóllaktam sütivel, hogy ne aggódjon? Neeem. Aggódjon csak.
- Biztos. – Közlöm vele és vetkőztetni kezd. Először a nadrágom segíti le rólam, de már megint hozzáért popsimhoz. Ijedten ugrok hátra. Ezt most direkt csinálja a bosszantásomra?!
- Sebastian! Tuddhol a helyed! – Szólokkétségbeesettenésreménykedem, hogysemmirosszbannemsántikál.
- Bocsásson meg, Ifjú Mester! Kezdi, már megint vigyorogva és lesegíti rólam ingemet. Egész testemben megborzongok, ahogy végigsimít oldalamon hálóingem feladása közben.
- Vau! – Nyögöm ki neki job ötletem nem lévén, hogyelrejtsemkéjes nyögésem.
- Úrfi ha ennyit ugat, kénytelen leszek magának holnap ebédre csontot főzetni! – Na még csak az kéne nekem. - Rendben van, hogy a fiatalúr a királynő hűséges kutyája, de attól még nemesként viselkedjen és ne ölebként. – Grr. De így folytatod, még a végén beléd is harapok, cask provokálj!
- Ne legyél arcátlan! – Mondom neki haragomban, miközben felé fordulok. De valahogy tekintetétől elbizonytalanodom. Ez a bugyihuzogató nézés, amivel arcom fürkészi… Hopp hol az alsóm? Ijedten ugranék el előle, de erősen tart.
- Fiatalúr ha ennyit ugrándozik, nem tudom önre feladni a tiszta alsóját! – Súgja fülembe. Félek tőle, de nem tudom miért. - Majd én felveszem! – Kezdem kétségbeesetten, de csak megrázza a fejét, egészen közel arcomhoz.
- A Phantomhive család komornyikjaként kötelességem, hogy segítsem önt. – Nem érdekel!
- Ez egy parancs! Hagyd el a szobám most! – Ordítom neki már kínomban és a hatás kedvéért kezeimmel is megpróbálom eltolni magamtól. – Ugye nem szegülsz szembe az alkuval?! – Kérdem tőle ismét higgadtabban, de azt nem tudom eldönteni, hogy a szégyentől, vagy zavaromtól ég ennyire arcom.
- Eszemben sincs! – Közli, de még mindig furcsán vigyorogva és közel, túl közel hajolva ajkaimhoz, majd meghajol és kimegy. Az ajtót is becsukja, de addig nem csinálok semmit, amíg meg nem hallom távolodó lépteinek kopogását. Csak állok a döbbenettől. Majdnem megcsókolt???? És és és mi volt ez az egész? Annyira felizgatott ez a néhány kis érintése… Szégyen, de ez van. Az inasom érintésétől most úgy állok, mint a győzelmi zászló.
Az bosszant a legjobban, ha ő húzta volna rám alsógatyám biztos észrevette volna. Tudom, hogy az áldozata vagyok és azt is, hogy az alku óta az övé, de eddig azt hittem, az alkunk csak a lelkemre vonatkozik. A testem még az enyém és ha rajtam múlik, az is marad. Viszont, így hiába is próbálom alsónadrágom felhúzni, nem sikerül. Mérgemben az egyik sarokba vágom.
Most meg kéne nyugodnom. Lefekszek ágyamba és próbálok aludni, de egyszerűen nem megy. Még mindig dühös vagyok. Árbócom se akar lelohadni, pláne, ha Sebastian pillantása az eszembe jut. És miért is ne? Csak arra a szempárra tudok gondolni.
Hááát akkor most… Tudom, hogy nem méltó egy nemeshez, amit teszek, pláne így, hogy a saját komornyikom miatt, de lenyúlok a takaró takarásában, és míg egyik kezemmel mellbimbóm kezdem el ingerelni, addig másik kezemmel makkomat izgatom. Mindeközben csak egy név jár a fejemben: Sebastian.
Sóhajaim még mindig próbálom elnyomni, egyre kevésbé fogom fel a külvilágot, de ekkor egy hang visszaránt a valóságba:
- Fiatalúr! Hoztam be önnek vizet éjszakára! – A fenébe. Lihegésem elárulta neki, hogy ébren vagyok. Remélem, nyögéseim nem hallotta.
- Rosszul van?
- Nem csak rosszat álmodtam. – Hazudom kapásból, de érzem, hogy közelebb jött. Feltámaszkodom és úgy figyelem fölém tornyosuló alakját, ahogy megfogja homlokom. – Hmm. Elég meleg. Lehet, hogy megártott az Úrfinak ez a bál! Mindenesetre ilyen vizes ágyneműben csak még jobban megfázik, keljen fel, hogy kicserélhessem! – Miii??? De akkor egyből észrevenné, miben mesterkedtem. Nem, nem engedhetem.
- Neem, nem szükséges, hagyj magamra! – Kiáltom neki kétségbeesetten, de kezeivel egyre közeledik jótékony takarásom felé. Megpróbálom a takarót minél jobban megragadni, de fél kezével fogja le kezeimet és már megint az arcomba hajol. Nyelvével nyal végig ajkaimon és ettől úgy ledöbbenek, hogy egyszerűen későn veszem észre, hogy már nincs rajtam takaróm, ő pedig furcsa tekintettel vizslatja testemet, még mindig lefogva kezeimet.
- Hát szabad egy nemesnek ilyet csinálnia?! – Kérdi tőlem hamiskás mosollyal, olyan közel hajolva hozzám, hogy arca cm- ekre van arcomtól. Félek, de ugyanakkor felizgat közelsége.
- Nem te mondod meg, hogy mit tehetek és mit nem! – vágom fejéhez. Próbálkozok azzal, hogy indulatosnak tűnjek, de egész testemben remegek és ez alól hangom se kivétel. – Engedj el!
- Ohh! Nyugodjon meg Ifjú mester, el fogom engedni. Majd. De előbb segítek!
- Mit akarsz tenni? – Kérdem már szinte pánikolva, de próbálom higgadtságom visszanyerni. Nem szól semmit, csak szájával lehúzza először az egyik, majd a másik kesztyűjét, ügyelve arra, hogy még véletlenül se tudjak kiszabadulni és felém mászik.
Ááááááááááááááááááá. Félek. Próbálok rúgni, szabadulni, de nem tudok. Most akarja elvinni lelkem???? Neeee. Még meg se találtuk szüleim gyilkosát. Szájával számra tapad és nyelvével próbál ajkaim közé kerülni, de nem engedem. Meg akarja szegni az alkut? Nem tudom megkérdezni, mert akkor esélye lenne megcsókolni. Most, hogy látja, szám teljesen összeszorítottam, talán békén hagy, hiszem azt én naiv, mert már alsó ajkaim harapdálja. Ezzel se megy sokra, de amikor végigsimít oldalamon. Muszáj felnyögnöm és ő ezt kihasználva tör be nyelvével számba és csókol puhán, de mégis szenvedélyesen. Egy idő után megpróbálom viszonozni, mert olyan jó érzés. Lehet, hogy ez lesz életem első és utolsó csókja?
Felsóhajtok, amikor elválnak ajkaink, de nem történt semmi. Ezek szerint még élek. Mégse visz még magával a túlvilágra.
- Tudd, hogy hol a helyed, mássz már le rólam!- Felszólításomra felnevet és ujjait büszkeségemre csúsztatja.
- Ahh ehhhzt neeh! – Tör ki belőlem a sóhaj, de fejcsóválva kezd el rajtam munkálkodni, miközben ajkait megint enyémekre tapasztja. Kezeimmel hátába kapaszkodok és egyre közelebb kerülök megint a csúcshoz kezeinek hála.
- Hhhaaagyhhd máhr abba! – Nyögöm elkeseredetten, de csak a nyakamba harap. Egyre jobban dobálom magam, és próbálok minél közelebb kerülni testéhez, egészen addig a pontig. Egy nagy sikkantás közepette élvezek tenyerébe.
Még mindig kábán lihegek, miközben ő felegyenesedik rólam és lenyalja kezéről magomat. Nagyon kifárasztott ez az egész és szívesen aludnék, de ő megint hozzám hajol, feltételezem egy újabb csókért.
- Nee már! – Kiáltom neki és próbálom eltolni magamtól, de ez egyszerűen lehetetlen.
- Ez egy parancs, mássz le rólam. – Kiáltom neki, pláne, amikor megérzem merevedését hozzám dörgölőzni, de semmi készséget nem látok erre szemeiben. Egészen mást viszont látok bennük, de az egyáltalán nem tetszik.
Ebben a pillanatban, mintegy végszóra kopogást hallunk. Sebastián bosszúsan mordul egyet, amíg én megkönnyebbülten sóhajtok és a szoba egy tőle távolabbi részébe megyek előle.
- Sebastian, Pluto elszökött valamerre! – Ez Finian. – Segíts nekünk megkeresni! Imádom ezt a kutyát!



