|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Rauko | 2011. 06. 17. 21:34:27 | #14314 |
Karakter: Caiden Dallin
Megjegyzés: ~ Andromnak
Szinte remegek az idegességtől, amíg várom a válaszát, hogy végre kinyögje, megfelelnek-e neki a feltételeim, aztán pár pillanat múlva vigyorog..
- Remélem, tudod, hogy ezzel örök kárhozat lesz a sorsod. Habár, ha jól sejtem, téged ez nem érdekel, édes. Rendben. A tiéd vagyok, de az erőm nem. Az erőm egy részét fogod birtokolni, így mindketten nagyobb biztonságban vagyunk. Te nem vagy démon, a túl sok erő megölné a tested - okoskodik.
- Térj a lényegre! - morgok rá.
- Rendben van, nyugi már, drágám! Elmondom, mit kell tenned. Hála égnek, még csak nem is kell messzire menned. Mennyire ismered a lakhelyed?
- Mint a tenyeremet. Miért?
- A kapu pont a te szobád alatt nyílik, az alagsorban. Nem kell mást tenned, mint lemenned és megnyitnod. Érezni fogod, hol van. - Előhúz egy vörös medált, aranylánccal. - Ez rajtad marad, mikor felébredsz. A lényeg, hogy e hónap tizenharmadik napján, pontosan éjfélkor menj le az alagsorba, és keresd meg a kaput. Ha megtaláltad, olvasd fel ezeket a szavakat és a kapu kitárul. - A kezembe ad egy papírt, rajta egy idézetszerű akármivel. - A kapu a rémálmok birodalmába vezet. Én ott foglak várni.
- Ennyi az egész? Te miért nem tudod megtenni? - kérdezem. Ez nem nagy dolog, azt hittem, rendes kis rituálét kell tartani.
- Mert a kapu csak az emberi világból nyitható, és én a medált sem tudnám használni. Csak emberi személy nyithatja a kaput, vagy zárhatja be - mondja, és megharapja a nyakam.
Mocskos rohadék, de nagyin tudja, hogy mivel tud nekem jót tenni. Nem romantikázza túl az aktust sem, csak csinálja, belém hatol, és már nyomja is eszeveszettül. Király, az tuti. Nem is nagyon tudok érdemben reagálni, csak nyögök, sóhajtozok, és harapom, karmolom, ahol csak érem. Nehogy már csak nekem legyen fájdalmas!
Mondjuk érdekes, hogy közben olyan érzés, mintha erősödnék, de nem foglalkozom vele, hogy jobb dolgom is van ennél, hiszen erre az alkalomra várok már mióta!
- Hamarosan reggel, ideje menned. Két nap múlva találkozunk. Még nekem is van egy kis dolgom.
- Mégis miféle dolgod? - kérdezem és megölelem. - Hm?
- Mégis mit gondolsz? Talán azt hiszed, az az idióta nem fog beleavatkozni? A jó álmok démona. Még el kell őt is intéznem, egyszer és mindenkorra. Vagy legalább egy időre. Caiden, a lelkünk eggyé vált, az erőm egy tizedével rendelkezel. - Hehe, éreztem én! - Ez kiválóan használható kisebb rémületek és apróbb lények idézéséhez. Hidd el, így is több erőd van, mint bárki halandónak. Mi ketten elhozzuk az Apokalipszist, a totális világuralmat, a Káoszt és Rettegést - látom a vad örömöt a szemében. Ez a fiú egyszer az utódom lehet.
- Alig várom - csókolok ajkaira. - Csak legyen már tizenharmadika.
***
Tizenharmadika, éjfél.
Itt állok azon a helyen, amit mondott, hogy legyek, a szobám alatt, az alagsorban. Mókás lesz, előre tudom. Izgultam is rendesen, így bemagoltam a kis szöveget, és keresni kezdem a kaput. Gondolom, nem szimpla kapu-alakja van, így nem is erőltetem meg magam túlzottan. A falon tapogatózom, amikor, körülbelül pontosan azon a falon, amin fent az ágyam van, fura rovásokra leszek figyelmes a falban. Ahogy kitapogatom a félhomályban, pontosan olyan kör alak, mint a medál, amit az én kicsi bohócom adott. Ha jól érzem, a dombornyomattal befelé kell majd a résbe tennem, sőt még az aranyláncnak is megvan a hely. Le is akasztom a cuccot a nyakamból, elhelyezem szépen, beforgatom, hogy jó legyen, és elmormolom a varázslatot, vagy mi ez, amit leírt nekem.
„Az éjjel tompa fényében megvillanó holdsugár, vörösre festett ezüstös folyam, melynek fekete fényénél kirajzolódni látszik egy kegyetlen, fenséges alak, s a fülembe suttogja ősi, festett próféciák mámorító dallamát.”
A medál elfordul, majd a fal lassan kifelé nyomódik, hogy aztán hatalmas morajlással szinte felrobbanjon. A szemem elé kell kapnom a kezem, hogy ne vakítson meg a fénysugár, majd már csak sikoltásokat hallok, hangos nyöszörgéseket, és elveszem a kezem a szemem elöl. Az elém táruló kép merőben izgató és hihetetlenül szép.
Mindenfelé olyan dolgok, amiktől sokan ret5tegnek: tűz, pókok, undorító rovarok, gyilkosságok játszódnak tompa alakokkal. Belépek a folyosószerű, alapvetően fekete és vörös színekben pompázó helyre, és lépek párat, majd elém áll valaki.
- Hát itt vagy, szépségem - vigyorog rám a bohóc, és magához húzva durván megcsókol. - Most pedig gyere, menjünk át a te világodba és induljon a móka - neveti el magát, mire végigsimítok az arcán.
- Igyekezzünk - egyezek bele, és el is indulunk visszafelé.
Ahogy felérünk az alagsori lépcsőn, rohan elém az egyik nevelőm.
- Caiden, ki ez a férfi és miért engedted be az engedélyem nélkül?! - ordít rám, mire felsóhajtok, és már épp szólnék valami csúnyát, amikor az én tréfamesterem csettint egyet, és a nő elevenen kezd égni a szemem előtt. Először egy pillanatra megdöbbenek, hogy mi a fasz van, de aztán már nem is érdekel a dolog, csak röhögök vele együtt, amíg megint meg nem zavar minket valaki, de ezúttal nem nevelő.
- Ezt a csókát nem ismerem - bökök a szőke, hosszú hajú, kifejezetten szép arcú akárki felé, aki fehér ruhában bájolog előttünk.
- Mert ez az idióta a jó álmok démona - mondja fintorogva én kicsi bohócom. - Alig vagyok itt, már jössz is, rontani a levegőt? - néz a vendég felé.
- Kérlek, hagyd ezt abba és térj vissza a birodalmadba - szólal meg nyugodt, már majdnem kellemes hangon ez az akárki. - És még egy szegény, ártatlan halandót is bekebeleztél, csak, hogy elérhesd a céljaidat - rázza meg a fejét és szomorúan pillant rám.
- Annyira ártatlan ő, mint én - nevet fel a bohóc, és a seggembe markolva húz közelebb. - De kérdezd csak meg őt, mennyire kellett behálóznom ahhoz, hogy megtegye, amit kérek - mondja, és a nyakamba csókol.
- Igaz ez, fiú? - néz felém.
- Ne beszélj velem ilyen fennkölt hangon, te csicska - sziszegem. - Mellesleg igaz. Itt volt az ideje, hogy valaki végre rendet tegyen ebben a cseszett világban, és ne csak bámuljuk, ahogy a sok geci tönkretesz mindent. Inkább akkor majd tönkreteszünk mi - röhögök fel, és mögöttem a bohóc is kuncogni kezd, majd egy intésére a földön terül ez az angyalformájú izé.
Megint felnevetünk, aztán a valaki el is tűnik.
- Hm... nyalogatja a sebeit azt hiszem - morran fel mögöttem a bohóc, de a következő pillanatban már a falhoz nyomva találom magam, fejem felett lefogja a karjaimat és az ajkaimat harapja.
- Mutasd, merre van a szobád, édes - vigyorog rám.
- Csak nem meg akarod hálálni a segítséget? - kérdezem, mire kuncog, de nem várok választ, kikászálódok a szorításából, és elindulok a szobám felé.
