Karakter: Suara
Csapkolódnak odakint a köpenyek, a virágok megfeszült szárral hajlanak arra, amerre a viharos szél lendíti őket. Lassan két napja heves szélvihar dúl a vidéken, a falubeliek nem merik elhagyni a falut, olykor-olykor egy könnyedebb testű tyúkot is odább dob egy-egy erősebb légáramlat, a levegőben madarak küzdenek, de esélyük sincs.
Édesanyám aggódva pillant ki az ablakon, görcsösen szorítja a függönyt, amit valamelyik éjjel tehettem fel szobám ablakára. Az én hálóm a legjobban szélvédett helyiség, mi ketten idebent várjuk, hogy csituljon a vihar.
- Suara… ez így nem lesz jó – sóhajtja lágy hangján, törékeny alakja megtörik, ahogy kifelé leskelődik, mi a helyzet odakint. – A szentélyben három napja nem voltam, és…
- Biztos nem azért támadt ez az óriási vihar, anyám – intézek hozzá nyugtató szavakat, de ő csak az alsó ajkába harapva kémleli az utcát, hátha megérkezik apám a kocsmából. Egy napja ültek össze ott a férfiak, hogy mit kellene tenni, ez ellen az ítéletidő ellen.
- De… úristen, nézd, a szomszéd lampionjai! – kiált fel idegesen, mire sóhajtva felállok, és az ágyamhoz terelem, hogy lepihenjen. Fáradtan túr barna hajába sápadt, megviselt ujjaival, arca gondterhelt és riadt.
- Ha gondolod, megnézhetem, hogy mire jutottak édesapámék.
- Még csak az kéne! Elverne, ha megtudná, hogy kieresztettelek ilyen rémséges időben! – kapja el ijedten a kezeim, könyörgőn néz rám, így csak mély levegőt véve guggolok le vele szemben, és szorítom kezeit.
- Hallgasd, hogy süvít a szél… ez egy dühös isten haragja, Suara. Minél hamarabb ki kell menni a szentélyhez, ez nem kétséges.
- Nem kell – legyintek. Két napja söpröget nálunk a szélvihar, hamarosan itt lesz az ideje, hogy magától elcsituljon. - Nem hiszem, hogy pont miattunk lenne dühös. Lehet, hogy csak túl erőteljesen horkol…
- Suara! – rémülten tapasztja kezét a számra, halványan elmosolyodom reakciójára, és hátrálva felegynesedem, majd a szögre akasztott köpenyem felvéve elindulok a konyha felé, ahol már a kijárati ajtón van a kezem.
- Ne menj ki! Apád megöl!
- Nem fog, mert akkor itt hagyom – a tiszteletlen kijelentésemet hallva elsápad, és meg kell kapaszkodnia az egyik magasabb asztalkában. Ilyen az én anyám. Túlságosan is jószívű, kedves, törékeny és a legfontosabb: istenfélő.
- Hová mész?
- Először apámhoz, majd vele együtt a szentélyhez – fogom meg a napokkal ezelőtt kikészített kosarat, benne mindennel, ami egy áldozáshoz és szertartáshoz elég. – Ne aggódj. Maradj itt, sietünk vissza!
Elhúzom a fusumát, és kilépek a szélviharba. Szinte érzem, ahogy a bőröm alá nyúl és rángat, a köpeny rajtam többet árt, mint használ, szinte annál fogva lökdös ide-oda az utcán, ahonnan a port már réges régen elhordta a szeszélyes időjárás.
Még az hiányozna, hogy essen is, mert akkor tényleg nem tudnánk mit csinálni…
A piac üresen kong, a legtöbb ladikot pedig a házakba menekítették, akik csak tudták, hiszen élelmünk felét a tenger adja, a másik felét pedig a piac, ahová a városi portékák érkeznek meg. Magam előtt fogom a kosarat, tudom jól, mennyire fontos édesanyám számára.
***
A kocsmában a falu erős férfijai mind összegyűltek, bánatukban lehajtanak egy-egy pohárral, de mindenki teljesen józan, és feszült. Apám a pult mellett álldogál és támasztja meg, arcát a kezével támasztja meg, így eltorzítva arcának vonásait. Egy köpenyes férfihez beszél, aki szemmel láthatólag nem lehet jó beszélgetőpartner, ugyanis apám szemöldöke felszaladt a homlokára.
- Apám – szólítom meg tisztelettudón, és aprón biccentek felé. Azon nyomban kitágulnak a szemei, és úgy löki el magát a pulttól, mintha tűzhöz nyúlt volna.
