|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Rauko | 2011. 06. 30. 17:17:28 | #14648 |
Karakter: Nathaniel Butler
Megjegyzés: ((Lukának))
- Kell? – néz rám hirtelen. – S mégis miért?
Mit miért?! Hogy lehet ilyen helyzetben ilyet kérdezni?!
- Mert… fizetek érte! És ez a dolgod! – felelem kicsi elbizonytalanodás után nagyon határozottan.
- Vagy úúúúgy – mondja, és elindul az ellenkező irány. Ez meg van zakkanva?!
- Most meg hová mész? - ordítom, de kakál rám. Nos, jó, vannak egyéb módszereim is. Egyik tőrömet kirántom az övemből, utána ugrok és a nyakához szegezem a pengét.
- Nem mész te sehová! - jelentem ki teljesen magabiztosan, de fel sem eszmélek, és már a földök ülök, fájó lábujjal és a mellkasomnak szegezett bottal. Viszont az előbb... az az arc nem egy fiatal fiúé volt? Rosszul láttam volna?
- Szabad ilyet? – néz rám. Nem látok gúnyt vagy megvetést... de akkor miért játszik velem, mikor a legénységem és az öcsém élete a tét?! - Vezess a hajódra, segítek. A fizetségemet pedig később megbeszéljük - mondja, mire szívem szerint a nyakába ugranék, de akkor hol a kalózok becsülete, hogy a férfiasságról már ne is essen szó.
Tehát elindulunk. A partnál kitolom a csónakot és várom, hogy beleüljön, még eveznék is, de megkopogtat egy sziklát és elindul a vízen. Jesszus... kuruzsló! Hova keveredtem?! De ha rá van szükségem, akkor még a trükk sem érdekel, csak engedelmesen ámulok és bámulok, miközben követem.
Ahogy a hajóra érünk, összeszorul a szívem. Borzalmasan néz ki mindegyik, de szerencsére a mágus elsőnek Noelt gyógyítja meg, így hozzá lépek, miközben a többiekkel csinálja ugyanazt. Órákkal később elém lép, és közli, hogy végzett.
- Kérem a fizetségem.
- S mi lenne az? – nézek rá kérdő tekintettel. Tele van a hajó arannyal és gyémántokkal, akármennyit adhatok neki, sőt még ráadást is, ha...
- A hajód – mondja tök természetesen.
Lassan lefektetem Noelt, aki ekkorra már teljesen ébren van, és hangosan felnyög a mágus szavaira. Én kirántom a kardom, és felé szegezem.
- Azt hiszed, azért kerestelek, hogy aztán neked adjam a hajómat? - nézek rá dühösen. - Ez többet ér, mint az életed, öreg - sziszegem.
- Ez az ára, nincs alku - jelenti be nagyon magabiztosan és nagyon határozottan.
- Egy kalózokkal teli hajón neked van pofád a hajót kérni? - áll fel mellettem Noel, összeszedve magát végre.
- Megmentettem az életeteket. Nélkülem a legnagyobb kínok között haltatok volna szörnyet - sziszegi a mágus. Idegesítő alak, azt hiszem, jobb lenne megölni.
De mire én ezt végiggondolom, Noel már ugrik is, hiszen neki is az élete az Avilda, előbb halna meg, minthogy más karmai között lássa.
- Noel, elég legyen - ordítok utána, de nem is hallja, ahogy a többiek sem, akik már körülállták a mágust. - Tudom, hogy egy gondolattal bánthatod őket - lépek ki két legényem között. - De ha csak egy hajuk szála is görbülni fog miattad, esküszöm neked, hogy a legsötétebb kínok közt fogsz meghalni, és olyan helyeken okozok fájdalmat, amiknek a létezéséről sem tudsz - sziszegem.
- Kapitány, itt a nyakék - nyújt felém az egyik tiszt egy medált. A St. Mariáról való ez is. Állítólag leköti a mágikus erőt... és gyanítom, rá is hatással lesz, így hát...
- Elvenni a botját és akasszátok a nyakába - parancsolom, mire persze már teszik is, hiszen körülállva egy hajónyi kalózzal, még ez a mágus sem tehet semmit.
Ahogy két emberem mögé lép és lefogja, egy harmadik elveszi a botot, egy negyedik pedig ráakasztja a nyakláncot.
- Mi ez? - kérdezi, és megemeli a z ékszert.
- Nem tudom öreg... de gyanítom, ha sokáig rajtad lesz, akkor előbújik a rusnya, valódi képed és leveted végre a fiatal fiú álarcát.
- Szedjük le a ruháit! - kiabál Noel.
- Nem! Bezárni a hajó gyomrába - jelentem be ellentmondás nem tűrő hangon. - Aki hozzá merészel érni az engedélyem nélkül, levágom a karját - sziszegem. - Attól, hogy meggondolatlan, nem kell megaláznunk, még bajt hoz ránk.