Kíváncsi vagyok, kapok-e extra jutalmat, vagy kis kerülőt akar majd tenni és azonnal öldökölni inkább.
|
| Andro | 2011. 04. 07. 11:57:13 | #12819 |
Karakter: Clown of Nightmares
Megjegyzés: (Caidenemnek)
Már éppen tövig nyomom magam benne és érzem puha, kemény húsát, amikor kopogás zavar meg minket, és erre Caiden ismét eltűnik. Mérgesen ordítok egyet. Már megint! Nem lehet igaz, hogy már megint megzavartak minket! Dühömben átmegyek egy kisfiú álmába, aki boldogan álmodik valami családi kirándulásról és rémálommá változtatva megölöm. Aztán még pár embert küldök az őrületbe. Így talán sikerül lehiggadnom. Nagyon szeretnék már átmenni és rendet tenni abban a rohadt világban, ahol Caiden él. Igazán rájuk férne már egy kis jómodor hogy tudják, nem ildomos felébreszteni az én kis drágámat. De nekem is van dolgom. Utána kell néznem, hogy juthatnék át.
Így visszamegyek a szobámba, és tüzetesen nekifogok a keresgélésnek. Hiszen csak Caiden segíthet nekem, de ha nem tudja, hol az átjáró - amit én csak sejtek, hol van -, bajosan juttat ki engem innen. Az sem érdekel, hogy mit kér majd cserébe, bár a hatalmam nem adom. Az elődöm is ott baszta el, hogy minden erejét átadta nekem. Persze hogy a jó álmok démona le tudta győzni. Az lett volna a csoda, ha nem. Végül rátalálok valamire és örömömben tapsikolni kezdek.
- Megvan! Megvan! - nevetek, és körbeugrálom a szobát. - Végre megvan!
Caiden készül aludni, megérzem, így felállok és sebtében alkotok egy félhomályos szobát. Üres, semmi sincs benne, még egy szék sem. Mikor megjelenik, én vigyorogva nézek rá. Már tudom, mit kell tennie, de neki is akarnia kell. Mielőtt felébredt, hajlott az ötletre, de talán azóta meggondolta. Ám ahogy az arcára nézek, rájövök, talán még elszántabb, mint eddig volt. Ho-ho, valami nagy dolognak kellett történnie, és én most nem láttam.
- Üdv újra, szépségem! - mondom, ő azonban nem vár, megragad a nyakamnál fogva, a falhoz tol és durván megcsókol. Basszus, de jólesik.
- Nem kefélhetsz senki mást és velem együtt döglesz meg - jelenti ki, a nyakam szorongatva. Azt nem tudja, hogy ettől nem halok meg, de a kijelentése váratlanul ért. Mi van?!
- Tessék? - nézek rá döbbenten.
- A feltételeim és a munkám ára. Ha megfelel, nyekegd, mit csináljak, hogy át gyere és rendet tegyél a sok seggfej idióta között?! - dühöng.
Tökéletesen értem a feltételeit. Azt akarja, hogy a lelkünk egy legyen, hozzám akarja kötni magát, ahogy annak idején én is csináltam. De az, hogy nem kefélhetek senkit, kicsit erős. Habár, ha hozzákötöm magam, akkor sem lesz az övé az egész erőm. Én nem fogom elkövetni azt a hibát, mint a "kedves" elődöm, aki botor módon mindent nekem adott. Én jól is jártam vele. Belenézek a szemeibe. Vad dühöt és hatalomvágyat sugallnak és fenyegető haragot arra az esetre, ha nem vállalnám. Finoman lefejtem az ujjait a nyakamról, majd egyetlen mozdulattal penderítem a falhoz és lefogom. Nem úgy tűnik, mintha ellenkezni akarna. Elvigyorodom.
- Remélem tudod, hogy ezzel örök kárhozat lesz a sorsod. Habár, ha jól sejtem, téged ez nem érdekel, édes - mosolygok, ő pedig dacosan bólint. - Rendben. A tiéd vagyok, de az erőm nem. Az erőm egy részét fogod birtokolni, így mindketten nagyobb biztonságban vagyunk. Te nem vagy démon, a túl sok erő megölné a tested.
- Térj a lényegre! - morran fel. Kis türelmetlen.
- Rendben van, nyugi már, drágám! - kacagok fel. - Elmondom, mit kell tenned. Hála égnek, még csak nem is kell messzire menned. Mennyire ismered a lakhelyed?
- Mint a tenyeremet. Miért? - néz rám.
- A kapu pont a te szobád alatt nyílik, az alagsorban. Nem kell mást tenned, mint lemenned és megnyitnod. Érezni fogod, hol van - a zsebembe nyúlok és egy vöröslő követ veszek elő, amely egy aranyszínű láncon van. A nyakába akasztom. - Ez rajtad marad, mikor felébredsz. A lényeg, hogy e hónap tizenharmadik napján, pontosan éjfélkor menj le az alagsorba, és keresd meg a kaput. Ha megtaláltad - előhúzok egy papírt és odaadom neki -, olvasd fel ezeket a szavakat és a kapu kitárul. A kapu a rémálmok birodalmába vezet. Én ott foglak várni.
- Ennyi az egész? - kérdi lefitymálva. - Te miért nem tudod megtenni?
- Mert a kapu csak az emberi világból nyitható, és én a medált sem tudnám használni. Csak emberi személy nyithatja a kaput, vagy zárhatja be - hajolok közel hozzá és harapom meg a nyakát. Jólesően sóhajt fel.
Kis ribanc. Egy pillanat alatt szabadítom meg a ruháitól és széttárom a lábait. Majd letolom a nadrágom, és minden előkészítés nélkül vágom magam benne tövig. Összerándul a hirtelen fájdalomra és felnyög. Hangja kéjes, én pedig durván és gyorsan kezdek benne mozogni. Karjait a nyakam köré fonja én pedig szinte belenyomom a falba. Kurva jól érzem magam, jólesik belehatolni szűk, forró seggébe. Mennyei érzés érezni a húsát, a testét a lábaim között. Szorgosan liheg, nyöszörög és a nyakamba mar apró fogaival. Hátrahajtom a fejem és ő a nyakam bőrét kezdi harapdálni, nyalogatni, csókolgatni. Az aktussal egyben az erőm egy kis részét is nekiadom. Végül egy hatalmas lökéssel élvezek bele, mire egész teste összerándul. Kihúzódom belőle, de még tartom, míg magához tér. Elégedett szemekkel néz rám. Magamhoz húzomés durván megcsókolom. Tizenharmadika. Az két nap múlva van. Még negyvennyolc órácska, és kiszabadulok innen. Viszonozza csókomat, majd elengedem és eltávolodom tőle.
- Hamarosan reggel, ideje menned - mondom. - Két nap múlva találkozunk. Még nekem is van egy kis dolgom.
- Mégis miféle dolgod? - kérdi kíváncsian, és a nyakam köré fonja a karjait. - Hm?
- Mégis mit gondolsz? Talán azt hiszed, az az idióta nem fog beleavatkozni? - nézek bosszúsan Caiden szemeibe. - A jó álmok démona. Még el kell őt is intéznem, egyszer és mindenkorra. Vagy legalább egy időre - aztán folytatom. - Caiden, a lelkünk eggyé vált, az erőm egy tizedével rendelkezel. Ez kiválóan használható kisebb rémületek és apróbb lények idézéséhez. Hidd el, így is több erőd van, mint bárki halandónak. Mi ketten elhozzuk az Apokalipszist, a totális világuralmat, a Káoszt és Rettegést - látom a vad örömöt a szemében. Ez a fiú egyszer az utódom lehet.
- Alig várom - csókol meg. - Csak legyen már tizenharmadika.
Caiden nem sokkal később távozik. Tudom, hogy a papír és a medál nála van. Ezek az egyetlen dolgok, amiket kivihet. Előre dörzsölöm a kezeimet, hogy az az idióta hogy próbál majd megakadályozni. Nem fog neki sikerülni.
|
| Rauko | 2011. 03. 30. 19:03:30 | #12661 |
Karakter: Caiden Dallin
Megjegyzés: ~ Andromnak
- Mi lenne, ha alkut kötnénk? Tudod, kezdem elunni az itteni életet. Itt csak akkor kínozhatok valakit, ha alszik, és ebből kezd kissé elegem lenni. - Na, tudtam én, hogy nem szórakozhatok ingyen. A jó kurváért fizetni kell ám, és ez visszafelé is igaz.
- És mit akarsz tőlem? - kérdezem, mire megcsillan a kezében valami. Hm… ez megvesztegetés ám.
- Hogy tégy szabaddá. Át akarok kelni az emberi világba. Gondolj bele, Caiden. Rémálmok napközben, ébren. Egy rettegéssel, borzongással, lidérces rémálmokkal teli anarchikus világ. Nos, mit szólsz, hozzá? Minden álmod valóra válna, nemcsak az álmaidban, de a valóságban is. Ne mondd, hogy nem izgat fel.
