 Karakter: Altar, Hódító Argos fia
Megjegyzés: ~ Silverynek
Altar
A felkelő nappal új nap virrad a tájra. A dombon felfelé lépkedve lábaim a puha földben hagyják sarum különleges nyomát. Szürke bőrömet csiklandozza a szél, s ahogy tekintetem a távolba réved, hajfonatomból kiszabadult hosszú ezüst hajszálaim arcomba táncolnak. Páncélzatomon felragyognak az első sugarak.
A távolból öt lovas körvonala rajzolódik ki. Higanyként ragyogó szemeim követik őket. Megállnak a domb lábánál és komoran figyelnek. Félelmük csípős szaga keveredik a lovag verejtékének kesernyés aromájával. Nem mozdulok, csak állok, egyik kezem oldalamon lógó kardom markolatán pihen.
A kis csapat vezetője leszáll lováról, és felsétál hozzám.
- Üdvözöllek Altar – karcol bántóan éles hangja a levegőbe, kifinomult hallásomat szinte sérti. Felém nyújt egy papírtekercset, rajta a felismerhető viaszpecséttel és egy bőrtarsolyt. – Gazdám küldi.
A tarsolyt felnyitom, és a benne ragyogó drágakövek felszikráznak a napfényben. Elrakom a derekamon lógó erszénybe, és felbontom a tekercset. Tudom, hogy mindenki engem figyel, de nem zavar, már megszoktam az emberek félelemmel elegyedett csodálatát, amely a külsőmnek szól.
A király nem kertel. Biztos helyen akarja tudni másodszülött gyermekét, mert az elsőszülött haldoklik egy orvtámadás miatt. Fel kell vinnem őt az Éneklő Óhegyre, ahol már várnak rá. Szóval orgyilkosok fogják majd szimatolni nyomainkat. Veszélyes küldetés, erre valóban egy sötét elf harcos kell, hiszen mi vagyunk az egyetlenek, akiket lehetetlen utolérni vagy elkapni. Elsődleges prioritást élvez mindennél a fiú életben tartása. Rendben.
Elteszem a tekercset is, majd a kis csoport közepén, egy lovon feszengő fiúra összpontosítom a figyelmemet. Csinos de nem praktikus ruhában van, alacsony és vékony, szinte már nőies. Hosszú, selyemszőke haja arcát keretezi, szemei pedig zafírként ragyognak sápadt arcában. A lányok mesebeli hercege, igencsak ifjú korban.
Lesétálok a dombról, és megállok előtte. Így lovon ülve pont egy magasságban van a szemünk, mert én jóval magasabb vagyok egy átlagos embernél.
- A nevem Altar – szólítom meg a fiút mély, simogatóan lágy hangon, aki hátrahőköl meglepetésében. Szép szemei csodálkozva tágulnak ki, látom hogy megborzong. Talán a félelemtől, talán a hangomban rezgő mágiától. Belenéz higanyként csillogó szemeimbe, és belefelejtkezik. Türelmesen kérdezem meg a nevét, mert magától nem jut eszébe, annyira lenyűgöztem. Valószínűleg életében először lát sötét elfet. – Hogy hívnak?
- Ilien herceg – válaszolja. Hangja puha és selymes, akár a haja és a bőre. Édes, mézhez és fahéjhoz hasonló illata orromba kúszik. Elégedetten biccentek, habár arcom meg sem rezdül, hiszen soha nem mutatok ki érzelmeket. Az a gyengeség jele. A harcosok vezetője felé fordulok.
- Ti elmehettek, már nincs rátok szükség. A herceg lovát és a csomagjait is vigyétek vissza magatokkal.
- Micsoda? – hallom mögöttem a felháborodott hangot. Hátrapillantok rá a vállam felett, és ő megriad, de makacsul szorítja össze száját, fejét gőgösen felvetve néz rám szép szemeivel, jéghidegen. Igazi elkényeztetett arisztokrata. Remek. – Mégis akkor mit fogok viselni?
Nem válaszolok, csak hátrébb sétálok és onnan figyelem nyugodtan, ahogy harcosai a lelkére beszélnek, megnyugtatják, megfosztják lovától és az azon lévő két óriási csomagot is magukkal viszik. Tőlem el sem köszönnek, minél gyorsabban maguk mögött akarnak tudni engem. Megértem őket, fajtámtól retteg ember s varázslény szerte a világban.
- Várjatok! Várjatok! Hé! – kiáltja utánuk felháborodva a herceg, és apró öklét rázza utánuk. – Ezt még nagyon megkeserülitek! Ha visszatértem, első dolgom lesz, hogy megbüntesselek benneteket! Hűtlen tacskók! Aljadék!
Miután kiordítozta magát, kipirult arccal fordul felém és csípőre tett kézzel, pökhendien húzza ki magát előttem. Talán a hasamig ér.
- Mire vársz? – kérdezi pofátlan hangnemben. Régen... réges-régen ezért már halott lett volna. Amikor még sötét lelkem minden erejével a Sötét Birodalmat és a királyt szolgáltam. Most csak elfordítom tőle arcomat, akár egy zavaró légytől. Fütyentek egyet, és halk nyerítéssel vágtat ki a fák közül paripám. Egy sárkányló. Nagyon ritka állat, hatalmas robosztus testét sötétzöld pikkelyek borítják, homlokán egy apró fekete szarv hasítja a levegőt. Patái élesek akár a tőr, lépteinek még sincs nyoma a földön. Repülni nem képes, mert az évezredek folyamán a fajtájuknak elcsökevényesedtek a szárnyaik. Neki sincs már. Pofája tűhegyes fogakkal van tele, amelyek kilógnak állkapcsuk oldalán is. Kiválóan hasznosíthatóak harc közben is, de én őt mindig is kíméltem. Túl becses számomra, hogy veszélynek tegyem ki őt.
- Na neeem... – hallom a fiú hangját és oldalpillantást vetek rá. – Nem... erre nem vagyok hajlandó felülni! Hozass nekem egy normális lovat!
Még toppant a lábával is. Rá sem hederítek, csak a lovamhoz lépek, és fényesen ragyogó nyakát végigsimítom tenyeremmel. Elégedett horkantással emeli fel a fejét, és megtorpan. A nyergem mögött lógó táskából előveszek egy sötétszürke úti köpenyt és oda sem pillantva hajítom a fiúnak.
- Mfff! – pár másodpercig eltart, amíg kigabalyodik alóla, és piros arccal a földhöz vágja.
- Vedd fel – szólok rá kifejezéstelen hangon.
- Ezt a durva szövetet? Nem! Mégis mit képzelsz? Én egy herceg vagyok!!! A király fia, nekem nem szokás ilyen otromba és ronda ruhákat...
Felé fordítom fejemet, és abban a pillanatban elhallgat.
- El kell fedned a hercegi ruháidat. A legközelebbi faluban majd veszek neked hétköznapi ruhákat, addig ezt kell viselned. A csuklyát is húzd a fejedre.
Morgolódva fogad szót, és arcán undorral veszi fel a köpenyt. Jól szórakoznék ha tudnék mosolyogni, vagy képes lennék a nevetésre. Most csak szimplán nem untat. A ruhám természetesen óriásinak tűnik rajta, nagyon mókásan fest, szinte elvész a ruha alatt. Elé lépek, és felkapom a szürke rongycsomót, majd a lovamra ültetem.
- Hé! Hé! Mégis mit képzelsz?! Azonnal tegyél le, nem hallod? – sipítozza a rongykupac. Mögé ülök, és megragadom a kantárt.
- Indulás.
|