- Suara! Te mégis mit…?! – arca pillanatok alatt feldúlttá válik, ahogy elébem lép, zilált öltözetem automatikusan igazítja meg, de eltolom kezét, megfogva azt, hogy figyeljen rám.
- Meg szerettelek volna kérni, hogy kísérj el a szentélyig, apám – válaszolom kedvesen. Nem akarom, hogy anyámnak baja legyen abból, hogy megemlítem a nevét, így inkább magamra húzom azt a bizonyos lepedőt, ha apa kiborulna.
- Ilyen időben? Most? – vonja össze szemöldökeit immár gyanakvón, a karomon pihenő kosárra pillantva. Váratlanul féloldalasan megfordul, és rámutat arra, akivel eddig beszélgetett. – Nézd, még egy sokat tapasztalt vándort is ide kényszerített a vihar! És te akarsz így kimenni, törékeny nőként?
Hátul kuncogás támad, nyilván többen is felfigyeltek a kettőnk vitájára:
- Nem, veled szeretnék menni – hangsúlyozom ki a „veled” szót, amire úgy érzem, árnyalatnyit megnyugszik. Köpenyem csuklyája alól rámosolygok, amit tudom, hogy szeret és büszke rá.
- Nem túl álszent dolog csak a bajban szertartást adni a szelek istenségének? – moccan meg édesapám mögött az imént említett „vándor”, teljes arcát takarja előlem saját köpenye, ám halványan világító szemeit a félhomályban is látom.
- Már megbocsásson, de nem ismer bennünket, milyen alapon vádol meg bennünket ilyesmivel? – kérdezem csöppnyi indulattal.
- Minden ember így csinálja – jön a szemtelen és idegesítő válasz. Apám vállamra helyezi kezét, figyelmeztetve, hogy nem csak hárman vagyunk az ivóban.
- Mit tudhat egy magafajta jött-ment vándor arról, hogyan zajlik itt az élet? – szúrok oda, levéve a köpeny felső részét, mely eddig áldásosan takarta a szél által szétzilált hajamat a többi falusi előtt. Arckifejezését egyáltalán nem látom, köpenye pedig alakját takarja, így nem tudom hová tenni megjelenése alapján sem.
- Többet tudok annál, mint amennyit mutatok – érkezik is a visszaszúrás, valamiért úgy érzem, hogy alul fogok maradni a vitában, hacsak nem hagyja rám a dolgot. Márpedig egy igazi férfi nem enged egy asszonynak. Inkább hagyom rá saját magam, mintsem megsemmisülten hagyjam el a kocsmát.
- Váljon egészségére – szorítom össze a számat, kimérten biccentve fordítok neki hátat. Egy nő csak ne feleseljen vissza egy férfinak, ez így szokás és illedelmes.
- Menjünk – szólal meg végül apám, és ketten együtt kilépünk a szélviharba.
***
A dombon szinte elviselhetetlenné vált a helyzet, apám félúton megállni kényszerült, pedig ő sokkal nehezebb, mint én, jobban oda tud lépni súlyával. Kiáltása nem szárnyalja túl a szelet, látom, hogy tátog, de nem értem mit mond. Az, hogy belépjek a szentélybe édesanyám rejtett kívánsága volt, az áldozást akkor is meg fogom tartani, ha minden ruhám leszakad rólam, és a szél kimarja alólam a földet.
Felkapaszkodom a dombon, amit valóságos hegynek érzek, a küszködésem miatt. Körmeimmel kapaszkodom meg a földben, a szél és levegő ellentéte a föld, sikerül is feljutnom a szentélybe, ahová belépve szélcsend fogad. Fáradtan fújom ki magam, megmosom kezem az oldalt levő tálban, és letérdelve ellenőrzöm a kosarat, hogy minden meg van e.
Hamarosan már pár füstölő illata terjeng az apró szentélyben, összetakarítok, bár nincs olyan nagy rendetlenség, a szél ide nem furakodott be, csak a faluban és környékén tombolt ádázul. Vizet cserélek a virágok alatt, finoman illatozik egy orchidea a sarokban.
Érzem, ahogy melegséggel tölt el a munka, valamiért mindig úgy érzem, hogy itthon vagyok. Mintha csak a saját szobámban raknák rendet, sőt, még annál is nagyobb gondossággal viseltetek a szentély rendje iránt. Talán édesanyám istenfélőségének és hitének köszönhető ez az érzés, vagy talán azért, mert ez az egyedüli hely, ahová magam is távozhatok, ha úgy tartja kedvem? Az egyetlen hely, ahol úgy érzem, hogy meghallgatnak és figyelnek rám, holott nem szoktam imádkozni, csak nagyon ritkán.
