|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Rauko | 2011. 08. 30. 11:56:17 | #16403 |
Karakter: Nathaniel Butler
Megjegyzés: (( Lukámnak ))
- Rajta, kalóz! Semmi kedvem felborulni – táncol az idegeimen, már egy jó ideje. És közel jár ahhoz, hogy bedobjam a vízbe.
- Fogd be! – morgom idegesen. Ömlik rólam a víz, hiszen nehéz irányítani és evezni, miközben ő elégedetten szemléli a nagyvilágot, meg sem próbálva legalább segíteni!
Megfordul, a szigetet nézi, közben a csuklyát leveszi a fejéről., így a haja az arcomba csapódik. Alapesetben ideges lennék, de most... izgató. Olyan kellemes illata van a hajának és olyan bársonyosan selymes. Hihetetlen.
De a következő pillanatban a vízre csap a botjával, és hirtelen a szárazföldön találjuk magunkat. Na, ez pont elég ahhoz, hogy elterelődjön a figyelmem, és hihetetlenül ideges legyek hirtelen!
- Na, mindjárt más. Idegesítően nyöszörögsz, kalóz – jegyzi meg és kiugrik a csónakból. Hát, én mindjárt hozzávágok egy evezőt!!
- Ezt miért nem lehetett előbb?! – kérdezem idegesen. Hihetetlen! Ha nem ő lenne, már felhánytam volna a kardom élére, az biztos!
- Nem pihenhetnénk egy kicsit? Nem Te eveztél – jegyzem meg, mikor már pár órája sétáltat és még nem tudom, hogy hova, miért, meddig...
Aztán hirtelen megáll, majdnem neki is ütközök.
- Rendben, itt tábort verünk. Biztonságban vagyunk a víztől és a vadállatoktól is. Ezen felül van tűzifa. - Ch... ripacs!
Pláne, ahogy fitogtatja megint az erejét, hogy csak egy csettintés, és ég is a tűz.
Idióta.
- Milyen gyógynövények kellenek? – kérdezek rá, mikor már eszegetek. Ha már három napra össze vagyok zárva vele a természet lágy ölén, akkor ideje lenne normális kommunikációt folytatni.
De ez az idióta csak lehunyja a szemét, majd feláll, és közli, hogy sétálni megy.
...
Megölöm.
***
Miután elégedetten fekszem, teli hassal rádöbbenek, hogy meg kellene tisztálkodnom, és lassan aludni sem ártana. Körbepillantok.
Rengeteg, hatalmas levél. Felsóhajtva lépek oda és tőrömmel levagdosom a leveket az ágakról. Persze, Mr. Tökéletes minden bizonnyal saját ágyat fog varázsolni magának, azért mégsem leszek bunkó. Leszedek annyit, hogy neki is elég legyen, mert fogalmam sincs, mikor esik vissza.
Levágok hat levelet, ez pont elég arra, hogy két fekhelyet csináljak, de egyelőre nem szedem szét őket, csak lefektetem a tűz mellé, és kiegyenesedve körbepillantok. Kellene egy hely, ahol kimoshatnám a ruháimat, és megtisztálkodhatnék, de nincs messze a tűztől sem.
Kis nézelődés és fülelés után elégedetten tapasztalom, hogy alig pár méterre egy kis erecske csordogál, de annyira pont elég víz van benne, hogy a terveimet megvalósítsam. Szedek pár vékonyabb gallyat és leteszem a „tábor” kör, hogy ha valaki erre jön, akkor meghalljam, aztán a víz mellé lépek és vetkőzni kezdek.
A víz tükrében nézem a már meztelen testem.
A bőröm barna, izmos vagyok és szerintem helyes is.
Akkor ennek az idióta varázslónak miért csak akkor kellek, amikor részeg?! Egyébként lenéz, megvet és megaláz, ha teheti... sőt, még fenyeget is. De én rontottam el, én űzettem el az otthonából. Ha már én tettem tönkre az életét, gondoskodnom kell róla!
Még akkor is, ha ő gyűlöl engem.
Hirtelen gallyak törését hallom, és meztelenül, vizesen emelkedek fel, hogy lássam, ki az.
- Én vagyok - szólal meg, és felém pillant. Nem tudom, tudatában van-e, hogy végigmér, nem is akármilyen szemekkel, de nem foglalkozom vele. Valami berögzülés lehet.
- Rendben - hagyom rá, és visszaülve a vízbe, tovább mosom magam.
Aztán valami hozzáér a lábamhoz, és majdnem felkiáltok, de ahogy a kristálytiszta vízben meglátom a kis halacska pikkelyeiről visszatükröződni a napfényt, elmosolyodok, és a tábor felé nézek.
nem evett semmit...
Puszta kézzel kapom el a halat, és dobom a partra. Ott vergődik, ficánkol... addig én megmosakszom, majd, ahogy végzek, a halhoz sétálok, körbetekerve magamon egy takarószerű valamit, hiszen a ruháim kiterítve száradnak egy vastagabb ágon.
Egy vékonyabbat felveszek, kihegyezem, majd kizsigerelem a halat, és feltűzöm a botra, így megyek vissza. A takaró csak az altestem takarja, de így is alig ér a térdemig.
- Hol vannak a ruháid? - kérdezi.
- Száradnak - hagyom rá, majd a tűz mellé szúrom a halat. - Fogtam neked vacsorát - nézek rá, majd körbepillantok, és a levelekhez lépve megcsinálom a két fekhelyet a tűz két oldalán. Nem szól, csak néz, magamon érzem a tekintetét.
Közben, a már megszáradt ruháimat összeszedem, és összehajtogatva magam mellé teszem a fekhelyemen, egyedül az alsót veszem fel, és visszatekerem magamra az anyagot.
- Jó éjt, mágus, ha aludni akarsz, kelts fel és őrzöm a tüzet - pillantok felé, apró mosollyal, ahogy meglátom, hogy még mindig néz engem. Felsóhajtva, felbátorodva kíváncsi tekintetén, közelebb lépek.
- Mit akarsz? - kérdezi azonnal.
- Psssszt - intem le, és ajkaira hajolva adok rá inkább csak puszit, mint csókot, de mielőtt megölhetne vagy elátkozhatna a fekhelyemhez megyek és mosolyogva fekszem le aludni.
Érdekes három nap lesz...
|
| Luka Crosszeria | 2011. 08. 30. 11:06:39 | #16400 |
Karakter: Ector Lunaris
Megjegyzés: kalózomnak~
- Ez mi volt? – hallom a betojt patkányok vinnyogását.
Ch, mégis mit gondoltatok? Nem értek semmihez? Ostoba kalózok.
- Ector, nem szeretnél nekem mondani valamit? – lép hozzám a kapitány.
- Nem – felelem nemes egyszerűséggel.
- Ector... – nyögi a kapitány.
- Mondom. Neked semmit – teszem karba a kezeimet.
- Ector, nem kérem többször. Mi a frász volt ez? – kérdi idegesen.
Nocsak, nocsak, felhúztam a kapitányt. Még ilyet!
- Komolyan mondom, hogy nem akarok veled beszélni sem, ha nem muszáj – pillantok a tenger felé.
Hirtelen erős marok szorítását érzem a nyakam körül. Megtámadsz? A korlátnak lök, azt hiszi, van esélye ellenem.
- Megfojtalak – sziszegi.
Elég csupán a botom felé nyúlnom, el is enged. Szeretem, mikor engedelmes valaki. Felesleges az erőszak.
- Noel! Mennyire vagyunk a Szirének Zátonyától? – kérdi a kapitány attól az idegesítő mitugrásztól.
- Öhm... egy nap – feleli. - De öngyilkosság lenne elmenni addig, te is tudod. Miért nem robbantjuk fel akkor most a hajót?
- Elviszed a hajót a Nap-szigetig, onnan én Ectorral elmegyek a Szirének Zátonyához.
Nocsak, nocsak! Érdekes fordulat következett be ebben a pillanatban. A kapitány beadja a derekát?
- Miért? – bukik ki belőlem a kérdés.
- Gyógynövény kell, vagy nem?
Ah, szóval emlékszel! Csodás, így magyarázkodnom sem kell. Az egyik kalózt követve elsétálok az új szobámig. Nem valami nagy, de egyedül leszek, és ez jó! Semmi kedvem a kapitányt bámulni… bár… az igazat megvallva igen szemet gyönyörködtető látvány. Főleg a karjai és a mellkasa tetszik nekem. Mindegyik iszonyú formás, látszik, hogy a kalózkodás teljesen megedzette.