Szerkesztve yoshizawa által @ 2009. 06. 25. 22:39:07


yoshizawa2009. 06. 14. 10:24:54#864
Karakter: Ciel



-         Csak ott még volt egy kis kosz- mondja révetegen, mintha nem is rám figyelne. Kosz.. Annyira makacs. Az én makulátlan testemen.. Nem hinném.
Már nem merek neki megint szólni. Érzem, hogy szavaim csak értelmetlen nyögések lennének, vagy csak lányos sikolyok. Az előbbi hangot, amit kiadtam, se tudom, hogy sikerült kiadnom. Teljes elgyengültségemet még nyakamra szuszogásával is tudja fokozni. És ahogy pocakom mossa… Érzem, ahogy bizsereg a gyomrom… és és és nekem most.. merevedésem van????!!! Atttól, hogy komornyikom fürdet?! Ezt nem hiszem el. Már ég az arcom, olyan zavarban vagyok. Nyuugi Ciel. Ha rossz helyre téved, csak kiütöd a kezéből a szivacsot. Egyre közelít célszervem felé, én pedig levegőt veszek az üvöltéshez, de az utolsó pillanatban áttér talpaimra.
Figyelmeztetésképp fújok is felé, mint valami mérges macska. Remélem, azért tudja, hogy hol a helye a rangsorban. Tengeralattjáróm teleszkópja már lassan kiemelkedik a habok fölé és nem tudom, mi történne velem, ha észrevenné. Szerintem biiztos kitalálna valami számomra félelmeteset. Mondjuk egy illemtant, arról, hogy mikor gondolhatok Lizzire és mikor nem. Vagy adna egy betongyűrűt, amit hordanom kéne. Aúúú. Már a gondolata is fájdalmas. Jaj ne annyira elgondolkodtam… Már a combomat sikálja. Ááááá ezt neee. Olyan ösztönösen kapom el kezét, mint macska az egeret és hirtelenjében, na meg jobb ötletem nem lévén el is csapom onnan. Bele is rúgtam volna testébe, csakhát akkor ki kellett volna állnom a habos fürdővíz jótékony takarásból… És hát akkor habos kis mikulásommal nézett volna farkasszemet.
- De Úrfi… - kezdené szidásom, csakhogy én itt szólalok meg, olyan vészjóslón, ahogy csak tudok:
- Mit képzelsz, mit csinálsz? – Hát az agyam eldobom. Már megint vigyorog.
- Segítek levinni a lázát, és közben megmosdatom, Ifjú Mester. – Hogy nem sül le a bőr a képéről. Ezt ilyen nyugodtan és álszenten ki is jelented nekem?! Sajnálom az anyját, hogy gyereket várt és ő jött neki. Fáradtan és fázósan dőlök neki a kádnak. Ez a hidegvíz…. Legalább farkincám lelohaszthatná, de még szerintem lázamnak se használ. Időközben visszatért a szivaccsal Sebastian, de már unom ezt a fürdés cécót. Áhh. Véégre használt a hidegvíz. Ki is használom.  
- Fázom… - Mondom neki nemes egyszerűséggel, miközben felállok és megpróbálok kimászni. Csak még mindig úgy szédü…….. ááááááááááááá…. padló……. Huhh. Elkapott. Annyira megijedtem.  Bele is kapaszkodok biztonságot nyújtó alakjába. Olyan jó itt karjaiba, de tönkreteszi a pillanatot azzal, hogy alfelembe markol.
- Sebastian! Mit képzelsz? Azonnal… tegyél le! – kiáltom neki kétségbeesetten, de nem tudok szabadulni karjai közül.
- Ahogy látom, az úrfi már nem lázas. – Ez kitűnő következtetés Einstein. Csak kapjam vissza szabadságom és ruháim! Akkor majd megnézheted magadat.
- Persze, hogy nem! Tegyél le! – véégre. A lábaim a talajon. És ez a finom meleg törölköző. Annyira jó belebújni. Viszont az nem tetszik, hogy már megint ölbe vesz. Miéért?! Tudtommal csak beteg vagyok és nem rokkant! A szobáig tiltakozom, de még akkor is mérges vagyok rá, amikor végre letesz székemre. Arcátlan komornyik! Ha hozzám szól, biztos nekiugrom. Szerencséjére csak felöltöztet és kicseréli ágyneműm. És egy melegebb takaró. Á de jó. Most szótlanul tűröm, hogy befektessen ágyamba. Olyan jó érzés itt kinyújtózni. Szerencsére már nem fázok annyira.
Ki is megy szobámból, én pedig megpróbálok aludni. Épp sikerülne, már alig érzékelem a külvilágot, amikor kedvenc kányám visszatér. Hányingerem van most csak, de teát akar velem itatni. Nee. Nem akarok inni. Én most csak aludni akarok.
- Vidd innen! – mondom neki, amikor felültet. Kételkedve néz rám, majd mintha valami hülyegyereknek mondaná kezdi el:
- Fekete tea…- nyenyenye. Azt már az illatából éreztem nagyokos, de azért kibővítem számodra magyarázatom:
- Nem érdekel! Azt mondtam, vidd innen! – Hát nem itt hagyja?! Grrr. Befordulok a fal felé, hogy ne kelljen látnom, már olyan jól ismert mosolyát, amivel már megint engem alacsonyít le egy gyerek szintjére.
- Ifjú Mester, ön ma különösen agresszív. – Na akkor varázsoljunk. Becsukom szemem és magamban ismételgetem. Tűnj el, tűnj el…
- Még mindig itt vagy? Tűnj el! – Rikkantom oda neki, már türelmem vesztve.
Hallom cipője kopogását, de nem távolodni, hanem sajnos pont közeledni. És miért hajolt fölém. Vérágas szemeimmel meredek rá. ALUDNI AKAROK! És miért érintette homlokomhoz homlokát. jáááááj nee. Egyből elkapott a kisfiús zavar.
- Ön még lázas, Ifjú Mester. – Itt telt be a pohár. Akkorát rúgtam bele testébe, amekkorát így lázasan bírtam. Ki is pattanok az ágyból, mielőtt ellen támadna. Az ablaknál látok meg egy szép éles tetejű gyertyatartót, de sajnos elhajol előle, nem tudom a fejéhez vágni.
Eddig ült a földön, de most halál lassan és ördögi vigyorral kel fel. Ajjaj. Alighanem szarban van a haza.