A füstölők illata szinte teljesen kitölti a helyiséget, én pedig felemelve a kosarat futtatom át tekintetem az elkészült renden, virágokon és füstölőkön, valamint azon a kevés ételen, amit anya félre tudott rakni.
Ámde ahogy az ajtóhoz lépek, és eltolnám azt, hirtelen széllöket ránt ki minden füstöt, szinte engem is, majd visszataszít és az ajtó bevágódik. Elesem a földön, a kosár hangos recsegéssel gurul el fonott oldalán.
Elképedve figyelem az ajtót, de felkelve akárhogy próbálkozom a kinyitásával, sehogy sem sikerül. Teljesen nekifeszülök, de végül látom, hogy teljesen értelmetlen próbálkozásnak bizonyul minden, amit teszek. Leülök az egyik oldalt elhelyezett párnára, sajgó háttal görnyedek összébb, hogy ne fájjon annyira.
- Nem volt humoros – mondom csak úgy magamnak, utalva az imént történt balesetre. Az, hogy az ajtó pont becsukódott, ellentmondott mindennek, amit eddig ismertem, normális esetben a szél ki szokta tépni az ajtókat, nem bevágni.
Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy itt kell maradnom, amíg le nem csillapodik a vihar, és nem jönnek értem. Hangos sóhajjal egyezem bele némán a kimondatlan utasításba, amit az időjárás vagy az istenek rendeltek el.
Sosem tudom megkülönböztetni a kettőt, azonban lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz. A szél is isten, a víz is isten, de akkor… Idegesen toporgok a lábaimmal ültő helyemben, próbálok ezerféle magyarázatot adni arra, miképpen kerülhettem ilyen helyzetbe.
És vajon mit fog kezdeni apám és anyám?
Odakintről erős széllökés csapódik a hátam mögött levő falnak, de bentre egy puhább szellő sem ér el. Valamiért kellemes, langyos meleg fog körül, érzem, hogy ez nem bennem van, hanem körülöttem. Lehunyt szemmel élvezem a simogatásszerű melegséget, a kinti hideg szél után jól esik, hogy valami lágyan megcirógat és megmelenget.
Az a különös érzésem támad, hogy valaki áll előttem, így azonnal kipattannak a szemeim, és ijedten körbenézek, de nem látok senkit sem, a melegség pedig még mindig nem szűnt meg. Olyan, mintha valaki meleget lehelne rám, de erre persze senki sem képes…
Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy be vagyok ide zárva, de egyszer csak hallom, hogy valaki feszegeti az ajtót. Kábán riadok fel álmomból a rángatásra, és az ajtóhoz sietve belülről szintén nekifeszülök, hogy könnyedebben menjen.
Édesapám feldúlt arca jelenik meg előttem, úgy ront be a szentélybe, mint akinek eszét vették. Kigúvadt szemekkel összevissza kapkodja a fejét, mintha keresne valami nem odavalót, észreveszem kezében az egyik sarlóját, amivel a termést szokta betakarítani. Inkább síró édesanyámhoz sietek, hogy átölelhessem, fáradtan dőlök hozzá, aki megkönnyebbülten ölel át. Testének melegsége azonban nem hasonlítható ahhoz, amit ott bent éreztem.
***
Napok telnek el, az emberek között pedig megindult a pletyka, ami rosszabb mint a pestis, kolera vagy bármi más járvány vagy vész az emberiség történetében. A piacon összesúgnak mögöttem, néha a szomszéd gyerek is mutogat rám, a falu utcáján a ladikokat a fejük felett tartó férfiak a tengerre indulva különös pillantásokat vetnek rám.
- Ott van! – mutogatnak teljes hévvel a mellettem elsuhanó gyerkőcök, nevetve táncolnak körbe, egymás kezét fogva. Halványan elmosolyodom, de egyszer csak mindegyik susogó hangot ereszt ki a szájából, majd jóízűen kacarászva elszaladnak.
Elsápadva veszem haza az irányt, sietősen keresem meg édesanyám a konyhában, aki boldogan keverget valamit az egyik fazékban. Odalépek hozzá, illedelmesen köszöntöm, a piacon megkeresett portékákat az asztalra helyezem egy kosárban.