Az estét békében töltöm. Gyertyafénynél olvasgatok, majd alszom egy keveset. Reggel a hajó orrához sétálok, és kikukkantok a vízre. A nap sugarai bearanyozzák a hullámokat, ezzel együtt pedig megdobogtatják a szívemet. Olyan szép! A szárazföldön sosem tárult ilyen látvány a szemem elé. Hamarosan a kapitány lép mellém.
- Kész vagy velem tölteni három napot? Bár ha igen, akkor nagyon fontosak lehetnek azok a gazok – kérdezi.
Nem felelek, csupán a tengert bámulom. Valami furcsa érzés kerít a hatalmába. A tagjaim bizseregnek, a fejemben mintha nyomást éreznék. Igen, ez a megérzésem, és valamit próbál sugallni. Csak azt nem tudom, hogy micsodát…
***
- Rajta, kalóz! Semmi kedvem felborulni – nógatom a kapitányt, aki karjait megfeszítve húzza az evezőket.
Épp a sziget felé tartunk, a hajót már nem is látszik.
- Fogd be! – morogja izzadtan.
Elégedetten elvigyorodok, majd lehúzom a kapucnit a fejemről. A hajamba túrok, és a part felé pillantok. Észre sem veszem, vörös hajam a kapitány arcát csiklandozza. Nem szól, csupán halkan nyögdécsel, ahogy húzza az evezőket. Ah, nem bírom ezt tovább! A botomat a kezembe veszem, majd suhintok vele egyet. Egy hatalmas hullám duzzad meg alattunk, majd nemes egyszerűséggel a partra lök csónakostul.
- Na, mindjárt más. Idegesítően nyöszörögsz, kalóz – ugrok ki a csónakból.
Döbbenten néz rám, majd hirtelen haragra gyúl az arca.
- Ezt miért nem lehetett előbb?! – kiált rám.
Mert akkor túl egyszerű lett volna, és nem látom izzadni a tested. Felelet nélkül indulok meg a sziget belseje felé. Pontosan tudom, mit keresek, csak azt nem, hogy hol.
- Nem pihenhetnénk egy kicsit? Nem Te eveztél – dörren mögöttem a kapitány hangja.
Való igaz, már vagy egy órája gyalogolunk, és jócskán besötétedett. Még csak délután van, ám itt a Nap hamar lenyugszik. Furcsa, sosem értettem, miért hívják Napfény szigetnek. De annyira nem is érdekel, hogy utána nézzek.
- Rendben, itt tábort verünk. Biztonságban vagyunk a víztől és a vadállatoktól is. Ezen felül van tűzifa.
Egymásra teszem a ropogós gallyakat, majd egy suhintással begyújtom őket. A kapitány leül a tűz mellé, majd előkotorja a hátizsákjából az ételét. Szárított hús, és egy szelet kenyér. Engem is megkínál, de nemet intek. Nincs kedvem most falatozni.
- Milyen gyógynövények kellenek? – kérdi teli szájjal.
Nem felelek, csupán lehunyom a szemeimet. Nincs kedvem társalogni sem, azóta az eset óta valahogy nem. Furcsa, de mióta részegen… megtörtént az a dolog, mintha vonzalmat éreznék a kapitány iránt. Észrevettem, milyen szemrevaló a teste, lágy a hangja, egyenletesen barna a bőre. Gondolom, én sem vagyok közömbös számára, ha egyszer… nos… magába fogadott. Kíváncsi vagyok, hogy festhet meztelenül. Szívesen látnám, ahogy izzadtságtól gyöngyöző bőrrel könyörög, hogy hatoljak belé.
Ector, mégis mi a fenéről képzelegsz?! A jó életbe, abba! Jó, hogy nem már letepered… a fenébe, nem szoktam ilyesmikre gondolni, akkor most… mi ez? Miért érzem úgy, hogy menten megragadom a karját, és magamhoz rántom?
- Elmegyek sétálni – jelentem ki fagyosan, majd feltápászkodok, és elindulok az erdő sűrűje felé.
Ki kell vernem a fejemből a kapitányt, hiszen kalóz. Ráadásul egy férfi. Igaz, volt már dolgom velük, és igen kellemes emlékeim vannak róla, de nem tehetem ezt. Nekem egyedül kell lennem, ahogy a sors is akarja. Már rég beletörődtem ebbe… akkor… mégis… miért érzem úgy, hogy társra találtam a kapitány szmélyében?
|
| Rauko | 2011. 07. 26. 18:26:43 | #15399 |
Karakter: Nathaniel Butler
Megjegyzés: ((Lukának))
Percekkel később térek vissza, az ígért ebéddel. Ma különösen finom lett a hal, de ahogy belépek, már nem is inkább az étel köti le a gondolataimat, hanem a ruha rajta. Nem gondoltam, hogy ennyire jól fognak neki állni a gönceim.
- Gyógyfüvekre van szükségem, hogy legyen pénzem – mondja, és bár hallom, fel is fogom, de nem érdekel. Picit sem. Én aranyat akarok és férfiakat, mégsem kéregetem egyiket sem.
-Minek neked pénz? – kérdezek azért rá, mert ez érdekelne.
- Mert szükségem van ruhákra – jelenti be sértett hangon. Ch... ez hülyének néz engem!
De már rég nem is élne, ha ne, lenne annyira szép, amennyire az. A haja... a szemei, és a teste... és a spermája. Jesszus, sosem éreztem még olyan édes ízt. Több volt, mint mennyei!
- Gyógynövények kellenek – rivall rám aztán hirtelen, arcomra simítva kezeit. Meg fog csókolni?
- Felejtsd el! – vetem ellen azonnal, ahogy van erőm tiltakozni. – Túl kockázatos most kikötnünk.
- Kockázatos? Az nem volt az, mikor kővel megdobáltak, és elűztek a saját otthonomból? – És én most mit csináljak...?
Eléggé bánom így is, nem kell, hogy ő is ilyenekkel vádoljon meg. Fáj, szétszakít, utálok életeket tönkre tenni.
De hirtelen megremeg alattunk a hajó, biztosan egy nagyobb hullám, és én hirtelen ráesek. A szó legszorosabb értelmében ráesek, és el is pirulok. Ez nem volt betervezve...
- Nathaniel! – ront be Noel.
- I-igen? – kérdezem kicsit zavartan.
- Megtámadtak minket! – kiabálja, és megint kirohan. Bennem megáll egy pillanatra a vér is, majd felpattanok, és kirohanok.
***
Egyre veszettebb a helyzet. Nem fogjuk sokáig bírni, de amikor már épp temetem magamban a hajót és a legénységet, megjelenik Ector. Remek... már csak az hiányzott, hogy ez is bekattanjon és beálljon közénk, meg az ágyúgolyók közé!
Utálom, amikor ellenséges kalózhajóknak ránk fáj a foga, azt meg pláne, amikor önjelölt idióták próbálnak beállni az ágyúk elé!
- Ector, tűnj onnan! – üvöltök rá én is, mikor Noelre nem hallgat, de végül semmi. Basszus, nem hiszem el! Megöleti magát, és...
***
- Ez mi volt? - állnak meg mellettem a legényeim, kivont karddal, értetlen fejjel. Én megrázom a saját fejem, visszadugom a karom a hüvelyébe, és megállok a mágus mellett.
- Ector, nem szeretnél nekem mondani valamit? - kérdezem halkan.
- Nem - jelenti be, és rám sem néz. Nem baj, még nyugodt vagyok.
- Ector... - kérem újra.
- Mondom. Neked semmit. - Kezdek ideges lenni.
- Ector, nem kérem többször. Mi a frász volt ez? - kérdezem picit remegőbb, idegesebb hangon.
- Komolyan mondom, hogy nem akarok veled beszélni sem, ha nem muszáj - jelenti ki fellengzősen, mire odalépek, megragadom a nyakát és így nyomom a korlátnak.
- Megfojtalak - nézek rá tüzes tekintettel, mire csak elvigyorodik, és megmozdítja a botot, amivel az előbb egy komplett hajót pusztított el, így hát nem kockáztatok, ellépek tőle. - Noel - szólítom meg az öcsémet, mire mellém lép. - Mennyire vagyunk a Szirének Zátonyától? - kérdezem, végig Ectoron tartva a szemem.