-         Sebastian, azt mondtam, tűnj innen! – Teszek egy bátortalan kísérletet elküldésére, pedig tudom, hogy ez nem használ. Most kapni fogok a gyertyatartóért.
Minél messzebb kerülnék tőle, de sajnos a fal van mögöttem. Remegve nézek rá. Amikor pedig meglátom a hozzám közel érő és felém magasodó alakot, lábaim felmondják a szolgálatot. Próbálok minél mélyebb levegőket venni, hogy ne ájuljak el. Most nem szabad. Megsimogat. És már megint nemesi ülőgumóim markolássza. Hörr. Ütlek borulsz!!!! Rúglak fekszöl!! Miiiért nem tudom megütni?! És miért vagyok már megint a karjai között??? Kotlósdémonnak képzeli magát???
- Azonnal tegyél le! – sipákolom.
- Mindjárt Úrfi, csak odaérek az ágyhoz… - Oda tudok sétálni én is!
- Most! – visítom fülébe, de vagy nem hall, vagy ennyire semmibe veszi a parancsaimat. Az én parancsaimat?!
- Úrfi, nyugodjon le. Nem tesz jót magának ez a sok idegeskedés. – Nem a sok idegeskedés. Nekem te nem teszel jót. Gondolkodok, miközben betakar, milyen büntetést is találjak neki ki.
Áhh meg is van. Ez nagyon jó lesz. Amíg elsétál az ajtóig, nem látja mosolyom. Furcsán néz rám, amikor megfordul, nem tudja mire vélni. És ez a kuncogás, amit levágok… Negédes hangon szólítom meg:
-         Sebastian teljesítsd a parancsom!- kezdem el neki, de a szavamba vág mély meghajlással:
-         Én mindig azt teszem fiatalúr! – Hagyom, hogy végigmondja. Na most leszek nagyon kíváncsi az arcára. Megköszörülöm a torkomat és hamiskásan nézek rá:
-         Akkor megparancsolom, hogy fürdesd meg Plutot. – Hoppá lehervadt a mosolya. Folytatom, továbbra is vigyorogva, megadva neki a kegyelemdöfést- úgyis nagyon belejöttél a fürdetésbe.
-         Ahogy kívánja ifjú mester!- Mondja fagyosan és elsiet. Brr. Kirázott arcától a hideg.
Neem baj. Mára mást is tartogatok még neki. Nyehehe. Megbánod te még a taperolásom. Nem is tudom hogy merted azt tenni velem. Nekem menyasszonyom van!Hamar hivatom is Maylent. Az idő drága.
-         Hozzátok el Elizabeth kisasszonyt! Már majdnem teljesen jól vagyok. Ennek örömére szeretnék egy bált rendezni este, itt a kastélyban. Remélem, el tud jönni. Mégiscsak ő az én jegyesem. Szobalányom meghajol és elsiet.
-         Jó fiú, gyere csak!- Hallom meg Sebastian hangját. Kimászok hát ágyamból és odatolok egy széket az ablakhoz. Hmm. Most egy tea, meg némi süti is jól fog esni. Fel is kapom hát a komornyikom által odakészített tálcát az asztalról és leteszem a párkányra, én pedig kényelmesen feltérdelek a székre. És elkezdek egy sütit rágcsálni.
Hamar észrevesznek és mindketten rám néznek, mire mosolyogva dobom le kedvenc négylábúmnak sütim maradékát. Igen. Ez a „kis” kutyus sokkal értelmesebb, mint holmi nyávogó bolhazsák. Össze is fröcskölte felugrásával Sebastiánt, aki haragosan néz rám.
-         Jó lenne, ha igyekeznél a kutyussal, mert vendégeket várok estére- mondom neki lezserül. Hűűűű. Nem lenne köztünk ez az 5m-es táv egész félnék. Így csak elkezdem szürcsölgetni teám. Remélem azt nem látja, hogy remeg a csésze. Szerintem most ástam meg a saját síromat. Neeem baj. Boldogan halok meg, ha sikerül őt jól felpaprikáznom.
Élvezettel nézem végig az egész fürdetést, komornyikom nem kis bosszúságára. Lehet, kéne még vennem egy pár kutyát, hogy Pluto ne legyen egyedül. Vagy egy másik sátánkutya cimbi kéne inkább neki? Ez nem is olyan rossz ötlet. Élvezném, ahogy Sebastiant sétáltatnák. nyehehe. Ma ilyen ihletes kedvem van. Hoppá. Kedvenc komornyikom néhány hajszála megpörkölődött, mert kicsi kutyusom tüsszentett. Kár, hogy ki tudott térni lehelete elől.
-         Egészségedre kicsi Plutó! Kiáltom neki, amire vakkant egyet felém. Még egy süti a jutalma.
-         Kérem, ne etesse Fiatal Úr sütivel a kutyát, mert beteg lesz!- Kiált rám a démontanerő, amire megáll kezem a következő süti elhajításának mozdulatában. Féltem ezt a drágát, ezért nem akarom, hogy beteg legyen. Hááát nem sok orvos vizsgálná meg.
-         Azért látom csak hallgat arra, amit mondok! – Mosolyodik el és közben már le is öblíti kutyusom. Muszáj nevetnem Sebastian fején. Habos lett neki. Olyan jól mutat ezekkel a fehér buborékokkal.
Meg is szárítja Plutó szőrét, hogy meg ne fázzon. Közben bekászálódok az ablakból, mert megjöttek Barthék azzal a hírrel, hogy a menyasszonyom elfogadta meghívásom és 6 órára itt vannak. Neem mulasztom el közölni a hírt inasommal is:
-         A vendégek érkezéséig, vagyis este 6-ig készülj el mindennel!- adom ki neki a parancsot, de úgyis tudom, hogy el fog készülni.
Előkészítem kék ruhám, és megvárom, hogy haragos komornyikom frissen átöltözve és megszárogatva bejöjjön hozzám és rám segítse. Olyan nincs, hogy én más színűt tudok Elizabeth jelenlétében felvenni. És most nincs ideje molesztálni. Szeeegény. Lehet, sok még a tennivaló.
6-ra lemegyek a földszintre és az itteni egyik asztalnál ülve várom, hogy végre megérkezzen. Sétapálcámmal unottan turkálom a habossütik tetejét.