Ez a dög direkt csinálja. Felizgat testileg és lelkileg is, aztán ha itt kapok szívbajt, akkor leshet meg gondolkozhat, hol hogy a faszban rontotta el. De ez akkor jó mókának látszik. Azt hiszem, tetszik is az ötlet, meg is ragadom ezt a kiváló lehetőséget és leszögezem a nyilvánvalót.
- Nos, ha megteszem, akkor én is kérek valamit. Tudod, nem dolgozom ingyen. Valamit valamiért, édesem - mondom neki, mire érdeklődve pillant rám.
- És mit kér az én kis szociopatám?
- Még kitalálom. Mondjuk a következő találkozásunkra. Most szeretném jól érezni magam, ha nem gond.
Nem is kell tovább kérlelnem. Ugyanolyan geci, mint én, persze, hogy kihasználja, ha kínozhat valakit. Bár veszít a varázsából a dolog, ha az alany annyira élvezi, mint én, de nem baj. Fáj, éget, vág, de ez pont így jó! Ahogy izgat, olyan rohadtul kegyetlen minden mozdulata, hogy remegek belül. Akarom… kell… vagy ő engem, vagy én őt, de itt most szex lesz, az tuti. Már meztelen, az ölemben ül, de a kurvája nem hagyja, hogy belevágjam magam. Ch… Húzni akarja az időt? Ez nem vall rá.
- Baszni... akarok... Gyerünk már! - szólítom fel, mert azért ezt jó, ha tudja.
- Türelem, szépségem. Hidd el, nem fogsz csalódni. Meg foglak baszni, de úgy, hogy azt kívánod, bár sose ébrednél fel. - megint megvág, de megint élvezem. - Szereted a fájdalmat, igaz? Élvezed, ha fáj, ugye? - Még mindig húzza az időt?! Mi a fasz van már?!
- Csináld... már...
- Nyugalom, drága, mindenre sor kerül. Nem fogsz unatkozni, arra mérget vehetsz. - Izgat, izgat és izgat. Vág, harap, mar, szív, simogat… de én már szexet akarok!
- Meg foglak dugni - suttogja. - És fájni fog.
- Szeretem a fájdalmat - válaszolom büszkén, mert hát így is van.
- Tudom. Én is. - Egy laza mozdulattal feszíti a lábaimat még szélesebb terpeszbe, majd megérzem a farkát a bejáratomnál, és elkezdi magát belém nyomni… szinte tövig bent lehet, én hangosan nyögök, mert ez most kurvajó, aztán…
- Caiden! Nyisd ki - dörömböl az ajtón egy öngyilkosjelölt idióta. Most viszont kibaszottul rossz lóra tett,. mert az tuti, hogy véresre verem. Odasétálok, miközben egy szót sem szólok, majd kivágom az ajtóütés a szintes nevelő mosolyog rám. - David mondta, hogy beszélni akarsz velem, lehetőleg azonnal. - Fintorgok egyet.
- Mi a faszom van? - kérdezem, majd beleöklözök az ajtóba, pont a papírra, amit kiragasztottam. - Áll a farkam, cseszd meg, te meg ilyenekkel baszogatsz? - kérdezem a nőtől, mire elsápad.
- Caiden Dallin! Ha most azonnal nem…
- Takarodj a gecibe - csapom be az ajtót. Ahogy szuszogva lépkedek az ágy felé, hirtelen eszembe jut, hogy mit is mondott.
Ki a geci az a David?
Kinyitom az ajtót, mire a nőci még mindig ugyanott áll.
- Ki az a David? - kérdezem tőle, mire ő fintorog.
- Szomszéd szoba, ajtó melletti első ágy - mondja, és sarkon fordul. Tudja, hogy felesleges a vita, ha megunom, maximum szájba verem.
De a lényeg az, hogy a kis szopóbajnok önállósította magát. Hm… azt hiszem, vagy új lehet a kölyök, vagy azt hiszi, hogy most akkor jót tett a közösségnek azzal, hogy felbaszta az agyam. nem gondolkodom tovább, átsétálok a szomszéd szobába és feltépem az ajtót.
- Daviiid - suttogom halkan, negédesen, aztán az ágyához lépek. Alszik a szentem. - David! - üvöltöm a fülébe, mire felpattan ülő helyzetbe. Nos, nem is várok tovább. Belemarok a hajába és átráncigálom a saját szobámba. - Mond csak, kedves David, ezt hogy a kurva életbe gondoltad?
- Mi… miről beszélsz, Caiden? - kérdezi, és már térdelne is elém. Ohh nem, te kis ribanc, most nem úszod meg egy szopással. Megvárom, amíg előttem térdepel, és térddel beviszek egyet a csinos kis pofájába.
- Mi az, hogy hogy értem, te nyomorék? - ordítok rá. - Megzavartál az álmomban, baszd meg - üvöltöm, és belemarok a hajába. Feldobom az ágyra, letépem az alsóját, és azonnal belevágom magam a seggébe. Üvöltene, de előre nyúlva a szájába tömöm a leszaggatott alsót.
- Te nem kezdhetsz ki velem, megértetted, te kis rohadék? - mondom neki, miközben egyre mélyebbre merülök benne. Már most vérzik? Gyenge eresztés a fiú. - Ha még egyszer ez előfordul te szerencsétlen, addig foglak kefélni, amíg van benned élet, megértetted? - kérdezem, és beleharapok a tarkójába. - Egy életre jegyezd meg: amíg itt vagy, velem nem baszakodsz.
- De… de én csak…
- De te csak mi? - üvöltöm. - Te csak megzavartattál alvás közben, a kurva életbe - üvöltöm, és egyre gyorsabban mozgok benne. Nem jön be senki. Rólam van szó, tudják, hogy most felesleges.
Percekkel később felmorranva élvezek a véres seggébe és előre hajolva harapok újra a nyakába.
- Ha bárki kérdezi, és te nem azt mondod, hogy te is akartad, kiverem az összes fogad és a saját hányásodban fojtalak meg - mondom neki, mire ő bólint, és feláll. - Remélem, hogy tényleg érthető voltam - ragadom meg a nyakát és kivezetem a szobából, majd seggbe rúgom és így küldöm a falnak.
Felsóhajtva és a hajamba túrva fekszem vissza a véres ágyba. Leszarom, aludni akarok, a bohócot akarom.
Percekkel később egy teljesen üres, félhomályban úszó szobában vagyok, és ő előttem áll.
- Üdv újra, szépségem - mondja, de nem várok tovább, megragadom a nyakát, a falig tolom és megcsókolom. Ahh, olyan kurva jól néz ki…
- Nem kefélhetsz senki mást és velem együtt döglesz meg - jelentem ki, még mindig szorítva a nyakát.
- Tessék?
- A feltételeim és a munkám ára. Ha megfelel, nyekegd, mit csináljak, hogy át gyere és rendet tegyél a sok seggfej idióta között? - kérdezem dühöngve.
|
| Andro | 2011. 02. 09. 12:05:50 | #11225 |
Karakter: Clown of Nightmares
Megjegyzés: (Caidennek)
Nem akarok neki csalódást okozni, bár ő azt hiszi, nyeregben van, mégis én vagyok az, aki irányít, míg itt van az álomban. Heves iramban kezdem szopni, élvezem farkának ízét, zamatát, és már kis híján elmegy, mikor éles hang visít be az álomba, ő pedig eltűnik. Bassza meg, már kis híján elélvezett itt nekem a kicsike, erre felébred. Biztos ébresztő van ott, ahol lakik. Pedig a torkomig engedtem a farkát, és most kissé dühös vagyok. Bár át tudnék lépni az emberek világába. Bár, ha jól meggondolom, talán lesz rá mód, hogy megtegyem, ha kellően használom a kölyköt. Ő segíthet nekem. Már túl régóta élek az álmok világában, ideje lenne a valódi világban is egy kis rendet rakni. Elvigyorodom az anarchikus világ gondolatára. Egy világ tele rémálmokkal!
~*~
Azután már csak üldögélek, és azon gondolkodom, hogy mit is csináljak Caidennel, ha végre ismét alszik. Azután hirtelen megérzem, hogy alszik. De hát napközben van. Biztos ellógott valahonnan. Belenézek a tükrömbe, és Caident pillantom, meg, ahogy egy tetőn ül és alszik. Belépek az álmába, és megölelem. Puha a bőre. Kinyitja a szemét, és rám néz.
- Utálom, ha magamra hagynak - suttogom a fülébe.
- Utálom, ha nem rakhatok seggbe egy olyan szépséget, mint te - válaszol halkan. - Éjszaka eljössz?