- Öhm... egy nap - mondja elgondolkodva. - De öngyilkosság lenne elmenni addig, te is tudod. Miért nem robbantjuk fel akkor most a hajt? - kérdezi halál komolyan, és tudom, mitől fél.
- Elviszed a hajót a Nap-szigetig, onnan én Ectorral elmegyek a Szirének Zátonyához. - Na, erre végre Ector is rám néz.
- Miért? - kérdezi egyszerűen.
- Gyógynövény kell, vagy nem? - kérdezem, és elindulok a szobám fel. - Noel, nyissatok ki a mágusnak egy másik szobát, ha jól van, akkor már nem kell velem lennie - morgom, és belépek a kabinomba. Zárom az ajtót, és ledobálom a ruháimat, majd befekszem az ágyba. Alig aludtam... és az ágynak is olyan illata van, mint neki. Hah... ez annyira kellemes.
***
- Nath - simítja végig valaki pici ujjaival az arcomat. Megismerem, száz közül is.
- Nem, Noel, aludni akarok - fordulok meg, és kapitányi mivoltomat tökéletesen meghazudtolva, a fejemre húzom a takarót.
- Ébredj, elértük a Nap-szigetet. - Kipattan a szemem, és ránézek. - Igen, másfél napja alszol, közben viharba is keveredtünk egyszer - mosolyog rám.
- Ector? - kérdezem felülve.
- Az első korlátnál áll és nézi a tengert - feleli.
Összeszedem magam, és kilépek a fedélzetre. A hajam kócos, szokásomhoz hűen felül nem fedi ruha a testem. Így, amikor kilépek, és megcsap a tengeri, kissé hűs levegő, enyhén libabőrös leszek.
Tekintetemmel a mágust keresem, és ahogy megtalálom, megnyalom ajkaimat. Valami önkéntelen reflex... sosem akarom, de mindig így alakul. Csak tudnám, hogy miért!
- Kész vagy velem tölteni három napot? - kérdezem Ectort, mellé lépve a korláthoz. - Bár ha igen, akkor nagyon fontosak lehetnek azok a gazok - túrok bele hanyagul a hajamba.
Szerkesztve Rauko által @ 2011. 07. 26. 18:27:11
|
| Luka Crosszeria | 2011. 07. 24. 13:01:59 | #15341 |
Karakter: Ector Lunaris
Megjegyzés: Rau-chanomnak
Fura álmot látok. Simogató kezek szorgos becézését érzem a tagjaimon. Olyan kellemes, olyan vágykeltő. Arctalan dominám az őrületig fokozza bennem a kéjvágyat. Felsóhajtok, vágyakozva fúrom az ujjaimat egy puha, fénylő hajzuhatagba. Ez az, még, csináld!
Pár másodperc kell csupán, hogy felfogjam, nem álmodok. A kapitány kuporog az ágyam mellett, és vadul kóstolgat. Hű, a fenébe! Már épp nyitnám a szám, mikor villám módjára cikázik végig a testemen az a jóleső érzés. Nagyot nyögve emelem meg az altestem, majd lassan a matracra hanyatlok. Pihegve nézek végig a kapitányon. Lenyelte, az egészet lenyelte!
- Mit csináltál? – bököm ki, jobb nem jut az eszembe.
- Kényeztettelek kicsit.
Feláll, felhúzza a nadrágját, megigazítja öltözékét.
- Korábban úgyis a fél karodat ideadtad volna, hogy megkefélhess. Most jártál a testem egy bizonyos részében. Szedd össze magad! Ott vannak ruhák. Tíz perc és hozom az ebédedet.
Azzal kisétál. Döbbenten bámulok utána, az információhalmaz lesokkol. Le akartam feküdni vele? Mégis mikor? Jártam benne? Persze, mert kényszerítettél rá, te utolsó aljadék! Ebéd? Ki akar ezek után ebédelni??
Morogva tápászkodok fel, s tisztítom meg magam a nyáltól. Milyen megalázó, meztelenül feküdtem itt, erre… Ah, felesleges felvennem a köpenyem, hisz már látott. Feltérképezte a testem minden porcikáját. Aljas disznó, csak akkor mer lépni, ha alszom!
Egy lenge, fehér inget veszek magamra, alulra pedig egy fekete nadrágot, ami tökéletesem illeszkedik a vonalaimhoz. A ruháim otthon vannak, vennem kellene párat. Remek, de mégis miből? Ha netán tudnék pár főzetet készíteni, akkor azokat eladhatnám, és futná ruhára is. Remek, már cska be kell adnom ennek a sunyi dögnek.
Emlegetett, vagy inkább rágondolt szamár meg is érkezik. Egy hordófedőn hoz nekem sült halat és kenyeret. Összehúzott szemekkel figyelem, s most láthatja is az arcomat, hisz nem takarja semmi.
- Gyógyfüvekre van szükségem, hogy legyen pénzem – jelentem ki rögtön.
- Minek neked pénz? – kérdi, miközben elém teszi a rögtönzött tálcát.
- Mert szükségem van ruhákra – pillantok le az ételre, majd vissza rá.
Tengerkék szemeimet az övéibe fúrom, nem tűrök ellentmondást. Látszólag elkalandozik, mintha a hullámok ívét követné a szemeivel, melyek a hajamat tördelik. Ebadta kalóz! Kétoldalt a tenyereim közé fogom az arcát, és magam felé fordítom, hogy rám nézzen. Látom rajt, félreérti a helyzetet, de talán nem is baj, így még jobban odafigyel.
- Gyógynövények kellenek – sziszegem.
- Felejtsd el! – húzódik el tőlem. – Túl kockázatos most kikötnünk.
- Kockázatos? Az nem volt az, mikor kővel megdobáltak, és elűztek a saját otthonomból? – kérdem halálos nyugalommal.
Nem felel, a földre pillant. Nocsak, egy kalóznak is lehet bűntudata?
Épp nyitná a száját, hogy feleljen, mikor a hajó hirtelen hatalmasat ránt balra. A kapitány nagy lendülettel esik nekem, a hátamra esek, míg ő rajtam fekszik. Halványan elpirul, ahogy a szemeimbe néz, ám én morogva ellököm magamtól.
- Nathaniel! – rohan be a mitugrász első tiszt.
- I-igen? – fordul a fiú felé a kapitány.
- Megtámadtak minket! – sipítja, majd kirohan a kabinból.
A kapitány döbbent arccal követi a példáját. Halvány mosolyra húzom a számat, úgy tűnik, eljött az én időm. A csata már nagyban zajlik, mikor a fedélzetre lépek. A hajót számtalan ágyúgolyó szabdalta, ám még így is rendíthetetlenül szeli a habokat. Hm, lehet, segítenem kéne? Végtére is… nem szeretnék vizes lenni. Az ellenséges hajón ugyancsak kalózok vannak. Fekete zászlajukból tisztán látom. Ordítanak, mint a veszett kutyák, s ágyúznak szüntelen.
Épp egy hatalmas vasgolyó száguld el a fejem mellett, mikor megelégelem a dolgot.
- Tűnj innen, mágus! – ripakodik rám az első tiszt.
Ch, nekem egy nyomorult kalóz nem parancsol.
A hajó korlátjához lépdelek. Csigalassan, hisz szimatolok, élvezem a bőrömet simogató szeleket. Koncentrálok.
- Ector, tűnj onnan! – hallom a kapitány hangját.
Kit érdekel, engem más dolog foglalkoztat. Lassan végigsimítok a botomon, majd a földre koppintom. Egy fénysugár tör elő belőle, s máris megháromszorozódik a hossza. A kampó alatt megjelenik a szarvas fejkoponya, s a négy fűzér. Gyerünk, Ector, oly rég támadtál már meg valakit!
Hallom, a másik hajón szitkozódnak, újabb tüzelésre adják ki a parancsot, közeledni akarnak. Azt már nem, barátocskáim. Felemelem a bal kezem, s kitartott tenyérrel lehunyom a szemeimet. A bot körül arany gömböcskék jelennek meg, melyek cikázni kezdenek a koponya körül. Tenyeremet lassan az ellenséges hajó felé fordítom, majd meglengetem a botomat. A védelmezett kalózhajó nagyot ugrik, ahogy előtör alóla a víz, s cunami szerűen indul meg egy hatalmas szökőár az ellenség felé. Sikítanak, ám kiáltásukat elnyeli a tenger, ahogy a hatalmas víztömeg maga alá szorítja a hajó. Nem bukkannak fel többé.
|
| Rauko | 2011. 07. 18. 12:33:00 | #15157 |
Karakter: Nathaniel Butler
Megjegyzés: ~ életemLukámnak
- Te... ugye nem estél bele a mágusba? - kérdezi Noel, miközben elém tesz egy tányérban halat.