yoshizawa2009. 06. 06. 16:25:24#804
Karakter: Ciel



Alighanem ezen a napon már semmi se fog összejönni. Komótosan nyelem le számból a falatot és megszólalok.
- Nincs köztük semmi olyan, amit érdekesnek tartanék, de átnézhetjük.
- Sosem lehet tudni, Ifjú Mester. – Mondja nekem rám nézve sejtelmes mosolyával, amikor mellém lép. Túl közel van… Túl közel, túl közel… Nem is értem, miért van ilyen meleg a szobában, amikor nyitva az ablak. És ahogy lapozza azokat a leveleket… Mintha gyürmölné őket ujjaival... Biztos csak képzelődök. Rá is ripakodok, hogy oldjam a feszültséget és ezt a fülledt légkört:
- Sebastian! Legalább úgy lapozd, mintha élnél. – Hmm a légkör, ha lehet így fogalmazni, még fullasztóbb lett.
- Oh, bocsásson meg, Ifjú Mester, de alaposnak kell lenni... – Mondja és megnyálazza az ujját, hogy jobban tudja a leveleket szétnyitni. Elnézek inkább másfelé és úgy nyögöm ki neki, szinte már lányos zavarral:
- Teszek az alaposságra. – Érzem nem tetszik neki, amit mondtam. Nem is értem, miért kellett megszólalnom. Közel hajol arcomhoz és úgy suttogja sejtelmesen:
- Ifjú Mester, így nem gondolkodhat. – Zavaromban felnevetek és bátorságom összeszedve próbálok ránézni, miközben lekicsinylőn kérdem tőle:
- Te mondod meg nekem, hogyan gondolkodjak? – Pont te? És pont nekem? Inkább kimegyek innen. Válaszától is félek, de most az jobban aggaszt, hogy nagyon meleg van itt. Meg lehet sülni. Neee. Miért kellett visszaültetnie? Olyan gonosz! Durcásan kezdem el ezt a kupac szemetet nézegetni az asztalomon. Nem fontos, nem fontos nem fontos. Mééég miindíg annyi van. Szinte végtelennek tűnő néhány óra után kapom a kezembe az utolsó levelet. Véége. Végeztünk. Mehetek. Azért nem mulasztom el Sebastian piszkálását, miközben kinyújtózok:
- Na, ugye, hogy nem volt köztük érdemleges levél? – Még szép. Én megmondtam, hogy nem lesz.
- De Ifjú Mester. Ezekben a levelekben rengeteg meghívás van bálokra. – Mert én pont az a társasági ember vagyok nem.. Útálom a zajt. Meg az idióta embereket. A ház így is elég hangos, már magában is, és idiótákból is akad itt is, nem hiányzik nekem még több, akiknek muszáj tolerálnom viselkedését.
- Nem érek rá. – nyögöm ki neki nemes egyszerűséggel a hosszas magyarázkodás helyett, amire elvigyorodik. Neem tetszik ez a vigyor, de nem tudom kifürkészni, mit akarhat.
- De hát tanítottam önt keringőzni, nemde? – Nem tudom, hogy jön ez most ide. Vágyakozóan tekintek az ablak irányába. Ki akarok már menni.
- Mit akarsz? – Kérdem tőle idegesen, amikor előttem terem és a kezét nyújtja.
- Kérhetnék öntől egy táncot, Úrfi? – Kérdi, de mielőtt válaszolhatnék, elkapja kezem, valamint csípőm és már vonszol is magával. ÁÁÁÁ. Neee. Most ezt miért kell??? Akkor se akarok bálba táncolni, akárhányszor is mutatja be a lépéseket. Meg különben is.. Hogy néz az ki, hogy pont vele táncolok? Zavartan nézek rá, de mint mindig, most se látom érzéseit. Ügyesen titkolja őket. Biztos jót mulat azon, ahogy itt tipegek mellette. El akarok menni. Még mindig nagyon melegem van. És ez a tánc. Egyre rosszabbul vagyok, de még Sebastian tudja fokozni meglepettségem, azzal, hogy magához ölel. Olyan forró teste még ruhán keresztül is. Ez azért lehet, mert ő egy démon??? Muszáj arrébb löknöm, mielőtt elájulok ettől a kínzó hőtől. És különben is. Lehet, hogy az áldozata leszek egyszer, de ez akkor sem jogosítja fel arra, hogy a magáénak tudjon, amíg a szerződésben foglaltakat nem teljesíti. Úgy érzem, meg kell nevelnem szolgámat, mint valami rossz kis kutyát. Dühösen mordulok rá:
- Sebastian, mit képzelsz?! – kérdem tőle dühösen ránézve. Nem elég, hogy nem érzem magam valami jól, még bosszant is.
Szerencsére azért észbe kap, mert letérdel előttem és elnézést kér. Még egy puszit is ad kezemre tisztelete jeléből. De mégis. Szájának érintésébe beleborzongott egész testem. Nem is értem, miért és hogy mi ez az érzés.
-         Ha megengedi, előkészülök a vívásra. – Mondja és örülök, hogy eltereli a szót, még ha ezzel az utálatos dologgal is. Ki is megy a szobából egy meghajlás után. Érdekes. Mintha hűvösebb lenne. Megkönnyebbülve sóhajtok fel és ledőlök ágyamra. Úgy el tudnék most aludni. Álmos vagyok… És végül is miért ne. Kényelmesen elhelyezkedek, de ekkor meghallok egy hangot a hátam mögül:
- Khm, Ifjú Mester… kezdhetjük a vívást. – Naagy nehezen tudok csak felkelni és követni őt, de nem igazán akarom azt se, hogy lássa gyengeségem.
- Tehát… emlékszik, amit még tanítottam? – Kérdi rám szegezett karddal. Nah igen sejtésem szerint most szúrna le, ha azt mondanám, hogy nem. Bólintok egyet és elveszem tőle a hangot, majd unottan közlöm vele azt, amit az előző leckéjéből megtanultam:
- Kergessek szúnyogokat…
- Ifjú Mester, dehogy! Éppen azt nem szabad. Na, figyeljen. Ez a helyes tartás. – Ennyit mond és már megint hadonászik itt nekem. Lálálálá. Egyszerűen nem tudok rá és mozdulataira figyelni. Már nincs melegem. Inkább fázok.
 - Úrfi, kérem! Ne így! – Mondja és mögém suhan egy szempillantás alatt. Megszédültem a nézésétől. Megfogja kezemet, aminek most örülök. Még mindig forog a világ.
- Érzi? Ennyire szorítsa. És amikor döf… akkor határozottan lépjen előre, de a karját ne nyújtsa ki teljesen feszesre, csak lazára, hogy bármikor vissza tudja húzni. – Hallom szavait, de nem fogom fel őket.
- Ifjú Mester, jól érzi magát? – Hát nem, de nem fogom neked gyengeségem mutatni.
- Essünk túl rajta… - Mondom neki és döfnék kardommal, de hirtelen kicsúszik lábam alól a talaj és Sebastian édeskés illatából, ami körülleng következtetek arra, hogy már megint majdnem elestem.
- Úrfi, jól van? – Nem nem vagyok, de nem tudok neki szólni. Nincs hangom. Ráadásul alig vagyok tudatomnál. Azt még érzékelem, hogy ledobott ágyamba és borogatást tett rám. Brr. Olyan hideg!
- Vizet… - nyögöm ki neki a szavakat, de amikor behozza, nem tudom megfogni a poharat. Hogy lehetek ilyen gyenge??! Azt hittem, ez az oldalam megszűnt az engem ért szerencsétlenségek hatására. Ráadásul nem is látok rendesen, így inni se tudok.
Segít innom. Hmm. Ügyes szolga. Ki se kell mondanom neki, mit csináljon, anélkül is megteszi. Tényleg Sebastian a legjobb.
-         Hívok az Úrfinak egy orvost. – Mondja, miután megitatott és letette a poharat. Kelne fel mellőlem. Neeee. Most itt akar hagyni? Annyira gyöngének érzem magam… Nem akarom hogy itt hagyjon. Most semmiképp se akarok egyedül lenni. Fáj mindenem és fázok. Nem szeretem, ha kiszolgáltatottan látnak, de a magányt most még kevésbé tudnám elviselni.
-         Nee… - Mondom neki, elkapva karját. Pff. A hangom katasztrofális, ráadásul ennél tovább nem tudom mondani, amit akartam. Csodálkozva néz rám, majd elvigyorodik:
-         Próbáljon meg aludni, mindjárt visszajövök!- Mondja szinte győzelemittasan, miközben kicseréli homlokomon a borogatást, és lefejti kezéről kezem. Mielőtt azonban leszidnám, vagy rámordulnék, már ki is suhan a szobából. A francba. Most biztos a gyerekességemen röhög.
 