- Ha akarod… - csókolok bele a nyakába, majd már el is tűnik. Egy hang miatt. Felébredt. Megint.
~*~
Alig várom, hogy végre este legyen, és ahogy látom, elég korán megy aludni a kicsike. Helyes, helyes a színpad már készen áll, ahol én ma meg fogom őt dugni. Biztosan ő akarna lenni az aktív fél, de ma éjjel nem hagyom. Ma én lépek színre, hogy szórakozzam. Ha olyan bátor, mint mondja, biztos vagyok benne, hogy jól fog szórakozni. Ahogy elalszik, máris egy kínzószéket látok, amihez ki van kötve. Mintha várna rám. Vigyorogva lépek az álmába, ő pedig elégedetten fürkész engem. Mint mindig, vérvörös ruhámat és kalapomat viselem a maszkkal együtt. Elégedetten nézek körbe. Egy sötét szobában vagyunk, sehol semmi fény, mégis látjuk egymást. Nofene, jókat álmodik.
- Tetszik ez az álom - vigyorgok rá. - Most azt teszek veled, amit akarok? - kérdem megnyalva az ajkaimat.
- Amit csak akarsz, de jó lenne, ha igyekeznél, mert kurvára akarlak már - mondja, és mintha egy kis kéj vegyülne a hangjába. Mosolyogva lépek közelebb hozzá, majd hajolok fölé.
- Mi lenne, ha alkut kötnénk? - kérdem, miközben belecsókolok a nyakába. Semmi kedvem egyből megkínozni. Kíváncsian néz rám. - Tudod, kezdem elunni az itteni életet. Itt csak akkor kínozhatok valakit, ha alszik, és ebből kezd kissé elegem lenni.
- És mit akarsz tőlem? - kérdi érdeklődve, miközben elhajolok tőle, és egy félfordulatot téve egy tőrt bűvölök a kezembe. A penge megvillan.
- Hogy tégy szabaddá - susogom halkan. - Át akarok kelni az emberi világba. Gondolj bele, Caiden. Rémálmok napközben, ébren. Egy rettegéssel, borzongással, lidérces rémálmokkal teli anarchikus világ. Nos, mit szólsz, hozzá? Minden álmod valóra válna, nemcsak az álmaidban, de a valóságban is - lépek közelebb hozzá, és lágyan végighúzom a pengét az arcán. - Ne mondd, hogy nem izgat fel.
Felsóhajt. A végén elmegy, mielőtt még tennék vele bármit is. Úgy látom, őt is felizgatta egy ilyen világ képe. Hiába, úgy tűnik, rokonlelkek vagyunk. Ez tetszik. De látom, hogy azért gondolkodik. Ő is tudja, hogy ennek ára van. Na igen, nem hülye, én sem vagyok az. Tudom, hogy adnom kell neki valamit cserébe azért, hogy ezt megtegye. Végül rám emeli a tekintetét.
- Nos, ha megteszem, akkor én is kérek valamit - mondja végül. - Tudod, nem dolgozom ingyen. Valamit valamiért, édesem - vigyorog rám széles mosollyal.
- És mit kér az én kis szociopatám? - nézek rá érdeklődve.
- Még kitalálom - sóhajt színpadiasan. - Mondjuk a következő találkozásunkra. Most szeretném jól érezni magam, ha nem gond.
Bólintok. Megértettem. És ő is megértette, hogy én mit akarok. Tudom, hogy felvillanyozta a gondolat, hogy esetleg élő rémálmokat láthat. Ő nem tudja, hogy ha egy olyan démon, mint én, kiszabadul az álmok világából, micsoda pusztításra képes. Én tudom, mert az elődömnek sikerült, bár sajnos a Jó álmok démona legyőzte. Az a nyavalyás kis puhány pöcs, aki folyton az embereket védi! Mintha érdemesek lennének rá!
Megrázom a fejem. Elég a gondolatokból, most az előttem levő kéjes szépségre kell összpontosítanom, aki már alig várja, hogy valaki jól megkúrja. Újra végighúzom a tőrt az arcán, mire kiserken a vére - nem gond, mikor felébred, nem lesz nyoma -, miközben szabad kezemmel a lábai közé nyúlok, és ruhán keresztül kezdem őt kényeztetni. De miért ruhán keresztül? Egyetlen intésemre válik csupasszá egész teste, így végre megfigyelhetem minden porcikáját. Ha az életben csak fele ilyen kívánatos teste van, már megérné őt élőben dugni. Finoman rámarkolok a szerszámára és izgatni kezdem. Nem kell sok idő, és már nyöszörög is, farka pedig félárbócon áll. Itt abbahagyom a kényeztetést és eldobva a tőrt egyszerűen az ölébe ülök, és megcsókolom. Durván, erőszakosan, mint előző este, miközben egyik kezemmel a nyakát fogom meg erősen, és nyomom hátra a fejét, másikkal durván simogatni kezdem a hátát, majd az oldalát és a mellkasát. Engedelmesen hagyja, vissza is csókol, tépi ajkaimat, majd engedem, hogy a nyelvét is bedugja a számba. Baromira akarhat már, mert igen türelmetlen, de mivel a kezei meg vannak kötve, nem sokat tehet ellenem. Mi lenne, ha elengedném? Nem! Ő ma éjjel az enyém.
Elszakítom magam az ajkaitól, és nekiesek a nyakának, marom, szaggatom a puha, érzéki bőrt. Finom illata van, bódító. Még a kalapomat is leveszem, így hosszú, vörös hajam előrehullik, cirógatva őt. Kéjesen nyög, és próbálja magát közelebb nyomni hozzám. Farka már áll, és az enyém is kezd dagadni a nadrágomban. Így kénytelen vagyok levetni, mert kezdem szűknek érezni a ruhát odalenn.
- Baszni... akarok... - hallom kéjes nyögését, forró lehelete a nyakamat csiklandozza. - Gyerünk már!
- Türelem, szépségem - suttogom, vagy inkább csak lehelem. - Hidd el, nem fogsz csalódni. Meg foglak baszni, de úgy, hogy azt kívánod, bár sose ébrednél fel.
Nem válaszol, és mikor odanézek, mintha kis gúnyt látnék a szemeiben. Ja, hogy ő akart engem dugni? Majd máskor, szívem, most hagyd rám. Újra kezembe varázsolom a tőrt, és nyakát tartó kezemben tartva azt, végighúzom a mellkasán, oldalán, nyakán, apró sebeket vágva gyönyörű testére. Vére kibukkan, én pedig lenyalom, miközben ő kéjesen nyöszörög. Ezek szerint tetszik neki a játék. Tudja, hogy bármit el tudok érni, ha akarok, bár az ő álma, én is tudom irányítani, mint minden álmot.
- Szereted a fájdalmat, igaz? - kérdem vigyorogva. - Élvezed, ha fáj, ugye?
- Csináld... már... - nyöszörög alattam.
- Nyugalom, drága, mindenre sor kerül - csókolok bele vérző nyakába, nyalva a vérét, szívva ki belőle az életet. - Nem fogsz unatkozni, arra mérget vehetsz.
Testét simogató kezem most belemarkol gyönyörű, fehér hajába, és hátrahúzza a fejét, hogy jobban hozzáférjek nyaka ívéhez. Harapom őt mindenhol, majd feljebb mászom, és miközben tőrömmel tovább vagdosom őt immárom a combján is, a fülét kezdem harapdálni, míg véres nem lesz. Szeretem a vért, imádom. Azután elengedem, feje előreesik, de felemeli, és a szemembe néz. Látom benne a vágyat, látom, mennyire fel van tüzelve, várja a folytatást. Hozzádörgölöm magam a farkához, de nem hagyom, hogy belém jöjjön. Ó, nem, ma nem. Majd máskor, ha jó kisfiú lesz, és kiszabadít. Majd akkor eljárjuk a véres, halálos keringőt. Felállok, és széttárom lábait, majd egy intéssel szabadulok meg a ruháimtól. Csak a maszk marad, amit sosem veszek le, azután fölé hajolok, és rávigyorgok.
- Meg foglak dugni - suttogom neki nyugodtan. - És fájni fog.
- Szeretem a fájdalmat - vigyorog rám.
- Tudom - bólintok. - Én is.
|
| Rauko | 2010. 12. 24. 13:46:55 | #9947 |
Karakter: Caiden Dallin
Megjegyzés: ((Bohócomnak))
~*~
- Akkor mire vársz, szépségem? – kérdezi, mire csak azt éri el, hogy azonnal rávetem magam, és a szokásos stílusban csókolom. Vadul, szenvedélyesen, erőszakosan, ahogy én szeretem! Belemarkol a seggembe, és simogat,majd a felsőm alá nyúl: ebből szűröm le, hogy neki is cseszettül tetszik a dolog. De ha ő játszik, nekem is lehet. Nyaka köré fonom a karom, a másikkal a farkára simítok, mire felnyög, és a csók megszakad.