- Nem. Hülyeségeket beszélsz - morgom. - Talán csak kívánom. Mármint...
- Mármint mi? Azt nem fekteted meg - húzza fel a szemöldökét.
- Épp ez az - sóhajtok fel. - Ő rakna meg engem, érted? Ezért kábít.
- De téged még...
- Tudom, tudom! Épp ezért izgatja a fantáziámat - mondom neki. - Hogy milyen lehet vele dugni. Egy mágussal.
- Tényleg szép? - kérdezi, és csíp egyet a halamból.
- Nem szép. Túlvilági - mosolygok rá. - Olyan az arca, mint egy ördögé. Mindenképp bűnre csábít.
- Még mindig nem gyógyultál ki ebből? - kérdezi, és lemondóan sóhajt egyet.
Arra gondol, hogy gyerekkorom óta van egy olyan elképzelésem a túlvilágról, hogy az ördögöknek mindenképp szépnek kell lenniük. Ahogy a démonoknak, fekete angyaloknak... hiszen, ha bűnre csábítanak, akkor ahhoz kellenek bizonyos testi adottságok. És ez szerintem tökéletesen logikus, de Noel, aki már piciként is rettegett a démonoktól, elfogadhatatlannak tartja ezt az elképzelést.
- Hülye vagy, Noel - sziszegem. - Alszom - jelentem be, és felállok, levetkőzök és bebújok az ágyába. Nem sokkal később érzem, ahogy mellém kuporodik és átölel. Szeretek így aludni.
***
- Mi a fasz... - lépek be a kabinba.
Az ajtó majdnem a mágus fejének csapódik, maga a mágus meg meztelenül fekszik, körülötte altájon sperma, és még a nyála is folyik. Felsóhajtok.
Mint egy gyerek.
Egy kéjsóvár, maszturbáló gyerek...
Összenyalábolom, és most ugye nem szólhatok a legényeknek, hogy takarítsák fel az odaszáradt spermát a padlóról, mert akkor ez a barom még jobban elássa magát. Idióta.
Morogva fektetem az ágyra, levetkőztetem, és elkap a vágy hirtelenjében. Milyen szép teste van... és miért rejtegeti? Ez szinte... emberfeletti. Minden kis izma látszik, finoman végig tudok simítani a hasának összes kockáján, a combjai pedig olyanok, hogy már azoktól képes lennék merevedést produkálni.
Miért is nem engedtem neki...? Barom vagy, Nathaniel. Egy hétökrös barom.
Először gyorsan feltörlöm a padlót, majd a mágushoz lépek. Csupa kosz a teste... Nézem ahogy meztelenül fekszik az ágyamban. A haja szétterül, szinte kibírhatatlanul izgató. És bár megvárhatnám, hogy felébredjen, de nem fogom.
Elkezdem finoman letörölni róla mindenhonnan a koszt és a mocskot, majd, amikor már tiszta a teste, az ágyékára nézek. Finoman fogom a kezembe a most teljesen izgalmi állapoton kívül levő farkincát, ami viszont még így is ijesztő. Istenem...
Nyelek egyet, és finoman végigsimítok rajta a vizes ronggyal. Nyög egyet, megremeg a teste és azonnal reagál.
Megint nyelnem kell, ahogy ujjaim között érzem. Egyre jobban megdagad, egyre nagyobb lesz, ahogy végigsimítok rajta. Kábultan figyelem, végigjáratom a tekintetem a testén, és figyelem a szemeit. Még alszik... minden bizonnyal az esti részegség eléggé kiütötte.
Nem akarok tovább harcolni a késztetés ellen, inkább ágyékához hajolok, és finoman végignyalok a már teljesen tiszta farkán. Hatalmas. Az érzés, ahogy feszítene ez a tag odalent... ahogy újra és újra elmerülne a testemben... jesszus, már az én farkam is áll a gondolattól.
Ösztönösen kapom ajkaim közé, mire hangosabban nyög fel, de nem mutatja, hogy ébren lenne.
Játszom vele, szívom, nyalogatom, és érzem, ahogy remeg. Amikor pedig már nekem is fáj a feszítő érzés, kiszabadítom a saját farkamat, és elkezdem azt is kényeztetni a kezemmel.
Megrémülök, de csak egy pillanatra, amikor ujjait a hajamban érzem. Felpillantok. Félig lehet ébren, de már remeg. Rákapcsolok kicsit, így szinte vele egyszerre érem utol a gyönyört. Minden cseppjét lenyelem élvezetének, és ahogy megint felnézek, már teljesen ébren van.
- Mit csináltál? - kérdezi, és látom, tudja, tökéletesen tudja.
- Kényeztettelek kicsit. - Felállok, visszapakolom magam. - Korábban úgyis a fél karodat ideadtad volna, hogy megkefélhess. Most jártál a testem egy bizonyos részében - nézek rá komoly arccal. - Szedd össze magad. Ott vannak ruhák - mutatok az egyik láda felé. - Tíz perc és hozom az ebédedet. - És kilépek. Kint az ajtónak támaszkodom, és most pirulok csak el. Nem mondom, hogy kellemetlen volt, hiszen furcsán kellemes íze volt a spermájának. De akkor is, miért kellett felébrednie a végére?!
|
| Luka Crosszeria | 2011. 07. 17. 16:08:08 | #15136 |
Karakter: Ector Lunaris
Megjegyzés: kalózomnak~
Szörnyű fejfájás gyötör, mikor magamhoz térek. Hasogat, ég, lüktet. Ah, pokoli kínok. De mi történt? Hol vagyok? Már megint a hajó gyomrában, nem hiszem el! Miért nem tudtam meghalni?!
Fura, de mintha erőtől duzzadnék. Még így, gyengén is érzem, hogy valahogy megkaptam az elixírem. Mégis honnan tudták? Ki mondta el nekik? Túl sok a kérdés. Túl nagy zajt csapnak, ahogy nyüzsögnek a fejemben. Kész téboly!
Valami dereng. A kapitány arca, igen. Egy pillanatra érzem az üveg hideg érintését az ajkaimnál. Megmenteni, ez a szó ugrik be. Áh, túl zavaros. Abban viszont biztos vagyok, hogy a kapitány mentett meg. Tartozom neki, az adósa vagyok. Legbelül talán nem is bánom, hogy így van. Egész kellemes látvány, már ha nem köti be a szemem. És az illata is finom. Nem szoktam kimutatni az érzelmeimet, hiszen manapság ritka dolog, ha valaki a sámánizmus ismerője. A végén még kihasználna a lator. Hisz’ csak egy kalóz.
Csak foltokban emlékszem az elmúlt nap eseményeire. A fedetlen mellkas, a puha szövet érintése, a hideg víz, a sebek széleinek égető fájdalma. Minden itt van darabokban, csak össze kellene rakni. Képtelen vagyok rá, egyelőre a gondolkodás is iszonyúan fáj. Mi a fenéért kell nekem mindig ilyen balszerencsésnek lennem? Hiszek a sorsban, biztosan okkal történt, de nem lehetett volna az életem elrontásának egy kellemesebb módját választani? Teszem azt, rajtakapnak valakivel, vagy belefulladok egy tál mézédes paradicsomlevesbe… hogy én mennyire imádom azt. Nem, nekem egy kalóz miatt kellett elhagynom az otthonom, aki mintha csak házi kedvencnek tartana itt. Tessék, most is egyedül vagyok. Éhesen, szomjasan. Várjunk csak, az ott egy üveg rum? Menten rosszul leszek, ha nem ihatok valamit.
Fogalmam sincs, milyen íze van a színes nedűnek, a szaga alapján nem lehet túl jó. Orrfacsaró bűzt áraszt. Nem is értem, mit szeretnek az alkoholon. Bár magam még sosem ittam, a szag mégis visszataszító.