- Anyám… nem hallottál mostanában semmit a falusiaktól? – kérdezem lassan puhatolózva, tudva, hogy mennyire szeret a szomszédokkal beszélgetni erről-arról. Ő biztos magyarázatot tud adni a falubeliek viselkedésére. Igen, minden bizonnyal.
- Ne törődj velük Suara! Csak irigykednek rád! – feleli legyintve, kedélyesen emeli fel az éppen megfőtt tésztát, hogy szemügyre vegye, mennyire üvegesre sikerült.
- Hogy… tessék? – ajkaim résnyire nyílnak a döbbenettől, sejtelmem beigazolódik.
- Leányom, nyilvánvaló, hogy miért ragadtál be a szentélybe, és apád miért maradt le a dombon – ingatja a kezében a fakanalat, mindent tudó mosollyal, arcára pedig pír szökik az izgatottságtól. – Mindenki azt találgatja, hogy vajon mit csináltál azalatt az egy nap alatt odabent.
Csönd.
- Jobban mondva kivel.
Csönd.
- Hogy micsoda?! Anyám! – fakadok ki, az asztalra helyezett kezem keményebben csattan, mint vártam, az arcom egyszerre pirul és sápad, ezeket a vádakat hallgatva. Hogy én… Én?
- Mit gondolnak rólam? Mit gondolsz rólam anyám?
- Mindenki erről beszél, hogy a Szelek Istene a kegyeibe fogadott, és megóvott a szélvihartól – suttogja, arca azonban komoly, így látom, hogy teljesen határozott és biztos ebben a dologban.
- Pont, hogy szerintem Ő vágta az orromra az ajtót!
- Na de Suara! – teszi csípőre kezét, de látom, hogy picit eltántorodott igazának bizonygatásától
- Hogy állíthattok valótlant? Te, ki legjobban féled az isteneket, nem rémülsz meg saját magadtól? Ha a hamis hír az istenek fülébe jut, gondolod, hogy szó nélkül hagyják ezt az arcátlan hírt? – pánik lesz úrrá rajtam, soha nem éreztem még ilyen fokú szégyent, megaláztatást és dühöt egyszerre. Hogy gondolhatták, hogy én egy napig a Szelek Istenével töltöttem minden időmet és…
Ezért volt apám feldúlt, mikor a szentélybe ért! Lányának becsületén esett csorbát azzal a kis sarlóval akarta kijavítani? Egy pillanatra mulatságosnak tűnik a dolog, de utána azonnal észreveszem a dolog bizarr részét.
Anyám csöndben áll, mint akibe villám sújtott, kezét az asztalra simítja, ahogy leguggol a földre. Az ajtóhoz fordulok, mint a szél, felkapom apám utazóköpenyét, mire anyám riadtan kérdezi meg:
- Igaz, amit mondtál?
- Tudtam valaha hazudni? – kérdezek vissza fájó torokkal, marja a gondolat, hogy anyám képes volt ilyeneket feltételezni rólam. Egyetlen egy megoldás van: tisztázni ezt az egészet, mielőtt még valakinek baja nem esik ebből az egész pletykából. Miután anyám kővé válva, reszketve, térdein pihentetett kezét felemeli, hogy megállítson, de hasztalan.
A főutcán mindenki sugdolózni kezd, gyorsabban veszem lépteimet, míg a vadászlak elé nem érek. Szívem olyan hevesen ver, hogy arra nincs szó, ökölbeszorított kezeim remegnek az indulattól. A vadász kisvártatva kinyitja az ajtót, megdöbbenve biccent velem egyszerre, ahogy meglát.
- Etis… kérlek, kísérj el engem a folyóhoz – hajtok fejet kicsit mélyebben, barna szemei elképedve tágulnak ki. Tudom, mit gondolhat, de egyszerűen nincs időm ezzel foglalkozni. A vész bármikor bekövetkezhet, én pedig nem várom meg. – Minél hamarabb fel kell jutnom a folyón. Kérlek, ne kérdezz.
- Igen, Suara. Azonnal jövök – visszamegy házába, majd felöltözve, íját és nyilait eltéve elindulunk ketten az erdőn át, a folyóhoz. Az úton többször körülnéz és forog, azt mondja úgy érzi, mintha figyelnék.
Nem tudom, mit fogok tenni, mondani vagy akármit csinálni ha ott leszek, hiszen még ajándékot sem vittem, semmit sem. Lehet, hogy azonnal meg fognak ölni, vagy erre az arcátlan dologra csak a falu kiirtásával reagálnak, és visszaküldenek.