Nem tudom, mikor jött vissza komornyikom, vagy visszajött-e közben, de arra ébredtem, hogy megérkezett az orvos és felültetett, hogy megvizsgálhasson.
Levették hálóruhám, ezért muszáj volt kezeimet magam elé kapva összegömbölyödnöm. Hiányzik a takaróm.. És fázok.. Nagy nehezen azért mégis összeszedem magam és az orvos és Sebastian figyelmétől kísérten kiegyenesedem. Mégiscsak nemes vagyok. Ráadásul én vagyok a ház ura, aki nem viselkedhet gyerekesen.  Hagyom, hogy az orvos megvizsgáljon, és csendben tűröm, hogy beadjon egy injekciót. Meg is dicsér, hogy milyen jól tűröm, amire én a lehető legmérgesebben néztem rá. Hangom még mindig nincs. Azonban rám pillantva egyből észrevette dühömet, mert hamar összeszedte cuccait és készül a hazamenetelre. Közben visszakapom ruháim és takaróm Sebastiántól. Véégre. Finom, puha és meleg. Olyan álmos lettem….
 
Felriadva álmomból, ülök fel hirtelen és egy ideig csak lihegni tudok. Már megint arról a bizonyos tűzről álmodtam. Fájó fejemhez teszem kezem. Sóhajtok is mellékesen és már épp feküdnék vissza aludni tovább, amikor valami motoszkálást hallok az egyik sarokból:
-         Adhatok egy kis vizet Ifjú Mester? – Most megijedtem hangjától. Azt se tudtam, hogy itt van.
-         Mit keresel itt? – Suttogom neki elhalóan, visszadőlve párnámra.
-         Az orvos adta ki utasításba, hogy cserélgessek minél sűrűbben borogatást az Úrfin- mondja, miközben odajön hozzám és felveszi paplanomról az oda hullott kendőt, majd bevizezi és homlokomra teszi. Felszisszenek.
-         Ez hideg! – nyögöm ki bosszúsan.
-         Sajnálom, de csak ez viszi le a lázát. – Mondja már megint vigyorogva és még hozzáteszi. – Mondjuk egy hűtőfürdő lehet, hogy hatásosabb lenne. Előkészíthetem???
-         Nem. - Nyerem vissza hangom és folytatom. – A borogatásra sincs szükség. Légy szíves hagyj magamra, majd szólok, ha kellesz.
-         Igenis Ifjú Mester, de ha reggel még mindig magasnak találom a lázát, akkor mindenképp fogok hűtőfürdőt alkalmazni. - Neeee. Ha van valamilyen Isten, akkor imádkozok hozzá, hogy lázam menjen lejjebb, még akkor is, ha nem hiszek Istenben.
Meghajol és kimegy a szobából, én pedig leszedem homlokomról a borogatást és miután a szoba egy távolabbi sarkába hajítottam, visszaalszom.
Nyugtalanul alszom, egész éjjel, mert gyötörnek azok a bizonyos álmok. Reggel egyáltalán nem is ébredek kipihenten emiatt. Rosszkedvem pedig tovább fokozza Sebastian belépése, fülig érő vigyorával.
-         Jó reggelt Ifjú Mester! Hogy érzi magát? – Köhintek egyet méltóságteljesen, amíg összegezni próbálom magamban tüneteimet. Lássuk csak… Még mindig fázok, fáj a fejem, és még szédülök is, de ezeket a tüneteket talán nem látja rajtam, így szemrebbenés nélkül próbálok neki hazudni:
-         Már teljesen jól vagyok, de még ma pihenek. Légy szíves mond le a napi programokat. – mondom és visszadőlök ágyamba.
-         Nem hiszem én azt el - mondja és baljósan jön közelebb hozzám.
-         Légy szíves tedd azt, amit parancsoltam és hagyj magamra! – szólalok meg olyan vészjóslóan, ahogy csak tudok, de csak megcsóválja a fejét és kezét homlokomra teszi.
-         Sajnálom Ifjú Mester, de még mindig magas a láza. Előkészítem a fürdőt. – Mi?? Ne ne nem akarom!
-         Neeeeeeeeeeee! – nyögöm ki neki ijedten, amire visszafordul az ajtótól.
-         Remélem nem ijedt meg egy kis víztől Ifjú Mester! – Észbe kapva nyerem vissza higgadtságom.
-         Nem ijedtem be, csak most semmi kedvem hozzá. – Mondom neki.
-         Majd megjön. – Szól vissza pofátlanul és kisiet.
Megpróbálok felkelni és felöltözni, de egy idő után feladom és leülök ágyamra. Ez szédülésemtől egyszerűen nem megy.
-         Visszatértem Ifjú Mester. – Hallom meg közvetlenül előttemről Sebastián hangját és már karjai között is vagyok. Áááááááá. Neeee. Miért. Hová visz. Fürdeni? És miért érzem úgy, mintha direkt markolászná popsimat????
-         Mit képzelsz? Azonnal tegyél le! – suttogom neki, mert az előbb megint elment a hangom.
-         Nem értem mit mondott úrfi, de már itt is vagyunk. – Ez a kuncogás, amivel letesz a fürdőszobában… Ijesztő. 
Nem tudok válaszolni, mert már le is szedte rólam pizsomám és alsóneműm, majd már arra eszmélek, hogy a kádban ülök. Brr. Még langyos a víz, de már ezt is hidegnek érzem. Összegömbölyödve vacogok a kád sarkában, de nem sokáig, mert immár zakóját ledobva kezdi el mosni a hátamat szappannal.
-         Hagyjál! Egyedül is megy!- suttogom neki, de mintha meg se hallaná folytatja, majd egy kis idő múlva hűti egy vödör vízzel lejjebb a kád vizének hőmérsékletét. Egyre jobban fázom, már a sírás kerülget. Lassan egy jégszobor lesz belőlem. És olyan zavarban vagyok. Eddig is úgy mosott le, hogy közben ennyire nyakamba hajolt? És kezeivel is ennyire szokta simogatni oldalam? Ráz tőle a hideg és mégis annyira jó…
-         Emelje fel a kezét, hogy a hasát is meg tudjam mosni suttogja nyakam bőrébe. Ezzzhh az érzés… Muszáj felsóhajtanom, de azért leengedem kezeim és mint egy élettelen báb tűröm, hogy mellkasom is lemossa a szivacssal. Mellbimbóimba bele is csippent, amire muszáj felsikkantanom.
-         Ez meg mire volt jó?- kérdem tőle összes maradék hangomat összeszedve.
-         Csak ott még volt egy kis kosz- mondja révetegen, mintha nem is rám figyelne. Kosz.. Annyira makacs. Az én makulátlan testemen.. Nem hinném.