Első húzásra iszonyú, végigégeti a torkom, ám mégis olyan élvezetes az egész. A koszos lötty itatja magát, csaknem az egész üveggel benyakalom, mikor leteszem az asztalra. A hajó biztos viharba keveredett, mert egyáltalán nem tudok egyenesen menni. Fura, elmúlt a tengeri betegségem, és a kedvem is egész jó lett. Hejj, táncolni tudnék, ha volna valami zene. De nincs!
- Szép szemű kedvesemet várom… a déli határban… johhó – éneklem, miközben az ágyra hanyatlok.
A tagjaim bizseregnek, azt hiszem, berúgtam. Fura, de a legelső gondolatom a kapitány. Elképzelem, ahogy a haja lobog a szélben, mellkasán pedig finoman szétnyílik a hófehér ing. Milyen veszettül izgató!
Érzem, ahogy a testem felforrósodik, az ölem pedig lüktetni kezd. Az üveg után nyúlok, és jó nagyot húzok belőle. Veszettül kívánom a kapitányt, aki abban a pillanatban be is lép a kabinba. Boldog vigyor ül ki a képemre, ahogy megpillantom csapzott hajkoronáját.
- Végre – sóhajtok fel, s elindulok felé.
A hajó túlságosan ingatag, nem tudok rendesen menni, s tán el is esnék, ha a kapitány utánam nem nyúlna. Hm, ez az illat!
- Egyedül hagytál egész éjszakára – korholom.
- Gyere, neked most aludnod kell – jelenti ki, s az ágy felé kezd húzni.
Akar a búbánat ilyenkor aludni! Megpillantom a formás feneket, ahogy a nadrágon át kidomborodik. Nem tudok ellenállni, megmarkolom. Jesszus, milyen kemény! Hirtelen borzasztóan kezd hasogatni az ölem, akarom őt, mindennél jobban! Az ajkai után kapok, miközben a falhoz nyomom. Igen, most végre megkapom. végre elmerülhetek benne!
- Ne kísértsd a sorsod, Ector! – suttogja, mikor levegőért kapok.- Ha felizgatsz, nem fogok gondolkodni.
Kit érdekel? Csak magamnak akarom őt! Újból megcsókolom, s ezúttal az ölét kezdem simogatni. Azt akarom, hogy legalább annyira felizguljon, mint én. Akarom, hogy a szűknek érezze a nadrágját, és félőrülten rám vesse magát, hogy aztán végigszeretkezzük az éjszakát.
Egy kicsit vár, talán kiélvezi a helyzetet, majd egy jól irányzott lökéssel az ágyra parancsol.
- Aludj, idióta! Ebédre jövök – morog rám.
Rohadt szemét, nem teheted ezt velem! Annyira kívánom. Annyira, de annyira!
Bömbölök, mint egy oroszlán, mikor rám zárja az ajtót. Hogy tehette! Nyögve marok a kabin falainak deszkáiba, majd a térdeimre állok. Muszáj kezdenem valamit a vágyammal, különben megőrülök! Lassan lesimítok a mellkasomon, a hasamon, a combjaimon, majd elkapom onnan a kezem, és a nyakamat kezdem el finoman masszírozni. Halkan felsóhajtok, majd előretűröm a hajam. Benyálazom az ujjamat, és végigvezetem a nyakszirtemen. A hideg is kiráz tőle. Levetem az ingemet, ami eddig a testemet fedte, majd végigsimítok újból fedetlen mellkasomon. Nyálas ujjaimmal a mellbimbóim körül körözök. Ah, milyen jó! Libabőrös leszek, mikor folytatom utam a hasamon át. A nyálcsíkok halványan fénylenek a bőrömön. Elcsodálkozok, hogy milyen vonzó látvány is vagyok még saját magam számára is. Kibújok a nadrágból, majd lassan marokba fogom a férfiasságom. Lüktet, izzik, úgy érzem, majd szétrobbanok. Lassan mozgatni kezdem a kezem, mire egy hatalmas nyögés szakad ki belőlem.
- Igen – suttogom.
Egyre erősebben markolom a deszkát, ami az orrom előtt fut végig a hajó oldalán. Pillanatról pillanatra kerülök közelebb a beteljesüléshez, mikor is egy óvatlan rántással pontot teszek a móka végére. A homlokomat a deszkának döntve elélvezek. Mély, öblös nyögéseket hallatok még azután is, hogy az ágyra zuhanok. Olyan jól esett az egész. Mintha mázsás súlyokkal lennék most könnyebb.
A hajam beborít, nincs szükségem takaróra sem. Hirtelen olyan álmos lettem. Lehet, hogy ez a kis móka elvette volna minden erőmet? Hm, nem tudom, csak azt, hogy aludnom kell. Lassan lecsukódnak a szemeim, én pedig mezítelenül, testnedveimben úszva az álom vizére evezek.
|
| Rauko | 2011. 07. 09. 12:13:25 | #14917 |
Karakter: Nathaniel Butler
Megjegyzés: ((Lukámnak))
Miután túl vagyunk a halászon és én a legénységem agyhelyének rendbetételén, hogy ne fogjanak ennyi halat, elindulunk a sziget felé. Kedves vendégem alig nyitja ki a száját, ha mégis, akkor hányni szándékozik. Ideges vagyok rá, de tény, hogy ezzel a csókával valami nem okés. De akármennyire aggaszt az állapota, amikor a Fátyol-szigetre érünk, muszáj a legénységnek eleget tennem és kigúnyolni őt, mikor felborul a hajóval. Amikor azonban figyeljük, hogy ér partot, már látjuk, hogy baj van.
- Noel, egy csónakot, azonnal - kiáltom el magam, mikor látom köré gyűlni az embereke, kövekkel a kezükben. Itt baj lesz. Ketten megyünk, Noel és én, meg egy-egy puska. Mire odaevezünk, a mágus fejéből vér folyik, és nagyon nem néz ki jól.
- Ha megöltétek, megöllek mindannyiótokat - sziszegem feléjük, és menekülnének, de közéjük lövök. - Ne beszélj badarságokat kalóz, nem ölhetsz meg minket - mondja fennkölten az egyik pap, mire csak Noelre kell néznem, és már lő is, pont vállon egy szerzetest.
- Hm... fog rajtad a golyó - vigyorog rá kicsi testvérem.
- Megátkozlak titeket, aljas kalózok - emeli fel a kezét a főmufti, de rászegezem a puskát, miközben próbálom egy ronggyal letörölni a mágus arcáról a vért.
- Ha csak eszedbe jut, szétlövök a fejed, aljas köpönyegforgató. - Rám néz, a szemei szinte villognak.
- Vidd őt innen - mutat a mágusra. - Ectos Lunaris már kalóz, nem lehet itt.
- Képes lennél így a karmaim közé dobni az egyik testvéreteket? - kérdezem meghökkenve. Ezek szemetebbek, mint mi.
- Nem volt a testvérünk soha - jelenti be az egyik, és megfordulva indulnának el. Egy klis, szőke papnövendék, legalábbis annak látszik, közelebb lép. Noel azonnal elé lép és a mellkasához nyomja a puska csövét.
- Nem akarok bajt - mondja a fiú remegő hangon. - De Ector Lunarisnak szüksége van a bájitalára, hogy életben maradhasson.
- Nem olyan súlyos ez a sérülés, fiú - nézek rá a mágusra. Szivárog a fejéből a vér, de csak felületi seb, meg pár helyen a teste is véres. A hajón majd ellátom.
- Nem uram, az a kék folyadék, az egyik zsebében lesz. Kör alakú üvegben. Azt sürgetőbb megkapnia, mint a sebének az ellátását. - Az orrához emeli a kezét és mutatja, hogy szagoljunk.
- Fuj, valaminek rothadt szaga van - undorodik el Noel. A fiú a mágusra néz, nekem meg a torkomban reked a levegő.
- Sürgetőbb, mint gondoltam - mondja a fiú, és elfordulva elrohan. Én csak térdepelek a mágus mellett és tanácstalan vagyok. Aztán végül erőt veszek magamon.
- Noel, fordulj a tenger felé, és ha megfordulsz, és a mágusra nézek, kiszúrom a szemeidet - nézek öcsémre, aki bólint, és már csinálja is. Én rögtön keresni kezdem a bájitalt, és meg is találom. Kék folyadék, kör alakú üvegben... és csak ez van ilyen. Még ebből is van mondjuk pár.