- Ennyire jó? – kérdezem röhögve. - Régen nem rakhattak meg. – Én meg is tenném, de ezt nem teszem hozzá. Bár… mit nekem feltételes mód?! Meg fogom dugni.
- Sosem raktak meg - válaszolja. A kis aktív… na, ezen változtatunk! - Általában én vagyok felül, gyönyörűm. És most hogy te itt vagy, sokkal nagyobb kedvem van hancúrozni, mint eddig bármikor. De előbb, végezzünk vele, nem gondolod?
- Előbb dugjunk, utána elintézzük. Vagy még jobb lenne, ha látna minket, és meghalna, nem? – Mekkora ötletem van! Zseni vagyok! Milyen lenne már, ha a halála közben azt kellene néznie, ahogy hátulról tolom ezt a kis cuki bohócot… hát, teljesen felizgulok már az ötletre is! - Látni akarom, ahogy meghal – teszem még hozzá gyorsan. Érdekel, milyen lesz az arca a halála előtt.
- Vért akarsz látni? – Most ő csókol meg, és hagyom is. Legyen neked gyereknap… - Beteg elme vagy, mint én, Caiden. Összeillő pár lennénk. Ha akarod, olyan lehetsz, mint én. – Rohadtul tetszik az ötlet, és ezt látja is rajtam, azt hiszem. De mielőtt válaszolhatnék, ő láthatóvá válik a kis csitrinek, aki pánikba esve rohan hozzá. Máris lépünk a szánalmas részre? Azt hittem, hogy kicsit tovább fog küzdeni…
Bohócom tűzgyűrűbe zárja a kis kurvát, mire azonnal kiabálni is kezd, hogy mentse meg valaki, mert megég. Na, ez a része mondjuk tetszik. A kis vörösnek olyan ereje van, hogy akárkit megölhet… én is akarok ilyet!
Hátrapillant rám, és a tekintete csak még jobban feltüzel. Közelebb lépek, és megint kezelésbe veszem, puhítom, és ha jó vagyok, ami ugye nem is kérdés, akkor simán hagyja magát majd. Sőt! Ő fogja kérni, hogy keféljem szét a seggét…
Nem is kérdés, hogy a farkam már kőkemény, hiszen ennek a dögnek veszettül kemény és dugnivaló segge van ám! Érzem, hogy lassan behódol, amit pár pillanat múlva szavakkal is alátámaszt.
- Bassz meg, Caiden! Te kiérdemelted, hogy megtehesd velem. – Vigyorom kiszélesedik, hiszen tudtam, hogy ez lesz.
- Ha nem érdemeltem volna ki, akkor is megbasználak. Mindig én győzök.
- Nem éppen. Mivel te alszol – mondja, mire elhúzom a számat. Értesz a hangulatromboláshoz, cseszd meg. - Mi sosem fogunk odaát találkozni. Én egy démon vagyok, nem hagyhatom el az álmok világát.
- Kit a faszt izgat? – csókolom meg. - Kussolj, ribanc!
Érti a dolgát, az tuti… vérbeli passzív, csak eddig nem volt senki, aki meg merte volna raknia Rémálmok Bohócát. Ohh, kicsikém, ha megkapom az erődet, akkor minden nap véresre foglak kefélni, ebben az egyben biztos lehetsz! És ha mindig ilyen engedelmesen fogod szopni a farkamat, akkor még a végén te is meghághatsz engem… hehe.
- Szopj gyorsabban, bohóc! – szólok rá. - Tövig akarom a szádban.
Más választása nem révén, és tekintve, hogy tökéletes ribanc a kicsike, olyan iramban szopja a farkamat, hogy ha másért nem, de ezért még találkozni akarok vele! Annyira veszettül jól csinálja, ahogy a torkáig enged, és ahogy nyelvével játszik velem, hogy tartok tőle, el fogok élvezni… mindjárt édes kis ajkai közé élvezek, aztán seggbe rakom, hogy csak visítani tud majd… mindjárt… mindjárt…
Kinyitom a szemem, és az árvaházi szobám gusztustalan falát látom. és mereven álló farkam emlékeztet arra, hogy nem élveztem el. Nem értem… miért ébredtem fel?! Aztán meghallom az ütemes kopogást az ajtóból. Az egyik nevelő, és azt rikácsolja, hogy keljek fel. Fogok valamit, ami pont az éjjeli lámpa, és az ajtónak baszom. Csörömpölve esik atomjaira, és a nyanya is elhúzott végre a vérbe. Annyira ideges vagyok, higy ölni tudnék! Komolyan…
Visszajátszom a fejemben a gondolatokat, aztán úgy döntök, hogy most muszáj leszopatni magam, mert ez így nem pálya. Felkelek, a derekam köré tekerek egy lepedőt, és átviharzok a másik szobába. Kinyitom az ajtót, és a kissráchoz lépek, aki az ajtó mellett alszik. Belemarkolok a hajába, és ettől végre fel is ébred a kis nyomorék. Térdre rántom, leveszem a lepedőt, és a fejét a farkamra nyomom. meglepetten nyög fel, de mikor rájön, hogy ki vagyok, engedelmesen kezdi szopni merevedésemet. Szobatársai úgy teszek, mintha aludnának, de azt például tisztán hallom, ahogy a másik, ágyon alvó srác ütemesen szuszog, szóval kiveri magának. Ja, ezt én is megjátszhattam volna, de ha az édes bohócom figyel, akkor jobb, ha ezt látja.
- Szopd gyorsabban, vagy beverem a képed - utasítom a kölyköt, és a hajába túrva nyomom magam a torkáig, mire felnyög, de nem hagyja abba. Engedelmesen szop, aztán, amikor végre a szájába élveztem, oldalra hajolva köpi ki az egészet.
- Ezzel nyertél magadnak egy nap nyugit - mosolygok rá önelégülten, ahogy visszarendezem magam.
- Miért? - nyögi sírva, ahogy az ágy melletti szemetesbe hajolva kezd hányni.
- Mert izgató álmom volt, és te voltál a legközelebb - morgom neki, és visszalépve nyomom fejét a saját hányásába. - És ha még egyszer kérdőre vonsz, agyonverlek.
Visszatérve a szobámba, nyugodt szívvel szedtem össze a holmikat, és elmentem zuhanyozni. Ahogy beléptem, a kissrácok azonnal szabaddá tették a kedvenc fülkémet, engedelmes kis taknyosok ezek. Csak párszor kellett elkalapálni őket. Arra gondolva, hogy mit csinálhat a bohóc, szép tisztára mosom magam. Egész leizzadtam ettől az álomtól, de remélem, lesz még ilyen.
Ma nincs suli, úgyhogy a zuhany után reggeli, aztán irány a tető, egy cigire vágyom. De eszembe jut a bohóc, és reménykedve, hogy elalszom, behunyom a szemem. A kinti levegő kellemesen simogatja a bőrömet, aztán, amikor kinyitom a szemem, a tető peremén állok, és valaki ölel.
- Utálom, ha magamra hagynak - suttogja egy ismerős hang a fülembe.
- Utálom, ha nem rakhatok seggbe egy olyan szépséget, mint te - válaszolom. - Éjszaka eljössz?
- Ha akarod… - csókol bele a nyakamba, majd hallom, ahogy egy autó hangosan dudál, és mikor legközelebb kinyitom a szemem, ugyanott ülök, ahol előtte, és a cigi az ujjaim között pihen.
~*~
Korábban, vacsora előtt fekszem le adni, és írok az ajtóra egy kis papírt, hogy kuss, vagy baj lesz, sőt, az emeleti nevelőnek is szólok, hogy ha kopogni mernek, akkor nagyon morc leszek. A nő húzza az orrát, de leokézza a dolgot, amikor az órára néz. Mindig baj volt a lámpaoltásaimmal és most, hogy önként, majdnem dalolva vonulok aludni, még a vacsora előtt, ő is boldog.
Az ágyban pihengetve várom, hogy elaludhassak, és amikor ez megtörténik, egy igencsak kellemes környezetben ébredek fel. Ki vagyok kötve egy kínzószékhez, előttem pedig nem sokkal később megjelenik a bohóc.
- tetszik ez az álom - vigyorog rám. - Most azt teszek veled, amit akarok? - kérdezi, és megnyalja ajkait.