yoshizawa2009. 06. 01. 17:07:35#65
Karakter: Ciel



Ciel
 
Nem mulasztok el hozzávágni egy dartsot amikor kifele megy szobámból, hogy jelezzem azért valahogy számára is véleményem, róla és erről az egész mai cirkuszról, de sajnos elkapja. A fenébe. Ilyenkor azért bánom, hogy olyan tökéletes, de hát az én komornyikom. Ha nem lenne ilyen, valószínűleg nem is alkalmaztam volna.
Grr. Idegesít ez a mosolya, amivel a helyére teszi fegyverem. Egyszer, majd ha figyelmetlen lesz, úgyis eltalálom.
-         Ifjú Mester, miután elfogyasztotta reggeliét, kezdődik a vívás. – Jajj. Sóhajtok egyet mérgesen. Ez nem igaz. Most ez a büntetésem az előbbi támadásért? Ilyen korán ilyen hülyeséggel kell foglalkoznom? Útálom a vívást. Nem is értem, minek kéne megtanulnom, amikor Sebastiannak úgyis mindentől meg kell védenie. Főleg, ha azt parancsba kapja tőlem. Így semmi rossz nem történhet velem, még akkor se ha nem tanulom meg ezt a hülye sportot. Ezért fölösleges mégcsak megpróbálkoznom is vele.
Sebastian kimegy a szobából, nem is figyelve rám. Úttálom, amikor ilyen nyugodt, de annál is jobban gyűlölöm, ha nem veszi figyelembe érzéseim. Azt már nem látja, hogy ráöltöm nyelvemet. Beee. De azért nem bírnám ki nélküle, bármennyire is kegyetlen tud lenni. Hol találnék másik ilyen tökéletes szolgát. Ha úgy vesszük, ezért az egész szolgálatért nagyon „keveset” kér.
Essünk túl ezen a napon alapon nagy büszkeséggel és mégnagyobb rosszkedvvel megyek le az étkezőbe. Már itt vár ez a halálmadár, a féleszű bandával együtt. Nem is tudom, ezeket az embereket miért alkalmaztam. Csak a felesleges gondjaim száma nőtt tőlük. Mondjuk abba tényleg belehalnék, ha Sebastiannal kettesben kéne élnem. Olyan zavarban vagyok attól mostanában, ha túl közel jön hozzám. Akkor inkább elviselem ezt a zsivajt, amit a többi szolgám okoz. Leszek majd én még eleget Sebastiannal máshol kettesben.
Hmmm. Finom ez a fánk, mint mindig. Ezt egyszerűen nem lehet megunni. De ez a zaj!
- Nektek nincs jobb dolgotok? – Kérdi kedvenc inasom a hangoskodóktól. Véégre. előbb nem tudta volna őket elküldeni? Sóhajtok egyet halkan, majd folytatom az evést, de tényleg nem sokáig. Idegesít, hogy ketten vagyunk csak, de nem tudom miért. Nagy sóhajtással tápászkodom fel az asztaltól. Tudom most mi jön és nem nagyon örülök neki. Ez a vigyor nagyon nem tetszik és még álmom is mindig kísért. Muszáj kimennem a kertbe kiszellőztetnem a fejemet. És talán… Itt még talán el is bújhatok előle, hogy ne kelljen vívnom. Pff. Pedig tudom, hogy ez gyermeteg ábránd. Ennyi erővel akár az országban bárhol elbújhatnék, de úgyis megtalálna a pecsét miatt.
- Úrfi, kérem, öltözzön át a víváshoz. – Fut ki utánnam. Vagy a semmiből termett elém??? Nem is tudom. Most annyira dühös vagyok. Miért nem hagyhatom el ezt az átkozott órát??? Elvégre én vagyok a ház ura! Azonban vele... Valahogy ilyen téren tényleg nem merek kötekedni. Tudom, hogy félelmetes énje egy szempillantás alatt törne elő. Mire észbe kapok, már át is öltöztet ebbe az úgynevezett vívógöncbe. EBBE MÉG GYEREKESEBBNEK NÉZEK KI, MINT EGYÉBKÉNT!!!! Ki akarom neki fejezni rosszallásom, hogy legalább had a hétköznapi ruhámban gyakoroljak, de lemondóan jelentem inkább ki:
- Menjünk… - Ha most beszólnék, akkor a délutáni tea mellé nem készítene süteményt.
- Igenis, Ifjú Mester! – Elindulok a kert felé. Tudom, hogy úgyis ide készítette ki a kardokat. Ilyen erős napsütésben általában ide szokta. Már nyújtja is felém azt az ostoba vasdarabot:
- Ifjú Mester, fogja meg a kardot. – Közli szívélyesen, amire én unottan veszem el tőle. Nem akarom. Nem, nem, nem és nem.
- Figyeljen! A kardot a markolatnál fogja meg, gyengéden, de határozottan! Ha erősen fogja, az nem jó. Ugyan erősen fogja a kardot, de ez által a csuklója nem tud könnyedén mozogni. Figyeljen! – Nem tudok és nem is akarok rá figyelni. Egy katica szállt kezemre, ezért azt kezdem el nézegetni és forgatni kezem, hogy lássam.
- Nem jó, Úrfi! Erősen markolja. Lazán, de határozottan. – Erősen markoltam volna? Pedig én csak a nyakadra gondoltam.
- Úrfi, gyengédebben! Érezze, hogy ott van, de ne akarja megfojtani! Mintha egy finom hölgy kezét fogná. – Pedig meg akarlak. Mintha egy hölgy kezét fognám??? Hozzájuk nem igazán szeretek érni. Enyhébben fogom meg a kardot, de mielőtt undorodva tolhatnám messzebb testemtől újra megszólal:
- Most tartsa egyenesen a kardot, és lépjen előre. Tökéletes! Ifjú Mester, nagyon gyorsan tanul. Most óvatosan fordítsa el. – Na ez már mára sok. Ledobom a kardot. Sebastian örülhet neki, hogy eddig tűrtem a gyakorlást.
- Erre mi szükség?- Kérdem tőle. Úgyis tudom, hogy mindig megvédesz. Remélem nem játszod itt nekem az inast most is.
- De hát, Ifjú Mester! Egy nemesnek értenie kell a kardforgatáshoz, akárcsak a tánchoz, vagy zenéléshez. – Blablabla. Peersze. Gunyorosan jegyzem meg neki:
- Úgy gondolod, majd egy bálon a karddal fogok táncolni? Vagy az oldalamra tűzött karddal fogok Lizzyvel táncolni? – Na erre mit lépsz???
- Ifjú Mester, ez etikett. Nem én hozom a döntést, hogy önnek mit kell tanulnia. – Szerinte érdekel, hogy kinek az ötlete volt ez? Engem akkor is ő kényszerít rá.
- Érdekel is engem… - Adok hangot véleményemnek, de kardom már megint kezembe nyomja. Unom, unom, unom.
- Ifjú Mester, a kardot még mindig rosszul fogja. – Nem érdekel.
- Kérem, mit művel? – Hát le akarom szúrni ezt az itt repkedő szúnyogot.
- Hm? Ezt hogy érted, Sebastian? – Kérdem tőle, még mindig próbálkozva.
- Próbáljon meg döfni. Ifjú Mester, döfni, nem szúnyogokat hessegetni! – Már ez a kis szórakozás se szabad?
- Sebastian! Elég legyen! – Ordítok rá, miközben földhöz vágom kardomat. Már a süti megvonás se érdekel. Elindulok befelé. Azaz csak indulnék, mert elém áll.