- A Tengerek Istenétől félsz talán? - kérdezi, kicsit már gúnyos hangon a mágus.
- Nem. Neki már annyit áldoztam, hogy ha nő lenne a kapitány az Avildán, sem lenne baj - vigyorgok rá. - Történetesen arra gondoltam, hogy lyukat robbantasz a hajó aljába, de ne izgulj, ezt is megoldom. A csuklya lehúzása nélkül vegyétek el a holmijait, és tegyétek az ajtó elé mindent, kívülről!
Intek, és Noel leviszi egy másik legénnyel. Én a kabinomba megyek és átöltözöm, mert azért csak leizzadtam, így hát kicsit meg is mosom magam, és mikor kilépek újra, Noelre pillantok.
- Nem húztátok le a csuklyát, ugye? - kérdezem, mire nemet int a fejével. - Helyes. Ha gyengének érzed magad, vagy akárkinek baja van, szólj és megölöm - mosolygok kicsi öcsémre, megsimogatva az arcát.
- Ne félj Nathanael, nem lesz bajunk - mosolyog vissza, és elindul a dolgára, én meg a mágus cellája felé.
Ahogy odaérek, benyitok. A falhoz vannak láncolva a karjai és a lábai, a botot és a holmijait az ajtó elé támasztották a fiúk kívülről.
- Kényelmes? - kérdezem, de nem felel. - Sajnálom, hogy így kellett történnie, de nem kockáztathatom meg, hogy elátkozod a hajót, és amíg te magad is itt vagy, nyílván nem fogod. De ne izgulj, nem maradsz itt örökre, csak amíg jobb belátásra bírlak - nevetek rá. - Akármire szükséged van, kerestess engem, én adok majd neked ételt és én látogatlak csak meg, de a cella előtt lesz egy őröd, hogy ne szenvedj hiányt semmiben. - Úgy lehúznom azt a csuklyát... kíváncsi lennék a valódi arcára. Vagy legalább hadd lássam újra azt a szép, fiatal arcot... kábítóan szép volt.
|
| Luka Crosszeria | 2011. 06. 30. 16:14:30 | #14644 |
Karakter: Ector Lunaris
Megjegyzés: kalózkámnak~
Harmatos reggelre ébredek. A fák halk suhogása híreket hoz nekem. Igen, valami készülőben van. Rossz? Vagy tán az ellenkezője? Nem tudom, nem tisztem megítélni az ilyesmit. Álmosan dörzsölöm meg a szemeimet, s pillantok ki a kunyhóm ablakán. Tiszta, napos reggelt tudhatunk magunkénak. Olyat, melynek láttán méltán mondhatja az ember, jól kezdődik a napom. Csakhogy az én mindennapjaim ugyanolyanok.
Feltápászkodok, majd elindulok a folyóhoz, hogy megfürödjek. Néha elgondolkodok rajt, milyen jó lenne a szerzetesekkel együtt fürdeni. Az a hatalmas, gőzölgő kád. Még azt sem bánnám, ha mezítelenül kéne mutatkoznom előttük. Bár, ezt visszavonom, senki sem láthatja a testemet.
Cudar élete van a sámánoknak. Örökös egyedüllét, kirekesztettség, de én valahogy mégis élvezem. Esténként hallgatom, ahogy a csendet egy-egy nótás kedvű tücsök töri meg. Semmire sem cserélném el az életem.
Épp a folyó felé ballagtam, mikor hallom, valaki megszólít.
- Ector Lunaris! – szólít meg.
Nocsak, tán ismernem kellene, ifjú?
- Ki vagy te? – kérdem mérhetetlen nyugalommal a hangomban.
Bemutatkozik, blabla… Valójában nem érdekel, ki ő. Az ábrázatát nem ismerem fel, így biztos, hogy egy idegen, aki hallott a képességeimről. Remek.
- Kérlek, segítened kell nekem! – hangzik monológjának zárómondata.
- Kell? – fordulok felé meglepetten. – S mégis miért?
Meghökkenve tekint rám. Úgy bámul, mintha sült bolond lennék.
- Mert… fizetek érte! És ez a dolgod! – szegezi rám az ujját.
- Vagy úúúúgy – bólintok, majd haláli nyugalommal elindulok az erdő felé.
- Most meg hová mész? – hangzik fel mögöttem dühösen a hangja.
Nem válaszolok, csendben lépdelek tovább a sűrű növényzet között. Fémes hang üti meg a fülemet, majd egy vékony penge szorul a torkomhoz.
- Nem mész te sehová! – sziszegi az ifjú.