- Amit csak akarsz, de jó lenne, ha igyekeznél, mert kurvára akarlak már - mondom neki, és várom, hogy mit tesz.
|
| Andro | 2010. 12. 01. 14:37:35 | #9574 |
Karakter: Clown of Nightmares
Megjegyzés: (Caidenemnek)
- Mutathatnál valamit - sóhajt fel, mire közelebb lépek. Kezd érdekelni a gyerek.
- Érdekes kölyök vagy. De lássuk, olyan kemény vagy-e, mint amilyennek látszol. - Mögélépek és a füléhez hajolva suttogok. - Félsz a csúszó-mászóktól? - hirtelen pókok jelennek meg a szemei előtt. Hatalmasak, hatalmas potrohhal és éhesen villogó csáprágókkal. Képes vagyok bármit teremteni bármiből, akár a semmiből is egy álomban.
- Biztos van ennél jobb trükköd is - nevet fel, majd egy pókot a tenyerébe zárva nyom össze. Kemény fiú.
- Ohh, hogyne lenne - suttogom a fülébe, majd egy pillanat alatt az egyik fa ágából kígyó lesz, amely a fiú orra elé ereszkedik. Ő azonban csak nevet, és a nyaka köré tekeri. Valóban nem fél.
- Hazavihetem? - kérdi nevetve. - Rég óta szeretnék egyet, de sosem volt rá pénzem - felvont szemöldökkel szemlélem, majd sóhajtok egyet. Nehéz eset, de nem reménytelen.
- Élvezem a mai estét - vigyorgok rá, majd kézen fogom és a temetőbe ráncigálom. Van még pár trükk a tarsolyomban.
- Hé, finomabban, te állat! - kiabál rám, mire megfordulok, és a képébe röhögök. Kitépi a kezét a kezemből és bosszúsan néz rám. - Mi lesz a következő? - néz rám határozottan, de egyben jelezve, hogy nem igazán bízik benne, hogy meg tudom ijeszteni. Nos, lehet, hogy taktikát kell majd váltanom.
- Mit szólnál mondjuk…ehhez? - vigyorodom el, és egy kőkereszten ülve lóbálom a lábaimat. Kiváncsi vagyok, mit lép a következő kis látványosságra.
Hirtelen egy kéz nyúl ki az alatta levő földkupac alól, és megragadja Caiden bokáját. Lerúgja, majd hátrál, de nem gyorsan, mint akit érdekel, mit csinálok. Zombikat teremtek. Tudom, hogy sablonos, de néhány emberre a frász jön az ilyen dolgoktól. Ám ő még csak el sem fehéredik, semmi jelét nem adja, hogy félne. Nem baj, ha nem fél, majd más módon ismerkedem meg vele. A földből lassan egy női zombi mászik elő. Némi hús még maradt rajta, hiszen így akartam, és lassan elindul Caiden felé. Ő hátrál, a zombi követi. Jó öt perc után végül Caiden elunja, és mögém lép.
- Még csak fel sem izgattál eddig - csókol bele a nyakamba, mire felnevetek. Tehát ő izgalmat akar? Én is, csak kérdés, ki lesz felül és ki lesz alul.
- Ne izgulj, van még ötletem - sóhajtok, mire mindent beborít a tűz. Caiden érdeklődve szemléli a lángnyelveket.
- Csak szerintem szép? Minden lángnyelv érdekes… nincs két egyforma, és ha hozzáérsz, mindig megéget - sóhajt csalódottan, majd belenyúl az egyik lángnyelvbe. Felszisszen.
- A fájdalomtól sem félsz. Értem.
- Mielőtt fárasztanád magad, elmondom, hogy a víztől és a bezártságtól sem. Sőt, a tömegtől sem, attól szimplán undorodom - mondja, miközben ellép tőlem. - A sötétet kifejezetten imádom. A temetőket is, az erdőket is, mindent, ami más számára félelmetes. - Megfordul, és rám néz. - Beteg vagyok, ugye? - kérdi mosolyogva.
- Csak amennyire a hozzád hasonlók - viszonzom a mosolyt. Egyre jobban tetszik a kölyök. Ha nem fél, talán lehetne a segédem, és egy nap az utódom is akár. Ha ennyire szereti a fájdalmas, félelmetes dolgokat, van hajlama a kegyetlenkedésre. De ez várható volt. - Szereted kínozni az embereket, Caiden?
- Igen - vigyorog rám, ezek szerint telibe találtam. - Verés, erőszakos szex… nekem mindegy. Csak sikítson és könyörögjön. Az valahogy megnyugtatja a lelkemet. Amikor mások vérét látom, az valahogy… kielégítő. Mint másnak egy finom kaja vagy egy jó pohár bor.
- Öltél már embert?
- Azt még nem - sóhajt fel. Mintha csalódott lenne. - Mindig közbelép valaki, vagy a végére már inkább szánalmas, mint vicces, ahogy könyörögnek. Amikor sírnak, akkor már nem izgalmas. - Feláll, elém lép, és az arcomra simítja a kezét.
- Gyere, megmutatom, hogy milyen, ha megölsz egy lelket - mosolygok rá, majd megfogom a kezét. Egy pillanat alatt lépünk át egy általam választott álomba. Ismerős hely. Pink szoba, az ágyon egy tizenkétves kislány kuporog. - Ez a lány retteg a sötétségtől - mutatok rá.
- Belehalna, ha sokáig sötétben kellene lennie?
- Ez egy álom. Ha itt meghal, akkor az életben is - intek a kezemmel, mire elsötétül a szoba, de én és Caiden látjuk egymást. Én akarom így. A lány reszket az ágyon.
- Én miért látok? - kérdi.
- Mert én úgy akarom - mosolyog rám. A kiscsaj sikítani kezd, kiabál hogy mentsék meg. Caiden röhög, miközben átölelem a derekát, és az ajkaimat a nyakára tapasztom. - Izgató, nem igaz? - nyalok végig a bőrén. Forró, mint a tűz lángja. - Szinte beleremeg a tested, ahogy kegyelemért könyörög. - Hátranyúl, és megsimogatja a derekamat. Puha kezei vannak. Puha, de határozott kezei.
- Ha tudod, hogy így van, miért izgatsz fel még jobban? - tol el magától, és megfordul. Hallom, ahogy a lány fuldoklik. Nemsokára meghal. - Meg akarlak csókolni - jelenti ki egyszerűen.
- Akkor mire vársz, szépségem? - kérdem halkan, végigsimítva az arcán, és már csak az ajkait érzem az enyémeken.
Baromi jól csókol, határozott, erélyes, követelőző, és durva. Durván ránt magához, és már hatol is be a számba. Csak nem felizgattam a kicsikét? Közben a kislány már majdnem megfullad, egyre nehezebben veszi a levegőt. Caiden azonban úgy tűnik, kezdi elemében érezni magát, mert egyre erőszakosabban csókol. Én pedig nem vagyok rest, feszes, formás hátsójába markolok az egyik kezemmel, míg a másikkal átkarolom a derekát. Lassan a felsője alá csúsztatom a kezem, és végigsimítok az oldalán. Jóleső sóhaj szakad ki ajkai közül, amely engem elégedettséggel tölt el. Na igen, mégiscsak tudok valamit. Egyik keze hirtelen siklik a nyakam köré, a másikkal pedig az ágyékokmba mar. Felnyögök, ő pedig elszakítja ajkait az enyémektől.
- Ennyire jó? - kérdi vigyorogva. - Régen nem rakhattak meg.
- Sosem raktak meg - sóhajtom halkan. - Általában én vagyok felül, gyönyörűm - mosolygom rá. - És most hogy te itt vagy, sokkal nagyobb kedvem van hancúrozni, mint eddig bármikor. De előbb, végezzünk vele, nem gondolod?
- Előbb dugjunk, utána elintézzük. Vagy még jobb lenne, ha látna minket, és meghalna, nem? - ördögi vigyor kúszik a képére. Ha nem lennék én a Rémálmok Bohóca, bizony megijednék tőle, de így csak élvezem a látványt. - Látni akarom, ahogy meghal.
- Vért akarsz látni? - nyúlok az álla alá, és ezúttal én csókolom meg. - Beteg elme vagy, mint én, Caiden. Összeillő pár lennénk. Ha akarod, olyan lehetsz, mint én.
Nem válaszol, de a szemében látom, ha lehetne, ő is olyanná lenne, mint én. Bár némely tekintetben már olyan is. Láthatóvá teszem magam a lány előtt, aki felugrik és hozzám rohan. De késő bánat, mert én nem megvédeni akarom, hanem a vérét venni. Nyöszörög, hogy sötét van, menjünk el, mert ő fél. Én rámosolygok, legszebb, legördögibb vigyoromat véve elő, mire sírva hátrálna, de már késő. Tudom mitől fél még. A tűztől. Tűzkarikát varázsolok köré, amely körbeöleli a testét.