- Ifjú Mester, így. – Nyomja vissza kezembe a kardot. Egész hamar összeszedte, de ezzel most nem tud meghatni. Mögém lépve mutatja meg mit kéne tennem. Érzem bőrének melegségét, amikor hozzámér. Teljesen elpirulok tőle. Nagyon zavarbaejtő… Olyan szívesen fordulnék meg. Csakhát nem akarom, hogy ilyen vörös arccal lásson. Szerintem nem tudna kitérni kardom elől, ha nem lenne a kezében is kard. Vívni meg nem akarok ellene.
- Reménytelen. Elfáradtam. – Jelentem ki, próbálkozva közönyös hangszínnel, majd a nyomaték kedvéért mégegyszer levágom a kardom a földre és szuggerálom, törjön már el több darabba. Ez nem történik meg. Mérgesen bújok ki házidémonom karmai közül és elindulok befelé. Peersze, hogy ezt se hagyhatta szó nélkül.
- Ifjú Mester, hová tart? – szerinted? Nem szeretem, amikor a hülyét játszod.
- A szobámba. Elfárasztottál. – Mosolyog rám haláli mosolyával és követ. És mintha ez nem lenne elég, amikor a szobához érünk se megy el, hanem átöltöztet. Pedig ehhez most tényleg nincs humorom. A pizsimnek tökéletesen mindegy lenne, mennyire gyűrődik meg.
- Ifjú Mester, ma még rengeteg programja van. Nem kéne pont most…
- Hagyj! Nem érdekelnek. Most távozz! – Most valahogy semmi kedvem büdös, dohányszagú és idegesítő felnőttekkel találkozni. Úgyis mindegyik lenéz korom miatt.
Meghajol előttem és távozik. Megvárom, amíg beteszi az ajtót és csak akkor pattanok ki fekhelyemből.
Igen. Most az enyém a pálya. Nem szeretem, amikor ő is nézi a hátam mögül a királynő leveleit. Már attól rosszul vagyok, ha közel hajol hozzám és megérzem perzselő közelségét, csontjaimig bizsergető illatát. Elkezdem nézegetni a leveleket, de semmi érdekeset nem találok bennük. Dícséretek, báli meghívások. Unalmas, unalmas, unalmas… Tűz, papírrepülő, papírgalacsin…
Még egy kosár. Újra beletaláltam a tűzbe a székre felállva.
-         Hát maga meg mit csinál Ifjú Mester?!- Hallok meg egy hangot a hátam mögül, amitől ijedtemben annyira megugrok, hogy már vágódok is el a székkel együtt. Lassított felvételben látom közeledni a padlót, de mielőtt elérném elkap egy fekete árny és felállít.
Teljesen elvörösödök:
-         Mintha azt mondta volna, hogy pihenni szeretne?! Meg különben is mit keresett a szék tetején? Oda egy nemes nem teszi fel a lábát. Értelmes magyarázatot kérek! – Néz rám szigorúan és szemei vörösre váltanak.
-         Nem tartozok a szolgámnak magyarázattal! – Próbálom neki nagy komolyan mondani, de ez nem sikerült valami meggyőzőre.
-         Tééényleg??? – Na jó.. Ez a baljós aura se tetszik. Egy lépést muszály hátrálnom, de mielőtt rám zúdítaná haragját Maylene ront be. Pff. Egyenlőre megmenekültem.
-         Sebastian! Gyere gyorsan, nagy baj történt! Bard már megint felgyújtotta a konyhát a lángszóróval. Idegesen fogja meg a fejét, majd a szobalány után rohan. Én meg idegesen ülök le székembe. Nem mozdulok ki a szobámból. Nem akarom még jobban feldühíteni.
Néhány percet kell csak várnom. Remegek az idegtől, pedig már felkészültem a büntetésre. Nagy hanggal csukódik be az ajtó és én ijedten kapom rá a tekintetemet.
-         Remélem felkészült Ifjú Mester! – néz rám sátáni vigyorral és felém dob valamit. Eeez a kardom volt, ami fél cm- re a fejemtől csapódott a falba????
-         Ezt meg mire véljem?- nyerem vissza bátorságom és parancsoló hangnemem.
-         Veheti úgy Ifjú Mester, mint a reggel leadott tananyag visszakérdezését. Remélem, sokat aludt és kipihente magát ehhez…- Szól negédesen és mielőtt válaszolhatnék neki, kardja hegye már a nyakam előtt van.
-         Ugye tudod, hogy ez így sportszerűtlen? – Közlöm vele higgadtan, amire kiszedi és felém nyújtja a falba fúródott kardomat. Bizonytalanul fogom meg, amire egy lépést hátrál.
Úgy nézem nincs mit tenni. Nagyon komolyan gondolja ezt a küzdelmet, ezért megpróbálok összpontosítani arra, amit délelőtt tanítani próbált nekem.
-         Ugye emlékszik még a tananyagra?- Kérdi tőlem mosolyogva, miközben már támad is. Alig tudtam csapását kivédeni. Hát jó. Ha te is így, akkor én is alapon kezdek el hadonászni felé.
-         Tudja Ifjú Mester, az rendben van, hogy én megvédem magát. - Mondja nekem nagy komolyan- De tőlem kifogja önt megvédeni?- folytatja és már ki is ütötte a kardot a kezemből. A földre rogyok és fáradtan pihegek.
-         Ez a vívás még nagyon nem megy önnek, ezért holnap is gyakorolnunk kell. Igazam van? – Most szórakozik velem? Hiszen ő is tudja, ha ezt már eldöntötte, nem ellenkezhetek vele. Fel se kellett volna ezt a kérdést tennie.
-         Igen. Igazad van. – Mondom neki lemondóan.
-         Most viszont fürdés és alvás! – ragadja meg kezem, amiből kapásból lekeverek neki egy pofont.
-         Mégis mit képzelsz magadról, hogy rángatsz itt, mint egy gyereket?!
-         Bocsásson meg Mester!- térdel le előttem. – Több ilyen ne forduljon elő!- mondom még neki mérgesen és elvonulok fürdeni. Jön utánam, de szerencsére már elviselhetőbben viselkedik a fürdetés alatt, mint az előbb. De annyira kényelmetlenül érzem magam végig, amíg hozzámér.
-         Hozom a délutáni teáját és az uzsonnáját- néz órájára és kimegy a szobából. Valahogy semmi kedvem a holnapi víváshoz, de már nem mondom le, ha egyszer megígértem neki.
-         Már itt is vagyok úrfi! – mondja és beállít egyik kedvenc pitémmel. Nyamm. Ezért már talán megérte felkelnem.
-         Fogyassza egészséggel a teát és a süteményt. Amíg eszi, addig át is nézhetjük a leveleket. Félrenyelek. Alighanem ezen a napon már semmi se fog összejönni. Komótosan nyelem le számból a falatot és megszólalok.
-         Nincs köztük semmi olyan, amit érdekesnek tartanék, de átnézhetjük.