Halkan kuncogni kezdek, majd a botommal rávágok az egyik lábujjára. Fájdalmasan felnyög, mire alulról hatalmasat vágok az állára. Megtántorodik, s a földre ül. Ahogy fordulok, a menetszél lesodorja a csuklyámat a fejemről. Vörös hajam úgy lobog a levegőben, akár egy zászló. Szigorú ábrázattal meredek rá, miközben a botomat a mellkasának szegezem.
- Szabad ilyet? – kérdezem.
Nem válaszol, úgy tűnik, a sokk hatása alatt áll. Nos, igen. Nem mindenki képzelné rólam, hogy fiatal vagyok. A sámán szó hallatán mindenki egy csontos arcú vénemberre gondol. Öreg hiba.
- Vezess a hajódra, segítek – jelentem ki. – A fizetségemet pedig később megbeszéljük.
Azzal elindulok a part felé. Megrökönyödött kalóztársam sietve lépdel utánam. Méreget, tán fel akar koncolni? Vagy nem hiszi, hogy segíthetek? Balga ifjú.
Csendben rójuk az utat a hajójáig, mikor is elérünk a zátonyokhoz. Ő csónakba ül, míg én halkan kuncogni kezdek. A csuklyámat lassan a fejembe húzom, majd megpörgetem a botomat a kezemben. Csigás végű, furkós bot, tökéletesen illik a kezembe. A bot végével megkoppintom a legközelebbi sziklát, mire a víz hullámzik egyet. Lenézek a hűs habokra, majd egyszerűen rálépek a víz felszínére. Mintha csak a földön járnék, gyalog indulok el a távolban horgonyzó hajó felé. A vízen járás művészetét 50 éve tanultam ki. Emlékszem, egy híres szerzetes kísérletezett azzal, hogy tökéletesen súlytalanná tudja tenni a testét. Az ötlet kivitelezése viszont lehetetlennek bizonyult, így megpróbálkoztam azzal, mi lenne, ha magát a vizet tenném szilárddá. Nos, tökéletes eredményt értem el, mintha jég borítaná a vízfelszínt, járhatóvá tudom tenni egy pillanat alatt.
A megilletődött kalóz a nyomomban liheg. Egek, ha tudná, miféléket szoktam művelni. Lassan a hajóhoz sétálok, majd egy ugrással a fedélzeten termek. A legénység tagjai hörögnek, kínjukban a deszkákat kaparják. Micsoda förtelmes látvány, nem hiába élek elszigetelten.
A fejembe húzom a csuklyám, hogy teljesen takarjon el, majd a táskámba nyúlik, és egy türkiz színű folyadékkal teli üvegcsét húzok elő. A hozzám legközelebb álló férfihez térdelek. A szájába öntök épp egy cseppnyit az elixírből, majd halkan mormolni kezdek. Percekig is eltart a művelet, s csak ezután teszem le az ájult férfit a padlóra. Órákon át ismételgetem az iménti folyamatot, mire az utolsó emberrel is végzek.
- Kész – jelentem ki könnyedén. – Kérem a fizetségem.
- S mi lenne az? – kérdi a kalóz.
- A hajód – támaszkodok a botomra.
|
| Rauko | 2011. 06. 29. 21:00:26 | #14623 |
Karakter: Nathaniel Butler
Megjegyzés: ((Lukának))
Az Avilda úgy szeli most is a habokat, mint egy nemes hercegnő, vagy királynő. De nem is csoda... ez a szépség az én királynőm! A tengerek úrnője!
- Butler kapitány - szólít meg az egyik tiszt, Thomas. - A rabszolgákkal mi legyen? - kérdezi. A legutóbbi zsákmányszerzés alkalmával foglyul ejtettekről van szó, tudom.
- Van köztük a kedvemre való? - kérdezek vissza és megfordulok.
- Hát... nem hinném, hogy az az egy fiatal fiú a kedvére való lenne, kapitány - fintorog egyet.
- Ugyan miért?
- Kövér és pattanásos - mondja, mire én is fintorgok.
- Akkor igazad lehet... a tengerbe velük, amint elértük a Cápabölcsőt! És mindnek vágjatok egy szép sebet a testén - mondom és intek, hogy mehet.
A Cápabölcső egy helyi kis nevezetesség, mi fedeztük fel és neveztük el, és általában meg is mutatjuk ezt a helyet a foglyainknak. Már akire nincs szükségünk. A Tengerek Istennője legalább elégedett lehet az áldozatokkal, amiket hozunk. A többsége rosszéletű, gazdag dög.
- Megint kegyetlenkedsz - hallok meg magam mögött egy ismerős hangot. - Sosem változol.
- Miért lep ez meg téged? - morgom, és megfordulva magamhoz ölelem testvéremet, majd a hajába csókolok. - Jobban vagy?
- Már sokkal - mosolyog fel rám. A minap valami betegséget kapott el az egyik rabtól, ment a hasa, hányt egész álló nap, még azt a korty vizet is visszaöklendezte, amit sikerült beleerőszakolnom. Aggódtam érte...