- Ne! Segítsen valaki! - sikít. - Megégek!
- Meg is fogsz - vigyorgok, és Caidenre nézek. Láthatóan ő is élvezi, mert mögém lép és átölel, majd a nyakamra csókol és ingem alá csússzannak kezei.
A kislányt eléri a tűz, égni kezd, és tudom, ha meghal, a valódi világban is meghal. Sikít, futna el, de nem tud, körbezárta a tűz. Hátrahajolok Caidenhez és hagyom, hogy kényeztessen. Ha akar, talán neki megengedem, hogy megbasszon, bár ha felébred, nem fogja érezni, hogy mit csinált. Kezei az övemnél magatnak, így hagyom, hogy leszedje rólam, és lehúzza a nadrágom. Hátranyúlok, és az ágyékát simítom végig. Farka már harcra készen áll, csak arra vár, hogy belém vághassa.
- Bassz meg, Caiden! - mondom. - Te kiérdemelted, hogy megtehetsd velem.
- Ha nem érdemeltem volna ki, akkor is megbasználak - hallom a nevetését. - Mindig én győzök.
- Nem éppen. Mivel te alszol - vetem ellen, mire mintha eszébe jutna, ez az egész egy álom. - Mi sosem fogunk odaát találkozni. Én egy démon vagyok, nem hagyhatom el az álmok világát.
- Kit a faszt izgat? - csókol a számra. - Kussolj, ribanc!
Halkan felnevetek. Tetszik a stílusa. Hirtelen fordulok meg, és szabadítom meg a ruhájától, majd térdelek le elé. Le akarom szopni. Érezni akarom az ízét a számban. Vajon az igazinak is olyan íze lehet, mint az álombelinek? Már régen elfeledtem. A kalapomat is leveszem, a vörös kalapot a rózsákkal. Vörös hajam kiszabadul alóla és mikor megrázom a fejem, ide-oda száll. Rámarkolok a farkára és a számba veszem. Szinte azonnal megérzem Caiden ujjait a hajamban, ahogy erőszakosan markolnak a tincseimbe, és kényszerítenek, tövig kapjam be hímtagját. Azon ne múljék. Finom íze van, selymes, édes, mint a méz. Őt pedig elégedettséggel tölti el, hogy van aki szólás nélkül is leszopja.
- Szopj gyorsabban, bohóc! - mondja hangosan, a hangjába vágy vegyül. - Tövig akarom a szádban.
|
| Rauko | 2010. 11. 08. 16:08:44 | #9186 |
Karakter: Caiden Dallin
Megjegyzés: (Andronak)
Megint a szokásos, undorító esték a közös vacsorával és a beszélgetéssel. Tiszta mázli, hogy korábban le tudtam lépni, így kilóghattam cigizni is, aztán nyugodtan mászok vissza a szobámba. Nekem nincs szobatársam. Eleinte próbálkoztak az átnevelésemmel és adtak egy-egy kedvesebb lányt, vagy fiút. Annyit értek el vele, hogy a lányokat véresre vertem, a srácokat meg megtanítottam jól szopni és pucsítani. Hónapok óta nem kaptam senkit. Ennek meg kifejezetten örülök.
- Caiden, lámpaoltás - visít be az egyik nevelő. Mindjárt kimegyek és a seggébe dugom a lámpát, komolyan!
- Majd leoltom, ha akarom, vén banya! Húzz innen a retkes picsába - kiabálok vissza neki, hozzávágok egy párnát az ajtóhoz, és szépen lassan elalszok. Bakancsban, felkapcsolt villannyal. Már csak azért is, hogy ne neki legyen igaza.
A szokásos sötét és mocskos házban vagyok álmomban. Évekkel ezelőtt álmodtam meg, azóta próbálok minden este ide visszatérni. van körülötte egy erdő és egy temető, mindkettőt imádom.
Ami egy kissé zavar, az az ismeretlen faszi, aki kint vár, mikor elindulok az erdő felé. Milyen érdekesen néz ki. Egy dolog zavar, az a maszk rajta. Tuti nem én képzelgem bele az álmomba, mert akkor tök meztelen lenne, és egy fához kötözne. Valamikor… ebben a pillanatban, és utána rútul megdugna. Szóval… nem én akartam, hogy itt legyen.
- Ki vagy te? - kérdezem tőle gyanakodva. - Álmodlak?
- Nem álmodsz, Caiden. Engem nem. De el kell ismernem, ügyes kis tájat álmodsz össze. Minden elismerésem.
- Honnan tudod a nevem? Válaszolj! Ki vagy te?
- A nevem Clown of Nightmares. A rémálmok bohóca vagyok, szolgálatodra - hajol meg színpadiasan.
Végigmérem. Azt állítja, hogy ő a rémálmok bohóca? És mégis mit akar tőlem? Ez idióta. Én nem félek. Soha életemben nem féltem, egy pillanatig sem. Miből gondolja, hogy majd ő kisajtolja belőlem.
- Mutathatnál valamit - sóhajtok fel, mire közelebb lép.
- Érdekes kölyök vagy. De lássuk, olyan kemény vagy-e, mint amilyennek látszol. - Mögém lép, és a fülemhez hajol. - Félsz a csúszó-mászóktól? - Hirtelen pókok ereszkednek le az előttem levő fáról. Hatalmas, tenyérnyi dögök, öklömnyi potrohhal és ujjnyi lábakkal. Hát, gusztustalan, az tény.
- Biztos van ennél jobb trükköd is - nevetek fel, ahogy tenyerembe zárok egy dögöt és összenyomom.
- Ohh, hogyne lenne - suttog fülembe, majd csettint az ujjával, és hirtelen a karomra tekeredik egy kígyó. Az előbb ott egy ág volt. Milyen izgalmas. Felnevetek, majd a nyakam köré tekerem a kígyót, ahogy a kisállatboltos srác mutatta.
- Hazavihetem? - kérdezem nevetve. - Rég óta szeretnék egyet, de sosem volt rá pénzem. - Felvont szemöldökkel néz rám, majd sóhajt egyet.
- Élvezem a mai estét - vigyorog rám, majd megfogja a kezem, és a temetőbe rángat.
- Hé, finomabban, te állat - kiabálok rá, mire megfordul és a képembe röhög. Hát, mindjárt belelépek abban a maszkos pofádba! Kirántom a kezemet az övéből. - Mi lesz a következő? - nézek rá határozottan és céltudatosan. Bár nem hinném, hogy tud olyat mutatni, amitől beparáznék. Nem szokásom, pedig megéltem már néhány dolgot. De sosem ijesztett meg semmi. Elszomorított, felvidított, de rémületet sosem éreztem. Egyszer az egyik gondozóm magyarázta el, hogy mi az, onnan tudom. Azt is, hogy még nem éreztem. Az a gyomorösszerántós, szemlehunyós, kiabálós dolog nálam még soha nem jött elő.
- Mit szólnál mondjuk…ehhez? - vigyorog tőlem pár méterre egy kőkereszten ülve, lábait keresztbe téve. Hirtelen egy kéz nyúl ki az alattam lévő földkupac alól, és megragadja a bokámat. A másik lábammal lerúgom magamról, és hátrébb lépek. Meg akarom várni, hogy zombikat teremt. A föld lassan eltűnik a kiszálló valami felöl, és kibukkan a feje. Helyesebben, ami még van belőle. Itt-ott még van egy kevéske, elfehéredett, elhalt bőr a fején, de többségében rohadt hús. Vér már természetesen nem folyik belőle sehol, így tökéletes alkalmam nyílik rá, hogy megfigyeljem a felém közeledő, vélhetően idős, női testet… zombit… na, erre most mi a jó szó? Röhögve nézem, ahogy utánam nyúl, és amikor hátra lépek, jönne utánam, de alig tud lépni. De majdnem öt perc után megunom a fogócskát, és a bohóc mögé lépek. Most én állok mögötte, ahogy ő a kereszten ül. Átkarolom, és a fülébe súgok.
- Még csak fel sem izgattál eddig. - Belecsókolok a nyakába, mire felnevet.
- Ne izgulj, van még ötletem - sóhajtja, és hirtelen mindent beborít körülöttünk a tűz. Lángnyelvek csapnak fel mindenhol, én meg érdeklődve, és a bohócot figyelve pillantok körbe.
- Csak szerintem szép? Minden lángnyelv érdekes… nincs két egyforma, és ha hozzáérsz, mindig megéget - sóhajtom, és belenyúlok a tűzbe. Felszisszenek.