Felemelem a fejét, és a szájához tartom az üveget, de nem remélem, hogy lenyeli. Viszont ahogy megérzi az ajkainál, kinyílik a szája és sikerül le is nyelnie.
- Te mit keresel itt? - néz rám fátyolos tekintettel, miután lenyelte a bájitalt.
- Megmentem a segged, ha már miattam lettél kalóznak kikiáltva - suttogom neki, és kisimítok egy tincset szép arcából.
- Nem kötelező ám - mondja, és felnevet.
- Inkább aludj vissza - sóhajtok fel. - Csak a baj van veled, ha ébren vagy. - Rá mosolygok, de látom, hogy most nem nagyon érti, hogy mire fel a mosoly, de gondolom a fájdalom miatt is, nem sokkal később megint ezsméletlen.
***
A hajón végül sikerül tökéletesen leápolni. Bezárom magunkat a kabinomba, és muszáj teljesen levetkőztetnem. Ahogy elém tárul csak egy alsóval fedett teste, nyelnem kell egyet. Tökéletes teste van... Akaratlanul simítok rajta végig, a karján, a nyakán, az arcán... az ajkain. Valahogy magával ragad a pillanat, és a tény: ennyire szép férfit nagyon régen láttam. Most, hogy nem fedik a rongyai és megfürdettem valamennyire, sokkal szebb, mint eddig bárki, akit láttam. Kicsit még meg is sajnálom magam, amiért soha nem lehet az enyém, hiszen utál engem.
Két napig eszméletlen, és a harmadik nap éjszakáján is.
Épp rumot iszogatok, amikor az ajtónál kopognak.
- Nem jöhetsz be - emlékeztetem a látogatómat.
- Nathaniel, vihar közeledik. - Noel az. Felsóhajtok, és betakarom a mágus testét, meg ne fázzon, majd magamra kapok egy inget, de nem gombolom be, és már kint is vagyok.
- Ezek baljós felhők - jelentem ki, ahogy a szürkületi fényben úszó, fekete felhőkre téved a tekintetem. Az ajtót kulcsra zárom és a kulcsot a zsebembe rejtve lépek fel a kormányosi emelvényre. Hosszú éjszakám lesz.
Hajnalban térek vissza a kabinba. Az éjszaka hosszabb volt, mint reméltem és a vihar is makacsabb, de minden rendben, egy ládát vesztettünk, ami üres volt, és nem volt lekötve, de semmi mást.
Ahogy belépek, megcsap a rum erős szaga, és a tekintetemmel keresni kezdem a baj okát. Leesett volna az üveg?
Ahogy az ágyra nézek viszont furcsa kép tárul elém. A mágus ébren, kezében az üveg és engem néz.
- Végre - sóhajt fel részeges hangon, majd feláll és közelebb lép, de épp el tudom kapni, mielőtt elesne. - Egyedül hagytál egész éjszakára - néz rám. Csillognak a szemei, annyira részeg.
- Gyere, neked most aludnod kell - mondom, és próbálom az ágy felé húzni, de kifejezetten meglep, amikor a fenekembe markol, majd a kabin falának nyom és erőszakosan megcsókol. Ahh, szóval aktív a kedves. Nos, sebaj, ilyen úgyis régen volt.
- Ne kísértsd a sorsod, Ector - suttogom a nevét, mikor elenged. - Ha felizgatsz, nem fogok gondolkodni - nézek rá. Nem is válaszol, vigyorog, és megint megcsókol, aztán érzem, ahogy ujjai a fenekemet markolják, a másik pedig az ágyékomat simogatja, eléggé durván.
Megtehetném, hogy átadom magam neki, de tudom, csak az alkohol miatt teszi ezt. Ellököm magamtól, egyenesen az ágyra.
- Aludj, idióta - morgok rá. - Ebédre jövök - nézek rá. Ahm, annyira szép férfi, és nekem annyira merevedésem van, épp, amennyire neki. Megnyalja ajkait, amivel csak még jobban felizgat, de nem tehetem meg. Nem akarná. Elloptam az életét, nem lophatom el a testét is.
Kilépek, és kulcsra zárom az ajtót, majd meghagyom egy legényemnek, hogy őrizze a kabint,. és Noelhez megyek. Aludnom kell.
|
| Luka Crosszeria | 2011. 07. 07. 14:48:28 | #14864 |
Karakter: Ector Lunaris
Megjegyzés: kalózomnak~
Gyötrelmes kínok közt élem mindennapjaimat az átkozott hajó gyomrában. Az állandó hullámzástól rosszul vagyok, émelygek, a fejem is zúg. Nemegyszer hányok, a kabin már bűzlik a belőlem előtörő, félig emésztett ételektől. Gyomorsav marja a torkomat, sápadt vagyok, akár egy hulla. Nincs mit tenni, a saját, jól bevált gyógyszereim nélkül ki vagyok téve a tengeribetegség okozta gyötrelmeknek. Éjszaka újból látogatóm akad, ám ezúttal az ajtón már nem jut tovább. Maga a kapitány őrködik a cellám előtt.
Ételt egész nap nem vettem magamhoz, kezdtem unni az állandó hányást, így megpróbáltam lefoglalni magam valamivel. Észrevétlenül kémlelem a kapitányt a kabin apró ablakának rácsai mögül. Mi tagadás, egész jóképű. Telt ajkai tökéletesen illeszkednek az arcához. Bőre kellemesen barna, jól látom, hisz nem visel most felsőruházatot. A gyertyák halovány fényénél tökéletesen látom, mikor egy apró fuvallatra libabőrös lesz az egész teste. Aprót nyelek, még számomra is izgató a látvány.
Másnap egy másik kabinba szállítanak. A szemem bekötik, de ehhez az kell, hogy lerántsák a csuklyámat a fejemről. Morogva kapom el a fejem, ám a kapitány hamar eltakarja egy ronggyal a látómezőmet. Milyen undorító, úgy hurcolnak ide-oda, akár egy állatot. Mintha valamiféle fura csillogást véltem volna felfedezni a kapitány szemeiben. Megilletődött, hogy még mindig nem változtam csúf öregemberré? Nos, megértem, bár ha így folytatódik minden, az elixírem nélkül, meghalok.
Az új helyemre hurcolnak, ahol a falhoz láncolnak. Túl rosszul vagyok ahhoz, hogy ellenkezzek. Nem ettem lassan két napja, hiába hordják elém az étkeket. A hányinger kerülget, akárhányszor csak a hánykolódó hajóra gondolok. Közli velem, hogy sokat leszünk mostantól kettesben. Viszont az sokkal inkább leköti a figyelmemet, hogy úgy fest, mintha el akarna engedni. Persze előbb a végsőkig megkínoz, tiszta sor. De mégis van remény a szabadságra.
Az elkövetkező napokat mély hallgatással töltöm. A kapitány ugyan folyton kérdezget, kiabál, megtesz bármit, hogy szóra bírjon, én mégis néma maradok, akár a sír. Továbbra sem vagyok hajlandó enni, így a férfiú saját kezűleg itat, s töm meg, akár egy hizlalnivaló libát. Szép, bár mindez felesleges. Alighogy végzek az evéssel, hányinger fog el. Tengeribetegségem nem rest emlékeztetni rá, hogy rossz ötlet a hajón étkezni. Majd megfulladok, mikor újból hányok. A kapitány lehord a sárga földig, de valahogy nem tud érdekelni. Kezdem egyre rosszabbul érezni magam. Az állandó hányinger, a tagjaimra erősített fám pántok, a szemem elé kötött rongy. Minden… olyan… borzalmas.
Öt napba telik, mire visszatérünk a Fátyol-szigetre. Egy csónakba löknek, majd leeresztenek a nyílt vízre.
- Evezz! – kurjantja a kapitány.
Mintha lenne erőm bármihez is fogni. Szerencséjük, hogy teljesen gyenge vagyok, így nincs hajlandóságom rá, hogy varázserőmmel elsüllyesszem a hajót. Rohadt kalózok, hogy mennyire gyűlölöm őket!!
Egy nagyobb hullám felborítja a rozoga csónakot, én pedig a holmijaimat markolva a vízbe zuhanok. Úgy úszok a partra, akár egy rühes kutya, lihegve, köhögve dobom a botom a homokos partra. Nagy levegőket véve igyekszek négykézlábra állni. Hallom, ahogy a tetves kalózok röhögnek mögöttem. Nem fordulok meg, nevessenek csak. Hátradobom a csuklyám, alig látok a róla csöpögő víztől. A hajam csapzott, a nedves homok rátapadt a vörös szálakra.