***
A csónak lassan siklik, apám köpenyét fázósan húzom össze magamon, amikor az egyik kanyarban feltámad a szél. Legnagyobb riadalmamra a csónak nem igényelt sem lapátolást sem irányítást, csöndesen lebeg a vízen felfelé, a messzeségbe. Úgy kapaszkodom egyik kezemmel a ruhámba, másikkal pedig a csónak peremébe, hogy elfehérednek az ujjaim.
Mit gondoltam, mikor beleszálltam a csónakba?
Ha már itt vagyok, igenis meg fogom menteni a falut egy esetleges csapástól, csak azért, mert a falubeliek nem tudtak bírni magukkal. Halk sóhaj szakad fel belőlem, ahogy eszembe jutnak azok a történetek, melyeket még a nagymamám mesélt nekem. Ha valakit nem tartottak alkalmasnak arra az istenek, hogy a birodalmukba lépjen, a csónakot összezúzták.
De a csónak alattam rezzenéstelenül sodródott, arra, amerre kellett mennie. Azonban váratlanul halkat döccent, hihetetlen fényáradat csapta meg a szemem, így inkább az arcom elé rántottam a köpeny szélét, hogy ne vakuljak meg a hirtelen támadt fényességben, mikor érzem, hogy a csónak mintha szállna.
Nem volt bennem elég bátorság és erő, hogy megnézzem, hol jár a csónak, de hogy nem a vízen siklik ilyen gondtalanul, az is biztos, ráadásul… valami azt súgta, hogy ne leskelődjek, és akkor jobban járok.
Erős szelet érzek meg, mely mintha körülölelné a derekam és pihekönnyen, mégis szilárdan fogna, összerezzenve szorítom arcomra a köpenyt, nehogy véletlenül kikukkantsak alóla, és meglássam azt a valamit, ami fog.
- No lám, egy halandó – hallok meg egy mély hangot, miután a csónak ismét döccent egy nagyot. Óvatosan emelem le szemem elől a szövetet, és meglátok magam előtt egy délceg férfit, akinek haja vörösen tündököl a körülötte levő nagy fehérségben.
Elképedve látom meg a mögötte elterülő mesés tájat és a fákat, mögöttük sziklák között egy csodálatos palota magaslik ki a felhők közül, körülöttem sehol sincs víz, csupán a köveken áll a csónak.
- Mi járatban errefelé?
- Én… a szelek istenségét keresem – válaszolom kisvártatva, de határozottsággal a hangomban. Remélem az árnyalatnyi remegés megszűnt szavaim mögött, és azt is kívánom, hogy fel tudjak állni a csónakból, ami különös módon még mindig nem billent egyik oldalára sem.
- Nos… úgy gondolom felesleges audienciát kérnünk, mivel minden akadály nélkül feljutottál ide – nyújtja a kezét mosolyogva, hogy kisegítsen a ladikból. Gyanakodva méregetem kezét, végül elfogadom a felajánlott segítséget. Olyan fekete szemei vannak, akárcsak az éjszakai égbolt és az sem kerüli el a figyelmem, hogy azt mondta, hogy "feljutottál". – A nevem Shion, az istenek futára vagyok.
Ledöbbenve biccentek, de még mindig engem néz, és a kezem is fogja. Ahogy szilárd talajra ér a lábam, és észreveszem, hogy nem másabb annál, mint amin otthon is járok, rögvest elveszem a kezem tőle, megállva a helyemen.
- Kérlek kövess – int a távoli lépcsők felé, én pedig pár lépéssel lemaradva követem a férfit, legalábbis élesen rikító haját figyelemmel kísérem, ahogy táncol lépéseire. Valamiért nem illik ide, ebbe a környezetbe.
- Miért jöttél ily messzire? Imáid nem érnek el idáig? – hallom hangja közben az ajtó nyílását, és döbbenten veszem észre, hogy már egy díszes csarnokba terel, ahová nem tudom, hogyan jutottunk el. Hatalmas trónust pillantok meg a csarnok végén, amiben egy hosszú alak nyúlik el teljesen, két oldalról gyönyörű szép nők legyezik. Mire kettőt pislogok, már közvetlenül a trónus előtti lépcsők előtt találom magam, kicsit dühösen és értetlenül kapom a tekintetem a vörös hajú férfira, aki szórakozottan rántja meg a vállát.
- Távozhatsz, Shion – mély hang, mely szinte végighasít rajtam, ilyen erejűt halandó embertől se hallottam még soha. De mégis… mintha valahonnan ismerős lenne hangjának tónusa…
|