- A fájdalomtól sem félsz. Értem.
- Mielőtt fárasztanád magad, elmondom, hogy a víztől és a bezártságtól sem. Sőt, a tömegtől sem, attól szimplán undorodom - mondom, majd ellépek tőle. - A sötétet kifejezetten imádom. A temetőket is, az erdőket is, mindent, ami más számára félelmetes. - Megfordulok, és rá nézek. - Beteg vagyok, ugye? - kérdezem mosolyogva.
- Csak amennyire a hozzád hasonlók - szól mosolyogva. - Szereted kínozni az embereket, Caiden?
- Igen - vigyorgok rá. - Verés, erőszakos szex… nekem mindegy. Csak sikítson és könyörögjön. Az valahogy megnyugtatja a lelkemet. Amikor mások vérét látom, az valahogy… kielégítő. Mint másnak egy finom kaja vagy egy jó pohár bor.
- Öltél már embert?
- Azt még nem - sóhajtok fel. - Mindig közbelép valaki, vagy a végére már inkább szánalmas, mint vicces, ahogy könyörögnek. Amikor sírnak, akkor már nem izgalmas. - Feláll, elém lép, és az arcomra simítja a kezét.
- Gyere, megmutatom, hogy milyen, ha megölsz egy lelket - mosolyog rám, majd megfogja a kezem. Pislogok, és amikor újra nyitva van a szemem, egy pinkre festett falú szobában vagyunk. - Ez a lány retteg a sötétségtől - mutat az ágyon ülő, tizenéves kislány felé.
- Belehalna, ha sokáig sötétben kellene lennie?
- Ez egy álom. Ha itt meghal, akkor az életben is. - Int kezével, majd hirtelen mindenhol sötét lesz. A lányon látszik, hogy semmit sem lát.
- Én miért látok? - kérdezem.
- Mert én úgy akarom - mosolyog rám. A kiscsaj ordítani kezd, hogy valaki kapcsolja fel a lámpát. Mindegy lenne neki, ha egy pedofil barom, aki utána jól megdugja, csak kapcsolja már fel. Én nevetek, már hangosan, ahogy a lány sikítani kezd. Hirtelen karokat érzek meg a derekam körül, majd ajkak tapadnak a nyakamra.
- Izgató, nem igaz? - nyal végig újra a bőrömön. - Szinte beleremeg a tested, ahogy kegyelemért könyörög. - Hátranyúlok kezemmel, és megsimítom derekát.
- Ha tudod, hogy így van, miért izgatsz fel még jobban? - Eltolom magamtól, és megfordulok. Közben a kiscsaj szépen lassan fulladozni kezd. - Meg akarlak csókolni - jelentem ki, majd várom a reakciót.
|
| Andro | 2010. 10. 15. 11:18:29 | #8614 |
Karakter: Clown of Nightmares
Megjegyzés: (Caidennek)
Kinyújtóztatom tagjaimat. Az éjszaka lassan leszáll, ideje mennem. Kiváncsi vagyok, ma éppen miféle védtelen lény fog hálómba esve kapálózni. Vajon miféle emberi roncs fog könyörögni, rimánkodni, sírva a szemembe nézni, miközben legrémisztőbb, legmélyebb, legiszonytatóbb félelmeit szabadítom rá, hogy aztán rettegéstől és félelemtől fuldokolva lihegjen és riadjon fel az éjszaka közepén. Előre örülök a remek csemegének. Áldozataim sikolya, rémülete nekem csak energia, jóleső táplálék, melyet magamba szívok.
Felállok a függőágyból, ahol egész nap hevertem, nem csinálva semmit, csak a ma esti attrakcióra, mulatságra gondoltam, tervezgettem, hogyan fogom majd kivéreztetni, halálra rémíteni a kiszemeltet. Igazság szerint, a könnyű prédákból már elegem van, szeretnék végre egy nekem tetszőt fogni, aki erős, bátor és akivel kicsit tovább szórakozhatom, mint azzal a tegnapi kislánnyal, akire legsötétebb félelmeit küldtem, és bele is halt. Szánalmas az ilyen ember. Nem bírják a félelmet, mégis áhítják, hiszen akkor nem olvasnának annyi horrort, nem néznének horrorfilmet, nem hallgatnák azokat a rémes zenéket, nem imádnák a vámpírokat, vérfarkasokat, koboldokat és megannyi más mítikus, gonosz, sötét lényt, melyet elméjük kitalál a többi ember szórakoztatására.
Kényelmesen foglalok helyet az asztalom előtt levő széken és nézek bele tükörbe, mely az emberi világot mutatja. Én soha nem léphetek át már oda, de nem is akarok. Nem szeretem a gyenge, jellemtelen világ lakóit, kivéve, ha megkínzom őket. Találomra választok egy várost és az ott élőket kezdem pásztázni otthonaikban. Unalmasak. Vagy idegbajosak, vagy túl boldogok, vagy túl egyszerűek, vagy túl bonyolultak. Végül egy otthonon állapodom meg. Egy intézet árváknak. Előre dörzsölöm a kezem. Azoknak mindenféle félelmeik vannak. Félelem a nevelőktől, az erősebb gyerekektől, új szülőktől, régi szülőktől, kiskori rossz élmények kavalkádja. Kitűnő terep a magamfajtának. Aztán hirtelen meglátok egy fiút. Azonnal megfogja a tekintetem. Haja fehér és tépett fazonú, szemei barnák, de nem meleg barnák, inkább kegyetlenséget, gyilkos ösztönt sugallnak és ez nekem nagyon tetszik. Szemei fölött egy-egy tetoválás. Karcsú, csinos felsőtestét rövid póló fedi, kikandikál a pocakja és vele együtt az a piercing, amely mint egy ékszer, csillog a köldökében. Vékony gazellalábait ennivaló fehér, vékony és szoros nadrágba bújtatta, azon kívül fekete acélbetétest visel. Lustán nyúlik el az ágyon, mint aki lefekvéshez készülődik. Figyelem őt. Ő lesz a ma éjszakai szórakozásom. Remélem, izgalmasabb lesz, mint a mostaniak. Valaki dörömböl az ajtón és egy női hang szól be.
- Caiden, lámpaoltás!
- Majd leoltom ha akarom, vén banya! Húzz innen a retkes picsába! – ordít ki a kölyök, és egy párnát vág az ajtóhoz.
Elnevetem magam. Életerős legényke. Tehát Caidennek hívják. Még morog valamit, de nem sokáig kell várnom, míg végül elalszik. Hála égnek, már kezdtem unatkozni, hogy nem lesz semmi jó az egészben. Látom, ahogy átlép az álomvilágba. Egy elhagyatott házban áll, egy mocskos, kopott falú és padlójú szobában. Egyedül van, de láthatóan elégedett. Szóval nem fél a sötéttől, mocsoktól, rettegést hozó árnyaktól. Talán ideje lenne bemutatkoznom neki.
Felállok az székről és magamhoz veszem vörös kalapomat, maszkomat, majd felteszem és átlépek az ő álmába. Sötét van, levéltelen ágú fák meredeznek a holdttalan égre, a közelben ott a ház, melyből most jön ki a fiú. Amikor meglát, egy pillanatra megáll, majd gyanakodva néz rám és elindul felém. Én az egyik fának támaszkodom. Nehéz lesz rémálmot bocsátani rá, ha eleve ilyesmit álmodik magának, de majd megpróbálom. Ha nem megy, megpróbálom újra és újra. A fiúnak nem tart sokáig odaérnie hozzám. Ekkor veszem észre, egy temető szélén állunk, mindenhol máladozó, fehér, vagy megszürkült sírkövek évszámok és nevek nélkül. Amikor odaér, megáll előttem és kissé megvetően, mégis gyanakodva és meglepetten néz rám. Szerintem tudja, engem ő nem álmodik.
- Ki vagy te? – kérdi. – Álmodlak?
- Nem álmodsz, Caiden – suttogom halkan, hangom mégis üvöltésként szágult keresztül a tájon. – Engem nem. De el kell ismernem, ügyes kis tájat álmodsz össze. Minden elismerésem.
- Honnan tudod a nevem? – kérdi. – Válaszolj! – hangja parancsoló, akaratos és arrogáns. – Ki vagy te?
- A nevem Clown of Nightmares – mutatkozom be, enyhén meg is hajolok, mintha színpadon lennék. – A rémálmok bohóca vagyok, szolgálatodra – hangom metsző és sötét.
Elmosolyodik, és már most tudom, benne méltó ellenfélre találtam. Végre, megtaláltam azt, akivel majd remekül tudok szórakozni.
|
|