- Remek – morgom, majd a botom után nyúlok.
Rátámaszkodva végre sikerül két lábra állnom. Ekkor veszem csak észre, hogy a sziget szerzetesei mind a part felé közelednek. Nocsak, ennyire hiányoztam volna nekik?
- Ector Lunaris! – kiáltja a főpap.
Ajaj, az én lennék.
- Hogy mertél e szent földre lépni?! – kiáltja.
Csodálkozva tűröm hátra az arcomba lógó tincseket.
- Tudtommal itt lakom – lépek előre határozottan.
- Kalóz lettél – sziszegi az egyik szerzetes.
Kalóz? Én?
- Súlyos tévedés – jelentem ki lazán.
Újból előre lépnék, hogy átverekedjem magam a tömegen, ám ekkor egy súlyos kő zuhan a lábam elé.
- Ide kalóz nem jöhet! – sipítják.
Kőzápor zúdul rám. Hol a lábamat, hol a karomat érik a tompa ütések. Fájdalmasan nyögve rogyok térdre, ez okozza a vesztem. Egy nagyobb kő csapódik a fejemnek. Éles fájdalom járja át a testem. Akár az elektromosság, mi végigcikázik a gerincemen. Nagyot nyögve hullok a földre, ám mire az arcom a nedves homokot érné, már sötétség borul rám, s a kiáltozó szerzetesek hangja elhal.
|
| Rauko | 2011. 07. 01. 13:59:55 | #14669 |
Karakter: Nathaniel Butler
Megjegyzés: ((Lukának))
Magára hagyom. Mi mást tehetnék még? Rám sem néz és nem is válaszol. Minden bizonnyal egy aljas csaló. Kifelé menet még persze összeszedem a holmijait, és a kabinomba viszem. Innen semmi nem tűnhet el a tudtom nélkül, ha akárki mégis segíteni akarna neki, vagy bántaná, megtudom.
- Ma este már nem viszek neki ételt - mondom Noelnek, ahogy felmegyek, ő pedig bólint.
- Nekünk azért jó lesz az az étel, ami tegnap? - kérdezi kicsit elszégyellve magát.
- A sült hal? - fordulok felé. - Jó. De ha még egyszer lemerítitek a hálót ott, esküsöm, bedoblak titeket az óceánba - nevetek fel. Van ugyanis a Cápabölcsőtől viszonylag messze egy hely. Nincs ott semmi, még csak sziget sem, mégis állandóan annyi ott a hal, hogy hihetetlen. És az én drága legényeim úgy döntöttek a minap, hogy leengedik a hálót és épp ott voltunk. Hát azt hittem, megfojtom őket, mikor kipakolnak nekem egy hatalmas adag halat a fedélzetre. - És akkor menjünk, keressünk egy halászt és adjuk el neki - sóhajtok fel. - Egyébként aludhatok ma nálad? - Nagy szemekkel néz rám. - A kabinomban vannak a mágus dolgai, félek, hogy megátkozta őket, hogy baja legyen annak, aki elveszi - sóhajtok fel gondterhelten. - Ahh, ki kell tennünk valahol, hogy ne...
- Nathaniel, nyugodj meg - simítja picike ujjait az arcomra. - Aludhatsz nálam, nem kell engedélyt kérned, tudod. - Félrepillant, és én követem a tekintetét. Sötét felhők, de nem viharosak... viszont így akkor. - Vagy mégsem alszol ma - fordul felém.
- Valószínű - jegyzem meg. Ha vihar van, mindig én vagyok a kormányos. Akkor nem engedem senkinek, és az az alapelvem a tengeri viharokkal kapcsolatban, hogy egy csepp esőből is lehet égiháború, ha épp olyan kedve van a fentieknek. - Akkor ma nem alszok. Holnap hajnalban te veszed át, készülj - mosolygok rá, és homlokon csókolom, majd elindulok a kormány felé. Le kell váltanom, hiszen egyenesen a felhők alatt visz az utunk.
***
Épp éjszaka van... fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, amikor meglátom, hogy valaki besurran a cellák lejáratán. Hm... ez érdekes. Lenne a mágusnak egy segítője a hajón? Megbűvölt volna valakit? Áhh, nem hiszem. De nem buktatom le ezt a valakit, kíváncsi vagyok, mit akarhat ott lent.
A lejárat épp a kormányos emelvény alatt van, így akarva, akaratlan látom és hallom a közlekedést. Amikor visszafelé jön, fel is ismerem.
- Te mit keresel odalent, Steve? - morranok rá, mire összerezzenve fordul felfelé az arca.
- Te vagy a kormányos ma éjszaka? - kérdezi.
- Vihar lehet, én vagyok. Mit kerestél a celláknál?
- Semmit, kapitány, csak volt egy kis dolgom az őrrel - mondja, és gyorsan folytatja is. - De már minden rendben.
- Mi az a kezedben? - kérdezem, ahogy a hold felhőkön áttörő fénye megcsillan valamin.
- Semmi különös kapitány - hajtogatja, és úgy döntök, most nem szedek ki belőle semmit sem. Ő egy újonc, nem ismeri a szabályokat.
- Takarodj a szemem elől, és meg ne lássalak itt még egyszer - morranok rá a fiúra, aki meghajol és elslisszol.
Hm... érdekes, azt hiszem, fent kell maradnom holnap éjszaka is.
***
Tervem első lépéseként leváltom az őrt délután, ő viszont nem érti, de azért engedelmeskedik, így érdekes módon éjszaka újra megjelenik a fiú, hajnal kettő körül.
- Megint te? - morgom rá, mire rám pillant.
- Azt hittem, Jack az őr - mondja, és nem hiszem el neki, de nem kell tudnia.
- Én vagyok az őr, de holnaptól nem is lesz itt senki, nem kockáztatom az embereim életét a mágus miatt. Jack is betegeskedik - sóhajtok fel drámaian, és persze egy szó sem igaz. Jack egészséges, mint a makk. De ha ez a hülye azt hiszi, hogy nem, akkor előnyömre válhat a dolog.
***
Reggel, amikor lejön Noel, kiadom neki a parancsot, hogy egy kabinba erősítsenek a falra bilincseket, amit meg is tesznek, így amikor felmegyek, elégedetten látom, hogy ez bizony tökéletes lett. Közben persze be sem megyek a mágushoz, nem hiáníyzik, hogy bajom legyen, csak este és reggel adok neki ételt, de azt is csak beviszem, rá sem nézek és kimegyek.
Viszont most belépek a cellába.
- Átköltöztetünk - mosolygok rá, mire megemeli kissé a fejét. - Be fogom kötni a szemed, de ahhoz látnom kell az arcodat - mondom halkan. - Sajnálom. - Intek a fiúknak, és mindenki kimegy, én pedig elé lépek. - Csak bekötöm, és senkinek nem szólok semmiről, akármit is látok - jelentem ki határozottan, és választ sem várva rántom le a csuklyát, de bennreked a tüdőmben a levegő.
Ilyen helyes férfit sosem láttam még!
Megszólalni sem tudok, csak összeszedem az erőmet és a rongydarabot a szemére kötöm, majd lassan visszahúzom a csuklyát, de közben végigsimítok a bőrén. Mennyire selymes...
Amikor visszajönnek a fiúk intek, hogy vihetik, és elindulnak előttem, a kijelölt kabin felé, ahol a falhoz rögzített bilincseket kattintják a csuklóira.
- Kifelé - morranok rájuk, és meg is teszik. - Mostantól sokat leszünk kettesben - sóhajtok fel. - Amíg legalábbis el nem érjük a Fátyol szigetet újra. - De előtte egy halászt keresünk, erről viszont neki nem kell tudnia. - Áthozattalak, itt jobban szemmel tudlak tartani - mondom neki, de nem kötöm ki a szemeit. - És ha tervezni fogsz valamit, még a szádat is bekötöm, és nem kapsz ételt, csak ha már összeesel az éhségtől - mondom jókedvűen. Szerencse, hogy sok időt tudok vele tölteni, Noelre hagytam a hajót,. És mivel itt vagyok, Steve sem tud idejönni, akármit is csináltak. Ha terveztek valamit, legalább nem tudják tovább beszélni.
|
| Luka Crosszeria | 2011. 06. 30. 22:07:54 | #14659 |
Karakter: Ector Lunaris
Megjegyzés: kalózomnak~
Egy kard pengéjével nézek farkasszemet. Nocsak, a kapitánynak fontosabb a hajója, mint a legénysége élete? Sajnálatos…
- - Azt hiszed, azért kerestelek, hogy aztán neked adjam a hajómat? - néz rám dühösen. - Ez többet ér, mint az életed, öreg – sziszegi.