Percekkel később üvöltésre figyelünk fel, és hirtelen fekete füst árad szét a hajón. Azonnal arra gondolok, hogy tűz üthetett ki, de ekkor egy sátáni nevetés is a fülembe lopja magát. Megdermedek a hangtól... ez egy gonosz varázsló lenne?
- A hajód legénysége a következő teliholdkor meghal, te viszont túl fogod élni, és végignézve szenvedsz majd - vigyorog rám a nő, akinek ide látszik, hogy megszállták a testét. Szóval nem ő a mágus, csak egy áldozat, így hát mindegy, hogy megölöm-e. Előrántom a karomat és levágom a fejét, ám az még így is, test nélkül is folytatja.
- Az ellenszert egyedül egy vörös hajú mágus ismeri - mondja még, és kileheli a lelkét. A karomban tartott Noel felnyög.
- Az... az a mágus Ector... Lunaric - mondja, és megszorítja a láncomat.
- Honnan veszed? - kérdezem aggódva. Féltek én mindenkit, de ő a vérem... elsődleges, hogy ő rendben legyen.
- A rabok emlegették. A Fátyolok szigetén van állítólag. - És elájul. Összerezzenek. A Fátyolok szigete itt van, de az a zátony... ami ott van... áthatolhatatlan. Nem kockáztathatom az életüket. Lefektetem Noelt a padlóra, és felállva nézek körbe. A többiek viszonylag jól vannak még, így meghagyom nekik, hogy az életük árán is védelmezzék a hajót, én pedig még a telihold előtt visszatérek, ami három nap...
Elbúcsúzom Noeltől, és indulok.
Amikor már a kis csónakban evezek, még mindig a fülembe csengnek a szavai.
- Ha meg kell halnom, gyere vissza és mond el te - jelentette ki határozottan, mikor bementem hozzá.
Megígértem neki. Nem tehettem mást. Van még három teljes napom.
***
A zátonyon átcsónakázni nem volt leányálom, ez a sziget megközelíthetetlen nagyobb hajóval... rengetegen lelték már itt a halálukat. Összerezzenek a gondolatra, hogy ha meghalnak, akkor mi lesz velem... de nem halhatnak meg. Meg kell találnom ezt a mágust, és ha kell, erőszakkal viszem az Avildára.
A szigeten megtalálni valakit nem könnyű. Hatalmas... de apa mindig azt mondta, hogy ha druidát keresek, csak a megérzéseimet kövessem. Más módja nincs. Ha követem a szívemet, mindig megtalálom őket, és ez eddig be is bvállt, bár tény, hogy ezt a vörös mágust még soha nem láttam és nem is hallottam róla. Bár él bennem egy kép róluk és eddig nem nagyon hazudtolták meg.
Koszos, szakadt ruha, ráncos, életunt arc, aszott, gyenge test és hiába fiatal, több vonzó dolog van egy fehér cápában, mint egy mágusban. Szóval ehhez a mostanihoz sem fűzök nagy reményeket, hogy talán ő lenne az a bizonyos, akit keresek már egy ideje. Bár azért tény, hogy rohadtul ki vagyok éhezve. Nem, nem szexre... szeretetre. Érzékiségre és...
Aztarohadt!
Majdnem sikeresen beleestem egy mély szakadékba itt a nagy önsajnálatom közepette! Deee így legalább látom, hogy a túlparton ott egy druida-forma alak. Koszos, szakadt cucc. Stimm. Nagy, ormótlan bot: stimm. Szóval őt keresem. Meg is bújok egy bokorban, mert ha most utána üvöltök, minden bizonnyal elrohan, és mire átküzdöm magam oda, addigra a nyomát sem találom majd meg.
Kikukkantok a bokor mögül, és lám-lám, ott egy szimpatikus farönk. Ahogy az alakot figyelem, elindul tovább, így simán van alkalmam átmászni, és követni.
Meg is teszem, bár még mindig remeg azon is, amiről nem tudtam, hogy tud, ha arra gondolok, hogy milyen magasan másztam egy, így utólag belegondolva, milyen vékony farönkön! De már nem sok esélyem van, a türelmem és az időm is fogy, hiszen egy napunk van visszaérni a hajóhoz, és a zátony miatt az egy fél legalább! Szóval...
- Ector Lunaris - szólok utána, mikor nem sokkal járok mögötte. - Segítened kell nekem. - Megfordul. Nem tudom, hogy mire számítottam, nem is látszik belőle semmi....
- Ki vagy te?
- A nevem Nathanael Butler. Az Avilda kapitánya vagy.... és kiraboltuk a St. Maria nevű hajót. Az egyik utas megátkozta a legénységemet, és azt mondta, hogy csak te segíthetsz, így megkerestelek. Kérlek... segítened kell nekem.
|
|