yoshizawa2009. 06. 01. 16:04:24#30
Karakter: Ciel



Ciel

Hirtelen riadok fel álmomból. Csurom víz vagyok, úgy megizzadtam. Már megint az a visszatérő rémálom gyötört egész éjjel… Arról a bizonyos éjszakáról… Próbálom elfelejteni az akkor történteket, de ez egyszerűen nem megy… Nem is lehetséges… Hiszen minden akkor kezdődött… azzal a bizonyos tűzesettel. Fáradtan dörzsölöm meg homlokom és megpróbálom összeszedni a gondolataim. Ez nem sikerül még. Túl zaklatott vagyok.
Léptek kopogását hallom a folyosóról. Sebastian jönne ébreszteni, mert reggel van? Neeee. Nem akarom. Remélem más az és tovább megy. Nem értem, miért kéne már ilyen korán kikászálódnom ágyamból? Elvégre most én vagyok a ház ura. Akkor kelek fel, amikor akarok, nem kötnek a szabályok. Azokat én hozom a birtokomon. Visszadőlök párnámra. Remélem nem ő az, vagy ha ő is, nem jön be szobámba. Semmi kedvem felkelni és semmi kedvem bárkivel is találkozni. Nem akarok aludni, csak itt feküdni a szobába… Egyedül a csendben és a sötétben. Úgyis tudom, hogy még a személyzetem tagjai se képesek ezt az óhajom megérteni és csendben maradni, vagy legalább is nem felborítani a ház békéjét és nyugalmát. Nem érzem jól magam közöttük. Olyan gyerekesek, felnőtt létükre. Ha kimegyek innen, akkor már megint egész nap a zsivajukat kell hallgatnom, amitől csak a fejem fájdul meg.
Sebastian meg... Teljesen úgy viselkedik, mintha az apám lenne. Túlságosan komoly és szigorú. Ezzel a természetével idegesít is. Rendben, megértem, hogy nem akar leszállni rólam, hiszen az övé vagyok, amint beteljesülnek az alkuban foglaltak, de akkor is. Neki kéne teljesítenie az én parancsaim és nem fordítva. Pláne, ha a komornyikomnak adja ki magát.
Egyre közelebb ér a folyosón járkáló személy, majd elhalnak léptei a szoba előtt. Ez biztos, hogy Sebastian. A ffenébe. Betakarózok, és alvást színlelek, habár jól tudom, hogy őt nem tudom becsapni. Próbálkozni azonban próbálkozhatok. Nyílik a szobaajtó és belép. Cö. Ez a nyikorgás, amivel az ajtó kinyílt. Érzem, hogy ez a mai se az én napom lesz. Már most fáj a fejem.
- Jó reggelt! Úrfi, ideje felébredni. – Meg se hallottam ezt a mély, de mégis lágyan csengő hangot. Mélyen alszom, még hangosan szuszogok is. Gyermeki arcom ilyenkor ellenállhatatlanul fest. De nem neki.
A függönyhöz lép és már el is húzta. A napsugarak kérlelhetetlenül hatolnak be még csukott szemhéjamon át is szemembe. Hogy én ilyenkor mennyire tudom őt gyűlölni.

Résnyire nyitott szemmel, haragosan nézek rá, de mintha misem történt volna, úgy mosolyog rám ördögi vigyorával és kezdi mondani, mi a reggeli, miközben kitölti teámat.
Választok a kínálatból. A változatosság kedvéért megint fánkot akarok enni. Olyan finomra tudja sütni... Mint a többi édességét. Mindegyik tökéletes és finom. És én.. Hát lehet, hogy egy kicsit sok édességet eszek, de nem bánom. Legalább ennyi örömöm nekem is lehet az életben.
Naagy nehezen felülök és megeresztek inasomnak egy művi ásítást. Szerencsére most nem tör ki belőle a tanár, csak rosszallóan csóválja a fejét, amikor észreveszi, hogy kezemet nem tettem szám elé.
Elém lép, feladja rám szemkötőmet, felöltöztet, megfésül. Még a cipőm is felsegíti. Pedig már egyedül is tudnék öltözni, nem vagyok gyerek. Azonban nem engedi meg, hogy egyedül öltözzek. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy akkor merőben nem úgy néztem ki, mint egy nemes, szanaszét álló hajammal és nem rendesen megigazított ruhámmal, amikor egyedül próbálkoztam? Hát Istenem. Nekem csak az a lényeg, hogy rajtam legyen a ruha. Az már más kérdés, hogy hogyan néz ki. De nála…. Pff. Ha halandó lenne, egyszer a tökéletlenül kinéző dolgok vinnék a sírba.
A tea illata némiképp észhez térít és kezdek megnyugodni álmom után. Kortyolgatni kezdem, miközben Sebastian ismerteti a programomat. Ma még tanórákat is vehetek tőle. Repesek az örömtől. Miért pont kardforgatással kell kezdenem a napot? Inkább hozzá se szólok. Még a végén meghosszabbítaná a gyakorlást, ha számára nem tetszőt mondanék. Grr. Még el se kezdődött a nap, de máris felidegesített nyugalmával. Nem mulasztok el hozzávágni egy dartsot amikor kifele megy szobámból, hogy jelezzem azért valahogy számára is véleményem, róla és erről az egész mai cirkuszról, de sajnos elkapja. A fenébe. Ilyenkor azért bánom, hogy olyan tökéletes, de hát az én komornyikom. Ha nem lenne ilyen, valószínűleg nem is alkalmaztam volna.



Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 03. 16:49:18


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).