- Ez az ára, nincs alku – jelentem ki könnyedén.
- Egy kalózokkal teli hajón neked van pofád a hajót kérni? – üvölt rám a nemrég még haldokló első tiszt.
- Megmentettem az életeteket. Nélkülem a legnagyobb kínok között haltatok volna szörnyet – sziszegem.
Alighogy kimondom, a fiatal fiú a torkomnak ugrik. Kivont karddal igyekszik kioltani az életem.
- Noel, elég legyen – ordítja a kapitány. - Tudom, hogy egy gondolattal bánthatod őket. De ha csak egy hajuk szála is görbülni fog miattad, esküszöm neked, hogy a legsötétebb kínok közt fogsz meghalni, és olyan helyeken okozok fájdalmat, amiknek a létezéséről sem tudsz - sziszegi.
Hogyisne, mintha kárt tudnál enni bennem. Ostoba… fajankó.
- Kapitány, itt a nyakék – lép ki egy nyaklánccal a kezében az egyik kalóz a sorból.
Vajon mit terveznek? Ezzel akarna kifizetni a kapitány?
- Elvenni a botját és akasszátok a nyakába – parancsolja.
Hogy mi? Morogva vágom kupán a legközelebbi kalózt, s próbálok lyukat ütni a hajón, de kiverik a botot a kezemből, majd hátrafeszítik a karjaimat. Sajnos a túlerővel szemben még én sem tudok csodát tenni. Pláne ilyen kis helyen.
A nyakamba akasztják az ékszert, mire fura bizsergés járja át a testem. A tagjaim elnehezülnek, s mintha hirtelen álmosság törne rám.
- Mi ez? – kérdem halkan az ékszert nézegetve.
- Nem tudom öreg... de gyanítom, ha sokáig rajtad lesz, akkor előbújik a rusnya, valódi képed és leveted végre a fiatal fiú álarcát – vigyorog rám a kapitány.
Értetlenül meredek a csillogó medálra.
- Szedjük le a ruháit! - kiabál a fiú, aki az imént nekem támadt.
- Nem! Bezárni a hajó gyomrába. Aki hozzá merészel érni az engedélyem nélkül, levágom a karját! Attól, hogy meggondolatlan, nem kell megaláznunk, még bajt hoz ránk – harsogja a kapitány.
Oh, merő jóindulat a fickó.
- A Tengerek Istenétől félsz talán? – kérdem gúnyos vigyorral a képemen.
- Nem. Neki már annyit áldoztam, hogy ha nő lenne a kapitány az Avildán, sem lenne baj. Történetesen arra gondoltam, hogy lyukat robbantasz a hajó aljába, de ne izgulj, ezt is megoldom. A csuklya lehúzása nélkül vegyétek el a holmijait, és tegyétek az ajtó elé mindent, kívülről! – adja ki a parancsot.
Ch, tejfelesszájú ficsúr. Még inkább megalázol ezzel a játszott irgalommal. bár örülök, hogy nem akarnak megfosztani a ruháimtól, mégis furcsa érzelmekkel tölt el a gondolat, hogy a kapitány „vendégszeretetét” élvezhetem. Ennyire félne?
Lehurcolnak a hajó gyomrába, ahol egy büdös, mocskos cellába vetnek. A borostás férfiak mind vigyorogva tolnak a falhoz, s láncolják le a tagjaimat. A hideg vasperecek nyálkás érintésétől a hideg ráz. Undorító ez a hely!
Hamarosan léptek zaja üti meg a fülemet. Felhagyok a karom kiszabadításával, és az ajtó felé emelem a tekintetem. A kapitány lép be rajta. Legalábbis a lábbelijéből ítélve ő lehet.
- Kényelmes? Sajnálom, hogy így kellett történnie, de nem kockáztathatom meg, hogy elátkozod a hajót, és amíg te magad is itt vagy, nyílván nem fogod. De ne izgulj, nem maradsz itt örökre, csak amíg jobb belátásra bírlak. Akármire szükséged van, kerestess engem, én adok majd neked ételt és én látogatlak csak meg, de a cella előtt lesz egy őröd, hogy ne szenvedj hiányt semmiben – hadarja el.
Hogy a kénköves ménkű csapna beléd! Szó nélkül mustrálom a padlót, míg végül felhagy a monológjával, s kisétál a kabinból. Micsoda nap, s reggel még unalmasnak mertem nevezni?
Leszáll az est, s újból léptek zaja visszhangzik a folyosón. Érdeklődve pillantok a bejárat felé, ám ezúttal nem a kapitány érkezett. Az ajtóm előtt strázsáló őr volt az. Vékony, rövid hajú fiúcska. Egy üvegcsét tart a kezében. Vajon mit akarhat?
- A legénység már alszik – tájékoztat. – Hogy érzed magad?
Nem felelek. Koszos patkány, miért is tenném?
- Csudába, milyen szótlan vagy.
- Mit akarsz? – morgok rá.
- Oh… hát észrevetted? – kérdi, s megemeli a kezében tartott üveget. – Azt mondják, a sámánok nedvei sokat érnek.
Döbbenten emelem fel a fejem.
- Jól hallottad. Nem vagyok valami gazdag. A zsákmányból alig jut nekem. szeretnék szert tenni egy kis plusz bevételre.
Biztos új kalóz lehetett a hajón, mert ennyire nyilvánvalóan nem lehet megtagadni a kapitány parancsát. Lassan elém lép, és lehúzza a fejemről a csuklyámat. Halványan mosolyogva néz végig az arcomon.
- Szép – suttogja, majd széthúzza a köpenyem.
- Mit művelsz? – sziszegem.
Nem törődik velem, lassan a mellkasomra simít, s a nyakamba csókol. Tágra nyílt szemekkel rántok egyet magamon, mire hirtelen a lábaim közé siklanak az ujjai.
- Eressz – morgom.
- Meg akartad alázni a kapitányt – súgja, miközben finom, masszírozó mozgásba kezd.
- Nemh!! – nyögöm, mire ajkaival a nyakam kényeztetésébe kezd.
Alig telik el egyetlen perc, s én már remegve próbálok ellenállni a belőlem feltörő sóhajoknak. Mi tagadás, profi az illető. Úgy szabadít meg a nadrágomtól, hogy észre sem veszem. Gyakorlott ujjait a férfiasságom köré csavarja, majd lassan mozgatni kezdi a kezét. Régen voltam már bárkivle is, így rövid idő alatt felizgulok, s mikor épp elélveznék, a fiú hirtelen elenged. Hangosat nyögve csuklok össze, mire újból izgatni kezd. Újra és újra megszakítja az „aktust”, az őrületbe kerget vele. Remegő testtel kapaszkodok a láncokba. akarom. El akarok menni! De nem hagy!
- Könyörögj – súgja a fülembe.
Teljesen magamon kívül vagyok, félőrülten kapok az ajkai után.
- Akarom! – suttogom.
- Hogy micsoda? – kérdi negédesen.
- Csináld! – nyögöm elkeseredetten.
Finoman a nyakamra csókol, majd újból a markába veszi a férfiasságom, és kényeztetni kezd. Önkéntelenül is nyögök, nem tudom fékezni az indulataimat. Az ölemet mozgatva markolom teljes erőmből a láncokat. Ezúttal nem enged el, a markába élvezek. Legalábbis ezt hiszem… megmondta, egy sámán nedvei értékesek. Egy üvegcsébe gyűjti az értékes ondót, majd elteszi az oldaltáskájába.
- Holnap is jövök az adagomért – suttogja, majd felöltöztet.
Annyi emberség van benn, hogy nem hagy félig meztelenül a kabinban. Bár, jobban belegondolva, inkább a kapitánytól fél. Ráhúzza a csuklyát a fejemre, majd halkan kioson a folyosóra, s eltűnik az éjszakában.
|
|
